Jeremias Gotthelf: A fekete pók, 2. rész

- Valahányszor erre a fadarabra nézek - kezdte a tisztes öreg - nem győzök csodálkozni azon, hogy a távol napkeletről, mely állítólag az emberiség bölcsője volt, eljutottak a népek idáig, s e szűk völgyben megtalálták ezt a zugot; el-eltűnődöm, kik lehettek azok, s mit állhattak ki, akiket ide űztek-szorítottak. Sokat kérdezősködtem felőlük, de semmit se sikerült megtudnom; csak annyit hallottam, hogy ez a vidék már ősidőktől fogva lakott terület. És Sumiswald bizony már az Üdvözítő születése előtt város volt, persze erről nincs semmiféle feljegyzés. De azt tudjuk, hogy az a vár, ami most kórház, több mint hatszáz esztendős; valószínűleg már akkor is állt itt egy ház, s mint a környék nagy része, az is a várhoz tartozott, tizedet, földadót fizetett, úrdolgával szolgált neki, mert bizony akkoriban a parasztok jobbágyok voltak, s nem szabadok, mint manapság mindenki, ha a felnőttkort eléri. Nagyon különböző volt akkor az emberek sorsa: akadtak jobbágyok, akik tejben-vajban fürödtek, mások viszont nehéz, elviselhetetlen rabsorsban éltek, még az életük sem volt biztonságban. Helyzetük mindenkor uruktól függött, s azok nagyon különbözők voltak s szinte korlátlan urai jobbágyaiknak. Nem volt a népnek senkije, akinek istenigazából kiönthette volna szívét. Akik ehhez a várhoz tartoztak, azoknak állítólag sokkal nehezebb volt a sorsuk, mint a többi várnépnek. A legtöbb vár egy-egy család tulajdona volt, apáról fiúra szállt, így úr és jobbágyai ifjúkoruktól kezdve ismerték egymást, s némely úr szinte apja volt jobbágyainak. De ez a kastély már igen régen a német lovagok kezébe került, s azt, aki itt parancsolt, Comthurnak nevezték. Ezek a hatalmasok egymást váltogatták, majd Szászországból, majd a svábok országából kerültek ide, így semmi sem kötötte őket az itteni népéhez, mindegyik új szokást, új erkölcsöt hozott magával.

Lengyelországban és Poroszföldön a pogányok ellen kellett harcolniuk, s noha keresztény lovagok voltak, hozzászoktak a pogány élethez, s úgy bántak a másik emberrel, mintha nem lenne Isten az égben, mikor hazatértek, azt hitték, továbbra is a pogányok között lakoznak: ugyanúgy éltek itt is, mint odakinn. Azok pedig, akik inkább az árnyékban óhajtottak jól élni, mint egy feldúlt országban véres csatákban küzdeni, vagy a sebesültek és a lábadozók, mind idejöttek, a Rend svájci birtokára, mert így hívták a lovagok társaságát - s azt csinálták, ami épp jólesett nekik. A leggonoszabb közülük állítólag a svábországbeli Hans von Stoffeln volt: az ő idejében esett meg ez a történet, ami családunkban apáról fiúra szállt, s amit most elmondok néktek.

Hát ennek a Hans Stoffelnnak egyszer eszébe jutott, hogy kastélyt építtet a Bärhegenhubelen, ahol még ma is látni viharban, hogy sütkéreztetik a villámfényben a kincseiket a vár hazajáró szellemei. A lovagok különben az utak közelében magaslatokra építették váraikat, mint ahogy a kocsmák ma is az utak mentén vannak, hogy könnyebben fosztogassák az utasokat... persze ki-ki a maga módján. Hogy a mi lovagunk mért akart ezen a kietlen, puszta Hubelen várat építeni, azt nem tudjuk; elég az hozzá, hogy a fejébe vette, s a várhoz tartozó jobbágyoknak fel kellett építeniük. A lovag nem sokat teketóriázott: a legszorgosabb mezei munka, szénagyűjtés, aratás, veteményezés idején - gyerünk! - elrendelte: ennyi meg ennyi induljon, ennyi meg ennyi kéz dolgozzék, ekkor és ekkor rakják le az utolsó téglát, verjék be az utolsó szeget. Méghozzá nem is engedte el sem a kévetizedet, sem a mérő-gabona földjáradékot, sem a farsangi tyúkot, még a farsangi tojást sem! Nem ismert irgalmat, nem gondolt a szegény ember ínségével. Nagy fene pogányságában bottal szitokkal nógatta őket munkára, s ha néha egyik-másik elfáradt, lassabban mozdult, vagy éppen pihenni akart, a Helytartó rögtön ott termett mögötte az ostorral, és nem irgalmazott sem öregnek, sem gyengének. A vad lovagok odafenn összegyülekeztek, azt élvezték ha sűrűn csattogott az ostor, ha a munkásokkal csúfot űzhettek; s ha azok kétszeres buzgalommal dolgoztak, s úgy törték magukat, hogy kétszeres munkát végeztek, a lovagok csak gyönyörködtek félelmükben, verejtékükben. Végre elkészült a vár öt ölnyi vastag falaival, a parasztok beverték az utolsó szeget, felrakták rá az utolsó téglát, bár nem tudták, mért épült: örültek, hogy végre áll, ha már egyszer állni muszáj neki.

