A nap a hegyek fölé emelkedett, fenséges fényével beragyogta a barátságos, de szűk völgyet, vidám életre ébresztve minden teremtményt, amely azért lett, hogy örvendezzék élete napjának. Az arany fényárban úszó erdő szélén feketerigó zengte reggeli énekét, a szikrázó virágok és gyöngyharmatos füvek között felhangzott az epedő fürj egyhangú szerelmi dala, a sötét fenyvek felett áhítatos varjak járták lakodalmi körtáncukat, vagy gyengéd bölcsődalokat károgtak csupasz fiókáik tüskeágyacskája felett.
A napfényes hegyoldalban védett termőföldet rejtett a természet, közepében tekintélyes ház állott, csak úgy ragyogott a tisztaságtól, s a ház körül gyönyörű virágoskertben, néhány terebélyes almafa pompázott kései virágruhájában. A kövér füvet, melyet a ház kútja öntözött, még csak félig kaszálták le, a többit már föletették a jószággal. Az egész háztáj vasárnapi fényben ragyogott, ezt a tisztaságot nem lehet szombat este alkonyattájban egy-két gyors söprűvonással odavarázsolni: hagyományos tisztaságszeretet jele volt ez, amit nap mint nap ápolni kell, akár a család becsületét, amelyre egyetlen könnyelmű óra foltot ejthet - s ez a folt, akár a vér, dacol a mésszel, nemzedékről nemzedékre megmarad.
Nem hiába ragyogott legszebb díszében az istenteremtette föld, s az emberkéz műve: a ház - mindkettő fölött csillag ragyogott a kék égen - nagy ünnep volt ma, az a nap, amelyen a Fiú visszatért az Atyához, bizonyságául annak, hogy áll még a létra ég és föld között, angyalok járnak le és föl rajta, s testüktől megvált emberi lelkek, kiknek üdvössége és zsinórmértéke nem e világból való, hanem az Atyától. Ez ama nap, midőn az egész növényvilág az ég felé tör, virágba borul - ez a nap az ember számára: rendeltetésének évről évre megújuló jelképe. Csodálatos zengés áradt el a dombok fölött. Honnan jött ez a hang? - minden égtáj felől hallatszott. A távoli völgyek templomai küldték el harangszavukat, hirdették, hogy az Úr templomai nyitva vannak mindazok számára, akik nem zárják el szívüket Isten igéje elől.
A szép ház körül nyüzsgött az élet. A kút közelében nagy gonddal lovakat csutakoltak: megtermett kancákat és ficánkoló csikóikat. A széles kútvályú mellett elégedett szemű tehenek ittak, s a béresgyereknek kétszer kellett seprűt-lapátot fognia, mert nem takarította tisztára elégedettségük nyomait. A kútnál pufók szolgálók mosakodtak, háziszőttes törülközőikkel serényen dörgölték vörösre cserzett arcukat. Hajuk csimbókba tűzve simult a fülük mellé. Aztán szapora léptekkel hordtak vizet a házba. A kémények hatalmas pöfékeléssel eregettek sötét füstfelhőket a kék égre.
Az öreg gazda a ház körül sétált: kampósbotjára támaszkodva, lassan, görnyedten ballagott, szótlanul figyelte a szolgák, szolgálólányok sürgölődését. Itt egy-egy lovat simogatott, ott egy tehén nehézkes pajkosságát fékezte meg, majd botjával rábökött egy heverő szalmaszálra, melyet a figyelmetlen szolgagyerek ottfelejtett. S közben hosszú mellénye feneketlen zsebéből minduntalan elővette a tűzszerszámot, mert a pipázást - fulladása ellenére is - nagyon élvezte, különösen így reggelenként.
A ház előtt, az ajtó mellett, fehérre súrolt padon ült a nagymama, kenyeret szeletelt egy óriás cseréptálba: egyenletes, vékony szeletekre vágta, nem olyan hebehurgyán, mint a szakácsnők, szobalányok szokták; azok sokszor olyan otromba szeleteket vágnak, hogy még egy cethal is megfulladna tőlük. Az öregasszony körül jól tartott, büszke tyúkok, szép galambok vetélkedtek a morzsáért: ha némelyik félénk galamb pórul járt, annak nagyanyó dobott egy-egy falatot és kedvesen vigasztalta, szidva az értetlen, erőszakos tyúkokat. Benn a tágas, tiszta konyhában hatalmas tűz lobogott: csak úgy ropogtak a fenyőhasábok; széles serpenyőben habkávé pattogott, termetes asszony kavargatta fakanállal, amott kávédaráló nyikorgott a jól kimosakodott szolgáló térde között. Szép, kissé sápadt arcú asszony állt a nyitott szobaajtóban, kezében a nyitott kávés zacskóval, s beszólt a konyhába:
- Hallod-e, te bábaasszony! Ne pörköld olyan feketére azt a kávét, mert még azt gondolják, hogy zsugori vagyok! Egy negyed kilóval több vagy kevesebb... - ezen már ne múljék. A forralt borról meg ne feledkezz! Legyen meg időben! Mondaná is nagyapó: milyen keresztelő az, ahol a keresztkomák nem kapnak forralt bort templomba menetel előtt! Semmit ne sajnálj belőle: a sáfrány meg a fahéj ott van a padkán egy tálban, cukor az asztalon... a borból másfélszeresét vedd annak, amit gondolsz, ne félj attól, hogy a keresztelőn megmarad valami!
