Jelenlegi hely

2. fejezet
Egyetemi tanulmányok és szentelések



A hagyományos változat és a hiteles adatok

A Kalazanciust dicsőítő első szónokok közül sokan, mint P. Scassellati is, dagályos fejezetekben magasztalják nemesi származását, megelégedéssel emlegetik nemesi címerét, és természetesen úgy állítják be, hogy Kalazancius ifjú tanulóként végigjárta „Spanyolország valamennyi híres egyetemét”. Más korabeli krónikások és életrajzírók, kezdve P. Cataluccival, sokkal óvatosabbak voltak. P. Catalucci a sarutlan kármelita Jacinto de San Vicente számára írt egy rövid életrajzi vázlatot Breve notizia címen. Ez a kármelita atya mondta a Kalazancius halálának egy hónapos emléknapján bemutatott gyászmisén a homiliát. Ebben a következőket találjuk: „Miután nagy sikerrel tanult versben és prózában grammatikát és retorikát, elküldték a léridai, valenciai és alcalái egyetemre; doktorált szent teológiából, polgári és kánonjogból.”[1] Ez az idézet szolgált aztán alapul minden későbbi életrajznak egészen napjainkig. Szinte kivétel nélkül megismételték ezt a feltevést. Már a 17. századtól kezdve egyesek önkényesen kiegészítették mindezt még azzal, hogy Kalazancius filozófiából is doktorált, a léridai, valenciai, alcalái egyetemekhez hozzáfűztek még más városokat is, mint például Salamancát, Perpiñánt vagy Huescát.

Az utóbbi időkben egyes kutatók megpróbálták megkeresni Kalazancius nevét a léridai, valenciai és alcalái egyetemek nyilvántartási könyveiben és más hivatalos okmányokban, de nem jártak sikerrel. Neve nem szerepel egyik helyen sem. Mindezek ellenére más dokumentumokból vitathatatlanul kiderül, hogy tanult Léridában és Valenciában. A három egyetem a korabeli források szerint formális egységet alkotott, így joggal feltételezhetjük, hogy Kalazancius látogatta a híres alcalái (Complutum) egyetemet is. Az időrendi sorrend és a tények is ezt valószínűsítik.

A rendelkezésünkre álló adatok alapján nem lehet pontosan meghatározni Kalazancius sem elemi, sem grammatikai, sem pedig egyetemi tanulmányainak időrendi sorrendjét. Éppen ezért még a legújabb szerzők is eltérnek egymástól José Calasanz hosszú tanulmányainak időrendiségét illetően. Mivel életrajzírói egyértelműen állítják, hogy grammatikát, jogot és teológiát tanult – és e két utóbbit egyetemeken –, célszerű megvizsgálnunk a korabeli egyetemi szabályzatokat: egy tanulónak abban az időben hány évet kellett szánnia az adott tárgyak tanulására. Ezekből nagy bizonyossággal következtethetünk arra, hogy Kalazancius három évet tanult grammatikát, mert ez nélkülözhetetlen volt az egyetemi tanulmányok megkezdéséhez, és ezeket általában ugyanazokon az egyetemeken végezték. Hasonlóképpen legalább két, esetleg három évig kellett a hét szabad művészetet és filozófiát tanulnia (egyetemi fokozat eléréséhez három év volt előírva). Léridában a jogot legalább négy évig kellett tanulni a bakkalaureátusi fokozat elnyeréséhez; hét év kellett a polgári jogi, öt év a kánonjogi doktorátushoz. Teológiában a bakkalaureátusi fokozathoz négy évet írtak elő; a doktorátushoz pedig szükséges volt egy bizonyos gyakornoki idő (catedrilla = „kis tanszék”, amely különbözött a valódi „tanszék”-től, a katedrától, amely a doktori címmel rendelkezők részére volt fenntartva).