Letörülték homlokukról a verejtéket, szomorú szívvel néztek körül kis földjükön és sóhajtoztak, mennyire visszavetette munkájukat az az átkozott építkezés. De a hosszú nyárban, s Isten segítségében bízva, új reménység ébredt szívükben, erős kézzel nyúltak az ekeszarvához, megvigasztalván feleségüket és gyermekeiket, akik már keményen éheztek, s úgy látták, hogy a munka csak újabb kínnal tetézi szenvedésüket.

Alig vágták belé ekéjüket a földbe, hírnök érkezett, azzal, hogy a parasztok bizonyos napon, bizonyos órában jelenjenek meg a sumiswaldi várban. Reszkettek és reménykedtek szegények. Hiszen a vár lakóitól még jót nem tapasztaltak, csak erőszakot és irgalmatlanságot, mégis illőnek tartották volna, hogy azok viszonozzák valamivel a hallatlan robotot, és mivel sokan gondolták ezt így, azt hitték, hogy az urak is ezt tartják, s azon a bizonyos estén majd valami jutalmat vagy engedményt hirdetnek ki nékik.

Azon az estén pontosan megjelentek a várban. Sokáig váratták őket az udvaron, prédául a szolgák gúnyolódásának. Mert azok is bejárták a pogány földeket... Akkor is csak úgy volt, mint manapság: az urak gügye szolgalegényei nem átallották a tisztes parasztokat megvetéssel és gúnnyal illetni.

Végre bebocsátották őket a lovagterembe, a nehéz ajtó megnyílt előttük. A súlyos tölgyfa asztalt cigányképű lovagok ülték körül, lábaiknál harapós szelindekek, az asztalfőn von Stoffeln, egy hatalmas, vad óriás - akkora volt a feje, mint két berni messzely, dülledt szeme pedig mint az eketaliga kereke; szakálla, mint az oroszlán sörénye. A parasztok közül egy sem akart elsőnek belépni a terembe, egyik a másikát tuszkolta előre: a lovagok erre olyan jóízűt nevettek, hogy a bor kiloccsant a kupáikból, s a kutyák veszett csaholással vetették magukat a jobbágyokra, mert a reszkető-citerázó ember-végtagok az üldözött vad képét idézték fel bennük. A parasztok egyre jobban szűköltek, legszívesebben újra odahaza lettek volna már, félénken bújtak egymás háta mögé. Mikor végre megnyugodtak a szelindekek, s a lovagok is megcsöndesültek, von Stoffeln lovag halkan megszólalt, mintha százéves tölgyfa odvából jött volna a hangja:

- Felépült a váram, de még hiányzik valami benne: jön a nyár és nincs árnyas sétányunk. Válasszatok ki száz szép sudár bükkfát a Münebergen, ássátok ki gyökerestül, ágastul, ültessetek ide a hegy tetejére fasort - s mindezt: egy hónap alatt! Ha csak egyetlen egy is hiányzik a százból, javaitokkal és véretekkel fizettek érte... Odalenn vár étel, ital, de holnap reggelre fenn legyen a Bärhegenen az első bükkfa!

Az "étel-ital"-szóra az egyik paraszt azt gondolta, hogy az úr kegyes indulattal van irántuk: felbátorodott s elkezdett beszélni a sürgető mezei munkáról, asszonyaik és gyermekeik ínségéről és kérte: hadd végezzék el a faültetést télen, amikor ráérnek. Erre a lovagnak fejébe szállt a vére, hangja felcsattant, mint a mennydörgés, szemükre lobbantotta, hogy kegyességéért orcátlansággal fizetnek. Bezzeg Lengyelországban a paraszt már a puszta élete meghagyásáért is ura lábát csókolja hálából, ők pedig, noha gyermekük, jószáguk, hajlékuk van, mégis engedetlenek. -...de én, Hans von Stoffeln, istenuccse megtanítalak benneteket engedelmességre s elégedettségre, és ha egy hónap múlva nem lesz elültetve mind a száz bükkfa, addig korbácsoltatlak benneteket, míg ujjnyi ép bőrötök se marad; asszonyaitokat pedig gyerekestül a kutyák elé vetem!

