Szegedi Piaristák

bolt.piarista.hu

Címlap » Piaristák » F01.html

    1. fejezet
    A boldog gyermekkor



    Peralta de la Sal

    Kalazanci Szent József pontosan két évvel halála előtt, 1646. augusztus 25-én levelet írt Szardínia alkirálynőjének, Doña Catalina de Moncada y Alagónnak, hogy megvigasztalja bánatában. Ezekkel a szavakkal fejezi be levelét: „Közben állandóan imádkozom az Úrhoz, hogy őrizze meg egészségben számos éven át Felsége egész házát, különösképpen két fiát, s növelje bennük az isteni kegyelmet. Ez az, amit én mint ragaszkodó szolgája és vazallusa Önnek legalázatosabb tisztelettel kívánhatok.”[1]

    Kalazancius nemcsak puszta udvariasságból nevezi magát a Moncada-ház vazallusának, hanem mert valóban az volt. Peralta de la Salban született ugyanis, amely azokban az években egyike volt a Moncada család számos nemesi birtokának. Annak azonban, hogy e birtokok közé tartozott, közelmúltbeli okai voltak. Az alkirálynő édesanyja, Doña Margarita de Castro y Alagón örökölte Castro és Peralta de la Sal báróságát. 1610-ben feleségül ment Don Francisco de Moncada y Moncadához, aki a Moncada-ház ura, Aytona harmadik őrgrófja, Osona hercege volt. E házasság révén a Peralta és Castro bárói birtokok növelték a gazdag Moncada és Aytona tulajdont. Mindezek a címek és birtokok a szardíniai alkirálynő testvérének, Don Guillén Ramón de Moncada y Alagónnak a kezében voltak. Erről maga az alkirálynő tesz említést Kalazanciusnak írt egyik levelében: „Testvérem, Aytona őrgrófja a Castro ház ura, amely korábban az édesanyámé volt, aki lánya Laguna bárónéjának, akit Aragóniában ismerhetett Tisztelendőséged.”[2] A peraltai bárói birtokok tulajdonosai tehát, akiknek Kalazancius és minden peraltai lakos 1646 augusztusában vazallusa volt, a már említett Don Guillén Ramón de Moncada y Alagón és felesége, Doña Ana de Silva y Portugal voltak.

    A Peralta de la Sal bárói birtok eredete a 13. század elejére nyúlik vissza. A birtok az urgeli hercegség legnyugatibb részén feküdt, azon a földön, amelyet a hercegek legutoljára foglaltak vissza a móroktól. Az újranépesítésben elsősorban a hódító hercegség katalán nyelvű és katalán szokásokkal rendelkező lakói vettek részt. Mindez máig megmaradt, természetesen azokkal a logikus változásokkal, amelyek abból eredtek, hogy ez a lakosság határvidéken élt, és később e terület az Aragón Királyság része lett. Az urgeli hódítás következménye volt az is, hogy a peraltai plébánia és a báróság területén lévő más plébániák a Seo de Urgel egyházmegyébe olvadtak be.

    A peraltai bárói birtok szomszédságában jött létre a castrói bárói birtok is, amelyet I. Jaime hozott létre törvénytelen fia és kedvence, Fernán Sánchez számára. Ebből adódott, hogy a castrói bárók a megtisztelő „Reales” (királyi) címet viselték. A 14. század közepén az örökösök házasságai révén a két birtok összeolvadt. Kalazanci József születésének idején Don Berenguer Arnau de Cervelló, Laguna bárója, valamint felesége, Doña Leonor de Boixadors voltak Castro és Peralta báróságainak birtokosai. A báró 1559/1560 körül halt meg, címeit és nemesi birtokait pedig hasonló nevű fia, Berenguer Arnau örökölte, aki Doña Margarita de Alagónnal kötött házasságot. Doña Leonor de Boixadrosról és fiáról, Berenguer Arnauról a kis Kalazanci József sokat hallhatott Peralta de la Salban töltött gyermekéveiben, hiszen ők voltak a város „urai”. Ehhez még az is hozzájárult, hogy a bárók igen közeli kapcsolatban állhattak családjával, hiszen a kis József édesapja, Pedro Calasanz beszéli el, hogy Peralta bárói megbízottja („bayle”) volt 1559-ben és 1572-ben. Nincs biztos adatunk arról, hogy ezt a megbízatást a két időpont közötti időben megszakítás nélkül be is töltötte. A „bayle” a bárók közvetlen képviselője, jogaik védelmezője, örökösödési ügyeik intézésének megbízottja volt.

    A peraltai báróság a következő községeket foglalta magában: Gavasa, Pelagriñón, Rocafort, Zurita, Cuatrocorz, Alcaná, Momagastre és La Cuba. Minthogy Peralta a báróság központja volt, a helyi „bayle” hatásköre kiterjedt a báróság egész területére. A castrói báróság központja Estadilla volt; itt laktak a bárók, ezért a két báróság „fővárosának” tekinthető. Ezek a bárósági székhelyek, fővárosok valójában kicsiny helységek voltak. Hozzávetőleges adatok szerint Peraltában a 16. század közepén mintegy hetven családi „tűzhely”, vagyis családi ház volt, ami 315 lakost jelent, Estadillában pedig húsz-huszonöt házzal több, azaz 400-430 lakos.

