Szegedi Piaristák

bolt.piarista.hu

Címlap » Piaristák » F13.html

    13. fejezet
    A nagy megpróbáltatás



    A generális atya felfüggesztése

    Mihelyt Kalazancius visszaérkezett a San Pantaleo-házba, tollat ragadott, és a következő levelet írta Francesco Barberininek: „A Kegyes Iskolák Rendjének generálisa nagy alázattal és igazságban állítja Eminenciádnak, hogy a Szent Ferencről nevezett P. Mariótól elkobzott iratok dolgában semmi vétke sincsen sem a mondott generálisnak, sem pedig asszisztenseinek, mert ez a protektor bíboros önálló kezdeményezése volt. Mindazonáltal készek vagyunk pontosan végrehajtani mindazt, amit Eminenciád vagy a Szent Inkvizíció Törvényszékének valamely minisztere elrendel.”[1] Ahhoz ez a nyilatkozat sem volt elegendő – mint ahogy az ezt közvetlenül megelőző sem, amelyet a bíboros protektor adott –, hogy Mons. Albizzi, Barberini bíboros és a pápa megbékéljen. Ámbár lelepleződött rágalmazó volta, mégis többet nyomott a latban P. Sozzi szava, vagy talán Mons. Albizzi sértett önérzete ért többet.

    Augusztus 14-én, csütörtökön tartották VIII. Orbán elnökletével a Szent Inkvizíció összejövetelét, s ekkor került napirendre a P. Mariótól elvett iratoknak, majd ezt követően a generális atya és asszisztensei letartóztatásának az ügye. Cesarini bíboros és Kalazancius tisztázó nyilatkozatai ellenére a következő határozatok születtek: „1) [A pápa] helybenhagyta az elnök [Mons. Albizzi] eljárását a generális atya és asszisztensei ügyében. 2) Azt üzente a generális atyának, asszisztenseinek és a többieknek, hogy a Szent Ferencről nevezett P. Mario, a toszkán provincia tartományfőnöke a Szent Inkvizíció védelme és joghatósága alatt áll, és hogy sem a rend generálisának, sem a rend többi elöljárójának semmilyen joghatósága sincs személye fölött, amíg Őszentsége és az inkvizíció szükség szerint másképp nem intézkedik; Őszentsége ismét teljes mértékben kivonja őt [P. Mariót] a generális atya joghatósága alól. 3) Amennyiben eleddig bármilyen eljárás folyt volna a generális részéről P. Mario ellen, Őszentsége elrendeli, hogy ezeket adják át a Szent Kongregációnak és elnökének. 4) Őszentsége megparancsolja a generális atyának és asszisztenseinek a szent engedelmesség nevében, és Őszentsége, valamint a Szent Inkvizíció megsértésének terhe mellett, hogy minden módon arra törekedjenek, és azt mozdítsák elő, hogy a toszkán provincia minden elöljárója és szerzetese engedelmeskedjen P. Mariónak, és kövesse parancsait, különben az inkvizíció fog eljárni az engedetlenekkel szemben. 5) Őszentsége elrendelte, hogy a jövőben ne fogadjanak el, ne létesítsenek, és ne nyissanak új rendházakat a keresztény világ egyik részén sem anélkül, hogy erre Őszentsége és a Szent Hivatal engedélyt adna. 6) Őszentsége visszavonja azt az intézkedését, hogy a generális atya és asszisztensei nem léphetnek ki a San Pantaleo-házból.”[2]

    Szinte egészen napjainkig ez volt az a szöveg, amelyet a történészek ismertek, akik ez alapján nem magyarázták meg, hogy Cesarini bíboros miért nem érvényesítette soha a rend protektoraként az őt megillető jogait és felelősségét sem ezen az ülésen, sem azon hosszú kálvária folyamán, amelyen Kalazancius és rendje ezután végigment. Utolsó tette ugyanis az volt, hogy hintóját a generális atya és társai rendelkezésére bocsátotta, hogy hazatérhessenek az inkvizíció palotájából. E bátor cselekedete után, amellyel mindenki előtt világossá tette az Albizzi, Barberini bíboros és a pápa által elkövetett tévedést, Cesarini bíboros eltűnt, és titokzatos csöndbe burkolózott. A magyarázatot a fenti kérdésre az az eredeti dokumentum adja meg, amelyet nem sokkal ezelőtt fedeztek fel és publikáltak. Cesarini bíboros neve, akinek joghatósága alól (csakúgy, mint a generális joghatósága alól) P. Mariót kivonták, ebben az eredeti iratban négyszer is szerepel áthúzva.[3] Cesarini nem vett részt az említett ülésen, hiszen az első kihúzás alá valaki odaírta: „Adják hírül Főtisztelendő Cesarini bíboros Protektor úrnak…”, hogy nincs többé joghatósága P. Mario Sozzi felett. A törléseket valószínűleg akkor hajtották végre az iraton, amikor a Kalazanciusnak szánt másolatot készítették. Ugyanakkor látszik az is, hogy Cesarini bíborosnak szóban hozták tudomására: ebben az ügyben nem rendelkezik többé joghatósággal. A bíboros ebbe engedelmesen belenyugodott. Következésképpen a rend hivatalos protektor nélkül maradt, éppen egy olyan pillanatban, amikor a legnagyobb szüksége lett volna rá.

    A határozat ténye meglepő, mondhatni szégyenletes, hiszen nincsen tekintettel a történtekre: mintegy utólag helybenhagyja az inkvizíció elnöke, Mons. Albizzi által elkövetett visszaélést, elhallgatja áldozatai ártatlanságát, magasztalja a rágalmazó P. Sozzit, és függetleníti őt a generálistól és a bíboros protektortól; végül pedig arra kényszeríti a generális atyát, hogy ismertesse el P. Sozzi tekintélyét a toszkán rendtartományban.

    Kalazancius augusztus 30-án hősiesen engedelmeskedve – asszisztenseivel együtt – aláírta azt a határozatot, amely a toszkán rendtartomány számára a következőket írta elő: „Minthogy a Szent Inkvizíció tisztelendő elöljárójától megkaptuk a csatolt felszólítást, ennek végrehajtásaképpen készséges engedelmességgel meghagyjuk és megparancsoljuk nektek a szent engedelmesség nevében, hogy ismerjétek el a Szent Ferencről nevezett P. Mariót valóságos tartományfőnökötöknek, és minden ellenvetés nélkül tegyetek eleget rendelkezéseinek, bármilyen ürügy is adódna, hogy ellenkezőképpen cselekedjetek.”[4] Kalazancius hasonló buzdításokat fogalmazott meg személyes leveleiben is. Volt azonban egy ember, aki nem fogadta el ezeket a határozatokat, mégpedig Toszkána nagyhercege. Ez kiderül abból a levélből, amelyet a nagyherceg pisai helytartója címzett a firenzei udvar számára: „Tudomására hoztam a piarista atyáknak azt, amit Méltóságod rám bízott, vagyis a parancsot, hogy végre ne hajtsanak semmiféle utasítást, amely Rómából jött vagy jön, illetve ne fogadjanak semmiféle odaérkező elöljárót, mielőtt általam Méltóságodat nem értesítették. […] Azt válaszolták, hogy készségesen engedelmeskedni fognak.”[5] Ebben az egész sötét ügyben kifogástalannak tűnt a toszkán udvar regalista álláspontja: egyházi ügyekben intézkedett és határozott, elvárta az engedelmességet mindenkitől, még a firenzei inkvizíciótól is, olyannyira, hogy még a Faustina elleni perben is a nagyherceg utasításainak megfelelően kellett eljárni.

    A piaristák helyzete két szempontból is kritikus volt: kaptak utasításokat egyrészt a nagyhercegtől, másrészt ezekkel teljesen ellentétes iránymutatásokat a generálistól és a római Szent Inkvizíciótól. Szeptember közepe táján a nagyherceg egyszer csak engedélyezte számukra, hogy „fogadjanak el és teljesítsenek minden kapott parancsot, ám még aznap tájékoztassák őt ezekről”.[6] A nagyherceg ugyanakkor ellenezte, hogy P. Sozzi Toszkánában maradjon. Az arrogáns tartományfőnök, P. Sozzi azonban Mons. Albizzi és a Szent Inkvizíció védelmét élvezve 1642. november elején megjelent Firenzében. A nagyherceg azonnal intézkedett, hogy hagyja el a fennhatósága alá tartozó területet. Később ezt úgy mondta el P. Sozzi, hogy „azon ürüggyel tették ezt, hogy hűtlen alattvaló, fondorkodó, hamis kém és lázad Őméltósága ellen, aki államában a szerzeteseknek is fejedelme akar lenni…”; és hozzáfűzött egy hamis rágalmazást: „P. Mario arra kényszerült, hogy engedelmeskedjék, kigúnyolva, megszégyenítve, gyalázva és becsmérelve, mert mindez a protektor őeminenciája, a generális és asszisztensei egyetértésével történt.”[7]

