Szegedi Piaristák

bolt.piarista.hu

Címlap » Piaristák » F11.html

    11. fejezet
    Egyetemes káptalanok



    Az 1627-es egyetemes káptalan

    A rend Konstitúcióinak előírásai szerint hatévente egyetemes káptalant kell tartani, melynek feladata többek közt a legfőbb elöljáró, a generális megválasztása. A Kegyes Iskolák Rendje 1621 novemberében kapta meg az elismerést, így az első egyetemes káptalan hat év múlva következett. Kalazancius úgy döntött, hogy 1627 októberére hívja össze. Ezen részt vettek az egész rend képviselői: Kalazanci József generális atya; P. Pietro Casani nápolyi tartományfőnök; P. Francesco Castelli genovai tartományfőnök; P. Giacomo Graziani római tartományfőnök; P. Pellegrino Tencani fogadalmas pap; P. Glicerio Cerruti, a noviciátus házfőnöke, akit kineveztek az egyetemes káptalan titkárának. Tiszteletbeli elnöknek P. Domingo Ruzolát hívták meg, aki elévülhetetlen érdemeket szerzett a Kegyes Iskolák megalakulása idején.

    A káptalannak négy ülésszaka volt (október 11., 12., 27. és november 14.). A tárgyalt témakörök a következők voltak: mindenekelőtt a szegénységgel kapcsolatos kérdések, például a pénz használata, a rendházak kölcsönös segítségnyújtása, az örökségről és hagyatékról való lemondás; a jogi képtelenség arra, hogy jogai védelmében bírósághoz forduljon valaki. Elismerték a generális atyának azt a jogát, hogy a Szentszék jóváhagyása nélkül kivesse a közösségből a súlyos vétekbe esett szerzeteseket, vagy akik megátalkodottnak tűnnek. Szó esett a klauzúrával kapcsolatos kérdésekről, valamint arról is, hogy külön kell választani az iskola és a közösség céljait szolgáló helyiségeket. Megvizsgálták egyes szerzetesek sajátos és vitatható helyzetét, és meghozták a megfelelő döntéseket. Javaslatot hallgattak meg és fogadtak el arra nézve, hogy a Szentatyától kérjék a rendet és a Konstitúciókat megerősítő bulla kibocsátását annak alapján, amit már az 1625-ös vizitáció alkalmával összeállítottak. Szükségesnek ítélték, hogy külön engedélyhez kössék a szerzetesek Rómába utazását. Végül kiadott a káptalan egy kulcsfontosságú határozatot, amely a rendben a szerzeteseknek egy harmadik válfaját honosította meg, akiket „klerikus munkatársaknak” neveztek. Róluk még bőven lesz szó egy másik fejezetben, mert e káptalan határozatai közül a velük kapcsolatos döntésnek lett később a legnagyobb hatása.

    Azt olvashatjuk a káptalani iratokban, hogy az utolsó napon, miután minden témakört megbeszéltek, „a generális atya feltette a kérdést, van-e valamelyik résztvevőnek felvetnivaló témája. Erre mindenki nemmel válaszolt, […] így azután véget vetettek az első egyetemes káptalannak, 1627. november 4-én, Szent Károly napján”.[1] Ekkor még várták az 1625-ös vizitáció eredményét, amelynek határozatait csak egy évvel ezután ismerhették meg. Igen fontos tehát hangsúlyoznunk, hogy a záróülésen Kalazancius felkérdezésére sem akadt egyetlen jelenlévő sem – pedig valamennyi rendtartomány képviselve volt –, aki bármilyen kritikát fogalmazott volna meg a „szent öreg” kormányzásával kapcsolatban. Sőt egyetlen asszisztens sem akadt – akik tartományfőnökök is lehettek –, aki arra panaszkodott volna, hogy a generális távol tartaná Rómától és „rabszolgaként” bánna vele. Tegyük hozzá, hogy a jelenlévők közül senkinek, még magának a generális atyának sem jutott eszébe, hogy említést tegyen azokról a „súlyos kérdésekről”, amelyekre később az apostoli vizitáció irányította a figyelmet. Ez azt jelenti, hogy egyetlen elöljáró, még maga Kalazancius sem tulajdonított e problémáknak olyan súlyos, netán botrányos jelentőséget, mint amilyet majd a vizitátorok, illetve az iratok szerkesztői tulajdonítottak. E problémákat a rendi élet természetes velejárójának tartották, amelyek nem érdemesek arra, hogy napirendre kerüljenek ezen az első egyetemes káptalanon.

