Szegedi Piaristák

bolt.piarista.hu

Címlap » Piaristák » F08.html

    8. fejezet
    A Kegyes Iskolák elterjedése



    Kalazancius Ligúriába utazik

    Abból a tizenegy házból, amelyet Kalazancius még a Kegyes Iskolák szerzetesrenddé emelése előtt alapított, Rómától a legtávolabbi a ligúriai Savona mellett néhány kilométerre fekvő Carcare volt. A másik, Rómától távol eső rendház Fananóban volt, a Toszkána és Emília közötti Appenninekben. 1622 májusában P. Pietro Casani azt a megbízatást kapta, hogy a narni rendházon kívül ezt a két rendházat is keresse fel főként azzal a céllal, hogy bemutassa ott a Konstitúciókat, amelyet nem sokkal azelőtt hagyott jóvá a pápa. Küldetésének végeztével P. Casani Rómába visszaérvén meglehetősen levert hangulatban találta Kalazanciust, aki nem tudott eleget tenni annak a kérésnek, hogy rendházat alapítson Savonában – hiányoztak a felkészült rendtársak. Nem sokkal később Kalazancius mégis elfogadta az ajánlatot, és két asszisztensét, Pietro Casanit és Francesco Castelli atyát küldte oda egy testvérrel, Francesco Michelinivel, aki később híres matematikus és Galileo Galilei barátja lett. A savonai rendház alapítása még ebben az évben, 1622 szeptemberében megtörtént.

    E rendház alapító okiratából megtudhatjuk, hogy a piarista atyák milyen feltételekkel vállalták az alapítást, és azt is, hogy ők ezért milyen feladatok elvégzését vállalták. Egy pontot idézünk: „Alázatosan kérjük Savona nagyszerű és tiszteletre méltó lakóit, hogy Isten iránti szeretetből vállalják évi 400 líra megfizetését, vagy azt, hogy a szükségletnek megfelelően házat adnak vagy bérelnek a tiszteletre méltó piarista atyák szállása és iskolája céljára, amennyiben ők elvállalják, hogy Savonába költöznek, és ott azonnal olvasást, írást, számolást, grammatikát, humán ismereteket és retorikát fognak oktatni a mondott város és részei minden nembeli gyerekei számára mindaddig, amíg a városban laknak és ezt a foglalatosságot űzik, avagy mindaddig, amíg máshonnan nem biztosítják részükre e dolgokat. Minthogy a közjó szempontjából igen hasznos a szegény gyerekeknek nem csupán a tudományokban, hanem az istenfélelemben történő nevelése is, nagy lelki segítséget vár a város az atyáktól a szentmisék mondása, a gyóntatás, igehirdetés és egyéb gyakorlatok végzése révén is […].”[1]

    Engedvén a két ligúriai rendházat alapító pártfogók kitartó kérlelésének, Kalazancius úgy döntött, hogy meglátogatja e két házat. Szárazföldön utazott Livorno városáig, itt hajóra szállt, és egy evezős vitorlás hajón utazott Savonáig. Több mint harmincegy év telt el azóta, hogy e tengert Nyugatról Kelet felé áthajózta, abban a reményben, hogy nemsokára az ellenkező irányban haladhat majd visszafelé. E mostani utazás alkalmával, amely jóval rövidebb volt az akkorinál, bizonyára megindultan fürkészte a látóhatárt, amely mögött hazáját sejthette. 1623. április 7-én érkezett meg a savonai kikötőbe, három nappal később Carcaréba, ahol a lakosság a piarista atyák révén már ismerte őt hírből, és tisztelték is, még mielőtt személyesen megismerhették volna. A falu népe ünnepélyes körmenettel fogadta. A krónikák arról számolnak be, hogy Kalazancius ez alkalommal tanúságát adta annak, hogy birtokolja a jövendölés adományát. Előre megmondta ugyanis egy fiatalembernek, hogy derék piarista szerzetes válik majd belőle. Ördögűzőként is megmutatkozott, mert megszabadított egy ördögtől megszállott néma embert, akit az egész vidék ismert. Április 19-én kelt, Rómába küldött levelében Kalazancius a következőket tette még ehhez hozzá: „Ezekben a napokban az Úr segítségével megbékítettük a néppel e település elöljáróját, akit annyira gyűlöltek, hogy már-már rátámadtak. Amikor ezt az hírt Finaléban a kormányzó, Don Pedro de Toledo meghallotta, állítólag az oratóriumba sietett, hogy ott térden állva elimádkozza a Te Deum laudamus-t. Miután béke lett, a feleket meghívtam hozzánk az ünnepi ebédre, hogy egységben legyenek. Nagy örömükben és elégedettségükben annyi mindent küldtek, hogy nagyszerű lakomát rendeztünk. Az Úr adja, hogy e béke és egység fennmaradjon.”[2] Kalazanciusnak minden bizonnyal eszébe juthatott néhány más kibékülés is, amely az ő közvetítésével jött lére a pireneusi kisvárosokban akkortájt, amikor apostoli utakat végzett Urgel egyházmegye távoli vikariátusaiban.

    Carcaréból Kalazancius Savonába utazott, s itt április 22-én beöltöztetett három nemes fiatalembert a szerzetesi ruhába. Egyikük a monesigliói őrgrófság örököse, a második a gorzegnói őrgróf fia, a harmadik pedig a savonai nemes Baroni család sarja volt. Sok-sok hivatás született később még ebből a városból, a gazdag aratás ekkor vette kezdetét. A jelöltekkel P. Casani foglalkozott. A savonai rendház létének első esztendejében tizennyolc novícius érkezett, s ezért új, megfelelőbb hajlék után kellett nézni.

    1623. július 10-én Kalazancius létrehozta a ligúriai rendtartományt, amelyhez két rendház, Savona és Carcare tartozott. Tartományfőnöknek Pietro Casani atyát nevezte ki, ő lett a piarista rendben az első tartományfőnök. Egy évvel ezután a noviciátus átköltözött Oreginába, Genova külvárosába, majd 1625-ben a város központjában alapítottak egy újabb házat. A ligúriai rendtartomány még Kalazancius életében, 1638-ban alapított egy házat Carmagnolában, ám ezt az ott dúló háború miatt egy év múlva be kellett zárni.