    Mons. Albizzi minden tőle telhetőt elkövetett, hogy P. Mariót befogadják Toszkánában, és ott a szerzetesek olyan engedelmesek legyenek iránta, amint az illik. A nagyherceg követe azt írta a firenzei udvarnak november 8-án, hogy Mons. Albizzi megkérte, Őfelsége kényszerítse a pisai szerzeteseket, hogy fogadják el P. Mariót, s azt is hozzáfűzte, ezt nem csupán azért kéri, mert a mondott atya a Szent Inkvizíció határozatait viszi, hanem azért is, mert „saját személyes barátjáról van szó, akinek igen kívánja ezt az elégtételt”.[8] A monsignore nem érte el célját. A nagyherceg nem hátrált meg, és P. Sozzi kiutasítása érvényben maradt. Mons. Albizzi később ismét kísérletet tett arra, hogy elérje e tilalom eltörlését, hogy tehát „barátja”, P. Sozzi beléphessen Toszkána területére. Ekkor már a fenyegetésektől sem riadt vissza, amint erről november 17-én beszámol a firenzei követ: „Mons. Albizzi, a Szent Inkvizíció elöljárója ismét tudatta velem, hogy a piarista P. Mario kiűzetése előre sejteti az egész rend eltörlését. A Szent Inkvizíció Kongregációja jól tette, hogy megvédte üldözőitől, amikor leleplezte Faustina alantas csoportját, és ezért bántalmazták, s most saját méltóságát és hírnevét védi a Kongregáció, amikor őt támogatja. Ha ezt nem érheti el Fölséged kegyelméből visszaállítván őt a neki kijáró helyre, akkor ebből szükségszerűen fog következni a rend tönkretétele.”[9] A mindenható Albizzi nem késlekedett e „balsejtelmét” a valóságba is átültetni.

    P. Sozzi, akit felettébb felzaklatott az elszenvedett megaláztatás, visszatért Rómába, és Mons. Albizzihez fordult, hogy elérje Firenzébe való visszatérését. Azonban a felháborodott monsignore fenyegetései sem érték el céljukat. Ekkor a csalódott P. Sozzi, aki nem érhette el vágyai teljesülését, bosszútól fűtve egyenesen Kalazanciusnak támadt: azzal vádolta meg, hogy sűrű diplomáciai levelezést folytat a firenzei Mediciekkel, a Barberini család legfőbb ellenlábasaival; a két család ezekben az években az ellentétes oldalon harcolt az úgynevezett „castrói háborúban”. Ehhez még más vádakat is csatolt P. Sozzi, többek között azt is, hogy előrehaladott kora Kalazanciust képtelenné teszi a továbbiakban a rend kormányzására. Mons. Albizzi, akit ismét megtévesztettek P. Sozzi rágalmai, VIII. Orbán pápánál elérte egy bréve kibocsátását, amely 1642. december 30-i hatállyal P. Sozzit nevezte ki a piarista rend vikárius generálisának (helyettes rendfőnökének). Bár ezt a kinevezést bizonyos ideig még titokban kellett volna tartani, a hír rögtön kiszivárgott. Kalazancius, akinek a hír szintén fülébe jutott, 1643. január 10-én már ezekkel az egyszerű szavakkal adhatott hírt róla Firenzébe küldött levelében: „Bizonyos vagyok abban, hogy mások részletesebben írnak majd a brévéről, amely P. Mariót a rend vikárius generálisává tette. Amint kézhez kapjuk az iratot, azonnal elfogadjuk és engedelmeskedni fogunk.”[10]

    A kinevezést, bár titkos volt, sokan úgy értelmezték, mint egyszerű tiszteletbeli címet, és a P. Mariónak írt levelek címzése ezután „Főtisztelendőnek” vagy „Vikárius Generális Úrnak” szól, noha a pápai brévét még nem hozták nyilvánosságra. Ezt P. Sozzi gúnyolódásként értelmezte saját személye és a Szent Inkvizíció ellen, és természetesen ezt is a generális atya nyakába varrta, amint nyíltan meg is írta: „Ez pedig azért történhetett, mert a generális atya nyíltan megírta és közhírré tette a rendben, hogy a Szentatya P. Mariót vikárius generálissá nevezte ki, hogy ezzel is jobban felkavarja a lelkeket.”[11] Ezen az újabb „megaláztatáson” megsértődve nekifogott egy memoriále fogalmazásának: ezt „a rágalmak memoriáléjának” szokták nevezni. Ebben P. Sozzi ártatlan áldozatnak állítja be magát, akit méltatlanul üldöznek és rágalmaznak, amióta a borzalmas Faustina-ügyet felfedte. Az iratban minden gátlás és szégyenérzet nélkül rágalmazta a generálist, Cesarini bíborost és minden ellenfelét azon az alapon, hogy önmaga, a Szent Inkvizíció és Mons. Albizzi becsületét védelmezi.[12] Ezt a memoriálét, a rágalmazás mesterművét benyújtotta az inkvizíciónak, s ott VIII. Orbán pápa jelenlétében felolvasták és megtárgyalták az 1643. január 15-i ülésen. Sajnos a leírtakat minden vitán felül álló igazságnak tekintették, s ezért igen súlyos határozatot hoztak, amelynek a következők voltak a főbb pontjai: 1) A lehető leghamarabb apostoli vizitátort kell kinevezni a rend egészének megvizsgálására. 2) P. Sozzi első asszisztensi minőségben vegye át a rend kormányzását másik három, majd kinevezendő asszisztenssel és az apostoli vizitátorral együtt. 3) A jövőben ne alapítsanak új rendházakat, és ne vegyenek fel több novíciust a Szentatya és a Szent Inkvizíció külön engedélye nélkül. 4) Kalazanciust felfüggesztik generálisi minőségében, s vele együtt négy asszisztensét is.[13]

    Ezzel a határozattal P. Sozzi sokkal többet ért el, mint előző, vikárius generálisi kinevezésével, hiszen most sikerült eljutnia hatalma és vágyai csúcsára, hála annak a támogatásnak és azoknak az intrikáknak, amelyet Mons. Albizzinek, barátjának, a Szent Inkvizíció elnökének köszönhetett. S mindezzel együtt elítélték az ártatlan generálist, akinek az a lehetőség sem adatott meg, hogy védekezzék.

    Az apostoli vizitáció

    1643. március 4-én megjelent a San Pantaleo-házban Mons. Emilio Altieri Róma helyettes kormányzója, hogy a generálisi kúriának hivatalosan is tudtára adja a Szent Inkvizíció határozatait, amelyeket ugyanezen év január 15-én hoztak. Bejelentette az apostoli vizitátor személyét is, a szomaszkai P. Agostino Ubaldinit, akit egy március 7-i pápai bréve nevezett ki. A kortárs krónikások kiemelik, hogy Kalazancius milyen derűs lélekkel fogadta e híreket, mennyire udvariasan fogadta a helyettes kormányzót, és hogy azonnal felszólította az asszisztenseket és a generálisi prokurátort, hogy tartózkodjanak a rend ügyeibe való beavatkozástól.

    Az új asszisztensek – P. Mariótól eltekintve – nem Rómában tartózkodtak, így az apostoli vizitátor hivatalának elfoglalásával megvárta azt a napot, amelyen ők is megérkeznek. Ez március 22-én történt. A P. Berro és P. Caputi visszaemlékezéseit feldolgozó történész, P. Bau azt írja, hogy a vizitátor, „miután eleget tett a formai követelményeknek, megmagyarázhatatlan módon P. Sozzi szobájának kulcsát kérte, s be is ment oda személyes titkárával, az ugyancsak szomaszkai P. Caracciolóval. Itt megvizsgált minden tárgyat, és megütközött azon, hogy mi mindent talált: pénzt, süteményeket, lekvárokat, édességeket és italokat, aztán kesztyűket, tollakat, hajfonatokat, hímzéseket, csipkéket, értékes rózsafüzéreket, drága kegytárgyakat stb. Mindent leltárba vett, a generális atyának és P. Casaninak kifejezte a dolog fölött érzett fájdalmát, majd tájékoztatta az inkvizíció elnökét. Elbeszélgetett a szerzetesekkel, kezdve a szent rendalapítón, akit több mint négy órán keresztül hallgatott meg. Nagy benyomást gyakorolt rá tisztánlátása, emlékezőtehetsége, logikus érvelése, amely mind meghaladta azt a szintet, amelyet egy nyolcvan év feletti embertől várhatott. Ami azonban a legnagyobb hatást tette rá, az Kalazancius bölcsessége és szentsége volt, amely érződött minden válaszán”.[14]

    A váratlan látogatás, amelyet a vizitátor P. Sozzi szobájának átkutatására használt fel, merész tett volt. Ugyancsak kevéssé nyerte el Mons. Albizzi tetszését az a beszámoló, amelyet a „hiúságvásárról” készített a vizitátor, hiszen újra lehullt az álarc, és megmutatkozott P. Sozzi igazi arca. Figyelmeztetést vagy netalán büntetést azonban nem kapott a szeszélyes és megrögzött P. Sozzi. Akin csakhamar bosszút kellett állni, az nem más volt, mint a vakmerő vizitátor.

