Szegedi Piaristák

bolt.piarista.hu

Címlap » Piaristák » F09.html

    9. fejezet
    Jámborság és tudomány (pietas et litterae)



    Ezen a ponton megszakítjuk az események időrendi elbeszélését, hogy közelebbről megvizsgáljuk – ha csak röviden is – azt a nevelési módszert, amelyet Kalazanci Szent József honosított meg a Kegyes Iskolákban. Ha nem mondanánk valamit pedagógiájáról is, pedagógus szentről lévén szó, töredékes képet adnánk róla.

    Új szolgálatra új szerzetesrend

    Kalazancius a Kegyes Iskolák létrehozása óta meg volt győződve arról, hogy az általa alapított szerzetesrend újdonságot jelent az egyházban, főként sajátos szolgálatát tekintve, amely előzmények nélküli. Minden kor szerzetesrendjeiben közös cél a keresztény tökéletesség, és ennek elérésének eszköze az evangéliumi tanácsok gyakorlása. Ez utóbbiakat foglalja össze a tisztasági, szegénységi és engedelmességi fogadalom. E közös jellemzők mellett azonban minden szerzetescsalád különböző úton keresi az evangéliumi tökéletességet. Kalazancius idejében sok tevékeny életet élő rend szentelte magát a lelkipásztorkodásnak, a plébánián végzett apostoli munkának. Voltak olyan rendek, amelyek valamilyen különlegesebb szolgálatot láttak el, például betegápolással, árvák gondozásával, hithirdetéssel, foglyok kiváltásával foglalkoztak. Nem volt azonban olyan szerzetescsalád, amely sajátos szolgálatának a gyerekek tanítását és nevelését választotta volna, bár sajátos hivatása mellett némelyik rend ezt is végezte, mint például a jezsuiták vagy a domonkosok.A Tonti bíboroshoz intézett terjedelmes memoriálét éppen azzal a céllal írta Kalazancius, hogy jelezze: a Kegyes Iskolák szolgálata teljesen új az egyház történelmében. A bíborost meggyőzte az érvelés. Kalazancius ugyanezt fejtette ki tömörebb formában Konstitúciói első két pontjában: „Minthogy Isten egyházában a Szentlélek által vezetve minden egyes szerzetes intézmény mint valódi céljára a szeretet tökéletességére törekszik a maga sajátos szolgálata által, úgy a mi szerzetünk is teljes igyekezetével ennek megvalósítását tűzi ki célul azzal a szolgálatával, amelyet őszentsége, boldog emlékezetű V. Pál, Krisztus földi helytartója hagyott jóvá. E szolgálat odaadó gyakorlásától függ a keresztény társadalom megújulása, ahogy azt az egyetemes zsinatok, a szent atyák és a helyes tanítást valló bölcselők egyhangúlag állítják. Ha ugyanis a gyerekeket kiskoruktól fogva szorgalmasan nevelik vallásos életre és műveltségre, kétségkívül remélhető, hogy egész életük alakulása boldog lesz.”[1]

    Nem szabad elfeledkeznünk arról, hogy Kalazancius a trentói reformzsinat légkörében élt. Ezért vélte úgy, hogy rendjének sajátos szolgálata minden másnál inkább hozzájárulhat a keresztény társadalom átalakításához. Kifejezett módon írta elő ezt a feladatát az a pápai bréve, amellyel V. Pál létrehozta a Kegyes Iskolák Rendjét. Ebben az iratban azt olvassuk, hogy a kongregáció Rómában „a szegények tanítására és nevelésére létesült”, s ezért „mi Istentől kapott hatalmunknál fogva törekszünk elérni, hogy ne szenvedjen semmilyen hátrányt egy ilyen, főként a szegény gyerekek tanításában és nevelésében hasznos és kegyes mű.” A dokumentum azzal folytatja, hogy mindazok, akik ebben a rendben tevékenykednek, „azért dolgozzanak, arra törekedjenek és azon fáradozzanak, hogy megtanítsák a gyerekeknek a tudományok alapjait, a grammatikát, a számtant és főként a katolikus hit alapjait, és neveljék őket jó és szent szokásokban, bárminemű fizetség, bér vagy ellenszolgáltatás nélkül.”[2]

    Személyes írásaiban, különösképpen leveleiben Kalazancius mindig hangsúlyozottan utal a Kegyes Iskolák nevelő tevékenységének kettős szempontjára: tanítani és nevelni, oktatni és kereszténnyé formálni, jámborság és tudomány. A szent pedagógus kifejezett módon meghatározta, hogy a piaristák nevelési tevékenységében a legfontosabb a gyerekek keresztény nevelése. Ezt világosan láthatjuk az itt következő részletekből, amelyeket a számtalan erre utaló írás közül válogattunk össze.

    Kalazancius már a Páli Kongregáció létrehozása után néhány évvel spanyol nyelven felvázolta a rend arculatát. Így kezdi ezt az írást: „A Kegyes Iskoláknak, Isten Anyja Szegényei Páli Kongregációjának […] sajátos feladata a gyerekek vallási nevelése és szorgalmas tanítása. Tisztán szeretetből, osztályokba sorolva oktat számukra olvasást, írást, számolást, latin nyelvet, főként pedig a keresztény tanokat és a szent istenfélelmet […].”[3] A Konstitúciókban igen világosan fogalmazza meg Kalazancius a rend sajátos szolgálatát: „Intézményünknek tehát az lesz a feladata, hogy a gyerekeket az elemi ismeretektől kezdve helyes olvasásra és írásra, számolásra és latin nyelvre, főleg pedig vallásos életre és hittanra tanítsa, és mindezt a lehető legegyszerűbb módszerrel tegye.” „A cél, amelyre rendünk a kegyes iskolák működtetésével törekszik, az […], hogy a gyerekeket a keresztény jámborságra és a tudományokra neveljük, hogy ilyen módon felvértezve elérhessék az örök életet.”[4] Leveleiben állandóan visszatér ez a gondolat. Ezekből ad ízelítőt a következő néhány részlet: „Teljes buzgalommal törekedjék arra, hogy az iskola előrehaladjon a jámborságban és a tudományokban, mivel ez a mi szolgálatunk.” „Ügyeljenek buzgón az iskolára, mert ez a mi alapvető feladatunk, nem csupán a tudományok tekintetében, hanem a szent istenfélelem miatt is.” „Csodálkozom azon, hogy ennyire elhanyagolja, hogy ne mondjam, fösvényen visszatartja tehetségét, amely nem abban áll, hogy misét mond, hanem abban, hogy a tanulóknak oktatja a tudományokat és a szent istenfélelmet.” „Ajánlom Önnek és az egész közösségnek, hogy minden igyekezetükkel az iskolai munkát végezzék, és főképp a tanulók jámborságán és istenfélelmén munkálkodjanak, mert ez a mi szolgálatunk.” „Azt kívánom, hogy minden papunk és mindenki, aki a közösséghez tartozik, nagy egyetértésben az iskolai munkának szentelje magát, legfőképp a szentségek rendszeres vételét segítsék, mert ebben áll szolgálatunk.” „Igyekezzen jó diákokat nevelni jámborságban és tudományokban.” „A mi szolgálatunk nem csupán a tudományok okítása, hanem az istenfélelemé is, ami ennél még többet ér.” „Minden buzgalmával legyen azon, hogy a tanulók a tudományokkal együtt elsajátítsák a szent istenfélelmet, amely rendünk célja.”[5]

