Szegedi Piaristák

bolt.piarista.hu

Nyári ügyeleti napok:

Az ügyeleti napok a következőképpen alakulnak a nyári szünetben:

  • 2019. augusztus 14.(szerda) 9:00-13:00
  • 2019. augusztus 21.(szerda) 9:00-13:00
  • 2019. augusztus 28.(szerda) 9:00-13:00

Ezeken a napokon van lehetőség ügyintézésre.


Osztályozó-, javítóvizsgák időpontja:

2019. augusztus 26-án (hétfő) 9.00 órától


 

Címlap » Piaristák » Tortszak.html
    Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kar
    Újkori és Legújabbkori Magyar Történeti Tanszék

    Nagy Attila SP:

    A Kegyestanítórend magyarországi működése a két világháború között (1919-1939)
    (szakdolgozat)

    Témavezető: Adriányi Gábor prof.

    Budapest, 1998


    Tartalomjegyzék


    I. Előszó

    Tavaly volt 400 esztendeje annak, hogy a spanyol származású pap, Kalazanci Szent József iskolát nyitott Rómában a nincstelen szegény gyerekek számára. Eleinte csak Róma városának viszonylatában gondolkodott, de vállalkozása annyira időszerű volt, hogy még életében túllépett nemcsak az Örök Város, de Itália határain is. Az iskolákban segítőkül papokat vett maga mellé, akiket egy idő után, 1617-ben szerzetesrendbe szervezett. Az új társulatot XV. Gergely pápa 1621-ben ünnepélyes fogadalmú szerzetesrenddé emelte.[1]

    Az iskolákban működő piarista rend rohamos terjedésének több összetevője is volt. A koraújkor Európájában a bomló rendi társadalmak után a királyi központi hatalom erősödésének lehetünk tanúi. Az abszolutisztikusan uralkodó királyok, fejedelmek egyik fő törekvése az volt, hogy az uralkodásba aktívan beleszólni kívánó rendek ellenében egy megbízható, lehetőleg csak a központi hatalomtól függő hatékony bürokráciát hozzanak létre. Ebbe a tendenciába tartozik bele a csak az uralkodótól függő hadsereg kiépítésének törekvése is. Az új intézmények tömegesen igényelték a szakképzett hivatalnokokat, akik immár azonban nem a hagyományos hivatalvállalók: a nemesek és a papság közül kerültek ki kizárólagosan, hanem egyre inkább a polgárság, de akár a jobbágyság soraiból is. Mindehhez azonban alapos képzettség is kellett, márpedig a koraújkori Európában az iskoláztatást a szerényebb keretek között élő társadalmi rétegek nem engedhették meg maguknak. Az áttöréshez olcsóbb iskolák kellettek. Ilyet kínált fel a legelsők között Kalazanci Szent József új iskolája.

    A korabeli Európa másik igen markáns jellemzője a vallási megosztottság. Épp a piarista rend alapítójának életére esett a nagy vallásháborúk ideje: a harminc éves háború. Az iskolák rohamos terjedésének el nem hallgatható másik fő oka volt a vallási megosztottság is. A hitviták korában egyre több képzett lelkipásztorra vagy éppen prédikátorra volt szükség. Tehát egyfajta missziós küldetésük is lett az iskoláknak, főleg a vegyes vallású területeken.

    Nem véletlen tehát az iskolákat fenntartó piarista rend rohamos elterjedése Közép-Európában. Már tízegynéhány évvel a szerzet pápai jogú renddé nyilvánítása után a piarista atyák megjelentek Morvaországban majd Dél-Lengyelországban. Ezeken a területeken jelentős protestáns népesség élt. A rekatolizáció mellé álló Habsburg és lengyel uralkodók, valamint a környezetükhöz tartozó jelentősebb országnagyok szívesen támogatták az iskolai munkára vállalkozó piaristákat.

    A rend Magyarországon 1642-ben jelent meg, az ekkor Lengyelországnak elzálogosított szepességi Podolinban. Természetesen ekkor még nem sok magyar jelleget lehet felfedezni rajta: a cseh-morva, lengyel vagy német származású piaristákat a krakkói palatínus, Lubomirszki Szaniszló telepíti le. Az alapítólevél szövegében ez olvasható: „…A piarista atyáknak kötelességük lészen tehát, hogy az ifjúságot szerzetük szabályai szerint keresztény jámborságban és tudományokban neveljék, másrészt, hogy a katolikus vallást az Ige hirdetésével és tanításával terjesszék.”[2]

    Ez a fentebb említett feladat talán sehol sem volt időszerűbb és szükségesebb, mint a töröktől visszafoglalt Magyarországon. Így történhetett, hogy főleg a XVIII. században az egész ország területére eljutottak a piarista iskolák. A rend adaptálódott a helyi viszonyokhoz, egészen magyarrá vált, s zászlóvivője lett a magyar oktatásügynek és kultúrának.

    A rend felvirágzó korszakait a XVIII-XIX. sz.-ban kisebb-nagyobb megtorpanások váltogatták. Az első ilyen II. József császár egyházi reformjaihoz kapcsolható. Később az 1848/49-es forradalom és szabadságharc történései juttatták majdnem a megszűnés szélére a rendet. Ezután újabb traumát az 1918/19-es történések jelentettek, a cseh, román és szerb megszállás, valamint a Tanácsköztársaság. Mindazonáltal a legnagyobb csapást a piaristák a többi szerzetesrenddel illetve az egész magyar egyházzal együtt az 1940-es évek végén szenvedték el, bár teljesen ekkor sem szüntették meg a rendet, csak cselekvési lehetőségeit szűkítették le jelentősen.

    A két világháború között a piarista rend jelentős felvirágzást ért meg Magyarországon. Nem egyedülálló azonban ez a jelenség, nem vizsgálható elszigetelten attól a katolikus reneszánsztól, mely az egész katolikus egyházat, így a többi szerzetesrendet is jellemezte. E dolgozat keretében az 1919 és 1939 közötti időszak történéseit szeretném megvizsgálni a trianoni határokon belül működő piarista tanítórendre összpontosítva figyelmemet.

    E szakdolgozat célja, hogy a rendi intézetek és intézmények elérhető forrásanyagainak és a szakirodalmi anyagok felhasználásával egy olyan adalékot adjon a vizsgált kor történelemképéhez, mely egy tanítórend szemüvegén keresztül látatja velünk a történeti, főleg pedig a kultúrtörténeti eseményeket, változásokat.

    Először is azt vizsgálom meg, hogy milyen következményei voltak a rendre a vesztes első világháborúnak, a Tanácsköztársaságnak és a trianoni békeszerződésnek. Ezután a rend belső változásairól szólok: mind az intézményi-szervezeti, mind a szellemi átalakulásokról. Tanítórendről lévén szó, egy-egy külön fejezetet fogok szentelni az iskolaügynek, a rendi pedagógiának, valamint a rendi növendékképzésnek, tanárképzésnek. Végül a korszak néhány kiemelkedő piaristájának munkásságát, tevékenységét mutatom be röviden. Dolgozatomnak ez a felosztása jórészt Balanyi György piarista rendtörténeti írásának tárgyalási menetét követi, s nagyrészt lefedi a rendben lezajlott fontosabb történések területét.

    Az idevágó szakirodalomról és forrásanyagokról röviden. A vizsgált korról jórészt általános magyar egyháztörténeti irodalom található. Ezek közül néhány jelentősebbet, ami a témámhoz közelebb van, én is megemlítek.[3] Adriányi Gábor: Fünfzig Jahre ungarischer Kirchengesichte 1895-1945. Nyisztor Zoltán: Ötven esztendő. Századunk katolikus megújhodása. Fontosak szintén a Magyar Katolikus Püspöki Kar tanácskozásainak jegyzőkönyvei és története, melyet Beke Margit szerkesztett és jelentetett meg. Általános egyháztörténeti háttérként jó képet nyújt a korról Gergely Jenő: A katolikus egyház története Magyarországon 1919-1945. című könyve. Az iskolaügyhöz vannak frissen megjelent pedagógiatörténeti összefoglalások, melyekből a kor magyar iskolatörténetéről alkothatunk képet, mely erős összefüggésben volt a szerzetesrendek által fenntartott iskolaszervezettel is. (Pl.: Pukánszky B. - Németh A.: Neveléstörténet, Friedrich W. Kron: Pedagógia[4]). A kisebb írásokon felül van egy összefoglaló kis pedagógiai kötet Kisparti János szerkesztésében (1935), mely piarista szerzők neveléssel kapcsolatos tanulmányait gyűjti össze, valamint egy nemrég kiadott szintén pedagógiai írásokat tartalmazó kiadvány Rónai György szerkesztésében (1996).

    A rendtörténeti szakirodalomra vonatkozólag a következők mondhatók. A rendben sokáig nem volt jól használható rendtörténeti összefoglalás. Hosszas sürgetésre Balanyi György írta meg több lépésben a magyar rendtartomány történetét, melyet a hazai megtelepedés 300-ik évfordulójára ki is adtak az erre az alkalomra kinyomtatott emlékkönyvben. Ez 1918-ig elemzi a magyar provincia történetét. Ezt folytatta Bíró Imre, aki 1918-tól követte nyomon az akkor viszonylag friss eseményeket. Vázlatos munkájában nagy hangsúlyt helyezett az országhatáron kívül rekedt rendházak és iskolák sorsának nyomon követésére. Ezen felül jórészt az iskolák anyagi viszonyainak alakulásáról ír, bár az iskolaüggyel kapcsolatban is találunk utalásokat. Bíró Vencel a Romániához került házak történetéről írt, Tomek Vince pedig az 1942-ben, újonnan alapított szabadkai rendházról és gimnáziumról. 1945 után nem jelent meg magyar nyelven hivatalos rendtörténeti kiadvány, csak egy, a hatvanas években Sántha György piarista tollából született, és a kilencvenes években kiadott, a magyar provincia történetét 1956-ig elemző, olasz nyelvű írás,[5] mely azonban jórészt csak a kiemelkedőbb piaristák apostoli, kulturális, pedagógiai és szociális tevékenységéről, munkásságáról ejt szót.

    Az említett feldolgozások mellett fontos forrásanyagot jelentenek a korról a konzisztóriumi[6] jegyzőkönyvek, a tartományi- és házikáptalanok jegyzőkönyvei, az egyes házak történeti feljegyzései[7], a rend által vezetett iskolai évkönyvek amelyekben olykor jól használható pedagógiai és rendtörténeti vonatkozású tanulmányok találhatók, végül a tartományfőnöki levelezés illetve körlevelek.


    II. Az első világháború következményei

    1. Előzmények

    Az 1. világháború kitöréséig a piarista rendi intézetek szépen, egyenletesen fejlődtek. E fejlődés egyes területei a következők voltak:

    • a modernizálódó közoktatási kívánalmaknak való fokozatos megfelelés (ld. 1883/XXX. tc.): iskolatípusok reformja, új formák kialakítása
    • az iskolák anyagi feltételeinek fejlesztése (új iskolaépületek, felszerelések)
    • a rendi tanárképzés, a rendi utánpótlás biztosítása (számszerű és minőségi növekedés) tekintettel a megnövekedett állami közoktatási elvárásokra
    • a rend kezelésében lévő mernyei uradalom gazdálkodásának fejlesztése
    • a római rendi központtal való kapcsolat felvétele, az együttműködés kompromisszumos biztosítása.

    A szép eredmények mellett azonban számos nehézség is adódott. Balanyi György szerint sok esetben „túlfejlesztettek” egyes iskolákat, s a viszonylag bőségesen áramló állami segélyeket nem mindig sikerült józanul felhasználni. Sokszor az egyes városok egymással versengve igyekeztek minél magasabb szintű oktatási intézményre szert tenni, hogy a település rangját ezzel is emeljék. A cél általában a főgimnázium kiépítése volt, de esetenként ezt nem indokolta érdeklődés a gyerekszám csekélyebb volta miatt, főleg a nemzetiségiek lakta területen. Márpedig egy iskola eredményes működésének alapvető feltétele a megfelelő kvalitású és számú tanár, valamint az anyagi feltételek biztosítása mellett a kellő számú diák.

    Szintén problémát jelentett, hogy az iskolafenntartói viszonyok összekuszálódtak. Egy-egy intézmény anyagi alapjának biztosítását a rendi központ mellett[8] különböző alapítványi pénzek, vagy a helyet adó város, olykor egy plébánia vagy közvetlenül az állam vállalta. Az iskolafenntartók egy idő után üzletet kezdtek látni az iskolában, s sok tekintetben elhanyagolták a valódi iskolai szükségletek kielégítését.

    A rend identitásához hozzátartozott az erős magyarságtudat. Még a határváltozások előtti utolsó nagy tartományi káptalanon[9] (1918) is egy kolozsvári petíció azt veti szemére a rendfőnökségnek, hogy a felvidéki házakban túl sok szlovák nyelvű prédikáció fordul elő.

    Az 1. világháború kitörésére a magyar társadalomhoz hasonló módon reagált a rendi közvélemény is. Föl vannak háborodva a rebellis szerbeken, s jogosnak vélik a méltó elégtétel vételt rajtuk, valamint szövetségeseiken. A szegedi házfőnök leírja,[10] hogy vasárnaponként a misét azért ajánlották fel, hogy a háború sikeresen fejeződjék be Magyarország szempontjából. Külön imaalkalmakat is szerveztek erre a szándékra. A historia domusokban folyamatosan számon tartják a hadi helyzet alakulását, s általában 1918 elejéig bizakodóak a kimenetelt illetően.

    A pozitív hozzáállás mellett azonban kitűnnek a negatív hangok is. Nem sokkal a háború kitörése után már azon panaszkodnak a házfőnökök, hogy meredeken emelkednek az élelmiszer árak, de más cikkek árai is. A háború egyéb hatásai között a pesti házfőnök kiemeli[11] a következőket: a pénzintézetekre moratóriumot rendelt el az állam, hadikölcsönkötvényeket jegyeztettek. A novemberi orosz betörés elől a máramarosszigeti és kisszebeni piaristák egy része menekülni volt kénytelen, ezek elszállásolásáról gondoskodni kellett. A rendtársak közül többet tábori lelkészi szolgálatra hívtak be. Ezek közül egyik-másik akár 2-3 évet is teljesíthetett e szolgálatban. Néhány intézetben pedig kórházat rendeztek be (pl. Podolinban), ahol emiatt a tanítás hosszabb ideig szünetelt.

    Ahogy előrehaladtak a háborús évek, a panaszok egyre jobban szaporodtak. Az élelmezési problémák mellé fő gonddá a fűtőanyaghiány lépett. Az élelmezés visszafogását már a háború elején rendfőnöki körlevél rendelte el.[12] Ez később csak még szűkebbre redukálódott. A tanítás is akadozott, több behívott diáknak hadi érettségi tanfolyamokat kellett szervezni. Mindazonáltal az állami méltányosság garantálta, hogy a rend történetének egyik legnagyobb építkezését a háborús körülmények ellenére is folytathassa Budapesten, a régi pesti városháza helyén. Az építkezések ugyan nem a tervezett ütemben, de a helyzethez viszonyítva elég gyorsan haladt, 1917 márciusában már át is költözhettek a régi rendházból.

    Az 1918-as nyári tartományi káptalan a régi mederben zajlott, s a történelmi Magyarország összes háza jelen volt. A rendfőnök, Hénap Tamás jelentést tett a rend általános állapotáról, ezután következtek a különböző házak petíciói. Külön számoltak be a rend anyagi ügyeiről, majd más nehézségekről is. Ezután következett a tartományfőnök választása. Bár a káptalan kis többséggel újjáválasztotta Hénap rendfőnököt, ő azonban ezt nem fogadta el megviselt idegzetére hivatkozva. Az új szavazás Szinger Kornélt választotta meg. Ezután következett a rendfőnöki asszisztensek (kormánysegédek) és tanácsosok, majd a növendéknevelők illetve a házfőnökök megválasztása. A káptalan végén megválasztották a vokálisokat, vagyis azokat a képviselőket, akik a magyar rendtartományt fogják képviselni a következő egyetemes káptalanon Rómában. Mindezekről jegyzőkönyvet készítettek, felolvasták, majd a jelenlévő atyák aláírásukkal hitelesíttek az elhangzottakat és a meghozott döntéseket, határozatokat.

    2. Az őszirózsás forradalom hatásai

    1918. október 30-31-én szórványos lövöldözést lehetett hallani a pesti rendházból.[13] A forradalomtól kissé bizonytalan lett a helyzet, a rendi vezetés nem tudta, hogy az új hatalom miképp viszonyul az egyházi intézményekhez. A kétséges helyzet miatt a Pesten elhelyezett 52 rendi növendék java része elmenekült, csak heten maradtak a helyükön. A pesti rendháznak azonban nem esett bántódása.

    A bizonytalan helyzeten hamarosan nagyot segített az, hogy Csernoch János esztergomi érsek november 3-án lojalitásra biztatta az egész klérust az új államhatalommal, a Nemzeti Tanáccsal szemben. A pesti ház képviseletében hat szerzetes kereste fel a Nemzeti Tanács elnökét, Hoch János józsefvárosi plébánost, aki előtt letették a hűségesküt. A vidéki rendházak is követhették a példát. A szegedi házról van adatom. A házfőnök nemcsak azt jegyzi fel, hogy a Nemzeti Tanács helyi elnöksége előtt a szegedi atyák is letették a hűségesküt, de az eskü szövegét is idézi: „Én… esküszöm, hogy a Magyar Népköztársasághoz, s annak alkotmányához hű leszek, Magyarország teljes függetlenségét megvédem, minden erőmmel Magyarország népének javát, szabadságát és haladását fogom szolgálni. Isten engem úgy segéljen.”[14] Meglepő a 21 rendtag aláírásának dátuma: 1919. március 17. Az esküt itt a szegedi kormánybiztos vette ki.

    Minden valószínűség szerint Budapesten jobban lehetett a világháborús vereség hatásait észlelni, mint a vidéki városokban. A pesti rektor leírja, hogy rettentő állapotok uralkodtak a közbiztonság tekintetében. Miután Linder Béla hadügyminiszter kimondta híressé vált mondatát, miszerint nem akar katonákat látni, nemcsak a hadsereg kezdett bomlani, de a rendőrség sem volt a régi: a rendfenntartás helyett gyűléseket rendezett, s az új helyzet lehetőségein vitatkoztak. A városban felgyülemlő menekült és veterán katonatömegekkel a kormány nem tudott mit kezdeni. Így azok egy részéből rablóbandák szerveződtek, s próbáltak valamiképp megélhetéshez jutni. A kormány nemzetőrséget illetve polgárőrséget próbált szervezni. De ezek sem voltak elég hatékonyak a közrend fenntartásában. Így ú. n. házőrségeket szerveztek.[15] Egy-egy háztömb férfi lakóit este 8 és reggel 6 óra között őrségi szolgálatra voltak felhívva. A pesti piarista rendházban is megszervezték ezt a szolgálatot a házbeli alkalmazottakból, valamint a növendékpapság soraiból. Míg az előbbiek a beszerzett alkalmi fegyverekkel őrködtek, addig a kispapok éjszakánként ablakok mögül tartották szemmel a bejáratokat.

    A rendház üzletek számára kiadott helyiségeibe a város 1919 januárjában 70 tengerészt szállásolt el. Februárban pedig az Országos Szénbizottság jelent meg, s a rendházi széntartalékokból rekvirált el kórházak, vállalatok számára, ami miatt márciustól már a pesti épületet nem lehetett fűteni.

    A fűtőanyag és élelmiszerhiány más vidéki rendházakban és iskolában is óriási problémát jelentett. Az 1918/19-es iskolai értesítők beszámolnak arról, hogy télen hetekre, sőt hónapokra be kellett szüntetni a tanítást a hidegre való tekintettel. Valószínűleg a legyengült szervezeteknek tudható be, hogy az egész országban spanyolnátha járvány dühöngött, ami miatt szintén több intézményben iskolai szünetet kellett elrendelni.

    Az intézmények élete azonban a kisebb-nagyobb nehézségek ellenére is zajlott. Pesten a központi házban a szokásos rend szerint kb. hetenként összeült a rendi kormány, s intézte a társházakból beküldött kérelmeket, konstatálta a helyzetjelentéseket. Először a felvidéki rendházak jelentették, hogy a csehek megjelentek, s átvettek addig piaristák igazgatása alatt lévő iskolákat. Ahol pedig nem foglalták le az iskolákat, onnét is olyan kérések jöttek, hogy szlovákul vagy szerbül tudó piaristát küldjenek az intézmény élére, mert a megszálló hatalmakról lehetetlen tudomást nem venni.

    A délvidéken lévő nagybecskereki gimnázium a rendi központ pénzbeli segélyét kérve azt jelezte, hogy valószínűleg megmaradhat az ottani magyar iskola, de szerbül tudó házfőnök kell, aki hivatalos ügyekben tud intézkedni.[16]

    A megélhetési nehézségekre hivatkozva mind sűrűbben futottak be pénzbeli segélykérelmek a rendi kormányhoz, amely tehetsége szerint igyekezett is juttatni a rászoruló házaknak. A rendi pénzek egy része államsegélyekből származott, azonban a legjelentősebb összegek a mernyei uradalom bevételeiből jöttek. Ezt látszott veszélyeztetni a Nagy Nemzeti Tanács 1918. november 16-án hozott I. számú néphatározata, mely V. cikkének 5. pontja kimondta elvileg a földműves nép földhözjuttatásáról szóló törvényt. Ezt a Búza Barna földművelésügyi miniszter által kialakított földreformtörvényt[17] azonban csak 1919 februárjában tették közzé. A kárpótlással felosztásra kerülő birtokhatárokat a világi nagybirtoknál általában 500, az egyházinál 200 kat. holdban állapították meg.