Erre már egyiküknek sem volt szava, de az evés-ivástól is elment a kedvük. Hallván a lovag haragos parancsát, mindnyájan az ajtó felé. igyekeztek, mindegyik első akart lenni a kimenetelben. Még sokáig hallották uruk mennydörgő hangját, s a lovagok zengő kacaját, a szolgák csúfolódását s a kutyák vonítását. S hogy odaértek az útkanyarhoz, ahonnan a várból már nem láthatták őket, letelepedtek az útfélre és keservesen sírtak. Egyiknek sem volt vigasztaló szava a másikhoz, még haragudni sem mertek igazán, mert az ínség s a keserves robot kioltotta belőlük a bátorság tüzét, csepp erejük sem maradt a haragra. Már csak panaszkodni tudtak. Három óra járásnyira úttalan utakon kell a bükkfákat gyökerestül-ágastul felvonszolniuk a meredek hegyre, mikor itt az út mentén is van elég bükkfa, de azokhoz nem nyúlhatnak. Egy hónap alatt kell elvégezniük ezt a munkát, két naponként három, s minden harmadik nap négy fát vonszolva fel a hosszú völgyön át a meredek kőszálra elgyöngült igás állataikkal. S mindezt májusban, amikor a legégetőbb a mezőn a dolog... éjt-napot eggyé téve dolgozhatnak, hogy elegendő kenyerük-étkük legyen télire.

Egyikük sem mert a másikra nézni, egyik se törődött a másikával, mindegyiknek elég volt a maga baja, a bánat hullámai már-már összecsaptak a fejük felett... egy se bírt megmozdulni, egyiknek sem volt szíve hazamenni az asszonyhoz, gyerekekhez a szomorú hírrel. Amint így ültek és reménytelenül sírdogáltak, honnan, honnan nem: hirtelen egy magas, szikár, zöldruhás vadász termett előttük. Hetyke kalapján vörös toll lengedezett, fekete arcán tűzpiros szakáll tüzelt, kampós orra és hegyes álla között pedig szinte láthatatlanul, mint függő szirtek alatt rejtőző barlang, tátogott a szája;

- Mi bajotok, jóemberek, hogy így szomorkodtok? - kérdezte. - Hogy hangos sírásotok sziklákat repeszt és ágakat tördel?

Kétszer is megkérdezte őket, az emberek akkor sem feleltek. Erre még jobban elfeketült a zöldruhás arca, még tüzesebb lett a szakálla... szinte ropogott, pattogott, mint fenyőfa a tűzön. Ajkát összecsücsörítette olyan hegyesre, mint a nyíl hegye, majd nagy nyájasan-szelíden megkérdezte:

- Jóemberek, mit használ néktek az, ha itt üldögéltek és pityeregtek? Sírhattok ítéletnapig, míg könnyeitekből új özönvíz támad, s kiáltásotokra lehullanak a csillagok az égről, ugyan mit segítetek ezzel magatokon; De ha egy embertársatok fordul hozzátok, s tudni szeretné, mi bánt, mert jóindulattal van irántatok, talán még segíteni is tudna rajtatok, akkor illendő volna, ha sírás helyett okos szóval felelnétek a kérdéseire. Többet érnétek el vele, higgyétek el!

Akkor egy ősz aggastyán megcsóválta a fejét és így szólt:

- Ne vegye rossz néven, de a mi nagy bajunkon, amin sírva sírunk, vadászember úgyse segíthet, úgyse jön a szájunkra szó, még ha szívünk majd meg reped is a búbánattól.

A zöld ember erre megrázta csúcsos taraját:

- Amit öregapám mond, nem ostobaság, de még sincs egészen igaza. Ha valamit megdöngetünk, legyen az kő vagy fa, hangot ad, panaszkodik. Panaszkodjék hát az ember is, csak hadd panaszkodja ki magát, öntse ki szívét az első embernek, aki az útjába kerül, hátha segít rajta. Egyszerű vadász vagyok, de hátha van jó erős fogatom odahaza, amivel fát, követ, bükköt vagy fenyőfát is lehet fuvarozni...

A szegény parasztoknak szívükbe nyilallott a "fogat" szó, új reménységet csiholt belőlük, ránéztek az idegenre, s az öregnek még jobban megoldódott a nyelve: beszélni kezdett, hogy nem mindig jó, ha az ember az első jöttmentnek kiönti a szívét, de mivel úgy veszik ki szavaiból, hogy jóindulattal van irántuk, talán még segíteni is tud rajtuk, hát nem titkolóznak előtte. Több mint két évig sínylődtek a várépítésnél, nincs egyetlen olyan gazdaság az egész uradalomban, amely ne sínylette volna meg szörnyen ezeket az időket. Most, amikor végre fellélegeztek, remélvén, hogy végre szabadon hozzáláthatnak saját munkájukhoz, s már új kedvvel indultak szántani földeikre:... a Comthur megparancsolta nékik, hogy egy hónap alatt ültessenek az új kastély köré árnyas sétányt a münneholzi százados bükkfákból. Agyoncsigázott állataikkal nem tudják ezt ilyen rövid idő alatt teljesíteni, s ha még meg is tennék, mit használna nékik? Gabonájukat nem vethetik el, éhen halnak, ha ugyan előbb meg nem szakadnak a nehéz robotban. Nem akarnak ezzel a rossz hírrel hazamenni, nem akarják a régi bajt újabb gonddal tetézni...