    Az 1631-es egyetemes káptalan

    1622. április 28-án XV. Gergely pápa Kalazanci József atyát csak kilenc évre nevezte ki generálisnak, nem pedig haláláig, mint ahogy az a Konstitúciókban szerepelt. Megbízatása lejártával 1631 áprilisában ismét össze kellett hívni az egyetemes káptalant, hogy az új generálist válasszon. Kalazancius valóban újítást akart, amint egyik, 1630 közepe táján írt leveléből is látszik: „Remélem, amikor ezt a házat, amely folyvást a pápa és számos bíboros szeme előtt van, megfelelő személy kormányzására hagyhatom, és ad az Úr kellő egészséget, Nápolyba vonulhatok vissza.” „Isten a megmondhatója, mennyire óhajtottam és óhajtok most is visszatérni Nápolyba, ám ez csak akkor valósulhat meg, ha a római házat megfelelő elöljáróra hagyhatom, akiről talán az Úr fog gondoskodni.”[2] Nápoly kétségkívül meghódította Kalazancius szívét. Az is igaz, hogy belefáradt már az irányításba, és szeretett volna megszabadulni azoktól a problémáktól és gondoktól, amelyek együtt jártak a generálisi megbízatással. Ő maga is vall erről egy 1630 novemberében kelt levelében: „[…] számtalan alkalommal előfordult már, hogy inkább lettem volna portás vagy betegápoló bármelyik házban, mintsem hogy azt a tisztet viseljem, amely jelenleg az enyém. Hogy ez valóban így van, Isten a tanúm, aki legyen hozzám irgalmas, és ne tekintse fogyatékosságaimat.”[3]

    1630-ban Itália-szerte pusztított az a pestisjárvány, amelynek Alessandro Manzoni adta csodálatos leírását Jegyesek című halhatatlan regényében. Minthogy a járvány még tartott, 1631 első hónapjaiban még érvényben voltak azok a rendelkezések, amelyek a betegség további terjedését megelőzendő megtiltottak mindenféle utazást az itáliai félszigeten. Így tehát meghiúsult az a terv, hogy a választó káptalant 1631 áprilisában tartsák. Ezért a Szentszéktől kértek és kaptak engedélyt arra, hogy hat hónappal meghosszabbítsák Kalazancius generálisi megbízatását. A káptalant októberre hívták össze.

    A meghatározott időben egymás után érkezett Rómába a nápolyi és a genovai tartományfőnök meg a hozzájuk tartozó vokálisok csoportja. Megérkezett P. Cherubini is, aki generálisi vizitátor volt; a toszkán tartományfőnök és a vokálisok a pestisjárvány miatt nem tudtak útnak indulni. Október 31-én lejárt a generális meghosszabbított megbízatása, de egészen az utolsó napig nem akartak ismét a pápához fordulni, mert még remélték, hogy a firenzeiek is időben megérkeznek, és megtarthatják a káptalant és a generálisválasztását. Október 31. elmúltával azonban rádöbbentek, hogy furcsa jogi helyzet állt elő, mivel a rendnek nem volt legitim elöljárója. Felkeresték Marzio Ginetti vikárius bíborost, s vele beszélték meg a generális és négy asszisztense kinevezésének kérdését. Végül úgy döntöttek, hogy P. Casani kérvényt ír a pápához, s ebben azt kéri, hogy Kalazanciust a Konstitúciók értelmében élete végéig szólóan nevezze ki generálisnak.