Az akadémiai fokozatok tekintetében a dokumentumokból annyi bizonyos számunkra, hogy Kalazancius teológiai doktor volt. Ezt a címet olvashatjuk aláírásai mellett. Arra vonatkozóan azonban nincs adatunk, hogy jogi vagy filozófiai doktorátusa is lett volna. Különben megmagyarázhatatlan lenne, hogy Rómában a kanonokság megszerzésére irányuló hosszadalmas folyamat során miért nem hivatkozott jogi vagy filozófiai végzettségére, ha azokat megszerezte, mint ahogyan ezt megtette teológiai doktorátusát illetően. Az még megmagyarázható lenne, hogy filozófiai vagy a hét szabad művészetből szerzett címét vagy bakkalaureátusi fokozatát elhagyja, de az már nem, hogy miért hallgat jogi doktorátusáról, ha azt valóban megszerezte, ahogyan életrajzírói állítják.

Az első időszak: a léridai egyetem

Miután José Calasanz Gastón éppen betöltötte tizennegyedik évét, és befejezte grammatikai tanulmányait Estadillában, feltételezésünk szerint 1571 őszén a Segre folyó városa, Lérida felé vette útját. Ez volt az első eset, hogy elhagyta Peralta és Castro báróságot, és átlépte az aragón királyság határát. A legrégebbi egyetemet, a léridait, II. Jaimé alapította 1300-ban, amely az aragón „korona” tanulmányi központja lett. Később más városok is alapítottak egyetemeket, mint például Huesca, Zaragoza, Valencia, Tarragona, Barcelona stb., elhomályosítva a léridai egyetem régi dicsőségét. Mint az aragón korona egyetlen egyeteme alapításától fogva évszázadokon át a „korona” háromnemzetiségű fiait gyűjtötte egybe: az aragónokat, katalánokat és a valenciaiakat. Az egyetemi rendtartás szerint a rektor egy olyan hallgató volt, aki a professzorok és a hallgatók fölött teljes joghatósággal rendelkezett. Ma ez már szinte hihetetlennek tűnik. Mivel a jogi egyenlőséget tiszteletben tartották, ezért minden évben szigorúan, a három nemzet sorrendje szerint újraválasztották a rektort az egyes nemzetek fiai közül. José Calasanz Gastón mint Peralta de la Sal szülötte minden tekintetben az aragón „nemzethez” tartozott.

A léridai egyetemi élet meglehetősen élénk és zajos volt: gyakoriak voltak a lázadások, rendbontások, az egyetemisták által provokált zendülések mind az egyetem területén, mind a város utcáin. Ennek oka egyrészt az egyetem sajátos struktúrájában rejlett, hiszen minden hatalom a diákok kezében volt; másrészt a nyugtalanság talán minden idők egyetemi hallgatóira jellemző. A rendbontások megakadályozására, valamint néhány régi módszer és szokás felelevenítésére Miguel Despuig léridai püspök 1557 és 1559 között reformokat akart bevezetni, de reformterveinek megvalósulása előtt meghalt. 1575 júliusában II. Fülöp jóváhagyta a Don Antonio Agustín Albanell, akkori léridai püspök és vizitátor-reformátor által készíttetett új egyetemi szabályzatot. José Calasanz Gastón ekkor már negyedik éve volt az egyetem hallgatója, és alkalma volt arra, hogy megismerje az egyetem csendháborító, zavargó, lármás életét. Álljon itt erre egy példa! 1574. szeptember 3-án Albanell püspök letartóztatta Juan Bautista Boil valenciai származású tanulót, az egyetem rektorát, és mivel klerikus volt, bezáratta a püspöki börtönbe. A diákok által fellázított város lakói, elővéve a „harci lobogókat és zászlókat”, fenyegetően nagy tömegben gyűltek össze „különböző fajtájú fegyverekkel” a püspöki palota előtt, és kényszerítették a megfélemlített püspököt, hogy bocsássa szabadon a foglyot.

