- Nem kétséges, hogy a pápáknak mint Krisztus földi helytartóinak
fenntartott legfontosabb ügyek között a szentté avatások után talán a
szerzetesrendek jóváhagyása foglalja el az első helyet.
- Olyan valami ez, amely, ha Istentől jön, az egyháznak hatalmas
tisztesség, a felebarátnak segítsége és épülése, kegyelem a
szerzetesek számára és dicsőség az Isten fölségének. A fölséges Isten
ugyanis az, aki erőt ad az embereknek, hogy angyalként éljenek: benn a
világban és meghalva a világnak, érzékek birtokában és érzéketlenül,
testben és testi indulatoktól mentesen; mint szabadokból lett
rabszolgák, bölcsekből bolondok, társaságiakból magányosok és
földiekből lelkiek és égiek. Ha nem Istentől van a dolog, szerzet
helyett zűrzavar támad, rendezett együttélés helyett zsiványfészek,
szent és isteni tevékenység helyett gonosz és sátáni.
- Ezért a lateráni zsinat atyái a „szerzetesházak” című utolsó
fejezetbe iktatott külön határozatban gondosan megtiltották új rendek
létrehozását. Ez elégséges orvosságnak számított látszott számukra –
amint a határozatban kifejezetten állítják – a szerzetesi intézmények
zűrzavarának és fölösleges sokféleségének elkerülésére: hiszen azok
is, akik személyes megtérésre törekszenek, meg új alapítók is
céljuknak megfelelő teret találhatnak a már jóváhagyott intézmények
soraiban.
- Ezek az indítékok késztették a pápákat arra, hogy sokkal
óvatosabbak legyenek ebben a dologban; de arra is serkentették őket,
hogy fölmentést adjanak, illetve hallgatólagosan kinyilvánítsák, hogya
zsinat határozata csak a fölösleges és hasonló feladatú rendekre
vonatkozik; jóváhagytak ugyanis sok más alapvetően eltérő szolgálatú,
Isten egyházában szükséges és sajátos jellegű rendet.
- Ez utóbbiak közé sorolható a Kegyes Iskolák Isten Anyjáról nevezett
Szegényeinek tevékenysége, ez a – mindenkinek, egyháziaknak és
laikusoknak, fejedelmeknek és polgároknak általános véleménye szerint
– pótolhatatlan és talán legfontosabb szolgálat a megromlott
erkölcsök megjavítására; szolgálat, amely a fiatalok jó nevelésében
áll; hiszen ettől függ a későbbi felnőtt egész hátralévő életének
jósága vagy rosszasága, amit Istentől megvilágítva ebben a tekintetben
helyesen vélekedett a khalkédóni és a trentói zsinat, Szent Vazul és
Jeromos, Benedek és Ignác.
- Ez okból nem kétséges, hogy az egyháznak javára és gyarapodására
fog válni – ami voltaképp már is adva van – egy valóságos és jó
fegyelmű szerzetesrend, vagyis az a jelleg, amelyet már eddig is
megkapott annyi más intézmény, noha talán semelyik sem volt ennyire
hasznos (szükséges), sem nem helyeselte ennyire senki, sem nem
igényelték ennyire, és „talán” nélkül – bár hosszú idő telt el –
kevésbé sürgették annyira, mint amennyire ebben a rövid időszakban
folyton sürgetik a mi szolgálatunkat. Ez tudniillik a legméltóbb, a
legnemesebb, a legérdemszerzőbb, a legjótékonyabb, a leghasznosabb, a
legszükségesebb, a legtermészetesebb, a legészszerűbb, a legkedvesebb,
a kegyelmekben leggazdagabb és legdicsőségesebb szolgálat.
- Igazán méltó, mert egyszerre törekszik a lélek és a test javára.
- Valóban nemes, mert angyali és isteni szolgálat, amilyet az
őrzőangyalok látnak el; az emberek ebben az ő munkatársaikká válnak.
- Feltétlenül érdemszerző, mert az egyház mindent magába ölelő
szeretetével egy olyan nagyon hatékony, megelőző és gyógyító
orvosszert létesít és használ a rossz ellenében, amely a jóra vezet és
serkent, amely minden, bárminemű állapotú fiúnak van szánva – s ezért
minden embernek is, hiszen előbb mind átmennek ezen az életkoron – és
amelynek eszközei a képzettség és lelkiség, az erkölcsök és a jómodor,
az Isten és a világ nyújtotta világosság.
- Széles körben jótékony, mert mindenben és minden
személyválogatás nélkül mindenkit segít, gondoskodva a szükségesről és
minden gyerek nevelőjévé válva, beleértve ide még a hazakísérést is.