    P. Casani ebben a memoriáléban még egyéb kéréseket is felsorol: „A generális atya válasszon a legjobb atyák közül négyet asszisztenséül, s mindegyiküknek a rend jelenlegi négy tartománya közül egyre-egyre legyen gondja. A generális ezeket az asszisztenseket tartsa maga mellett Rómában, kivéve, ha a szükség úgy hozza, hogy a rendtartományokat személyesen kell felkeresniük. E tartományfőnökökkel kelljen megbeszélnie a generálisnak minden ügyet, amely hivatalához tartozik; legyen semmis és érvénytelen minden olyan döntés, amelyet a generális egymaga a mondott asszisztensek vagy legalább a nagyobb részük tanácsa nélkül hoz meg.”[4] A memoriálénak ez a nyers realizmussal megfogalmazott része úgy hangzik, mint az egyet nem értés megnyilvánulása, és közvetetten Kalazancius egyszemélyes kormányzási stílusának bírálata. Úgy is tekinthető, mint a generális minden kormányzati lépésének szoros ellenőrzésére irányuló szándék; lehet azonban annak a taktikának a megerősítése is, hogy Kalazancius a tartományfőnököket nevezze ki asszisztensekké. Bár a memoriále úgy állítja ezt be, hogy az asszisztensek római jelenléte a generális ellenőrzésére szolgál, Kalazancius szemszögéből nézve az a tény, hogy a tartományfőnökök Rómában laktak, arra volt jó, hogy a generális ellenőrizze a tartományfőnököket. Kalazancius ugyanis azt mondja: „Ami a rend kormányzását illeti, a tartományfőnökök hatalmának csökkentése érdekében a Szentatya vikáriusa színe előtt azt rendeltük el, hogy a három Rómán kívüli provincia elöljárója jöjjön asszisztensi minőségben Rómába, és dolgozzon együtt a generálissal a rend kormányzásában, és megfelelő időben egyikük látogassa meg azokat a helyeket, ahol leginkább szükséges egy ilyen látogatás.”[5]

    Az 1632. január 12-én kelt pápai bréve Kalazanci József atyát élete végéig szólóan generálissá nevezte ki. A Szentatya a brévében elismerte, hogy „dicséretesen végezte mindeddig generálisi feladatát”. Ezzel egy időben asszisztensi, illetve konzultori kinevezést kapott Pietro Casani, Francesco Castelli, Giacomo Graziani és Juan García. A kinevezés nem említi, hogy ők egyben tartományfőnökök is volnának, és nem tesz említést a memoriáléban megfogalmazott többi kérésről sem. Ezenkívül nincsen utalás kinevezésük időtartamára sem; nem tudható, hogy időleges vagy életük végéig tartó hivatalok voltak-e ezek.[6]

    Ginetti bíboros és a jelenlévő káptalani atyák megbeszélésein nyilván szóba kerültek olyan kérdések is, amelyeket minden bizonnyal a káptalanon akartak tárgyalni. E témák és problémák már az 1625-ös apostoli vizitáció alkalmával is felmerültek, de minthogy az erre vonatkozó dokumentumok csak 1628-ban érkeztek meg a rendhez, az 1627-ben tartott egyetemes káptalanon nem volt még mód arra, hogy megtárgyalják őket. Kalazancius így foglalta össze, miként tárgyaltak Ginetti bíborossal: „Az elmúlt október hónapban összejöttünk néhány atyával azzal a szándékkal, hogy egyetemes káptalant tartsunk. Ám mivel a járvány miatt több elöljáró nem érkezett meg, a vikárius bíboros úr jelenlétében megtárgyaltuk a generális és asszisztensei megválasztását, amelyet apostoli bréve mondott ki és erősített meg. Azt is megtárgyaltuk, hogy Őszentsége egyetértése nélkül a jövőben ne alapítsunk új rendházat, s azt is, hogy – miként a Konstitúciók előírják – csak Rómában legyen noviciátus. Ez azzal jár, hogy a novíciusokat mindenhonnan el kell hozni Rómába. […] Azt is elhatároztuk, hogy a rendi növendékek számára tanulmányi házat hozunk létre, és ennek létrehozásába bele is fogtunk…”[7] A memoriále azzal folytatódik, hogy kifejti Kalazancius nézetét a rend kormányzásáról, ezt pedig már idéztük.

    Még ha nem is lehetett megtartani az egyetemes káptalant, a káptalani atyák összejövetele nem volt hasztalan. A rendalapító ugyanis igen bölcsen nem szalasztotta el az alkalmat, hogy a legégetőbb problémákat közösen, valamint Ginetti bíboros jelenlétében megtárgyalják, és meghozzák a szükséges döntéseket.

    Elégedetlenek és vádaskodók

    P. Berro Visszaemlékezéseiben elbeszélte, hogy amikor megtudták a pápának azt a döntését, hogy Kalazanciust élete végéig szóló hatállyal erősíti meg generálisi hivatalában, ez „nem keltett semmilyen megütközést az atyákban, mivel mindig is annak tartottuk: elöljárónknak és alapítónknak. Mégis volt, akinek nem tetszett a dolog, és egyvalaki személyes indíttatásból arra vetemedett, hogy a bíboros vikárius úrral elhitesse: ha választásra került volna sor, nem erősítették volna meg tisztében rendalapító atyánkat, hanem mást választottak volna helyébe”.[8] A rendben nem egy szerzetes gondolkodott így. Ez a csoport nem elégedett meg azzal, hogy mindez csupán vélemény maradjon: a Szentszékhez, a kongregációkhoz és főpapokhoz intézett alattomos memoriálékkal igyekeztek el is érni céljukat. Ezekben az igazságokat és a féligazságokat szóbeszédekkel, túlzásokkal, követelésekkel, sőt rágalmakkal vegyítették, s ezzel rossz hírbe keverték a szegény generálist és az egész rendet.