    Kalazancius azt kívánta, hogy szerzetesei a minden szerzetesre vonatkozó hármas fogadalom, a tisztaság, a szegénység és az engedelmesség fogadalma mellett még a tanítás fogadalmát is letegyék, hozzákapcsolva az engedelmesség fogadalmához. Ezáltal az iskolai szolgálat, s ennek kettős célja, a tanítás és a keresztény nevelés különleges méltóságot kapott, és bizonyos értelemben megszentelődött. Kalazancius gyakorta utalt erre a negyedik fogadalomra, emlékeztetvén rendtársait, hogy a piaristák külön fogadalommal vannak a tanításra kötelezve. Így ír: „Buzgón törekedjenek valamennyien arra, hogy megtartsák a Konstitúciók szellemét, és végezzék az iskolai munkát fogadalmuk szerint.” „Olvastam véleményét a gyerekek tanításának fogadalmáról, amely, ha jól megvizsgáljuk, nem olyan feltétlen, mint a másik három, hanem az engedelmesség fogadalmához csatlakozik. Ha tehát az elöljáró azt kívánja, hogy valaki tanítson, akkor annak tanítania kell, ám ha az elöljáró valaki mástól nem kívánja meg a tanítást, akkor a tanítási fogadalom nem kötelezi őt erre.”[6]

    A tanítás szolgálata nemcsak azért szent, mert egy negyedik fogadalom révén vállalt kötelezettség, hanem önmagában is az üdvözülés hiteles útját jelenti. Ennek kapcsán a következőket írta Kalazancius: „Nem tehetem meg, hogy ne emlékeztesselek titeket minden levelemben arra, hogy nagy buzgalommal végezzétek a tanítást, még akkor is, ha ennek kedvéért olykor más tevékenységet el is kell hagyni, mert a tanításban áll a mi sajátos szolgálatunk, és amikor ezt rosszul végezzük, eltávolodunk üdvösségünk útjától”. „Remélem, hogy az Úr nekünk csakúgy, mint nektek, megadja rendünk hivatásának hiteles ismeretét, amelyben üdvösségünk rejlik.” „Bátorítson a házban mindenkit a nevemben, hogy lelküket sajátos szolgálatunk révén igyekezzenek megmenteni, mert ez az az igaz út, amelyen az égbe kell jutnunk.”[7]

    Kalazancius tudatában van annak, hogy a tanítás és nevelés szolgálata valódi küldetés, amelyet az egyház a Kegyes Iskolák Rendjére bízott: „Nem volna kis dolog, ha képesek volnánk leereszkedni tanítványaink képességének szintjére, akiknek tanítására küld minket az Anyaszentegyház”[8]. Viszont kétségtelen, hogy a legszebb dicséretét e szolgálatnak, amely mély alázatot kíván, a „szent öreg” következő szavaiban találjuk: „ha azok, akik közülünk elmentek arra a vidékre, eszükbe vésnék, hogy amit egy szegény kisgyerekért tesznek, azt Krisztusért teszik, bizonyos vagyok benne, hogy nagyobb buzgóságot tanúsítanának.”[9] E szavak fényében a negyedik fogadalom egészen közelről az evangéliumi tanácsokat juttatja eszünkbe.

    A tanító szerzetesek képzése

    A piarista hivatás már kezdetben is igen összetett dolognak mutatkozott, mivel három elemből tevődik össze, s ezek mindegyike a lényeghez tartozik. Kalazancius meghatározása szerint a piarista egyszerre szerzetes, pap és tanár. Minthogy a Kegyes Iskolák Rendjének tagjai szabályozott klerikusok voltak, Kalazancius olyan szervezeti formát választott részükre, amely a többi hasonló szerzetesrendre is jellemző. A szerzetesek tehát két csoportra oszlanak, papokra és testvérekre, akiket ebben e korban „laikusoknak” neveztek. A laikus testvérek általában a ház körül adódó munkákat végezték el, míg a papok az egyes rendek sajátos feladatának szentelték magukat. Rendjébe azonban Kalazancius már kezdettől fogva felvett olyan (laikus) testvéreket is, akik felkészültek voltak az iskolai munkára. Ámbár az 1637-es egyetemes káptalan azt javasolta, hogy attól kezdve egyedül papok és klerikusok taníthassanak, a prelátusok, akik a káptalanon elnököltek, nem fogadták el ezt a javaslatot, s így egészen napjainkig mindig voltak olyan laikus testvérek, akik iskolában tanítottak.