A zöldruhás erre fölöttébb sajnálkozó arcot vágott, felemelte hosszú sovány, fekete kezét és megfenyegette vele a várat, és szörnyű, vakmerő átkot mondott a zsarnokra. Megígérte a parasztoknak, hogy segít rajtuk. Hetedhét országon nincs senkinek olyan fogata, mint az övé; majd Kilchstaldenből Sumiswaldon innen annyi bükkfát hord fel a Bärhegenre, amennyit csak akarnak. Hadd egye a méreg a lovagokat... és nem sokat kér az egészért.

A szegény emberek felfigyeltek erre a váratlan ajánlatra: hiszen, ha meg tudnak egyezni vele, akkor meg vannak mentve. Csak Kilchstaldenig kell elszállítaniuk a fát, akkor nem is maradnak el annyira a mezei munkával, hogy tönkre mennének bele. Az öreg tehát megkérdezte:

- Mondd, mit kívánsz, hátha meg tudunk egyezni.

A zöldruhás erre huncutul kancsított; szakállában mintha megint tűz pattogott volna, amikor megszólalt: szeméből mintha kígyószemek villogtak volna reájuk. Szájasarkában félelmetes nevetés bujkált.

- Ahogy már mondtam, nem kérek sokat, csak egy kereszteletlen gyereket.

A zöldruhás szavai villámcsapásként érték a parasztokat. Mintha hályog esett volna le a szemükről, szétrebbentek, mint a polyva a forgószélben.

A zöldruhás felkacagott. A halak rémületükben elrejtőztek a patakban, a madarak az erdő sűrűjébe menekültek. Vészjóslóan lengett a toll a vadász kalapján, szakálla vad táncot járt.

- Gondoljátok meg a dolgot, tanácskozzátok meg asszonyaitokkal. A harmadik éjszakán újra megtalálhattok itt - kiáltott a menekülők után. Éles hangja úgy hasított a fülükbe, mint a nyílvessző horga, amikor a húsba akad.

Sápadtan, testben és lélekben egyaránt reszketve szaladtak haza embereink. Egyik se nézett a másikra, s a világért se mertek volna hátratekinteni. Mint galambdúc felé szárnyaló vércsétől űzött galambcsapat rohantak hazafele a férfiak. Remegtek a szörnyű hír hallatára, kezük-lábuk csak úgy rángatózott.

Az asszonyok félve, kíváncsian suhantak férjük nyomán a házba, míg végre odabenn egy csendes zugban bizalmas szót válthattak. Mindegyik elmesélte feleségének, mit hallott a várban. Az asszonyok dühösen szitkozódva füleltek. Tudni akartak mindent: kivel találkoztak, s az mit ajánlott fel nékik... A nőket kimondhatatlan félelem fogta el. Hegyek-völgyek visszhangozták hangos jajveszékelésüket: mindegyik úgy érezte, hogy az ő gyerekére pályázik az az átkozott vadász. Csak egyetlen egy asszony nem jajgatott. Fenemód talpraesett menyecske volt, lindaui születésű, amint mondják: itt lakott épp ezen a tanyán. Villogó koromszeme volt, nem félt senkitől, se Istentől, sem embertől. Már azért dühbe jött, hogy az emberek nem merték kereken megtagadni a lovag parancsát. Ha ő ott lett volna, bizony megmondta volna néki a magáét. Amikor elmesélték néki, hogy találkoztak a zöld vadásszal, mit ígért az nékik, mint futamodtak meg előle, akkor jött csak igazán méregbe... Szidta a férfiakat gyávaságuk miatt, hogy nem mertek bátran a szemébe nézni!... Hátha beérte volna csekélyebb fizetséggel is. Elvégre az uraság rendelte el a fuvart, még ha az ördög végezné el helyettük, az sem ártana lelküknek. Dúlt-fúlt, hogy ő nem lehetett ott, nem láthatta az ördögöt, most legalább tudná, milyen. Csepp könnyet sem ejtett, kemény szavakkal szidta a férfiakat... a tulajdon férjét is...

