Szegedi Piaristák

Sapientia

bolt.piarista.hu

Címlap » Piaristák » Tanulmanyok 04.html
    Piarista tanulmányok 4.

    EMLÉKIRAT MICHELANGELO TONTI BÍBOROSNAK


    Kalazanci Szent József


    (1621)

    Kalazancius Tanulmányi Központ
    Budapest, 2000

    Mélyen tisztelt s nagyra becsült [Bíboros] Uram!
    1. Nem kétséges, hogy a pápáknak mint Krisztus földi helytartóinak fenntartott legfontosabb ügyek között a szentté avatások után talán a szerzetesrendek jóváhagyása foglalja el az első helyet.
    2. Olyan valami ez, amely, ha Istentől jön, az egyháznak hatalmas tisztesség, a felebarátnak segítsége és épülése, kegyelem a szerzetesek számára és dicsőség az Isten fölségének. A fölséges Isten ugyanis az, aki erőt ad az embereknek, hogy angyalként éljenek: benn a világban és meghalva a világnak, érzékek birtokában és érzéketlenül, testben és testi indulatoktól mentesen; mint szabadokból lett rabszolgák, bölcsekből bolondok, társaságiakból magányosok és földiekből lelkiek és égiek. Ha nem Istentől van a dolog, szerzet helyett zűrzavar támad, rendezett együttélés helyett zsiványfészek, szent és isteni tevékenység helyett gonosz és sátáni.
    3. Ezért a lateráni zsinat atyái a „szerzetesházak” című utolsó fejezetbe iktatott külön határozatban gondosan megtiltották új rendek létrehozását. Ez elégséges orvosságnak számított látszott számukra – amint a határozatban kifejezetten állítják – a szerzetesi intézmények zűrzavarának és fölösleges sokféleségének elkerülésére: hiszen azok is, akik személyes megtérésre törekszenek, meg új alapítók is céljuknak megfelelő teret találhatnak a már jóváhagyott intézmények soraiban.
    4. Ezek az indítékok késztették a pápákat arra, hogy sokkal óvatosabbak legyenek ebben a dologban; de arra is serkentették őket, hogy fölmentést adjanak, illetve hallgatólagosan kinyilvánítsák, hogya zsinat határozata csak a fölösleges és hasonló feladatú rendekre vonatkozik; jóváhagytak ugyanis sok más alapvetően eltérő szolgálatú, Isten egyházában szükséges és sajátos jellegű rendet.
    5. Ez utóbbiak közé sorolható a Kegyes Iskolák Isten Anyjáról nevezett Szegényeinek tevékenysége, ez a – mindenkinek, egyháziaknak és laikusoknak, fejedelmeknek és polgároknak általános véleménye szerint – pótolhatatlan és talán legfontosabb szolgálat a megromlott erkölcsök megjavítására; szolgálat, amely a fiatalok jó nevelésében áll; hiszen ettől függ a későbbi felnőtt egész hátralévő életének jósága vagy rosszasága, amit Istentől megvilágítva ebben a tekintetben helyesen vélekedett a khalkédóni és a trentói zsinat, Szent Vazul és Jeromos, Benedek és Ignác.
    6. Ez okból nem kétséges, hogy az egyháznak javára és gyarapodására fog válni – ami voltaképp már is adva van – egy valóságos és jó fegyelmű szerzetesrend, vagyis az a jelleg, amelyet már eddig is megkapott annyi más intézmény, noha talán semelyik sem volt ennyire hasznos (szükséges), sem nem helyeselte ennyire senki, sem nem igényelték ennyire, és „talán” nélkül – bár hosszú idő telt el – kevésbé sürgették annyira, mint amennyire ebben a rövid időszakban folyton sürgetik a mi szolgálatunkat. Ez tudniillik a legméltóbb, a legnemesebb, a legérdemszerzőbb, a legjótékonyabb, a leghasznosabb, a legszükségesebb, a legtermészetesebb, a legészszerűbb, a legkedvesebb, a kegyelmekben leggazdagabb és legdicsőségesebb szolgálat.
    7. Igazán méltó, mert egyszerre törekszik a lélek és a test javára.
    8. Valóban nemes, mert angyali és isteni szolgálat, amilyet az őrzőangyalok látnak el; az emberek ebben az ő munkatársaikká válnak.