    Miután egy miniszteri megbízott és három társa március elején meg is jelent a rendi uradalomban, hogy azt szövetkezetesítse, a rendi kormány rendkívüli konzisztóriumot hívott össze, s ezen foglalkozott a kérdéssel.[18] A piaristák tudomása szerint azokat a birtokokat, melyek közérdekű feladatokat ellátó intézményekhez tartoznak, nem osztják fel, így a mernyei uradalmat sem. Mégis a birtok területén szocialista ügynökök jelentek meg, s gyűléseket rendeztek, melyeken a cselédséget a szövetkezet alakítására kezdték szervezni. A környékbeli népesség elsősorban háztelkeket és földbérletet szeretett volna kapni a rendi uradalomból. Szabó István népjóléti és földosztó miniszter is részvett azon a Kaposvárott tartott népgyűlésen, mely a földosztás illetve szövetkezetesítés körülményeivel foglalkozott.

    A rendfőnök is leutazott az uradalomba, hogy meggyőződjék a helyzetről. Egy uradalmi ügyésztől érdeklődött a teendőket illetően.[19] Eszerint bizalmas helyről, a minisztériumból közölték, hogy a kormányzat gondoskodni fog a piaristákról anyagi téren. A másik megoldás esetleg az lehetne, hogy az ellentmondó törvényi rendelkezések értelmében maga a piarista rend szövetkezetesítené a földbirtokát, s így azt bár megváltozott formában, de mégis megtarthatná.

    Hamarosan azonban már nem volt szükség a földbirtokkérdés rendezésére. A tanácshatalom uralomra jutásával egyértelműsödött a helyzet.

    3. A Tanácsköztársaság napjai

    1919. március 22-én szintén rendkívüli ülést hívott össze a rendi kormány.[20] A téma a bolsevik uralomra jutás következményeinek a taglalása volt. Az egyik legfontosabb kérdés a rendi növendékek helyzete lett. Kísértetiesen hasonlított ez az állapot az 1848/49-es időkre, amikor a zavaros viszonyok között szétszéledtek a kispapok. Az ebből adódó hiányba akkor majdnem belerokkant a rend. Most igyekezett benntartani őket. Tekintettel a politikai kurzusváltásra, megengedte nekik a civil ruha viselését, sőt ha biztosabb ellátást remélhettek, akkor ideiglenesen a fővárosba is elmehettek hozzátartozóikhoz.

    A március 23.-ki konzisztóriumon már azt a Forradalmi Kormányzótanács által kiadott rendeletet konstatálhatta a rendi kormány, miszerint a nagyobb lakóházakat és épületeket, valamint az összes pénzintézetet, nemkülönben a rendi földbirtokokat kommunizálta az új államhatalom.[21]

    A rendi vezetés csak a március 27.-ki ülésén reagált hivatalosan az uralomváltásra. Rendfőnöki körlevélben jelezte a vidéki rendházaknak, hogy a „Szovjet (tanács) Köztársaság” megalakult. A rend felajánlja az új államhatalomnak is szolgálatait (t. i. az iskolákban való működését - N. A.). Engedélyezi a rendtagoknak, hogy a helyi szocialista szervezetekbe beléphessenek, hasonlóképpen a tanítók szakszervezeteibe.

    A rendfőnök másnap felkereste a közoktatási népbiztost, Kunfi Zsigmondot, akivel tárgyalásokat folytatott. Március 29-én pedig már azt jelenthette a pesti rendház összegyűlt tagjainak, hogy a Forradalmi Kormányzótanács XXII. számú rendeletével a rendi gimnáziumokat államinak nyilvánította, s azok minden ingó és ingatlan vagyonát kommunizálni fogja.[22] Azonban augusztus végéig a tanítás folyamatossága miatt jórészt minden maradt a régiben.

    A rendfőnök felhívta a tanárok figyelmét, hogy lehetőleg kerüljék az incidenst az új államhatalommal. Év végéig maradjanak a helyükön, az iskolában civil ruhában is taníthatnak, de ebben lehetőleg legyen egyöntetű a tanári kar. Jelzi, hogy a Kommün megtiltotta a hittan iskolai oktatását. A templomban azonban ezt tartsák meg fakultatív jelleggel. Rendelkezik még a konzisztóriumi döntés a nyugdíjasokról és a növendékekről is.

    Az új államhatalom laikus és antiklerikális jellege felvetette a tanítórendi tanárok laicizálásának kérdését is. A tanácskormánynak szüksége volt a jól kiképzett szerzetestanárokra, de ezeket csak mint laikusokat akarta foglalkoztatni. A rendfőnök az érseki helynöknél már április 9-én érdeklődött, hogy meddig lehet elmenni egy ilyen laicizáló nyilatkozat aláírásában, hogy az ne legyen hittagadás. Végül is a nyilatkozat kérdésében, melynek szövege ilyesmi értelmű volt: „kijelentem, hogy az egyházi pályát elhagyom és világivá leszek”[23], a rendi központ nem adott utasítást, annak aláírását minden rendtag lelkiismereti ügyének tekintette. Kis jóhiszeműséggel ezt a szöveget többen aláírták. A fő indokuk az volt, hogy a kényszerítő körülmények hatására teszik, hisz az egyházmegyék nem tudták őket átvenni, így megélhetésük a tanári pályához kötötte legtöbbjüket.[24] Ráadásul semmi sem változott, hisz továbbra is rendházban laktak, s engedelmeskedtek a házfőnöknek. A meg nem szállt területeken lévő 130 piarista közül, akiket erre külön felszólítottak, 86-an írták alá e nyilatkozatot. Később azonban ez az ügy elég kényelmetlen pont lett a rend életében, s enyhébb egyházfegyelmi eljárást is vont maga után.

    Július 23-án a rendfőnök tárgyalás végett felkereste a Közoktatásügyi Népbiztosság V. osztályát, Révai József osztályvezetőt, s arról érdeklődött, hogy mit határozott a kormány a rendtagokra nézve.[25] A Kormányzótanács a szeptemberi iskolakezdésre már tiszta helyzetet akart teremteni. A szerzeteseket felosztották két nagy csoportra: akik aláírták a nyilatkozatot, és akik nem írták azt alá. Az előbbiek rendes állami tanároknak számítottak volna a megfelelő fizetéssel és pótlékokkal, s eddigi szolgálatukat is betudták. Az utóbbi csoportot alcsoportokra osztották. Egy részüket újra felszólították, hogy legyenek világiakká és hagyják el a papi pályát, de nyilatkozat aláírását nem követelték meg tőlük. Ezeket a proletárdiktatúra nem rendes tanárokként alkalmazta volna, hanem csak kisegítésre. Akik erre sem vállalkoztak, azokat végkielégítéssel elbocsátották volna (5 letanított év után egyévi fizetést adtak). Azok, akik már 30 évet tanítottak, nyilatkozat nélkül is továbbtaníthattak nyugalomba vonulásukig, de nem rendes tanárként. A nyugalmazott tanároknak pedig nyugdíjat akartak kiutalni, s részükre 1-2 (régi) piarista rendházat ajánlottak fel. Ezt a tervezetet azonban már nem tudták bevezetni, mert augusztus 1-jén megbukott a tanácskormány.

    A rendházak a Tanácsköztársaság alatt elég sok zaklatásnak voltak kitéve. A nagyobb épületeket lefoglalta az állam. Pesten külön likvidáló bizottság alakult, mely a rendházi ingóságokat számbavette, leltározta, majd elszállította (értékpapírok, nemesfém használati eszközök, készpénz). Az épületet ezután a közművelődési bizottság vette át, mely ott egyetemisták részére egy ú.n. Ifjú Munkások Marx Otthona nevű intézményt akart létrehozni. Itt kommunista szellemben nevelték volna a diákokat, s ezek később országszerte propagandaszerűen terjeszthették volna a bolsevik eszméket. A rendtagoknak augusztus 20-ig kellett elhagyniuk az épületet. Debrecenben a rendházat a Lakáshivatal foglalta le, s ott idővel lakásokat szándékozott kialakítani.

    Az iskolák is érezhették a változásokat, bár a megszálló csapatok térnyerésével egyre több iskola és rendház került ki a tanácskormány hatóköréből. A hittan iskolai betiltását mindenütt konstatálták, s a templomokban, kápolnákban folytatták tovább. A diáksereg legnagyobb része továbbra is járt hittanra. A hittan helyett a bolsevikok elrendelték a szociológia tárgy tanítását az iskolákban.[26] Eltörölték a tanítás előtti és utáni imákat. A tanárok az iskolában nem járhattak reverendában, s ott, ahol a debreceni lakáshivatalhoz hasonló intézmények működtek, a rendházon belül sem. A mise, gyónás és áldozás eddig kialakított rendjét szintén eltörölték, márpedig ez a fórum a nevelés fontos területe volt az iskoláknak. Ú. n. bizalmi rendszert vezettek be a diákok számára, melynek révén a tanulók maguk is belefolytak az ügyeik intézésébe. Megszüntették a magatartás jegyet és az érettségi rendszert is. A tárgyak szerinti osztályzatok helyett ezentúl a bizonyítványokba „megfelelt” illetve „nem felelt meg” értékelést kellett adni. Az iskolavezetésnek le kellett mondania, s a tanári kar választhatta meg az új igazgatókat, olykor azonban a helyi tanügyi szerv ültetett „iskolavezető elvtársat” az iskola élére.

    A rend vagyoni alapjának megvonása azt jelentette, hogy a központ nem tudta kiutalni a megszokott juttatásokat a vidéki iskolákba és házakba. A tanácskormány különben is letiltotta a megszállt területekre való pénzátutalásokat. Több rendház (főleg felvidékiek) kérvényezte, hogy néhány rendtagot helyezzenek át másik rendházba, mert ellátásukról nem tudnak gondoskodni. A kisszebeni rendház április végén már azt jelentette, hogy nem tudja folytatni a tanítást a pénzhiány miatt.[27] A meg nem szállt területeken az állam juttatott a kommunizált vagyonból valamicskét.

    Május közepétől egyébként is csak leredukálva tudott működni a rendi kormány. Az államhatalom ugyanis félvén minden ellenforradalmi szervezkedéstől (márpedig a pesti rendházba kinevezett bolsevik házgondnok szerint minden klerikus „született ellenforradalmár”) megtiltotta a gyülekezést 3 fő felett. A legszükségesebb ügyintézés esetén a rendfőnök a kormánysegédeket külön kereste fel szobáikban, s tárgyalt velük.[28]

    4. Trianon

    A megszálló hadseregeket 1919 nyaráig jobbára csak az ország perifériáin lévő rendházak láttak. A csehek már egész korán megjelentek északon, de a tanácskormány sikeres felvidéki hadjárata visszavetette őket. A románokat és szerbeket azonban semmi sem akadályozta lényegesen az ország keleti, illetve déli részeinek megszállásában. Az ottani piarista rendházak rektorai folyamatosan számot adtak a történésekről. Általában a megszálló csapatok nyelvén tudó piaristák hiánya okozott problémát, minthogy tárgyalásokat kellett folytatni a szerb, román illetve cseh katonai hatóságokkal, sőt Szegeden a franciákkal is.

    Az iskolák további sorsa a legtöbb megszállt helyen megkérdőjeleződött. Ennek számos oka volt. Egyrészt nem lehetett tudni, hogy meddig tart a megszállás, s annak milyen politikai következményei lesznek. Felvidéken a cseh hatóságok sorra foglalták le a piarista iskolákat, s egy részüket kórháznak, másokat pedig szlovák nyelvű iskolának rendezték be. Jelentkezett itt a már említett iskolafenntartói viszony problémája is. Nagybecskereken például a szerbek nem akarták megszüntetni erőszakkal a magyar iskolát, az pedig nem volt zokonvehető, hogy egy szerb tanodát ők is megszerveztek. Viszont a tulajdonjogok a városi hatóságok kezében voltak: a telek vagy éppen az iskola épülete is hozzájuk tartozhatott. A magyar városi vezetőket jórészt szélnek eresztették a megszállók, s eleinte katonai igazgatást vezettek be. Idővel azonban a városok polgári igazgatásának élére is nemzetiségi vezetők kerültek, akik már korántsem voltak bizalommal és jóakarattal a magyar kultúrának és oktatásnak elkötelezett piaristák iránt. A szükséges anyagi alapok hiányában pedig hamar ellehetetlenültek ezek az intézmények.

    Bíró Imre piarista „A forradalmak és a restauráció kora” című írásában[29] részletesen leírja a csehek és a szerbek alá került rendházak további sorsát, Bíró Vencel pedig „Az erdélyi rendházak a román uralom éveiben” című munkájában[30] a romániai helyzet alakulását. Ezekre itt most nem kell kitérni. Röviden csak annyit kell megjegyezni, hogy az itt felmerülő vagyonjogi, egyházjogi és jurisdikciós kérdések részben összefüggtek a szélesebb magyar egyházpolitikai kérdésekkel. A szomszédos utódállamok általánosságban arra törekedtek, hogy a magyar rendi központ befolyását minél szűkebbre szabják. Ez azt jelentette, hogy az egységes magyar piarista provinciából igyekeztek először viceprovinciákat, majd teljesen független tartományokat kialakítani. Mindezek már nem csak rendi belügynek számítottak. Megjelent az egyetemes egyházi illetve rendi érdek is, vagyis a római generalátus illetve a Szentszék is belefolyt a tárgyalásokba. A magyar intesa semplice-hez hasonlóan[31] Csehszlovákia és Románia is igyekezett valamiféle konszenzust létrehozni a Szentszékkel. Csehszlovákia egy ú. n. modus vivendit alakított ki, Románia pedig majdnem tető alá hozott egy konkordátumot a Szentszékkel. Úgy tűnt, hogy nem jelentéktelen veszteségeket szenvedve, de lassan Trianon után megalakult az országhatáron túlra került piarista házakból a vice-, majd a független provinciák. Az egyes házak fennmaradás jórészt attól függött, hogy mennyire volt magyar lakta területen, ahol vagy egy-egy plébánia, vagy mint Erdélyben, a Katolikus Státus támogatását elnyerve biztosíthatták a működéshez szükséges anyagi feltételeket.

    Az 1920. évi június 4-én kötött, és az 1921/XXXIII. tc-kel becikkelyezett trianoni békeszerződés 14 rendházat és gimnáziumot szakított el a magyar provinciától.[32] Közülük 9 esett csehszlovák, 1 jugoszláv és 4 román fennhatóság alá. Bíró Imre megjegyzi, hogy a veszteség 58,33%-ot jelentett.[33] Később a Felvidéken a 9 rendházból 5 megszűnt (Kisszeben, Léva, Podolin, Rózsahegy, Selmecbánya), négyben azonban tovább folyt a rendi élet (Nyitra, Privigye, Szentgyörgy, Trencsény). Ez utóbbiakból alakult később a szlovákiai provincia 1930-ban. A Jugoszlávia területére eső nagybecskereki rendház 1920-ban megszűnt. A négy erdélyi rendház és iskolából csak két helyen: Máramarosszigeten és Nagykárolyban szűnt meg az iskola, de a rendházak itt is megmaradtak. E négy rendház 1925-ben szintén önálló rendtartománnyá alakult.

    Természetesen a rendi központban 1919. augusztus 1-jén, amikor a Tanácsköztársaság megbukott, nem tudhatták, hogy miképp is fog alakulni a megszállt területek sorsa. Egyelőre annak örültek, hogy az őket szorongató bolsevikok eltűntek a politikai hatalomból. Bár a románok által megszállt főváros sok estben csöbörből vödörbe jutó helyzetet teremtett (román rekvirálások, hadisarcok), mégis az újra alakuló Vallás és Közoktatásügyi Minisztérium (a továbbiakban: VKM) rendelete új szakaszt nyitott a magyar piaristák életében, s egyben egy igen nehéz, hányattatásokkal teli korszak lezárását is jelentette. Az augusztus 7.-ki konzisztóriumi ülés jelentése szerint a rend minden ingó és ingatlan tulajdonjogába visszahelyeztetik, s működése a hagyományos mederben folytatható.[34] A minisztérium azt is felajánlotta, hogy a lefoglalt egyházi célú épületekből kilakoltatja az időközben betelepített intézményeket vagy személyeket.

    A visszaadott készpénzekről illetve értékpapírokról az alábbi táblázat tájékoztat:

      1. táblázat
      Beszolg. tételszámA beszolg. idejeKészpénz (korona)Értékpapír (korona)
      671919. május 14.176.591,131.243.501,30
      -1919. május 24.318,0067.200,05
      1331919. május 30.48.030,2413.545.856,45
      Összesen:224.939,3714.856.557,80

    Forrás: Konzisztóriumi jegyzőkönyv 24. ív. 1919. VIII. 7. 27/a. p.

    Ezek az örvendetes események azonban nem jelentették egy csapásra az összes gond megszűntét. A pénz folyamatosan értéktelenedett. Egyre nehezebb volt élelmiszert és fűtőanyagot beszerezni. Két igen nehéz tél állt a szerzetesházak előtt. A historia domusok szinte folyamatosan beszámolnak ezekről. A pesti nagy ház fűtését például csak úgy tudták megoldani, hogy átalakították a kazánokat porszéntüzelésűre. Szegeden pedig a rendház körüli fákat kellett kivágni.[35] A tüzelő nemcsak fűtésre, de főzésre is szolgált. Az iskolákban az elkövetkezendő teleken a tüzelőanyag hiánya miatt mindig volt hosszabb-rövidebb ideig tanítási szünet.

    Az anyagi jellegű nehézségek mellett megoldandó probléma akadt még bőven más is.[36] Ilyen volt a kalazantinerek (a növendék piarista kispapok) visszavételi ügye, a váci noviciátus visszaállítása, nemkülönben az időközben elszéledt piarista tanárok visszavétele. Több szerzetes ugyanis a Tanácsköztársaság alatt vidéken, szülőknél vagy rokonoknál húzta meg magát. Néhány piarista kompromittálta magát a tanácsuralom időszakában, ezek ügyét is rendezni kellett.

    Szintén fontos feladat volt az iskolák viszonyainak konszolidálása, a régi működési keretek visszaállítása. A forradalmak, főleg pedig a tanácskormány művelődéspolitikai intézkedései nyomán maglazult az iskolai fegyelem. Az iskolai évkönyvek ugyan általánosságban nem marasztalják el a diákságot, sőt méltatják, hogy legnagyobbrészt kitartottak a régi formákban: továbbra is jártak hittanra, szintén látogatták a miséket és prédikációkat. Mivel az 1918/19-es tanév végén megváltozott módon kaptak bizonyítványt a diákok, valamint nem érettségiztek, ezt egy VKM rendelet alapján pótolniuk kellett.


    III. A rend szervezeti változásai és belső élete

    1. Előzmények

    A rend működéséhez szükséges alapstruktúra kialakulása lassú fejlődés eredménye volt. A legfontosabb döntéshozó fórumok a piarista rendben más szerzetekhez hasonlóan a következők: az általában 3 évenként összehívott káptalan, a mindenkori tartományfőnök személye és annak kormánysegédei illetve tanácsosai. A házak élén a házfőnökök, az iskolákéin az igazgatók álltak. Ez utóbbi két poszt sokszor ugyanazon személy kezében volt.

    A liberalizmus térhódításával a rendi közszellem is lépést tartott. Miután a jozefinista reformok következtében a magyar provincia független életet élt a római piarista generálistól, bizonyos sajátos fejlődésen ment át. Összességében ennek lényege az volt, hogy a káptalanok (ennek világi politikai megfelelője a parlament, országgyűlés) hatásköre erősödött, míg a központi „hatalom”, vagyis a rendfőnök illetve az alá tartozó rendi kormány befolyása az ügyek kezelésére mérséklődött.[37] 1864-ig jórészt kialakultak azok a keretek, melyek meghatározóak voltak az 1. világháborúig.

    Ami újdonságot jelentett a századelő első évtizedében, az a Rómával való viszony felújítása volt. Mindez beleilleszkedett a kor egyházpolitikai arculatába (ld. az I. vatikáni zsinat központosító törekvéseit). A kezdeményezés Rómából jött. Először csak szokatlan látogatásaival lepte meg a római rendi vezetés a magyar provinciát, majd hamarosan (1904) megjött X. Pius pápa motupropriója is, melyben határozottan felszólítja a magyar piaristákat, hogy vegyék fel a 125 éve megszakadt kapcsolatokat, vagyis állítsák helyre a hierarchiai uniót.

    Ez a gyors lépés lázba hozta a magyar provinciát, ugyanis az eddig kialakított és megszokott rend gyökeres megreformálásának kezdetét jelenthette. Kisebb tárgyalások után a magyar provincia az esztergomi prímás és az államhatalom támogatását bírva 1910-re kompromisszumos megoldást alakított ki a római központi rendi vezetéssel. Eszerint a generális nem szól bele azokba az ügyekbe, amelyek az állam felügyeleti joga alá tartoznak, s a magyar rendtartomány hierarchiai unió fenntartása mellett jogot nyert arra, hogy káptalanjait és elöljáró-választásait ezentúl is régi szokás szerint tarthassa. Mindössze annyi változás történt, hogy a káptalanok megtartásához előzetes generálisi engedélyt kellett kérni, s a szerzetesi fogadalmak szövegébe a generális nevét is be kellett venni.[38] Az autonómia tehát továbbra is biztosítva lett a magyar provincia számára, sőt a tartományfőnök is tovább használhatta a rendfőnök nevet, mely a 125 év alatt vált használatossá.

    1917-ben fontos esemény történt az egyetemes egyház életében. Hosszú évszázadok után kiadták az egyházjogi törvénykönyvet (CIC - Codex Iuris Canonici), eszközölve rajta azokat a szükséges változtatásokat, melyek az élet új jelenségei megkívántak. Mindez azt jelentette, hogy minden egyházi szervezetnek, intézménynek szintén meg kellett vizsgálni az új CIC fényében saját életét, s végrehajtani a megkívánt reformokat. Minderre azonban hosszú évek során került sor, a magyar rendtartománynak előbb még a világháborús veszteségek és a forradalmak okozta sebek kábulatából kellett magához térnie.