    Amióta P. Sozzi elnyerte magas hivatalát, a rend kétségkívül meglévő súlyos problémái még inkább elmélyültek. Kalazancius azt szerette volna, ha a vizitátor tevékenysége elsősorban a P. Sozzi által keltett zavar felszámolására irányul, amint ez következő leveleiből is látszik: „[…] hogy lecsendesítse a mifelénk, a renden belül keletkezett zavarokat, Őszentsége kegyeskedett egy szomaszkai vizitátort kinevezni, egy igen kiváló szerzetest. Reméljük, hogy sikerül lecsillapítania a dolgokat.” „Tisztelendőséged talán már hallotta, hogy a pápa egy apostoli vizitátort adott számunkra, aki lecsendesítheti a vihart, amely P. Mario tevékenysége nyomán most rendünkben tombol.”[15] Ez utóbbit a nikolsburgi piaristákkal közölte. P. Sozzi ezzel szemben úgy gondolta, hogy egyfajta reformátorként léphet fel a rendben. Legalábbis erre következtethetünk abból a levélből, amelyet P. Berrónak írt: „Már jó ideje az volt a vágyam, hogy rendünk felemelkedjék azon viszonyai közül, amelyek gátolják Istennek, rendünknek és felebarátainknak szolgálatában. Ami miatt legjobban elfacsarodott a szívem, az az volt, hogy láttam: mily kevés Lélek uralkodik az egyénekben és a közösségben. Olyannyira, hogy egyesek már arra a következtetésre jutottak, hogy a rendet el is kell törölni, mert nem válik hasznára az egyháznak. Igaz ugyan, hogy a rend szent és jó volt, de nem volt jó kezekben. Most remélem, hogy sok fáradságom koronájaként teljesül vágyam, vagyis új formát adhatok a rendnek – ennek valójában mindig is híjával volt. Szeretném elérni azt is, amit hiába próbáltak elérni a Pápaságnál az elmúlt húsz esztendőben: rendünk megszilárdítását. E vizitáció révén Isten irgalmával minden elrendeződhet.”[16]

    P. Ubaldini aprólékos pontossággal végrehajtotta a vizitációt a San Pantaleo-ház közösségében, és április 13-án aláírt két határozatot, amelyek e közösség életére vonatkoznak. Minden valószínűség szerint küldött egy részletes beszámolót a Szent Inkvizíció számára is azokról a benyomásokról, amelyek vizitátorként érték. Ezután folytatnia kellett volna a vizitációt a többi római, majd Rómán kívüli rendházban is, de P. Mariónak és Mons. Albizzinak valószínűleg nem tetszhetett az a tiszteletteljes magatartás, amellyel P. Ubaldini a felfüggesztett generális és asszisztensei iránt viselkedett, mint ahogy az sem, ahogyan a vizitációt elképzelte és végezte. Volt még más, őket zavaró körülmény. A hagyományos életrajzírók azt állítják, hogy a szomaszkai vizitátor rádöbbent: nem azért hívták, hogy pártatlanul bíráskodjék, hanem azért, hogy eszköz, az ártatlanok „hóhéra” legyen az inkvizíció elnöke és P. Sozzi kezében. Ezért nem sokkal azután, hogy benyújtotta jelentését, le is mondott. Lemondását azonnal el is fogadták. Az iratok tanulmányozása azonban feljogosít bennünket, hogy egy ennél súlyosabb változatnak adjunk helyt: P. Mariónak és Mons. Albizzinek sikerült leváltatnia P. Ubaldinit, s helyére a jezsuita P. Silvestro Pietrasantát kineveztetnie.[17] Ezzel P. Ubaldini munkája befejeződött.

    1643. május 9-én írta alá a pápa azt a brévét, amelyben kinevezte az új vizitátort. P. Pietrasanta szokatlan sietséggel, még aznap megjelent a San Pantaleo-házban, hogy megbízatásának a négy, már korábban kinevezett asszisztenssel együtt eleget tegyen. Így lépett színre a dráma új főszereplője. Jóllehet kiváló tagja volt a Jézus Társaságnak, és vitathatatlanok voltak képességei és érdemei, mégsem volt kellő éleslátása ahhoz, hogy P. Sozzi és Mons. Albizzi intrikáin és rosszindulatán keresztüllásson, s így pusztán rugalmas és jól használható eszközük lett. Cseppet sem akarjuk azonban kisebbíteni Pietrasanta személyes felelősségét az ügyben, hiszen az ő tudatos közreműködésével omlott össze teljesen a rend.

    P. Pietrasanta kettős feladatot kapott: a rend vizitációjának elvégzését, valamint – a négy asszisztenssel együtt – a rend kormányzását is. Kinevezését a piaristák kedvezően és nagy reménykedéssel fogadták, bár kezdettől fogva voltak olyanok is, akik a rend szétzüllesztésével gyanúsították.

    P. Pietrasanta személyesen látogatta végig a római rendházakat. A Rómában élő több mint száz szerzetesből azonban alig több mint harminccal beszélgetett: sokan nem kívántak esküvel megerősített nyilatkozatot tenni P. Sozzi, és bensőséges jó barátja, P. Giovanni Antonio Ridolfi, a vizitáció titkára jelenlétében. Ez utóbbi ravasz és álnok alak volt. Az egész apostoli vizitációból meg a helyzetből fakadó súlyos csapások egyik fő forrása az ő rosszindulata volt. A többi itáliai rendház vizitációjára P. Ceruttit, P. Gavottit és a nápolyi tartományfőnököt nevezték ki. Őket P. Sozzi válogatta össze mint bizalmas barátait, de sokak ellenszenvesen néztek rájuk különcködéseik miatt. A közép-európai rendházakban nem volt hivatalos vizitáció.

    Szeptember közepén P. Pietrasanta kezében elegendő adat gyűlt össze ahhoz, hogy benyújtsa első jelentését a bíborosokból álló „deputációs bizottságnak”, amelynek tagjai augusztus közepén kapták meg kinevezésüket kifejezetten azzal a céllal, hogy a piarista rend problémáit tárgyalják meg. Talán kár is hangsúlyozni, a testület jeles vezetője Mons. Albizzi lett.

    Ami a rend kormányzását illeti, az első hónap során minden zavartalanul folyt, rendszeresen megtartották a szükséges összejöveteleket a kinevezésekre és a felmerülő problémák megoldására. Június elején azonban már heves ellenkezést váltott ki a többi asszisztensből P. Sozzi zsarnoki stílusa, és megpróbáltak lemondani tisztségükről. P. Pietrasantának ekkor még egy ideig sikerült uralnia a helyzetet. A következő hónapban azonban az első asszisztens újabb türelmetlen lépései még hevesebb reakciót váltottak ki: P. Sozzi a római provincia és a San Pantaleo-ház élére egy-egy közeli jó barátját nevezte ki anélkül, hogy előzőleg a többi asszisztensnek legalább a véleményét kikérte volna. P. Pietrasanta szemrehányással illette őket, mondván, hogy „a Szent Inkvizíció ellen lázadnak és szembeszegülnek” – egyszerűen amiatt, mert ellent mertek mondani P. Mariónak. Ekkor a három asszisztens szóban benyújtotta lemondását, amelyet szóban el is fogadtak. Így végül is a rend legfelső vezetése egyedül P. Sozzi és P. Pietrasanta kezében maradt.

    A rend kormányzása P. Sozzi és P. Cherubini alatt

    Az eddigi, még ha csak összefoglaló jelleggel is elmondott tények elegendőek volnának ahhoz, hogy egy személy, P. Sozzi emlékét tökéletesen megfosszák minden jámbor dicsfénytől. Ez az ember nem volt méltó az inkvizíció és intrikus elnöke sok-sok kegyére. Sajnos a történet ezen a ponton még nem ért véget. P. Sozzi, miután a rend vezetéséből kizárta a másik három generálisi asszisztenst, és P. Pietrasantával együtt megkaparintotta a hatalmat, végre teljes mértékben megmutatta lelke aljasságát, és zsarnokként bánt az idős és tiszteletreméltó rendalapítóval. Abban lelte örömét, hogy a „szent öreg” letérdelve kérte tőle az áldást minden alkalommal, amikor elhagyta a rendházat. Kalazancius leveleit visszatartotta, felbontotta, késleltette, elvette, s mindezt tudomására is hozta, hogy mulathasson rajta. Megfosztotta titkárától, akire pedig nagy szüksége lett volna sűrű levelezéséhez. Elvette Kalazanciustól a rend nyilvános és az ő saját könyveit, s egyet darabokra is tépett, éppen azt, amely a fogadalomtételeket tartalmazta az alapítás óta. Elvette Kalazanciustól azt az ereklyetartót, amely a tiszteletreméltó, boldoggá avatásra váró Glicerio Landriani szívét tartalmazta. Végezetül megtiltotta a szerzeteseknek, hogy Kalazancius szobáját látogassák, és vezeklési gyakorlatokkal bűntette, sőt Rómából el is űzte azokat, akik ellenszegültek akaratának.