    Kalazancius tökéletesen tudatában volt annak, hogy intézménye nem egyszerűen tanárok kulturális egyesülete, hanem minden szempontból elsősorban szerzetesrend. Ezért olyan törvényeket és előírásokat hozott, amelyek szabályozzák a szerzeteséletet is: a fogadalmak megtartását, a mindennapos imakötelezettséget, az önmegtagadást és a közösségi életet. Gazdag levelezésében mindenütt az életszentségre, a szerzetesi tökéletességre, a fogadalmak gyakorlására buzdított. Többször teljesen világosan figyelmeztet arra, hogy a szerzetes elsőrendű kötelessége saját üdvösségének munkálása: „a szerzetes legfontosabb célja Isten dicsősége után saját üdvössége, s ezt követően felebarátainak üdvözülése”; „lelkének hajóját vezesse a szerzetes a tökéletesség útján az örök boldogság kikötője felé, mivel ez mindnyájunk első és legfontosabb kötelessége”; „törekedjenek mindnyájan legelőször is saját lelkük üdvére, azután a rend s a szegény diákok javára”.[10] Itt olyan gondolatok fogalmazódnak meg, amelyekkel már a noviciátus során meg kellett ismerkedni, a noviciátus időszakát pedig Kalazancius alapvetőnek ítélte az egyén és a rend szempontjából is: „A rend alapja a noviciátus jó működésén áll vagy bukik”; „a novíciusok nevelésén fordul a rend egész élete”; „legyen különös gondjuk a novíciusok jó felkészítésére, mert ez rendünk alapja”.[11]

    Akkoriban nem becsülték meg annyira az elemi iskolában való tanítást, mint manapság. Kalazancius tudta ezt. Még kevesebb becsülete volt a tanárságnak, ha a gyerekek nemcsak kicsik, hanem ráadásul szegények, koldusszegények voltak. E szegénység világosan rajzolódik ki a következő részből: „A prefektus [az igazgató] nagy szeretettel fogadja be a szegényeket, még akkor is, ha mezítláb és tépett ruhában, köntös nélkül jönnek.”[12] A tanári hivatást tehát nem tartották sokra e korban, sőt inkább megvetendőnek és megalázónak tekintették. Más volt ragyogó pedagógiai könyveket írni, és más feltenni az életet a gyerekek nevelésére. Luis Vives, a nagy humanista és pedagógus, egyszer ezt írta Erasmusnak: „Annyira undorodom a tanítástól, hogy szívesebben csinálnék bármi mást, mint hogy újra azok közé a szennyes dolgok közé visszatérjek, és ismét gyerekekkel foglalkozzam.”[13] Silvio Antoniano bíboros, a 16. század egy másik nagy pedagógusa úgy vélekedett, hogy a római kerületi tanítók túl gyakran „csélcsap és csapodár elemek […], mert számukra a gyerekek okítása, különösebb ok nélkül, alávaló és megvetendő munka”.[14]

    Kalazancius ezt nagyon jól tudta, ezért kért szerzetestanáraitól mély alázatot, hiszen e nélkül a tanítás súlya elviselhetetlen: „Amennyire csak tudnak, tanuljanak meg bensőleg megalázkodni, hogy alkalmasak legyenek erre a magasztos feladatra: a gyerekek tanítására, amely a velünk szemben álló világ számára alacsonyrendű és megvetendő.” „Remélem, nem fog hiányozni rendünkből olyan, aki – nagy hasznot hajtván – megalázkodik olyannyira, hogy nemcsak szépírást és számtant tanít, hanem olvasást is a legkisebbeknek.” „Kötelesek vagyunk a többi szerzetesnél jobban példát mutatni, hiszen a mi rendünket hagyták jóvá utoljára, de azért is, mert mi végezzük a legalacsonyabbrendű szolgálatot, és ezért több alázatra van szükségünk, mint bárki másnak.”[15]

    Az ilyen nevelők számára az alázat nem is volt elegendő: az kellett, hogy ehhez még egyszerűség, türelem, megélt szegénység, tisztaság és áldozatos lélek is társuljon. Csak ezek az erények tehetik lehetővé Isten és a felebarát valódi szeretetét. Ezek voltak azok a tulajdonságok és erények, amelyeket Kalazancius már a noviciátustól kezdve igyekezett beleplántálni a leendő nevelőkbe.

    A leendő nevelőknek pedig, legalábbis többségüknek, papoknak kellett lenniük, s ezért különleges képzésre volt szükségük. A trentói zsinat voltaképpen nem túl sok tanulmányt írt elő a papságra jelentkezők számára, csupán a következőket: „Tanuljanak grammatikát, éneket, az egyházi naptárt és más tudományokat: ismerjék a Szentírást, az egyházi irodalmat, a szónoklattant, a szentségek – főleg a bűnbocsánat szentségének – kiszolgáltatását, valamint ismerjék a szertartásokat, a különféle liturgiákat.”[16] Valóban alacsony volt az elvárás, és még ezeket sem teljesítették mind. Rómában a papszenteléshez elegendő volt, ha valaki ismerte a zsolozsmáskönyvet, a misekönyvet és az V. Piusz által kiadott Római Katekizmust, meg még azt, ami elkerülhetetlenül szükséges volt a szentségek kiszolgáltatásához. Azoktól a szerzetesektől, akik nem akartak lelkipásztorkodással foglalkozni, csak annyit vártak el, hogy legalább el tudják olvasni és megértsék a zsolozsmáskönyvet, a misekönyvet, és ismerjék a szertartásokat. Ennél csak egy kicsivel volt nagyobb az elvárás azokkal szemben, akik gyóntatási engedélyt is akartak szerezni.

    Kalazancius nem várt el ennél sokkal többet a maga szerzeteseitől sem, ugyanakkor megkövetelte, hogy ismerjék azokat az erkölcsi helyzeteket, amelyek a gyerekek életében elő szoktak fordulni. Giustiniani bíboros és P. Juan de Jesús y María kármelita atya tanácsának engedve eleinte azt is ellenezte, hogy szerzetesei filozófiát és teológiát tanuljanak, mert attól tartott, hogy tanulmányaik után nem a kicsinyek alázatos tanításával akarnak majd foglalkozni, hanem a magasabb szintű tanításra törekszenek. Több tanú állítja ugyanakkor, hogy a későbbiekben nem zárkózott el az elől, hogy szerzetesei magasabb tanulmányokat is végezzenek, sőt bátorította és buzdította őket erre, különösképpen Németországban.