    Peralta de la Sal városka 523 méterrel fekszik a tenger szintje felett, egy nyitott völgyben, ahol a Gavasa szurdoka a Sosa, illetve a La Sosa folyócskával találkozik, amely Calasanztól indul lefelé, és Monzón magasságában a Cinca folyóba ömlik. A város földjei nagyrészt szárazak, termékei tipikusan mediterrániak: búza, bor és olaj. A folyócska mentén sok az öntözött föld; a magasabb, hegyes területeken a kocsánytalan tölgy jellemző. Ez a fa annyira elterjedt volt akkoriban, hogy 1798-ban a történész Ignacio Asso azt írja, hogy a várost „kiterjedt tölgyesek veszik körül”. Mintegy ezer méterre a városkától keletre a Manantial, a Collenera és a Poza Grande völgyekben három forrás fakad. Ezek sótartalmú vizei kiáradva hatalmas, sós, rácsszerű táblás területet alakítottak ki. Egyszerű kisipari munkával folyt itt századok során a sókitermelés. Innen kapta Peralta a „de la Sal” megnevezést: „a só Peraltája”. A sót többnyire Katalóniába és Franciaországba exportálták.

    Ebben a városkában és ezen a földön töltötte boldog gyermekkorát Kalazanci Szent József. Minthogy édesapjának elég sok és különféle földje, valamint sókitermelő helye lehetett, biztosra vehetjük, hogy a kisgyermek jól ismerte szülőföldjének határát és környékét, és itt azt az olajfaligetet, amelyben gyermekkorának leghíresebb és legemlékezetesebb esete történt.

    Az Aragón Királyságban

    Kalazanci Szent József tökéletesen beszélt és olvasott katalánul. Szülővárosában még mindig létezik egy olyan katalán nyelvjárás, amely a kasztíliai-aragón nyelv befolyása alatt állt, hiszen Peralta és a báróság városai jelentették a terület visszafoglalása óta az urgeli katalán grófság utolsó előretolt állásait. Ez a nyelv tehát nem egy határ menti kasztíliai spanyol, amelyet a szomszédos katalán befolyásolt és megrontott, hanem inkább olyan határ menti katalán nyelv, amelyet az a kasztíliai-aragón nyelv alakított, amelyet ezen a határvidéken beszéltek. Kalazanciusnak léridai egyetemi évei során, valamint az urgeli egyházmegyében végzett lelkipásztori működése alatt lehetősége volt arra, hogy tökéletesítse és csiszolja anyanyelvét, hogy hibátlanul írjon és beszéljen katalánul. Sőt mivel Peralta de la Sal szülötte volt, a katalán Seo de Urgel egyházmegyéhez tartozott, és mint pap az ottani klérus tagja volt. Természetesen nem állíthatjuk, hogy valakinek pusztán az anyanyelve, vagy az egyik egyházmegyéhez tartozása határozza meg igazi nemzetiségét.

    Castro és Peralta bárói birtokai a Cinca és Noguera Ribagorzana folyók között terültek el. A katalán grófságok és az Aragón Királyság közti határvillongások a 13. század közepén arra késztették I. Jaime aragón királyt, hogy a Cinca folyó mentén pontos határt húzzon. Unokája, II. Jaime azonban 1300-ban a Cinca folyótól áthelyezte a határt a Noguera Ribagorzana folyóhoz, ami ellen a katalán rendi gyűlés természetesen tiltakozott. Ennek ellenére ez a határ maradt meg mind a mai napig. Következésképpen 1300-tól a Castro és Peralta környéki bárói birtokokat az Aragón Királysághoz tartozónak számították minden más területtel együtt, amely a Cinca és a Noguera Ribagorzana folyók között helyezkedik el. Mindezek ellenére a 17. század első felében Flandriában olyan térképek jelentek meg, amelyeken Katalónia határát anakronisztikusan a Cinca folyónál tüntették fel, ezzel természetesen sok félreértésre adva alkalmat.

    A Castro és Peralta bárósága – mint az összes megszámlálhatatlan báróság, grófság, hercegség és őrgrófság az Ibériai-félszigeten – a történelmi királyságok és fejedelemségek határai közé voltak sorolva. Ezért nem lehet Castro és Peralta báróságát teljesen szuverén és önálló területnek tekinteni mint egy az Aragón Királyságtól független államot: szükségszerűen vagy az Aragón Királysághoz, vagy a Katalán Fejedelemséghez kellett tartoznia. Kalazanci Szent József gyermekkorában Peralta lakói az Aragón Királyság alattvalóinak vallották magukat. Egy 1566. augusztus 18-i keltezésű peraltai nyilvántartás szerint „a Peralta de la Salnak nevezett helység és határai a jelenlegi Aragón Királyság területén helyezkednek el, és szomszédosak Calasanz, Sant Esteban de Littera, Campell, Tamarite de Littera, Çorita és Gavasa helységekkel”.[3]

    Pedro Calasanznak, Kalazancius testvérének házasságkötési okmányában, amelyet Peralta de la Salban állítottak ki 1576. február 20-i dátummal, a következőket olvassuk: „Ez a házasságkötés és okmányai nem az itteni Aragón Királyság törvényei és szabályai szerint, s nem is katalán szokások szerint jöttek létre […].”[4]