- Roppant hasznos, számos esetben ugyanis az élet megváltoztatását
éri el. Ez gyakran tapasztalható a fiúk közt olyannyira, hogy korábbi
mivoltukra rá sem lehet ismerni.
- Égetően szükséges, egyrészt, mert az erkölcsök romlásának és ama
bűnök elhatalmasodásának ellenszere, amelyek azokban uralkodnak, akik
rossz nevelést kaptak. Másrészt, mert az egyház szükségleteit is
szolgálja a fiúknak az oratóriumban, váltakozó csoportokban végzett
folytonos imádságával.
- Kétségtelenül természetes minden ember szemében, aki ösztönösen
szereti a gyerekek jó nevelését.
- Nagyon ésszerű a fejedelmek és a városok szempontjából, akiknek
igen fontos, hogy erkölcsös, engedelmes, fegyelmezett, hűséges,
nyugodt, megszentelődni és a mennyben naggyá lenni képes alattvalóik
és polgáraik legyenek, de egyszersmind olyanok is, akik tökéletesíteni
és nemesíteni tudják önmagukat és hazájukat azzal, hogy vezető
állásokat és méltóságokat töltenek be itt a földön. Ez még
világosabban kitűnik a rosszul nevelt személyeknek az előbbiekkel
ellentétes viselkedéséből. Az ilyenek gyalázatos cselekedeteikkel
zavarják az állam békéjét és nyugtalanítják a polgárokat.
- Bizonyára a legkedvesebb azon emberek részére, akik általánosan
dicsérik ezt az intézményt és kívánják hazájukba; akik szinte már
előre látják a megromlott erkölcsök egyetemes reformjának a sikerét,
ami a zsenge és irányításra könnyen hajló palánták, azaz a fiúk
szorgos nevelésének a következménye; amelynek meg kell történnie,
mielőtt megkeményednek és nehézkessé lesznek, hogy ne mondjam
képtelenné válnak a megújulásra; amint ezt a meglett embereken látjuk:
az imádságok, a prédikációk és a szentségek segítsége ellenére kevesen
változtatnak életet és térnek meg igazában. Roppant kedves az Isten
szemében is, sokkal inkább, mint egy bűnös megtérése, bár az
megörvendezteti az eget; mert az iskolában nemcsak sokan megtérnek
Istent sértő életmódjukból, hanem sokan mások napról napra ki is
tartanak keresztségi ártatlanságukban; következésképp megszabadul a
kétségtelen kárhozattól azok többsége, akik gyermekkorban meghalva
elkárhoznának az aggály nélkül és könnyelműen elkövetett, vagy
megbánás nélkül meggyónt, vagy egyenesen elhallgatott bűnök miatt.
- Kegyelemben mérhetetlenül gazdag annak részére, akinek az lesz a
hivatása, hogy ebben a szőlőben dolgozzék, és egy ilyen bőséges
aratásban közreműködjék.
- Örök dicsősége a szerzeteseknek és mindazoknak, akik majd
támogatják az intézményt, terjedését tekintélyükkel és segítségükkel
előmozdítják; annak a pápának, aki mint rendet megerősíti és
jóváhagyja, ugyanúgy, mint ahogy dicsőségükre vált más szerzetes
családok jóváhagyása az elődeiknek. Dicsőségére lesz magának Istennek
is; minthogy orvoslást nyer annyi ellene irányuló sértés, és üdvözül
és megszentelődik annyi sok lélek kikerülve még sokféle testi
büntetést is; ezek örök hálát mondanak majd az új rendnek és örök
dicsőséget Istennek.
- És nem kell, hogy egy ily szent óhajtásnak akadálya legyen a már
létező rendek nagy száma, sem a fönt említett zsinat tilalma, mert
ekkora változatosság csodálatosan megszépíti az egyházat (amint Dávid
mondta: „Abstitit regina a dextris eius in vestitu deaurato
circumdata varietate;” és kissé odébb: „In fimbriis aureis
circumamicta varietatibus.”)
Hogy pedig valamely dologból kelleténél több van-e, vagy az
hiánycikk-e, vagy hogy az a dolog mikor káros és hiábavaló, és noha
csekély számú, mikor túlzott a mennyisége, azt nem számmal mérik.
Ezért még ha, tegyük föl, túlzott számban lennének is a
szerzetesrendek, vagy ettől kellene félnünk, ezt nem a hasznos és
szükséges intézményekre kell érteni, hanem a fölöslegesekre; azokra,
amelyeknek nincs sajátos szolgálatuk, hanem az általános és a többi
intézménnyel közös szerzetesi sajátságok mellett maradnak meg. Ezekből
még a kevés is sok, aminthogy azokból, amelyek sajátos részcéloknak
szentelik magukat, minden bőség sem elég. Mert Isten az, aki
egyházának megsegítésére különféle területeken ily sokféleséget sugall
igaz szolgáinak, leginkább a nagy ínségek idején, amikor csökken a
hajdani új szerzetek buzgósága; ezenkívül annak idején a sokféleséget
a pápák vezették be és hagyták jóvá, olyanok, akik nem aggályoskodtak
amiatt, hogy szembekerülnek az idézett zsinat kánonjával.