    9. Feltétlenül érdemszerző, mert az egyház mindent magába ölelő szeretetével egy olyan nagyon hatékony, megelőző és gyógyító orvosszert létesít és használ a rossz ellenében, amely a jóra vezet és serkent, amely minden, bárminemű állapotú fiúnak van szánva – s ezért minden embernek is, hiszen előbb mind átmennek ezen az életkoron – és amelynek eszközei a képzettség és lelkiség, az erkölcsök és a jómodor, az Isten és a világ nyújtotta világosság.
    10. Széles körben jótékony, mert mindenben és minden személyválogatás nélkül mindenkit segít, gondoskodva a szükségesről és minden gyerek nevelőjévé válva, beleértve ide még a hazakísérést is.
    11. Roppant hasznos, számos esetben ugyanis az élet megváltoztatását éri el. Ez gyakran tapasztalható a fiúk közt olyannyira, hogy korábbi mivoltukra rá sem lehet ismerni.
    12. Égetően szükséges, egyrészt, mert az erkölcsök romlásának és ama bűnök elhatalmasodásának ellenszere, amelyek azokban uralkodnak, akik rossz nevelést kaptak. Másrészt, mert az egyház szükségleteit is szolgálja a fiúknak az oratóriumban, váltakozó csoportokban végzett folytonos imádságával.
    13. Kétségtelenül természetes minden ember szemében, aki ösztönösen szereti a gyerekek jó nevelését.
    14. Nagyon ésszerű a fejedelmek és a városok szempontjából, akiknek igen fontos, hogy erkölcsös, engedelmes, fegyelmezett, hűséges, nyugodt, megszentelődni és a mennyben naggyá lenni képes alattvalóik és polgáraik legyenek, de egyszersmind olyanok is, akik tökéletesíteni és nemesíteni tudják önmagukat és hazájukat azzal, hogy vezető állásokat és méltóságokat töltenek be itt a földön. Ez még világosabban kitűnik a rosszul nevelt személyeknek az előbbiekkel ellentétes viselkedéséből. Az ilyenek gyalázatos cselekedeteikkel zavarják az állam békéjét és nyugtalanítják a polgárokat.
    15. Bizonyára a legkedvesebb azon emberek részére, akik általánosan dicsérik ezt az intézményt és kívánják hazájukba; akik szinte már előre látják a megromlott erkölcsök egyetemes reformjának a sikerét, ami a zsenge és irányításra könnyen hajló palánták, azaz a fiúk szorgos nevelésének a következménye; amelynek meg kell történnie, mielőtt megkeményednek és nehézkessé lesznek, hogy ne mondjam képtelenné válnak a megújulásra; amint ezt a meglett embereken látjuk: az imádságok, a prédikációk és a szentségek segítsége ellenére kevesen változtatnak életet és térnek meg igazában. Roppant kedves az Isten szemében is, sokkal inkább, mint egy bűnös megtérése, bár az megörvendezteti az eget; mert az iskolában nemcsak sokan megtérnek Istent sértő életmódjukból, hanem sokan mások napról napra ki is tartanak keresztségi ártatlanságukban; következésképp megszabadul a kétségtelen kárhozattól azok többsége, akik gyermekkorban meghalva elkárhoznának az aggály nélkül és könnyelműen elkövetett, vagy megbánás nélkül meggyónt, vagy egyenesen elhallgatott bűnök miatt.
    16. Kegyelemben mérhetetlenül gazdag annak részére, akinek az lesz a hivatása, hogy ebben a szőlőben dolgozzék, és egy ilyen bőséges aratásban közreműködjék.
    17. Örök dicsősége a szerzeteseknek és mindazoknak, akik majd támogatják az intézményt, terjedését tekintélyükkel és segítségükkel előmozdítják; annak a pápának, aki mint rendet megerősíti és jóváhagyja, ugyanúgy, mint ahogy dicsőségükre vált más szerzetes családok jóváhagyása az elődeiknek. Dicsőségére lesz magának Istennek is; minthogy orvoslást nyer annyi ellene irányuló sértés, és üdvözül és megszentelődik annyi sok lélek kikerülve még sokféle testi büntetést is; ezek örök hálát mondanak majd az új rendnek és örök dicsőséget Istennek.
    18. És nem kell, hogy egy ily szent óhajtásnak akadálya legyen a már létező rendek nagy száma, sem a fönt említett zsinat tilalma, mert ekkora változatosság csodálatosan megszépíti az egyházat (amint Dávid mondta: „Abstitit regina a dextris eius in vestitu deaurato circumdata varietate;” és kissé odébb: „In fimbriis aureis circumamicta varietatibus.”)