    Miguel Jiménez Barber léridai kanonok, Kalazancius jó barátja az 1651. évi boldoggá avatási információgyűjtő eljárás során a következőket mondta: „Jól tudom, hol van Peralta de la Sal, amelyről kérdez engem. Édesanyám az attól három mérföldnyire lévő helységből származott, én pedig hat mérföldnyire onnan [Binaced]; ez a helység az Aragón Királyságban van.”[5] Ugyanő emlékezik vissza arra, hogy amikor a léridai egyetemen tanult, „aragón országunk egész ifjúsága őt [Kalazanciust] választotta a nemzet priorjává”.[6]

    Maga Kalazanci Szent József is kifejezetten aragónnak vallotta magát a Kegyes Iskolák eredetére vonatkozó tájékoztató ismertetőjében: „az Isten Anyjáról nevezett József Peralta de la Sal helységből, az urgeli egyházmegyéből az Aragón Királyságban.”[7] Egy 1632-ből származó levelében pedig ezt írja: „[…] nemzetiségem szerint aragón vagyok, de érzelmeim és szokásaim szerint római, hiszen már több mint negyven éve élek Rómában, gyakorlatilag elfeledkezve hazámról […]”.[8] Persze valójában nem feledkezhetett meg annyira hazájáról, hiszen sokan, akik kapcsolatban álltak vagy együtt éltek vele, tudták, hogy aragóniai. Még a szardíniai alkirálynő is ezt írja a már említett 1648-as levelében: „Tudtam, hogy Főtisztelendőséged aragón, és az Ön neve biztosít engem arról, hogy ismerte szüleim házát” (ők Castro és Peralta báróságok birtokosai voltak).[9]

    Mindezek ellenére Kalazancius halála után azonnal akadtak olyanok, akik azt állították, hogy nem aragón, hanem katalán volt. A San Pantaleo-rendház piaristái azonban tiltakoztak ez ellen, mert tudták, hogy az ő házukban lakó és ott elhunyt „Szent Öreg” – ahogyan szeretetteljesen a háta mögött nevezték – mindig aragónnak vallotta magát. Álljon itt bizonyságul az egyik első rendi történetírónk és krónikásunk, P. Giovan Carlo Caputi tanúságtétele. Ő írja emlékirataiban, hogy amikor a boldoggá avatás miatt a francia királytól posztulátori levelet kértek, „a király kérésére egyes tekintélyes katalán urak azon fáradoztak, hogy Tiszteletreméltó Alapító Atyánkat úgy tüntessék fel, mint aki Katalónia királyságában született és a francia király vazallusa volt, mondván, hogy abban az időben a francia király részben elfoglalta Katalóniát. Inkább lemondtam a felajánlott levélről, tudván, hogy atyánk az Aragón Királyságból származik, és nem katalán. Amikor 1648-ban meghalt, az aragónok és katalánok között nézeteltérés támadt, mert mindegyikük nemzetbélijének szerette volna magát mondani. Volt azonban egy aragón tudós, aki az Aragón Királyság történetével érvelve azt írta, hogy nemcsak a Calasanz család, hanem Peralta de la Sal is éppúgy az Aragón Királyság fennhatósága alá tartozott, miként atyánk is aragónnak vallotta magát. Ezenkívül minden római testvérületben, ahová csak beiratkozott, a neve így van beírva: "Don José Calasanz Aragonés"”.[10]

    Ő mindenesetre talán azt szerette legjobban, ha „érzelmei és szokásai szerint rómainak” tekintik.

    A Calasanz-Gastón család

    Nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy a Kegyes Iskolák alapítója a barokk korban élt és halt meg, amikor is a nemesi származást úgy tekintették, mint az egyik legnagyobb értéket a társadalmi élet szempontjából. Kalazanci József megdicsőítésére nem volt elegendő az, hogy szerzetesrendet alapított, amelyet egész Európában nagyra értékeltek, de nem volt elegendő az sem, hogy egy évszázaddal halála után oltárra emelték. A vallásos, „egyházi” érdemekhez – amennyire csak lehetett – olyan „világi” értékeket is csatolni kellett, amelyeket a korabeli társadalomban nagyra értékeltek. Így azután a Kalazancius temetésén mondott magasztaló beszédekben erényeinek dicsérete mellett magasztalták nemesi származását, előkelő rokonságát, nemesi jelvényeit. Információkat kértek Spanyolországból gyermekkoráról, munkásságáról, családjáról. Családfákat kezdtek rajzolni, amelyeknek gyökeréből nem hiányozhatott a királyi vér. Mintegy három évszázadon át az életrajzírók mindig felsorolták s meg is toldották a nemesi származásra vonatkozó részleteket, valamint szüleinek és őseinek gazdagságát. A spanyol „arany század” szentjének – amennyire csak lehetett – régi nemesi fényében kellett ragyognia.