Mondják, keresztelő lesz a házban, s a bábaasszony látja el a szakácsnői teendőket - ért ahhoz is éppúgy, mint a bábasághoz. Azért iparkodnia kell, hogy az egyszerű tűzhelyen időben elkészüljön minden, amit a szokás megkövetel.
A pincéből szép szál ember jött föl, hatalmas darab sajtot hozott. A ragyogó padkáról levett egy tányért, amelyik épp a keze ügyébe esett, rátette a sajtot, és már indul is vele a szobába, hogy letegye a barna diófa asztalra.
- Ejnye, ejnye, Benz! - szólt rá a szép, halovány asszony. - No hiszen, kinevetnének, ha a keresztelőn ilyen tányér lenne az asztalon! - Odament a fényes cseresznyefa szekrényhez, amit buffertnek hívnak, s az üvegablaka mögött pompáztak a ház ékességei. Kivett onnan egy szép, kékszélű tányért, melynek közepén egy virágcsokor díszlett, s a csokor körül elmés mondások:
Ó, te, ember, gondolj rája: három garas a vaj ára.
Isten emberre áldást ont. Féreg gyomra a lakásom.
A pokol lángmelegében formáz a fazekas hévvel.
A tehénke füvet eszik. Az embert a sírba teszik.
Az asszony a sajt mellé hatalmas fonott kalácsot tett az asztalra. Ez a különleges berni sütemény be van fonva, mint az asszonyok haja, szép barnássárga, a legfinomabb lisztből készült tojással és vajjal - s akkora, mint az egyéves gyerek, a súlya is nyom annyit. Azonkívül két tányér süteményt tett az asztal két végére. Magasra voltak tornyozva; az egyiken forgácsfánk, a másikon palacsinta. A tűzhelyen szép, virágos fazékban forró sűrű tejszín lefödve, három lábú, fényes kannában forrt a kávé sárgaréz födő alatt. Egyszóval olyan reggeli várt itt a komákra, amilyet a hercegek is csak ritkán esznek, s amiben a világ valamennyi parasztja közül csak a berni parasztnak van része. Ezer és ezer angol szaladgál Svájcban, de az agyonhajszolt lordok s a botlábú ladyk közül egynek se jut ilyen reggeli.
- Csak jönnének már! Már mindennel készen volnék - sóhajtozott a bábaasszony. - Mire elkészülünk és mindenki jóllakott, addigra már késő lesz! A tiszteletes úr szörnyű pontos ember, kiprédikálja azokat, akik elkésnek.
- És a nagypapa mégse engedi meg, hogy kocsin toljuk a gyereket - szólalt meg a menyecske. - Azt mondja: amelyik gyereket kocsin visznek a keresztelőre, az soha életében nem tud megállni a lábán. Csak a komaasszony lenne már itt, ő késik a legjobban. Pedig a komák hamar elkészülhetnek, nincs olyan sok dolguk.
A komák miatt érzett aggodalom elterjedt az egész házban. "Még mindig nem jönnek?" - hallatszott minduntalan. A ház minden egyes sarkából arcok leskelődtek, s Török kutya olyan hangosan ugatott, ahogy csak tudott, mintha ezzel akarná hívogatni a vendégeket.
- Régen nem fordult elő ilyesmi - mondta a nagymama. - Az én időmben még tudták az emberek, hogy ezen a napon korán kell felkelni, mert az Úristen nem vár senkire.
Végre berohant a konyhába egy szolgagyerek és jelentette, hogy jön a komaasszony!
Jött is izzadva, megpakolva, mint egy karácsonyfa. Karján fekete zsinóron nagy, virágos komazsák lógott: színes anyagból készült zacskó, benne finom fehér kendőben hatalmas fonott kalács, s ajándék a gyermekágyas asszonynak. Másik kezében is zacskó, benne gyerekruha s a saját holmija, például a hófehér harisnya. A koszorú, a csipkefőkötő meg a hajába való gyönyörű selyemszalag egy dobozban volt a hóna alatt. Szívélyes istenhozottal fogadták; sietve lerakta a pakkját, hogy kezet szorítson a háziakkal. Készségesen nyúltak a csomagjai után, hogy segítsenek. Az ajtóban a sápadt menyecske fogadta, ekkor elölről kezdődött a köszöngetés, míg végül a bába betessékelte őket a szobába: odabenn is elmondhatják azt, amit ilyenkor szokás.