    Ezeknek a memoriáléknak az egyike 1631 derekán születhetett az egyetemes káptalan előkészületei kapcsán. Kalazancius úgy emlegette, mint a „sértések memoriáléját”, és talán ismerte is a szerzőjét, aki felpanaszolta az alapítások magas számát, s hogy ezek jelentéktelen és egymástól messze eső településeken történtek, a genovai hegyektől kezdve a mélyen délen fekvő otrantói, apuliai, kalábriai rendházakig. Ennek következményeként olyan személyeket is felvettek a rendbe, akik alacsony sorból származtak, és sohasem lettek igazán képesek a tanításra, s csak azért fogadták be őket, hogy növeljék a szerzetesek számát. Az iskolában felkészületlen novíciusokat és klerikusokat is alkalmaztak, elhanyagolván az ő képzésüket. Az is szerepelt az iratban, hogy a rend kormányzásának nincsenek előre egyeztetett alapelvei. Az elöljárók kiválasztása önkényes, nem is beszélve arról, hogy túl sok hatalmat kaptak a laikus testvérek, akik szám szerint legalább annyian voltak, mint a klerikusok és atyák együttvéve. A feljelentő megfelelő intézkedéseket sürgetett e problémák megoldására: az új alapítások betiltását, a Rómán, Nápolyon és Genován kívüli házak bezárását; e három városban is csökkentette volna az osztályok számát, hogy ide összpontosítsák az összes szerzetest, akik így megfelelő képzésben és felkészítésben részesülhettek volna. Azt is kérte, hogy a generális az asszisztensekkel együtt kormányozzon, meg hogy a tartományfőnökök nagyobb szigorral válogassák ki a rendbe felvetteket. A memoriále végül azt kérte a pápától, nevezzen ki egy apostoli biztost – amint ez más szerzetesrendek esetében is történt –, aki ezeket az intézkedéseket végrehajtja, és bizonyos ideig kormányozza a rendet, hogy így rávezesse a helyes útra.[9]

    A Szentszék eljuttatta Kalazanciushoz a névtelen memoriálét, és érdemi választ kért tőle. Kalazancius azonnal válaszolt, és kiemelte azokat a kérdéseket, amelyeket a Ginetti bíborossal történt találkozás során már megbeszéltek: az alapításokat, a novíciusok és klerikusok képzését, a rend kormányzásának módját. Néhány hamis vádat visszautasított, és magyarázattal szolgált egyes kérdésekre, megmutatván például, mennyire értelmetlen a rendházak és iskolák bezárása abból a célból, hogy kevesebb helyen sok szerzetes legyen. Az apostoli biztos kinevezésével kapcsolatban azt a véleményt fogalmazta meg, hogy a rend nincsen az ellazulás olyan fokán, hogy egy ilyen helyreigazítás szükséges lenne. A következő szavakkal zárja írását: „Szent igaz azonban, hogy a memoriále szerzője helyreigazításra szorul, mert a rend egy régi tagjáról van szó, aki gőggel és méltatlan makacssággal bírálja elöljáróit.”[10]

    Még ennél a memoriálénál is súlyosabb volt az a rágalomhadjárat, amelyet Giovan Francesco Castiglia klerikus folytatott 1633 elejétől az elöljárók és a rend egésze ellen. Több memoriálét is küldött különböző bíborosoknak, monsignoréknak és magának a pápának is. Ezekben a rend túlzott terjedését kifogásolta, és egyben napvilágra teregette az elöljárók vélt vagy valós szennyesét, hogy aztán apostoli vizitációt kérjen. A felelőtlen vádaskodó azt állította, hogy „egy összeütközés kapcsán elhatároztam – bölcs személy tanácsára támaszkodván –, hogy benyújtom a jelen memoriálét”, s azt is mondta, hogy „a becsületemet többre tartom az életemnél”.[11]