    Mindezek a hamis fények kihunytak, és a szépítgető címek őszi falevelek módjára hullottak le, amikor 1921-ben Don Pedro Pujol i Tubau urgeli kanonok egy tanulmányt tett közzé „Sant Josep de Calassanç oficial del Capítol d'Urgell” címmel. Ebben olvashatunk egy levéltári feljegyzést arról, hogy Kalazancius megkapta a tonzúrát, s hogy édesapja, Pedro Calasanz kovács volt (fabri fe). Az urgeli kanonok lefújta a port a tonzúra felvételéről szóló régi pergamenről, valamint a Kalazancius szenteléseiről szóló többi okmányról – amelyeket Kalazancius annak idején magával vitt Rómába –, és megdöbbenve látta, hogy a fabri fe (fabri ferrarii) szavakat kivakarták, de a két f betű körvonalai még jól láthatók voltak. Aki kikaparta a „kompromittáló” szavakat, el akarta rejteni a történelem elől, hogy a szent rendalapító édesapja egyszerű mesterember volt. E felfedezéssel kezdődött meg 1921-től a vita a Kalazanciak régi nemesi címeit és tradícióit védelmezők és az ezt tagadók között.

    A későbbi higgadtabb kutatások tisztázták azt, hogy Kalazancius szülei, Pedro Calasanz és María Gastón is nemesi származású (infanzón) családból valók voltak, ami akkoriban Kasztíliában a „hidalgo”, Katalóniában pedig a „donzell” címeknek felelt meg, amelyek a nemesi ranglétra legalsó fokát jelölték. Voltak továbbá olyanok, akik azt gondolták, hogy a kovács kifejezés „fegyvermestert” is jelenthet, ugyanis ez egyéb nemesi származású (infanzón) egyéneknél is előfordul. Megdönthetetlen bizonyítékok azonban nem szólnak az ellen, hogy egyszerű falusi kovácsmesterről van szó, s ezért feltételezhetjük, hogy az üllőre hulló kalapácsütések csengése volt az a háttérzene, amelyet a kis József nap mint nap hallgatott mindaddig, amíg magasabb tanulmányainak megkezdése végett el nem hagyta Peraltát.

    Kalazancius dicső nemesi származásának egy másik vitatott bizonyítéka a kereszt- és családneve közé iktatott, a spanyol szokás által megkövetelt „de” szócska. Így maradt fenn a neve napjainkig, annak ellenére, hogy számtalan eredeti dokumentum cáfolja azt. Vannak okiratok, amikor édesapját a „bayle general” jelzővel illetik, azonban a „de” nélkül. Bátyjának, Pedrónak és leánytestvérének, Esperanzának házasságlevelében a házasulandókon kívül a Kalazanci család más tagjait is megemlítik, azonban egyetlen egyszer sem szerepel a „de”. Példának okáért nézzük, hogyan említi egy irat a család tagjait: „Ebben az említett felek közti szerződésben ifjabb Pedro Calasanz elveszi feleségül […], szülei, Pedro Calasanz és María Gastón pedig neki adják […] maradván ugyanazon adományozók […] a fent nevezett fiúknak, Pedro Calasanznak, aki házasságot köt, valamint gyerekeiknek: Jusepe Calasanznak, María Calasanznak, Juana Calasanznak, Madalena Calasanznak és Isabel Calasanznak […].”[11] Minthogy sem szülei, sem testvérei soha nem használták a „de” kötőszót, ezért azt gondolhatjuk, hogy József sem használta. És ez így is volt. Később, a Rómából írt első leveleken, amelyeken az aláírásában mindig ott szerepel a doktori fokozat, a nevét csak egyszerűen Joseph Calasanznak írja. A Seo de Urgel egyházmegye levéltári anyagában is rengeteg iratot találunk, amelyeket vagy ő írt alá, vagy legalább megemlítik őt, de egyetlen egyszer sem találkozunk a „de” szócskával. Urgelben egy ideig Antoni Janer kereskedő házában lakott Kalazancius, s a kereskedő könyveiben számos, nevét tartalmazó bejegyzés szerepel és saját aláírása is. Mintegy harmincszor fordul elő a „Joseph Calasanz” forma, tízszer pedig latinul: „Josephus Calasanz”. A kereskedő mintegy 150 alkalommal említi a nevét: „Juseph Calesans”, és csupán két alkalommal használja a „de” kötőszót. Azt kell tehát mondanunk, hogy a „de” nemesi megkülönböztető szócska minden kétséget kizáróan Kalazancius magasztalóinak barokk betoldása volt. Ennek ellenére túlzásba vinnénk a történelemkritikát, ha most elhagynánk Kalazancius nevéből a „de” szócskát, amelyet immár három század szokása megszentelt, és amelyet nemesi (infanzón) származása miatt teljes joggal használhatott volna.