    Két jelenetet mondunk most el. Az egyiket P. Berro írta le, a másikat az a Lorenzo Ferrari testvér mesélte el, aki az idős rendalapító szobainasa volt, és a következő esetnek szemtanúja lévén esküvel erősítette meg vallomását a boldoggá avatási perben. P. Berro írja: „Egyszer egy fejedelem küldött Kalazanciusnak mintegy száz scudót, hogy abból biztosítson maga számára védelmet, sőt a fejedelem nagylelkűen azt is felajánlotta, hogy többel is megsegíti. Tiszteletreméltó rendalapítónk és generálisunk hálásan megköszönte az excellenciás úrnak az adományt és a felajánlást, és a pénzt azonnal elvitte P. Mariónak, aki nagy örömmel, mohón lecsapott rá, de Kalazanciusnak egy fillért sem adott belőle. A szent öreg megalázkodva egyszer ezt mondta neki [P. Sozzinak]: "Rómán kívüli rendtársaink szentképeket kérnek; ha jónak látja, adjon egy kis pénzt, hogy vehessek néhányat." Mire P. Mario így felelt: "Fogja!" És Kalazancius tenyerébe egyenként számolta le az aprópénzt, hangosan mondva: egy, kettő, három, négy stb. Amikor huszonöthöz ért, a magasztos kéregető így szólt: "Ennyi elég!" Huszonötnél eggyel sem adott többet P. Mario, majd útjára bocsátotta Kalazanciust.”[18]

    A második epizódot Lorenzo testvér elbeszéléséből ismerjük: „Emlékszem rá – mondta –, hogy egy ízben levelek érkeztek a Rómán kívüli rendházak elöljáróitól, és P. Mario ugyancsak veszekedett az asszisztensekkel. Ekkor felkereste a generális atyát, és tiszteletlen szavakkal nekirontott: "Maga vén bolond, maga vén kótyagos, ezek nem akarnak nekem engedelmeskedni, és maga nem bünteti meg őket. Már csaknem teljesen leromboltam a rendet, és nem nyugszom, amíg gyökerestül ki nem tépem." És más haragos mondatokat is mondott. A generális atya teljes nyugalommal így válaszolt: "Ezeket az elöljárókat maga választotta. Nem én adtam őket magának. Őrizkedjen Isten büntetésétől, amiért ennyi rosszat tett a rendnek. Magának attól kell tartania, hogy csakhamar utolérheti az Isten haragja." P. Mario ezután otthagyta őt. A beszélgetés az oratóriumban zajlott, a generális szobája mellett. Ők odakint beszéltek, de én bentről, a szobából mindent hallottam. Jól értettem mindent, mivel hangosan beszéltek. Mindez P. Mario halála előtt két hónappal történt. A generális atya fájdalmas arccal tért vissza szobájába, és ezt mondta: "Isten bocsássa meg neki! Csak Ő segíthet." Két hétre rá P. Marión megjelentek a lepra első jelei.”[19]

    P. Sozzi 1643. április 7-én töltötte be harmincötödik életévét. Ki gondolta volna, hogy két hónappal e haragos szóváltás után a rendalapítóval, kínos halál vár rá? Pedig így történt. A következő nyár végén P. Sozzi megbetegedett. Nem maga a fájdalom, hanem a betegsége miatti szégyenérzete következtében folytonos elszigeteltségben élt, és átköltözött a Collegio Nazarenóba. Azt mondták, a baja vagy „Szent Antal tüze”, azaz lepra (Isten büntetésének teljes bibliai jelentésével), vagy esetleg „francia kór”, más néven szifilisz… Az alkalmazott gyógymódok mind hatástalannak mutatkoztak, de kegyetlen voltukban előre jelezték a tragédiát. Kapott a beteg vino viperatót, vagyis olyan bort, amelybe viperahúst kevertek, sőt ugyanennek a visszataszító hüllőnek megsütött darabjait is. Forró kénes fürdőkkel kezelték: egyfajta hordozható szaunába helyezték, ahol egész testét kénes gőzök járták át – csak a feje maradt kint –, hogy kiszáradjanak a sipolyok és fekélyek. Testét még egy frissen leölt és kibelezett tehén belsejébe is belefektették és bevarrták, s ebben a helyzetben kellett maradnia, amíg csak a halált követő kihűlés el nem vette az állati test melegét… Mindez azonban hasztalan volt. P. Sozzi haldoklott.

    Kalazancius két ízben kísérelte meg, hogy meglátogassa a beteget, de mind a kétszer megakadályozták ebben. Sokkal inkább aggódott a lelkéért, mint a testéért, ezért aztán elküldte hozzá P. Casanit, hogy legyen mellette. Nem tudjuk, hogy ez a lelki segítségnyújtás miben állt, csak azt, hogy volt. Azt beszélik, hogy a haldokló P. Sozzi ezt az üzenetet küldte P. Casani által a rendalapítónak: „Mondja meg a generális atyának, hogy ha megbántottam, bocsásson meg.” Halálos ágya mellett P. Cherubini és P. Ridolfi voltak ott mindvégig, akik hű barátai maradtak. Ők gondoskodtak arról, hogy értesítsék Mons. Albizzit és P. Pietrasantát, amikor P. Sozzi beszélni szeretett volna velük. Amint megérkeztek hozzá, arra kérte őket, hogy P. Cherubinit nevezzék ki utódjának a rend kormányzásában, s erre ígéretet is kapott. 1643. november 10-én P. Sozzi meghalt. Holttestét a San Pantaleo-templomba vitték, s itt is temették el – a halott kívánságának megfelelően – szinte titokban, anélkül hogy közszemlére tették volna.

    P. Pietrasanta már másnap – meglepő gyorsasággal tehát – felolvastatott a San Pantaleo házban egy Mons. Albizzi által aznap írt levelet, amelyben a szerzetesek tudomására hozták, hogy a piarista rend problémáit orvosolni hivatott különleges bíborosi bizottság tagjai P. Stefano Cherubinit nevezték ki „a rend kormányzására”. Hozzátették, hogy „újabb intézkedésig Eminenciáik a vizitátorral egyetemben P. Stefanóra testálnak minden hatalmat a rend kormányzásában. […] A generális ebbe bele nem avatkozhat, felfüggesztése Őszentsége jóváhagyásával érvényben marad, s ugyancsak nem avatkozhatnak bele sem a régi, sem az új asszisztensek”.[20] Az az apostoli bréve, amely megerősítette a bíborosok döntését, csak 1644 áprilisában látott napvilágot, de 1643. november 11-i dátum szerepelt rajta. Ez is azt a gyanút erősíti meg, hogy ismét Mons. Albizzi és P. Pietrasanta mesterkedésével állunk szemben.

    A vizitátor nem vesztegette az idejét. Körlevelében, amelyet minden intézménynek megküldött, egyszerre tudatta a szerzetesekkel P. Sozzi halálát és P. Cherubini kinevezését. Ez utóbbi általános felháborodást váltott ki: az egész rend számára szégyenletes volt, hogy P. Cherubini lett a legfőbb elöljáró. Mindenki tudta, hogy nem méltó erre a címre. Amikor 1630-ban P. Cherubini még a nápolyi Duchesca-kollégium házfőnöke volt, nem egyszer engedett bűnös, pederaszta hajlamainak, ami nagy botrányokat okozott, és hitelvesztéssel fenyegette a kollégiumot. Amikor ezek a dolgok annakidején Kalazancius tudomására jutottak, eltávolította P. Cherubinit Nápolyból, és Rómába helyezte, ahol tiszteletbeli megbízatása volt; ezzel – amint Kalazancius fogalmaz – mentette meg „családja iránti tiszteletből” jó hírének elvesztésétől. P. Cherubini édesapja, Laerzio, valamint fivére, Flavio ugyanis nagy becsben álltak a római kúria előtt. Kalazancius ezzel egy időben megbízta a nápolyi tartományfőnököt, hogy szerezzen titokban információkat P. Cherubiniről, és ezeket küldje el neki. Az összegyűjtött anyag balszerencsére éppen P. Cherubini kezében kötött ki, aki megmutatta azt fivérének, Flaviónak. „Amikor láttam, hogy a dolog kitudódott – mondja Kalazancius –, hogy a nagyobb bajt elkerüljem – mármint azt, hogy nyilvánosságra kerüljön az ügy –, családja iránti tiszteletből megfogalmaztam egy írást, s ebben kijelentettem azt – vagy más hasonlót –, hogy a mondott ügyben P. Stefanónak semmi bántódása nem fog esni; ám azt semmiképpen sem állítottam, hogy a mondott jelentésben fogalmazott dolgok nem igazak.”[21]

    Ez volt tehát Mons. Albizzi utolsó cselszövése! Hogy az elsietett és méltatlan kinevezést meg ne erősítse egy pápai bréve, a „deputációs bizottság” bíborosait memoriálék árasztották el, amelyek felháborodva tiltakoztak P. Cherubini nyilvánvaló méltatlansága miatt, és kérték, hogy az ártatlan generális atya helyeztessék vissza tisztébe. E leveleket teljes közösségek fogalmazták meg és írták alá. Nem hiányzott közülük a római San Pantaleo ház levele sem, amelyen 43 aláírás szerepelt, közöttük elsőként Kalazanciusé. Ebben azt kérik: „Ne engedjék megválasztani vagy megerősíteni az Angyalokról nevezett P. Stefanót, […] mielőtt nem tájékozódnak de vita et moribus, […] mivel megesküsznek rá, hogy a fent mondott atya méltatlan e tisztségre.”[22] E helyen Kalazancius esküvel megerősített nyilatkozatot tett – azt, amelyet az imént részben már idéztünk –, amelyben kifejtette az egész sötét történetet. Szinte hihetetlen, hogy mindez mégis hasztalan volt. Mons. Albizzi, P. Pietrasanta és a „deputációs bizottság” bíboros tagjai megengedték, hogy a kinevezést apostoli bréve erősítse meg. Ha visszatetsző volt az a támogatás, amelyet P. Sozzi élvezett életében a Szentszék részéről, mennyivel inkább visszatetsző volt P. Cherubini kinevezésének jóváhagyása: a rend szinte egyöntetű állásfoglalása és a kinevezendő személyes méltatlansága ellenére!