    Utazás Nápolyba

    Kalazancius mellett, aki a rend történetének központi személyisége volt, mindig dolgoztak más személyek, benső munkatársak is. Mindegyikük sajátos jellemzőkkel, adottságokkal és természetesen hibákkal is rendelkezett. Arcképeik egy végeláthatatlan képtárat tennének ki, nem vehetjük őket mind szemügyre. Mégis jó, ha néhányukról rövid, lényegi jellemzést adunk, hogy ezáltal jobban láthassuk, milyen környezetben élt és tevékenykedett Kalazancius. Ők voltak segítői, akikre támaszkodhatott, és megláthatjuk, hogy milyen különlegesen jó érzékkel tudta kinek-kinek a tulajdonságait a legelőnyösebben felhasználni. Közülük az egyik legkülönösebb kulcsszemélyiség – akivel most részletesebben megismerkedünk – P. Melchiorre Alacchi volt. Ő Szicíliában született, életvidám volt, tele kezdeményezőkedvvel. Határozott, nyughatatlan, nem szokványos ember; nagy világjáró. Ő próbálta meg elsőként megtelepíteni a Kegyes Iskolákat Nápolyban, Szicília és Szardínia szigetén, Velencében és Spanyolországban is. Zarándokként eljutott Santiago de Compostelába, és szeretett volna a Szentföldre is elzarándokolni, ám e tervét Velencében megakadályozta a pestis. Kalazancius, aki jól ismerte P. Alacchit, nagyra tartotta és fenntartás nélkül becsülte. Igyekezett felhasználni pozitív adottságait, és kényes küldetésekkel bízta meg: így lett házalapító, novíciusmagiszter, több rendház elöljárója, generálisi vizitátor és megbízott, helyi és tartományi káptalanok elnöke, s végül szeretett Szicíliájában tartományfőnök.

    1625 októberében Kalazancius egy szokatlan engedélyt írt alá: arra hatalmazta föl P. Alacchit, hogy utazgasson egész Itáliában, főként a Nápolyi Királyságban és Szicíliában, s bárhol, ahol jónak találja, alapíthat házat, és fölveheti a noviciátusba, akit alkalmasnak ítél. Egyszóval arra szólt megbízatása, hogy terjessze a Kegyes Iskolák tevékenységét anélkül, hogy előre meg lett volna szabva számára a hely vagy egyéb feltétel. Egyetlen kötelessége az volt, hogy mindent tudasson a generális atyával. E felhatalmazás talán elhamarkodottnak tűnhet, mégis híven tanúsítja azt a bizalmat, amellyel Kalazancius P. Alacchi adottságai iránt viseltetett. Alacchi nem egyedül járta a vidéket: Kalazancius küldött vele egy papot, két fogadalmas szerzetest és kilenc novíciust. Velük kezdődött a nagy kaland.

    Nápolyban Don Carlo Tappia, Belmonte őrgrófja, az alkirály kancelláriájának vezetője fogadta őket, aki alapításért folyamodott Kalazanciushoz. Nápoly érseke, Caraffa bíboros azonban nem akart újabb rendházat a városban, és nem engedett a kérésnek. Többnapos hiábavaló várakozás után a piaristákból álló utazó közösség elhagyta Nápolyt, és szárazföldön meg tengeren délnek vette az irányt. 1625 decemberében, miután átkeltek a Szicíliát a kontinenstől elválasztó tengerszoroson, Messinában álltak meg. Útirányuk eredetileg Palermo lett volna, ám erről le kellett mondaniuk a pestisjárvány miatt. P. Alacchi szeretett volna házat alapítani Messinában, és mindent elkövetett, hogy megszerezze a szükséges világi és egyházi hozzájárulásokat. Azonban a város szerzetes közösségei, elsősorban a jezsuiták ellenezték a házalapítást. Ez komoly akadályt jelentett, hiszen a város valamennyi rendházának és zárdájának beleegyezésére volt szükség, hogy a városban új szerzetes rendház létesülhessen. Amikor Kalazanciust tájékoztatták a kialakult helyzetről, azt parancsolta P. Alacchinak, hogy álljon el szándékától. P. Alacchi, gyanítván, hogy félretájékoztatták a generális atyát, úgy döntött, hogy a csoport egyik felével visszautazik Rómába, míg a másik fele Messinában marad. Az utazás során, Nápolyban időzvén, P. Alacchi tudomására jutott, hogy időközben meghalt Caraffa bíboros, és az új érsek, Buoncompagni bíboros nem gördít akadályt az iskola megalapítása elé.

    Amikor P. Alacchi megérkezett Rómába, Kalazanciust súlyos betegen találta, szinte már halálán volt. Magához vette már a szent útravalót és megkapta a betegek kenetét. A reménytelen helyzet ellenére Kalazancius mégis meggyógyult. A rendtársak később bizton állították, hogy azt hallották az alapító atyától: a Szent Szűz és Avilai Szent Teréz közbenjárására nyert gyógyulást. Mindez 1626 tavaszán történt.

    Március hónapban Kalazancius azzal a megbízatással küldte vissza a Messinában maradt közösséghez P. Casanit, hogy legyen házfőnökük. A Nápolyban előállt új helyzet azzal kecsegtetett, hogy jó véget érnek a házalapítást előkészítő tárgyalások. Ezért a generális atya, noha ekkorra már betöltötte hatvankilencedik életévét, összeszedte erejét és bátorságát, és 1626 októberének második felében újabb utazásra vállalkozott. Két vagy három atya kísérte, gyaloghintón utazott, és naponta csak rövid szakaszokat tett meg. P. Alacchi is ezekben a napokban érkezett Nápolyba a fogadalmas szerzetesek és a novíciusok népes csoportjával.

    A belmontei őrgróf és az egyházmegye általános helynöke igen szívélyes fogadtatásban részesítette Kalazanciust. A levelek, amelyeket ezekben a napokban írt Nápolyból, elárulják azt a lelkesedést, amely a történtek hatására eltöltötte. Következzen pár részlet; egy október 25-én kelt levelében a következőket írta: „Múlt csütörtökön érkeztünk ide, Isten kegyelméből valamennyien egészségesen, és a mai napig, vagyis vasárnapig, három pazar helyet ajánlottak fel iskola nyitására, kettőt pedig noviciátus céljára. Egyikért sem kellene fizetnünk. Itt, ahol megszálltunk, húsz ággyal felszerelt, nekünk megfelelő házat találtunk, minden szükséges berendezéssel […]. Olyannyira szeretetteljesek és annyira vágynak iskolánkra, hogy ha sokan volnánk, akár három vagy négy helyen is nyithatnánk iskolát.”[3] Egy héttel később hozzátette még a következőket: „Itt mindennap kérlelve mondják nekünk, hogy hadd adjanak helyet a városnak ebben vagy abban a részében, rendházat templommal. Meglepődne, ha látná, micsoda versengés folyik a városnegyedek között, és hogy mennyire meghökkentek egyesek amiatt, hogy mi a Duchesca-negyedet választottuk, mivel ez a város szívéhez igen közel van, és szegények, vagyis hát nagyon is átlagos emberek lakják. Az volt ugyanis Tappia régens úr, Belmonte őrgrófjának kívánsága, sőt az általános helynök úré is, hogy az első hely a Duchesca-negyed legyen.”[4] Egy november 13-án kelt levélben pedig ezt olvassuk: „Ha most volna száz emberünk, akkor négy helyet is nyithatnánk Nápoly szívében, mert ennél még több helyet is ajánlottak, még a noviciátus számára is. Kevesebb, mint nyolc nap leforgása alatt elértük, hogy több mint négyszáz diák jön hozzánk a legközelebbi negyedekből.”[5] November 21-én pedig ezt írja: „Ilyen kevés idő alatt a tanulók száma elérte az ötszázat, és ha lenne még helyünk, akkor jó hétszázan is lennének.”[6]