Másnapra a hangos jajveszékelés halk nyöszörgéssé csitult; összeültek a férfiak tanácskozni, de nem lettek okosabbak. Először arra gondoltak, hogy megkérik a lovagot: könyörüljön rajtuk - de senki se mert vállalkozni rá, mindegyik féltette nyomorult életét. Valaki az asszonyokat, gyerekeket akarta elküldeni, hogy könnyeikkel, rimánkodásukkal lágyítsák meg a lovag szívét, de mikor a nők beleszóltak a dologba, gyorsan elhallgatott: mert már akkor is ott voltak az asszonyok, ha férjeik tanácskoztak.

Mit volt mit tenniük, Isten nevében engedelmeskedniük kellett. Elhatározták, hogy miséket mondatnak, úgy kérik Isten segedelmét, s ráveszik szomszédaikat: éjnek idején titokban segítsenek nekik (mert földesuraik nem engedték volna el őket). Felosztották egymás közt a munkát: míg egy részük a bükkfákkal vesződik, a többiek elvetik a zabot és ellátják a jószágot. Azt remélték, ilyen módon Isten segítségével legalább három bükkfát sikerül naponta felhordaniuk a Bärhegenre. A zöldruhásról egyik sem beszélt, de hogy hánynak járt az eszében, arról hallgat a krónika.

Mikor már mindenki tudta, mi a dolga, vették a szerszámot, s mire felvirradt az első májusi nap, valamennyi férfi ott volt Müneberg alatt, és kemény elszántsággal láttak munkához. A bükkfákat jó távolosan körülásták, hogy a gyökereiket meg ne sértsék, aztán nagy óvatosan lefektették a földre. Még alacsonyan állt a nap, mikor három fa már elő volt készítve a szállításra, mert hárommal kellett egyszerre fordulniuk, hogy a hosszú úton kézzel, jószággal segíthessenek egymásnak. Delelőn állt a nap, de a szekerek még mindig csak az erdőben jártak, s amikor a hegyek mögé bukott, még nem hagyták el Sumiswaldot, csak másnap virradatkor értek el a hegy lábához, amelyen a vár állott, ahol majd el kell ültessék a fákat. Mintha valami rossz csillag varázslata alatt lennének, csapás csapásra sújtotta őket: hámok, istrángok szakadtak, szekerek törtek, lovaik, ökreik összerogytak vagy megbokrosodtak. Másnap még kutyábbul ment: a bajt újabb kínszenvedés tetézte, a szakadatlan munkában el-elfulladt a mellük, s még egyetlen bükkfát sem sikerült felhordaniuk a hegyre, s a negyedik fával még el sem hagyták Sumiswaldot.

Von Stoffeln veszekedett, átkozódott, s mennél jobban káromkodott, annál rosszabbra fordult a parasztok csillagzata, annál csökönyösebb lett a jószág. A többi lovag csak kárörvendőn vihogott a parasztok vergődésén és von Stoffeln haragján: kinevették az új várkastélyt a kopasz hegycsúcson. A lovag erre megesküdött, hogy ha fene fenét eszik, egy hónap múlva szép, árnyas sétánya lesz idefenn. Ezért átkozódott, ezért nevettek a lovagok, ezért sírtak a parasztok.

Szörnyű csüggedés vett erőt rajtuk, már nem volt egyetlen ép kerekük, egyetlen ép szerszámuk, két nap telt el, s még az első három bükkfát sem tudták felvinni a hegyre, máris teljesen kimerültek.

Rájuk szakadt az éjszaka, fekete felhők tornyosultak az égen, villámlott - közeledett az első zivatar. Az emberek leültek az út szélére épp a kanyarulatban, észre se vették, hogy ugyanoda ültek, ahova három nappal ezelőtt. Ott gubbasztott a hornbachi ember, a lindaui menyecske férje két szolgálójával. Itt akarták megvárni a Sumiswald felé igyekvő szekereket, zavartalanul gondolkozni nyomorúságukon, megpihentetni eltörődött tagjaikat. Nagy dérrel-dúrral - mint a szélvész, ha kiszabadul a börtönéből - asszony szaladt feléjük, fején nehéz kosárral. Christine volt, a lindaui menyecske, a hornbachi ember felesége. Akkor vette magához az asszonyt, mikor egyszer urával hadba vonult. Christine nem olyan fából volt faragva, mint a többi asszony, akik csak odahaza érzik jól magukat, csendesen tesznek-vesznek a ház körül, s csak a gyerekekkel törődnek. Ő mindenről tudni akart, mert úgy vélte: ha nem kérnek tőle tanácsot, nagy bajba jutnak. Ezért nem küldte ki az ételt a szolgálóval, maga vette fejére a nehéz kosarat, sokáig kereste a férfinépet, míg rájuk lelt, s keserű szitkokkal illette őket. Persze közben sem volt tétlen, míg járt a szája. Letette kosarát a földre, levette a fedőt a zabkásás fazékról, elővette a kenyeret meg a sajtot, kanalakat tett az ura s a szolgák elé, sőt azokat is megkínálta, akiknek még nem hozták ki az ételt. Érdeklődött, hogy ment a munka, mit végeztek két nap alatt. A férfiak csak hallgattak, étvágyuk sem volt, egyik sem nyúlt az ételhez, egyik sem felelt neki. Csak egy könnyelmű legényke nyúlt a kanálhoz, akinek mindegy volt, hogy aratáskor esik-e az eső, vagy süt a nap. Akit csak az érdekelt, hogy megkapja a fizetését, ha kitelik az esztendeje, s ha eljő az étkezés ideje, elibe tegyék az ételt. Elmondta Christinének, hogy még egyetlen fa sincs elültetve, s minden úgy megy, mintha átok lenne rajtuk.