Kalazancius léridai éveiről is vannak beszámolók, amelyek egyetemista éveiben tanúsított kivételes viselkedéséről számolnak be. Mindezek beleillenek abba a képbe, amelyet peraltai és estadillai éveiről már megtudtunk. A léridai környezet persze sokkal kihívóbb és veszélyesebb volt. Itt van példaként a boldoggá avatási per egyik tanúja, a léridai kanonok, Don Miguel Jiménez Barber vallomása: „Mateo García úr, aki a léridai egyetemen tanult ifjúkorában, elmesélte nekem, hogy Isten szolgájának volt tanulótársa, és "mivel nagyon kötekedő és civakodó természetű voltam, emiatt sokszor veszélybe sodródtam. Ilyenkor a fiatal Józsefhez fordultam, aki tanácsával és segítségével megszabadított engem nehézségeimtől." Azt szokta mondani, hogy József az ő "védőszentje", hiszen nehézségei közepette senki más nem tudott rajta segíteni tanácsaival.”[2] A kisgyermek, a kisfiú és a fiatal Kalazancius jámbor és istenfélő jelleméről leírt különböző tanúságtételek olyan általánosságoknak tűnhetnek, amelyeket minden „hitvalló” szentről el lehet mesélni. A hitelesség garanciája azonban éppen az, hogy pontosan ismerjük azoknak a tanulótársaknak a nevét, akik visszaemlékeznek ifjúkoruk történeteire: Don José Marquet Peraltában, Don Francisco de Ager Estadillában, Don Mateo García Léridában. Azonkívül nem általánosságokban beszélnek, hanem konkrét eseteket mesélnek el.

Kalazancius léridai éveire vonatkozóan nagyon érdekes megfigyelnünk, hogy még nyolcvankét éves korában is – amikor tanácsokat adott az eleven és rakoncátlan fiataloknak – vissza-visszaemlékezett eseménydús egyetemi éveinek történeteire. 1639 áprilisában ezt írja P. Fedelének: „Az ön Giovachino testvére olyan tüzes természetű, hogy amikor visszajött a kollégiumba, elkezdett kötekedni a tanulókkal, és a kezében lévő késsel egyik társának a vállát úgy megsebesítette, hogy az komolyan megsérült… Azt tanácsoltam neki, hogy menjen Nápolyba [ahol Fedele atya lakott], mert ha nem menekül el Rómából, elfogják, és nehéz lesz kiszabadítani, mivel est solitus delinquere [szokása a bűncselekmények elkövetése]. Júniusban újra ír Fedele atyának: „Ami Giovachino testvérét illeti, vegye rá Tisztelendőséged, hogy gyónjon meg, és vasárnaponként áldozzon, mert ha ezt őszintén magába szállva teszi, idővel lecsillapodnak benne az ifjúi vadságok, viszont ha nem, akkor előfordulhat, hogy összeakad valakivel, aki úgy megsebesíti, hogy nem tud többé meggyónni. Isten megbocsátja az ilyen szilajságokat, amint annyiszor volt alkalmam látni ezt az én időmben.”[3]

Kalazanciusnak a léridai egyetemen három évig filozófiát és legalább négy évig jogot kellett tanulnia. Feltételezéseink szerint – „abban bízva, hogy klerikus lesz”, ahogy édesapja írta a már idézett végrendeletében – 1571 őszén ment Léridába. Ebben az esetben 1574 nyarán be kellett fejeznie filozófiai tanulmányait. Ha ezután négy évig jogot tanult, akkor ennek 1574 őszétől 1578 nyaráig kellett tartania. Történetesen fennmaradt két irat, az egyik 1573 szeptemberéből, a másik 1577 szeptemberéből, amelyet – egy társával együtt – aláírt: „Jusepe Calasanz”, és mindkettőn oda van írva, hogy „tanuló” (estudiante). Milyen kár, hogy nem írta oda, hogy mit tanult! Feltételezhetjük, hogy a vakációkat otthonában, illetve szülőföldjén töltötte, mivel az aláírását tartalmazó 1577-es irat Peraltában kelt, az 1573-as pedig a közeli Gavasa faluban.