Ott benn a bába udvariasan asztalhoz ültette a komaasszonyt, s a menyecske már hozta is a kávét, hiába szabódott a vendég, hiába tettette magát, hogy már reggelizett. Hogy a nénikéje, apja nővére a világért se engedné el hazulról étlen, mert azt tartja: fiatal lánynak nagyon árt, ha reggel éhkoppon van. De szegény néni már öreg, a lányoknak sem akarózik fölkelni, e miatt késett el... ha csak rajta múlt volna, már rég itt lenne.
A menyecske sűrű tejszínt töltött a komaasszony kávéjába, s hiába istenkedett az, hogy nem szereti, cukrot tett bele. Aztán meg az ellen tiltakozott, hogy őmiatta ugyan meg ne szegjék a fonott kalácsot, végül mégiscsak elébe tettek egy jókora darabot: azt is meg kellett ennie. A sajtról már hallani sem akart. Persze fél, hogy afféle sovány sajt, azért veti meg - jegyezte meg a menyecske, mire a vendég megadta magát. De már a fánkhoz hozzá sem akart nyúlni: egy falat se fér belé. Erre meg az volt a felelt: úgy látszik, finomabbhoz van szokva. Vagy nem elég tiszta? Mit volt mit tennie, evett a fánkból is. S míg ezt a sok kínszenvedést kiállotta, apránként kiitta az első csupor kávét. Most kezdődött igazán a haddelhadd! A komaasszony lefordította a csuprát, hogy nem bír már többet, elég volt a sok jóból, hagyjanak neki békét, mert még olyat talál mondani, hogy... Erre meg a menyecske kezdett sápítozni: mennyire sajnálja, hogy nem ízlik a kávé, pedig hogy meghagyta a bábaasszonynak: ne sajnálja! Ő igazán nem tehet róla, hogy meg sem lehet inni, olyan rossz... pedig a tejszínben sem volt hiba, ma külön ügyelt, hogy fölözi le a tejet... Mit tehetett szegény komaasszony: hagyta, hogy még egy csészével töltsenek neki.
A bábaasszony már régen nyugtalanul toporgott, végül csak nem állta meg szó nélkül:
- Aztán ha segítségre van szükséged, csak szólj, ráérek.
- Hová sietsz, hé? - szólt rá a menyecske.
Bezzeg a szegény komaasszony (csak úgy gőzölgött, mint egy katlan) rögtön elértette a célzást, amilyen gyorsan csak bírta, lenyelte a kávét. De a forró italt nem tudta egyszuszra lehajtani.
- Rég kész lennék, ha nem tömnének így! - jegyezte meg két korty között. Már megyek is.
Felkelt az asztaltól, kipakolta a zacskókat, átadta a fonott kalácsot, a gyermekholmit, s egy fényes féltallért, amely a szépen pingált keresztelő áldásba volt bekötve, s közben szüntelenül mentegetőzött a szegényes ajándék miatt. Akkor meg a háziasszony kezdte rá: Nem illik, hogy valaki ekkora kiadásokba verje magát, szinte el sem meri fogadni, ha mindezt tudja előre, dehogy meri felkérni komának!
Most aztán a lány is hozzálátott a készülődéshez a bábaasszony s a menyecske segédletével mindent elkövetett, hogy szép keresztmama legyen tetőtől talpig: a hófehér harisnyától drága csipkefőkötőjén a koszorúig. Hanem az öltözködés körülményes dolog: hiába türelmetlenkedett a bábaasszony, a komaasszonynak csak nem volt jó, minduntalan talált még magán igazítani valót. A nagymama is bejött.
- Hadd nézzem meg már, szép-e a komaasszony! - mondta.
Csak úgy mellékesen megjegyezte, hogy már a másodikat is elhúzták, s hogy a két keresztapa már kinn vár a külső szobában. A két koma: egy öreg meg egy fiatal kinn ült a párolgó forralt bor mellett, megvetve az újmódi kávét, amit mindennap ihattak, inkább ezt az ómódi, de jó berni italt választották: A borba pirított kenyér, tojás, cukor, fahéj került meg sáfrány, mert nem hiányozhat ez a régimódi fűszer a keresztelői levesből, előételből, édes teából. A férfiak élvezettel itták a forralt bort, az öregebbik koma, akit bácsinak szólítottak, egyre tréfálkozott a keresztelendő gyermek apjával. Azt mondta, ma nem kímélik; amint a borlevesből látja, jó szívvel adja, nem spórol vele; bizonyára a múlt kedden ő is tizenkét mérős zsákkal hozatott Bernből sáfrányt belé. Mikor a többiek nem értették, mire céloz a bácsi, az elmondta, hogy a múltkorjában a szomszéd paszitára készült, a szolgának átadott egy nagy zsákot meg hat krajcárt s meghagyta, hozzon neki érte egy vagy másfél mérővel abból a sárga porból, amit a keresztelőn szoktak minden ételbe tenni, mert az asszonyok így kívánják.