      Hogy pedig valamely dologból kelleténél több van-e, vagy az hiánycikk-e, vagy hogy az a dolog mikor káros és hiábavaló, és noha csekély számú, mikor túlzott a mennyisége, azt nem számmal mérik. Ezért még ha, tegyük föl, túlzott számban lennének is a szerzetesrendek, vagy ettől kellene félnünk, ezt nem a hasznos és szükséges intézményekre kell érteni, hanem a fölöslegesekre; azokra, amelyeknek nincs sajátos szolgálatuk, hanem az általános és a többi intézménnyel közös szerzetesi sajátságok mellett maradnak meg. Ezekből még a kevés is sok, aminthogy azokból, amelyek sajátos részcéloknak szentelik magukat, minden bőség sem elég. Mert Isten az, aki egyházának megsegítésére különféle területeken ily sokféleséget sugall igaz szolgáinak, leginkább a nagy ínségek idején, amikor csökken a hajdani új szerzetek buzgósága; ezenkívül annak idején a sokféleséget a pápák vezették be és hagyták jóvá, olyanok, akik nem aggályoskodtak amiatt, hogy szembekerülnek az idézett zsinat kánonjával.

    19. Ennek a ténynek elégnek kellene lennie a zsinat gondolatának helyes értelmezéséhez; ez nemcsak hogy nem ellenzi az ilyen sokféleséget, hanem egyenest ösztönöz rá, és a fölösleges rendek bőségének kifejezett korholásával hallgatólagosan helyesli, hogy nagy számban legyenek olyanok, amelyek hasznosak, és amelyeknek sajátos céljuk van.
    20. Sokkal kisebb akadály egy esetleges összekeverés veszélye. A más rendekkel való összekeverés származhat egyrészt az öltözékből – ám a mienk már is eltérő; másrészt a szolgálat hasonlóságából – ám a mienk a lehető legeltérőbb. Ennélfogva a veszély oly távoli, hogy az említett rendek legnagyobb része, például a kapucinusok, ferencesek, domonkosok, ágostonosok (és ezekből a legkiválóbb atyák) dicsérik és kívánják a mi munkánkat, jelölteket küldenek, és alapításokról gondoskodnak.
    21. Még kevésbé van akadály a püspökök részéről; sokan közülük ugyanis különösen rajta van, hogy rendünket bevezessék egyházmegyéjükbe: ez az érv érett megfontolást érdemel.
    22. A koldulás nem jelent károsodást más rendeknek: mert ha ezek koldulók, több alkalom adódnék számukra, hogy az isteni gondviselésre hagyatkozzanak, és kitartsanak a fegyelemben és példaadásban, hogy ők is elég alamizsnát találjanak; ha pedig nem koldulók, senkinek sem gondja az eltartásuk, még kevésbé az, hogy alamizsnát adjon nekik, bár szent lenne az az erőszak, amely bekényszerítené őket amaz evangéliumi családapa lakomájára.

      S a koldulás nem jelent kárt a mi intézményünkre sem: mert az Istenben való bizakodáson kívül annyi biztosítékunk van, hogy gondoskodhatunk szükségleteinkről, ahány fiú van iskoláinkban; úgyhogy sokkal inkább, mint más rendeknek sérelmük lenne, ha megfosztanának (minket) a szent szegénység örömétől.