    2. A „nyilatkozat”-ügye

    Akik a Tanácsköztársaság alatt aláírták azt a nyilatkozatot, miszerint laikusnak tekintik magukat, s minden papi tevékenységgel felhagynak, bizonyos egyházjogi büntetések alá estek. Ez a rendben azt jelentette, hogy elvesztették aktív és passzív szavazati jogukat, vagyis sem ők nem választhattak káptalani tagokat, sem őket nem lehetett megválasztani a különféle funkciókra. Aki azonban már viselt valamilyen megbízatást, az a helyén maradhatott.

    Az aláírottak ügyének elintézése érdekében egy rendi teológus bizottság elaborátumot dolgozott ki.[39] Ez megállapította annak egyházjogi természetét valamint a visszavétel módját. Eszerint „apostasia a religione” áll fenn. Mindez egyházi cezúrával jár, mely alól a CIC 2385. kánonja értelmében a rendfőnök oldhat fel. Minden egyes aláírt rendtagnak írásos kérvényt kell benyújtania a rendbe való visszavétele és a cenzúrák alól való feloldozás tárgyában. A rendi kormánytanács az egyes kérvényeket külön-külön bírálta el. Aki a „nyilatkozatot” aláírta, és utána mégis misét mondott, annak a megyéspüspöktől kérnie kellett újra a jurisdikciós jogot is. A római központ egy magyar piarista asszisztensen[40], Wagner Antalon keresztül fejtette ki elképzeléseit a nehéz és zavaros idők utáni teendőkről.[41]

    A Szentszék hamarosan apostoli vizitátort is küldött a rendbe Kánter Károly esztergomi prelátus-kanonok személyében, aki a rend belső állapotáról kívánt jelentést tenni a felsőbb egyházi hatóságnak, és megtenni az általa szükségesnek ítélt változtatási javaslatot a rendnek és a Szentszéknek. A vizitátor a rendi kormányhoz intézett levelében festette le a piarista állapotokat s a javasolt teendőket.[42]

    A lelkiélet rendezésére minden házban rendszeres közös lelkigyakorlatot javasolt. A rendfőnökség ezt el is fogadta, s kijelölte a lelkigyakorlat-vezetőket az egyes rendházakba.

    Előírja a papi kötelességek gondos végzését, vagyis a napi szentmise mondását, a breviáriumozást és a havonkénti gyónást. Ez a „nyilatkozat” kapcsán különösen is fontos volt, mert ott épp a papi mivolt vált kérdésessé, s több aláíró piarista épp azzal az indokkal írt alá, miszerint a piarista elsősorban tanár, a papi-szerzetesi jelleg pedig kevésbé fontos.

    A szerzetesi közös imaélet ápolására az ebéd és vacsora előtt és utáni asztali áldás közös és hangos mondását javasolja, a vacsora utánra pedig szentséglátogatást és elmélkedést.

    A rendházban, iskolában és általában a városokban reverendába járjanak a rendtagok. Csak igen indokolt esetekben tartja megengedhetőnek a papi civil hordását, de ennek kialakítása is egyöntetű legyen.

    A piarista templomokhoz és kápolnákhoz nevezzenek ki templomigazgatókat.

    A vita communis szelleme megköveteli, hogy a szerzetesek vacsorára otthon legyenek. A rendházak kapuit megfelelő időkbe zárják, kapukulcs csak a házfőnöknél lehet. A közös asztaltól, különösen este, csak előzetes elöljárói engedéllyel, a tanári vagy papi hivatással összefüggő okok alapján maradhatnak el. A külső foglalkozásukat és a szünidei tartózkodási helyüket előzetesen tartoznak bejelenteni az előjáróságnak.

    A klauzúra szellemének megfelelően lehetőleg férfi alkalmazottakat vegyenek fel. A tanulók szüleit egy külön fogadószobában fogadják.

    A továbbiakban a vizitátor ír még a növendékek teológiai oktatásáról, a beteg rendtársakról való lelki gondoskodásról, a rendi kormánytanács kiegészítéséről. A legtöbb dolog nem volt ezek közül újdonság, csak a betartás körül lehettek kisebb-nagyobb hiányosságok. Utoljára megemlíti az aláíró rendtagok ügyét is, akik közül néhánynak rögtön megadta a vox activát és passivát, néhánytól azonban örökre megvonta azt.

    A vizitátor jó szándékú javaslatait azonban nem lehetett minden további nélkül bevezetni. Az iskolai élet olyan kötöttségeket jelentett a rendtagokra nézve, melyhez mindenképp igazítani kellett a papi, szerzetesi életből fakadó kötelességeket.

    A büntetés alóli absolutio-t nem adták meg minden rendtagnak. Sőt a visitátor kettőt örökre kizárandónak is ítélt. Ezeket a különbségtételeket nyilván a kompromittáltság foka szerint tették.

    1921-ben a generális is felkereste Magyarországot, s többször is elnökölt a rendi kormánytanács ülésein.[43] Itt is felmerült az absolutio kérdése. Akik eddig nem érdemelték még ki, hogy az egyházi büntetés alól felmentést kapjanak, azok ügyét a generális a mindenkori provinciálisnak és konzisztóriumának hatáskörébe utalta.

    Még évekig tartott, míg pontot lehetett tenni az ügy végére. Az ebben érintett rendtagoknak kérvényezniük kellett az absolutio-t. Ha az elöljáróság méltányosnak ítélte, akkor elrendelte a szükséges elégtételek elvégzését. Ez általában 3 napos lelkigyakorlatot jelentett egy arra kijelölt rendházban és lelki vezető irányítása alatt.

    A pesti házfőnök megjegyzése szerint[44] az egész ügy jelentősen megosztotta a magyar rendtartományt, s évekre egyfajta kisebb belső szakadékot jelentett a rendtagok között. Csak 1925-ben olvashatjuk a tartományi káptalanon Hám Antal rendfőnöki jelentésében, hogy miután minden házat végiglátogatott,[45] megállapíthatja: „a kommunizmustól okozott szakadék a rendtársak között megszűnt s egyforma szeretettel és buzgósággal iparkodnak azon, hogy egymás között a szeretet és béke uralkodjék”.[46]

    Akik annakidején a nyilatkozatot nem írták alá, azok egy része, mivel vagy nem volt remény a tanári alkalmazásukra, vagy egyéb okok miatt, elhagyta a rendházakat, s rokonoknál, ismerősöknél húzták meg magukat. Legtöbbjük a Kommün bukása után rögtön jelentkezett visszavétel végett a rendfőnökségen, egy részük azonban csak később. Volt, aki csak több hónap után jelezte visszavétele ügyében a szándékát. Mentségére azt hozta fel, hogy nem jutott el hozzá a rendfőnökség felszólítása a visszavétel kérelmezésének ügyében.

    Itt is kérelmezni kellett a visszavételt, s csatolni hozzá egy írást, melyben beszámolnak a Tanácsköztársaság uralma alatti hollétükről és ténykedésükről. A legtöbb kérelmező esetében általában nem volt semmi felróható dolog, általában kisegítőként valamilyen plébánia közelében helyezkedtek el.

    3. A reform kérdése a magyar piarista rendtartományban

    Az új CIC megalkotása után annak fényében a piarista rendnek is felül kellett vizsgálnia alapdokumentumait mind egyetemes, mind tartományi szinten. Az egyetemes rend életét a konstitúciók szabályozzák, így ennek megújítása is esedékes lett. A római központ elküldte a magyar rendtartománynak az új konstitúció tervezetet, hogy az tegye meg észrevételeit. Minderről az 1922-es káptalanon számolt be a rendfőnök.[47] Két bizottságot szerveztek, mely pontról pontra összevetette a tervezetet a magyar állásponttal. A tanügy függetlenségében, nemkülönben a vagyonügyben (kivéve a szegénység fogadalmát érintő magánvagyoni kérdéseket) az autonómiát biztosította Róma. A fogadalomtétel módjának módosítását pedig már a magyar provincia is bevezetette.

    Az igazán problémás kérdés a káptalani választás mikéntje maradt. Többek között ide tartozott a tartományfőnök választásának kérdése is. A római generalátus a rend többi részén érvényben lévő gyakorlatot szerette volna bevezetni, vagyis hogy a tartományi káptalan 3 jelöltje közül a generális válassza a provinciálist. Szintén szó volt a rendi kormány felépítésének megváltoztatására. Az eddigi hat helyett csak négy lenne, s ezt is a generális választaná ki a tartományfőnök által felterjesztett nyolc jelölt közül. A házfőnököket egy külön bizottság jelölné, melynek tagja a tartományfőnök, négy asszisztens és négy káptalani tag. A jelöltek közül szintén a generális válszathatna (házanként két-három jelölt).

    Az esedékes reform nagymértékben érintette volna a magyar provincia életét és az eddigi hagyományosan meglévő autonómiát. Sőt azt a fejlődést is visszafordította volna, mely a káptalanoknak nagyobb jelentőségét kihangsúlyozta a tartományfőnöki, központi hatalommal szemben. Mivel a reform hátterében nem egyszerűen a római piarista generalátus állt, hanem egyetemes egyházi törekvések, nem lehetett nagyon ellenkezni. A tartományi káptalan mégis bizonyos észrevételeket és mérsékelt javaslatokat a generális illetve a Szentszék elé terjesztett megerősítés végett. Ezek a következők voltak:[48]

    • A rendfőnök[49] választás eddigi módja maradhasson meg.
    • A rendfőnök nálunk hat évre választassék.
    • A rendi kormánytagok (asszisztensek) a hagyományos módon választassanak, de (és ez már kompromisszum) a tartományfőnök jelölése alapján.
    • A konzisztórium (rendi kormány) tagjainak száma legyen négy, de átmeneti időre, egyelőre még maradjon meg a hat.
    • A rektorok (házfőnökök) megválasztása az új konstitúció szerint történjék, a megerősítés joga azonban ne a generálist, hanem a magyar provinciálist illesse.
    • Ha időközben megüresednék a tartományfőnöki vagy valamely házfőnöki poszt, azt a tartományi konzisztórium töltse be.

    A rendi szervezeti kérdések mellett a másik igen fontos terület a szerzetesi-papi lelkületre és életformára vonatkozó reformok ügye volt. Mindezek a kérdések már az 1920-as apostoli vizitáción is előkerültek. Nem oldódtak azonban meg egy csapásra. A konzisztóriumi jegyzőkönyveknek, a káptalanoknak, de a Historia Domusoknak is állandó témáiként szerepelnek ezek a kérdések.

    Tételesen egytől-egyik nehéz lenne felsorolni. Általánosságban az mondható, hogy a papi-szerzetesi életformát akarták egészében megújítani, felpezsdíteni. Az 1928-as tartományi káptalan atyáihoz így írt a reform szükségességéről Humbertus Hanszen apostoli vizitátor: „Végzetes tévedés volna nem látni, hogy a Kegyes Iskolák, illetve a provincia fejlődésének és fölvirágzásának elengedhetetlen föltétele az egyházias és szerzetesi szellemben való megerősödés. Föltétlenül szükséges tehát, hogy az összes rendi elöljárók, elsősorban pedig a Provinciális, mindezt világosan lássák. Jóllehet ugyanis a rendtartomány az utóbbi évtizedekben igen dicséretes fejlődést mutatott, - ezt elismeréssel állapítják meg a magasabb egyházi hatóságok és komoly világiak, - mindamellett nem egy kedvezőtlen és sajnálatos tény szembeszökően mutatja, hogy a rend megújhodásához és konszolidációjához nem elégséges tisztán a rendi növendékeknek intenzív szerzetesi és egyházias szellemben való nevelése, hanem föltétlenül szükséges az összes rendtagoknak komoly szerzetesi fegyelme is.”[50]

    A liberális XIX. századvég és a forradalmak szélsőségeinek példája egyaránt azt sugallta a kor egyházának, hogy a minden területen a fegyelem erősítésére van szükség. Nem volt ez független a két világháborút átható általános európai közhangulattól sem, mely sok országban a liberalizmus kifulladása után a tekintély-központúbb politikai rendszereket jutatta dominanciához.

    A lelkiélet megújítását a hagyományos utakhoz való visszatérés jelentette. Ennek legfontosabb fóruma a napi szentmise mondása, illetve hallgatása (nem papok részéről). Mindez magától értetődőnek tűnhet: tudniillik mi indokolja, hogy egy pap ne misézzen? A szegedi házfőnök ír le egy tipikus konfliktust, mely a szegedi világi egyháziak és a piaristák közötti nézeteltérésről számol be.[51] A piaristák köztudomásúlag tanító rend. A fő profilja tehát nem a lelkipásztorkodás. Azonban papi mivoltuknál fogva mindig vannak bizonyos lelkipásztori munkákra való felkérések, melyeket a piaristák tehetségük szerint elvállalnak. Szegeden az egyik plébánia katonák gyóntatásához kért a piaristáktól papot, de azok az iskolai munkára való tekintettel nem vállalták. A világi papok Glattfelder Gyula csanádi püspök támogatását élvezve számon kérték ezt a szegedi házfőnökön. Hosszas levélváltás kezdődött, melyben az aktuális kérdésen kívül más gondok is felszínre kerültek. A házfőnök mindenesetre szép apológiát írt a piarista munka védelmére, melynek elsősorban az iskola a helye.

    A fenti eset is mutatja, hogy a kegyesrendi atyák identitása mennyire az iskolához kötődött, ugyanakkor azonban ez nem jelenthette a papi teendők és kötelességek előli teljes elzárkózást.

    A lelkiélet elmélyítésének hagyományos fórumai az évenkénti lelkigyakorlatok voltak, melyek hol húsvét környékén, hogy a rendalapító Kalazanci Szent József ünnepe előtt, augusztusban zajlottak.

    A gyónást két hetente-havonta javasolták a szerzeteseknek, a napi imaórák (breviárium) végzése mellett pedig még ott volt a szentséglátogatás és az elmélkedés feladata is. Amelyik szerzetes ezeknek a hivatásból fakadó feladatoknak megfelelt (az iskolai munka mellett), nem mondhatni, hogy elfoglaltság nélkül érezhette magát.

    Leginkább a külső, rendházon kívüli elfoglaltságok akadályozhatták a szerzeteseket abban, hogy ezeknek megfelelhessenek. A „kijárás” gyakori szava a korabeli Historia Domusoknak vagy konzisztóriumi jegyzőkönyveknek. Ha egy piarista „kijárt” különböző ismerősökhöz, baráti közökbe vagy épp valamilyen kisvárosi irodalmi, tudományos vagy más közéleti jellegű társulat rendezvényeire, annak kevés esélye volt, hogy az előírt feladatoknak eleget tegyen. Nem véletlen, hogy a rendi reform két legtöbbet hangoztatott pontja a bevezetendő klauzúra és a vita communis perfecta[52] lett.

    A klauzúra azt jelentette, hogy a rendház bizonyos helyeit zártnak nyilvánították, s ott nőket egyáltalán, de férfiakat se nagyon lehetett fogadni. Ilyen helyiségnek számítottak a szerzetesi szobák, folyosók, közös társalgók, de máshová is kiterjeszthették a klauzúrát. Mint kívánatos „intézményt” többször is javallották, főleg a római generalátus részéről, azonban bevezetésére lassan és vonakodva került sor. Nem volt ugyanis könnyű a hagyományos életvitel feladása, valamint a szükséges belső átépítések végrahajtása.

    Feltűnő, hogy a reformok bevezetői mindig milyen óvatosan és szinte szabadkozva vezették fel a konkrét kérdéseket, félvén az erőteljes reform-ellenes hangulat felülkerekedésétől. Így lehet az, hogy a már 20-as évek elején hangoztatott klauzúrát a rendi konzisztórium hivatalosan csak 1933-ban vezette be egy generálisi leirat után.[53] A klauzúrás helyiségek kialakítása lassan történt, de azért mondhatni, hogy a reformnak ez a része sikeresen végbement.

    A vita communis perfecta kérdése már sokkal problematikusabb volt. A kifejezés alatt azt érthetjük, hogy az egyéni, függetlenebb életforma helyett egy sokkal közösségre orientáltabb magatartást kell a szerzetesnek kialakítania. Jelenti ez elsősorban a vagyoni függetlenség sokkal szűkebbre szabását (ezt egyébként a szegénységi fogadalom is megköveteli), de ezen túlmenően az életforma, a világban való mozgás nagyobb kötöttségét is (pl. az étkezéseken való jelenlét, a rendházból való távollét, szünidőkben való tevékenység, stb.).

    A „szabadsághoz szokott” piaristáknak nem volt zökkenőmentes beletörődniük az ilyen jellegű életforma bevezetésébe. Jelzi ezt például az a körülmény is, hogy a vita communist először a növendékeknél léptették életbe. A konzisztóriumi jegyzőkönyv azt is jelzi, hogy először felmenő rendszerbe vezetik be, az újonnan kezdő fiatal piaristák között, méghozzá a „zirci normák” szerint.[54] Ez utóbbi kifejezés azt a formát jelentette az anyagiak kezelésében, amit a ciszterek már bevezettek. Eszerint az 1932 után örökfogadalmat tett rendtagok azt az összeget, amit a rendtartomány személyi kiadásokra megállapít, nem kapják kézhez egyben, hanem a tényleges szükségletek szerint elszámolási kötelezettség mellett részletekben vehetik fel. A régebbi rendtársak bár egyben felvehetik a pénzt, de ezentúl nekik is el kell róla számolniuk.[55]

    A vita communis másik területéről is történt rendelkezés. A karácsonyi és húsvéti távollét idejét általános engedéllyel szabályozták, s a rendtagok tartózkodási helyét a házfőnökök kötelesek voltak jelezni a rendfőnökségnek. A nagy nyári szünidőben maximum egy hónapot lehetett távol lenni, ezen felül csak külön rendfőnöki engedéllyel (pl. tanulmányok céljából). Ezen időszakokon kívül, ha valaki 24 órán túl akart valahol tartózkodni, engedélyt kellett kérni a rendfőnöktől.

    Az egyházi magasabb hatóságok úgy próbálták a reform ügyét erősíteni a rendben, hogy reformoknak elkötelezett elöljárókat támogattak. A már idézett Humbertus Hansen apostoli vizitátor szavai szerint: „A dolgok ilyetén állása mellet csakis olyanok választhatók és erősíthetők meg elöljárókul, akik a provincia, illetve rendházak kellő vezetésére és a fönt vázoltaknak lelkiismeretes végrehajtására komoly biztosítékot nyújtanak, s e tisztségekhez szükséges kellékekkel és készségekkel rendelkeznek.”[56] A vizitátor szerint ilyen emberek: Balanyi György, Sebes Ferenc, Zimányi Gyula és Tomek Vince.

    A reform ügye a harmincas évek második felében beérni látszik. Sebes Ferenc, majd később Zimányi Gyula is magyar tartományfőnök lett, Tomek Vince pedig majd a negyvenes években római generális rendfőnök.

    A konzisztóriumi jegyzőkönyvekben a harmincas évek második felében általánosságban mind kevesebb szó esik a reformokról. Inkább egyedi problémás eseteket tárgyaltak. 1937-ben a nyolc évig generálisi asszisztensként Rómában működő Walter János szinte már visszatekintőleg írt a reform ügyéről.[57] A bevezetése nem volt azonnali, sőt sok kompromisszumra illetve késleltetett bevezetésre is szükség volt, de végül is sikeresnek mondható.


    IV. Iskolai változások

    Ebben a fejezetben a piarista iskolák működését is befolyásoló civil oktatásügy alakulásáról, annak hatásairól a rendi iskolákra, az iskolákban folyó munkáról valamint a diákokra vonatkozó néhány statisztikai adat feldolgozásáról lesz szó.

    A trianoni határokon belül 10 intézete maradt a rendnek. Ezek a következők: Mosonmagyaróvár, Nagykanizsa, Veszprém, Tata, Budapest, Vác, Kecskemét, Szeged, Debrecen és Sátoraljaújhely. Az egyes iskolák anyagi gyarapodásáról (épületek, ingatlanok) részletesen beszámol Bíró Imre a már említett tanulmányában.

    1. Civil oktatásügy és piaristák

    1919. augusztus 6-án Friedrich István kabinetje került hatalomra. Augusztus 10-én a Vallás és Közoktatásügyi Miniszter a Tanácsköztársaság minden közoktatásügyi rendelkezését érvénytelenítette. Országszerte fegyelmi bizottságokat alakítottak, ahol hamarosan megkezdődött a pedagógusok igazoló eljárása. Felelőségre vonták és állásukból felfüggesztették azokat a nevelőket, akik tevékenyen részt vettek a proletárdiktatúra művelődéspolitikájának megvalósításában.[58]

    Az iskolai évkönyvek tanúsága szerint a VKM visszaállította az iskolák régi művelődési kereteit. Eltörölték a bizalmi rendszert. Elrendelték, hogy a Közoktatásügyi Népbiztosság által bevezetett „megfelelt” vagy „meg nem felelt” minősítésű végbizonyítványok értéküket veszítik, s helyettük az egyes tantárgyakból osztályzatokkal ellátott, a magaviseletei érdemjegyet is feltüntető, szabályszerű osztálybizonyítványokat állítsanak ki tanári értekezlet alapján.[59]

    A húszas évek elején a tanítás egyre inkább normalizálódott. Eleinte hosszú hetekre be kellett szüntetni a tanítást a fűtési hiányosságok vagy a járványok miatt. Olykor, mint pl. a szegedi iskola esetében, helyszűke is fellépett, mivel a városba települt a kolozsvári egyetem, így a piaristák által használt iskolában két gimnáziumnak kellett működnie.