Kalazancius tanulótársa, Mateo García – mondja Jiménez Barber kanonok – „elmesélte nekem, hogy az aragón tanulók valamennyien a királyság priorjává választották Kalazanciust, mert mindannyiuk támasza volt, és jóságos, erényes embernek tartották. Mindez – mint már említettem – léridai tanulóéveiben történt”.[4] Az olasz életrajzírók a priorságot megtisztelő címként értelmezték, mintha a „a tanulók fejedelmévé” választották volna. Újabban azonban úgy gondolják, ez nem más, mint az egyetemi rektori kinevezés, hiszen tudjuk, hogy Léridában a rektort a tanulók közül maguk a tanulók választották, és így, amikor az aragónok éve következett, megválaszthatták Kalazanciust. Ezt a hipotézist nem lehet tagadni, és mindezidáig nem találtak olyan dokumentumot, amely egyértelműen cáfolná ezt a feltevést. Más elképzelés szerint a rektor tanácsadójává is választhatták, mert a rektornak mindhárom nemzetből voltak tanácsosai, akiket szintén a tanulók választottak. Ebben a feltevésben az a különös, hogy Jiménez Barber léridai kanonok is az ottani egyetem hallgatója volt, pontosan ismerte hát az egyetemi terminológiát: miért mondott priort, nem pedig rektort vagy tanácsost? A legújabb feltételezés szerint Léridában működött egy internátus fizető tanulók részére: Colegio de la Asunción vagy más néven Colegio de Domingo de Pons. Az itteni rendtartás beszél „prior”-ról, „rektor”-ról és „rektorhelyettes”-ről. Itt is tanulók kaptak ezekre a tisztségekre megbízatást. Vajon Kalazancius ebben az internátusban lakott, és itt választották meg rektorrá vagy priorrá?

Kalazancius egyetemi éveinek jelentősebb eseményei között meg kell még említenünk, hogy 1575. április 17-én kapta meg a tonzúrát. A szertartást az urgeli püspök, Don Juan Dimas Loris végezte Balaguer város Santo Cristo de Almatá templomában. Abban az időben voltak olyan tanulók, akik a tonzúra felvételével egyházi javadalmat kaptak, bár nem szándékoztak sem tovább tanulni, sem pedig vállalni a papságot. José Calasanz Gastón azért kérte a tonzúrát, mert valóban papi hivatást érzett magában, amit édesapja is tanúsított 1571-ben. Amíg nem nyerte el a szubdiakonátust, nem élvezett semmilyen egyházi javadalmat, hiszen édesapja gondoskodott róla (ezt az 1571-es végrendeletéből tudjuk, továbbá az örökös, Pedro házasságleveléből, amelyet 1576-ban írták alá).

Ebben az esztendőben, amikor Kalazancius megkapta a tonzúrát, más fontos esemény is zajlott Léridában: a jezsuita atyák első missziós prédikációsorozata, amelynek nagy hatást kellett gyakorolnia a tanulók lelkivilágára is. Ezeket a missziókat a jezsuiták évenként megismételték egészen 1580-ig. Kalazancius néha említést tesz erről leveleiben: idős korában megemlíti, hogy már ifjúságától kezdve (da giovinetto) ismerte és tisztelte a jezsuita atyákat. 1644-ben azt írja, hogy „már nyolcvan éve” ismeri őket.[5] Ha ez a számítás pontos, akkor 1564-től, tehát hétéves korától, amikor még nem hagyta el Peraltát. Valószínű azonban, hogy leveleiben azokról az alkalmakról beszél, amikor mint tanuló találkozott velük.

Jogi tanulmányainak végeztével Kalazancius elhagyta a léridai egyetemet.