    Kalazanciust aggasztotta ez az állásfoglalás, nem csupán azért, mert rágalmakat és viszályt terjesztett, hanem azért is, mert tartott a római kúria válaszától. Annál is inkább nyugtalaníthatta, mert az most magánál tartotta az iratokat, talán azzal a szándékkal, hogy közvetlenül vizsgálja ki a tényeket. Egy 1633. január 26-án kelt levelében írta Kalazancius, hogy Castiglia klerikus „lejáratta rendünket a Sant'Onofrio bíborosánál és Ginetti bíborosnál, sőt magánál a pápánál is, s kiadták a feladatot a helyettes kormányzó számára, hogy tájékozódjon az iratban foglalt dolgok felől. E nyomorult most házról házra jár, hogy tanúkat keressen rágalmai alátámasztásához”.[12] Három nappal később, január 29-én hozzáfűzi még mindehhez egy másik levelében: „Ez a boldogtalan nem nyugszik szándékában, hogy tanúkat találjon, […] és ezek az elöljáró urak [ti. a római kúriában] még kedveznek is neki. Azt mondják, hogy a szerzetesrendek hiányosságait csakis az elégedetlenkedőktől lehet megtudni. Ezért meg kell mutatnunk az elöljáróknak, hogy nincs igazság abban, amit ez összehord rendünkről. […] Majd meglátjuk, miként múlik el mindez, és törekedni fogunk, hogy megvédjük a rend becsületét.”[13] Február 19-én is visszatért ugyanerre a tárgyra: „Ezek az erkölcsileg megroppant személyek […] nem szűnnek beadványokat írni. […] Az Úr segedelmével megvédjük rendünket, amelyet – mint mondják – e nyomorultak teljesen szét akarnak verni, hogy visszatérhessenek a világba. Addig is kérem, imádkozzanak ezért az ügyért, mert idáig ez a legsúlyosabb vád, amellyel rendünket illették.”[14]

    Néhány nappal ezután Castiglia klerikus visszakozott, mert megbánta azt a sok rágalmazást és vádaskodást, amelyet összehordott. Kalazancius ennek kapcsán írta: „Ez a boldogtalan megbánta tévedését, […] és ezt kinyilvánította a helyettes kormányzó őexcellenciája előtt. Remélem, csakhamar véget ér ez az ügy anélkül, hogy bármiféle bizonyításra kényszerülnénk.”[15] A dolgok mégsem így alakultak. A kuriális főpapok ragaszkodtak ahhoz, hogy bizonyítékokat szerezzenek arról, hogy puszta rágalmakról van szó. Erről így ír Kalazancius: „Kénytelen leszek eleget tenni feljebbvalóimnak, és be kell bizonyítanom az igazságot. Meg kell mutatnom, hogy puszta rágalmakat írt ez a boldogtalan ember, miután tévedését nyilvánosan beismerte, és aláírásával visszavonta mindazt, amit addig leírt. Nem hagyhatok a feljebbvalók lelkében semmi kételyt vagy rossz érzést rendünkkel kapcsolatban.”[16]

    P. Berro a következő jelenet elbeszélésével kezdi beszámolóját erről a szomorú esetről: „Őeminenciája [Antonio Barberini bíboros] hivatta tiszteletreméltó alapító atyánkat. Amikor Kalazancius odaérkezett hozzá – noha az előszobában nagyszámú ember tartózkodott a bíborosi udvartartásából, még idegenek is –, a bíboros, nem tekintve a szerzetesrend alapítójának és generálisának méltóságát és korát, kígyó módjára fordult az idős emberhez, és olyan szavakkal szólt hozzá, amelyek nem tekinthetők vallásos feddésnek, csakis tényleges sértésnek. Amint tiszteletreméltó és türelmes atyánk ezt hallotta, térdre borult ott, ahol éppen állt, és alázatosan, angyali arccal, szó nélkül végighallgatta azt, amit Őeminenciája rázúdított. Minden jelenlévőnek fájt, ahogyan a bíboros a tiszteletreméltó atyával bánt. […] Amikor azonban Őeminenciája befejezte szemrehányásait, József atya arra kérte, hadd beszéljen vele négyszemközt. […] Barberini ekkor segített neki felkelni, és egy másik terembe vezette. A tiszteletreméltó atya alázattal jobb belátásra térítette a bíborost. […] Ezáltal a bíboros nem csupán felvilágosítást kapott, amely által megnyugodhatott, hanem épülésére is szolgált tiszteletreméltó alapító atyánk alázata és türelme, valamint bölcsessége.”[17]