A lindaui menyecske erre jól leteremtette őket, hogy hiú képzelődés az egész, nem férfiak ők, de gyerekágyas asszonyok, hiába ülnek itt ríva, azzal még nem hordanak fel egyetlen bükkfát sem a hegyre. Megérdemlik, ha a lovagok gúnyt űznek belőlük, asszonyaikra, gyermekeikre való tekintettel másképpen kéne megfogni a dolog végét.

Ekkor hirtelen hosszú, fekete kéz jelent meg az asszony válla fölött, éles hang süvített:

- Igaza van! - Ott állt köztük a zöldruhás vigyorogva, kalapján vígan lengett a vörös toll. Mint polyva a forgószélben, úgy rebbentek szét a férfiak a legelőn nagy rémületükben.

Csak Christine, a lindaui menyecske nem futott. Most legalább megtudta, milyen az, ha az ördögöt a falra festik, és testben megjelenik. Csak állt, állt földbegyökerezve, csak nézte a vörös tollat a vadász kalapján milyen vígan leng, s a fekete arcán fel-le ugráló vörös szakállat. A vadász éleset kacagott a férfiakon, de Christinére gyengéden pillantott, s udvarias mozdulattal nyúlt a keze után. A menyecske el akarta rántani, de már késő volt: nem menekülhetett... Úgy érezte, mintha izzó fogak közt sisteregne a húsa. Mézes-mázas szavakkal szólalt meg a vadász, s közben sóvárgón mozgott a szakálla. Rég látott ilyen csinos asszonykát, csak úgy nevet a szíve belül. Épp az ilyen bátor fehérnép tetszik neki, aki nem fut el, amikor a férfiak már rég elmenekültek.

Ahogy beszélt, Christine egyre kevésbé találta félelmetesnek. Egészen jól el lehet beszélgetni vele - gondolta magában - minek is futna előle, hiszen rútabbat is látott már életében.

Ez a gondolat egyre jobban úrrá lett rajta: "Ezzel lehetne valamit kezdeni. Ha kedvesen szólanék hozzá, talán még szívességre is hajlandó lenne... Végül meg becsapom, úgy mint a többi férfit!"

A vadász csak folytatta: nem érti, miért félnek ennyire tőle, hiszen ő csak a javát akarja mindenkinek, de ha az emberek ilyen gorombák hozzá, ne csodálkozzanak ha ő se keresi mindig a kedvüket.

Christine ekkor összeszedte magát és szemére vetette, hogy halálra rémíti az embereket. Miért kér jutalmul kereszteletlen gyereket? Kérhetne mást is; az ilyesmi nagyon gyanús az embereknek, mert a gyermek, akár meg van keresztelve, akár nincs, mindenképpen csak ember, és keresztény ember nem ad ki a kezéből kereszteletlen gyereket.

- Ez az én fizetésem, ehhez vagyok szokva, más nem kell. Ugyan kinek hiányzik olyan gyermek, aki még senkit sem ismer. Az ilyenen könnyű szívvel túladhatnak, hisz még nem adott szüleinek sem örömet, sem fáradalmat. Én meg: mentől fiatalabb, annál jobban szeretem, mert minél zsengébb korában kezdem nevelni a magam ízlése szerint, annál jobb eredményt érek el vele. Különben is azt tartom, hogy a keresztség haszontalan dolog, és ellene vagyok.

Christine belátta, hogy a zöldruhás nem hajlandó más fizetség fejében segíteni, de közben eszébe jutott valami, s ez a gondolat egyre erősödött benne: miért épp ez lenne az egyetlen férfi, akit ő nem tudna becsapni; Ezért ezt válaszolta: aki nyerni akar, annak meg kell elégednie azzal a fizetséggel, amit épp adni tudnak. Jelenleg egy családban sincs kereszteletlen gyermek, s egy hónapon belül nem is lesz, pedig a fákat az alatt fel kell hordani.