    A „kovácsmesterség” felfedezése a régi okmányokban azt a gondolatot ébresztette egyesekben, hogy a Calasanz család eléggé szegény volt, és megélhetése egyedül a családfő kétkezi munkájától függött. A fennmaradt okmányokból azonban arra lehet következtetni, hogy a család meglehetős jómódban élt, és nem voltak anyagi problémái. A szülők öt leánygyermeküket látták el hozománnyal, és azonos társadalmi rangú ifjakhoz adták őket feleségül. József tanulmányainak költségeit is ők fedezték attól kezdve, hogy elhagyta szülőfaluját és Estadillába költözött, majd később is, amikor a léridai, valenciai és az Alcalá de Henares-i egyetemen tanult. Pedro Calasanznak, vagyis az örökösnek a házasságlevelében lejegyezték, hogy a család bőséges anyagiakkal rendelkezik. Ezek pedig egyrészt az anyai hozományból, másrészt az apa kétkezi munkájából származnak, tekintettel arra, hogy hosszú évekig volt Peralta általános intézője, megbízottja (bayle general), s ezt a hivatali megbízatást jól megfizették. A régi peraltai okmányok beszélnek Pedro Calasanz és María Gastón birtokairól: voltak házaik a községben, valamint szőlőik és olajfaligeteik; zöldségeskertek, szérűskert, csűrök, sópároló, lenföld stb. Azonkívül, hogy Pedro Calasanz „bayle general” és kovács volt, elsősorban földművesként dolgozott. Mindez Aragóniában nem volt összeegyeztethetetlen a „természettől fogva” nemesi származással.

    Azoknak, akik Kalazancius családfáját kutatják, eltérő a véleménye édesapjának származását illetően, mivel nem maradtak fenn írásos dokumentumok. Az egyetlen biztos adat az, hogy a középkortól kezdve egészen az általunk tárgyalt korig a Ribagorza folyó környékén gyakori a Calasanz mint kisnemesi családnév. A Gastón családnév is ilyen kisnemesi név volt, de a családfakutatókat elsősorban az apai ági leszármazás érdekelte és nem az anyai, hiszen az előbbiben segítségükre volt, hogy José Calasanz Gastón elvitte magával Rómába a családi címeres pecsétet, és ezzel pecsételte le első leveleit, bizonyítva nemesi származását.

    Tehát Kalazancius szülei Pedro Calasanz és María Gastón (vagy Gastó) voltak, mindketten Peralta de la Sal-i születésűek. Egyes kutatók szerint Pedro Calasanz egy Peralta melletti másik faluból származott. Ennek ellentmond az a tény, hogy házasságkötése után szinte azonnal a községi tanács tagja lett, és később, 1559-től 1572-ig – megszakításokkal vagy megszakítás nélkül, nem tudjuk – a peraltai báróság általános megbízottja, „bayle” volt. Az ilyen megbízásokat nem adták egykönnyen a máshonnan érkezőknek.

    Pedro Calasanz és María Gastón házasságából nyolc gyermek született: Juan, María, Pedro, Juana, Magdalena, Esperanza, Isabel és József. Juan, az elsőszülött valószínűleg nőtlenül halt meg felnőtt korában 1571 előtt, a többiek mind megházasodtak, természetesen József kivételével. Pedro, María, Esperanza és Isabel azelőtt haltak meg, mielőtt József Rómába indult volna. Többi nővéréről, valamint unokaöccseiről és sógorairól Kalazancius aggódva tesz említést az örök városból írt leveleiben.

    József születése

    Különös, hogy sok szentnek, akik nem is olyan nagyon régen éltek, nem ismerjük pontos születési dátumát: az évet, a hónapot, a napot, vagy együtt valamennyit. Így van ez például Juan de Ribera, Loyolai Szent Ignác, Keresztes Szent János, Páli Szent Vince, Claret Szent Antal esetében. Amikor megírjuk egy szent életrajzát, talán legjobb lenne követni Szent Bonaventúrát, aki Celanói Tamást utánozva így kezdi „Szent Ferenc legendája” című művét: „Élt egyszer egy ember Assisi városában, akit Ferencnek hívtak, áldott legyen emlékezete…”[12] A szentek legendáinak ez a stílusa a maga misztikus ízével és lenyűgöző bájával már kiment a divatból. A jelenkori „életrajzok” pontos dokumentációt követelnek.

    A római piaristák sem tudták pontosan, hogy a szent alapító hány éves volt halálakor. Arra az ólomlapra, amelyet a ravatalra tettek, azt írták ugyan, hogy kilencvenkét éves volt, de a hivatalos halotti okmányban odaíratták a circiter (körülbelül) szócskát, ezzel is jelezve bizonytalanságukat. Ezt az életkort fogadták el a rend első történetírói is, jóllehet egyesek kifejezték kételyüket, születésének dátumát ugyanis 1556-ra vagy 1558-ra tették. Kalazancius „életrajzaiban” az 1556-os dátum diadalmaskodott. Ezt vették alapul az 1956-os hivatalos ünnepléseken is, amikor születésének négyszázadik évfordulóját ünnepelték.

    Ami a hónapot és napot illeti, a Kalazancius halála utáni években úgy gondolták, hogy december 9-én, 11-én vagy szeptember 11-én született. Az egyik leginkább hitelt érdemlő történetíró, P. Vincenzo Berro véleménye szerint szeptember 3-án vagy 4-én született, és szeptember 11-én keresztelték meg. Ennek ellenére a többszázados hagyomány 1556. szeptember 11-ét tartja Kalazancius születése dátumának.