    A tanári hivatás ennél nagyobb felkészülést igényelt: nem csupán a tanított tárgy, hanem a didaktikai módszerek ismeretét is. Szerzeteseinek tudományos képzése tekintetében Kalazancius nagy, szinte vakmerő lépést tett előre: azt akarta, hogy szerzetesei a kor legjobb szakembereinél tanuljanak. Elég, ha csak néhány példát említünk. Azt kívánta például, hogy a firenzei atyák és jelöltek Galilei óráira járjanak, és az ő tanításán nevelkedjenek, jóllehet a nagy tudóst vizsgálat alá vette az inkvizíció. Ugyanígy megkívánta, hogy a genovai atyák Antonio Santininél, a nápolyiak Camillo Gloriosinál, a rómaiak Benedetto Castellinél tanuljanak. Mind a hárman Galilei tanítványai voltak. Milánóba elküldte néhány szerzetesét, hogy a híres humanistától, Gaspare Scioppiótól megtanulják a latin nyelv tanításának új módszertanát. A San Pantaleo-házban pedig egészen haláláig vendégül látott egy másik híres grammatikust, a portugál Andrea Baianót. A szépírás tekintetében a felülmúlhatatlan Ventura Sarafinelli segítségét vette igénybe mind a gyerekek, mind a fiatal klerikusok és a többi szerzetes oktatásában. Hogy fiataljait a filozófia területén is tovább képezze, nem átallotta őket egy nyáron elküldeni Frascatiba, ahol a ház vendége volt a híres domonkos szerzetes, Tommaso Campanella, aki szintén vitatott gondolkodó volt, és sok éven át az inkvizíció börtönében sínylődött.

    Az a néhány leltár, amely a piaristák könyvtáraiban őrzött könyvekről megmaradt, ékesszólóan tanúsítja, hogy mindenütt érdeklődéssel kísérték a kortárs kultúrát. E listákon matematikai könyvek, klasszikus és humanista szerzők munkái, teológiai, filozófiai, kateketikai, pedagógiai és zenei művek egyaránt megtalálhatók. Némelyiket külföldről kellett beszerezniük. A könyvek mennyisége és bősége még ma is elképesztő, főleg ha arra gondolunk, milyen szűkös anyagi körülmények, mondhatni, nyomor közepette éltek. A magas kulturális színvonalról tanúskodnak azok a könyvek is, amelyeket piaristák adtak ki még a rendalapító életében, majd a halálát követő években. Mindez bizonyítja, mennyire igyekeztek tanításukat hatékonnyá tenni, és hogy Kalazancius mekkora súlyt fektetett a didaktikai felkészültségre és a korszerűségre.

    El kell ismernünk azonban, hogy a fiatal szerzetesek alapos és rendszeres képzését eléggé gátolta, hogy az új iskolák és rendházak sürgették érkezésüket. Az egymást érő alapítási kérések miatt nem hajthatták végre a rendalapító terveit, aki szeretett volna tanulmányi központokat létesíteni a fiatal szerzetesek felkészítésére. Nem tudjuk, hogy Kalazancius milyen mértékben volt áldozata a bíborosok, püspökök, hercegek és mindenféle urak önzésének, akik arra kényszerítették, hogy újabb és újabb iskolák alapításával teljesítse mohó kéréseiket.

    A litterae, vagyis a gyerekek értelmi képzése

    Kalazancius Európa első ingyenes népiskolájának az alapítója. Ennek az iskolának alapvető alkotóelemei: a tanítás, vagyis az értelmi képzés; a nevelés, vagyis az emberi, erkölcsi és vallási képzés; a tanítás teljes ingyenessége; valamint a minden gyerek, de különösen a szegények előtti nyitottság. Kalazancius ezzel a mai társadalmak egyik fontos alapelvét fogalmazta meg, amely szerint minden gyereknek, de főként a szegényeknek és az élet számkivetettjeinek joga van az oktatáshoz és a kultúrához. Ez az elv azonban üres szólam maradt volna, ha az elemi képzést nem teszi számukra ingyenessé. Évszázadoknak kellett még eltelnie, mire a társadalom felfogta, hogy az államnak kötelessége ingyenes alapoktatást biztosítani mindenki számára.

    Kalazancius másik érdeme az volt, hogy megértette: csak úgy lehet oktatni, ha a gyerekek részére kötelezővé teszik az iskolába járást. A rendalapító előírta, hogy kérni kell a helyi hatóságoktól, tegyék kötelezővé az utcán ődöngő gyerekek számára az iskolába járást. Azt is megkövetelte, hogy az iskola utasítsa el azokat a gyerekeket, akik nem igazolják távollétüket, vagy túl sokat hiányoznak. A szorgos iskolába járást igen fontosnak tartotta ahhoz, hogy a gyerekek rendszeresen és alaposan elsajátíthassák a tantervben előírt minden ismeretet.

    Az ingyenes népiskoláról szólva nem csupán elemi osztályokra kell gondolnunk. Kalazancius nem csak az első ingyenes elemi népiskola, hanem az első ingyenes középiskola alapítója is volt. A középiskola felsőbb osztályai a jezsuita atyák hatáskörébe tartoztak. Kalazancius számtalan alkalommal igyekezett nyilvánvalóvá tenni, hogy a piaristák nem akarnak versenyezni velük, és csak olyan gyerekeket vesznek fel, akik még nem tudnák megállni helyüket a jezsuitáknál. De iskolái születésének első pillanatától fogva Kalazancius ragaszkodott ahhoz a szabadságához, hogy tanítványainak felkínálhassa a teljes tanulmányi ciklust is, amely után már egyetemen tanulhatnak tovább. Emiatt tényleges harc bontakozott ki az oktatás szabadságáért, hiszen a 17. század elején és a rákövetkező századokban a jezsuiták monopolhelyzetben voltak a gimnáziumi oktatás területén.