    Pontosan hol is telepedtek hát le a piaristák? Kalazancius megjelölte a helyet az idézett levelekben: a város egyik legszegényebb és legnépesebb negyedében, ahol valóban mindenféle dolog előfordult, amint ez következő szavaiból is kitűnik: „Megnyitottuk itt az iskolát a Duchesca-negyedben. Ahhoz, hogy beköltözhessünk, több mint hatszáz itt lakó utcanőt kellett kiköltöztetni. Az épület pedig, amelyet templomként kaptunk, korábban komédiák bemutatására szolgált. Így hát ahol korábban annyira sértegették az Istent, most őt dicséri több, mint 600 gyerek.”[7]

    Úgy látszott, hogy Nápoly levegője hatására Kalazancius éveket fiatalodott. Úgy érezte, megfiatalodott Nápoly csodás látványától, a mindig tiszta égtől, a tengertől és a Vezúvtól. Ha ezeket már látta az ember, akkor – ahogy mondani szokás – akár meg is halhat. Ami meghatotta a „szent öreget”, az a rengeteg gyerek volt, akiknek iskolára, sok iskolára volt szüksége. Ezt írta: „Úgy vélem, Nápolyban legalább háromszorta több gyerek lehet, mint Rómában, és a városnak nem elég három, de talán négy kegyes iskola sem. […] Ciaiában szintén ajánlanak nekünk egy helyet, ahol a halászoknak rengeteg gyerekük van.”[8]

    Ligúria után Nápolyban is megmutatkozott Kalazancius csodatévő ereje: meggyógyította egyik pártfogóját sebeiből, főként pedig rávette léha életet élő unokaöccsét, hogy változzon meg. Ugyanezt tette három másik személlyel is, akik azért szegültek szembe vele, mert elfoglalta a Duchesca-negyed színházát, és onnan erővel kirakták őket. A tulajdonos és két színész volt az, akiket érzékenyen érintett az eset.

    Minthogy Messinában az új érsek ellenállása miatt le kellett mondani az alapítás tervéről, Kalazancius Nápolyba helyezte P. Casanit és a messinai közösséget. Abban a reményben, hogy a nápolyi alapítás nagy fejlődés előtt áll, és bő termést fog hozni hivatásokban is, P. Casanit kinevezte az iskola rektorának és a nápolyi provincia tartományfőnökének. Ezután, 1627 áprilisának végén, hat és fél hónapos nápolyi tartózkodás után, visszaindult Rómába.

    Néhány hónap múlva megnyílt Rómában a második rendház is, a Caravaggio-negyedben, a Porta Reale (Királyi Kapu) mellett, a noviciátus számára. Ugyanebben az évben megalakult az iskola Bisignanóban, és a következő évben, 1628-ban Campi Salentinában. 1630-ban nyílt egy rendház a piciny Somma városkában, ám ezt egy évre rá el kellett hagyni a Vezúv kitörése miatt. 1631-ben a piarista iskola megjelent Cosenzában, ám itt is fel kellett hagyni a kísérlettel az 1638-as földrengés miatt. 1633-ban nyílt meg a harmadik rendház Nápolyon belül – Posillipo környékén – a betegek számára. 1636-ban történt a chieti alapítás, s a nápolyi rendtartományban ez volt az utolsó ház, amelyet még a rendalapító életében nyitottak meg.

    Kalazancius utolsó hosszabb útja ez a nápolyi utazás volt. Ezután szamarai hátán már csak Poliba, Moriconéba vagy Frascatiba, a Róma környéki kisebb településekre indult el. Igen szeretett Frascatiba menni, ahol az őszi időszakban általában pihent néhány napot, legalábbis amikor alkalma nyílt erre, mint például 1628-ban, 1634-ben és 1636-ban. Előrehaladott kora nem tette már lehetővé, hogy Itália- és Európa-szerte személyesen alapítson vagy látogasson meg rendházakat. Kalazancius egytől egyig kicsiny római szobájából irányította az új alapításokat, innen tartotta a gyeplőt, és foglalkozott mindennel, a legapróbb részletekig, talán olykor-olykor túlzásba is esve. Módszere a levelezés volt: szinte hihetetlen kitartással hallatta szavát minden problémával kapcsolatban, amely az egyes rendtartományokat, rendházakat és személyeket érintette. A megmaradt írások és a válaszlevelek utalásaiból arra következtethetünk, hogy mintegy tíz-tizenkétezer levelet írt. Ebből mindezidáig 4700-t adtak ki. Nincs sok olyan történelmi jelentőségű személy, aki ilyen gazdag levelezést hagyott volna hátra.

    Közép-Itália

    A közép-itáliai alapításokban fontos szerep jutott Giovanni Francesco Fiammelli firenzei papnak. Ő a század elején néhány éven keresztül Kalazancius munkatársaként dolgozott, azután visszavonult, bár élete végéig hű maradt a kalazanciusi eszmékhez. 1617 körül a maga szakállára nyitott a római iskola mintájára „kegyes iskolát” szülővárosában, Firenzében, miután már Bolognában is alapított egyet 1616-ban. Az iskolai munkába papokat és világiakat is bevont. Amikor 76 éves lett, és már nem tudta többé irányítani művét, kapcsolatot keresett a piarista atyákkal, hogy rájuk bízza iskoláját, hogy az halála után is folytatódhasson. Íme az iskola átadását rögzítő irat: „Én, Giovanni Francesco Fiammelli, Firenze város kegyes iskolájának prefektusa, elgondolkozván az élet mulandóságán, és idős, 76 esztendős koromban arra vágyakozván, hogy kegyes iskolám tovább működhessen halálom után is, elismerem, senki másra nem bízhatom olyan bizton, mint a Kegyes Iskoláknak, Isten Anyja Szegényeinek Rendjére, hiszen Konstitúcióik szerint éppen az a céljuk, hogy önként adott vagy kéregetett adományokból élvén, semmit sem birtokolván okítsák a fiatalságot – elsősorban a szegényeket – az istenfélelemre és a tudományok alapjaira, vagyis az írásra, olvasásra, a számtanra, a grammatikára és a retorikára, ingyenesen, mindennemű ellenszolgáltatás nélkül, puszta szeretetből és a felebarát üdvözülése iránti buzgóságból. Éppen ezért […] szívesen adom át nekik firenzei kegyes iskolám épületét és jogait, 1630. április 30-án.”[9]

    Kalazancius P. Francesco Castellit bízta meg ezzel az üggyel, aki addig a ligúriai rendtartomány elöljárója volt. Mihelyt minden jogi formaság elrendeződött az átadás körül, Kalazancius P. Castellit a firenzei ház elöljárójává, valamint a toszkán provincia első tartományfőnökévé nevezte ki, aztán ehhez az új rendházhoz csatolták a modenai hercegség területén már 1621 óta működő fananói rendházat. Az első firenzei szerzetes közösséget alkotó rendtársak közül kiemelkedett Francesco Michelini testvér, a híres matematikus, akit P. Castelli Genovából hozott magával. Michelini körül már az alapítás utáni években kialakult a piaristáknak egy olyan csoportja, akik egyre növekvő sikerrel ápolták a matematika tudományát. Felnőttek számára nyilvános algebraiskolát hoztak létre, ami nemhogy Firenzében, de Európában is egyedülálló volt.