    Igaz ugyan, hogy a vádaskodó visszavonta rágalmait, és a bíboros jobb belátásra tért, mégis negatív következményei lettek az eseménynek: tulajdonképpen hitelt adtak a rágalmazó állításainak. Még szigorúbban tiltották nemcsak azt, hogy újabb rendházakat alapítsanak, hanem azt is, hogy újabb szerzeteseket küldjenek a már megalapított házakba, főképp Morvaországba, ahova Dietrichstein bíboros újabb piaristákat kért. Az Anconában már elkezdett házalapításról Kalazancius ezt írja: „Miután én mindent megtettem, hogy megszerezzem a pápai jóváhagyást szerzeteseim Anconába küldéséhez, nem tudom, mit tehetnék még, hiszen már jó ideje az indulásra várnak. Mindeme nehézség egyik testvérünk memoriáléjából született, aki azt állította, hogy túlontúl sok kegyes iskolát alapítunk, s így még a korábban alapítottakba sem jut elegendő jól képzett szerzetes, nemhogy el tudnánk látni az új iskolákat jó tanárokkal. Feljebbvalóink ezt a gondolatot tökéletesen elfogadták.”[18] Dietrichstein bíborosnak teljes őszinteséggel a következőket írta: „A levél, amelyet kérésemre Eminenciád a Hitterjesztési Szent Kongregációnak írt, a Szentlélek művének tűnik számomra, mivel egyes feljebbvalóink lelkében ellenséges érzület vert gyökeret rendünk ellen. Hallottuk, hogy szerzeteseink idegen földre küldésével nem mindenki ért egyet, hiszen nincsenek sokan, és nem is kellőképpen felkészültek, csakúgy, mint más rendekben. […] Változatlanul az az elhatározásom, hogy folytatom a megkezdett művet, és bizton hiszem, hogy nem kerekedhet felül a pokol őrjöngő dühe, amely csak attól retteg, hogy a mi szegény családunk nagy károkat okozhat neki arrafelé és más helyeken is.”[19]

    E megszorítások ellenére úgy tűnt, 1633 júliusának elején a beadványok keltette vihar elcsitul. Legalábbis így láthatta Kalazancius, mert ezt írta: „Az Úr megszabadított bennünket a rossz hírtől, amelybe az ördög rosszindulata és ravaszsága miatt kerültünk feljebbvalóink előtt.”[20] A nyugalom azonban nem tartott soká. S vegyük még hozzá mindehhez, hogy a rágalmazót és vádaskodót két iskolából is ki kellett zárni botrányos nőügyei miatt, 1640-ben pedig végleg elhagyta a piarista rendet!

    Az 1637-es egyetemes káptalan

    Hat évvel azután, hogy az 1631-es egyetemes káptalant nem lehetett megtartani a pestisjárvány miatt, Kalazancius a következőt 1637. október közepére hívta egybe, hűen ragaszkodva a Konstitúciók előírásaihoz. A káptalanra hívó irat arra is felszólított mindenkit, hogy ha bármilyen javaslata van a rendet, saját provinciáját, rendházát vagy személyét illetően, „azt – aláírással ellátott dokumentum formájában – hozza vagy a tartományfőnök, vagy a provincia vokálisa tudomására, s ezzel biztosítsa mindenki számára, hogy az adott kérdés előkerül a káptalanon”.[21] Ily módon mindenki teljes szabadságot kapott arra, hogy kifejezhesse elképzeléseit és kívánságait a rend bármilyen szempontból történő megjavítása érdekében.

    A káptalanon az Apostoli Vizitáció Kongregációjának három főpap tagja elnökölt. Közöttük volt a még fiatal, harminchét éves Mons. Giulio Rospigliosi, a későbbi IX. Kelemen pápa, aki a Kegyes iskolák Rendjének jeles támogatója lett. Az elnökségben egy kapucinus atya is volt. Az első, nyitó ülésen húsz káptalani atya jelent meg, az utolsó, befejező ülésen pedig huszonnégyen voltak jelen. Ilyen összejövetel még soha nem volt a Kegyes Iskolák Rendjének történetében: az 1637-es egyetemes káptalan volt az első, kánonjogilag érvényesen, teljes körű képviselettel, ténylegesen megtartott káptalan. Időben is meglehetősen hosszú volt: október 15-én kezdődött, és november 24-én ért véget.

    1637-ben a Kegyes Iskolák Rendje hat rendtartományra oszlott, 27 rendházat számlát 362 szerzetessel és 70 novíciussal.