    A kerületi iskolákban, ahol kevés gyerek tanult, és egyetlen tanító oktatott mindent, nem kellett beszélni osztályokról, tanulói létszámról, tantárgyakról, az egyéni és közös tanulás összehangolásáról. Így Kalazanciusra hárult a feladat, hogy az iskoláiban felmerülő új pedagógiai-didaktikai problémákat megoldja. Legelsőként arra jött rá, hogy a seregnyi gyereket korcsoportokra kell osztania, mert számuk nőttön-nőtt, elérte az 1200-1500 főt is. Ezenkívül ő volt az, aki az oktatást szakaszokra, vagyis osztályokra bontotta, s meghatározta, hogy az egyes osztályokban milyen tantárgyakat kell tanítani. Kialakított néhány alapelvet, amelyek biztosították a folyamatos haladást a „legalsóbb osztálytól” a „retorikai osztályig”, amely az iskola legfelső osztályát jelentette. Az egyes tárgyakhoz gondoskodni kellett ezenkívül tankönyvekről is. E problémák megoldásakor Kalazancius természetesen támaszkodott a római kerületi iskolák tapasztalataira is, valamint azokra a pedagógiai és didaktikai módszerekre, amelyeket a jezsuita atyák alkalmaztak a híres-neves Collegio Romanóban. E módszereket Kalazanciusnak alkalmaznia kellett a teljesen új elemi és középiskolai oktatást nyújtó iskoláiban, amelyeket elárasztottak a tanulók.

    Az általa alkalmazott pedagógiai-didaktikai programban újdonság a matematika oktatásának felértékelése. Az volt Kalazancius véleménye, hogy a számtannak mint a jövő tudományának az ismerete a kevésbé tehetősek számára később munkalehetőséget jelenthet. Ez a gondolkodás ellentétben állt a jezsuiták teljes mértékben humán irányultságú oktatásával. Kalazancius ugyancsak nagy jelentőséget tulajdonított a népnyelv tanításának, s ebben is eltért a jezsuiták felfogásától, akik a latin tanítását részesítették előnyben. E korszakban, amikor a barokk levegője hatott át mindent, megdöbbentő, hogy Kalazancius a tanítás területén azt keresi szenvedélyesen, ami lényeges. E téren Kalazancius pedagógiai felfogását a szociális szempontok határozták meg erőteljesen. Tudta ugyanis, hogy tanítványai – szegények lévén – csakhamar el fogják hagyni az iskolát, hogy megkeressék a kenyérrevalót a maguk és családjuk számára. Nem vesztegethetik hát idejüket az iskolában. A legfontosabb dolgokat kell megtanulniuk, de oly módon, hogy ismereteik később is felhasználhatóak és kellően széleskörűek legyenek. Ezért van szükség intuitív módszerre, amely a tanulmányok során végig előnyben részesíti a rövidséget, az egyszerűséget és a világos fogalmazást, ezeket a barokkal annyira ellentétes jellemzőket. Mindezek mégsem gátolták meg Kalazanciust abban, hogy szemét nyitva tartsa, és nagy nyitottsággal, érzékenyen figyeljen arra, ami újdonság az egyes tudományok, a pedagógia és a didaktika terén, s ezeket alkalmazza is iskoláiban. Kalazancius soha nem ragaszkodott az egyszer s mindenkorra elsajátított módszerekhez. Épp ebből a megfontolásból rögzíti a Konstitúciókban a következő alapelvet: „Mind a grammatika, mind bármely más tárgy tanításában a diákok rendkívül nagy hasznára válik, ha a tanító egyszerű, hatékony és lehetőség szerint rövid módszert alkalmaz. Épp ezért érdemes nagy gondot fordítani arra, hogy az adott tudományban a legbölcsebb és legtapasztaltabb szerzők által kidolgozott legjobb módszert válasszák ki.”[17]

    Kalazancius a teljes tanulmányi időt kilenc osztályra bontotta fel, amelyeket fordított sorrendben számozott meg, vagyis a kilencedik osztály volt a legalacsonyabb, az első osztály pedig a legmagasabb, az utolsó. A gyerekek tehát tanulmányaikat a kilencedik, más néven a „Szent Kereszt osztályában” kezdték, mert akkor tanították meg a gyerekeket a keresztvetésre. Ez volt a legkisebbek osztálya, ám őnekik is hat évesnél idősebbnek kellett lenniük. Ebben az osztályban tanulták meg a gyerekek az ábécé betűit és a szótagolást. Ez volt a legtöbb fáradsággal járó szakasz, s ezért ezt kedvelték legkevésbé a szerzetesek, kivéve Kalazanciust, aki „anyai módon” éppen ezt szerette. Csodálatos, hogy e legalacsonyabb osztály kedvelésével milyen ékesszólóan juttatja kifejezésre az iskola, a személyes hivatása és a rendje karizmája iránti szeretetét. A Kegyes Iskolák Rendjét a gyerekeknek, s főként a szegény gyerekeknek hozta létre, és élete végéig különösen a legkisebb és a legszegényebb gyerekeket szerette, amint erről kortársai tanúskodnak: „Láttam, hogy nagy szeretettel tanította a szegényeket, főként a legszegényebbeket és a legkisebbeket.” „Még generális korában sem múlt el nap anélkül, hogy sorra ne látogatta volna az osztályokat, főként az alacsonyabbakat, ahol a legelesettebb gyermekek tanultak, s nagy szeretettel oktatta őket a tudományokra és a lelki életre.”[18]

    A még hátralévő nyolc osztályt két, egyenként négyosztályos szakaszra bonthatjuk, amelyek közül az első az elemi, a második a középfokú oktatás helye volt.

    Az elemi osztályokat mindenki elvégezte. A negyedik év végeztével a diákok elhagyhatták az iskolát és munkához foghattak, vagy pedig továbbléphettek a középfokú osztályokba. Az elemi négy osztálya a következők voltak: a nyolcadik osztályt zsoltáros osztálynak is nevezték, mert ebben tanultak meg a gyerekek gépiesen, szótagolva olvasni a zsoltárokon vagy a latin breviáriumon, amelyet bizonyára nem is értettek. A hetedik osztályban sajátították el a folyamatos olvasást anyanyelvükön. A hatodik osztály feladata ugyanaz volt, mint az előzőnek, de már magasabb fokon: a tanulók eljutottak a szöveg tökéletes olvasásáig és megértéséig. Az ötödik osztály három részre volt felosztva: a) az írás alapjai, b) „az abakusz”, a számolás, c) a nominatívuszok.