A vadász erre igen udvariasan hajbókolt:

- Nem is kell nekem előre a gyerek. Elég nekem, ha megígéritek, hogy megkapom a legközelebbi újszülöttet kereszteletlenül.

Nagyon tetszett ez Christinének. Tudta, hogy jó ideig nem születik gyermek az uradalom területén. Ha a vadász állja a szavát és elülteti a bükkfákat, nem adnak neki semmit, se gyereket, se másvalamit. Misét mondatnak, hadd pukkadjon a zöldruhás, s ráadásul kinevetik. Ezt gondolta Christine. Kedvesen megköszönte hát az ajánlatot, még gondolkoznak rajta, majd megbeszéli a férfiakkal.

De a vadász kijelentette:

- Ezen már nincs mit gondolkodni. Mára rendeltelek ide benneteket, ma kell döntenetek. Még nagyon sokfelé van dolgom, nemcsak a ti kedvetekért vagyok itt. Vagy igent mondasz, vagy nemet, különben nem akarok hallani többet az egyezségről.

Christine szerette volna másra terelni a szót, mert nem szívesen vette volna magára a felelősséget - inkább egy kicsit kedveskedik a vadásznak, hogy várjon... de az nem volt jókedvében: hajthatatlan maradt. Most vagy soha többé! Egyetlenegy gyereket kíván, s ha megegyeznek, felhurcol a Bärhegenre annyi fát, amennyit éjfél előtt odahordanak neki a Kilchstalden lábához, ott majd átveszi tőlük.

- Na, szép asszony, ne gondolkozz! - mondta és nyájasan megpaskolta Christine arcát. Megdobbant erre a menyecske szíve: de jó lenne, ha most a férfiakat húzhatná bele... akkor majd utólag őket vádolhatná. De az idő sürgetett, s egyetlen férfi se volt a közelben, akit bűnbaknak beránthatna... Egy percig sem kételkedett abban, hogy ő még túljár a vadász eszén. Majd csak eszébe jut valami kibúvó, s akkor a zöldruhás hosszú orral eltakarodhat. Ezért így válaszolt: a maga részéről beleegyeznék, de azért ő nem felel, ha a férfiak nem állnak kötélnek, rajta ne álljon bosszút!

A vadász megnyugtatta: ez néki elég, ő tegyen, amit akar.

Csak most borzadt meg igazán testében, lelkében: azt hitte, most következik az a szörnyű pillanat, amikor tulajdon vérével kell majd aláírnia a szerződést. De a vadász sokkal egyszerűbben elintézte a dolgot, mondván, hogy szépasszonyoktól nem kíván aláírást, egy csókkal is beéri. Már csücsörítette is az ajkát Christine arcára... az nem menekülhetett, földbe gyökerezett a lába, mint akit elvarázsoltak. Megérintette az ördög... Hogy a csőrösre csücsörített szájat arcán érezte: mintha izzó, hegyes vas hatolna csontjaiba, velejébe, átjárva testét, lelkét... Sárga villám csapott át mindkettejükön, melynek fényénél a nő meglátta a vadász gyönyörtől eltorzult arcát. Eget rázó mennydörgés zendült meg fölötte.

A zöldruhás eltűnt, Christine kővé dermedt, mintha lába mélyen a földbe gyökeredzett volna e szörnyű pillanatban. Végre meg bírta mozdítani tagjait, de lelkében nagy zengés-zúgás támadt, mintha toronymagas sziklából hatalmas vizek áradata zuhogna alá a fekete mélybe. És miként a vizek mennydörgésében az ember nem hallja saját hangját, Christine is hiába próbálta tisztázni gondolatait, a lelkében tomboló vihar elnyomta azokat. Önkéntelenül is felfelé, a hegyre menekült; arca egyre jobban égett ott, ahol a zöld ember ajka megérintette: hiába dörgölte, hiába mosta, az égő fájdalom csak nem csillapult.

Vad éjszaka támadt rá. A levegőben s a mély szakadékokban jajgatott és tombolt a vihar, mintha az éjszaka fekete rémei tartanák lakodalmukat az éjszín fellegekben, a szelek vad zenéjére járnák veszekedett táncukat, s a villámok volnának a menyegzői fáklyák, s a mennydörgés a menyegzői áldás. Emberemlékezet óta nem volt ilyen ítéletidő ebben az évszakban.