    Ezek a matematikus piaristák csodálták és követték Galileo Galileit. Közülük néhányan nem csupán tanítványi, hanem baráti szállal is kötődtek hozzá, elsősorban Michelini – 1629-től kezdve, amikor is Firenzébe érkezett –, valamint P. Clemente Settimi, aki az idős vak tudósnak, amikor az már segítségre szorult, titkára volt Arcetriben levő villájában. Kalazancius mindig helyeselte ezt a nagy tudóssal fennálló kapcsolatot, amikor pedig Galileit az inkvizíció a híres perben megvizsgálta, majd elítélte, tudtában volt, milyen következményekkel járhat ez a vele kapcsolatban lévőkre. Kalazancius megértő magatartásáról képet alkothatunk abból a levélből, amelyet 1639. április 16-án a firenzei rendház elöljárójának írt: „És ha Galileo úr azt kérné, hogy P. Clemente maradjon nála éjszakára, tisztelendőséged engedje meg neki, és adja Isten, hogy javára váljon.”[10]

    1638-ban hozták létre a firenzei rendházban az úgynevezett „Nemesek Iskoláját”, amelyet kizárólag a felső társadalmi rétegek fiai számára létesítettek. P. Castelli, a tartományfőnök és P. Francesco Apa, az iskola igazgatója és felelős vezetője meggyőzték Kalazanciust, hogy engedjen a firenzei nemesség kérésének, többek között azért, mert így e tanulók családjai majd fedezik a piarista noviciátusnak és a klerikusoknak a költségeit tanulmányaik időszakában. Az elképzelés nem állt ellentétben a rend célkitűzésével, hiszen minden rendű és rangú tanulót fel lehetet venni a kegyes iskolába, legyenek azok gazdagok vagy szegények, alacsony vagy nemesi sorból származók, bár a rend mindig előnyben részesítette a szegényeket.

    Ezért és más okokból is kezdettől fogva nagy népszerűségnek örvendtek a piaristák a firenzeiek körében, társadalmi hovatartozástól függetlenül, a tanult és nemesi rétegektől a legszegényebbekig. Híre ment például annak a hősi lelkületnek, amelyet a piaristák az 1630-as pestisjárvány idején tanúsítottak. Nem feledkezhetünk el arról a nagyrabecsülésről és pártfogásról sem, amelyet Toszkána nagyhercege részéről élveztek.

    1638-ban – még Kalazancius életében – a már említett firenzei és fananói házhoz csatlakozott a szintén firenzei úgynevezett zarándokház, majd 1641-ben Pieve di Centóban, és Guia (vagy Guglia) településen, végül a pisai rendház, amely 1641-től 1656-ig állt fenn.

    Ezek a házak együttesen alkották a toszkán rendtartományt. A többi ház, amelyek a Pápai Állam területére estek, a római rendtartományhoz tartoztak, amelynek első tartományfőnökévé 1626-ban P. Giacomo Grazianit nevezték ki. Gyakorlatban azonban haláláig Kalazancius maradt ennek a rendtartománynak a tényleges vezetője. Ezért tartjuk a rend legelső tartományának a rómait. A rendalapító életében, a már említett házak (San Pantaleo, a noviciátus, a Borgo negyedben lévő ház, Frascati, Narni, Mentana, Moricone, Magliano és Norcia) mellett még házakat alapítottak: 1628-ban Poliban és San Salvatore Maggioréban, 1630-ban a Colegio Nazarenót Rómában, valamint 1632-ben az anconai rendházat.

    Szicília és Szardínia szigete

    1627 áprilisában azok a szerzetesek, akik még 1625-ben P. Alacchival érkeztek oda, és azóta P. Casani vezetésével Messinában maradtak, elhagyták Szicília szigetét, mert a város érseke eltökélten ragaszkodott ahhoz a döntéséhez, hogy megtagadja az alapításhoz szükséges engedélyeket.

    Hat esztendővel később, pontosan 1633 szeptemberében Kalazancius újra Szicília szigetére küldte P. Alacchit azzal a megbízatással, hogy intézzen el néhány ügyet a rend számára. A következő is szerepelt ezek között: „Ha találkoznál a római származású Giovan Battista Massimivel, aki rendi ruhánkban jár-kel, és rendünk generálisi ügyvivőjének adván ki magát hamis okmányokkal és hamis néven sokakat megtéveszt, akkor foszd meg a megbízólevelektől, mert azok hamisítványok. Ennek elérésére, ha szükségesnek ítéled, fordulj az egyházi vagy akár a világi bírósághoz, hogy ez az ember ne csaljon ki pénzt sokaktól.”[11]

    Régi ügyre történt itt utalás, amely még 1625-re nyúlt vissza. Ekkor érkezett Rómába egy Matteo Millini nevű pap, aki magát Giovan Battista Massiminek nevezte. Úgy tett, mintha piarista hivatása volna, és kitartóan látogatta a noviciátust, amely akkor a Quirinale-dombon helyezkedett el. Itt tanulta meg Kalazancius aláírását utánozni, és a rend hivatalos pecsétjét hamisítani. Ezután hamis ajánlólevelekkel bejárta Európát, s mindenütt úgy mutatkozott be mint a generális atya küldötte vagy képviselője, akinek az a feladata, hogy kegyes iskolákat alapítson. Ezzel sikerült pénzt kicsikarnia még olyan ravasz embertől is, mint Richelieu bíboros. Kalazancius sok levelében szól erről a csalóról, többek között, hogy „bejárta Németországot, Flandriát, Franciaországot, Spanyolországot kétszer is, Lombardiát és Piemontot, és mindenkitől pénzt vett fel azzal az ígérettel, hogy elküldi a Kegyes Iskolák atyáit”.[12] „Ami azután annak a szegény papnak a kísérletét illeti, aki hamis néven el akart utazni Spanyolországba, hogy ott létrehozza a Kegyes Iskolákat, azt írhatom felőle az Aragóniai Főtanács régensének, Navarrónak, aki földim – írja Kalazancius 1627-ben –, hogy gátolja meg ezt a mesterkedést.”[13]