    Az a) szakasz mindenki számára kötelező volt. Ennek végeztével két részre osztották a csoportot. Akik el akarták hagyni az iskolát, és munkába akartak állni, számtannal folytatták, és megismerték a négy alapműveletet egész és törtszámokkal, a hármasszabályt, valamint tökéletesítették magukat az olvasásban. Délutánonként a szépírást tanulták, amely ekkor igen fontos volt ahhoz, hogy valaki állást kaphasson. A továbbtanulni szándékozók a nominatívuszokról elnevezett szakasszal folytatták, ahol elsajátították a latin főnévragozást, a nyelvtan első fogalmait, és délutánonként a szépírást. Évekkel később létrehoztak egy zenei osztályt is, amely az ötödik osztály kiegészítéséül szolgált. Ez is a fiatalok elhelyezkedését szolgálta, hiszen különösen Róma városában rengeteg, zenével foglalkozó „kápolna” létezett. Ezt a kezdeményezést azután nagy örömmel fogadták Közép-Európában is.

    A tanulmányok második szakasza, vagyis a középiskola szintén úgy épült fel, hogy növelje a fiatalok munkához jutásának esélyét, ugyanakkor nyitva hagyja a lehetőséget arra is, hogy közvetlenül utána egyetemen tanuljanak tovább. Ez a szakasz is négy osztályból épült fel. A negyedikben a latin nyelvtan egyszerűbb részével ismerkedtek, vagyis elsajátították a főnévragozások hátralevő részét, és megkezdték az igeragozásokat és egyeztetéseket. A harmadikban a közepesen nehéz grammatika került sorra: a szenvedő igék, a mondatszerkesztés és a latin nyelvű társalgás; ekkor tanulták meg emlékezetből Luis Vives Dialógusait. A második osztályban befejezték a nyelvtani tanulmányokat, és Cicero leveleit olvasták. Ez után az év után a tanulók folytathatták tanulmányaikat a jezsuiták Colleggio Romanójában. Viszont azért, hogy a kegyes iskolában befejezhessék az egyetemet megelőző tanulmányokat, Kalazancius még egy utolsó osztályt is tervezett, az „első osztályt”, ahol a fiatalok retorikát tanultak, és a legmagasabb szinten tanultak latint.

    Az osztályok ilyen felosztása csak a nagyobb iskolákban volt lehetséges, mint például a San Pantaleóban, vagy ahol a diákok száma ezt lehetővé tette. Ahol kevesebb tanuló járt iskolába, az osztályok száma is csak hét vagy öt, esetleg csak kettő volt.

    A következő osztályba lépéshez szükséges vizsgákat eleinte négyhavonta tették le, s így egy átlagos képességű diák el tudta végezni az elemi iskola öt osztályát kevesebb, mint két év alatt, a középiskola négy osztályát pedig másfél év alatt. Később a vizsgával együtt az egyes osztályok időtartama hat hónapra növekedett.

    A kegyes iskolákban naponta hat órát tartottak. Téli időszakban a tanítás nyolckor kezdődött és tizenegyig tartott, délután pedig kettőtől ötig. Nyáron megváltozott az órabeosztás, hogy elkerüljék forró napszakot: reggel korábban, délután pedig később kezdtek.

    Az iskolaév november 2-án kezdődött, és október elején végződött. A szünet a kisebbek felé haladva egyre rövidebb volt; a legkisebbek október 15-éig tanultak. Éppen ezért „őszi” és nem nyári szünetről beszéltek. A teljes iskolaév általában 194 teljes napból állt, és 55 olyanból, amikor csak délelőtt volt tanítás. Így 116 teljesen szabad nap maradt, ami természetesen magába foglalta a vasárnapokat, az ünnepnapokat és a tanítási szünetet.

    Tankönyv igen kevés volt. Az olvasás tanítására a zsolozsmát használták, a latinhoz Manuel Alvarez spanyol jezsuita könyvét (bár P. Dragonetti mindig a Nebrija-féle könyvet használta). Egy másik, újabb nyelvtankönyvet is használtak, amelyet a spanyol Francisco Sánchez („il Brocense”) írt, s később mintául szolgált a híres grammatikus, Gaspare Scippio számára is. Kalazancius több éven át dolgozott egy olyan latin nyelvtankönyv összeállításán, amely rövid, egyszerű és világos. Ennek megírásával több piaristát is megbízott. Végül P. Giovan Francesco Apa állította össze, ezt ki is adták, amely nagy újítást jelentett, hiszen a kísérőszöveg nem latinul, hanem olaszul volt.

    A Kegyes Iskolák Rendje mint kizárólag a tanítással foglalkozó szerzetesrend – főként elemi és középfokon – kétségkívül mély befolyást gyakorolt azoknak a nemzeteknek az oktatási rendszerére, amelyek területén működött. E befolyás egyes nemzetek esetében alapvető jelentőségű lett. A pedagógiai elvek és elképzelések pedig tulajdonképpen magának rendalapító atyánknak tapasztalatából és felismeréséből születtek. Kalazanciust ezért a nyugati világ történelmének legjelentősebb pedagógusai között kell számon tartanunk.

    A pietás, vagyis a gyerekek erkölcsi és keresztény nevelése

    Kalazancius nevelési rendszerében három területet különíthetünk el: a módszeres és rendszeres hitoktatást; a jámborsági gyakorlatokat, avagy a keresztény életet; valamint az erkölcsi, polgári és társadalmi képzést.