- Ennek a ténynek elégnek kellene lennie a zsinat gondolatának
helyes értelmezéséhez; ez nemcsak hogy nem ellenzi az ilyen
sokféleséget, hanem egyenest ösztönöz rá, és a fölösleges rendek
bőségének kifejezett korholásával hallgatólagosan helyesli, hogy nagy
számban legyenek olyanok, amelyek hasznosak, és amelyeknek sajátos
céljuk van.
- Sokkal kisebb akadály egy esetleges összekeverés veszélye. A más
rendekkel való összekeverés származhat egyrészt az öltözékből – ám a
mienk már is eltérő; másrészt a szolgálat hasonlóságából – ám a mienk
a lehető legeltérőbb. Ennélfogva a veszély oly távoli, hogy az
említett rendek legnagyobb része, például a kapucinusok, ferencesek,
domonkosok, ágostonosok (és ezekből a legkiválóbb atyák) dicsérik és
kívánják a mi munkánkat, jelölteket küldenek, és alapításokról
gondoskodnak.
- Még kevésbé van akadály a püspökök részéről; sokan közülük ugyanis
különösen rajta van, hogy rendünket bevezessék egyházmegyéjükbe: ez az
érv érett megfontolást érdemel.
- A koldulás nem jelent károsodást más rendeknek: mert ha ezek
koldulók, több alkalom adódnék számukra, hogy az isteni gondviselésre
hagyatkozzanak, és kitartsanak a fegyelemben és példaadásban, hogy ők
is elég alamizsnát találjanak; ha pedig nem koldulók, senkinek sem
gondja az eltartásuk, még kevésbé az, hogy alamizsnát adjon nekik, bár
szent lenne az az erőszak, amely bekényszerítené őket amaz evangéliumi
családapa lakomájára.
S a koldulás nem jelent kárt a mi intézményünkre sem: mert az
Istenben való bizakodáson kívül annyi biztosítékunk van, hogy
gondoskodhatunk szükségleteinkről, ahány fiú van iskoláinkban; úgyhogy
sokkal inkább, mint más rendeknek sérelmük lenne, ha megfosztanának
(minket) a szent szegénység örömétől.
- És ha valaki még továbbra is azt állítaná, hogy a szemináriumok, a
jezsuita atyák és a világi tanítók már eléggé ellátják ezt a szükséges
szolgálatot, nem tenne mást, mint megerősítené az általános
megegyezést arra nézve, hogy a nevelésre mint az erkölcsök reformját
szolgáló talán egyetlen eszközre szükség van.
Egyébként is a világi tanítókból hiányzik a szükséges szeretet és
kerülik a fáradalmat, s azt teszik, amit az evangélium így mond:
„Mercennarius fugit, quia mercennarius est” – s ezért a fiatalok
több rosszat tanulnak, mint erényt.
De másrészről tegyük föl, hogy az egyházmegyei szemináriumok a zsinat
határozatai értelmében immár nemcsak azért léteznek, hogy jó
pásztorokat képezzenek, hanem engedelmes báránykákat is; de ezek csak
kevesek nevelésére képesek.
És gondolhatunk arra is, hogy a jezsuita atyáknak hivatásuk
értelmében megvan az engedélyük arra, hogy kicsiny és szegény
helységeknek meg személyeknek szenteljék magukat (ezekből van bővebben
a világon), és hogy befogadják őket sok államba és köztársaságba; ezek
roppant nagy jótól fosztanák meg magukat, ha nem bocsátanák be őket;
mindennek ellenére még nagy a világ, és „messis multa, operarii
autem pauci”.
- Miután tehát bebizonyítottuk a hasznosságát és szükségességét
ennek a műnek, amelynek hatásköre kiterjed minden személyre, állapotra
és helyre, minden elemi tudásra és minden megélhetési módra, szoros
következményként levonható ebből annak szükségessége, hogy állandó
jelleggel, szerzetesrendként kell megalapítani, nehogy bármely
pillanatban elenyésszen; ez fordulhatna elő, ha az, aki elkezdte a
munkálkodást az ördög vagy a világ alattomos csábítására
abbahagyhatná; hiszen az emberi természet olyan, hogy az érzékiségnek
kedvező önszeretettől vezetve könnyen hátra tekint, és szabadulni
törekszik a fáradságos és unalmas igától, hacsak nem láncolják le
olyan erős kötelékek, mint amilyenek az ünnepélyes fogadalmak.