Valencia és Alcalá de Henares

Miért nem folytatta tanulmányait José Calasanz Léridában? Erre a kérdésre nem könnyű válaszolni. Nagyon komoly indokának kellett lennie, hogy elhagyja a Segre folyó városát, és a Peraltától oly messze fekvő Valenciába költözzön. Kétségtelen, hogy a léridai egyetem híres volt a jogtudományok terén, de nem volt kimagasló a teológiában. Léridában és Valenciában is megértek már az egyetemek a reformra, a dokumentumokban panaszokkal és kritikával találkozhatunk állapotuk miatt. A trentói zsinat utáni korszakban vagyunk, amikor a reformok iránti igény minden területen erősen jelentkezik. Léridában nehezebb és forrongóbb volt az egyetemisták helyzete, mint Valenciában, már csak a belső kormányzás miatt is. Mindezek mellett valami más is befolyásolhatta Kalazanciust abban, hogy Valenciába menjen: a jezsuiták tanácsa. Magánbeszélgetésekben minden bizonnyal azt ajánlották Kalazanciusnak, hogy Valenciában kezdje el a teológiát, ahol a jezsuitáké volt az 1544-ben alapított Colegio de San Pablo. Itt pápai fakultásokon teológiát is tanítottak, így az iskola jogosult volt az akadémiai címek megadására. Tudjuk, hogy 1567-től külső tanulókat is fogadtak. Juan de Ribera pátriárka jól ismerte azt a hozzáértést, amellyel a szerzetes kollégiumokban tanították a teológiát, és fájlalta az egyetem állapotának hanyatlását. Ez volt az oka, hogy sok tanuló otthagyta az egyetemeket, és szerzetesrendeknél tanult tovább. Talán emiatt nem szerepel José Calasanz Gastón neve az egyetemi anyakönyvekben. Sajnos nincs meg a Colegio San Pablo irattára sem, mert az a jezsuiták elüldözése és egyéb zavargások során elpusztult.

Egyetlen életrajzból sem hiányzik a virágzó korban lévő, huszonegy éves valenciai teológushallgató Kalazancius megkísértésének elbeszélése. Egy ilyen történetet csak az tudott elmesélni, akivel megesett, és csak intim lelki beszélgetésben. Így is történt. Don Ascanio Simone, aki P. Girolamo di Santa Agnese néven piarista volt, a boldoggá avatási per során jegyző előtt tette a következő tanúvallomást: „Egy alkalommal elmentem, hogy felfedjem lelkiismeretemet Isten tiszteletreméltó szolgájának. Miután sok minden lelki dolgot mondott, megemlítette nekem, hogy huszonegy éves korában, amikor Valenciában a szent teológiát tanulta, egy hölgy bűnre akarta csábítani, de az áldott Isten kegyelmével és az Istenanya segítségével sikerült elhárítania az ördög csapdáját, és otthagyta a bűnre csábító nőt.”[6] Lorenzo Ferrari testvér a boldoggá avatási eljárás során 1652-ben úgy tanúskodott, hogy Kalazancius neki is elmesélte ezt a történetet a főszereplő nevének említése nélkül. Ferrari azért tudta, hogy Kalazancius saját magáról beszél, mert már hallotta ezt egy atyától, aki bizalmasan elmondta neki. Hozzáfűzte még, hogy az ifjúnak „akkoriban nagyon előnyös és jövedelmező állása volt azon a helyen, de ő, hogy a bűnalkalomtól megszabaduljon, elköltözött onnan, nem tekintve ottani igen előnyös helyzetét.”[7] A hitelt érdemlő P. Berro így foglalja össze a P. Girolamótól hallottakat: „Kalazancius Valenciában tanult, titkárként becsületes szolgálatot teljesített egy tiszteletreméltó nemes hölgynél, stb.”[8] Ha mint teológushallgató ekkor huszonegy éves volt, akkor ennek az eseménynek az 1578/79-es tanévben kellett történnie, hiszen ez volt az első és egyetlen év, amelyet Valenciában töltött teológia szakosként. Mint már említettük, véleményünk szerint az utolsó jogi kurzust Léridában az 1577/78-as tanévben végezte.

Az életrajzírók egyöntetű véleménye szerint Kalazancius Valenciából Alcalába ment. A Turia folyó menti város elhagyásának indítéka pedig az volt, hogy megszabaduljon a kísértéstől. P. Catalucci korai „breve notizia”-jában olvashatjuk, hogy „elmenekült abból a házból, felkereste gyóntatóját, és elhatározta, hogy nem lép be többé annak a hölgynek a házába, amit meg is tartott.”[9] Mivel a Colegio de San Pablo tanulója volt, feltételezhetjük, hogy gyóntatója jezsuita atya volt, aki azt javasolta neki, hogy hagyja el a várost és tanuljon tovább Alcalában. A jezsuitáknak itt is volt iskolájuk, itt tanult többek között a későbbi urgeli püspök, Kalazancius pártfogója, Andrés Capilla is. Alcalában sok aragón tanuló fordult meg, és végül Kalazancius is átköltözött ide. Itt kezdte meg – feltételezésünk szerint – teológiai tanulmányainak második esztendejét 1579 őszén.