    Ami a hitoktatást illeti, a gyerekek megtanulták emlékezetből a miatyánkot, az üdvözlégyet, a hiszekegyet, a tízparancsolatot, az úrangyalát, a Szentháromság titkait; megtanulták, mit jelent a megtestesülés, Krisztus szenvedése, a végítélet, a mennyország, a kárhozat, az eredendő és a személyes bűn, hogyan kell imádkozni és hogyan kell felkészülni a szentségek vételére. E fogalmakat kérdések és feleletek formájában sajátították el, amint az a kor hittankönyveiben szokásos volt. Napról napra hét-nyolc sort kellett megtanulniuk a hittankönyvből. Tankönyvként Itáliában Bellarmino bíboros, Közép-Európában P. Canisius katekizmusa szolgált. Kalazancius is írt egy hittankönyvet a legkisebbek számára a következő címmel: „Krisztus Urunk életének és szenvedésének néhány misztériuma a Kegyes Iskolák alsóbb osztályai számára”. A tanító hetente egyszer magyarázta a katekizmust, amelyet a gyerekek aztán emlékezetből megtanultak. Minden nap a délelőtti és a délutáni tanítás utolsó negyedórája a hittanmagyarázatok ideje volt az osztályteremben. Ezenfelül minden egyes napon hallgathattak buzdító beszédeket az „oratio continua”-ban [folyamatos imádság], vasár- és ünnepnapokon pedig a templomokban „oratóriumokat” tartottak, amikor buzdító beszédek hangzottak el, fennhangon együtt mondták a katekizmust, közösen énekeltek és imádkoztak.

    A jámborsági gyakorlatok között voltak mindennapos, illetve heti és havi gyakorlatok. A tanórák megkezdése előtt (legalábbis a kezdeti időkben) naponta volt szentmise Mária-litániával együtt. Később a szentmisét, amelynek időtartama nem haladhatta meg a fél órát, a délelőtti tanítás végére, az énekes litániát pedig a délutáni tanítás végére helyezték. Amikor a mise későbbre került, a tanórák elején imádságot tartottak, amelyben Istennek ajánlották aznapi tevékenységüket, külön fohászokat intéztek a Szentlélekhez és Szűz Máriához. Ezt az imát pedig mindannyian együtt, az osztályteremben végezték.

    A tanórák alatt – délelőtt és délután egyaránt – folyt az úgynevezett oratio continua. Ez abban állt, hogy az iskola belső kápolnájában, amelyet oratóriumnak is neveztek, kilences, tízes, majd tizenkettes csoportokban váltották egymást a gyerekek, s így folyamatosan imádkoztak. Fél vagy negyed órán át egy szerzetespap imádkozni tanította őket, és felkészítette őket a szentségek vételére, ezenfelül buzdító beszédeket intézett hozzájuk, és mindannyian együtt imádkoztak. Valószínű, hogy ehhez az imaformához – talán azért, hogy változatosságot vigyen a loretói litánia imádkozásába, illetve éneklésébe – állította össze Kalazancius A tizenkét csillagú korona imádságot a Szent Szűz tiszteletére. Azt írja róla: „Azt kívánom, hogy ezt a Mária-imádságot valamennyi diákunk mondja el mindennap.”[19] Gyönyörű részei vannak ennek az imádságnak, de érdemes külön megemlítenünk, hogy az egész egyház iránti felelősségtudat és szeretet járja át, amely tetten érhető az utolsó pontban, amely arra szólítja fel a gyerekeket, hogy imádkozzanak „a katolikus anyaszentegyházért, a hit terjedéséért, a keresztény fejedelmek közötti békéért és az eretnekségek megszűntetéséért”. Találóan azt is kiemeli Szűz Máriáról, hogy Isten az ő kezére bízta „Jézus gyermekkori nevelését”.

    E mindennapos imádságok mellett voltak még más imák is, amelyeknek személyes végzését ajánlották a gyerekeknek felkeléskor, illetve lefekvéskor. Buzdították őket a napi lelkiismeret-vizsgálatra, a hit, a remény, a szeretet, az alázat, a bűnbánat felindítására különféle alkalmak szerint. Ezeket az imákat is a szent rendalapító írta.

    A vasárnapi szentmisén minden héten a piarista templomban vettek részt a tanulók. Maga a szentmise mindenki számára közös volt, ám a közvetlen felkészülés két külön csoportban történt. A nagyobbaknak külön felkészítő beszédet tartottak, majd elmondták a Szűzanya kis zsolozsmáját. A kisebbek egy másik tanteremben vagy az oratóriumban hallgattak meg egy felkészítő rövidebb beszédet, majd a rózsafüzért imádkozták el. Eleinte minden kedd és szombat délután félórás lelki témájú beszélgetés volt az oratóriumban, amelyet kis csoportokban tartottak, külön a nagyobbak és a kisebbek részére. A későbbiekben ilyen beszélgetés már csak szombatonként volt.

    Havonta volt általános szentgyónás és szentáldozás azoknak a gyerekeknek, akik már voltak elsőáldozók. Kalazanciusnak az volt a törekvése, hogy a diákok minél sűrűbben járuljanak a szentségekhez, és megengedte, hogy a felkészült és buzgó gyerekek hetente, illetve kéthetente áldozzanak.

    Kalazancius egészen különös gondot fordított az ötödik osztályos matematika- és az első osztályos retorikatanárok megválasztására. Igen fontos osztályok voltak ezek a gyerekek szempontjából, mivel az egyes szakaszok záróosztálya után sokan dolgozni kezdtek. A rendalapító ezekben az osztályokban válogatott, magas színvonalú tanárokat akart, akik képesek a diákokba elültetni – magában az osztályteremben – az istenfélelmet, a jámborságot azokon a vallási gyakorlatokon és buzdító beszédeken túl, amelyekben az iskola minden tanulójának része volt.

    Az erkölcsi nevelés alapjává Kalazancius azokat az elveket tette meg, amelyeket később együttesen a „megelőzés módszere” névvel illettek. Erősen hangsúlyozta a szentségek és az imádság fontosságát a gyerekek nevelésében, mert ezeket tartotta alkalmas eszköznek a bűn elkerülésére. Írásaiban gyakran olvassuk azt a tanácsot, hogy a megbüntetendő vétkes gyereket a gyóntatóhoz kell küldeni, minthogy a gyónás sokkal hasznosabb a büntetésnél. Erről a következő részleteket olvashatjuk: „Parancsolja meg, hogy egy tanító se adhasson nagyobb büntetést, mint két vagy öt ütést a ruhára mérve. Ha valaki ennél nagyobb büntetést érdemelne, azt küldjék Önhöz, s Ön mérje rá a kellő büntetést, amelynek alapvetően a jóindulaton kell alapulnia. Amennyiben az illető visszaesik, növelni kell a büntetést. Legfőképpen azonban a gyakori gyónást részesítsék előnyben, mert ez adja a legjobb gyümölcsöket.” „Ami a tanulók büntetését illeti, úgy járjon el, hogy ha a gyóntató azt kéri, hogy bocsásson meg a gyereknek, akik meggyónt, akkor bocsásson meg, mivel a szentségnek több a haszna, mint a botütéseknek.” „ Amikor meg kellene büntetni őket, akkor is jobb, ha diákjai a szentségekhez járulnak, mint ha botütéseket kapnak.”[20]