Ekkor lépett be a komaasszony; olyan volt mint a hajnali nap, a komák illő módon köszöntötték, asztalhoz tessékelték, elébe tettek egy jó tányér forralt bort, csak egye meg nyugodtan, ráér, míg a gyereket rendbe teszik. A szegény komaasszony kézzel-lábbal tiltakozott, hogy már több napra előre jóllakott, szusszanni se bír már. De ez nem segített. Öregje, fiatalja mind rátámadt s addig rágta a fülét, míg a lány végre vette a kanalat és - csodák csodája - apránként bekanalazta a bort. De már jött is a bábaasszony a szépen bepólyázott gyerekkel, ráadta a rózsaszín selyemszalaggal átfűzött fejkötőt, lefektette a szép dunyhácskára, pici szájába dugta az édes cuclit, aztán megjegyezte: a világért sem akarja zaklatni őket, ő elkészült mindennel, felőle indulhatnak, ha akarnak. Körülállták a gyereket, s ahogy illik, dicsérték; gusztusos csöppség volt, az igaz. Örült is az anyja a dicséretnek. - Szerettem volna én is elmenni a templomba, hogy veletek együtt ajánljam fel az Istennek, mert az ember jobban észben tartja, mit ígért, ha maga is ott van a fia keresztelőjén. Az is bánt, hogy még egy hétig nem léphetek ki az eresz alól, most, amikor itt a vetés ideje, s ég a munka az ember kezében... De nagyanyó közbeszólt: annyira még nincsenek, hogy a menye már az első héten menjen egyházkövetésre, mint valami szegény asszony.
- Én sem szeretem, ha az anya elkíséri az újszülöttet a templomba - toldotta meg a bábaasszony. - Folyton attól retteg, hátha baj van odahaza, az esze sem az áhítaton jár, s hazafelé meg szalad, nehogy elmulasszon otthon valamit, kimelegszik... Hány lett beteg ilyenkor... még bele is halt.
A komaasszony karjára vette a pólyást, a bábaasszony pedig ráterítette a szép, fehér keresztelő takarót, melynek a négy sarkából fekete bojtok lógtak, közben vigyázott, hogy össze ne törje a szép bokrétát a komaasszony keblén, majd megszólalt:
- No, menjetek, Isten szent nevében.
Nagyanyó összekulcsolta a kezét s őszinte fohászt mondott. A kicsi anyja kikísérte fiát az ajtóig:
- Kisfiam, kisfiam! Három óra hosszat nem láthatlak! Hogy bírom ezt ki! - Könny szökött a szemébe, gyorsan letörölte a kötényével, aztán bement a házba.
A komaasszony szaporán lépegetett a hegyi legelőn a templom felé, mögötte a két koma, a gyerek apja, nagyapja. Eszébe se jutott volna egyiknek se, hogy a lánytól átvegye a terhet, noha a fiatalabb koma kalapján csinos bokréta jelezte, hogy nőtlen, és szemének ragyogása elárulta, hogy a leány nagyon kedvére való - amit persze rendíthetetlen nyugalommal palástolt. Nagypapa épp arról mesélt, micsoda ítéletidő volt, amikor őt keresztelni vitték, jégeső esett, villám csapkodott: aki csak a templomba tartott, mind el volt készülve a halálra. Később emiatt mindenfélét jósoltak neki: egyesek szörnyű halált, mások szerencsét a háborúban, pedig hát csak olyan csöndesen éldegélt, mint akárki más, és most, hogy már a hetvenötödik esztendejét tapossa, nemigen halhat meg kora halállal, s aligha lesz szerencséje a háborúban.
Már a fele utat is megtették, amikor utolérte őket egy szolgáló: majd rögtön a keresztelő után ő viszi haza a kicsit, hogy a szülők meg a komák régi szép szokás szerint ottmaradhassanak a prédikáción. A leányzó is kitett magáért: ugyancsak szép akart lenni - addig illegett a tükör előtt, míg elkésett. Most a kicsit át akarta venni a keresztanyjától, de az nem adta, hiába beszéltek neki. Kitűnő alkalom volt most, hogy megmutassa a szép, fiatal komának, hogy állja a sarat, erős a karja. Az igazi paraszt többre becsüli a markos menyecskét, mit ér neki a törékeny nádszálasszony, akit az első hidegebb fuvallat játszva elsöpör. Hányszor lett a gyerekek megtartója az édesanya erős karja, ha meghalt az apjuk: ilyenkor az anya veszi kézbe a kormányt, egymaga kénytelen a háztartás szekerét kiemelni a kátyúból, ha belezökken. Egyszerre mintha valaki hátulról megragadná az erős komaasszony haját, vagy fejbe vágta volna: hirtelen megtorpan, átadja a gyereket a szolgálónak, majd lemarad - úgy tesz, mintha a harisnyakötőjét igazítaná. Majd beéri a férfiakat, csatlakozik hozzájuk, beleszól beszélgetésükbe, minduntalan félbe akarja szakítani nagyapó elbeszélését; hol így, hol úgy másra akarja terelni a szót. De nagyapó, mint ahogy ez már az öregek szokása, nem veszti el a beszéd fonalát. A komaasszony ekkor a gyerek apjához fordul, mindent megkísérel, hogy magánbeszélgetést kezdjen vele, de az szűkszavú ember, a vele kezdett társalgás minduntalan félbeszakad. Talán gondolataiba mélyedt, mint az apák általában, ha első fiúgyereküket viszik keresztelőre. A menet pedig egyre nőtt, minél jobban közeledtek a templomhoz, egyesek már a fele úton vártak reájuk zsoltárral a kezükben, mások siettek előre a lefele vivő keskeny gyalogösvényeken, végül nagy körmenetté duzzadva vonultak be a faluba.