    A VKM élére 1922-től Klebelsberg Kuno került, aki rátermett kultúrpolitikusként kezdte meg a magyar oktatás átalakítását. A kultúrában az új kultuszminiszter olyan politikai tényezőt fedezett fel, amely a legyőzött, kisemmizett, nemzetközileg elszigetelt országban a teljes kilátástalanságból a biztató jövő felé mutatott.[60]

    Klebelsberg kultúrpolitikájának sarkalatos pontja a vesztes világháború, a forradalmak és a szégyenletes békediktátum következtében kiábrándult tömegek erkölcsi-szellemi befolyásolása, nevelése lett. Ennek legalkalmasabb eszköze a keresztény-nemzeti eszme felkarolása volt, ezt jelentette a klebelsbergi neonacionalizmus. A „kultúrfölény” programjával az elveszett háborút a kultúra síkjára terelve akarta ismét megnyerni.

    A tömegek kulturáltságának, műveltségének színvonalát népiskolák tömeges felállításával és az iskolán kívüli népművelés megszervezésével kívánta felemelni. 1926-tól óriási népiskolai program bontakozott ki.[61] 1927-ben nagyszabású program indult az iskolán kívüli népművelés fejlesztésére is, mivel az ország 6 éven felüli lakosságának 12%-a még analfabéta volt.[62] A kultuszminiszter sokat tett a tömeges sportolás színvonalának fejlesztéséért is. Még 1921-ben törvény született az iskolai testnevelésről.[63] Ez minden iskolában kötelezővé tette a testnevelést, fiúknak és lányoknak egyaránt.

    A piarista iskolákat igazában a középiskolák átszervezése érintette. A szakmai struktúra korszerűsítését a középszintű iskoláztatás fejlesztésével akarták megalapozni. A miniszter szorgalmazta a tananyag gyakorlatiasabbá tételét, valamint az élő idegen nyelvek oktatását. Sok kritika érte ugyanis a hagyományos humán gimnáziumot, hogy művelődési anyaga elavult, egysíkúan filológiai jellegű. A modernizálást szolgálta az új középiskola-típus, a reálgimnázium létrehozása, melyet az 1924:XI. tc. szentesített.[64] Mindez a középiskola struktúrájáról folytatott, már régóta zajló vitában is állást foglalt, amennyiben az egységes középiskola helyett a differenciálás híveinek kedvezett.

    Az 1924-es középiskolai reform háromféle középiskolát különböztetett meg, a gyakorlatban azonban a differenciálódás tovább folytatódott. A valóságban ötféle középiskola-típus élt:[65]

    1. humanisztikus gimnázium
    2. humanisztikus gimnázium görög nyelv nélkül, egy modern nyelvvel
    3. reálgimnázium
    4. reáliskola
    5. reáliskola rendkívüli latinnal

    Az 1929/30-as tanévben humán gimnáziumból 28, reálgimnáziumból 69, reáliskolából pedig 23 működött az országban. A piarista intézetek közül Debrecenben, Nagykanizsán, Mosonmagyaroróvárott, Sátoraljaújhelyen és Tatán működött reálgimnázium,[66] vagyis a rend iskoláinak felében. A rendi intézetek régi elnevezései (mint pl. főgimnázium) az új iskolatípusok szerint megváltozott (humángimnázium, reálgimnázium). Az új rendszerre való átállás lassan, fokozatosan ment végbe. A legnagyobb gondot a modern nyelvek tanárainak hiánya jelentette. A VKM rendeletben szólította fel a rendfőnököt, hogy ha vannak tanárai, akik a választott modern nyelvet tanítani képesek és arra vállalkoznak, annak az V. osztályban már 1924. szeptemberétől kezdődő tanításáról saját hatáskörében intézkedjék.[67] A rendi tanárképzés azonban csak fokozatosan tudott embereket kiképezni e nyelvszakokra, bár több szerzetest is kiküldtek külföldre nyelvi tanulmányok céljával. A rendi vezetőség így a VKM-hez fordult világi nyelvtanárok kinevezése érdekében.

    Az alábbi táblázat a budapesti és a debreceni intézetek példája alapján arról tájékoztat bennünket, hogy milyen tantárgybeli különbségek voltak a rendi humanisztikus és reálgimnáziumok között.[68]

      2. táblázat
      TantárgyakI. o.II. o.III. o.IV. o.V. o.VI. o.VII. o.VIII. o.
      Magaviselet++++++++++++++++
      Hittan++++++++++++++++
      Magyar nyelv++++++++++++++++
      Latin nyelv+−+−++++++++++++
      TantárgyakI. o.II. o.III. o.IV. o.V. o.VI. o.VII. o.VIII. o.
      Görög nyelv−−−−−−−−∗++−+−+−
      Német nyelv−+++++++++++++++
      Francia nyelv−−−−−−−−∗+−+−+−+
      Földrajz++++++++−−−−++−−
      Természetrajz++++++++++++++++
      Mennyiségtan++++++++++++++++
      Rajz++++++++−+−+−+−+
      Testnevelés++++++++++++++++
      Ének++++−−−−−−−−−−−−
      Történelem−−−−++++++++++++
      Gyorsírás−−−−−−++++−−−−−−
      Filozófia−−−−−−−−−−−−−−++
      Egészségtan−−−−−−−−−−−−−−++

    Jelmagyarázat: A két feltüntetett jel közül az első a budapesti, a második a debreceni intézményre vonatkozik. A + jel a tantárgy meglétét, a - jel a hiányát jelzi. A csillag (∗) azt jelzi, hogy az osztály egyik fele franciát, a másik görög nyelvet tanult.

    A beárnyékolt mezők azokat a tantárgybeli különbségeket jelzik, melyek az iskolák humán illetve reáljellegéből adódtak. A pesti iskolában több latin és görög volt, míg Debrecenben a francia került előtérbe. A német és a rajz tantárgyakat is tovább tanították az utóbbi intézményben.

    + + +

    A harmincas évek kultuszminisztere és eszmei vezetője Hóman Bálint történész-kulturpolitikus volt, aki - egyéves megszakítással - egy teljes évtizedig állt a VKM élén (1932-1942). Művelődéspolitikájának központi gondolata „a nemzeti egység, a nemzeti erők fokozása és koncentrációja” lett. Kiemelten fontosnak tartotta a nevelési szempontot is.[69]

    A húszas évek bevallottan „koalíciós” ideológiájával szemben Hóman az összeolvadást hirdette. A harmincas években a nemzetté nevelés vezérgondolata előnyt élvezett még a korábban preferált valláserkölcsi neveléssel szemben is. Az új nemzedék egységes és egyöntetű nevelése lett a legfontosabb, ennek rendelődött alá az oktatómunka és a szakképzés is.

    Jól tetten érhető a hómani oktatáspolitikának a központi állami iskola-felügyeletet továbbra is fenntartani kívánó jellege az 1934. évi középiskolai reformban. A középiskoláról szóló 1934:XI. tc. a reálgimnázium és reáliskola megszüntetésével új alapokra fektette a középiskolai oktatást. Amíg az 1924-es iskolareform a differenciálást tekintette célnak, addig ez az egységes középiskolát, amelynek a nemzetismereti oktatás állt a tengelyében. Az egységes magyar középiskola a gimnázium lett. Az 1934-es reform egyetlen igazi középiskolai tanulmányi utat tartott meg.

    A reform nyomán 1938-ban megjelent gimnáziumi tanterv nagyobb teret szentelt az úgynevezett nemzeti tárgyaknak. Ezek a tárgyak a következő ismeretköröket ölelték fel: magyar nyelv, magyar irodalom és művészet, magyar történelem (ennek keretében az állami, gazdasági, társadalmi élet jelenségei), Magyarország földrajza és néprajza. Egyúttal csökkentette a görög és latin nyelv, valamint a természettudományos tárgyak óraszámát.

    A kultuszminiszter élete főművének a tanügyigazgatás szervezeti átalakítását, egyszerűsítését célzó 1935:VI. tc. megalkotását tekintette. 1935-ig a különböző iskolatípusok felügyeletét más és más állami felügyeleti szervek látták el. Az 1935. évi törvény a közép- és középfokú iskolák felügyeletét a tankerültei főigazgatóságokra bízta, s megszüntette a népiskolai tanfelügyelőségek önállóságát. Az ország valamennyi iskolája nyolc tankerületi főigazgató irányítása és ellenőrzése alá került. A törvény szerint az állam felügyeleti joga az egyházi iskolákra is kiterjedt, akárcsak korábban.[70]

    Az 1935:VI. tc. 8. paragrafusa az egyházi hatóság alatt álló iskolák igazgatásáról és felügyeletéről intézkedett és kimondta, hogy az egyházi hatóság alá tartozó középiskolákat az illetékes egyházi hatóságok saját szabályaik szerint igazgatják.[71] Az iskolákban a tantervet a VKM jóváhagyásával a fenntartó hatósága állapította meg, mely a kitűzött célok tekintetében az országos tantervvel azonos volt, s a tanítási anyag tekintetében azzal terjedelemben megegyezett. A tankönyveket az iskolafenntartó hatósága engedélyezte, de engedélyezés előtt bemutatta VKM-nek. A tandíjak, vizsgadíjak és egyéb díjak összegét, valamint a mentesség és kedvezmény feltételeit az iskola fenntartója, illetőleg az iskolafenntartónak a hatósága állapította meg. Az érettségi vizsgálatokhoz elnököt az iskolafenntartó hatósága rendelt. Viszont a VKM az egyházi hatóság alatt álló iskolák felett főigazgatói útján állami főfelügyeletet gyakorolt, akik ezen iskoláktól statisztikai adatokat és jelentéseket kérhettek és kívánhattak a fenntartó hatóság tudomásával. A főigazgatók ezeket az iskolákat az állami főfelügyeleti jog keretében bármikor meglátogathatták és a tanári testülettel értekezletet tarthattak és kifogásaikat közölhették már ott, esetleg a fenntartóval, végső esetben a VKM-mal. A VKM az egyházi hatóság alatt álló középiskolák érettségi vizsgáira a főfelügyeleti jog gyakorlása céljából kormányképviselőt rendelt.

    A katolikus egyházi hatóságok alá tartozó középiskolák az 1935: VI. tc. révén autonóm katolikus középiskolákká lettek és a törvény jogot adott az illetékes egyházi hatóságoknak, hogy iskoláikat saját szabályaik szerint igazgassák.[72] Az autonóm katolikus középiskoláknak legfőbb közigazgatási hatósága a Katolikus Középiskolai Főhatóság volt (röviden: KKF). Ennek mindenkori elnöke a hercegprímás lett, tagjai még a püspöki kartól kiküldött két püspök, továbbá a középiskolát fenntartó férfiszerzetesrendek főnökei. A KKF hat főigazgatóját a hercegprímás nevezte ki. 1935-ben a piaristáktól, a csornai valamint a jászói premontreiektől egy-egy, a bencésektől, a ciszterektől és a jezsuitáktól voltak a kinevezett főigazgatók. A piarista főigazgató - más KKF-es főigazgatói társához hasonlóan - egyszerre több felügyeleti funkciót is ellátott. A tíz piarista intézeten kívül az Angolkisasszonyok budapesti és kecskeméti leánygimnáziumát, a Magyarok Nagyasszonyáról elnevezett debreceni leánylíceumot, a Nagykanizsai Notre Dame leánylíceumot és a Miasszonyunkról nevezett szegény iskolanővérek szegedi leánygimnáziumát felügyelte.

    A katolikus középiskolai főigazgatókat a piaristák rendfőnöke, mint a KKF által megalakított Katolikus Tanügyi Tanács középiskolai szakosztályának elnöke, időnként gyűlésre hívta össze. Ezeken a tanácskozásokon dolgozták ki először is a Közigazgatási és Szervezeti Szabályzat az autonóm kat. középiskolák részére elnevezésű elaborátumot, majd a kat. gimnáziumi igazgatók és főigazgatók jogkörét és a fellebbezési hatóságok megállapítását, végül az utasításokat a kat. főigazgatók részére.

    2. Az iskolai munkáról

    A rend által fenntartott iskolákban csaknem teljesen piarista atyák tanítottak. Néhány káptalanon felmerült, hogy a húszas évek elején kötelezően bevezetett testnevelés tartására is képezzenek ki szerzeteseket, ezt azonban a rend vezetősége nem engedte. Így a modern nyelveken és a rajzon kívül a „testgyakorlatokat” is - ahogyan akkoriban nevezték a tárgyat - a vizsgált időszakban végig civil tanárok tanították.

    A piarista tanárokat a rendfőnök helyezte az egyes intézetekbe. A rendi kormányhoz többször érkezett panasz, hogy nem mindig világos az elhelyezés oka, ezekről lehetne tájékoztatni a rendtagokat. A rendi vezetést általában a dispozícióknál az vezette, hogy egy-egy rendi iskolának milyen szakos tanárra volt szüksége. De olykor előfordultak fegyelmi jellegű elhelyezések is.

    A világháború és a forradalmak, valamint a megszállás után sok anyagi jellegű nehézség szakadt az iskolákra (szénhiány, épület-problémák). A legyengült lakosságot többféle járvány is sújtotta, melyek miatt hosszú időre több iskolában is fel kellett függeszteni a tanítást. A diákság egészségügyi állapotáról az iskolai értesítők még akkor is beszámoltak statisztikáikban, mikor már csökkentek a megbetegedések a húszas évek elejétől. Nem volt ritka, hogy egyik-másik iskolai értesítő szomorúan emlékezett meg valamilyen betegségben elhunyt diákjáról.

    A trianoni békekötés után eleinte általában csökkent a rendi intézetekbe jelentkezők aránya, de ezek iskolánként eléggé eltérő tendenciákat is mutatnak olykor. Ahol csökkent, ott ennek okát jórészt az általános elszegényedésben kereshetjük. Az iskolai létszám később azonban lassan újra emelkedni kezdett, addig-addig, hogy néhány intézetben párhuzamos osztályokat is kellett nyitni.

    A diákoknak többféle fizetési kötelezettsége volt az iskola felé. Fizetnie kellett a felvételi díjat, a fenntartási hozzájárulást, a sportköri díjat, a tandíjat és még egyéb vegyes díjakat. A kecskeméti évkönyv tanúsága szerint az éves tandíj a következőképp alakult:[73]

      3. táblázat
      Helybeli róm. kat. diák40 P
      Vidéki róm. kat. diák60 P
      Más keresztény vallású60 P
      Izraelita diák80 P

    Tandíjmentességet lehetett kapni, de azt kérvényezni kellett az iskolák vezetésénél. Ennek elbírálásánál a diákok anyagi körülményei mellett nagy súllyal esett latba, hogy ki mennyire szorgalmas és készséges a tanulmányi előmenetelében. A teljes tandíjmentességen kívül létezett még fél és negyed tandíjmentesség is. A magántanulók kétszer annyi tandíjat fizettek, mint a rendes, nappali diákok.[74] A pesti intézetben az 1924/25-ös tanévben az alábbiak szerint alakult a tandíjkedvezményes tanulók aránya:[75]

      4. táblázat
      Teljes tandíjat fizetnek68%
      Közalkalmazotti tandíjkedvezmény22%
      Részleges tandíjkedvezmény1%
      Teljes tandíjkedvezmény9%

    Az iskolákban megkülönböztették a „rendes” és a magán tanulókat. Az utóbbiak nem napi látogatói voltak az iskoláknak, utólag vizsgáztak a kijelölt anyagból. Körülbelül 10%-át adták a diákok számarányának. Debrecenben a megnövekedett magántanulói létszámot azzal indokolták, hogy a határokon kívül ragadt magyaroknak ez a megfelelőbb taníttatási mód.[76] A világháború alatt még katonadiákokat is számon tartottak, akiknek külön tanfolyamokat szerveztek.

    Egy-egy osztály létszáma jelentősen eltérhetett egymástól. Volt osztály, ahol akár 60-70 gyereket is bezsúfoltak. Ennek többrétű oka volt. Szegeden pl. szerettek volna párhuzamos osztályt indítani, de az iskolafenntartó város takarékossági okokból nem vállalta ezt a húszas évek elején.

    Közvetlenül a háború után az iskolai értesítők sokat panaszkodtak az intézetekbe felvett diákok előképzettségét illetően: az atyák általában gyenge minősítéssel jellemezték a jelentkezőket. A VKM egy rendelete alapján 1920-tól kötelező volt a felvételi vizsga tartása.[77] A jelentkezőknek írásbeli és szóbeli vizsgát kellett tenniük. Az írásbeli tollbamondásból állott, ahol a helyesírást és az írás külalakját vizsgálták. A szóbelin számolási feladatokat kaptak a gyerekek, valamint egy novellát vagy mesét olvastattak el velük, s azt kellett visszamondaniuk. A szegedi évkönyv már 1922-ben megállapíthatta, hogy a felvételi bevezetése óta javult a diákok kezdő tudásszintje.[78] Egyúttal azt is megjegyzi, hogy „nyelvi nehézségek - sajnos - nincsenek, mivel az elszakított területekről az alsóbb osztályokba már nem jelentkeznek idegen nyelvű tanulók.” Kecskeméten a felvétel szempontjából pl. fontos szempont volt az is, hogy helybeli és lehetőleg katolikus legyen a jelentkező. Míg nem volt diákotthon, igen veszélyesnek tartották az iskolába való bejárást az iskola nevelői tevékenységére nézve.

    A sok évtizedre visszatekintő tatain kívül Nagykanizsán és Kecskeméten alapított a rend diákotthont a két világháború között. A kanizsait a város létesítette 1928-ban, a kecskemétit az új iskolaépület felépítése után alakították ki 1934-ben.[79] A kollégiumok bentlakói csak a piarista gimnázium növendékei voltak. Egy kecskeméti értesítő ekképp ír a kollégium nyújtotta lehetőségekről. „Bár az intézet berendezésén mindenben érvényesül a hagyományos piarista egyszerűség és igénytelenség, az teljesen megfelel a higiéné és a modern idők követelményeinek. Tiszta, világos, levegős, télen jól fűtött nappali- és hálótermek várják a növendékeket. Az étkezés a tanári ebédlőben a ház tagjaival együtt és egy időben történik. Zongora-, hegedűtermek, társalgó- és fürdőszobák egészítik ki a konviktus képét. Az intézet udvarán játéktér, télen korcsolyapálya áll a bentlakó növendékek rendelkezésére. Az esetleges betegek számára két betegszoba és külön fürdőszoba van berendezve. A növendékek állandó tanári felügyelet mellett tanulnak és szórakoznak. Alkalmuk nyílik zene- és nyelvtanulásra is. Az intézet orvosa minden héten végigvizsgálja valamennyi növendéket. Kosztjuk jól elkésztett polgári koszt. A főétkezéseken kívül kapnak tízórait és uzsonnát is.”[80]

    A kollégumi díjak viszonylag magasak voltak: 60 P havonként, ami az élelmezést, a fűtést, világítást, mosást és fürdést foglalta magában. A zene- és nyelvoktatásért külön kellett „szerény díjazást” fizetni, az orvosi díj további 1 P-t jelentett havonta.

    Amelyik intézet mellett nem volt diákotthon, ott is tanulhattak vidéki diákok. Ezek nagy része helybeli családoknál volt elszállásolva. Azonban a nehezebb időkben - mint pl. a nagy gazdasági világválság éveiben - ez olyan magas összeg lehetett, hogy 2-3 gyermek után már a családok nem bírták fizetni a városbeli ellátást, s inkább vidékről, vonattal járatták be a gyerekeket. A bejáró diákság sorsát veszélyeztetettnek ítélték a piarista tanárok. A debreceni igazgató pl. behivatta a bejáró tanulókat, s tájékozódott a következő kérdésekről: honnan jár be, messze lakik-e az állomástól, mikor indul a vonata, mikor érkezik haza, van-e a vasúton külön diákkocsi, mivel töltik az időt a vonaton, egykorú és egynemű diákság utazik-e a fenntartott kocsiban, mi az illető gondviselőjének foglalkozása, hányan vannak testvérek, hány szobás lakásuk van, mennyit fűtöttek ebből a télen, petróleummal vagy villannyal világítanak-e, mennyi időt fordítanák otthon a tanulásra, kell-e nekik otthon még más munkát is végezniük és végül milyen pályára készülnek.[81] A kapott válaszokból azt szűrték le a kegyesrendi atyák, hogy a bejárás nem csak az erkölcsi életre hathat károsan, de a tanulmányi előmenetelt is nagymértékben negatívan befolyásolja.

    Az iskolák felszereltségét állandóan szem előtt tartották a rendi intézetek. Az iskolai évkönyvek minden évben részletesen beszámoltak a gyarapodásról. Ez a háborús évek után eleinte igen csekély volt, sőt akadt olyan év is, mikor azt kellett konstatálni, hogy „gyarapodás ez évben nem történt”. A növekedés eleinte jórészt adományokból történt: jótevőktől később egyre inkább a VKM részéről. Az anyagi viszonyok konszolidálódásával az iskolák vásárlás útján maguk is meg tudták szerezni a szükséges könyveket, felszereléseket. A régi piarista szemlélet, t. i., hogy bár a rend szegényes viszonyok között él, de a tanítói-oktatói munka modernsége megköveteli a lehető legmodernebb segédeszközök beszerezését, a két világháború között is érvényesült. Íme néhány szertár-típus, melyet rendben, napra készen kellett tartani: természettani-, természetrajzi-, vegytani-, történelmi-, földrajzi-, filológiai-, ének és zene-, rajz-, tornaszertár. Egyes intézményekben létezett érem- és régiséggyűjtemény is, melyek idősebb piaristák hagyatékaiból növekedtek főképp. Az iskoláknak saját könyvtárai is voltak, külön tanárok és diákok részére, sőt olykor még az egyes iskolai ifjúsági egyesületeknek is.