Végső döntés: a papi hivatás választása

A Castro és Peralta báróságtól északra feküdt a ribagorzai grófság, ahol 1578 és 1581 között zavargások voltak, mert a gróf önkényeskedése és visszaélései miatt fellázadtak a vazallusok. A felkelés később átterjedt a közeli báróságok területeire is, mint például Castro és Peralta vidékére. A hűbérurak is szolidárisak voltak egymással, így Pedro Calasanz Gastón, a hajdani peraltai „bayle general” fia – urának jogait védve – belevetette magát a küzdelembe, de 1579-ben meghalt: a lázadók gyilkolták meg. Az örökös halála nagyon felkavarta Peralta kovácsmesterét, mert tervei meghiúsulni látszottak. Vállalkozásának jövője és nevének fönnmaradása miatt meg szerette volna másítani József fia elhatározását, aki már a teológia második évét végezte azzal az elhatározással, hogy pap lesz. Kalazancius egy távoli rokona egy 1651-ből származó dokumentum szerint a következőket írta: „Testvére, Pedro Calasanz halála után a szülők fiúörökös nélkül maradtak, és azt szerették volna, hogy Joseph Calasanz legyen a birtok és a vagyon örököse, de ő ezt nem akarta. Ez az igazság.”[10] Testvére szomorú halálhíre együtt érkezett el Józsefhez apjának azzal az elhatározásával, hogy őt akarja örökösének. A Calasanz-Gastón családban nem volt több fiúörökös, József volt az utolsó. A tanév befejezéséig volt ideje megfontolni, hogy visszatérjen-e szülőföldjére. Kevéssel utóbb azonban megérkezett a másik szomorú hír is: valószínűleg fia halálától összetörve meghalt édesanyja is. József nyilván nagyon várta már a nyarat, hogy hazamehessen a teológia második évének elvégzése után.

Az 1580/81-es tanévet Kalazancius Peralta de la Salban, családjánál töltötte. Bizonyára sokat szenvedett apja rábeszélésétől, hogy hagyjon fel a papi pályára készüléssel, legyen örökös, hogy fennmaradjon a család neve. Ez az apjával vívott harc sokkal gyötrelmesebb és nehezebb lehetett a fiú számára, mint annak idején Valenciában a kísértő nőtől való szabadulás. Nem az volt a nagy kísértés József számára, hogy egy anyagilag jól megalapozott család fejévé és családapává váljon, és élvezze a boldog családi életet, hanem inkább az lehetett fájdalmas számára, hogy kétségbeesett édesapja többre becsülte a család fennmaradását, mint fiának papi hivatását. Persze, akkor még sem az apa, sem fia nem sejthették azt a hatalmas, századokon át fennmaradó termékeny lelki örökséget, amelyet József papi hivatása adott a világnak. Ezekben a hónapokban lélekben bizonyára nagyon közel került édesapjához, aki egy éven belül vesztette el örökösét és feleségét.

Hosszú peraltai tartózkodásának idejére kell tennünk Kalazancius súlyos betegségét és csodálatos felgyógyulását. Első életrajzírója, P. Catalucci „Breve notizia”-jában – miután leírja, hogy Léridában, Valenciában és Alcalában tanult – elmeséli a kísértő nő történetét, majd így folytatja: „visszatért szülőföldjére […], mielőtt visszatért volna szülőföldjére”, és mindkét kifejezést áthúzta, mintha bizonytalan lenne abban, hogy a Peraltába történt visszatérés előtt vagy után történt volna az eset, majd így folytatja: „súlyosan megbetegedett. Ekkor megfogadta, hogy pap lesz, mire azonnal visszanyerte az egészségét.”[11] A későbbi életrajzírókra is jellemző ez a bizonytalanság, hogy a betegség mikor és hol tört Kalazanciusra. Semmi sem szól az ellen, hogy 1580/81-re tegyük, miután a szomorú haláleseteket követően hazatért. Kétségtelen, hogy ez a betegség a gondviselés műve volt: így is értelmezte mindenki. A fiú kijelentette apjának: ha azt akarja, hogy megszabaduljon a betegségtől, engedje őt a papi pályára lépni. Ezzel a szándékkal tett fogadalmat a Boldogságos Szűz Máriának. Betegségének csodálatosan gyors elmúlása meggyőzte édesapját arról, hogy el kell fogadnia fia elhatározását. Miután József meggyógyult betegségéből, már remélhette, hogy folytathatja megszakadt teológiai tanulmányait. Nehéz év volt ez számára, de jövője szempontjából döntő, és a Calasanz névre is dicsőséget hozott döntésével.