    Mielőtt kiadták volna Kalazancius levelezését, voltak egyesek, akik olyan leveleket találtak, amelyekben életkoráról ír Kalazancius. Ezek alapján azt tartották, hogy születésének legvalószínűbb éve 1557. Kalazancius tucatnyi alkalommal utal életkorára ilyenféleképpen: „belépek hetvennegyedik évembe”, „hetvenhat éves öregember vagyok”, „ha nem lennék nyolcvanéves” stb. Ezek a megnyilatkozások első látásra világosak lennének, de némelyek úgy értelmezik, hogy Kalazancius nem betöltött éveinek számát, hanem a még betöltésre váró évét emlegette a latin „annum agens” formula szerint. Ez utóbbi értelmezés szerint 1558 lenne születésének dátuma, a betöltött éveket számítva 1557. Ez a második látszik az elfogadhatóbb feltevésnek. Nemcsak azért, mert ez az általánosan használt életkorszámítás – így volt ez abban a korban is, amikor élt – hanem azért is, mert azokban a leveleiben, amelyekben mások életkorára céloz, minden kétséget kizáróan a betöltött évekkel számol. Így például megemlíti egy frissen kinevezett novíciusmesterről, hogy „harmincöt éves”, ez pedig az előírt kánoni korhatár volt erre a tisztségre a betöltött éveket számítva. Vagy számtalan esetben érdeklődik azok felől a testvérek felől, akik „huszonegyedik életévük előtt” tettek fogadalmat, hogy alkalmazza rájuk a pápai bréve#+# előírását, amely korhatárnak huszonegy betöltött évet írt elő. Az tehát egészen bizonyos – ha Kalazancius kijelentéseihez tartjuk magunkat –, hogy 1556-ban nem születhetett.

    Nincs reményünk arra sem, hogy megtudjuk megkeresztelésének pontos időpontját, mert a peraltai papság prokurátora#++# a következőket írta 1651-ben: „Az említett Peralta de la Sal helység, ahol Doctor Calasanz született és megkeresztelték, nyolc évvel később a francia megszállás áldozata lett, két alkalommal kifosztották és felgyújtották. Az említett helység írásos okmányai így elpusztultak, köztük az az öt plébániai anyakönyv is, amelyek valamelyikébe Doctor Calasanz keresztelését bejegyezték. Ezért nem szerezhetünk hiteles adatot a kereszteléséről.”[13]

    Otthoni neveltetése

    A szentek életrajzaiban gyakran olvashatjuk, hogy már kiskorukban jelét adták jövendő életszentségüknek, és ez a szüleiktől kapott jó neveltetésnek köszönhető. Ez természetesen elképzelhető, de sok olyan szentről szóló történet is van, amely elmondható más jó gyerekekről is, akiket azután sohasem avattak szentté. E vonatkozásban Kalazancius boldoggá avatási eljárása során sok egybehangzó tanúságtételt gyűjtöttek össze rendünk első krónikásai. Lorenzo Ferrari segítő testvér, aki segítségére volt Kalazanciusnak utolsó éveiben, ezt mondta: „Egy alkalommal, amikor engem és más fiatal szerzeteseket keresztény jámborsági gyakorlatokra buzdított, elmesélte, hogy kisgyermek korában különböző ájtatosságokat végzett, elimádkozta Szűz Mária kis zsolozsmáját, más imákat is mondott, de leginkább a szent rózsafüzért.” Továbbá: „Azt is magától József atyától hallottam, hogy édesapja és édesanyja Isten félelmére és jó viselkedésre tanították, […] szülei nagy gonddal nevelték, és ügyeltek arra, nehogy rossz társaságba keveredjen”. P. Scassellati pedig így tanúskodik: „Generális atyánknak egy vele egykorú iskolatársa mesélte el nekem, akinek a nevére sajnos már nem emlékszem, hogy József atya gyermekkora istenfélelemben telt el, és nem átlagos, középszerű életszentség [sic!] jellemezte. Gyakran végzett ájtatossági gyakorlatokat, és vele egykorú társait istenfélelemre és keresztény jámborságra buzdította.”[14] Egészen bizonyos, hogy ez az iskolatárs Don José Musquez (vagy Marquet) volt, aki Kalazancius temetésekor Rómában tartózkodott, és a San Pantaleo templomban a piaristáknak történeteket mesélt földijének gyermekkoráról. Ezekre a történetekre visszaemlékezve P. Scassellati elmeséli, hogy a peraltai iskola tanárának az volt a szokása, hogy néha a kis Kalazanciust egy székre állította, és elmondatta vele társai előtt Berceo költeményét, a „Miasszonyunk csodáit”, amelyre édesanyja tanította meg. A kis Kalazanci Józsefnek ezek a megnyilvánulásai, ahogyan a peraltai gyerekek előtt a „Miasszonyunk csodáit” szavalja, és jámborságra buzdítja őket, óhatatlanul a későbbi tanárt, nevelőt és rendalapítót sejtetik velünk.