    A modern oktatási eszközök hamar megjelentek az iskolákban, így tananyagot alátámasztó filmeket már a húszas évek elejétől vetítettek a tanulóknak. Egy kecskeméti évkönyv szerint a filmek igen jó szemléltetési eszköznek bizonyulnak, s főleg ismétlések alkalmával javasolják őket.[82] Ugyanakkor azt is megjegyzik, hogy sok film nem tartozik szorosan a tanítás anyagához, azzal csak némileg áll összefüggésben. Kecskeméten az 1937/38-as tanévben pl. 20 oktatófilmet vetítettek le földrajzi, ásványtani, geológiai és egészségtani témakörben.

    A diákság tanulmányi kedvét nem csak a továbbtanulási szándék motiválta, hanem sokféle alapítványi díj is, melyeket általában év végén kaphattak meg a kiválóbb előmenetelű tanulók. Ilyen alapítványt szinte minden évben tettek a rend jótevői, melyek jó része volt piarista diákokból illetve a rend szimpatizánsaiból tevődött ki. A lekötött pénzek kamatait osztották ki különféle jutalmakként. Sokszor az alapítványokat meghatározott céllal tették, pl. pályázatokat írtak ki különböző témákban.

    A tehetségesebb tanulók a szorgalmas iskolai munka mellett indulhattak a különböző középiskolai tanulmányi versenyeken is. Már a két világháború között létezett az akkori „OKTV”. Léteztek azonban alacsonyabb fokú, tankerületi tanulmányi versenyek is. Az iskolák számon tartották ezeket, s a helyezést elért diákok teljesítményét méltatták az iskolai értesítők hasábjain.

    A egyesületi élet a két világháború között virágzását élte a rendi iskolák falai között. Az egyik legelterjedtebb formája ennek a minden iskolában meglévő önképző kör volt. Általában a felsős diákok között működött. Vácott a 3-400 létszámú iskolából 120 tanuló volt tagja, ami azt jelenti, hogy csak kevesen nem voltak benne.[83] E köröknek vezetőtanára egy-egy piarista atya volt. A többi „tisztviselőt” a diákok maguk közül választották. Ilyen tisztségek voltak: főjegyző, pénztáros, ellenőr, könyvtáros és több jegyzők.[84] Különböző szakosztályokat is kialakíthattak, így pl. az egyik váci évkönyv megemlíti, hogy léteztek természetrajz-földrajz, illetve matematika-fizika szakosztályok az önképzőkörön belül. A tagok a tanév folyamán különböző műsorokat, úgynevezett felolvasásokat rendeztek. Ez lehetett valamilyen ünnep alkalmából rendezett megemlékezés, irodalmi, énekes-zenés estek szervezése vagy éppen szónoklati előadás. Az egyesület egyik legfontosabb tevékenysége azonban pályázatok meghirdetése volt. A pesti iskola Vörösmarty Önképzőköréhez pl. az 1925/26-os tanévben a meghirdetett 15 tárgykörön belüli 21 pályázatra 28 pályamunka érkezett be. Ezek témái a következők voltak:[85] vallástan, szónoklat, görög nyelv, német nyelv, magyar történelem, világtörténelem, földrajz, természetrajz, természettan, mennyiségtan és zene. A beérkező pályaműveket a szaktanárok értékelték, s évvégén került sor a díjak kiosztására. A jellemzések között olvashatunk olyan pályaművekről is, melyek „nem ütötték meg a mértéket”. Ezek nem kaptak jutalmat.

    Egy másik jellegzetes forma volt a Segítő Egyesület. Ennek szervezeti felépítése hasonló volt az önképzőkörökéhez: vezetőtanár, elnök, alelnök, pénztáros, titkár, ellenőr, főkönyvtáros és könyvtárosok valamint jegyző.[86] Az egyesület működése többféle irányba mutatott. Szegényebb tanulóknak tankönyvsegélyt juttatott, valamint a jobb módú diákok által felajánlott ruhákból, cipőkből adtak ajándékba a rászorulóknak. Kiállításokat szerveztek különböző kézügyességi alkotásokból (festés, rajz, szobrászat, fényképezés, iparművészet). Az egyes műveket tanárokból álló bizottság bírálta meg. A kiállítás belépőjegyiből befolyt pénz a Segítő Egyesület pénztárát gyarapította. Egyéb anyagi forrást jelentettek még a jótevők adományai is.

    Minden intézetben működött cserkészcsapat is, bár több helyen újra meg kellett alakítani az 1. világháború után, vagy újonnan kellett szervezni. A cserkészet szorosan kötődött a piaristákhoz Sík Sándor révén, aki sajátosan magyar cserkészideált fogalmazott meg. Egy 1915-ben tartott előadásában rámutatott: „A cserkészet célja a jellemes személyiség kialakítása, ennek legfőbb eszközeként teremt a fiuk számára romantikus, vonzó életkörülményeket. A cserkészet arra is ügyelt, hogy a cserkészélet különféle formáinak átélése során ösztönzést kapjon a tizen éves ifjú arra, hogy saját maga alakítsa ki - tudatos munkával - saját jellemes, erkölcsös személyiségét. Jellemes személyiség pedig az, aki egyéni önfejlesztő munkával igyekszik saját magát minél teljesebb emberré, minél jobb magyarrá formálni.”[87]

    A magyar cserkészmozgalom a húszas-harmincas években is ellenállt minden militáns törekvésnek, amikor is a MOVE és a levente mozgalom élvezte a hivatalos szervek támogatását. Ezt az „antimilitáns” szellemet tükrözte az 1922-ben megjelent - és Sík Sándor által szerkesztett - Magyar Cserkészvezetők Könyve is.

    A különböző intézetek cserkészcsapatai elütöttek egymástól. A váci csapat pl. maroknyi volt az 1925/26-os iskolai évkönyv szerint, másutt 50-60 főt is elérhetett. A nagyobb hagyományokkal rendelkező pesti csapat létszáma a 13 tagú tisztikarral együtt 167 volt. A csapatok rajokba és őrsökbe szerveződtek. Törekedtek arra, hogy kb. kéthetenként kiránduljanak, hetenként tartsanak raj és őrsi gyűléseket, részt vegyenek a különböző katolikus rendezvényeken (körmeneteken pl.), és az iskolai szolgálatokban.[88] A cserkészcsapatok különféle rendezvényeket is szerveztek, részt vettek mind a városi, mind a gimnáziumi, valamint a cserkészkerület minden nyilvános ülésén és megmozdulásán. Ünnepélyes alkalmakkor őrséget adtak, a szegénygondozásban is segédkeztek. A cserkészek ilyen karitatív tevékenysége volt, pl. amikor a diákok között régi játékok gyűjtését szervezték meg, majd osztották ki a rászoruló gyerekeknek. A cserkészélet koronája azonban a táborozás volt. Téli sí-táborokat is szerveztek, azonban az igazi nagy falatot a több hetes nyári tábor jelentette. Az iskola csapata együtt is mozoghatott, de olykor rajok szerint is szerveződtek táborok, kirándulások. Időnként az is előfordult, hogy valamilyen külföldi nagy találkozóra adódott lehetősége a piarista cserkészeknek. Az 1927/28-as pesti évkönyv, pl. egy dániai tengeri-cserkésztalálkozóról ad hírt, melyen a magyar csapat fényes sikereket aratott, lekörözve ezzel a nagy tengeri hatalmak cserkész-ifjait. [89]

    A cserkészcsapat tagjai egy évre tettek fogadalmat. A tanév elején mindenkinek, aki cserkész akart maradni, írásban kellett kérnie a fogdalomra bocsátást. Az ünnepélyes fogadalomújítást, éppen úgy, mint a jelöltek fogadalomtételét és a táborba-szállást is közös szentgyónás és áldozás előzte meg.

    Az iskolákban vallásos egyesületek is működtek. A pesti intézetben missziós társaságok néven futottak: Jézus szent Gyermeksége Egyesület és Katholikus Hitterjesztés Egyesülete néven. Debrecenben: Ifjúsági Missziós Társulat és Szűzmáriás Gárda, Vácott: Oratórium. Ezekhez hasonló neveken más intézetekben is megtalálhatjuk őket. Vallásos folyóíratokat és újságokat járattak (Missziók, Kis Hitterjesztő, Négergyermek), s az egyetemes egyházban állandóan figyelemmel kisérték a hitterjesztés ügyét. A missziók számára kisebb adományokat is gyűjtöttek (parafa dugókat, használt tollakat, szivarvégeket, régi pénzeket, rózsafüzéreket, képeslapokat, szentképeket), melyeket a megfelelő helyekre eljuttatták.[90]

    A két világháború között a gyorsírás tanulása illetve tanítása legalább annyira felkapott és praktikus tantárgy volt, mint napjainkban a számítástechnika. Külön, rendkívüli tárgyként minden rendi iskolában tanították, sőt gyorsírókör néven szakkör-szerűen is foglalkoztak vele. A kecskeméti iskolában, pl. három csoportot is szerveztek: kezdőt, ú. n. irodait és haladót. A tárgyból nem csak iskolán belüli háziversenyeket rendeztek, hanem városi, sőt országos szinten is összemérték a tudásukat a diákok.[91]

    Élénk sportköri élet is zajlott az intézetekben. Bár az iskolák általában panaszkodtak azon, hogy kis alapterületűek a tornatermek (Kecskeméten, pl. 161,5 m2 fapadozatos tornaterem volt),[92] azért megtalálták a módját a gazdag sporttevékenységeknek. A pesti iskola 778 tanulója közül 55 volt csak felmentve a kötelező testnevelés alól. A sportkörön belül különféle szakosztályok is működtek: vívás, torna, atlétika, labdarúgás, játék, gyep- és jéghoki, sí, evezés, úszás, vízipóló, céllövészet, kézilabda, kosárlabda, tenisz, ping-pong és sakk.[93] A házi bajnokságok osztályok között zajlottak. Ezeken kívül magasabb szinten is megküzdöttek a diákok egymással: megyei és országos bajnokságokon is. Különösen a foci hozta lázba a diákokat, néhány helyen panaszkodnak is a piaristák a sportőrület és a futball-kultusz miatt. Kecskeméten, pl. a következő sportágakban rendeztek bajnokságot az osztályok között: tenisz, futball, atlétika, korcsolya, kosárlabda, szertorna, vívás. A sportkörnek is megvolt a maga, diákokból verbuválódott tisztikara: elnök, alelnök, pénztáros, és a különböző szakosztályoknak megfelelő szertáros.

    Az iskolai évkönyvek mindig lelkesen számoltak be az iskola- illetve osztálykirándulásokról. Már a VKM 1905/2272. számú rendeletével elrendelte, hogy az iskolák szervezzenek tanulmányi kirándulásokat és utazásokat,[94] a világháborús években és az azt követő nehéz időszakokban azonban nem igen sikerült ezeket megszervezni tekintettel az anyagi nehézségekre. A kirándulások egy részét a helyi iskolának helyt adó városok környékén szervezték. Ezek lehettek természetrajzi, földrajzi kirándulások, egy-egy környékbeli történelmi emlékhelyet is szívesen kerestek fel, de igen gyakran látogattak ipari jellegű létesítményeket: pályaudvarokat, villanytelepeket, távírókat, telefonközpontokat, ipari vásárokat és kiállításokat valamint különféle gyárakat. A tanulmányi kirándulások másik része az ország távolabbi vidékeit kereste fel. Kedvelt célpont volt Esztergom, Pécs és a Mecsek környéke, Budapest és környéke (pl. Visegrád), Székesfehérvár és Veszprém, a Mátra, az Aggteleki-karszt, Eger és Miskolc környéke. Az ismertszerzési céllal megtett utazások harmadik csoportja külföldre irányult, főleg a vizsgált időszak vége felé. Ilyen célpontok voltak: London, Párizs, Ausztria (Sopronon, a leghűségesebb magyar városon keresztül) és Olaszország. A Felvidék egy részének visszatérte után szorgalmazták az e területekre irányuló utazásokat is (Kassa, Komárom, Rozsnyó, Léva).[95]

    Több iskolában tartottak a természetvédelem keretében „madarak és fák napját”. A diákok figyelmét nem csak a kirándulások alkalmával, de a tanítási órák keretében is felhívták a természet szeretetére és hathatós védelmére.[96]

    Bár nem tartozott szorosan az iskolai élethez, de fontos szerepet játszott az öregdiákok szervezeteinek megalakulása. Egyik-másik iskolában a megalakulás időpontja nem esik egybe, de elmondható, hogy a húszas évek közepére minden intézetben működött már. Az öregdiákok szervezetének központja a közgyűlés volt. Itt választották meg a tisztségviselőket, itt döntöttek a mindenkori teendőkről. A tagok tagdíjat fizettek. Ezen felül a tehetősebb öregdiákok jelentősebb anyagiakkal is segítették a szervezetet. Az öregdiák körök az egyes iskolákhoz kötődtek. Tevékenységük egyik fontos területe a diákok segélyezése volt. Különféle pályázatokat írtak ki és pályadíjakat tűztek ki, támogatásuknak egyik célpontja a szegényebb, de tehetséges diákok felkarolása volt. Az iskolához kapcsolódó jubileumokon a diákszövetségek is benne voltak. Emléktáblákat, szobrokat avattak, az iskolai ünnepségeken egy-egy tagjuk beszédet mondott. Egyik fontos találkozási fórumaik voltak még az érettségi találkozók. Az iskolai évkönyvekben sok diákszövetséggel kapcsolatos anyagot megjelentettek. Mindenképpen az mondható, hogy jelentős háttérbeli munkájuk hozzájárult a diákok piarista identitásának alakulásához.

    3. Az iskolák néhány statisztikai jellemzője

    A piarista intézeteket elsősorban a katolikus népesség számára alapították, de már régi hagyomány volt, hogy falaik között más vallásúak vagy felekezetűek is helyet kaphattak. Ennek nagysága változóan alakult, s sokféle befolyásoló tényezője lehetett. Néhány kiragadott példa alapján talán megfelelő képet lehet kialakítani a tendenciákról és a változásokról.

      3. táblázat

      A debreceni és budapesti gimnázium diákjainak felekezeti megoszlása:[97]

      1920/21-es tanév1938/39-es tanév
      Római katolikus64% - 88,88%73,13% - 92,82%
      Görög katolikus6,36% - 0,39%10,86% - 1,15%
      Református8,56% - 2,98%10,42% - 2,7%
      Evangélikus1,96% - 3,23%2,35% - 1,92%
      Izraelita18,33% - 3,49%3,23% - 1,2%
      Egyéb (unitárius, gör. keleti)0,73% - 1%0% - 0,13%

      Jelmagyarázat: A tanévek alatti oszlopokban az első %-os adatok a debreceni, a második a pesti iskolára vonatkoznak.

    A két iskola más-más környezetben helyezkedett el. mégis azonos tendenciának mondható, hogy a vizsgált korszakban mindkét intézetben nőtt a katolikusok aránya. Ennek oka lehetett, hogy a más felekezetűek néhány helyen saját iskolákat alapítottak (mint pl. Debrecenben),[98] de általában is elmondható a két világháború között a katolikus lakosság részarányának enyhe növekedése.[99] A nem katolikus diákok számára saját felekezeti lelkészeik tartották a vallásismereti órákat, akiknek neveit az iskolai évkönyvek mindig közölték.

    Érdekes megvizsgálni, hogy az iskolák benépesülési foka miképp alakult a vizsgált időszakban. Az alábbi grafikon a pesti iskola adatai alapján próbálja ezt megtenni.

    Jól látható, hogy a húszas évek végére illetve a harmincas évek elejére jelentősen lecsökken a tanulói létszám. Ennek oka az lehetett, hogy ekkor került középiskolás korban az a korosztály, mely a világháború idején született. Akkortájt pedig csökkent a születések száma, így kevesebb gyerek kezdhette meg iskolai tanulmányait. Szintén befolyásoló tényező lehetett a nagy gazdasági világválság hatása. A nehezebb anyagi körülmények miatt kevesebben tudták iskoláztatni gyermeküket. Mindezeknek azonban ellentmondani látszik, hogy más piarista intézetekben (pl. Vácott) folyamatosan emelkedett a gyerekszám. Sőt Szegeden eleinte azon panaszkodtak a piaristák, hogy túlzsúfoltak az osztálytermek. Akár 60 fölé is mehetett az osztálylétszám, a város takarékossági okok miatt, mint iskolafenntartó mégsem engedélyezett párhuzamos osztályt. Pedig az 1924: XI. tc. rendelkezett arról, hogy maximum 60 diák lehet egy osztályban, 10 éves átfutással pedig elérendő, hogy ez a szám 40 fölé ne emelkedjen.[100] 1932 után azonban Szegeden is apadóban volt átmenetileg a tanulók száma, s ezt épp az említett általános elszegényedéssel magyarázták.[101]

    Azt, hogy milyen társadalmi rétegekből került ki a piarista diákság, szintén az évkönyvek statisztikai táblázataiból tudjuk kideríteni. Mindez nemcsak arról ad jó tájékoztatást, hogy mely rétegek számára voltak népszerűek a rendi iskolák, de egy-egy iskola környékéről is jó képet adhat, vagyis hogy milyen foglalkozású emberek éltek többségben az adott területen. Jól kitűnik, pl. a főváros ipari jellege a többi várossal szemben. Kiderül, hogy a kegyesrendi intézeteket jórészt a középosztály gyermekei látogatták, annak is nagyjából a középső-alsó rétege. A szélesebb tömegeket kitevő parasztság vagy munkásság kevésbé volt képviselve ezekben az iskolákban. Az alábbi táblázat négy eléggé elütő iskolát vet össze egy adott évben (1938/39-ben).[102]

      6. táblázat
      A szülők foglalkozásaBudapestDebrecenKecskemétVác
      1.Nagybirtokos, nagybérlő2,5%0,29%--
      2.Középbirtokos és bérlő0,5%1,9%3,7%1,85%
      3.Kisbirtokos, kisbérlő0,25%3,81%7,65%5,33%
      4.Gazdasági tisztviselő0,5%2,35%1,73%2,09%
      5.Nagyiparos, bányavállalkozó1%0,15%-0,46%
      6.Kisiparos, bánya-kisvállalkozó6,4%6,02%12,8%11,39%
      7.Ipari v. bányászati tisztviselő5,9%0,15%1,97%3,48%
      8.Nagykereskedő1,7%1,32%1,48%0,23%
      9.Kiskereskedő2,6%4,11%7,16%3,48%
      10.Kereskedelmi tisztviselő8,5%1,6%2,71%2,32%
      11.Közlekedési tisztviselő7,4%11,45%3,45%11,6%
      12.Közlekedési segédszemély1,3%7,05%2,71%5,8%
      13.Köztisztviselő és közhiv. díjnok18,59%11,89%18,51%13,68%
      14.Pap, tanár, tanító6,1%7,9%8,64%6,72%
      15.Egyéb értelmiségi20,5%9,1%5,43%5,1%
      16.Katonatiszt, csendőrtiszt3,2%2,9%2,47%2,78%
      17.Nyugdíjas köztisztviselő4,9%5,58%4,19%6,5%
      18.Tőkés, járulékos, háztulajdonos0,77%0,29%0,25%-

    A szegedi évkönyvekben arra is találtam adatokat, hogy az érettségiző diákok milyen pályát választottak a középiskola befejeztével. Két időpontban is hozok adatokat, hogy ne csak egy kiragadott év esetleg véletlenszerűen alakuló képét általánosítsam.

      7. táblázat
      Választott pályaév
      1925/261934/35
      1.Tanári15,4%22,5%
      2.Orvosi23%5%
      3.Kereskedelmi5,1%-
      4.Erdészeti2,6%-
      5.Jogi30,7%20%
      6.Katonai10,25%5%
      7.Mérnöki5,1%15%
      8.Papi7,7%10%
      9.Ipari2,6%-
      10.Teológia-12,5%

    Az adatsorokból az látszik, hogy a legnépszerűbb pályák a jogi, tanári, orvosi, katonai, mérnöki és papi pályák voltak. Kecskeméten 1938-ban szintén a jogi pálya volt a legvonzóbb s szintén az élbolyban találjuk a mérnöki és a katonai pályát is.


    V. Piarista pedagógia

    Az iskolában érvényesülő piarista szellemiségről, lelkiségről számos iskolai évkönyvben találunk írást. Ezek jó része azokat a külső vallási gyakorlatokat, formákat sorolja fel, melyek fontos szereppel bírtak a diákság valláserkölcsi nevelésében. Van azonban jó néhány olyan eszmefuttatás is, amelyik a nevelés elméleti részével, a belső vallási és pedagógiai alapjairól szól. Ezen írásoknak a szerzői sokszor maguk az igazgatók vagy az értesítők szerkesztői, máskor jelesebb személyiségek is, mint például Sík Sándor, Révai József vagy Kornis Gyula, a kor nagy oktatásügyi politikusa, továbbá a népszerű Herczeg Ferenc, olykor pedig egy-egy piarista öregdiák, mint pl. Imrédy Béla miniszterelnök. Más kiadványokban is megjelentek ilyen tartalmú írások. Igen jelentős Megyer József piaristának a Magyar Szemle egyik 1942-ben megjelent tanulmánya, Ohmacht Nándornak a pesti 1947/48-as évkönyvben lévő írása, nemkülönben Schütz Antal e témában megjelent eszmefuttatásai. Külön ki kell emelni a Kisparti János szerkesztésében 1935-ben megjelent tanulmánykötetet, melyben Sebes Ferenc, Ohmacht Nándor, Balanyi György, Vézner Károly írásai vannak összegyűjtve, hogy csak az ismertebb neveket említsük.

    A felsorolt irodalom a következő témákban beszél a piarista nevelésről: katolikus valláserkölcsi nevelés, a nemzeti öntudatra nevelés, a családban való nevelés és nevelődés problémái, a gyermek esztétikai nevelése, a serdülőkor nehézségei s ehhez kapcsolódva a testi fejlődés és sport, a tekintélytisztelet helye és szerepe a pedagógiában, a pályaválasztás, a hétköznapok napirendje, a barátság szerepe.