    23. És ha valaki még továbbra is azt állítaná, hogy a szemináriumok, a jezsuita atyák és a világi tanítók már eléggé ellátják ezt a szükséges szolgálatot, nem tenne mást, mint megerősítené az általános megegyezést arra nézve, hogy a nevelésre mint az erkölcsök reformját szolgáló talán egyetlen eszközre szükség van.

      Egyébként is a világi tanítókból hiányzik a szükséges szeretet és kerülik a fáradalmat, s azt teszik, amit az evangélium így mond: „Mercennarius fugit, quia mercennarius est” – s ezért a fiatalok több rosszat tanulnak, mint erényt.

      De másrészről tegyük föl, hogy az egyházmegyei szemináriumok a zsinat határozatai értelmében immár nemcsak azért léteznek, hogy jó pásztorokat képezzenek, hanem engedelmes báránykákat is; de ezek csak kevesek nevelésére képesek.

      És gondolhatunk arra is, hogy a jezsuita atyáknak hivatásuk értelmében megvan az engedélyük arra, hogy kicsiny és szegény helységeknek meg személyeknek szenteljék magukat (ezekből van bővebben a világon), és hogy befogadják őket sok államba és köztársaságba; ezek roppant nagy jótól fosztanák meg magukat, ha nem bocsátanák be őket; mindennek ellenére még nagy a világ, és „messis multa, operarii autem pauci”.

    24. Miután tehát bebizonyítottuk a hasznosságát és szükségességét ennek a műnek, amelynek hatásköre kiterjed minden személyre, állapotra és helyre, minden elemi tudásra és minden megélhetési módra, szoros következményként levonható ebből annak szükségessége, hogy állandó jelleggel, szerzetesrendként kell megalapítani, nehogy bármely pillanatban elenyésszen; ez fordulhatna elő, ha az, aki elkezdte a munkálkodást az ördög vagy a világ alattomos csábítására abbahagyhatná; hiszen az emberi természet olyan, hogy az érzékiségnek kedvező önszeretettől vezetve könnyen hátra tekint, és szabadulni törekszik a fáradságos és unalmas igától, hacsak nem láncolják le olyan erős kötelékek, mint amilyenek az ünnepélyes fogadalmak.

      Ebből még az is következik, hogy ezt a művet bővíteni és terjeszteni kell; hiszen annyi ember ínsége, vágya és esdeklése igényli. S ez nem valósítható meg sok munkás nélkül, méghozzá nagylelkű és különlegesen erre a feladatra hivatott férfiak nélkül: mert akiknek a világ elhagyására irányuló, általánosságban mozgó hivatásuk van, hacsak nem a kezdeményezők lelkületével bírnak, előbb még el kell szakadniuk a világ nyújtotta kényelemtől; amint a tapasztalat mutatja, az ilyenek mindig kedvelnek valamely már jóváhagyott rendet, amelyben a noviciátus után biztosak lehetnek, hogy életük folyása határozott irányban halad, és eljuthatnak a papságra, semmint, hogy belépjenek egy olyan szerzetes társulatba, ahol ezen előnyök helyett csak nehézségekkel találkoznak. Mert önmegtagadó élet a gyermekekkel való foglalkozás, fáradságos a foglalkozással járó folytonos erőfeszítés miatt és megvetett a világ szemével nézve, amely alacsonyrendű dolognak tekinti a szegény kicsinyek nevelését. Mindehhez járul, hogy ha nem lehet fölvenni olyanokat, akik egy más rendben tettek fogadalmat, az is növeli a nehézségeket.

    25. Ha az Anyaszentegyháznak szokása, hogy ezt a kegyet annyi más szolgálatnak is megadja, miért ne részesítené benne azt is, amelyet pedig az összes többiek foglalatának lehet tekinteni, mert szükség esetén a felebarátot nemcsak mindabban segíti, amiben a többiek, hanem jó neveléssel előkészíti és képessé teszi a lelkeket arra, hogy el tudjanak vállalni minden egyéb szolgálatot?

      A reggelből ismerszik meg a jó nap, a jó kezdetből a jó vég; az élet hátralévő része a zsenge korban kapott neveléstől függ (amint sosem vész el a jó illat a jó illatú folyadékkal töltött edényből): ezért ki nem látja, hogy annál nagyobb eredményt és kevesebb nehézséget, hogy nem mondjam: zűrzavart tapasztalnak majd a többi szerzetes intézmények szolgálatuk ellátásában, minél gondosabb volt a személyek felkészítése és nevelése?