    Néhány jelenkori történész úgy állítja be az 1637-es és a következő, 1641-es egyetemes káptalant, mintha azok frontális támadást jelentettek volna az idős generálissal, kormányzási elképzelésével és a rendről alkotott felfogásával szemben. Ha azonban figyelmesen és előítéletektől mentesen olvassuk a hivatalos iratokat, nem ez a benyomásunk támad. Minthogy a rend első teljes körű képviselet szerinti káptalanja volt ez, ahova mindenki elhozta saját rendtartománya és az egyes személyek javaslatait is, természetes, hogy sok probléma került felszínre, és hogy ezek közül nem mindegyik Kalazancius és asszisztensei felfogása szerint oldódott meg, mint például a klerikus munkatársak ügye, amelyről majd bővebben fogunk még szólni. Viszont nagyon kevés alkalommal érhető tetten ez az ellentétes felfogás. Ugyanakkor joggal gondolhatjuk azt, hogy a káptalani atyák vitája nyílt és élénk volt.

    A káptalan elején felolvasták az 1627-ben, illetve 1631-ben tartott egyetemes káptalan iratait, hiszen ha ezek az összejövetelek nem is voltak a szó szoros értelmében vett káptalanok, mégis azért hívták össze őket, hogy azok legyenek. A vita a legfőbb, újra meg újra visszatérő kérdésekre összpontosult, ilyen volt a teljes szegénység kérdése, az új alapítások részleges vagy teljes leállítása, a szerzetesek képzése a noviciátustól kezdve. Tárgyaltak arról, hogy jó-e, ha az asszisztensek Rómában laknak, és hogy kötelező-e a generálisnak velük konzultálnia. A tartományfőnökök tartózkodjanak saját rendtartományaikban, és közvetlenül a generálistól függjenek, ne az asszisztensektől. A káptalan során ismét felmerült az az igény, hogy a pápától egy apostoli bréve formájában kérjék a rend megerősítését. Ugyanezt szerették volna elérni a Konstitúciókkal kapcsolatban is, hogy minden egyes pontjában megerősítsék azt. Ez a lépés a rend életét szabályozó alapdokumentumnak, a rendalapító egyedüli munkájának ünnepélyes elismerését jelentette volna. Ismét hangsúlyozták, hogy minden klerikus és pap az iskolában dolgozzon, és részesítse előnyben a keresztény hittan oktatását. A káptalan számtalan határozata több mint harminc esetben a generális atyára és asszisztenseire bízta, hogy ők döntsenek a vizsgált kérdésben (például a bűnösökre kiszabandó büntetés mértékében, egyes felmentések ügyében). Mindez megerősítette a rendkormányzat központosított jellegét.

    Annak alapján, amit P. Berro jegyzett fel Visszaemlékezéseiben, megállapíthatjuk, Kalazancius igen sokat szenvedett e káptalan alatt, részint mivel igen sok részletkérdést kell megtárgyalni, részint egyes káptalani atyák magatartása miatt, akik szembeszegültek az ő és az általa kedvelt és nagyra becsült személyek felfogásával. A következőket írja P. Berro: „Ezen a káptalanon tiszteletreméltó rendalapító és generális atyánk tanúságot tett tökéletességéről, türelméről és szeretetéről a sok szembeszegülés ellenére, úgyhogy a káptalan elnökei és Mons. Rospigliosi (aki ma bíboros) ki is mondták: "Nem tudjuk, mikor lesz újra ilyen tökéletes és szent atyátok, mint a mostani."”[22] Kalazanciusnak nyilvánvalóan az is fájt, hogy nem foglalkoztak kellőképpen a Konstitúciókkal kapcsolatos nyilatkozatok [Dichiarazioni alle Costituzioni] című írásával, amelyet a káptalannak nyújtott be.[23]