    1. Valláserkölcsi nevelés

    A piarista rendalapító, Kalazanci Szent József a következő jelmondatot tűzte az iskoláiban tanító szerzetesek elé: Ad maius pietatis incrementum, ami magyarra ekképp fordítható: célunk a vallásos lelkület egyre nagyobb mértékben való növekedése, növelése. A pietas annyi, mint istenfélelem, vallásosság, jámborság. Ennek terjesztésére valók ezek az iskolák, ez a piarista pedagógia nagy célja.[103] Miközben tehát a piarista iskolák tanítanak, és korszerű tudást, műveltséget és állampolgári nevelést adnak, minden pedagógiai tevékenység formai elve, alapvető jellege a vallásos, hívő lelkület, a pietas.

    A katolikus nevelőnek tehát elsőrendű feladata, hogy a lehető legjobb módszerekkel a diák lelkületét vallásos irányba terelje. Ehhez a legjobb pedagógia Sebes Ferenc piarista szerint az, ha maga a tanár törekedik megvalósítani a komoly katolikus, evangéliumokon alapuló életvitelt a mindennapjaiban.[104]

    A kalazanciusi pedagógia nagyszerű újítása az volt, hogy a profán tantárgyakat is szerzetespapok tanították, így szintézist tudott létrehozni a tanár és pap lelkületének és munkakörének területei között.[105] Azonban ez nem jelentette azt, hogy a vallásoktatás csak egyszerűen a profán tantárgyak példaszerű tanári oktatása lett volna a piaristák feladata. A hittan tanítására külön tanárokat képeztek ki, s a többi tantárgy között a vallásoktatás is iskolai keretek közé került, méghozzá kiemelt jelentőséggel.

    Az 1938/39-es pesti évkönyv az alábbiakban fogalmazza meg a vallásos nevelés fontosságát: „Iskolai munkánkat szerzetesi mivoltunk mellett elsősorban az 1934. évi XI. tc. irányította, mint amelyik minden elődjénél nagyobb nyomatékkal sürgeti, hogy a középiskola valóban nevelő iskola legyen. Ez más szóval azt jelenti, hogy a gimnáziumnak egy pillanatra sem szabad megelégednie az értelem egyoldalú fejlesztésével, hanem a lélek gazdagítására és a jellem nemesítésére is törekednie kell. A régi liberális felfogással szemben tehát, mely kizárólag a pozitív ismeretek fontosságát hangsúlyozta, a tanuló egész egyéniségének alakítását munkába kell vennie.”[106]

    A vallásos világszemlélet elsajátításában a vizsgált korszakban a már régóta kialakított külső keretek is segítettek. Szintén a már idézett évkönyv említi, hogy a vallásos érzés elmélyítését egyedül a hittanóra nem vállalhatja fel. A vallási igazságok hirdetésére a profán tantárgyak ilyen irányban kínálkozó alkalmait is érdemes felhasználniuk a tanároknak.

    A vallásgyakorlatokban nagy gondot fordítottak a piarista intézetek a kollektív vallásos nevelés eszközeire. Ennek egyik legfontosabb területe a napi közös szentmise hallgatás volt, amit csak télen szüneteltettek, tekintettel a templomok fűtetlenségére. A téli „üres” hónapokban a diákság fakultative látogatta a kápolnát misehallgatás céljából vagy különféle formájú imavégzés miatt.

    Vasárnap illetve ünnepnapokon rendszerint külön hallgatott szentmisét és szentbeszédet az alsó és felsőosztályos ifjúság.

    Kötelező módon, együttesen ötször gyóntak és áldoztak a tanulók egy tanévben.

    A korszak bővelkedett olyan jeles évfordulókban, melyek szintén kiváló alkalmat jelentettek a vallási elmélyülésre. Az 1938-as év, pl. kettős jubileumi év volt: Szent István halálának 900. évfordulója, és az Eucharisztikus Világkongresszus éve, melyet Budapest szervezhetett meg. E második esemény nagyságában és pompájában csak a milleneumi rendezvényekkel volt összemérhető. A grandiózus rendezvénysorozat előkészítéseképp a legtöbb rendi iskolában lelkigyakorlatokat tartottak.

    Október és május hónapokban közös imaalkalmakat szerveztek, melyen a rózsafűzért imádkozták.

    Húsvét előtt rendszeresen lelkigyakorlatokat szerveztek s diákság részére, s gondot fordítottak az egyházi jellegű megemlékezések megtartására. A nagy nemzeti szentek emléknapjai mellett ilyen alkalmaknak számított a mindenkori pápákkal kapcsolatos emléknapok: a trónralépés vagy az elhalálozás napja.

    Az év során kegyeletes számos megemlékezést is tartottak. Ilyen volt a mindenkori rendfőnök névnapja, a halottak napja, a piarista rend nagy jótevőinek emléknapja, így pl. I. Ferenc király halálának évfordulói, akinek a mernyei kusztódiátus odaadományozásával a rend a működéséhez szükséges anyagi alapokat köszönhette.

    A külsőséges ünnepek mellett lelki jellegű irodalmat is adott a rend diákjainak kezébe. Igen híres volt, még külföldön is használták a Sík Sándor és Schütz Antal által szerkesztett imakönyvet, melyben a kornak megfelelő, modern felépítésű és tartalmú irodalom segítette a tanulóifjúságot a vallásosságban való elmélyülésben.[107]

    A vallásos érzés mellett nagy gondot fordítottak a szociális érzés erősítésére is. A szentbeszédekben és az osztályfőnöki megbeszéléseken újra meg újra lelkére kötötték a tanítványoknak egymás kölcsönös megsegítését és megbecsülését, s a mások ügyes-bajos dolgai iránt való érdeklődést. A rendi hagyománynak megfelelően nagy nyomatékkal hangsúlyozták a közért való önzetlen munkálkodás szükségességét és a szegényeken, elesetteken való készséges segítés kötelességét.[108]

    2. A hazafias nevelés

    A magyarországi piarista rend számára az, hogy „magyar”, nem csak egy egyszerű minőségjelzőt jelentett, hanem nagyon erős identitásbeli meghatározottságot. Az, hogy a magyarsággal annyira összeforrott a rend itteni élete, számos speciális magyar jelenséggel összefüggött. A 18. sz-i nagy kivirágzáskor a rendnek óriási szerepe volt a töröktől visszaszerzett területeken való újra berendezkedésben. Szintén fontos momentum volt II. József egyházpolitikai rendelkezése, mellyel elválasztotta a magyar provinciát a római központi háztól. A 18. sz. végtől a magyar provincia több mint száz esztendőn keresztül teljes autonómiát élvezett, ami még jobban kiemelte magyar jellegét. Szintén fontos tudati tényező volt a rend 1848/49-es szereplése, majd később az elnyomatás éveiben való bátor kitartása a nemzeti értékek mellett.

    Az első világháború előtt már a rendi iratokban több helyen megfogalmazzák, hogy a piaristák egyik szignifikáns karaktere a magyarság melletti elköteleződésük.

    Balanyi György ekképp fogalmazza meg a hazafias nevelés teendőit: „…a hazaszeretet lángját csak olyan nevelés szíthatja fel a lelkekben, mely az értelem és a kedélyélet alakításán túl az akarat s vele az egész jellem formálására is döntőleg tud hatni… Nem szabad elfelejtenünk, hogy a hazának nem szónokló és mellverdeső, hanem kötelességtudó és áldozatkész fiakra van szüksége. Olyanokra, akik mindenüket, egyéni kényelmüket, vagyonukat, sőt ha kell, életüket is fel tudják érte áldozni. Áldozatra pedig csak az képes, aki nemcsak érti és bámulja, hanem éli és minden idegszálával meg is valósítja az áldozatosság szellemét.”[109]

    Az idézetből kiderül, hogy a nemzeti nevelésnek milyen szoros a kapcsolata a valláserkölcsi neveléssel, hisz az önfeláldozás, a másokért való odaadott élet gyökerestől keresztény életforma, melynek kialakítása a vallásos magatartás alapvető követelménye.

    Az iskolai oktatásban főleg az ú. n. nemzeti tárgyak, úgymint: magyar nyelv és irodalom, magyar történelem és földrajz, állampolgári ismeretek stb. voltak hivatva a hazaszeretetre való nevelést szolgálni. Elsősorban ezen tárgyaknak volt feladata, hogy a hazára és a nemzetre vonatkozó ismeretek közlése és feldolgozása kapcsán fokozatosan ráeszméltessék a gyermekeket arra, hogy nekik bizonyos kötelességek feltétlen vállalásával kell viszonozniuk a nemzeti közösség részéről már élvezett páratlan anyagi, szellemi és erkölcsi előnyöket. Midezt pedig - mondják a piaristák - inkább megéreztetéssel, mint erőszakolt alkalmazással kell az iskolának megtennie.

    Fontosnak tartották, hogy a hazát nem csak múltjában, hanem jelenében is megszerettessék a diáksággal. Erre legjobb eszköz a természeti szépségeknek, a néprajzi viszonyoknak s általában mindama sajátosságainak megismertetése, melyek minden más országtól megkülönböztető egyéni arculatot kölcsönöznek neki.[110] Kiváló fórumai voltak a most említett nevelési szempontnak az osztály- és tanulmányi kirándulások, melyekről fentebb már ejtettünk néhány szót.

    A vallási jellegű megemlékezéseknek megfelelően egy sor hazafias ünnepet is számon tartottak a rendi intézetek az évkönyvek tanúságai szerint. Elsősorban ilyennek számítottak a hagyományos nemzeti ünnepek: március 15-e, az aradi vértanúk napja: október 6-a. Az első világháború után külön jelentőséggel bírtak a vesztes háborúval kapcsolatos megemlékezések is. A trianoni békediktátum évfordulóin irredenta megemlékezéseket tartottak. Külön aktualitást adott ennek a rendben az, hogy a rend legalább akkora veszteséget szenvedett iskoláiban, rendházaiban, mint a nemzet. Mai szemmel érdekes, hogy olyan viszonylag jelentéktelen apropók kapcsán is kialakíthattak ünnepségeket, mint pl. a lipanovai csata az első világháborúban. E részcsatában, mely végül is a világháború kimenetelére nem bírt döntő jelentőséggel, de mégis szép epizódja volt a magyar hadtörténelemnek, talán az elveszett háborús érdemeket próbálták menteni, a megalázott nemzeti büszkeséget kárpótolni. A kor magyarságának nagy szüksége volt mindezekre, hogy magára tudjon találni az új történelmi szituációban.

    Mindig megemlékeztek a kormányzó, Horthy Miklós név- és születésnapjáról, eleinte Ferenc József, majd később a fiatalon elhunyt IV. Károly uralkodók haláláról is. A magyar történelem nagyjait, főként a kor történelemszemléletének[111] megfelelőeket favorizálva, úgyszintén számon tartották: Széchenyi, Rákóczi, többször voltak megemlékezések tárgyai.

    Olykor nagyobb jubileumok is adódtak, mint pl. 1926-ban, a mohácsi csata évfordulója. Ezen történelmi események kapcsán az iskolai értesítők első lapjain kisebb-nagyobb tanulmányok jelentek meg, melyekben a helybeli iskolák tanári karából kikerülő szerzők színvonalas írásokban méltatták ezek jelentőségét. Külön figyelemmel kisérték a piarista öregdiákok sorából kikerülő jelentősebb politikusok, hazafiak életművét. Így emlékeztek meg pl. egy kerek évfordulón Vasvári Pál 1848/49-es tevékenységéről. De olykor még élő, de jelentős pozíciókig eljutó öregdiákok méltatásának is helyet adtak. Többször szerepel, pl. a pesti évkönyvekben Imrédy Béla neve, aki először pénzügyminiszterként, majd miniszterelnökként is komoly erkölcsi támasza volt a piarista diákságnak, s megemlékezései, helyzetelemzései alakították a még iskolapadokban ülő diákok hazafiságát, piarista diák öntudatát.

    3. Piarista oktatás-nevelés

    Van egy másik, szintén a rendalapítótól származó latin jelmondata a rendnek: pietas et litterae, ami magyarra fordítva ezt jelenti: vallásosság és tudományosság. A sorrend bizonyos értelemben már jelzi a két szónak a fajsúlyát, ugyanakkor az „és” szócska arra is utal, hogy egyszersmind mellérendelő viszonyban is vannak egymással. Mindez jól kifejezi a kegyes tanítórendiek tanításhoz való hozzáállását.

    Mint a fentebbi gondolatokból kiderül, a vallási oktatás kitüntetett szerepet játszott a piarista oktatói-nevelői munkában, azonban a tudományokat sem hanyagolták el a piarista iskolák falai között. Az oktatást, az iskolai munka jó néhány jellemzőit már megvizsgáltuk az előző fejezetben, most a két világháború közötti piaristák írásai alapján azt szeretném megvizsgálni, hogy miképp vélekedtek az oktatásról, a pedagógiai alapelvekről.

    Megyer József szerint a piaristák nem igyekeztek sohasem jeleskedni az elméleti pedagógiában, de mindig tudták, hogy az iskolában mit és hogyan kell csinálni. A készen kapott elméleti kereteket ki tudták tölteni szellemmel, és a paragrafusokat csak annyira értékelték, hogy ne ölje meg a szellemet.[112] A piaristák a szerző szerint a reális oktatás úttörői voltak. A magyar piaristákból hiányzik mindenfajta kenetesség, bűbájosság. Amint a magyar piarista szellemi gyomra nem veszi beteges irodalmi stílust, vallásossága sem édeskés, hazafisága nem sallangos és valláspótló, nevelése pedig nem nagybácsiskodó. Tiszteli a gyermeket, de tudja, hogy a férfi a cél.[113]

    A piarista tudományos felfogásában bizonyos nemes szabadságot élvez. A rendi szellem nem rakott szemellenzőt azokra, akik az igazságot keresték.

    A nevelés további jellegzetes vonása, hogy nincs benne semmi kasztszerű, elkülönítő, mellyel neveltjeiket maguknak akarnák lefoglalni.

    A piarista jelleg eklektikusnak is nevezhető Megyer József szerint, mindenből a legjobbat, a legtermészetesebbet, a legegészségesebbet akarja megvalósítani.

    Ohmacht Nándor szerint a piarista szellemet a szív és az ész egyensúlyára való törekvése jellemzi.[114] A szeretet, mely itt nem elvont fogalmat, hanem konkrét életgyakorlatot jelent (a szükséges segédeszközök biztosítása a diákságnak, a szegényebb tanulók támogatása ruhával, élelemmel, etc.) nem hiányozhat a kegyes iskolákból. A nép fiainak állandó szerető szemmel-tartása észrevétlenül is, szociális gondolkodást nevelt a többi piarista tanítványba is, nem elméleti buzdításokkal, hanem magatartással. Maguknak a tanároknak társadalmi különbségtevést nem ismerő bánásmódja volt ennek a nevelésnek a legfőbb titka, amit azért is könnyebben meg tudtak tenni a piarista atyák, mert az ő soraikban is nagy számban voltak egykor szegény körülmények közül jött rendtagok.

    Vézner Károly a tekintélytisztelet fontosságát elemzi a már említett nevelési tanulmánygyűjteményben.[115] Miután elveti a szélsőségesnek ítélt despotizmust és liberalizmust, mely szerinte egyaránt károsan befolyásolja az emberi személyiség fejlődését, megállapítja, hogy ezek után marad az arany középszer, mely a korlátlan szabadság túlzó követelésével szemben a tekintélyre bízza a nevelést, de féltő gonddal vigyáz arra, hogy a gyermek egyénisége össze ne roppanjon a hatalom súlya alatt. A katolikus és piarista pedagógiának a tekintély-tiszteletéből mindenekelőtt az következik, hogy a nevelés munkájában az eszmény áll előtérben, nem a tekintély. Nem a parancsok és rendszabályok nevelnek, sőt nem is a nevelő, hanem az eszmény. Bár jóllehet a tekintély nem azonos a birtokosával, mégis az eszmény képviselőjének, vagyis a mindenkori piarista nevelőnek méltónak kell lenni a vállalt hivatásra. Mindemellett azonban mindig ott vannak azok az eszményképek, melyeket a két világháború között kihangsúlyozottan is az ifjúság elé tett a magyar katolikus egyház: főleg árpád-házi szentjeink: Szent Imre, Szent Margit, de a szociális igazságosság nagy példaképe: Szent Erzsébet is.

    Az iskolai értesítők mindig kiemelten említik a szülői értekezletek jelentőségét. Ezeken a fórumokon gyakran hangoztatták a piaristák, hogy a szülői háttérrel való együttműködés nélkül nem tud eredményes lenni az iskolai oktatói-nevelői munka sem. Így a szülői fórumokon mindig szó esett a diákság otthoni napirendjéről, az idő minél praktikusabb és hasznosabb beosztásáról, a gyermekek otthoni munkában való fölhasználásáról, a bejáró diákságra leselkedő veszélyekről, a serdülő és ifjúkori fejlődéssel együtt járó problémákról, a hasznos és kifejezetten káros olvasmányokról, az akkor modernnek tűnő, de ártalmasnak ítélt eszmeáramlatokról, etc.

    Mivel a piarista iskola az életre igyekezett nevelni, a kegyes atyák mindig kiemelten tartották számon a pályaválasztással járó gondokat, feladatokat. Egy váci évkönyv tanúsága szerint a vezérelv a „megfelelő embert a megfelelő helyre” kell, hogy legyen.[116] Ebből következik, hogy a piarista tanárnak ismerni kell a gyermeket, hogy őt a legmegfelelőbb irányba lehessen elindítani és ismerni a helyet, a különböző pályákat. Talán jó képet nyújt a húszas évek végéről a következő idézet: „Ma legkevesebb pályanyerési kilátásokkal az indul az életbe, aki csak azzal az átlagtudással van ellátva, amit a mai középiskola ad. Az életben a szaktudást keresik, becsülik és fizetik.”[117]

    Talán azért voltak oly népszerűek a kegyesrendi iskolák Magyarországon a két világháború között, mert a rendnek az a hagyományos szellemisége, mely nyitott volt minden változás és újdonság iránt, valamint az a gyakorlatiasság és egyszerűség, mellyel az élet nehéz dolgait kezelni tudta meg tudott felelni a változó időkben is az újonnan jelentkező igényeknek, elvárásoknak.


    VI. A rendi tanárképzés alakulása

    A leendő piarista paptanároknak mindig is voltak külön a tanárképzésre kijelölt intézeteik, de ezek nem voltak államilag elismert tanárképzők. A vizsgált korszakban három részre tagolódott a piarista növendéknevelés: Noviciátus működött Vácott, egy ú. n. Studentátusi intézmény Kecskeméten, és a Kalazantinum Hittudományi és Tanárképző Intézete Budapesten. A növendéknevelés ezen intézményeiről mindig beszámoltak a káptalanokon a kijelölt elöljárók, akik felelősek voltak ezen intézmények működéséért.

    A noviciátus az újoncévet jelentette, csak ennek letöltése után kezdhette meg a piarista hivatásra készülő a teológiai és tanári tanulmányait. A studentátus intézménye Kecskeméten volt egészen a harmincas évek közepéig, míg föl nem számolták az egyházjogi reformok következtében. A régi gyakorlat szerint ugyanis már gimnazista fiúkat is felvettek a rendbe, akik miután letöltötték Vácott az újoncévüket, folytatták a gimnáziumi tanulmányaikat Kecskeméten, ahol ellátásukról már a rend gondoskodott. Mikor letették az érettségit, akkor folytathatták tanulmányaikat a Kalazantinumban. Ez a hármas tagozódás már az első világháború előtt kialakult.

    Sokáig az államhatalom nem szólt bele az iskolai tanításra való felkészítésre. Így az rendi belügy maradt. A képzésre jó példa, hogy amikor a 48-as szabadságharc után igen erős volt a tanárhiány, előfordult, hogy a felvett novíciusokat rögtön tanári munkára irányították, vagy pedig 1-2 évi tanulás után az iskolai elfoglaltság miatt magán úton voltak kénytelenek tovább tanulni a teológiát.[118]

    Hazánkban a szaktanításról és a tanári vizsga kötelező letételéről már a szabadságharc után is hoztak intézkedéseket, de a végső pontot az 1983. évi XXX. tc. jelentette. A rend egy ideig próbált fölmentést kérni és rövidebb egyetemi tanulmányokkal elodázni a hivatalos intézkedést, de az iskolapolitika abba az irányba mutatott, hogy nem lehet már sokáig kitérni a sürgető követelmények elől. Lévay Imre rendfőnök és Fekete Endre piarista bábáskodásával abban a két egyetemi városban, ahol volt a rendnek háza és iskolája, előbb Kolozsvárott (1894) majd Budapesten is (1895) megnyitották a megreformált rendi tanárképző intézeteket: a Kalazantinumot.[119] A tanárképzés alapvető követelménye az lett, hogy minden növendék lehetőleg négy teljes esztendőn át látogassa az egyetemet, és legalább szakvizsgálattal kezdje meg iskolai működését.

    A világháború közepén, 1916-ban történt a következő jelentősebb változás a Kalazantinum intézetének életében, amikor összevonták a két részintézményt, s az egységesített új tanárképzőt már a budapesti új, tágas épületbe költöztették be.

    Az 1918-19-es eseményekről már volt szó: a Kalazantinum is eléggé megsínylette ezeket az esztendőket. 1920 őszén új vezetőség került az intézet élére: Zimányi Gyula lett az igazgató, Tomek Vince pedig (a későbbi rendi generális rendfőnök) a prefektus.