    P. Alacchi 1633. október 12-én szállt partra Messinában kísérőjével, és október 20-án érkezett meg Palermóba. Az egyik legelső udvariassági látogatást a szicíliai alkirálynál, Don Fernando de Riberánál, Alcalá hercegénél tették, aki ezt megelőzően a nápolyi alkirály tisztét töltötte be. Don Fernando a Kegyes Iskolák nagy pártfogója, Kalazancius tisztelője és barátja volt. Az alkirály kedvezően nyilatkozott a Kegyes Iskolák Palermóban való azonnali megalapításával kapcsolatban. Ez P. Alacchinak nagy megelégedésére szolgált, hiszen korábbi balsikere után most már bízott terve sikerében. Ezért sietett tájékoztatni a fejleményekről a generális atyát. Kalazancius azonban december elején igen óvatos levéllel válaszolt, amelyben szinte lebeszélni igyekszik P. Alacchit a tárgyalások folytatásáról. A következő érveket sorakoztatta föl: „Utasításunk van Urunktól (a pápától) és a Szent Kongregációtól (Ginetti bíboros úron keresztül), hogy ne terjeszkedjünk tovább, amíg itt helyben szilárdan meg nem állapodtunk noviciátussal és tanulmányi házzal, s eközben tisztelendőséged úgy gondolja, nincs egyéb feladatunk, mint új alapításokról tárgyalnunk olyan nagyvárosokban, mint Palermo. Még ha egyidejűleg kérnék ezt tőlünk Őeminenciája D'Oria bíboros úr (a palermói érsek) és Őkegyelmessége az alkirály, akkor sem tudnánk most eleget tenni kérésüknek, amint nem tehettünk eleget a savoiai hercegnek és bíboros testvérének, bármennyi levelet küldtek is nagykövetük révén, sem Dietrichstein bíboros úrnak, sem Colonna bíboros úrnak, Bologna érsekének. Ezért hát jobban teszi tisztelendőséged, ha köszönetet mond ezeknek az uraknak, és visszautazik Nápolyba.”[14]

    P. Alacchi nem csak maradása mellett hozott fel érveket, hanem azt is elérte, hogy maga az alkirály tegyen meg minden lépést a Kegyes Iskolák palermói letelepítésére, és egészen odáig ment, hogy meggyőzte a bíboros érseket is. Sikerült megszereznie a római kúria szükséges engedélyeit is. December végére a Kegyes Iskolák szicíliai megalapítása elintézett ténynek tűnik a rendalapító levelei alapján; példa erre a következő levél, amelyet P. Grazianihoz intézett: „A szicíliai alkirály nem csak megengedte iskolánk megjelenését, hanem maga keresett számára helyet a város szívében, és fizetett érte saját vagyonából háromezer scudót, s még többet is ajánlott. Azt akarja, hogy két vagy három szerzetesünk menjen oda, hogy megkezdjék az iskolai tevékenykedést. Úgy gondolom, jövő év márciusában odaküldöm őket.”[15] Kalazancius mégsem teljesen nyugodt, mert visszaemlékszik a jezsuiták ellenállására, amivel megakadályozták a messinai házalapítást. Ezért – attól tartván, hogy Palermóban újabb fiaskó várja a rendet – a következőket ajánlja P. Alacchi figyelmébe: „Értesse meg, hogy a mi intézetünk semmiképpen nem fogja zavarni a jezsuitákét, mivel a mi tanulóink java része olvasni, számolni és írni tanul, csak egynéhányan tanulják a latin nyelvet is. Ezek nálunk mind csak az alapokat sajátítják el, azután majd az ő kollégiumukba mennek tovább.”[16]

    A türelmetlen P. Alacchi nem várta meg, hogy megérkezzenek a Kalazancius által küldött tanárok, hanem megnyitotta az iskolát világi tanítókkal, és rögtön felvett vagy 1200 gyereket. Az új templom alapkövét is elhelyezte, és felügyelte az építkezést. A nagyhéten pedig már itt mutatta be a liturgiát. Nem elégedett meg a palermói iskolaalapítással sem, hanem az alkirály pártfogására támaszkodva addig ügyeskedett, mígnem ugyanebben az évben, vagyis 1633 decemberének végén az a messinai érsek, aki tíz évvel azelőtt gyakorlatilag elűzte őt, most felhatalmazta a kegyes iskola megnyitására a maga városában is. P. Alacchi azonnal munkához látott, s így még nyár előtt készen állt a messinai ház az iskolai munka megkezdésére.

    Most már P. Alacchi is elégedettnek mondhatta magát: az ő fáradságát dicsérte az a két szicíliai alapítás, Messina és Palermo, amely még a rendalapító életében jött létre.

    Még mielőtt hozzáfogott volna a Kegyes Iskolák szicíliai meghonosításához, 1628 végén vagy 1629 elején P. Alacchi – Santiago de Compostela-i zarándoklatából hazatérőben, Barcelonából Róma felé hajózva – megállt Cagliariban, Szardínia szigetének fővárosában. Megragadta az alkalmat, és udvariassági látogatást tett az alkirálynál, Don Jerónimo Pimentel y Zúñiga bayonai őrgrófnál, valamint a város tanácsnokainál. Ékesszólóan bemutatta előttük a Kegyes Iskolák tevékenységét. Szavai oly erővel hatottak, hogy mindenki egyetértett vele, sőt nagy örömmel kérték, hogy azonnal alapítsanak egy házat. A tanácsnokok tiszteletteljes spanyol nyelvű levélben fordultak Kalazanciushoz, amelyben a következőket írták: „Miután a városunkba látogatott a Mindenszentekről elnevezett P. Melchiorre Alacchi, hallottunk róla, hogy mind az erények, mind a tudományok terén mekkora hasznot hajt Tisztelendőséged rendje Róma városában s a keresztény világ azon más városaiban, ahol iskoláját megnyitotta Urunk, Istenünk szolgálatában. Minthogy városunk erősen óhajtja, hogy lakosai javára részt kapjon e kincsből, kérvényt juttattunk el Őexcellenciájához, királyságunk alkirályához […], hogy méltóztasson közbenjárni, hogy megtisztelje […] városunkat, méltónak találván, hogy e szent rend hajlékául szolgáljon. Kelt városunkban, Cagliariban, 1629. január 31-én. Cagliari város tanácsnokai.”[17] A szóban forgó alkirály maga is írt Kalazanciusnak, és a következő szavakkal ajánlotta figyelmébe a város kérését: „Teljes őszinteséggel teszem, amit teszek, és nyíltan kérem Tisztelendőségedet, biztosítván afelől, hogy különleges érdemet szerez ezáltal. Igen örülnék neki, ha e vállalkozás, amely mindkét Fölség kedvében jár, azalatt valósulhatna meg, amíg szolgálatban vagyok. Az isteni Fölség óvja atyaságodat, ezt kívánom Önnek.”[18]

    Kalazancius pillanatnyilag nem tudott eleget tenni e kérésnek a Szentszék által kirótt korlátozások miatt. Tizenegy évvel később, 1640 közepe táján azonban ismét kéréssel fordultak hozzá Cagliari város tanácsnokai, s ezúttal már nem hiába. 1640 novemberében P. Pietro Francesco Salazar Maldonado, egy spanyol származású nápolyi piarista, aki tökéletesen beszélt spanyolul, másik négy rendtársától kísérve Cagliariba érkezett. A Cagliari városvezetők azt kérték, hogy „amennyiben lehetséges, spanyol szerzeteseket küldjön […], mivel az iskolában spanyol nyelven tanítanak”.[19] Ne felejtsük el, hogy a Nápolyi királyság, Szicília és Szardínia ekkor a spanyol monarchia elidegeníthetetlen részei voltak.