    Az 1641-es egyetemes káptalan

    Az 1637-es egyetemes káptalan úgy határozott, hogy a soron következő káptalanra kivételesen 1641-ben kerüljön sor, ne hat év múlva, amint azt a Konstitúciók előírják. 1640 augusztusában a közelgő káptalanra gondolva Kalazancius kinyilvánította azt a szándékát, hogy lemond generálisi megbízatásáról, és a maga helyére P. Casanit javasolta, aki ekkor vizitátorként Morvaországban tartózkodott. A következőket írja P. Continak, a németországi provincia elöljárójának: „Ha Pietro [Casani] atya lenne szíves eljönni, készen állok rá, hogy őt generálisi vikáriusnak nevezzem ki, és magam visszavonuljak egy magányos helyre, hogy felkészüljek az áldott Isten törvényszéke előtti megjelenésre.”[24] Egy hónap múlva P. Conti a következőt válaszolja: „Ami a generálisi vikáriusságot illeti, amelyre Atyaságod utalt, ez teljesen idegen tőle [P. Casanitól], és ha nem volna beteg, nehezen lehetett volna rávenni még arra is, hogy elinduljon ebből a provinciából.”[25] P. Casani valóban csak azért döntött úgy, hogy visszatér Itáliába, mert német földön nem talált gyógyírt betegségeire. Egyébiránt eltökélt szándéka volt, hogy nem vállalja el a generálisi vikáriusságot, amint ez kitűnik abból a levélből is, amelyet ő írt Kalazanciusnak 1640 októberében: „Nem szabad és nem is lehet eléggé megköszönnöm Atyaságodnak teljes szívemből és a tőlem telhető legnagyobb szeretettel azt a nagy bizalmat, amivel a P. Onofriónak [P. Conti] írt levele szerint személyem iránt viseltetik. […] Ugyanakkor kérem Atyaságodat, hogy egyszer s mindenkorra törölje ki lelkéből e gondolatokat, mert ebben nem érhet célt. […] Attól sem riadnék vissza, hogy az Atyaságod iránti engedelmesség alól Őeminenciájához, a bíboros protektorhoz, és utána a Szentatyához fellebbezzek. Mindazonáltal bizonyos vagyok benne, hogy nem kell e visszataszító módszerekhez folyamodnom, mert Atyaságod [ebben az ügyben] más helyeken is leküzdhetetlen ellenállásba ütközne.”[26] A „szent öreg” ekkor nyolcvanhárom éves volt, és még élete legsötétebb évei vártak rá. Casani csak hatvannyolc éves volt.

    Az egyetemes káptalant április 25-én nyitották meg Alessandro Cesarini bíboros elnökletével, aki 1639 júliusa óta a rend bíboros protektora volt. A káptalani atyák száma, akárcsak az előző káptalanon, huszonnégy volt. Az új problémák megtárgyalása mellett felolvasták az előző, vagyis az 1637-es káptalan dokumentumait, s tüzetesen megvizsgálták annak minden pontját, hogy azokat megerősítsék vagy eltöröljék. Megbeszélték azokat A Konstitúciókra vonatkozó megjegyzéseket, amelyeket a bíboros protektor felkérésére a konventuális ferencesek generálisa, Gian Battista Berardicelli di Larino készített. Ezeket a Konstitúciók kijavítására vonatkozó javaslatokat a káptalani atyák jóváhagyták, de mivel semmi lényeges módosítást nem tartalmaztak, soha nem kerültek bele a Konstitúciók szövegébe. Megvizsgálták a tartományi káptalanok iratait és az egyes szerzetesek által benyújtott kéréseket, majd rábízták a generális atyára és asszisztenseire, hogy hozzák meg a kellő intézkedéseket. Végül azt a megbízatást adták a generálisnak és asszisztenseinek, hogy állítsák össze a Regulát, a közös szertartáskönyvet és a bűnbánati kánonokat. 1641. április 30-án fejezték be a káptalant, amelynek utolsó ülésén ismét Cesarini bíboros elnökölt, míg a közbülső üléseken Mons. Sebastiano Gentili, a káptalan elnökhelyettese.

    Az 1637-es és 1641-es volt az a két igazi egyetemes káptalan, amelyre még rendalapító atyánk életében sor kerülhetett.


    1. Positio, 562–565. o.

    2. EGC, IV, 1359., 1361. levelek.

    3. Uo. 1516. levél.

    4. Positio, 841. o.

    5. EGC, V, 24. o.

    6. EC, VI, 3054. o.

    7. EGC, V. 23. o.

    8. Postitio, 810. o.

    9. Uo. 763–765. o.

    10. EGC, V, 23–24. o.

    11. EC, V, 666–667. o.

    12. EGC, V, 1957. levél.

    13. Uo. 1959. levél.

    14. Uo. 1974. levél.

    15. Uo. 1977. levél.

    16. Uo. 1984. levél.

    17. Bau, BC, 726. o.

    18. EGC, V, 2011. levél.

    19. Uo. 2049. levél.

    20. Uo. 2071. levél.

    21. Archivum 13 (1954) 36.

    22. Positio, 931. o.

    23. AnalCal 50 (1983) 570–631. o.

    24. EGC, VII, 3491. levél.

    25. EEC, 158. o.

    26. Uo. 143. o.