    Don José Marquet történetei közül talán a legkedvesebb és leghíresebb az, amelyet P. Benito Quarantotto így beszél el: „Amikor Isten szolgáját felravatalozták 1648. augusztus 26-án, egy bizonyos Don José Musches mesélte el nekem a San Pantaleo templom sekrestyéjében a következő esetet, amely Peraltában történt, szent atyánk szülőföldjén, körülbelül ötéves korában. A fent említett Don José ezt mondta nekem: Atyám, ne csodálkozzon, hogy Isten szolgája szent volt és a szentség hírében halt meg. Földije voltam és vele nagyjából egykorú. Egy alkalommal elment hazulról, kiment a faluból egy kis késsel vagy tőrrel a kezében. Amikor megkérdeztem tőle, hogy hova megy, azt válaszolta: "Megyek, megölöm az ördögöt, mert Isten ellensége".”[15] Kalazancius életrajzírói természetesen kiszínezték ezt a történetet, és megtoldották azzal, hogy meglátta a gonosz lélek árnyékát az ágak között, és P. Berro szavaival: „amikor megérkezett az olajfaligetbe, felmászott egy olajfára, azonban az ág letörött alatta.”[16] Így azután a szegény gyerek sebesülten tért haza. A részletektől eltekintve a történet nagyon valószerű, és eszünkbe juttatja Avilai Szent Teréz és testvére, Rodrigo történetét, akik kisgyermek korukban megszöktek otthonról, mert a mórok földjére akartak menni, hogy Krisztus iránti szeretetükért lefejezzék őket.

    A jámborsághoz természetesen társulnia kellett a tanulásnak is. Peraltában volt egy iskola kisgyermekek számára, ahol már láttuk a kis Józsefet, amint Berceo „Miasszonyunk csodáit” szavalja társainak. Itt kellett elsajátítania az írást és az olvasást és még egy-két alapvető dolgot. Otthon bizonyára édesapja is segített neki, hiszen írni-olvasni tudó ember volt, aláírását megtalálhatjuk néhány iraton. Ellenben sem édesanyja, María, sem testvére, Esperanza, de valószínűleg a többi testvére sem tudott írni. Szülőfalujában Kalazanciusnak nem volt lehetősége latinul tanulni, mert 1592-ig nem volt Peraltában latintanár. Kalazancius Rómából Peralta plébánosának írt egyik levelében utal is erre: „Nagyon jónak tartom, hogy lesz végre olyan tanító a községben, aki a gyerekeket latinra tanítja majd, mert ez segíti a szülőket, hogy gyerekeiket taníttathassák, hiszen ez a legjobb örökség, amit rájuk hagyhatnak.”[17] Nagyon jelentős ez a megjegyzése, amelyben a tanítást ilyen nagyra értékeli, mert a levél írásának idején még nem kezdte el oktató és nevelő munkáját a római Trasteverén.

    Tanulmányai Estadillában

    Miután Kalazancius az elemi tanulmányokat a községi iskolában befejezte, szüleinek keresniük kellett egy másik iskolát, ahol folytathatja tanulmányait: elsajátíthatja a humán ismereteket, vagyis a grammatikát (latint), ahogyan akkoriban nevezték. A trinitárius atyák a közeli Estadillában 1541-ben alapítottak egy kolostort, ahol elsősorban szerzetesnövendékeiknek, de másoknak is tanítottak grammatikát. A kolostornak valószínűleg internátusa is volt. Az alapítás Castro és Peralta nemeseinek kezdeményezésére jött létre, hiszen érdekük volt, hogy a báróság területén legyen egy központ, ahol a humán ismereteket tanítják, és ahol fel lehet készülni az egyetemi tanulmányokra. Volt ugyan ilyen Benabarre és Monzón helységekben is, de az volt a természetes, hogy a Castro és Peralta bárósághoz tartozó gyerekek – azon kevesek, akik felsőbb tanulmányokat akartak folytatni – Estadillába mentek, hiszen ez volt a két báróság központja. Így került oda José Calasanz Gastón is.

    Az Aragón királyság területén lévő egyetemek alapszabályaiból és más dokumentumokból vissza lehet következtetni arra, hogy a trinitárius atyák miképpen tanították Estadillában a grammatikát. Három csoportra osztották a gyerekeket: kicsik, középsők és nagyok. Alapszövegként a Nebriját használták, fokozatosan tanulták a nyelvtani szabályokat, a mondattant (szintaxis), verstant (prozódia) és szónoklattant (retorika). A tanított szerzők a következők voltak: Terentius, Cicero, Caesar, Sallustius, Titus Livius, Tacitus, Vergilius, Horatius, Martialis, valamint Luis Vives Dialógusok című műve. Kalazancius egyik első életrajzírója, P. Catalucci leírja, hogy „miután grammatikát és retorikát nagy sikerrel tanult mind versben, mind prózában, elküldték a léridai egyetemre”.[18] P. Luis Cavada, aki 1690-ben Peraltában és környékén Kalazanciusra vonatkozó adatok után kutatott, a következő megjegyzést hagyta ránk: „Emlékezem rá, hogy Benabarre vikáriusának, aki jó barátja volt Don José [Calasanz]-nak, volt egy kézírásos könyve, hasonló a Rituale Romanumhoz, amely tele volt különböző tetszetős spanyol versekkel, amelyeket a tiszteletreméltó atya írt, miközben Léridában, Valenciában és Huescában (?) tanult. Gyönyörű munkák voltak benne a Szentháromság szentségéről és titkáról, valamint más szent témákról.”[19] Bár P. Cavada e költemények születését Kalazancius egyetemi éveinek idejére teszi, sokkal valószínűbb, hogy ezeket estadillai tartózkodása idején írta, hiszen ott a trinitáriusok kolostorában tanult, verseinek témája pedig a Szentháromság; azonkívül épp ezekben az években tanult retorikát, költészettant és más humán tárgyakat.