    Amint megérkeztek Cagliariba az első piaristák, a tanácsnokok levelet írtak a szent rendalapítónak, hogy megköszönjék neki az alapítást. A levél a következő szavakkal kezdődik: „Városunk mindig hálás lesz tisztelendőségednek és szent rendjének, amiért ilyen nagylelkűségről tett tanúbizonyságot, amikor arra kértük, tiszteljen meg bennünket fiaink nevelésével és oktatásával.”[20]

    1645-ben újabb rendházat nyitottak Cagliariban, a noviciátus céljára, egy olyan épületben, amely korábban ferences rendház volt. Ide kerültek át a novíciusok, akik 1642-től egészen idáig az első házban laktak. A rendalapító életében csak ez a két ház létezett Szardíniában. A szardíniai rendtartományt csak 1661-ben állították fel, míg a szicíliai rendtartomány eredete 1637-re nyúlik vissza.

    Túl az Alpokon

    1630 augusztusában Kalazancius kapott egy levelet, amely a következő szavakkal kezdődött: „Tisztelendőséged bizonyára emlékszik rá, hogy öt évvel ezelőtt írtam Önnek, hogy tájékoztassam: a bécsi jezsuiták tartományfőnökének és házfőnökének tudtával és – úgy tűnt – engedelmével tárgyaltam Bécs város elöljáróságával arról, hogy rendjének szerzetesei e város Szent Istvánról elnevezett iskolájában működhessenek. Miközben jómagam úgy gondoltam, hogy a dolog már sínen van – hiszen megkaptam a városháza hozzájárulását –, a jezsuita atyák, a császári hatóság közbelépését elérve, keresztülhúzták szándékomat. Körülbelül három éve aztán feltűnt egy szerzetes, aki Tisztelendőséged rendjéből valónak vallotta magát (noha később kiderült, hogy ez nem igaz), s meglátogatta Dietrichstein bíboros herceget, tartományunk püspökét és kormányzóját. Megállapodott vele, hogy meghonosítja a Kegyes Iskolákat Nikolsburgban (a püspök székhelyén), megfelelő helyet keresve az iskola számára. Ez a szerzetes, miután jelentősebb pénzbeli adományt vett fel, eltűnt.”[21]

    E levelet Ioannes Baptista Gramay írta, aki már 1625-ben folytatott tárgyalásokat a Kegyes Iskolák bécsi megalapításáról Melchior Klesl bíboros érsek megbízásából. 1629-ben Dietrichstein bíborost szolgálta, aki ekkor olmützi püspök, a császár tanácsosa és a morvaországi őrgrófság kapitánya volt. Dietrichstein bíboros Madridban született, amikor édesapja ott teljesített császári nagyköveti szolgálatot. Édesanyja, Margarita Cardona spanyol volt, a szardíniai alkirály leánya. E herceg-püspök nevéhez fűződik a Kegyes Iskolák megjelenése Közép-Európában, s ezért őt is azok közé a pártfogó bíborosok közé kell sorolnunk, akik oly mélyen szerették Kalazancius művét, mint Montalto, Torres, Lancelotti, Giustiniani, Tonti, Ginetti, Cesarini stb.

    Székhelyén, Nikolsburgban – amelyet ma Mikulovnak neveznek – Dietrichstein bíboros létesített egy gimnáziumot, valamint létrehozta a Nemesi Akadémiát, amely szeminárium és konviktus is volt egyszerre és a Lauretanum nevet viselte. 1629 óta ezt az intézményt Mons. Gramay vezette. Két évvel korábban tűnt fel Nikolsburgban a már említett Matteo Millini – Giovan Battista Massimi álnéven –, és a bíboros emlékezetébe idézte Kalazanciust és a Kegyes Iskolákat, akiket a bíboros római tartózkodása idején ismert meg. Dietrichstein ekkor még nem lépett közvetlen kapcsolatba a piaristákkal, hogy a Kegyes Iskolák ottani megalapítását kérje, hanem majd csak 1630-ban, miután találkozott Genovában – hazafelé tartva Nikolsburgba – P. Giovan Stefano Spinolával, a ligúriai tartományfőnökkel. Mons. Gramay levele, amelyet fentebb idéztünk, éppen ez alkalommal született. Ugyanebben a levélben utalt a jezsuiták kérésére is: „Noha a Jézus Társaság igen szeretne itt egy kollégiumot létesíteni, mind a herceg, mind én magam – nem kis horderejű okok miatt – szívesebben látnánk az Ön rendjéhez tartozó szerzeteseket.”[22]

    Miután jó pár akadályt leküzdöttek, és megszerezték Marzio Ginetti bíboros, pápai vikárius kifejezett támogatását, 1631 júniusában megérkezett Nikolsburgba az első hét piarista. E csapatot további piaristák követték. 1632-ben elhatározták, hogy épületet emelnek a kegyes iskola céljaira, és a piaristákra bízták a Lauretanum szeminárium vezetését és irányítását. Két évvel ezután a bíboros Leipnikben házat alapított a noviciátus számára. Dietrichstein bíboros még mindig nem elégedett meg ennyivel, és kitartóan kérte Kalazanciust, hogy küldjön további szerzeteseket. Ezt ő nem teljesíthette, mivel kevés felkészült személlyel rendelkezett, főképpen pedig azért, mert a Hitterjesztési Kongregáció 1633-ban megtiltotta a generális atyának, hogy újabb szerzeteseket küldjön Közép-Európába, „rámutatván, hogy a XV. Gergely által elismert szerzetesrend még nem rendelkezik elegendő számú, megfelelően felkészült személlyel ahhoz, hogy elterjedjen azokban a tartományokban, ahová naponta hívják”.[23] Ennek ellenére Ginetti bíboros – aki a pápa vikáriusaként és az említett kongregáció tagjaként bizonyos értelemben a korlátozások alkalmazásáért is felelt – meglehetősen tágan értelmezte a megszorítást. Így támogatásának köszönhetően a Kegyes Iskolák közép-európai terjeszkedése, korlátozva ugyan, de folytatódhatott.