    A hibák elkerülése és a gyerekek lelkének nevelése érdekében Kalazancius nagy jelentőséget tulajdonított a követendő példák bemutatásának. A sort természetesen Krisztussal és édesanyjával kezdte, akik minden nap jelen voltak a Kegyes Iskolák jámborsági gyakorlataiban; majd nagy hozzáértéssel olyan szent gyerekek és fiatalok életét mutatta be, akik méltók a csodálatra és a követésre. A bemutatott szentek között az elsők között szerepelt a két Alcalá de Henares-i vértanú, Szent Justo és Szent Pastor, valamint a három gyerekvértanú, Alfio, Filadelfio és Cirino, akik a tiszteletreméltó P. Gaspare Dragonetti szülőfalujából, a szicíliai Leontinóból származtak. E célra P. Francesco Apa összeállított egy könyvet a következő címmel: „Gyerekek és fiatalok kiváló példáinak gyűjteménye az isteni törvény tízparancsolatának megfelelő rendben”.

    Azokból a szabályzatokból és rendtartásokból, amelyeket a piarista iskolák tanulóinak be kellett tartaniuk, arra következtethetünk, hogy a gyerekeket a szülők, a tanárok és az idősebbek tiszteletére nevelték. Nevelési cél volt a fegyelem, a pontosság, a munka, a rend, a jólneveltség és a tisztaság is. Tilos volt a diákoknak részt venniük olyan nyilvános mulatságokon, mint a komédiák bemutatója, nem követhették az utcán a sarlatánokat, és nem játszhattak kártya- vagy kockajátékot. Nem volt szabad úszni menniük a folyóba, ha nem ment velük valamelyik szülő vagy tanár. Az is elő volt írva, hogy mielőtt az üdvözlégyre harangoznának, haza kell érniük. Ez újabb bizonyítéka annak, hogy a nevelés nem szorítkozott az iskola négy fala között folyó életre, hanem túlnyúlt azon, és felölelte a gyerekek életének minden időbeli és térbeli mozzanatát. A diákok sorokban történő hazakísérését is elővigyázatossági és ellenőrzési gyakorlatként foghatjuk fel.

    Kezdetben a kegyes iskolákba kizárólag szegény gyerekek jártak. A Kegyes Iskolák Páli Kongregációjának hivatalos megalakulásával azonban ez a korlátozás megszűnt, s egyaránt felvettek szegényeket és gazdagokat, nemeseket és egyszerű származásúakat, ám mindig előnyben részesítették a szegényeket. Az a tény, hogy a különböző társadalmi rétegekhez tartozó gyerekek együtt voltak az osztálytermekben, a templomban, az oratóriumban, sorba állítva az utcán és az iskolai élet minden pillanatában, az egyenlőség és testvériség érzését keltette bennük, s ez mindenképpen tartós hatással volt a társadalmi életre. Iskolai szabályzataiban Kalazancius hangsúlyozta azt a gondolatot, hogy a gazdagságon és nemességen kívül vannak más értékek is, amelyeket tiszteletben kell tartani. A következőket írta erről: „A mi iskoláinkban senki se akarjon előjogokat vagy fensőbbséget másokkal szemben, ha az nem magaviselete kiválóságából, a nagyobb szorgalomból, kitűnőbb tanulmányból fakad.” „Az iskolában senki se várjon tiszteletet, előjogot vagy elsőséget a többiekkel szemben, csakis tanulmányai és magaviselete alapján.”[21]

    A Kalazancius által felvázolt értékrend alaposan eltért attól, amely a pompakedvelő barokk Rómában ekkor uralkodott. Gyakran került sor súlyos veszekedésekre nem is a szegények és gazdagok, a nemesek és plebejusok között, hanem a kor jelentős államainak nagykövetei között, akik gőgösen számon tartottak minden nekik járó előjogot. Így a Kegyes Iskolák – miközben igyekeztek felemelni a nép szegény gyerekeinek kulturális színvonalát, és védelmezték a tanuláshoz való jogukat – arra emlékeztették a gazdagokat és nemeseket, hogy a pénz és a származás nem olyan értékek, amelyek felülmúlhatják az értelem, az erkölcsös magaviselet és a kultúra értékeit. Ezt jelentette nevelni.


    1. Const, 1–2. pontok.

    2. EC, VI, 3044–3047. o.

    3. EGC, II, 55–56. o.

    4. Const, 5. és 203. pontok.

    5. D. Cueva, Calasanz, Mensaje espiritual y pedagógico, Madrid, 1973, 1210., 1213., 1231., 1237., 1254., 1390., 1394. pontok.

    6. Uo. 679. 676. pontok.

    7. Uo. 1207., 1234. pontok; EGC, VIII, 4318. levél.

    8. Uo. 1236. pont.

    9. EGC, VI, 2441. levél.

    10. EGC, VIII, 4120., 3858. levelek; EGC, VII, 3198. levél.

    11. EGC, VI, 2947., 2616. levelek; EGC, VII, 3087. levél.

    12. D. Cueva, idézett mű, 1426. pont.

    13. Allen, Opus epistularum Des. Erasmis, V, 113.

    14. Sántha (BAC) 41. o.

    15. EGC, IV, 1160. levél; VIII, 4276. levél; III, 678. levél.

    16. Conc. Trid., 23. ülés, 18. kánon.

    17. Const, 216. pont.

    18. AnalCal 39 (1978) 209. o.

    19. EGC, III, 206. o.

    20. D. Cueva, idézett mű, 1340., 1342., 1343. pontok.

    21. Sántha (BAC), 403. o., 27. lábjegyzet.