Ebből még az is következik, hogy ezt a művet bővíteni és terjeszteni
kell; hiszen annyi ember ínsége, vágya és esdeklése igényli. S ez nem
valósítható meg sok munkás nélkül, méghozzá nagylelkű és különlegesen
erre a feladatra hivatott férfiak nélkül: mert akiknek a világ
elhagyására irányuló, általánosságban mozgó hivatásuk van, hacsak nem
a kezdeményezők lelkületével bírnak, előbb még el kell szakadniuk a
világ nyújtotta kényelemtől; amint a tapasztalat mutatja, az ilyenek
mindig kedvelnek valamely már jóváhagyott rendet, amelyben a
noviciátus után biztosak lehetnek, hogy életük folyása határozott
irányban halad, és eljuthatnak a papságra, semmint, hogy belépjenek
egy olyan szerzetes társulatba, ahol ezen előnyök helyett csak
nehézségekkel találkoznak. Mert önmegtagadó élet a gyermekekkel való
foglalkozás, fáradságos a foglalkozással járó folytonos erőfeszítés
miatt és megvetett a világ szemével nézve, amely alacsonyrendű
dolognak tekinti a szegény kicsinyek nevelését. Mindehhez járul, hogy
ha nem lehet fölvenni olyanokat, akik egy más rendben tettek
fogadalmat, az is növeli a nehézségeket.
- Ha az Anyaszentegyháznak szokása, hogy ezt a kegyet annyi más
szolgálatnak is megadja, miért ne részesítené benne azt is, amelyet
pedig az összes többiek foglalatának lehet tekinteni, mert szükség
esetén a felebarátot nemcsak mindabban segíti, amiben a többiek, hanem
jó neveléssel előkészíti és képessé teszi a lelkeket arra, hogy el
tudjanak vállalni minden egyéb szolgálatot?
A reggelből ismerszik meg a jó nap, a jó kezdetből a jó vég; az élet
hátralévő része a zsenge korban kapott neveléstől függ (amint sosem
vész el a jó illat a jó illatú folyadékkal töltött edényből): ezért ki
nem látja, hogy annál nagyobb eredményt és kevesebb nehézséget, hogy
nem mondjam: zűrzavart tapasztalnak majd a többi szerzetes intézmények
szolgálatuk ellátásában, minél gondosabb volt a személyek felkészítése
és nevelése?
- Ha az egyház megadta ezt a kegyet annyi általános célokat követő
és másokkal azonos szolgálatot teljesítő szerzetesi intézménynek,
ennek, amely sajátos célokat követ és különleges feladatot teljesít,
miért nem? Ha adományozta sok sajátos célú, de talán nem ennyire
szükséges vagy legalább is nem ennyire igényelt szolgálatú
intézménynek, ennek a roppant szükségesnek és általánosan kívántnak
miért nem?
Ha erre a kegyre méltók lettek azok az intézmények, amelyek a
betegeket ápolják és gyógyítják, és megmentik a testet, azok miért
nem, amelyek a lelkeket gondozzák, óvják és mentik?
Ha elnyerték olyanok, amelyek általánosságban csak tevékeny vagy
szemlélődő életet folytatnak, miért kell megtagadni azoktól,
amelyeknek tagjai mindkét szolgálatot egyesítő életet élnek, ami a
tökéletesebb?
Ha a jezsuita atyák a fogadalmak akkora változatosságával egybekötve
elnyerték ezt a kegyet, főként, hogy a nagyvárosok és nemes személyek
segítségére legyenek, miért ne kaphatnák meg az Isten Anyjának
szegényei csupán a három ünnepélyes fogadalommal, a kétéves noviciátus
hosszú próbája után a legeslegkisebb, a nagyon szegény és segítségre
leginkább rászoruló városok és személyek javára?
Ha ez a kegy nem tagadtatott meg olyan társulattól, amely segít jól
meghalni, miért nem adják meg – hiszen több jogalappal kéri – annak,
amely az első évektől segít jól élni? Pedig ezen fordul a jó halál, a
népek békéje és nyugalma, a városok és a fejedelmek jó kormányzása, az
alattvalók engedelmessége és hűsége, a hit terjesztése, az
eretnekségekből való megtérés, sőt a megóvás tőlük (különösképpen a
fiúké, akiket az eretnekek igyekeznek kisdedkortól megfertőzni hamis
tanaikkal, és így szinte bizonyosak hátralévő életükről) és végül az
egész kereszténység reformja, apostoli életű, szegény és egyszerű
emberek révén. Róluk már Ferreri Szent Vince beszélt, és jövendölését
egy szent és csodás életű ember ezekre a szerzetesekre értelmezte és
vonatkoztatta, amikor még csak kezdődött ez az intézmény.