    Dietrichstein bíboros nemcsak Morvaországban – vagyis a szoros értelemben jogköre alá tartozó területen – támogatta a piarista rend terjedését, hanem Németország más kiemelkedő személyiségeinél is közbenjárt érdekében. Lichtenstein Gundaker herceg már 1631 óta kérte a Kegyes Iskolák alapítását Kromau városában, de e terv csak 1644-ben válhatott valóra. A rendházat azután X. Ince megszorító intézkedési következtében 1646-ban bezárták. 1633-ban kért piarista szerzeteseket a híres Vallenstein herceg és generális, aki a Kegyes Iskolákat nemcsak a maga államaiban, Csehországban és Sziléziában szerette volna elterjeszteni, hanem Németország más tartományaiban is. Kérését azonban nem teljesíthették. Nem tehetett eleget Kalazancius 1634-ben a gurgi püspök kérésének sem, jóllehet az Dietrichstein bíboros támogatását is élvezte, de Francesco Magni gróf igényét már ki tudta elégíteni. Ajánló levelében Dietrichstein bíboros a következőket írta Kalazanciusnak: „Igen melegen ajánlom atyaságodnak, hogy őt mindenki elé helyezze. Nem kételkedem benne, hogy Ön, a rend legfőbb vezetője és alapítója, aki spanyol születésű, engedni fog kérésemnek, aki magam is spanyol születésű vagyok.”[24] 1633 februárjának elején a generális atya hét piaristát küldött, hogy Strassnitzban, a grófi tartomány központjában rendházat nyissanak. 1641-ben helyezték el egy újabb alapítás, Litomysl alapkövét, Pernstein bárónője, Febronia kérésére. Ez lett a piaristák első rendháza Csehországban.

    Kalazanciushoz – az ezekben az években írott levelei tanúsága szerint – igen sok alapítás iránti kérés érkezett. 1633-ban írta a következőket: „Ha most volna tízezer szerzetesem, egy hónap leforgása alatt mindegyiknek találnék munkát azokon a helyeken, ahonnan igen sürgetőleg kérték rendünk jelenlétét. Rendünk nem olyan, mint sok másik, amelyek különféle úton-módon igyekszenek megtelepedni a városokban, minket ugyanis keresnek és hívnak a bíboros urak, püspökök, prelátusok, nagyurak és nagyvárosok, amint ezt sok levéllel igazolni tudom. […] Amint lesznek megfelelő szerzeteseim, templomot és rendházat fognak rendelkezésünkre bocsátani Prágában és több mint tíz másik helyen is.”[25]

    Azokban az években dúlt a harmincéves háború. 1642-ben, miután a császáriakra döntő csapást mértek Schweidnitz mellett, a svéd csapatok behatoltak Morvaországba, s ott nagy pusztítást végeztek. A piaristáknak el kellett hagyniuk rendházaikat, és Bécsbe kellett menekülniük, hogy onnan Itália felé folytassák útjukat. Gasparre Mattei nuncius nagy szívélyességgel fogadta őket a császárvárosban, és ő győzte meg arról a tartományfőnököt, P. Onofrio Contit, hogy ne Itália, hanem Varsó felé vegyék az irányt. A lengyel udvar ugyanis már évek óta kérte Kalazanciust, hogy alapítsa meg a Kegyes Iskolákat lengyel földön. Az ügyet még 1639-ben indította el Jerzy Ossolinski herceg és Mateusz Jan Judicki kanonok. 1640-ben IV. Ulászló király személyesen írt könyörgő hangú levelet Kalazanciusnak, amelyben egész birodalma területére megígérte pártfogását a rend elterjesztésének ügyében. Az ismert körülmények: a képzett személyek hiánya és a Szentszék tiltása azonban nem tették lehetővé, hogy Kalazancius eleget tegyen a királyi kérésnek.

    P. Conti – Mattei nuncius tanácsára hallgatva – igyekezett eljutni Lengyelország fővárosába. Lépése helyes döntésnek bizonyult. A piaristáknak ezt az első csoportját nagy lelkesedéssel fogadták Varsóban. Még ebben az évben, 1642-ben megalapították Lengyelországban az első piarista rendházat. A szerzetesek mindössze hatan voltak. Kalazancius abban a levelében, amelyben bejelentette érkezésüket a királynak, elnézést kért kis számuk miatt, s a következő szavakkal zárta sorait: „Kicsiny magból is nagy fa növekedhet.”[26] Így is lett. Lengyelország kulturális és főként pedagógiai történetét a piaristák sokkal erősebben befolyásolták, mint bármely másik országét. Ulászló király a következőket válaszolta Kalazancius levelére: „Biztosítjuk, hogy a legnagyobb tisztelettel viseltetünk Ön és rendje iránt, s ennek kedvező jeleit is meg fogja látni.”[27] Ez a jövendölés is valóra vált: Lengyelország királya lett a rendalapító és a piarista rend egyik legfőbb védelmezője azokban a drámai években, amelyek nemsokára következtek.

    A varsói házon kívül Podolinban Stanislaw Lubomirski gróf bőkezűségéből 1642-ben megalapították a noviciátust. Kalazancius életében nem történt több alapítás Lengyelországban, már csak azért sem, mert ebben az esztendőben Rómában az események drámai fordulatot vettek.

    Két sikertelen próbálkozás: Velence és Spanyolország

    Még egy éve sem múlt, hogy P. Alacchi visszatért Santiago de Compostela-i zarándoklatáról, amikor Kalazancius engedélyezte neki, hogy újabb zarándoklatra vállalkozzon, ezúttal a Szentföldre. 1629. november 29-én aláírt számára egy meghatalmazást, amely szerint „amennyiben alkalma adódik, elutazhat Kelet-Indiáig”. A következő szavakkal zárul az írás: „Ha valamely uraság vagy közösség kívánná rendünk megjelenését, azt levél útján azonnal tudassa velünk, hogy elküldhessük Önnek testvéreinket.”[28] E meghatalmazással a zsebében P. Alacchi két útitársával együtt újabb kalandba bocsátkozott. Először az anconai kikötőbe utazott, hogy onnan Velencébe hajózzon, s itt keressen egy Kelet felé induló hajót. Anconai tartózkodása azonban több hétig tartott, és ezt felhasználta arra, hogy kapcsolatot keressen a városi hatósággal, és javasolja számukra a Kegyes Iskolák megalapítását a városban. A javaslatot elfogadták, ám a tárgyalások még 1633-ig elhúzódtak, amikor végül is megnyithatta kapuit az intézmény.

    1630 márciusában P. Alacchi végre maga mögött tudta az anconai kikötőt, és útitársaival megérkezett Velencébe. Innen azonban nem utazhatott tovább a Szentföldre pestisjárvány és egyéb akadályok miatt. Érkezése után egy hónappal itt is munkához látott, hogy a lagúnák városában is alapítsanak piarista rendházat. Szemben azzal, amit úti megbízólevelében ígért, Kalazancius április 19-én ezt írta neki: „Ezúttal azt mondom, ne várja tőlünk e városban rendünk megtelepítését, mert nincsenek embereink egy ilyen város számára. Az ilyesmiben nagy óvatossággal kell eljárnunk, és nem szabad olyan dologba fognunk, amelyet nem tudunk teljesíteni…”[29] P. Alacchi nem utazott el Velencéből, igyekezett megvárni a döntést. Addig is tárgyalt az alapításról, és igyekezett tervéről meggyőzni a generális atyát.