    A húszas években sok új vonással gazdagodott az intézet belső élete.[120] Kialakult napi áhítatgyakorlatok rendje (elmélkedések, szentséglátogatások, zsolozsmák rendje), évenként kétszer tartottak lelkigyakorlatot. Nagy gondot fordítottak papi lelkület és a liturgikus érzék fejlesztésére.

    A teológiai tanulmányok színvonala is emelkedett. A teológiát tanító tanárok között ekkor országos hírű teológusokat is találunk, hogy csak Schütz Antal nevét említsük.[121]

    Speciális tudományos és szakmai fórumot jelentett a Kalazantinumban az ú. n. Academia Calasanctiana. A két világháború között igen szép eredményeket tudott felmutatni, s magas szintű, értékes dolgozataival, előadásaival hozzájárult a növendékek szakmai képzettségének növeléséhez. Az előadásokról, vitákról, hozzászólásokról jegyzőkönyvet készítettek, ezekben máig nyomon követhetjük a korszakban érdeklődést keltő tudományos kérdéseket. Egy-egy kispap a saját tanári szakjának megfelelő tárgyban adott elő azokban a témákban, melyekben az egyetemen leginkább elmélyedt, vagy ami éppen érdekelte.

    Az intenzív szellemi munka mellett az egészséges életet is szem előtt tartották a tanulmányi házban. A duna-parti nagy épületben helyet kaptak kisebb-nagyobb műhelyek, hobbi-tevékenységek számára is egy-két helyiség. Általánosan elterjedt volt a hangszerismeret, saját kis kamarazenekara volt a növendékháznak. 1922-től ismét szokásba jöttek az egynapos kirándulások. Nemcsak a testi felüdülés miatt voltak ezek fontosak, hanem a közösségi szellem építése szempontjából sokat jelentettek.

    A húszas évek vége változást hozott az intézet életében. Az 1924. évi XXVII. tc. elrendelte, hogy a tanárjelölteknek 4 évi egyetemi hallgatás után a pedagógiai vizsga feltételéül egy külön gyakorlati évet is kell végezniük. E rendelet visszhangja képen a teológiai éveket is 5 évre emelte fel a rendi vezetőség. Sőt, ezen túl is ment. Az 1928/29-es tanévtől kezdve külön „csak teológiai” évet iktatott be a tanulmányi rendbe és így 6 évre emelte a főiskolai évek számát.

    Az első kalazantinumi évben még nem jártak a Bölcsészkarra a növendékek, az utolsóban pedig az újjászervezett Tanárképzőben gyakoroltak.

    Az 1924. évi XXVII. tc. rendeletét felsőbb engedéllyel úgy foganatosították a rendben, hogy a rendi növendékek a szakvizsgájuk után a gyakorlati évet a pesti iskolában tölthették. A budapesti gimnáziumban megalakult az új Rendi Tanárképző, mely az Állami Tanárképző Intézet tanulmányi rendjéhez igazodott. A gyakorlati tanárképzés főbb mozzanatait a hospitálás, a vezető tanárral folytatott megbeszélés, a gyakorló tanítás és végül egy rendi bizottság előtt tartott próbatanítás képezte. Ezek mellett bevezették a tanárjelölteket a fontosabb iskolai teendők végzésébe.

    A húszas évek végén eszközölt változások lehetővé tették a modern nyelvi szakra készülő növendékek számára, hogy az első teológiai évet külföldön tölthessék. Rendszerint az illető külföldi egyetemmel kapcsolatban álló szemináriumban végezték ez év alatt teológiai tanulmányaikat. Így kerültek ki a rendi növendékek Párizsba, Lille-be, Innsbruckba, később Milánóba is. Ezen évektől kezdve a rend római központi sudentátusába is küldtek teológusjelölteket, akik a Gregorian-án végezték tanulmányaikat. A német szakos növendékek a nyári vakációban több alkalommal az osztrák piaristáknál vendégeskedtek egy-egy hónapra.

    A harmincas évek időszaka minden szempontból a fokozatos fejlődés korát jelentette nem csak a rendben, de a tanulmányi házban is.[122] Nemcsak létszámban ért el rekordot az intézet, hisz egyes években 90 fölött volt a növendékek száma,[123] hanem jó nevet szerzett magának az egyházi és világi közvélemény előtt is.

    A kalazantinereknek jó hírük volt az egyetemen. Sokan kiváló teljesítményt nyújtottak. Irodalmi működésük, doktori értekezéseik 1932-től külön sorozatban jelentek meg „Palestra Calasanctiana” címmel. Ez a sorozat számos értékes tagjával a Kalazantinum élénk szellemi tevékenységének egyik legmegfoghatóbb bizonysága. Gyakran szerepelnek a piarista kispapok a Magyar Nyelv, a Katholikus Szemle, a Juventus és a Gyorsírási Szemle hasábjain is. Amióta az első évesek számára kötelezővé vált a gyorsírás tanulása, nagy népszerűségnek örvendett ez a hasznos stúdium a növendékek között.

    Szintén jó nevük volt egyházi körökben az intézet növendékeinek liturgikus felkészültségük és tudásuk miatt. Szívesen hívták a piarista kispapságot a legnagyobb egyházi megmozdulásokra is asszisztencia szolgálatra. Híres volt az intézet énekkara is, mely a rádióban adott hangversenyek mellett hanglemezeket is kiadott.

    A sikerek hátterében komoly nevelői és szervezői munka állott, mely Zimányi Gyula, Schütz Antal, Sebes Ferenc és Tomek Vince piaristák nevéhez fűződik.

    A rendben e korszakban lejátszódó reformok is éreztették hatásukat a rendi növendéknevelő intézetben. Az új rendi konstitúció kiadása és a CIC-hez való fokozottabb alkalmazkodás eredménye, hogy 1933. tavaszától életbe lépett a pápai klauzúra, 1934-től pedig egyre nagyobb súlyt fektettek a vita communis gyakorlati megvalósítására. Csökkentették az intézeten kívül töltött nyári vakáció idejét. Ekkor már a heti gyónás volt kötelező. A piarista szellem ápolását szolgálta a csütörtök reggelente az alapító Kalazanci Szent József tiszteletére szentelt áhítatgyakorlat. Szaporodtak a piarista ihletésű imák, intenzívebben jutott kifejezésre az egészséges rendi szellem.

    Ha a magyar ifjúság vezetését a kornak megfelelő elvek és módszerek szerint akarták a rendi növendékek biztosítani piarista hivatásukkal, akkor feltétlenül meg kellett ismerkedniük a cserkészettel is. Sok kalazantiner kispap korában is fenntartotta diákkori kapcsolatait a cserkészettel. Egyesek részvettek régi csapatuk nyári táborozásán is. Voltak 1933-ban a gödöllői jamboreen, 1934-ben pedig a hárshegyi cserkésztiszti táborban. Az intenzív cserkészélet azonban 1936-ban indult meg. Szamek József prefektus vezetésével megalakították az intézeti cserkész-vezető rajt. Céljuk az volt, hogy alkalmat találhassanak a cserkésztiszti képzettség megszerzésére, s így a piarista gimnáziumok cserkészcsapatainál a rendi cserkészvezetők utánpótlása biztosítva legyen. A raj hetenkint tartotta összejöveteleit. Szereztek sífelszerelést, téli tábort rendeztek, nyáron pedig vízitúrákra indultak.

    A Prohászka-kör 1935-ben alakult meg. A kb. 20 főnyi csoport Gerencsér István vezetésével 4-5 éven keresztül önkéntesen foglalkozott a kor szociális kérdéseivel és a nemzetnevelés feladataival. Tanulmányozták az egyház szociális kérdésekkel foglalkozó megnyilatkozásait, megismerkedtek az ifjúsági mozgalmakkal. Eljártak a katolikus tanoncotthonba, a szalézi internátusba, s részvettek a Prohászka-munkaközösség kongresszusain és az esztergomi katolikus nyári egyetemen.

    A harmincas évek másik jellemző vonásaként említhetjük, hogy a Kalazantinum élénkebb kapcsolatokat épített ki más főiskolai intézetekkel.[124] Karácsonykor rendszeresen levelet váltottak az olasz piarista növendékekkel. A piarista növendékházban tartózkodott több bencés kispap tanárvizsgái alatt. A párizsi és lille-i katolikus egyetemen tanult magyar rendi növendékeket többször felkeresték egykori francia kollégáik.

    Az egészséges élet fontosságáról már ejtettünk szót. Az egyre gyakoribb kirándulások mellett 1934-től bevezették a heti tornaórákat is. Azok a növendékek, akik a nyári vakációban nem tudtak kellő felüdülésre alkalmat találni akár szüleiknél, akár más piarista helyen, különösen a tatai rendház vendégszeretetét élvezhették. Év közben más jellegű pihenési és szórakozási lehetőségek adódtak. Napközben, pl. a tanulási idők szüneteiben élénk forgalom volt a növendékek nagy tetőteraszán. A közös zenélés, éneklés és a rekreáció egyéb formái mind gazdagították a közösség életét, s egyben sajátos családiasságot is teremtett a rendi életre készülők körében. Gyakoriak voltak a név- és születésnapi megemlékezések, melyek alkalmával elöljáróikat és egymást köszöntötték a kispapok.


    VII. A korszak kiemelkedő piaristái

    1. Áttekintés

    Sántha György a már említett művében úgy jellemzi ezt a két világháború közötti időszakot, mint amely a legtermékenyebbnek, legnagyobb szabásúnak mutatkozott a rend történetében a Szatmári béke (1711) óta.[125] Szerinte ennek oka jórészt az ország új történeti, kulturális és szociális helyzetében keresendő, mely az első világháború után egyre szorosabban kapcsolódott a nyugathoz kultúrájában, irodalmában és tudományos irányzatában egyaránt. Egy új aranykor kezdetének tekinti a korszakot, melyet sajnos tönkretett a második világháború, s az ország szovjet befolyási övezetbe való bekerülése.

    Sántha a magyarul csak kéziratban meglévő, olaszból visszafordított művében a vizsgált korszakban a következő műfajokban említ jelentős piarista tevékenységet: filozófia, pedagógia, történetírás, irodalom és irodalomtörténet, teológia, valamint természettudományok. Az alábbi táblázat a kiemelkedőbb tudományos munkásságot felmutató piaristákról nyújt tájékoztatást a vizsgált időszakban.

      8. táblázat A korszak kiemelkedő piaristái a művelt tudományágak szerint
      1. Filozófia
      • Schütz Antal (1880-1953)
      • Kornis Gyula (1885-1952)
      • Sík Sándor (1889-1963)
      2. Pedagógia
      • Révai József (1887-1967)
      • Kornis Gyula (1885-1952)
      • Sík Sándor (1889-1963)
      • Kisparti János (1885-1940)
      • Zimányi Gyula (1879-1953)
      3. Történészek
      • Takáts Sándor (1860-1932)
      • Miskolczy István (1881-1937)
      • Friedrichh Endre (1878-1952)
      • Biró Imre (1883-1972)
      • Biró Vencel (1885-1962)
      • Balanyi György (1886-1963)
      • Tomek Vince (1892-1986)
      4. Irodalom
      • Kőrösi Albin (1860-1936)
      • Perényi József (1875-1938)
      • Walter János (1886-1972)
      • Sík Sándor (1889-1963)
      5. Természettudományok
      • geológus, paleontológus
      • matematikus
      • Laczkó Dezső (1860-1932)
      • Suták József (1865-1865-1954)
      6. Teológia
      • Hám Antal (1865-1927)
      • Halamka Gyula (1898-1943)
      • Schütz Antal (1880-1953)

    E dolgozat keretei nem engedik meg, hogy bővebben elemezzük a fent említett nevekhez kapcsolódó életműveket. Csak arra lehet vállalkozni, hogy az ismertebbek nevek közül választva vázlatosan ismertessünk néhány piarista életutat. A korszak két legismertebb neve talán Sík Sándor és Schütz Antal. Az alábbiakban e két kiemelkedő kegyesrendi szerzetesről lesz szó.

    2. Sík Sándor (1889-1963)

    A két világháború közötti Magyarország egyik legkiválóbb irodalmára, költő, író, egyházi szónok és pedagógus.[126]

    Kikeresztelkedett zsidó családban született Budapesten, gyermekkorát Pesten és Gödöllőn tölti, elemi iskoláit is itt végzi.[127] Szülei és papismerősei tanácsára a piaristákhoz iratkozik be középiskolába. Itt ötödikes korában kerül közel a Zászlónk című újsághoz és a Regnum Marianum köréhez.

    Tizenhárom éves korában már jelentkezik a piarista rendbe. A hatodik gimnáziumot mint novícius Vácott, a hetedik- és nyolcadikat mint kispap Kecskeméten végzi a studentátusban. Az utolsó középiskolai évében válságba kerül: nem tud dönteni, hogy költő vagy szerzetes legyen-e. Hittanára, Zimányi Gyula lesz segítségére: a kettő összefér egymással. Így lesz piarista-pap és költő egy személyben.

    Érettségi után a pesti egyetem magyar-latin-görög szakos hallgatója lesz. Nagy hatással van egyéniségének fejlődésére Riedl Frigyes, Schütz Antal és Prohászka Ottokár. 1910-ben szakvizsgázik és doktorál, majd Vácott, hamarosan pedig Pesten tanár.

    1911 nyarán megismerkedik külföldön a cserkészettel. Ezután a hazai cserkészet egyik legkiemelkedőbb elkötelezettje lesz: az 1912 végén megalakuló Magyar Cserkészszövetség első elnöke. A magyar cserkészet jellegadó személyisége egészen a harmincas évek végéig.

    Még váci tanárkodása idején (1910) jelenik meg első verseskötete, s mind intenzívebben kapcsolódik a kor irodalmi életébe.

    Hamarosan a pesti gimnáziumba helyezik, ahol 1911-tól 1929-ig működik. Itt segédszerkesztője és állandó kritikusa az Élet c. katolikus folyóiratnak, szerkesztője majd 1919-31 között főszerkesztője a Zászlónk c. lapnak. Öt verseskötete, színdarabok, novellák, cikkek, kritikák, diákimakönyv, zsoltárfordítások, a cserkészpedagógia kidolgozása, irodalomtörténeti tanulmányok ez időszak termékei. Mindezek mellett tanít, osztályfőnök, lelkigyakorlatokat vezet, előadásokat tart, cserkészkedik.

    A húszas években vált országosan ismertté, 1919 februárjától tagja a Szent István Akadémiának, 1925-től a Kisfaludy Társaságnak.

    1929-ben kinevezik az újonnan alakult szegedi egyetem irodalomtörténeti tanszékére professzornak.[128] Szegedi működése 1944 októberéig tart. Ezek az évek az elismert tudós, a népszerű tanár és az országos hírű költő évei. Sorra jelennek meg irodalomtörténeti tanulmányai, verseskötetei. Imakönyvet ír, himnuszfordításokat jelentet meg, megszületnek legjelentősebb drámái, véglegesíti cserkészpedagógiáját.

    Országos szereplése is megnő. István király c. drámáját 1930-ban mutatja be a szegedi városi színház, 1933-ban a Nemzeti Színház. 1934-ben Vojnits-érmet, 1942-ben Marcibányi-emlékjutalmat nyer. 1934-40 között az Országos Irodalmi és Művészeti tanács tagja, 1938-tól a Petőfi Társaságba kerül, ugyanebben az időszakban a Baumgarten-kuratórium tagja is. 1936-ban nyomtatásban is megjelenik a „Szent Magyarság” c. rádióbeszéd-gyűjteménye. 1937-től a Vajda János Társaság is elnökségi tagjai között tartja számon.

    1938 az első zsidótörvény éve, Sík Sándor életében a döbbenet, felkavart, szenvedélyes identitásvizsgálat ideje. Magyarsága, kereszténysége elvitathatatlan. Professzorsága mentességet biztosít számára a diszkrimináció konkrét terhei alól, a gondolati, érzelmi válságtól azonban ez nem védheti meg.

    Sík Sándor irodalmi munkásságával rokon filozófiai érdeklődése is: elsősorban az esztétika területét művelte. 1942-ben jelent meg Esztétika c. munkája, melyben azokat az elveket és szabályokat veti papírra, amelyek minden művészi alkotás születésénél és növekedésénél szerepet játszanak.

    Pedagógiai jelentőségét a cserkészet mellett a Schütz Antallal együtt szerkesztett Imádságoskönyve is fémjelzi. Gyakran lírai és drámai költeményeit is a pedagógia művészetének szolgálatába állította.

    3. Schütz Antal (1880-1953)

    Egy kis torontálmegyei faluban, Kistószegen született. Apja kisiparos, aki kereset-kiegészítésképpen néhány hold földet is művelt.[129] A család német származású volt, Schütz Antal - mint vallja -tizenkét éves korában még nem tudott magyarul. A szegedi piaristákhoz küldték tanulni az ifjút, aki nem kis nehézségek árán jól megtanult magyarul, s kitűnő bizonyítvánnyal fejezte be középiskolai tanulmányait.

    Érettségi után belépett a piarista rendbe, Vácra került, ahol a noviciátusban együtt volt a nála fiatalabb juhász Gyulával, aki fél év után visszament Szegedre. Schütz a következő évben, 1900-ban, a budapesti piarista növendéknevelő intézet tagja lett és négy éven át végezte a Pázmány Egyetem Hittudomány Karát.

    Már rendi növendék korában több cikke megjelenik. 1904-ben szentelik pappá, ezután két évig a szegedi gimnáziumban hittant, latint és magyar irodalmat tanított. 1906-ban Pestre helyezik, ahol a gimnáziumban hittant, a rendi növendékek teológiai főiskoláján pedig theologia fundamentalis-t, a dogmatikát és pár éven keresztül biblikumot tanított. Tanársága kezdetén gyakran írt könyvismertetéseket, bírálatokat, hozzászólásokat és cikkeket.

    Jelentősebbek ezeknél a középiskolák négy felső osztálya számára írt hittankönyvei, és rendtársával, Sík Sándorral együtt írt imádságoskönyve. E művek sok kiadást értek meg, és majdnem negyven éven keresztül használatban voltak az egész országban.

    1916-tól 1946-ig a dogmatika professzora volt a Pázmány Egyetem Hittudományi Karán.[130] Két ízben a kari dékán, egy ízben az egyetem rector magnificusa tisztségét viselte. Professzorsága nagy eredménye, hogy hallgatóit latin és a nagyközönség számára is hozzáférhető magyar nyelvű dogmatikai tankönyvvel ajándékozta meg. Ezeknek első kiadása a húszas évek elején, átdolgozott és bővített második kiadása a harmincas évek második felében, majd 1940-ben jelent meg.

    Prohászka Ottokárt régóta ismerte Schütz Antal, hallgatta előadásait, olvasta írásait. Prohászka 1927-ben bekövetkezett halála alkalmából több ízben előadott és írt róla. Prohászka összegyűjtött munkáinak szerkesztésére és sajtó alá rendezésére is őt kérte fel a Szent István Társulat.[131]

    Bár elsősorban mint hittudóst tartották számon, a filozófiában is jelentős munkásságot fejtett ki.[132] A würzburgi egyetemen végzett tanulmányok után a teológiai mellé 1915-ben pszichológiából is szerzett doktorátust. Már jóval e doktori értekezése előtt foglalkozott bölcseleti problémákkal is. A pszichológia, ismeretelmélet, kozmológia és metafizika problémái mellett fontos kutatási területnek számított a logika.

    Filozófiai kutatásainak és tanulmányozásainak fő tárgya a skolasztikus bölcselet volt. Mindent megtett, hogy ezt a bölcseleti irányt Magyarországon is ismertté tegye. Már hosszas filozófiai munka állt mögötte, mikor 1927-ben kiadta a Bölcselet elemei című skolasztikus filozófiai kézikönyvét. E művének különlegesen jól sikerült fejezetének tartották az episztemológia, értékelmélet, esztétika és antropológia részeket. A belső értékek mellett az is nagy érdeme, hogy első rendszeres tárgyalása a skolasztikus filozófiának magyar nyelven. Így a modern filozófiai szaknyelv sokat köszönhet Schütz munkásságának.

    Egyik szószólója volt az Aquinói Szent Tamás Társaságnak, amelynek az volt elsődleges célja, hogy elmélyítse az újskolasztikusok időszerű filozófiájának tanulmányozását. Éveken keresztül a társaság elnöke. Szent Tamás filozófiájának megismertetése és terjesztése indította arra is, hogy a nagy középkori filozófus Summa-jából válogatott, jelentős szövegeket adjon ki, a latin szöveggel párhuzamosan magyar fordítással és nagyon világos magyarázatokkal ellátva.

    Filozófiai munkásságában külön említést érdemelnek tanulmányai, melyek az emberiség történetének problémáit boncolgatják.[133] Érdemes kiemelni tanulmányai közül az „Isten a történelemben” címmel megjelent írását, melyet német és spanyol nyelvre is lefordítottak. Ebben filozófiai és teológiai magyarázatot akar adni az emberi történelem bonyolult alakulására.

    Tanulmányai jó része azoknak az előadásoknak összefoglalása, amelyeket a Pázmány Péter egyetem valamennyi kara hallgatóinak tartott. Óriási volt az a hatás, melyet ezek az előadások közvetlenül vagy következményeikben a főváros kulturális és szellemi életének vezető köreire gyakoroltak. El lehet mondani, hogy ezek révén Schütz tanítója, szellemi és lelki vezetője lett nemcsak a papságnak Magyarországon, de civil környezete jó részének is, sőt külföldön megjelenő írásaival hatása ott is érezhető volt.

    Nem alkotott új bölcseleti rendszert, mégis korának nagy filozófusának számított. Nemcsak azért, mert átültette a magyar nyelvre a skolasztikus filozófiát, hanem azért is, mert azt a modern időkben is a tudomány, műveltség és hit közvetítőjévé tudta tenni.