    Egy évvel ezen események után, 1645 farsangján – noha szerzeteseknek kifejezetten tilos volt részt venni álarcos felvonulásokon – P. Cherubini öt társával együtt, akik hozzá hasonló jómadarak voltak (köztük P. Ridolfi és P. Gavotti), hintót bérelt, és farsangi öltözékben elment mulatni. Balszerencséjükre azonban összeütköztek egy másik hintóval, s járművüknek eltört a tengelye. Így lekerült róluk az álarc, és a kíváncsiskodók füttyszava és gúnykacaja közepette csak álltak zavarukban és szégyenükben. Amikor a dolog Kalazancius tudomására jutott, minden tőle telhetőt megtett, hogy ez az újabb szégyenletes kaland ne jusson a bíborosi bizottság fülébe, mert az ismét a rend becsületén ejtett volna csorbát. Egyébként az a súlyos gyanú is felmerült, hogy generálissága alatt P. Cherubini – pazarlással és csalással – sok ezer scudót elherdált. Ez még azonban nem minden. Amikor megbízatása lejártával P. Cherubini úgy döntött, hogy a Collegio Nazareno közösségébe húzódik vissza, onnan fegyelmi úton kellett Frascatiba helyezni, mert ismét visszaesett régi bűnébe.

    P. Sozzi méltó utódaként ennek az embernek a kezébe helyezte Mons. Albizzi és P. Pietrasanta a rend legfőbb vezetését.

    A bíborosi bizottság első két ülése

    1643 augusztusának közepén vagy szeptemberének elején VIII. Orbán pápa kinevezett egy különleges bizottságot a piarista rend problémáinak megoldására, tekintetbe véve a folyamatban lévő apostoli vizitáció eredményeit. A bizottság tagjai: Giulio Roma, Bernardino Spada, Lelio Falconieri, Marzio Ginetti és Giovan Battista Pamfili bíboros, valamint két monsignore, Francesco Albizzi és Francesco Paolucci. A tisztánlátás céljából fontos elmondanunk, hogy Roma és Spada bíboros ellenezte a szegények oktatását, mert meg voltak győződve, hogy a kultúrában való részesedés megszünteti azt a népi osztályt, amelynek az alantasabb munkát kell elvégeznie a társadalom működése érdekében. Roma bíboros emellett még a szerzetesrendeknek is bevallott ellensége volt, mert úgy hitte, már puszta létük az egyházi intézményekkel szembeni előítéletből fakad. Ginetti és Falconieri bíboros, valamint Mons. Paolucci a Kegyes Iskolák szilárd védelmezőjének bizonyult a bizottság valamennyi ülésén. Pamfili bíboros – általunk ismeretlen okból – sohasem volt jelen a bizottság ülésein, ám amikor később X. Ince néven pápává választották, ő volt az, aki súlyos döntésével radikális megoldást választott, és akaratát rákényszerítette a bizottságra. A bizottság titkárává Mons. Albizzit nevezték ki, nem pedig Mons. Paoluccit, amint ezt napjainkig mindenütt hitték. Magának a bizottságnak a felállítása is minden bizonnyal Mons. Albizzi műve volt, s bár így a piarista rend kikerült a Szent Inkvizíció hatásköréből, elnökének cselszövéseitől még sem maradhatott ment, hiszen ő tartotta kezében a szálakat.

    Még meg sem tartotta első ülését a pápai bizottság, amikor Kalazancius már tudta, hogy azon szóba fog kerülni vagy a rend eltörlésének, vagy a megmentéséhez szükséges intézkedéseknek a kérdése. Ezért megfogalmazott egy hosszú memoriálét, hogy elejét vegye a csapásnak. Ami a rend megszüntetését illeti, Kalazancius úgy vélte, hogy – tudomása szerint – Isten irgalmából nem forognak fenn olyan bűnök, amelyek ezt a határozatot indokolnák, s arra kérte a bíboros urakat, méltóztassanak meghallgatni a régi és új asszisztenseket, valamint a tartományfőnököket, és „ha nem találnak kellő indokot, ejtsék el ezt a lehetőséget, mert nincs a rendnek olyan bűne, amiért ezt a büntetést érdemelné”.[23] Ami a kiutat illeti, Kalazancius tizenkét megfelelő intézkedést sorol föl.[24] Kalazancius memoriáléjához társult egy másik irat is, amelyet régi asszisztensei fogalmaztak meg. Ezekkel a dokumentumokkal együtt érkezett meg a bizottsághoz egy másik, ezektől eltérő és aljas memoriálé is, amelyet az ekkor generálisi prokurátor, P. Cherubini készített. Ebben felpanaszolta a rendbontásokat, s azt állította, hogy a rend már elvesztette egykori megbecsülését. E szavakkal végződött az írás: „A dolgok elfajultak, és megfelelő megoldást kell találni, olyat, amelyet alkalmasnak ítélnek a helyzet rendbehozatalára, vagyis meg kell szüntetni a rendet, hogy ne váljon az egyház kárára.”[25]

    A legfontosabb dokumentum mégis a vizitátor, P. Pietrasanta hivatalos jelentése volt. Lojálisan elismerte, hogy van „számos teljesen egészséges rendtag, s maga a generális meg más szerzetesek is igen jelentős erényekről és nem mindennapi jóságról tesznek tanúbizonyságot”. De hozzátette ehhez, hogy vannak olyan szerzetesek is, akik változatlanul zavart keltenek a rendben, mert állandóan a letett fogadalmak semmis voltáról, a klerikusok és a papok jogairól vitáznak. Megítélése szerint ezeknek a zavaroknak a gyökere a novíciusok megválogatásának hiányában és helytelen felkészítésében keresendő. E gondokhoz társul az igen szigorú életvitel, amely nem egyeztethető össze az iskolai munka fáradalmaival. Ezért „gondosan megfontolva a helyzetet nem látok más megoldást, mint kitárni a kapukat, és kiengedni a megromlott és fertőzött vért; vagyis szabadságot adni, hogy menjenek el azok, akik nem érzik magukat helyükön, s maradjanak a jók és önkéntesek, s így állítsuk helyre a rendet”. E megoldás könnyen kivitelezhető lett volna, ha arra gondolunk, hogy a rend egyes teológusok meglátása szerint kánonjogi értelemben nem szerzetesrend, s így minden fogadalom semmis, mivelhogy XV. Gergely brévéje, amellyel a rendet megerősítette és a Konstitúciókat jóváhagyta, ugyancsak semmis.[26]

    1643. október 1-jén összeült a bíborosi bizottság. A memoriálék felolvasása után egyetlen pontról szavaztak: feloszlassák-e a rendet vagy sem. Falconieri és Ginetti bíboros, valamint Mons. Albizzi és Paolucci a feloszlatás ellen szavaztak. Mons. Albizzi hozzáfűzte szavazatához, hogy véleménye szerint a rendet kongregációvá kellene lefokozni. Az egyetértés hiányából hosszas vita keletkezett. Végül arra a gyakorlati következtetésre jutottak, hogy megvizsgálják XV. Gergely brévéjét, és a többi, hasonlóan fontos dokumentumot, hogy ennek alapján határozzanak, jogos-e a Kegyes Iskolák Rendjének fennállása.[27]