    26. Ha az egyház megadta ezt a kegyet annyi általános célokat követő és másokkal azonos szolgálatot teljesítő szerzetesi intézménynek, ennek, amely sajátos célokat követ és különleges feladatot teljesít, miért nem? Ha adományozta sok sajátos célú, de talán nem ennyire szükséges vagy legalább is nem ennyire igényelt szolgálatú intézménynek, ennek a roppant szükségesnek és általánosan kívántnak miért nem?

      Ha erre a kegyre méltók lettek azok az intézmények, amelyek a betegeket ápolják és gyógyítják, és megmentik a testet, azok miért nem, amelyek a lelkeket gondozzák, óvják és mentik?

      Ha elnyerték olyanok, amelyek általánosságban csak tevékeny vagy szemlélődő életet folytatnak, miért kell megtagadni azoktól, amelyeknek tagjai mindkét szolgálatot egyesítő életet élnek, ami a tökéletesebb?

      Ha a jezsuita atyák a fogadalmak akkora változatosságával egybekötve elnyerték ezt a kegyet, főként, hogy a nagyvárosok és nemes személyek segítségére legyenek, miért ne kaphatnák meg az Isten Anyjának szegényei csupán a három ünnepélyes fogadalommal, a kétéves noviciátus hosszú próbája után a legeslegkisebb, a nagyon szegény és segítségre leginkább rászoruló városok és személyek javára?

      Ha ez a kegy nem tagadtatott meg olyan társulattól, amely segít jól meghalni, miért nem adják meg – hiszen több jogalappal kéri – annak, amely az első évektől segít jól élni? Pedig ezen fordul a jó halál, a népek békéje és nyugalma, a városok és a fejedelmek jó kormányzása, az alattvalók engedelmessége és hűsége, a hit terjesztése, az eretnekségekből való megtérés, sőt a megóvás tőlük (különösképpen a fiúké, akiket az eretnekek igyekeznek kisdedkortól megfertőzni hamis tanaikkal, és így szinte bizonyosak hátralévő életükről) és végül az egész kereszténység reformja, apostoli életű, szegény és egyszerű emberek révén. Róluk már Ferreri Szent Vince beszélt, és jövendölését egy szent és csodás életű ember ezekre a szerzetesekre értelmezte és vonatkoztatta, amikor még csak kezdődött ez az intézmény.


    1. Érvek az ellenérvekkel szemben (1-5)
    2. Személyes érvek, avagy Kalazancius megyőződései (6-17)
    3. A 4. lateráni zsinat 13. fejezetének értelmezése (18-23)
    4. Célok (24)
    5. Hasonló esetekre hivatkozó érvek (25-26)
    6. Kiadások és a szöveg felosztása

      Az Ephemerides Calasanctianae a teljes szöveget az eredeti olasz szöveggel publikálta (XXVI, 1967, 472-477). Kissé korábban hasonló módon megjelent A. García-Durán doktori dolgozatában (Itinerario espiritual de S. José de Calasanz, Barcelona, 1967, 170-179. old).

      Spanyol fordításban Calasanz Bau „Biografía crítica”-jában találjuk először a szöveget (411-417. old). Új fordítást később 1968-ban Claudio Vilá Palá készített és publikált egy kis füzetben, aki a szöveget az idézés megkönnyítésére számozással látta el. Ezta számozást követi a szöveg legutóbbi spanyol kiadása is (Documentos fundacionales, 177-193. old), amit mi is megtartottunk.

      Olaszul Supplemento, 5. számú dokumentum, in Ricerche 15. évfolyam, 44 (1995) 17-32. old.

    degnissimo igazán magasztos
    nobilissimo valóban nemes
    meritevolissimo föltétlenül érdemszerő
    comodissimo széles körben jótékony
    utilissimo
    necessarissimo
    naturalissimo
    ragionevolissimo
    graditissimo
    graziosissimo
    gloriosissimo

    Fordította: Tuba Iván