Újból Léridában: szentelések

1581. október közepén José Calasanz Peraltából Léridába utazott. Jól ismerte már ezt az utat, hisz oly gyakran megtette hét esztendő alatt, amikor az ottani egyetem hallgatója volt. Sem Valenciába, sem Alcalába nem szándékozott visszatérni, hogy befejezze megkezdett teológiai tanulmányait. Talán édesapja közelében akart maradni, akit magas kora mellett nagyon lesújtottak az elmúlt év eseményei. Lérida pedig csak bő egynapi járásnyira volt Peraltától. Sok társa tanult még ott, hiszen alig telt el három év, hogy elhagyta az ottani tantermeket. Két teológiai kurzus hiányzott még ahhoz, hogy befejezhesse hosszú egyházi tanulmányait. Egyelőre még nem gondolt a teológiai doktorátus megszerzésére.

Ebben a két évben kellett megkapnia a kisebb és nagyobb papi rendeket, hogy hivatása megkoronázódjon. Már hét év telt el azóta, hogy felvette a tonzúrát Urgel püspökének kezéből. Most még tanuló volt Léridában, ezért nem volt szükséges, hogy saját püspöke adja meg a szenteléshez az elbocsátólevelet, és ő szentelje fel. Hogy minden egyszerűbben menjen, a léridai püspöki kúria intézhette a tennivalókat. Azokban az években (1581–1583) azonban a léridai püspöki szék megüresedett, ezért a szentelési vizsgák és az elbocsátólevél ügyében az általános helynökhöz, Don Jaime Mahull-hoz kellett fordulnia.[12] Mivel Léridában nem volt püspök, a szentelendőket máshová kellett küldeni. Ezért José Calasanz társaival Huescába utazott. 1582. december 17-én és 18-án kapta meg a kisebb papi rendeket és a szubdiakonátust. A szentelések között ugyan meghatározott időnek kellett eltelnie, de ez alól felmentést kaptak. A szentelést Don Pedro de Frago huescai püspök végezte. Mind a Don Mahull kanonok által írt elbocsátólevélben, mind a szentelési okmányokban az szerepel, hogy a klerikus José Calasanz az urgeli egyházmegyéhez tartozik.

A szubdiakónussá szenteléskor – mint ma a diakónusszenteléskor – a szentelendőnek nyilatkoznia kellett, hogy miből fog megélni. Ha szerzetesről volt szó, akkor „szegénységi titulussal” szentelték, ami azt jelenti, hogy a későbbiekben szerzetesrendje gondoskodott róla. Ha saját vagyonnal rendelkezett, akkor „patrimoniális titulussal”; ha pedig valamilyen egyházi javadalma volt, akkor azt pontosan meg kellett nevezni. José Calasanz ekkor még nem rendelkezett anyagi javakkal, mert apja még nem nevezte ki általános örökösének, amint azt majd tenni fogja az 1585-ben és 1586-ban kelt végrendeleteiben. Kalazancius úgy nyilatkozik, hogy van bizonyos javadalma a monzóni San Esteban-templomtól, a léridai egyházmegyében. Ki szerezte ezt számára? Ezekből az évekből sok Calasanz nevű egyházi személyt ismerünk a léridai egyházmegyében és környékén. Egyikük még Rómába is eljutott, és őróla 1571-ben így írnak: „Antonio Calasanz presbitero e decano dei cantori della Cappella del Santissimo Padre il Papa [Pio V]”. Esetünkben azonban sokkal érdekesebb, hogy 1582. november 23-án, tehát alig egy hónappal Kalazancius szubdiakónussá szentelése előtt egyházi hivatalt nyert el Monzón városában a Santa María del Romeral-főtemplom priorja, Don Bartolomé Calasanz.[13] Nem lehet bizonyossággal állítani, hogy Don Bartolomé és Kalazancius rokonok voltak, de Don Bartolomé kinevezésének egybeesése azzal, hogy ugyanebben a városban, Monzónban valaki José Calasanz számára egyházi javadalmat juttat szubdiakónussá szentelése előtt, azt sugallja, hogy rokonok voltak: az újonnan kinevezett monzóni egyházi hivatalnok fiatal rokona számára egyházi javadalmat szerzett.