    Amikor P. Mario Sozzi halálakor P. Cherubinit nevezték ki a rend legfőbb elöljárójának, a római kúriához tömegesen érkeztek a kritikák és a memoriálék. Ezek nem csupán a frissen kinevezett elöljáró vétkeiről lebbentették fel a fátylat, hanem azt a kifejezett vádat is megfogalmazták, hogy P. Pietrasanta a rend megsemmisítésén fáradozik, meggátolja az idős generális atya visszahelyezését, és azon van, hogy elérje P. Cherubini vikárius generálisi kinevezésének megerősítését egy pápai brévével. A szembenállás és tiltakozás egységessége felbőszítette a vizitátor atyát, s egy 1644. február 7-én kelt, s a rendben mindenkihez eljuttatott körlevélben igyekezett megvédeni önmagát és P. Cherubinit, ugyanakkor igyekezett megvédeni a vádaskodástól és fenyegetésektől a generális atyát is. Ebben a körlevélben azt állítja, hogy Kalazancius „kiváló szerzetes, akinek szándéka szent és élete dicséretes”.[28] Ez a körlevél is ellenállást váltott ki széles körökben, amelyet főként két híres „válaszlevél” juttatott kifejezésre: az egyik a San Pantaleo házból, a másik Nikolsburgból érkezett. Nem csodálkozhatunk hát, hogy P. Pietrasanta, akit mélységesen felháborított ez a sok támadás, újabb jelentést állított össze a pápai bizottság második, 1644. március 10-i ülése előtt. Ezt a jelentést Kalazancius – egyes életrajzírók tanúsága szerint – „végzetes dokumentumnak” nevezte. Azzal érdemelte ki ezt a jelzőt, hogy az első jelentés értékeléséről megfeledkezve, minden aggály nélkül csupa sötét színnel festi le az egész rendet és a generálist, azzal vádolva őket, hogy engedetlenek és lázadnak a Szentszék, annak bíróságai és kongregációi ellen. Ami a rendet illeti, azt állítja, hogy igaza volt Barberini bíborosnak, amikor azt állította: „Ez egy olyan szerzetesrend, amely engedetlenségben nőtt fel és terjedt el, és soha nem engedelmeskedett az Apostoli Szentszéknek.” A generális atyáról a következőket mondja: „Jóllehet egyébiránt kiváló és jó szándékú szerzetes, nem képes tartózkodni attól, hogy hivatalának felfüggesztése folyamán is gyakorolja tisztét, még olyan dolgokban is, amelyeket a Szent Inkvizíció Kongregációja tiltott meg.”[29]

    Sajnálatos, hogy éppen ez a rágalmakat, rosszindulatú sejtetéseket, féligazságokat és szarkazmust elegyítő „végzetes dokumentum” tartalmazta – javaslat formájában – azt a megoldást, amelyet majd végül is elfogadtak: a rend lefokozását kongregációvá, olyanná, mint Néri Szent Fülöp Oratóriuma. Ez annyit jelent, hogy a tagok nem tesznek fogadalmat, nincs legfőbb elöljáró, nincsenek tartományfőnökök, asszisztensek sem vizitátorok, csak önálló házak, amelyek fölött a kánoni joghatóság a helyi ordináriust illeti meg.

    A március 10-i ülésen – miután tisztázták a pápai brévék érvényességének kérdését, amelyet az október 1-jei ülésen elnapoltak – Falconieri és Ginetti bíboros, valamint Mons. Paolucci a Kegyes Iskolák Rendjének megtartására szavazott, bár erősen enyhíteni szándékoztak a szerzetesrend szigorán. Roma és Spada bíboros, valamint Mons. Albizzi azért szálltak síkra, hogy a Kegyes Iskolák Rendjét szerzetesrend szintjéről egyszerű fogadalmas kongregációvá fokozzák le, a helyi püspök joghatósága alá helyezve. Meglepő volt ezúttal P. Pietrasanta állásfoglalása, aki – a dokumentum végének tanúsága szerint – amellett kardoskodott, hogy a Kegyes Iskolák Rendje megmaradjon szerzetesrend rangján. Valószínű, hogy miután jelentését megvitatták és elvetették, meggyőződött arról, hogy rágalmai és javaslatai nem érnek célt. Minthogy nem alakult ki egyetértés, és a szavazatok egyenlő arányban oszlottak meg, azt a kérést intézték a pápához, hogy ő hozza meg a döntést, vagy pedig nevezzen ki egy új tagot a bizottságba.

    A harmadik ülés: múló öröm

    Az ügy kétségbeejtő lassúsággal haladt. Ez annak tulajdonítható, hogy a bizottság tagjai egyúttal más bizottságok munkájában is részt vettek amellett, hogy saját kongregációjuk, illetve dikasztériumuk rendes ügyeit is intézték. A helyzetet még tovább bonyolította, hogy 1644. július 29-én meghalt VIII. Orbán pápa, és szeptember 15-én új pápát választottak X. Ince személyében. Kalazancius novemberben úgy gondolta, radikális változásra van szükség, s a pápához fordult azzal a kéréssel, hogy vagy bízza az egész ügyet Ginetti bíborosra és valamely kuriális barátjára, vagy vegye át az ügyet – ami egyébiránt ésszerű lett volna – a Püspöki és Szerzetesi Kongregáció, amelynek prefektusa éppen Ginetti bíboros volt. Igen ám, de P. Pietrasanta és P. Cherubini azt kérték a pápától, hogy erősítse meg hivatalában a már meglévő bizottságot. A pápa továbbította a két kérést Mons. Albizzinek, aki természetesen P. Pietrasanta és P. Cherubini kérését hallgatta meg, Kalazanciusét pedig elvetette. Falconieri bíborost, valamint a X. Ince néven pápává választott Pamfili bíborost Colonna bíboros és Alfonso de la Cueva váltotta fel; az előbbi soha sem vett részt a bizottság ülésein. A bizottság többi tagját megerősítették tisztében.

    1643 közepétől kezdve a lengyelországi piaristák elérték, hogy IV. Ulászló király és Jerzy Ossolinski herceg, a király kancellárja érdeklődést mutasson a rend sorsa iránt. Ők főként a római udvarban jelenlévő képviselőik révén kérvényekkel és levelekkel halmozták el a pápát és a befolyásos bíborosokat. Ugyanezt tette a toszkán nagyherceg is. E diplomáciai igyekezetek az új pápa megválasztása után még intenzívebbé lettek. Ehhez még hozzá kell vennünk azokat a memoriálékat, amelyek a San Pantaleo házból indultak útjukra. Tartalmában különösen gazdag és értékes az a két irat, amelyet Kalazancius Roma és Spada bíboroshoz írt; s van egy harmadik is, amelyen ugyan nem szerepel a címzett neve, de Kalazancius minden valószínűség szerint Panziroli bíboros államtitkárnak írta, aki – P. Berro állítása szerint – a Kegyes Iskolák elszánt ellenfele volt: „Ez az úr, aki rettenetesen értett a politikához, és igen nagy becsben állt a pápa előtt, valaha a jezsuiták növendéke volt, és nagy ellenlábasa volt rendünknek. Úgy tűnt neki, felesleges, hogy legyen az egyházban még egy tanítórend a jezsuiták mellett, főként ha az a szegényeket tanítván még káros is.”[30] Az utóbbi memoriáléjában a következőket írja Kalazancius: „A szegényeket nem szabad magukra hagyni, […] hiszen őket is Jézus Krisztus váltotta meg drága vére árán, s hiszen isteni felsége annyira nagyra becsülte őket, hogy azt mondta: azért küldte az Atya, hogy tanítsa őket: Evangelizare pauperibus misit me. Ebből világos, milyen távol esik a keresztény jámborságtól és a krisztusi érzülettől az a szemlélet, amely szerint a közjó szempontjából ártalmas az, ha a szegényeket tanítják, mivel ezzel eltérítjük őket – úgymond – a kétkezi munkától.”[31] E részletből és Kalazancius sok más leveléből, amelyet e szomorú időszakban írt, világos, hogy a Kegyes Iskolák létéért folytatott küzdelem egyben harc volt azért is, hogy ne vegyék el a szegények tanuláshoz való jogát, valamint azért, hogy megtörjék a jezsuiták monopóliumát a tanításban.

    1644. december 28-án Kalazancius elérte, hogy fogadja a pápa. Úgy ítélte meg, a kihallgatás „igen üdvös” volt, és hozzáfűzte, hogy a Szentatya azt mondta neki: „Ön ellen nem szól semmi.”[32]

    1645. július 18-án tartották a bíborosi bizottság harmadik ülését. A második ülés (1644. március 10.) óta eltelt bő esztendő során a lengyel és a toszkán udvar által kifejtett diplomáciai offenzíva, s más fontos személyek (például Kalazancius régi munkatársa, Bernardino Panicola, kuriális főpap, ravellói püspök) felszólalása alapvetően megváltoztatta a helyzetet. A legszembeötlőbb változáson P. Pietrasanta esett át. Hivatalos jelentésében a rend és a rendalapító védőügyvédjének szerepét vette magára: vége a kritikának és a vádaskodásnak. Úgy véli, jogilag megoldottnak tekinthetők az elégedetlenkedők és a változtatást követelők problémái: „Az Úristen különös kegyelméből a rendben nem történt semmilyen súlyos engedetlenség vagy nyilvános zavarkeltés, […] sőt tudomásom szerint még jelentős kihágásra sem ragadtatta magát senki a szeretet ellenében, illetve a rend három alapvető fogadalmával szemben.”[33] Úgy vélekedett ezen kívül, hogy a rend lefokozása kongregációvá egyet jelentene a rend szétzúzásával. Szerinte a piaristáknak joguk van arra, hogy humán ismereteket és retorikát oktassanak, s ne csupán olvasást, írást és számolást. Meg volt győződve, hogy a szegények tanításával nagy szolgálatot tesznek a társadalomnak. Azt is kérte, hogy az atyák mindenütt alapíthassanak új rendházakat, ahol csak szükséges, és vehessenek fel novíciusokat. Ejtsék el a Szent Inkvizíció által kiszabott tiltásokat, a generális atyát iktassák vissza tisztébe, s állítsanak mellé egy vikáriust „tekintettel nyolcvannyolc esztendős voltára”. Azt kérte még, hogy enyhítsenek a Konstitúciók szigorán, s azt majd hagyja jóvá a Szentszék…

    Annak ellenére, hogy az ülésen nyilvánosan felolvasták a jezsuita vizitátor ragyogó jelentését, Roma és Spada bíboros kitartott azon véleménye mellett, hogy a rendet fel kell oszlatni. Ennek ellentmondott Ginetti és Cueva bíboros. Mons. Paolucci, támaszkodva P. Pietrasanta jelentésére, csodálatos beszédet tartott, amelyben lándzsát tört a rend megtartása mellett, és kérte, hogy Kalazanciust helyezzék vissza generálisi tisztébe, valamint azt is, hogy reformálják meg a rendkormányzatot, enyhítsék a Konstitúciók szigorát, s még hasonlókat. „Javaslatait elfogadta Mons. Albizzi, majd mindenki más is, s ez lett az eredmény.”[34] Ez az egyhangú szavazás teljes győzelmet jelentett: annak ünnepélyes elismerését, hogy Kalazancius és rendje ártatlan.