Közvetlen a templom tőszomszédságában volt a kocsma. Templom és kocsma sokszor oly közeli kapcsolatban áll, tisztesség szerint megosztoznak minden örömben-bánatban. A kocsmában a menet megpihent, a gyereket tisztába tették, az újdonsült apa rendelt egy messzely bort, bár a többiek váltig hajtogatták, hogy még csak az imént ettek-ittak kedvükre, nem óhajtanak se vékonyat, se vastagot. De amikor a bor az asztalra került, mégis mindannyian ittak belőle - legtöbbet a szolgálóleány, aki, úgy látszik, azt tartotta: akkor igyék az ember, amíg kínálják, ami pedig ritkán esik esztendőben. Csak a komaasszony volt hajthatatlan: nem ivott egy cseppet sem, hiába biztatták - végül a kocsmárosné vetett véget a győzködésnek: hagyjanak már békét a lánynak, nem látják: egyre sápadtabb...Hoffmann-csepp kéne ennek, nem bor. De a komaasszonynak az sem kellett, csak egy pohár friss vizet kért, s végül beleegyezett, hogy néhány csepp szagos vizet öntsenek a zsebkendőjére - ártatlanul sok gyanakvó pillantást vont magára, nem tudott védekezni, segíteni magán. Szörnyű félelem gyötörte, de nem akarta, hogy észrevegyék rajta. Senki se szólt néki, mi legyen a kicsi neve, pedig azt régi szokás szerint a komaasszony súgja oda a papnak, amikor keresztvíz alá tartja az újszülöttet, mert ha sok a keresztelendő gyerek, a pap könnyen elvétheti a nevüket.
A nagy készülődésben s a nagy félelemben, hogy elkésnek, elfelejtették megmondani néki a gyerek nevét, nagynénje pedig, édesapja nővére szigorúan megtiltotta neki: ne merjen kérdezősködni a kicsi neve után, ha nem akarja egész életére szerencsétlenné tenni. Mert ha a keresztanya a gyerek nevét tudakolja, az egész életére kíváncsi természetű lesz.
Nem ismerte a fiú nevét, és nem is kérdezősködhetett utána. És ha a pap is elfelejtené, s fennhangon a gyülekezet füle hallatára megkérdezné, s a fiút sebtiben "lyányomnak, fiamnak" keresztelné: hogy kinevetné őt mindenki, egész életére szégyenben maradna! Ettől egyre jobban megrémült, az erős lánynak úgy remegett a lába, mint a babkaró a szélben, sápadt arcáról patakokban folyt a verejték. A kocsmárosné indulásra noszogatta őket, ha nem akarják, hogy a pap rájuk ripakodjék. Odaszólt a komaasszonynak:
- Lyányom, lyányom, nem bírod ki te a keresztelőt, hisz olyan vagy, mint a fehérített vászon!
A nagy sietségtől van ez - vélte a lány - majd a friss levegőn jobban lesz. De csak nem akart jobban lenni, elfeketült előtte a sok nép a templomban, s hozzá még a gyerek is rázendített s pokolian ordított. Szegény komaasszony elkezdte rázni a pólyában, minél jobban ordított, annál erősebben rázta, csak úgy hullottak a virágszirmok a mellére tűzött bokrétából. Lélegzete mind jobban elszorult, melle hangosan zihált. Minél jobban erősödött keble hullámzása, annál magasabbra repült karján a gyerek, minél magasabbra repült az, annál hangosabban visított s minél hangosabban visított, annál nagyobb fennszóval olvasta a pap az imádságot. A hangok élesen csapódtak a templom falába, s a komaasszony végül már azt sem tudta, hol van: zúgott, morajlott körülötte minden, mint a tenger árja, s a templom forgott vele a levegőben. A pap végre kimondta az Áment, elérkezett a szörnyű pillanat, most válik el, hogy csúffá teszi-e magát gyerekei, unokái előtt örökre: most rögtön félre kell hajtani a keresztelő takarót, átnyújtani a gyereket s a nevét belesúgni a pap jobb fülébe. Félrehajtotta a takarót, reszketve, támolyogva átnyújtotta a kicsit, a pap átvette tőle, de nem nézett rá, nem kérdezte meg fürkésző tekintettel, bemártotta kezét a keresztvízbe, meglocsolta a gyerek homlokát - az hirtelen elhallgatott - s nem keresztelte se lyányomnak, se fiamnak, hanem igazi becsületes nevet adott néki: Hans Uli-nak keresztelte.