    VIII. Befejezés

    Láttuk, hogy milyen körülmények között élt és készült hivatására a két világháború közötti növendékpapság, s a két kiemelt piarista kapcsán azt is, hogy a növendékházból kikerülők miképp teljesítették később a tevékeny piarista életben hivatásukat. Azt a hivatást, mely a fiatalok nevelését és oktatását tűzte ki célul egy olyan korszakban, amikor a magyar társadalomnak újra magára kellett találnia a történelmi viharok által megtépázott helyzetében.

    A piarista rendi iskolákat viszonylag széleskörű társadalmi csoportok látogatták, de mint láttuk, zömével a középosztály gyermekei. A falak közül kikerülő diákság sorsa a későbbiekben elég változatosan alakult: egészen egyszerű emberektől kezdve későbbi miniszterek, miniszterelnökök is előfordultak közöttük. Az öregdiákokat később is nagy szeretet és vonzalom fűzte egykori iskoláikhoz. Mit köszönhettek a piaristáknak? Talán azt, hogy szilárd és vallásos világnézetet kaptak egy olyan korban, amikor a fasizmus és bolsevizmus hangjai egyre hangosabban és markánsabban hangzottak az emberek fülébe. Talán azt, hogy a megszégyenítő trianoni békediktátum után egy józan, mértékeket tartó nemzeti öntudatot kaphattak az ízig-vérig magyar piarista atyáktól. Talán azt, hogy megtanították őket a gyakorlatias, az egyszerűséget szerető munkás életre, arra a küzdésre, mely nem a másik letaposását jelentő élet-halál küzdelem, hanem az élet során felbukkanó nehézségek becsületes, vallásos lelkülettel való megoldása.

    A piaristáknál is képviselhetett persze egy-egy rendtag negatív pedagógiai nézeteket, de akár politikai szélsőségeket is. A rend hivatalos fórumainak jegyzőkönyvei ezekről is szólnak. Mégis működésük összességében olyan széleskörű és létfontosságú igényeknek felelt meg, melyet a kor magyar társadalma nem nélkülözhetett.

    E szakdolgozat keretein belül csak néhány témát lehetett felvetni. Olyan témákat, melyek egynémelyike sokkal nagyobb elmélyülésre és kutatásra tarthat igényt, amit majd rendi történészek remélhetőleg a jövőben meg is fognak tenni. Mégis talán sikerült az első világháború és a Tanácsköztársaság után felocsúdó kegyes tanítórendről egy olyan portrét festeni, mely nemcsak a külsődleges iskolai működést mutatja be, de megpróbál betekintést nyújtani a háttérben zajló belső rendi élet fejleményeiről is, amelyet mindig befolyásolt, melyre mindig nagymértékben hatással voltak a magyar és a nemzetközi események történései, világi és egyházi tekintetben egyaránt.

    A piarista iskoláknak is, miképp az egész magyar oktatásügyben jelenlévő, egyházi kezelésben lévő iskolai intézményeknek, a két világháború között fontos szerepe volt a magyar hétköznapok kialakításában: közvetlenül az oktatásügyben, de a kikerülő diákok révén az élet minden területén. Talán mondhatjuk e dolgozat végén, hogy a piarista szellemiségből, lelkiségből táplálkozó 10 magyar iskolából kikerült diákság becsületére és javára vált az országnak, a magyarságnak, s nem utolsó sorban a katolikus egyháznak. A piarista iskolák tevékenységükkel így nemcsak iskolatörténetet írtak, de közvetve a szélesebb magyar történelemre is hatással voltak.


    Irodalom:

    Levéltári anyagok:

  • A rendi kormánytanács (konsistorium) üléseinek jegyzőkönyvei (kéziratos ívek 23-38.) 1917. december 17-től 1941. március 26-ig.
  • Budapesti Historia Domus (1864-1961, kéziratos)
  • Szegedi historia domus (1875-1946, kéziratos)

    Forrásgyűjtemények:

  • A Magyar Kegyes-Tanítórend névtára (évenkénti kiadások: 1918/19-től 1939/40-ig), Budapest
  • Catalogus religiosorum Provinciae Hungariae Ordinis Scholarum Piarum 1666-1997. Léh István - Koltai András (szerk), Budapest, EFO kiadó, 1998
  • Tartományi káptalani jegyzőkönyv XXII. (1922) Budapest, 1923
  • Tartományi káptalani jegyzőkönyv XXXIII. (1925) Budapest, 1926
  • Tartományi káptalani jegyzőkönyv XXXIV. (1928) Budapest, 1929
  • Tartományi káptalani jegyzőkönyv XXXV. (1918) Budapest, 1918
  • Tartományi káptalani jegyzőkönyv XXXV. (1931) Budapest, 1932
  • Tartományi káptalani jegyzőkönyv XXXVI. (1934) Budapest, 1936
  • Tartományi káptalani jegyzőkönyv XXXVII. (1937) Budapest, 1938
  • Szegedi iskolai értesítők (évenkénti kiadások: 1918/19-től 1939/40-ig), Szeged
  • Budapesti iskolai értesítők (évenkénti kiadások: 1918/19-től 1939/40-ig), Budapest
  • Debreceni iskolai értesítők (évenkénti kiadások: 1918/19-től 1939/40-ig) Debrecen
  • Kecskeméti iskolai értesítők (évenkénti kiadások: 1918/19-től 1939/40-ig), Kecskemét
  • Váci iskolai értesítők (évenkénti kiadások: 1918/19-től 1939/40-ig), Vác

    Szakirodalom:

  • A piarista diák kis kalauza. Piarista rendi kiadás, Bp. 1943 (7. kiadás)
  • Balanyi György (szerk.): Magyar piaristák a 19. és 20. században (életrajzi vázlatok). Szent István Társulat, Bp. 1942
  • Balanyi György, Biró Imre, Biró Vencel, Tomek Vince: A magyar piarista rendtartomány története. A Magyar Kegyestanítórend kiadása. Bp., 1943
  • Balanyi György: A magyar piarista rendtartomány történetének áttekintése. Az elindulástól Trianonig. In: Emlékkönyv a magyar piarista rendtartomány háromszázéves jubileumára. Szerk.: Balanyi György - Lantos Zoltán. Budapest, 1943
  • Biró Imre: A forradalmak és a restaurációk kora. In: Emlékkönyv a magyar piarista rendtartomány háromszázéves jubileumára. Szerk.: Balanyi György - Lantos Zoltán. Budapest, 1943
  • Biró Vencel: Az erélyi rendházak a román uralom éveiben. In: Emlékkönyv a magyar piarista rendtartomány háromszázéves jubileumára. Szerk.: Balanyi György - Lantos Zoltán. Budapest, 1943
  • Borián Tibor: A Kalazantinum száz esztendeje. (A szerző 1995 májusában elhangzott előadásának anyaga kéziratban). Bp., 1995
  • Előd István: Schütz Antal pályája és irodalmi működésének bibliográfiája. In: Deum docuit. Schhütz Antal, a hittudós. (Szerk.: Előd István). Szent István Társulat, Bp., 1982
  • Gergely Jenő: A katolikus egyház története Magyarországon 1919-1945. Budapest, ELTE-Újkori Magyar Történeti Tanszék. 1997
  • Kisparti János (szerk.): A családi nevelés útjain. Budapest, 1935
  • Mann Miklós: Oktatáspolitikusok és oktatáspolitikai koncepciók Magyarországon 1867-1944. In: Sasfi Csaba (szerk.): Iskola és társadalom (A Zalaegerszegen 1996. szeptember 5-6-án rendezett konferencia előadásai. Zalai Gyűjtemény 41. Zalaegerszeg, 1997.
  • Megyer József: A piarista szellem. Magyar Szemle 1942. In: Rónai György (szerk.): A szeretet pedagógiája. (Válogatott írások) Vigília Kiadó, Bp. 1996.
  • Ohmacht Nándor: A piarista pedagógia szelleme. Budapesti Piarista Gimnázium 1947-48-i Évkönyve. In: Rónai György (szerk.): A szeretet pedagógiája. (Válogatott írások) Vigília Kiadó, Bp. 1996.
  • Pölöskei Ferenc - Gergely Jenő - Izsák Lajos (szerk.): Magyarország története 1918-1990. Budapest, Korona Kiadó. 1996
  • Pukánszky Béla - Németh András: Neveléstörténet. Budapest, Nemzeti Tankönyvkiadó. 1997
  • Sántha György: La Provincia Scolopica D Ungheria. Attivita apostolica culturale e sociale dal 1642 al 1956. In: Ricerche 42. 1994 (olasz piarista rendi folyóirat) 217-346. p.
  • Schütz Antal: A kegyeletes lelkület és dogmatikai indítékai. In: Az Ige Szolgálatában. Bp., 1928. 8-14.
  • Schütz Antal: A piarista eszmény. In: Emlékkönyv a magyar piarista rendtartomány háromszázéves jubileumára. Szerk.: Balanyi György - Lantos Zoltán. Budapest, 1943. 391-393. p.
  • Szabó János: A százgyökerű szív. Levelek, naplók, visszaemlékezések Sík Sándor hagyatékából. Magvető Kiadó, Bp., 1993
  • Tóth Tibor: Nagybirtoktól a nagyüzemig (A mernyei uradalom gazdálkodása a jobbágyfelszabadítás-tól az első világháborúig). Közgazdasági és jogi könyvkiadó, Bp. 1977
  • W. Kron, Friedrich: Pedagógia. Budapest, Osiris Kiadó. 1997

  • Lábjegyzetek

    1. Az új szerzet hivatalos neve: Ordo Clericorum Regularium Pauperum Matris Dei Scholarum Piarum.

    2. Balanyi 1943. 29. p.

    3. Tételesen, röviden ismertetve felsorolja ezeket Gergely Jenő professzor A katolikus egyház története Magyarországon 1919-1945 című munkája 6-8. oldalán.

    4. Ld. a magyar vonatkozású részeket.

    5. Sántha György: La Provincia Scolopica D Ungheria. Attivita apostolica culturale e sociale dal 1642 al 1956. In: Ricerche 42. 1994 (olasz piarista rendi folyóirat) 217-346. p.

    6. A rendi kormány (a rendfőnök és tanácsa) üléseinek jegyzőkönyvei.

    7. Historia domus-ok.

    8. Ez a rendi birtokokból befolyó pénzekből tudta finanszírozni az intézetek egy részét.

    9. XXXII. káptalani jegyzőkönyv (1918) 7. p.

    10. Szegedi historia domus 271. p.

    11. Budapesti historia domus 200. p.

    12. Ld. 1129/1914. számú rendfőnöki körlevél

    13. Budapesti historia domus 28. p.

    14. Szegedi historia domus 331. p.

    15. Budapesti historia domus 219. p.

    16. Konziszt. jegyz. 24. ív, 1919. II. 12. 11/a. p.

    17. Magyarország története 1918-1990. 1996. 19-20. p.

    18. Konziszt. jegyz. 24. ív, 1919. III. 6. 15/a. p.

    19. Konziszt. jegyz. 24. ív, 1919. III. 12. 17/a, b. p.

    20. Konziszt. jegyz. 24. ív, 1919. III. 22. 18/a, b. p.

    21. Konziszt. jegyz. 24. ív, 1919. III. 23. 18/a. p.

    22. Konziszt. jegyz. 24. ív, 1919. III. 28-29. 19/b. p.

    23. Budapesti historia domus 226. p.

    24. A tanácskormány az államot szétválasztotta az egyháztól, s a lelkipásztorok eltartását a hívek közösségére utalta, megszűnt minden állami támogatás.

    25. Konzisz. jegyz. 24. ív. 1919. VII. 23. 26/a, b. p.

    26. Kecskeméti gimnáziumi értesítő 1918/19. 2. p.

    27. Konziszt. jegyz. 24. ív, 1919. IV. 30. 24/a, b. p.

    28. Konziszt. jegyz. 24. ív, 1919. VII. 30. 25/a. p.

    29. In: Emlékkönyv a magyar piarista rendtartomány háromszázéves jubileumára. Szerk.: Balanyi György és Lantos Zoltán. 272-343. p.

    30. In: Emlékkönyv a magyar piarista rendtartomány háromszázéves jubileumára. Szerk.: Balanyi György és Lantos Zoltán. 344-359. p.

    31. Egyszerű megegyezésről van szó a magyar állam és a Szentszék között. Ld.: Gergely Jenő: A katolikus egyház története Magyarországon 1918-1945. 24-26. p.

    32. Ld. A függelékben lévő térképvázlatot. (62. p.)

    33. Bíró Imre: A forradalmak és a restauráció kora. 301. p.

    34. Konziszt. jegyz. 24. ív, 1919. VIII. 7. 27/a. p.

    35. Szegedi historia domus 333. p.

    36. Konziszt. jegyz. 24. ív 1919. VIII. 8. 29-31. p.

    37. Mindezekről részletesen ír Balanyi György említett művében (224-230. p.)

    38. Balanyi 1943. 230. p.

    39. Konziszt. jegyz. 24. ív. 1919. VIII. 8. 27/b. p.

    40. A római generálisnak (általános rendfőnök) ugyanúgy van egy kormánytanácsa, melynek segédei a rend különböző régióiból származnak. A közép-európai térségből hol cseh, hol osztrák, hol lengyel vagy magyar piaristát hívott a rendfőnök Rómába.

    41. Konziszt. jegyz. 24. ív. 1919. XII. 1. 58/b. p.

    42. Konziszt. jegyz. 25. ív. 1920. VII. 19. 39/b. p.

    43. Konziszt. jegyz. 26. ív. 1921. VII. 15-23. 49-51. p.

    44. Budapesti Historia Domus 225. p.

    45. A rendfőnök megfelelő időközönként végiglátogatja a rendházakat (paterna visitatio), hogy személyesen szerezzen benyomást az egyes rendházak és iskolák állapotáról, problémáiról.

    46. Káptalani jegyz. 1925. 7. p.

    47. Káptalani jegyz. 1922. 58-60. p.

    48. Tartományi káptalani jegyz. 1922. 60. p.

    49. A kor piaristái következetesen ragaszkodtak ahhoz, hogy a magyar piarista tartományfőnököt rendfőnöknek nevezzék. Mindez még a hierarchiai unió létrejötte előtti időkből jött. Az 1910-es kompromisszumos megegyezés meghagyta a provincia autonómiájának nagy részét. A rendi vezetőség igazi magyaros módon vigyázott arra, nehogy a „jogfeladás csuszamlós útjára” lépjen.

    50. Káptalani jegyz. 1928. 10. p.

    51. Szegedi Historia Domus 443-450. p.

    52. Magyarul: a tökéletesen megélt közös életvitel.

    53. Konziszt. jegyz. 33. ív. 1933. IV. 19. 90. p.

    54. Konziszt. jegyz. 33. ív. 1933. IV. 19. 90. p.

    55. Káptalani jegyz. 1937. 13. p.

    56. Káptalani jegyz. 1928. 10. p.

    57. Káptalani jegyz. 1937. 9. p.

    58. Pukánszky-Németh 1997. 611. p.

    59. Kecskeméti isk. évkönyv 1918/19 - 1919/20. 2. p.

    60. Pukánszky - Németh 1997. 616. p.

    61. Ld. 1926:VII. tc.

    62. Pukánszky - Németh 1997. 618. p.

    63. 1921:LIII. tc.

    64. A törvény megszövegezésében a kultuszminiszter mellett részt vett állandó tanácsadója, a későbbi államtitkár Kornis Gyula piarista, Finánczy Ernő és Pauler Ákos.

    65. Pukánszky - Németh 1997. 623. p.

    66. Káptalani jegyz. 1931. 31. p.

    67. Káptalani jegyz. 1928. 35. p.

    68. Budapesti iskolai évkönyv 1932/33. 75-92. p., debreceni iskolai évkönyv 1932/33. 80-95. p.

    69. Pukánszky - Németh 1997. 629. p.

    70. Pukánszky - Németh 1997. 633. p.

    71. Káptalani jegyz. 1937. 35. p.

    72. Káptalani jegyz. 1937. 36. p.

    73. Kecskeméti isk. értesítő 1927/28. 61. p.

    74. Kecskeméti isk. értesítő 1933/34. 71. p.

    75. Budapesti isk. értesítő 1925/26. 76. p.

    76. Debreceni isk. értesítő 1924/25.

    77. Kecskeméti isk. értesítő 1919/20.

    78. Szegedi isk. értesítő 1921/22. 5. p.

    79. Káptalani jegyz. 1937. 24. p.

    80. Kecskeméti isk. értesítő 1936/37. 99. p.

    81. Debreceni isk. értesítő 1931/32. 31. p.

    82. Kecskeméti isk. értesítő 1937/38. 67. p.

    83. Váci isk. értesítő 1920/21. 6. p.

    84. Budapesti isk. értesítő 1933/34. 91. p.

    85. Budapesti isk. értesítő 1925/26. 49. p.

    86. Budapesti isk. értesítő 1936/37. 76. p.

    87. Pukánszky - Németh 1997. 634. p.

    88. Budapesti isk. értesítő 1934/35. 58. p.

    89. Budapesti isk. értesítő 1927/28. 65-66. p.

    90. Budapesti isk. értesítő 1925/26. 48. p.

    91. Kecskeméti isk. értesítő 1938/39. 58-59. p.

    92. Kecskeméti isk. értesítő 1926/27. 20. p.

    93. Budapesti isk. értesítő 1939/40. 80. o.

    94. Szegedi isk. értesítő 1917/18. 20. p.

    95. Váci isk. értesítő 1938/39. 23. p.

    96. Szegedi isk. értesítő 1938/39. 72. p.

    97. Budapesti isk. értesítő 1920/21, 1938/39, Debreceni isk. értesítő 1920/21, 1938/39.

    98. Debreceni isk. évkönyv 1921/22. 3. p.

    99. Ld. Gergely 1997. 121. p.

    100. Szegedi isk. értesítő 1931/32. 41. p.

    101. Szegedi isk. értesítő 1932/33. 34. p.

    102. Budapesti isk. értesítő 1938/39. 129-130. p., Debreceni isk. értesítő 1938/39. 117. p., Kecskeméti isk. értesítő 1938/39. 89-90. p., Váci isk. értesítő 1939/40. 39. p.

    103. Ohmacht Nándor: A piarista pedagógia szelleme. In: Rónai György (szerk.): A szeretet pedagógiája. (Válogatott írások) Vigília Kiadó, Bp. 1996. 283. p.

    104. Sebes Ferenc: Katolikus család és katolikus nevelés. In: Kisparti János (szerk.): A családi nevelés útjain. Budapest, 1935. 9. p.

    105. Ohmacht Nándor: A piarista pedagógia szelleme. In: Rónai György (szerk.): A szeretet pedagógiája. (Válogatott írások) Vigília Kiadó, Bp. 1996. 284. p.

    106. Budapesti isk. évkönyv 1938/39. 52. p.

    107. Sík Sándor – Schütz Antal: Imádságoskönyv. Szent István Társulat, Bp. 1927 (7. kiadás)

    108. A visszacsatolt területek szegény lakosságának megsegítésére pl. rögtön mozgalom indult a tanulóifjúság körében. Ld. Budapesti isk. évkönyv 1938/39. 55. p.

    109. Balanyi György: A nemzeti közéletre való nevelés. In: Kisparti János (szerk.): A családi nevelés útjain. Budapest, 1935. 50-51. p.

    110. Balanyi 1935. 52. p.

    111. Ld. Szegfű Gyula: Három nemzedék c. művének az egész korszakot meghatározó szemléletét.

    112. Megyer József: A piarista szelem. In: Rónai György (szerk.): A szeretet pedagógiája. (Válogatott írások) Vigília Kiadó, Bp. 1996. 267. p.

    113. Megyer József: A piarista szelem. In: Rónai György (szerk.): A szeretet pedagógiája. (Válogatott írások) Vigília Kiadó, Bp. 1996. 272. p.

    114. Ohmacht Nándor: A piarista pedagógia szelleme. In: Rónai György (szerk.): A szeretet pedagógiája. (Válogatott írások) Vigília Kiadó, Bp. 1996. 288. p.

    115. Vézner Károly: A tekintélytiszteletről. In: Kisparti János (szerk): A családi nevelés útjain. Budapest, 1935. 126-142. p.

    116. Váci isk. évkönyv 1929/30. 90-92. p.

    117. Ld. fentebbi idézet 91. p.

    118. Balanyi 1943. 231. p.

    119. Balanyi 1943. 237. p.

    120. Borián 1995. 7. p.

    121. Ekkortájt jelent meg híres dogmatikája.

    122. Borián 1995. 8-9. p.

    123. Tartományi káptalani jegyz. 1934. 28. p.

    124. Borián 1995. 10. p.

    125. Sántha György: A Magyar Piarista Rendtartomány apostolkodó, kulturális, pedagógiai és szociális tevékenysége 1642-1956-ig. Kézirat. (Ford.: Albert István piarista). É. n. 50. p.

    126. Sántha György: A Magyar Piarista Rendtartomány apostolkodó, kulturális, pedagógiai és szociális tevékenysége 1642-1956-ig. Kézirat. (Ford.: Albert István piarista). É. n. 53. p.

    127. Szabó János 1993. 448. p.

    128. Szabó János 1993. 450. p.

    129. Előd István: Schütz Antal pályája és irodalmi működésének bibliográfiája. In: Deum docuit. Schhütz Antal, a hittudós. 107. p. (Szerk.: Előd István). Szent István Társulat, Bp., 1982

    130. Előd 1982. 114. p.

    131. Előd 1982. 124. p.

    132. Sántha György: A Magyar Piarista Rendtartomány apostolkodó, kulturális, pedagógiai és szociális tevékenysége 1642-1956-ig. Kézirat. (Ford.: Albert István piarista). É. n. 50. p.

    133. Sántha György: A Magyar Piarista Rendtartomány apostolkodó, kulturális, pedagógiai és szociális tevékenysége 1642-1956-ig. Kézirat. (Ford.: Albert István piarista). É. n. 51. p.