    A nagy hír gyorsan eljutott mindenhová. Mons. Panicola másnap elmondta a Nápolyban tartózkodó P. Berrónak. Kalazancius ugyancsak továbbadta a hírt azokban a leveleiben, amelyeket e napokban írt s küldött el mindenfelé. S az történt, aminek történnie kellett. Mindenütt nagy örömrivalgás közepette ünnepelték az eseményt: tedeum éneklésével, harangzúgással, sőt ágyúlövésekkel…

    A két utolsó ülés: a katasztrófa

    A régi életrajzírók úgy beszélik el, hogy Kalazancius éppen indulni készült Roma bíboros palotájába, hogy ott személyesen vegye át a hivatalos értesítést a generálisi tisztségbe való visszahelyezéséről s az ezzel kapcsolatos teendőkről, amikor a San Pantaleo házba megérkezett egy küldönc a bíborostól. Azt kellett közölnie Kalazanciussal, hogy ne jöjjön el a megbeszélt audienciára, és várjon további értesítést, amely azonban sohasem érkezett meg. Mi történhetett?

    Az elégedettség és a jogos öröm érzése átjárta a San Pantaleo ház közösségét is. Ez érthető is volt. Valakinek az is eszébe jutott, hogy eljuttassa a hírt az Avvisi di Roma [Római Hirdetmények] című tájékoztató jellegű napilaphoz. A rekreációs idő alatt, amikor ezt a hírt nyilvánosan felolvasták, egyeseknek óvatlan kifejezések csúsztak ki a száján. E megjegyzések azokat támadták és kezdték ki, akiknek része volt a rend és a rendalapító hosszantartó szenvedéseiben. P. Berro fel is jegyzett egy ilyen megjegyzést, amely az elővigyázatlan Filippo Loggi ajkait hagyta el: „Áldassék Isten! Most majd megmutatkozik, ki üldözte a mi generálisunkat, és az majd megfizeti az összes sértést, amivel őt és asszisztenseit illették. Nem tudom, lesz-e még ekkora hatalma az elöljáró Monsignorénak!?”[35] Szinte Júdás példáját követve – aki egykor az utolsó vacsoráról elsietett, hogy elárulja mesterét – P. Giovanni Antonio Ridolfi nem vesztegetette az időt, s azonnal Mons. Albizzihez sietett, hogy bevádolja rendtársait a botor – egyébként érthető – megjegyzések miatt. A sértődékeny és lobbanékony monsignore nem habozott jelenteni a pápának – ki tudja, milyen szavakkal –, hogy mennyire megbocsáthatatlan megvetéssel illették őt a piaristák, alighogy megmenekültek a feloszlatástól. Úgy tetszett, mintha az egész római katolikus anyaszentegyház áldozatául esett volna a meggondolatlan piarista laikus testvér gyalázkodásának… Minden igazságosságot, egyenességet és még inkább irgalmat félretéve, ahelyett hogy a bűnösön és többi óvatlan társán töltötték volna ki haragjukat, a bosszú a rend egészére és az ártatlan rendalapítóra sújtott le, döbbenetes elvakultsággal, figyelemre se méltatva a bíborosi bizottság harmadik ülésén hozott végleges határozatot.

    X. Ince pápa a történteket megbeszélte Mons. Albizzivel, Roma bíborossal, aki a különleges bizottság elnöki tisztét töltötte be, és valószínűleg Panziroli bíboros államtitkárral is. Az utolsó szó azonban mindenképpen a pápát illette meg, aki ily módon a maga akaratát rákényszerítette a kiküldött bizottságra, amely negyedik ízben 1645. szeptember 8-án gyűlt egybe, szokás szerint Roma bíboros palotájában. Jelen volt Roma, Cueva, Spada és Ginetti bíboros, valamint Mons. Paolucci és Mons. Albizzi. P. Pietrasanta nem nyújtott be előzetesen újabb jelentést, sőt úgy tűnik, nem is vett részt az ülésen. Őeminenciája, Roma bíboros bejelentette, hogy a pápa kifejezett parancsára a Kegyes Iskolák Rendjét kongregációvá kell lefokozni, és hogy már nincs is más teendő, mint átgondolni ennek gyakorlati végrehajtását. Bejelentette, hogy újabb ülést fog majd egybehívni a lefokozás részleteinek tisztázására, amelyet egyelőre csak nagy vonalakban vázoltak.

    E negyedik ülésről soha semmit nem tudott meg sem Kalazancius, sem a többiek. Közben persze türelmetlenül várták annak a végzésnek a nyilvánosságra hozatalát, amely az idős generálist visszahelyezi tisztébe. Hetek és hónapok teltek el az áthatolhatatlan csend súlya alatt anélkül, hogy bármilyen jelzést is kaptak volna a pápai bizottság tagjaitól. A reménykedés lassanként teret engedett a kétségbeesésnek, egyre inkább eluralkodott az idegesség, mindent kezdett áthatni a gyanakvás, a legrosszabbtól való félelem. A San Pantaleo-házban az élet szokásos medrében folyt tovább, P. Cherubini és P. Pietrasanta nehezen viselt vezetése alatt. 1646. január 1-jén azonban a két elöljáró – a szent engedelmességre hivatkozva, és a kiközösítés terhe mellett – rendelkezéseket adott ki az alamizsnaként kapott pénzek ügyében, valamint pénz birtoklására vonatkozóan. A tiltakozás oly egyetemleges volt, hogy P. Cherubininek vissza kellett vonnia parancsát, de közben Mons. Albizzihez is fordult, hogy a pápai bizottság erősítse meg a kiadott rendelkezéseket. El is érte, amit kívánt, sőt börtönbüntetést és gályarabságot is kilátásba helyeztek a szembeszegülők számára.

    Számos szerzetes, akiket elkeserített az aránytalannak tűnő fenyegetés és az az állandóan feszült hangulat, amelyben élni kényszerültek, úgy határozott, hogy személyesen a pápához fordul. Két memoriálét intéztek hozzá, az elsőt huszonöt, a másodikat harminckét szerzetes írta alá. Az első irat a legutóbbi eseményeket foglalta össze, a másodikban többek között a következőkről esett szó: „Három éven át tartó apostoli vizitáció során semmi sem történt javunkra. Kérünk méltányos és gyors intézkedést, mivel kételkedünk a monsignoréban és a két fent említett atyában [Cherubiniben és Pietrasantában].”[36] Tettekre is elszánták magukat: Vízkereszt vigíliáján az ünnepélyes vesperás után egy huszonöt szerzetesből álló csoport, amelyben akadtak papok és testvérek is, élükön a lánglelkű Luca Anfosso testvérrel – P. Cherubini ismert ellenlábasával – megjelent a vatikáni Szent Péter-bazilikában. Amikor a pápa a liturgia végeztével kifelé haladt a bazilikából, sikerült az egyik útjába eső teremben összegyűlniük (a kíséretnek fenntartott teremben). Itt – a palotában szokásos szertartás és etikett teljes figyelmen kívül hagyásával – a pápát követő bíborosok és monsignorék nagy megdöbbenésére megállították a Szentatyát, és kérték, hogy hallgassa meg őket. A szertartásmester tiltakozott az improvizált audiencia ellen, de a pápa a merész szerzetesek közül négyet behívott egy közeli terembe. Itt Luca testvér minden szépítgetés és köntörfalazás nélkül a következőket mondta: „Immár három esztendeje, hogy ezen elöljáróknak ki vagyunk szolgáltatva, akik eddig úgy kormányozták rendünket, hogy az tovább már nem viselhető el. Ezért kérjük alázattal ügyünk méltányos és gyors elbírálását.” A pápa erre azt felelte: „Menjetek csak, az ügy el lesz bírálva.”[37] Rosszabb nem is lehetett volna a pápára gyakorolt hatás, amint ő sem találhatott volna rosszabb megoldást az ügyben.