A komaasszony egyszeriben megkönnyebbült, mintha az ementhali hegyek, a nap, a hold meg a csillagok egyszerre gördültek volna le a szívéről, s tüzes kemencéből hűsítő fürdőbe vinné. valaki... de még utána is reszketett minden porcikája, még a prédikáció alatt sem csillapult le. A pap nagyon szépen, épületesen prédikált arról, hogy az ember egész élete mennybemenetel, a lány mégsem buzdult igazi áhítatra, s mikor a prédikáció végeztével kijöttek a templomból, már el is felejtette a textust. Alig várta, hogy végre elmondhassa a többieknek, milyen titkos félelem kínozta, s okát adja sápadtságának. Lett is erre nagy nevetés, példálóztak az egyszeri, kíváncsi leányról, nevették az asszonyokat, hogy úgy félnek a kíváncsiságtól, a lányaikba mégis belénevelik. Pedig a fiúknak se árt, ha kíváncsiak - nyugodtan megkérdezhette volna a kicsi nevét. Hamarosan más vonta magára figyelmüket, más kötötte le őket; szép zabtáblák, bájos lenföldek mentén sétáltak el, réteken és szántókon gyönyörűen sarjadt az élet. Önkéntelen meglassították lépteiket, meg-megálltak. Mire hazaértek, az egyre magasabban járó májusi nap fényében mégis kimelegedtek: jólesett a hideg bor, noha tiltakoztak ellene. Azután kiültek a ház elé, míg a konyhában szorgos kezek dolgoztak, s a tűz vígan ropogott. A bábaasszonynak úgy parázslott a teste, mint a tüzes kemencébe vetett három ifjúé. Már tizenegy óra tájban kezdték ebédre szólongatni a népet; a cselédséget előre megebédeltették, éspedig bőségesen, nehogy később ott lábatlankodjanak közöttük.
Kissé lassan folyt a ház előtt üldögélők szájából a szó, de azért nem apadt el. Étkezés előtt a gyomor gondolatai megzavarják a lélek gondolatait, de az ember nem szívesen vesz tudomást e belső állapotáról, s azzal igyekszik palástolni, hogy nagy vontatottan közömbös dolgokról beszél. A nap már delelőn járt, amikor a bábaasszony megjelent az ajtóban, lángoló arccal, de még mindig makulátlan fehér kötényben, s mindnyájuk örömére bejelentette: ha együtt vannak, ebédhez ülhetnek. De a meghívottak többsége még hiányzott, s a hírnökök, akiket már jó ideje elküldtek értük, akár az evangéliumbeli szolgák, a legkülönbözőbb hírekkel tértek vissza - azzal a különbséggel, hogy tulajdonképpen mind jönni akar, csak egy kicsit később: az egyiknél mesteremberek dolgoznak, a másik munkásokat rendelt a házhoz, a harmadiknak még dolga van valahol - de miattuk ne várakozzanak, hadd menjen minden szép rendben. Készségesen megfogadták ezt a tanácsot, mert - ahogy mondják - ha mindenkit meg kéne várni, várhatnának, míg feljön a hold. Csak a bábaasszony dohogott: nincs ostobább dolog, mint ha az emberek váratnak magukra: titokban mind szívesen itt lenne már rég, csak nem akarja mutatni. Így aztán folyton melegítheti az ételt, beosztani se tudja, hogy mindenkinek jusson, sose lesz készen a tálalással.