    Kalazancius életrajzírói nem mondanak sokat humán tanulmányairól, őket inkább az életszentségére vonatkozó adatok érdekelték. Estadillai tartózkodásának idejéről a boldoggá avatási eljárás során barátja, Don Miguel Jiménez Barber léridai kanonok a következőket mondta: „József atya gyermekkori neveltetéséről és tanulmányairól annyit tudok mondani, amennyit annak a vidéknek öregjeitől hallottam, mint például a már említett Antonio Calasanz és Francisco de Ager uraktól. Ez utóbbi a Szent Officium szolgálatában állt és gyermekkorában József atyával együtt járt iskolába Estadillában. Valamennyien "el Santet"-nek, vagyis kis szentnek hívták, mert mindennap úgy ment iskolába, hogy előtte imádkozott, noha iskolatársai ezért kigúnyolták.”[20] Az életrajzírók az estadillai iskolatársak történeteit összekapcsolják a peraltai diáktársak visszaemlékezéseivel Kalazancius jámborságáról: társait az istenfélelemre buzdította, Berceo „Miasszonyunk csodáit” szavalta az iskolában, az ördöggel is felvette a harcot az emlékezetes olajfán Peraltában. Mindezek a peraltai és estadillai események a papi hivatásban hoztak gyümölcsöt. Erről éppen édesapja, Pedro Calasanz tanúskodik. 1571. március 8-án kelt végrendeletében minden vagyona örököséül Pedro nevű fiát jelöli meg, mert Juan, az elsőszülött már meghalt. Nemcsak azt hagyja meg Pedrónak, hogy gondoskodjon [József] taníttatásáról, minden szükségeset megadván neki, hanem „bízva abban, hogy papi pályára lép, adassék neki elegendő örökség, hogy az egyházi rendeket fel tudja venni akkor is, ha nem lenne elegendő javadalma”.[21]

    Egyes életrajzírók, köztük P. Berro szerint, amikor a fiatal József befejezte grammatikai tanulmányait, és mielőtt a léridai egyetemre ment volna, nézeteltérése támadt édesapjával, aki katonai pályára szerette volna irányítani a fiát a papi hivatás helyett; Kalazancius azonban ez utóbbit választotta. Ezt az apjával való összeütközést nagy valószínűséggel néhány évvel későbbre kell tennünk, arra a drámai időszakra, amikor meghal Pedro, az örökös, akihez a Calasanz név fennmaradásának reménye fűződött. Kalazancius akkor teológiai tanulmányainak felénél tartott. 1571 márciusában József még csak tizenhárom éves volt, és a fent említett végrendeletében édesapja világosan kifejezte reményét, hogy fia papi pályára lép. Kétségtelen, hogy engedhetett fia elképzeléseinek, de – abban a korban – nem túl valószínű, hogy a fiú akarata érvényesült volna az apa akaratával szemben.

    Valószínűleg az 1570/71-es iskolai év volt a harmadik és egyben utolsó, amelyet József Estadillában befejezett. 1568/69-ben – amikor éppen betöltötte tizenegyedik életévét – kezdhette el itt tanulmányait, és tizennégy évesen ment az egyetemre. A léridai egyetemen is tíz és tizennégy év közötti fiúk tanulták a grammatikát. Egyetemi tanulmányainak megkezdése előtt Kalazanciusnak természetesen be kellett jelentenie szüleinek – ha nem tette volna meg ezt már esetleg előbb –, hogy pap szeretne lenni. És valóban, édesapja az 1571. márciusi végrendeletében megerősíti, hogy József a papságot választotta hivatásául. Még sok, nem kevés ellentmondással terhelt évnek kellett azonban eltelnie ahhoz, hogy a peraltai kovácsmester és „bayle” megláthassa fiát, amint szentmisét mutat be szülőfaluja plébániatemplomában.


    1. EGC, VIII, 4397. levél.

    2. EHI, 1464. o.

    3. RevCal 3 (1925) 178.

    4. RegCal 13,6–8.

    5. Ibid., 30, 209. o.

    6. Ibid., 213–214. o.

    7. EGC, II, 132a levél.

    8. EGC, V, 1849. levél.

    9. EHI, 1463–1464. o.

    10. Severino Giner Guerri, El proceso de beatificación de San José de Calasanz, Madrid, 1973, 114. o., 98. jegyzet.

    11. RegCal 13,6–8.

    12. San Francisco de Asís, BAC, Madrid, 1945, 526. o. F12+: A báve általában kisebb jelentőségű kérdést érintő rövid pápai határozat. F12++: A prokur

    13. Bau, BC, 11–12. o.

    14. Ibid., 82–85. o; Bau (RV), 32. o.

    15. Bau, BC, 86. o.

    16. Vincenzo Berro, Memorie (ms.), Archivio Generale (Roma), Hist.-Bibl., 1, f. 4r.

    17. EGC, II, 4. levél.

    18. Bau, RV, 11. o.

    19. Leodegario Picanyol, Rassegna di storia e bibliografia scolopica 26–27 (1957) 56.

    20. Bau, BC, 83. o.

    21. AnalCal 15 (1966) 197.