    Csak tetézte a bajt, hogy P. Cherubinit ezen év első napjaiban feljelentették, hogy megszegte a törvénykönyv több kánonját: nem hozta nyilvánosságra a kinevezését tartalmazó brévét, törvénytelen módon idegenítette el a rend ingatlan vagyonát, és más okokat is felsoroltak. A bíboros vikárius tudtukra hozta, hogy a pápa magyarázatot vár a történtekre. Eközben P. Cherubini ellenlábasai és vádlói megtagadták az engedelmességet a San Pantaleo ház elöljárójával szemben, akit P. Cherubini nevezett ki, s választottak egy másik házfőnököt. Ez kiváltotta P. Pietrasanta haragját, aki haragos körlevélben fordult a San Pantaleo ház közösségének tagjaihoz. Ebben ismét felbukkant egy régi kifejezése: „A ti rendetek az apostoli szentszék iránti engedetlenségben növekedett.”[38] Akadt ismét valaki, aki azt hangoztatta, hogy maga a „szent öreg” gerjeszti a lázadás szellemét. A San Pantaleo ház légköre elviselhetetlenné vált. Kalazancius, aki visszautasította a vádat, bizonyos értelemben mégis okot adott rá, amikor így fejezte ki magát: „Ami azt illeti, hogy én lázítottam volna fel a római atyákat, tisztelendőséged ne higgye el, hiszen mindenki torkig volt és van már, amint ők ezt ki is mondták: a háromévnyi kormányzásnak semmi gyümölcsét nem láttuk, csakis kárát.”[39]

    Közben a pápai bizottság folytatta munkáját. A szeptemberi ülés óta tanulmányozták azokat a bonyolult kérdéseket, amelyek a rend kongregációvá történő lefokozásával, illetve teljes feloszlatásával függtek össze. Hosszas és aprólékos viták után – még jóval az utolsó ülés előtt – Mons. Albizzi kiosztotta a pápai bizottság tagjai számára a várható bréve vázlatát, kizárva ezzel más lehetőségeket. Ez az irat a rend egyszerű fogadalmas kongregációvá történő lefokozásáról szólt. A rend az illetékes helyi püspök alá lesz rendelve, bár a már letett ünnepélyes fogadalmak érvényességét ez nem érintette. Ez a megoldás igen jóindulatúnak és építő szándékúnak mondható ahhoz a döntéshez képest, amelyet végül meghoztak.

    1646. február 3-án Roma bíboros palotájában megtartották a bizottság ötödik és egyben utolsó ülését. Ezen részt vett Roma, Cueva, Ginetti, Spada bíboros, Mons. Paolucci és Mons. Albizzi, valamint P. Pietrasanta. Nem sokkal az ülés előtt érkezett X. Ince pápa újabb személyes intézkedése, amely másodízben is korlátozta a bizottság döntési szabadságát. Az volt az akarata, hogy „a rendet fokozzák le olyan kongregációvá, mint a római Santa Maria in Vallicella kongregációja, vagyis Néri Szent Fülöpé; ne lehessen többé fogadalmat tenni, és legyenek teljesen alávetve az ordináriusoknak.”[40] Mons. Albizzi mint a bizottság titkára felolvasta a pápa üzenetét. Ezután P. Pietrasanta vette át a szót, de nem tudjuk, ténylegesen mit is mondott. Majd megnyitották a vitát, s a következőkben egyeztek meg: 1) Meg kell engedni minden szerzetesnek, hogy átlépjen bármelyik másik szerzetesrendbe, ahol jó szívvel fogadják. 2) Meg kell újítani azt a rendelkezést, amely szerint nem vehetnek fel újabb novíciusokat, és nem bocsáthatnak senkit fogadalomra a Szentszék külön engedélye nélkül. 3) A szerzetesek, iskoláik és rendházaik teljes mértékben a helyi ordináriusnak lesznek alávetve, és Kalazanci József atyát, aki „egykor a generális tisztét töltötte be”, minden tekintélytől és jogkörtől meg kell fosztani, mint ahogy minden más elöljárót és apostoli vizitátort is, hogy minden tekintély és joghatóság az ordináriusokra szálljon át, akik ezt másokra átruházhatják. Nem lesznek tehát generálisok és tartományfőnökök, csak helyi elöljárók. 4) A szerzetesrendet lefokozzák olyan fogadalom nélküli kongregáció rangjára, mint Néri Szent Fülöp Oratóriuma. 5) Új Konstitúciókat kell készíteni, amelynek összeállítását Mons. Albizzi, Mons. Paolucci és Mons. Fagnani, valamint P. Pietrasanta és egy oratoriánus atya végezze el. 6) A Collegio Nazareno vezetését P. Pietrasantára és P. Cherubinira kell bízni.[41]

    Ezeket a javaslatokat a pápa elé terjesztették, aki valamennyit jóvá is hagyta a hatodik kivételével – talán Ginetti bíboros tanácsára, aki ezzel később többször dicsekedett. Úgy döntött tehát, hogy a Nazareno felelősei a Rota Bíróság bírói legyenek. A végleges pápai bréve még egy igen jelentős módosítást tartalmazott, amelyről nem tudjuk, hogy X. Ince pápa kezdeményezésére, Mons. Albizzi javaslatára, esetleg Roma vagy Panziroli bíboros tanácsára került-e be a végleges szövegbe. Olyan volt, mint a végső döfés. A második pontot érintette: kizárták annak lehetőségét, hogy „a Szentszék engedélyével” felvegyenek valakit a noviciátusba, vagy fogadalomtételre bocsássanak. A tiltás teljes volt mindkét esetre nézve. Ezzel kizárták a rend újjáéledésének reményét: míg minden ajtót kinyitottak, hogy szétszéledjenek a szerzetesek, a bejáratokat hermetikusan lezártak. Ezáltal az irat nem csupán a rend kongregációvá fokozását mondta ki, hanem – rejtetten – feloszlatását, lassú, elkerülhetetlen pusztulását is.

    1646. március 16-án X. Ince pápa aláírta a brévét, és másnap délután a bíboros vikárius titkára felolvasta azt a San Pantaleo ház oratóriumában, a teljes közösség színe előtt. A felolvasás végén a drámai és megdöbbentő csendben a most már véglegesen letett generális atya hangja hallatszott, amint Jób szavait idézi: „Az Úr adta, az Úr elvette. Úgy történt, ahogyan neki tetszett. Áldott legyen az Ő neve!” Ez volt a vég, a katasztrófa.

    Kalazancius, aki mint második Jób emberfeletti erővel képes volt elviselni egész életével épített művének lerombolását, legalább két ízben utalt arra a misztikus energiaforrásra, amely számára ezt lehetővé tette. Bizalmasa, P. Berro írta le ezt a misztikus élményt, amelynek nem ismerjük pontos dátumát. Ezt Kalazancius annyira rejtett szavakkal mesélte el, hogy Szent Pálnak a harmadik égbe történő elragadtatására emlékeztet. P. Berro azt írja tehát a rendalapító atyáról, hogy a következőket mondta: „Ismerek egy embert, aki egyetlen szóval, amelyet az Úr mondott neki szívében, nagy türelemmel és vidáman elviselt tízévnyi szenvedést és nagy üldöztetést. Sok évvel ezután még egyszer elmondta, hogy ismerek egy olyan embert, aki egyetlen szó erejével, amelyet Isten közölt vele szívében, igen boldogan viselte el tizenöt esztendő borzalmas szenvedéseit, amelyekben része volt.”[42]


    1. Positio, 1170. o.

    2. Uo. 1188–1189. o.

    3. Uo. 278–281. lábjegyzetek; EC, VI, 3070–3071. o.

    4. Postitio, 1171. o.

    5. L. Picanyol, idézett mű, 163. o.

    6. Uo. 164. o.

    7. Uo. 162. o.

    8. Uo. 166. o.

    9. Uo. 167. o.

    10. EGC, VIII, 4082.

    11. Positio, 1165. o.

    12. Uo. 1157–1166. o.

    13. Uo., 1189–1190. o.

    14. Bau, BC, 964. o.

    15. EGC, VIII, 4096 és 4103. levelek.

    16. EC, 2539. o.

    17. Archivum 3 (1978) 61–66.

    18. Bau, BC, 979. o.

    19. Uo. 981–982. o.

    20. Sántha, Ensayos, 226. o.

    21. Bau, BC, 998–999. o.

    22. EGC, IX, 160. o.

    23. Positio, 1235–1236. o.

    24. EC, 2110–2113. o.

    25. Positio, 1234. o.

    26. EGC, IX, 125–134. o.

    27. Uo. 134–135. o.

    28. Uo. 168. o.

    29. Uo. 178–179. o. Komoly kétségeink vannak afelől, hogy ez a „baljós dokumentum” Pietrasantától származna, mint ahogyan máig hitték. Azt gondoljuk, hogy Mons. Albizzi a szerzője.

    30. Bau, BC, 1099. o.

    31. Positio, 1312–1313. o.

    32. EGC, VIII, 4250 és 4400. levelek.

    33. EGC, IX, 207. o.

    34. Uo. 211. o.

    35. V. Berro, Memorie, kézirat, 350. f.

    36. EGC, IX, 213. o.

    37. Uo.

    38. Uo. 215. o.

    39. EGC, VIII, 4333. levél.

    40. EphCal 1 (1961) 28.

    41. Uo. 29. o.

    42. A. García-Durán, idézett mű, 109. o., 556. lábjegyzet.