Noha a távollevőkre vonatkozó tanácsot hamar megfogadták, a jelenlevőkkel mégsem boldogultak: nem kis fáradságba került betessékelni őket a szobába, asztalhoz ültetni. Egyik sem akart első lenni. Mikor végre mindenki asztalhoz ült, s feltálalták a pompás húslevest, melynek színét-ízét a sáfrány adta meg, s benne a nagymama szelte kenyér dagadozott, szinte teljesen felitta a levest. Most egyszeribe lekerültek a sapkák, kalapok a férfifejekről, a kezek imára kulcsolódtak, s mindannyian hosszan, ünnepélyesen fohászkodtak az Istenhez, akitől minden jó adomány jő. Csak eztán nyúltak tempósan a pléhkanalakhoz, s miután megtörölgették a szép fehér abroszban, nekiláttak a levesnek. Többek ajkáról röppent fel a sóhaj: "Bárcsak minden nap ilyen levest ehetnék, nem kéne nekem más!" Miután megették a levest, a kanalakat újfent beletörölgették az abroszba. Most körülhordozták a fonott kalácsot: mindenki vágott magának egy darabot, majd végignézték mint hordják be a különböző előételeket: velőt, birkahúst, savanyú májat - valamennyit sáfránylében. Miután mindezt ráérősen merítgetve elfogyasztották, behozták a marhahúst, magasra tornyozva, frisset, szárítottat egyaránt, kinek-kinek a gusztusa szerint. Majd szárazbab következett bagolytüdővel, s hozzá vastag szalonna és pompás orja, három mázsás disznók rózsaszín, fehér, szaftos húsa. Így követték egymást a fogások szép rendben, s ha közben új vendég érkezett, a tálalás kezdődött elölről a levestől, senki se szalaszthatott el egyetlen fogást sem. Közben Benz, az újdonsült apa töltögetett a címerekkel, mondásokkal gazdagon díszített szép fehér messzelyes üvegből. Ha nem volt elég hosszú a karja, átadta másnak a töltögetés tisztjét, komoly szóval buzdította ivásra a vendégeket, nem győzte ismételni:
- Csak fenékig! Arra való, hogy megigyuk! - Midőn a bábaasszony megjelent egy-egy tállal, unos-untig kínálgatták a saját poharukból, úgyhogy ha mindegyiknek eleget tett volna, különös dolgok történtek volna a konyhában.
A fiatal komának volt mit hallgatnia, csúfolták, hogy nem bírja rábeszélni a komaasszonyt az ivásra; ha csak ennyire ért a gyógyításhoz, akkor sose kap asszonyt.
Végre megszólalt a komaasszony is: Hans Uli úgysem akar nősülni; manapság a legényeknek nem a nősülésen jár az eszük... legtöbbjük nem is képes rá.
"Ohó!" - mondta Hans Uli. Neki is megvan a véleménye a lányokról. Az olyan rongybabákból, mint a mai lányok nagyrésze, drága asszonyok lesznek, mert a legtöbbjük azt hiszi: ha kék selyem kendőt köt a fejére, nyáron kesztyűt hord, télen hímzett papucsot, az már elég ahhoz, hogy derék asszonynak nevezzék. Mert a gazda, ha csapás éri, ha üres az istállója: még fordíthat a dolgon. De ha olyan asszonyt vett el, aki mindenéből kiforgatja, befellegzett néki, mert az asszonyon már nem adhat túl. Így hát jobb, ha az ember nem is töri a fejét a nősülésen, csak hadd maradjanak pártában a lányok.
- Igazad van - kontrázott az öregebb koma, egy kicsi, jelentéktelen, rosszul öltözött emberke, akire mégis mindenki nagy respektussal tekintett és urambátyámnak szólított, mert gyerektelen létére adósságmentes birtoka volt, és kamatra kiadva százezer svájci frankja. - Igazad van. Nem ér semmit a mai asszonynép. Nem mondom, akad még hébe-hóba egy, aki hasznára van a háznak, de ritka madár az ilyen. Csak a bolondságon meg a cifrálkodáson jár az eszük, úgy öltöznek, mint a pávák, úgy járnak-kelnek, mint a kerge gólyák, s ha valamelyik fél napig dolgozik, utána három napig fájlalja a fejét, négy napig nyomja az ágyat, mire magához tér. Amikor még én jártam az anyjukom után, másként volt minden. Nem kellett félni az ember gyerekének, hogy háziasszony helyett házibolondot vagy háziördögöt kap.
- Hallod-e te, Uli koma - szólalt meg végre a komaasszony, aki eddig még nem jutott szóhoz. - Még azt gondolja valaki, hogy csak a te idődben voltak tisztességes gazdalányok. Az a baj, hogy nem ismered őket, nem törődsz a lányokkal, mint az öregemberekhez illik... pedig akad még tisztességes lány ma is annyi, mint akkor, amikor még az anyjukod fiatal volt. Nem akarom dicsérni magamat, de az apám sokszor azt mondja: ha így folytatom, túlteszek boldogult anyámon is, pedig az igazán híres asszony volt. Olyan kövér disznókat, mint tavaly, még sose vitt apám a vásárra. Mondta is neki a hentes: szeretné látni azt a lányt, aki ezeket a disznókat hizlalta. De a mai legényekre aztán igazán van mit panaszkodni: mi az isten csudája lelte őket? Csak pipáznak, kocsmában ülnek, félrecsapják a fehér kalapot, s akkorára meresztgetik a szemüket, mint a városkapu, minden fosos, szaros, jóféle lány után koslatnak, azt értik, de ha tehenet kell fejni vagy szántani, akkor már végük van, ha meg építőfát vesznek a kezükbe, olyan ügyefogyottan bánnak vele, mint valami úr vagy hivatalnok. Már sokszor megfogadtam, hogy nem kell nekem ember, ha nem vagyok egészen biztos benne, hogy jól járok vele, és ha olyik-olyik jó gazdának bizonyul, még nem biztos, hogy férjnek is beválik.