    Több mint három esztendeig maradt Velencében. Kalazancius már hajlott e lehetséges alapításra, de P. Alacchi óvatlansága és kapkodása, valamint más, ennél is súlyosabb tényezők végül is meghiúsították a tervet. A legfőbb akadály maga a „Serenissima Repubblica”, a Velencei Köztársaság vezető testülete volt, amely politikai ellenszenvvel tekintett Spanyolországra és mindenre, ami spanyol. Minthogy a rend alapítója spanyol születésű volt, azt gondolták, a piaristák többsége is spanyol. Hogy eloszlassa ezt az aggodalmukat, Kalazancius a következőket írta P. Alacchinak: „Jómagamon kívül, aki most hetvenhatodik évembe lépek (s ebből negyvenet Rómában töltöttem el), egyetlen spanyol van még a rendben, ő is ez idő szerint Morvaországban: a Legszentebb Oltáriszentségről nevezett Antonio atya. A többi szerzetesünk olasz, német, francia. Van egy másik spanyol is, aki azonban éppen Spanyolországba készül utazni. Ily módon, ha meghalok, már semmi nem marad rendünkben, ami spanyol lenne.”[30] Egy évvel később, 1632 augusztusában ismét ezekről az aggodalmakról írt: „Írtam, hogy járjon utána, vajon kaphatunk-e portómentességet. Bár még mindig kételkedem, hogy ez elérhető, amíg én élek. Igaz ugyan, hogy születésemet tekintve aragóniai vagyok, de gondolkodásomban és szokásaimban római, hiszen több mint negyven esztendeje már Rómában élek, és már teljesen meg is feledkeztem hazámról.”[31]

    Meghiúsult hát a kísérlet, hogy Velencében megalapítsák a Kegyes Iskolákat. 1633 májusában P. Alacchinak és társainak el kellett hagyniuk a várost.

    1637 novemberében P. Alacchi újabb utazásra kapott felhatalmazást, ezúttal Szardíniába és Spanyolországba, „hogy ott sürgősen nagy súlyú kérdéseket rendezzen el”. Azonnal útra is kelt, és magával vitt egy klerikust. Miután három hónapot töltött Szardínia szigetén, Sassariban, 1638. március 10-én megérkezett Barcelonába. Ez alkalommal úgy tűnt, hogy meg lehet honosítani Spanyolországban a Kegyes Iskolákat. Ezt kérte egyházmegyéje számára Don Pablo Durán, Urgel püspöke, akinek alkalma volt Kalazanciust hosszú római tartózkodása alatt megismerni, amikor 1626 és 1634 között a Rota Bíróság auditoraként működött; 1634-ben ugyanis kinevezték püspökké. Az alapítás végül Guissonában valósult meg, és 1638. május 2-án maga a püspök helyezte el az alapkövet. P. Alacchi az alatt a három év alatt, amíg ebben a városkában tartózkodott, az építkezésen dolgozott. Kérte Kalazanciust, hogy küldjön számára további munkatársakat, ám a már ismert okokból nem kaphatott. E nehézséghez járult még a „segadorok” háborúja, amelynek során a püspök a felkelőkkel szemben a központi hatalom mellé állt. A fiatal iskola sorsa megpecsételődött a püspöki javak elkobzása miatt, hiszen ezektől függött az építkezés. Hogy a balszerencse teljes legyen, P. Alacchi súlyosan megbetegedett, úgyhogy 1641 augusztusában át kellett költöznie Barcelonába. Innen írt levelet Kalazanciusnak, hogy tájékoztassa a generális atyát a fejleményekről és betegségéről.

    A generális atya azt az utasítást adta, hogy haladéktalanul térjen vissza Rómába. Ekkor P. Alacchi kulcsra zárta a guissonai rendház kapuját, és a kulcsokat elvitte Kalazanciushoz. Ő ezeket ereklyeként őrizte (még ma is láthatók Kalazancius személyes tárgyai között) arra várva, hogy újra lehetővé váljék a ház megnyitása. A „szent öreg” azonban anélkül halt meg, hogy valóra válhatott volna álma: a Kegyes Iskolák megtelepedése szülőhazájában is. Mindvégig az volt Kalazancius vágya, hogy még személyesen láthasson egy piarista házat Urgel egyházmegyében. Ezt írta egyik levélében P. Alacchinak, néhány hónappal azután, hogy az Spanyolországba érkezett: „Ha nem volnék nyolcvanéves, mint ahogy vagyok, szívesen elmennék erre az alapításra.”[32]

    Az arizai őrgróf már 1614-ben kérte a megalapítást, amikor a Luccai Kongregáció magára vállalta a kegyes iskola működtetését, akkor azonban még csak gondolni is túlontúl korainak tűnt ilyen terjeszkedésre. A legutolsó kérést Aragónia Legfelső Tanácsa intézte Kalazanciushoz 1648 első hónapjaiban – ekkor pedig már túl késő volt, mert a rend drámai időszakot élt át. 1648 nyarán meghalt a rendalapító is. A spanyolországi alapítás ideje csak jóval később érkezett el.

    1646-ban, Kalazancius halála előtt két esztendővel a rendnek hat rendtartománya, harminchét rendháza és körülbelül ötszáz szerzetese volt.


    1. Positio, 432. o.

    2. EGC, II, 148. levél.

    3. EGC, III, 547. levél.

    4. Uo. 550. levél.

    5. Uo. 554. levél.

    6. Uo. 556. levél.

    7. Uo. 560. levél.

    8. Uo. 563. levél.

    9. Bau, RV, 181. o.

    10. EGC, VII, 3074. levél.

    11. EphCal 3 (1943) 71.

    12. G. L. Moncallero, Il Codice Calasanziano palermitano, Roma, 1965, 197. o.

    13. EGC, III, 573. levél.

    14. G. L. Moncallero, idézett mű, 190. o.

    15. EGC, V, 2164. levél.

    16. G. L. Moncallero, idézett mű, 194. o.

    17. EHI, 461. o.

    18. Uo. 1693. o.

    19. Uo. 463. o.

    20. Uo. 464. o.

    21. EEC, 481. o.

    22. Uo.

    23. Sántha, Ensayos, 162. o.

    24. EEC, 362. o.

    25. EGC, V, 2027. levél.

    26. EGC, VIII, 3996* levél.

    27. EEC, 1219. o.

    28. EphCal 2 (1941) 38.

    29. EGC, IV, 1365. levél.

    30. Uo. 1662. levél.

    31. EGC, V, 1849. levél.

    32. EGC, VI, 2902. levél.