Eltelt néhány hónap, és a léridai püspöki szék továbbra is betöltetlen maradt. Ezért a klerikusoknak kellett keresniük alkalmat a szentelésre. 1583 januárjában Don Gaspar Juan de la Figuera jacai püspököt terjesztették fel az albaraccíni püspökségre. Március végére Róma a felterjesztést jóváhagyta. Don Gaspar Juan de la Figuera alighogy megtudta új beosztását, püspöki székhelyéről, Jacából szülővárosába, Fragába utazott, hogy ott várja meg kinevezésének megerősítését és a hivatalos iratokat. Fraga a léridai egyházmegyéhez tartozott. Ezért a léridai káptalan megengedte számára, hogy püspöki funkciókat végezzen a léridai egyházmegyében, ezek között papszentelést is. Így jutott el Kalazancius Fragába, ahol 1583. április 9-én diakónussá szentelték.[14]

Végül ugyanebben az évben, 1583. december 17-én pappá szentelte Kalazanciust megyéspüspöke, Hugo Ambrosio de Moncada a sanahujai rezidenciális várkastély kápolnájában, amely ugyan a léridai provinciában volt, de a Seo de Urgel-i egyházmegyéhez tartozott. Kalazancius ekkor huszonhat éves volt. Nem nevezhetjük késői hivatásnak, hiszen még be sem töltötte tizennegyedik életévét, amikor édesapja „abban bízott, hogy majd egyházi pályára lép”. Valószínűleg Kalazancius azok közé a gyerekek közé tartozott, akik kiskoruktól kezdve emlegetik, hogy papok lesznek.

Felszentelésének dátuma azt sugallja, hogy karácsony napján mondhatta első szentmiséjét Peralta de la Salban. Örömteli nap volt ez, de egyben szomorú is, hiszen az ünneplők közül hiányoztak Juan, Pedro és Esperanza testvérei, de legfőképpen édesanyja. Édesapja talán már megvigasztalódott, és örömmel látta, hogy fiából pap lett. Talán már nem gondolt arra, hogy vele egyenes ágon megszakad a „Calasanz” név. Az újmisés pap egy dinasztia utolsó képviselője volt. Az öreg peraltai kovács akkor még nem is álmodott arról, hogy fiának – mint a bibliai pátriarkáknak – oly számos leszármazottja lesz, mint égen a csillag. A „Calasanz” név híres lesz a történelemben, nem a múlt nagy cselekedetei miatt, hanem azért, mert fia lemondott a „Calasanz-Gastón” név fennmaradásáról, és mert Isten e lemondás jutalmául számtalan gyermek atyjává tette. Peralta – teljes nevén Peralta de la Sal y de la Honor – igazi büszkesége José Calasanz Gastón lett.


1. Bau, RV, 11. o.

2. Ibid., 36. o.

3. EGC, VII, 3071. és 3091. levél.

4. Bau, RV, 36. o.

5. EGC, VII, 3704. levél; VIII, 4075. és 4232. levél.

6. Bau, BC, 104. o.

7. Ibid., 105. o.

8. Vincenzo Berro, Memorie, f. 6r–7v.

9. Bau, RV, 11. o.

10. AnalCal 20 (1968) 254.

11. Bau, RV, 11. o.

12. AnalCal 15 (1966) 198–200.

13. Ibid., 20 (1968) 306.

14. Ibid., 15 (1966) 201–204; 8 (1962) 368–369.