Mindnyájan jóízűt nevettek erre, incselkedtek tréfáltak a lánnyal; faggatták: mit gondol, mennyire kell próbára tenni a legényt, míg megválik, milyen ember lesz belőle? A lány irult-pirult.
Nevetés és tréfaszó mellett töméntelen húst nyeltek el; sőt a bagolytüdőről se feledkeztek meg, míg végre az öregebb koma megjegyezte: egyelőre úgy látja, mindnyájan eleget ettek, jó lesz felállni az asztaltól, mert már egészen megmacskásodott a lábuk, s a pipa a hús után ízlik a legjobban. Ezt az ajánlatot mindnyájan tetszéssel fogadták, nem törődve a háziak marasztalásával, Ezt az ajánlatot mindnyájan tetszéssel fogadták, nem törődve a háziak marasztalásával, ültetni a népeket.
- Ne félj, húgom - mondta az idősebb koma - ha valami finomat teszel az asztalra, abból nem maradunk ki. Nem árt egy kis nyújtózkodás, annál jobb lesz az étvágyunk.
Az emberek körüljárták az istállókat, felpillantottak a padlásra: van-e még a tavalyi szénából, dicsérték a szép füvet, felnéztek a fákra, vizsgálgatva: milyen lesz az idei gyümölcsáldás.
Az egyik virágzó fa alatt megállt a bácsi, mondván: jó lenne egy kicsit letelepedni s az árnyékban elszíni egy pipát. Itt közel vannak, ha az asszonyok valami finomat tartogatnak a számukra.
Kisvártatva csatlakozott hozzájuk a komaasszony is, aki az asszonynéppel a veteményes kertet nézte meg. A lányt követte a többi asszony, sorra letelepedtek a fűbe, szép szoknyájuk ráncait óvatosan eligazították, annál kevésbé- kímélték a vörössel szegett alsószoknyát, kitették a veszélynek, hogy a zöld fű nyoma meglátszik rajta.
A társaság a ház mögött, a legelő szelíd lankáján álló fa alá telepedett. Innen először is a szép, új ház ötlik az ember szemébe, s fölötte a völgy túlsó szélén sok szép gazdag tanyára, zöldellő dombra kalandozhat el a tekintet.
- Szép nagy házad van, koma, mindennel el vagy látva - mondta a bácsi. - Most legalább elfértek benne mindnyájan, elég téres. Mindig csodáltam, hogy bírtátok ki annyi ideig abban az ócska házban, mikor volt elég pénzetek, fátok az építkezéshez.
- Hagyd el, bátyám! - felelt az öreg gazda. - Pénz meg fa az még csak akadt, hanem az építkezés, az csúnya dolog, elkezdeni csak elkezdi az ember, de hogy aztán mire végez, azt nem lehet tudni, s a végén kiderül: útba van ez is, az is, semmi sincs a helyén.
- Tetszik nekem ez a ház - szólalt meg egy asszony - a mienket is rég át kék építeni, de az ember fél a kiadásoktól. Ha megjön az uram, meg kell hogy nézze ezt a házat. Ha nekünk ilyen volna, a mennyországban érezném magam. Hanem azt mégis megkérdem, ne vegyék rossz néven... ugyan mért díszeleg ott az első ablaktól jobbra az a fekete ablakkeret: az egész házat elcsúfítja. Az öreg elmerengett, hallgatott és még nagyobbat szippantott a pipájából. - Nem volt elég a fa az építkezéshez - mondta végre.
- De nézd csak! - szólt közbe az asszony. - Az a fekete gerenda rövid volt: mindkét végét megtoldották. Bármelyik szomszéd szívesen adott volna helyébe vadonatújat.
- Hát nekünk nem volt annyi eszünk, meg minek zaklassuk annyit a szomszédokat, amúgy is eleget segítettek fával, fuvarral - felelte nagyapó.
- Ide süss, öregapám! - firtatta a bácsi. - Mit kerülgeted az igazságot, mint macska a forró kását, gyerünk elő a farbával. Sok mendemondát hallottam arról a gerendáról, de az igazat mégse tudtam meg. Most, míg az asszonyok a pecsenyét sütik, itt az alkalom, hogy elszórakoztass minket: mondj el mindent töviről hegyire, úgy, ahogy történt.
Az öreg még sokáig húzódozott, de a bácsi meg az asszonyok nem hagytak neki békét, míg kötélnek nem állt, de előbb erősen megfogadtatta velük, hogy senkinek se beszélnek arról, amit mesélni fog. Mert az ilyesmi miatt majd félnek és kerülik a házukat, pedig öreg korára nem akar bajt hozni családjára.
[ Következő rész ]