Odalenn a sötét szorosban nagy volt a nyüzsgés egy téres ház körül, melynek fedele alatt sokan kerestek menedéket. A paraszt máskor siet haza vihar idején, hazakergeti a családját féltő szeretet, gondosan őrzi, óvja hajlékát, míg a vihar el nem vonul, de most a közös baj nagyobb volt, mint a félelem a vihartól. Itt mindnyájan összetalálkoztak: azok is, akiket a vihar a Münebergen ért, s akik a Brhegenről futottak ide. Nyomorúságukban megfeledkeztek az éjszaka rémségeiről, csak panaszkodtak és dühöngtek szerencsétlen sorsukon. Szerencsétlenségüket betetőzte a tomboló ítéletidő. A lovak, ökrök megvadultak, eszeveszett félelmükben összetörték a szekereket, lezuhantak a szikláról, sok súlyos sebesült nyögött vad fájdalmában Mások meg hangosan jajveszékeltek, míg zúzott tagjaikat helyre nem illesztették, be nem kötözték.

Ide, ebbe a nyomorúságba menekültek halálraváltan azok is, akik látták a vadászt; remegve mesélték el, mint jelent meg újra. A tömeg vacogva hallgatta a férfiak szavát, a tágas, sötét helyiségben odatódultak a tűzhöz, ahol az emberek melegedtek. Mikor szél süvített át a gerendákon, vagy a mennydörgés dörömbölt a ház felett, feljajdult a nép... attól félt, hogy a zöldruhás a tető felől betör a házba s közéjük toppan. De mikor látták, hogy nem jön, félelmük lassan alábbhagyott, csak a nyomorúságuk maradt, ami volt: mind hangosabb lett a szenvedők jajongása, s lassan olyan gondolatok ébredeztek bennük, melyek a végszükségben könnyen ráviszik az embert, hogy eladja a lelkét.

Kezdték fontolgatni, mit érnek ők, és mit egy kereszteletlen csecsemő, s mindjobban elfelejtették, hogy egyetlen lélek elvesztésének a bűne ezerszer többet nyom a latban sok ezer ember életénél. Lassan kezdtek fennhangon gondolkodni: mind több értelmes beszéd vegyült a szenvedők jajveszékelésébe, apróra kikérdezték egymást a zöldruhás felől, bosszankodtak: mért nem feleltek neki okosabban. Hiszen nem vitt volna el senkit, mert minél kevésbé fél tőle az ember, annál kevesebbet árthat. Talán az egész völgyet megmenthették volna, ha akkor helyén van a szívük. Erre a férfiak mentegetőzni kezdtek; nem mondták ki nyíltan, hogy az ördöggel nem jó tréfálni, mert aki odaadja néki a jobb fülét, az hamarosan odaadja a fejét is, de a vadászról beszéltek: rémes alakjáról, lángvörös szakálláról, tűzpiros tollával vártoronyhoz hasonló kalapjáról, s szörnyű kénkő szagáról, amit alig lehet kibírni. Erre megszólalt Christine ura, aki megszokta, hogy az asszony beleegyezése nélkül az ő szava semmi. Csak kérdezzék meg Christinét, majd az megmondja, ki lehet-e bírni, s hogy bátor asszony, azt mindenki tudja. Egyszerre mindenki Christinét kereste, de senki se látta. Mindenki csak a maga mentésére gondolt és nem törődött mással, most, amikor már födél alatt voltak, azt hitték, mind itt vannak. Csak most jutott eszükbe, hogy ama szörnyű pillanat óta nem látták az asszonyt, nem is jött ide... Christine ura elkezdett jajveszékelni és vele mindannyian, mert úgy érezték, csak Christine segíthetne rajtuk. Egyszerre csak kinyílt az ajtó, s ott állt előttük az asszony, hajából csepegett a víz, arca piros volt, s koromfekete szemében még ijesztőbb tűz lobogott, mint máskor. Olyan nagy részvéttel fogadták, amilyenhez egyáltalán nem voltak hozzászokva: mindenki el akarta mesélni neki, mit gondoltak, mit mondtak, s hogy mennyire bánkódtak eltűnése miatt. Christine rögtön átlátta a helyzetet, s a bensejében emésztő lángot gúnyos szavak mögé rejtette, szemükre vetette a férfiaknak, hogy gyáván elfutottak: akkor bezzeg egy se törődött vele, szegény asszonnyal, egy se nézett hátra: vajon mit csinál vele a zöldruhás... Mint a vihar robbant ki belőlük a kíváncsiság, mind elsőnek akarta tudni, mit csinált vele a zöld ember; a leghátul állók felágaskodtak, hogy jobban hallják, közelebbről lássák azt, aki asszony létére szembe mert állni a zöldruhással. Christine nem akart beszélni, mert nem érdemlik meg, mivel, mint jövevénnyel, rosszul bántak vele odalenn a völgyben: az asszonyok csúfnévvel illették, a férfiak meg faképnél hagyták a bajban, s ha nem lenne jó szíve, ha nem lenne bátrabb mindnyájuknál, akkor most sem találnának kiutat, vigasztalást. Még sokáig beszélt, keményen szidta az asszonyokat, akik nem akarták elhinni neki, hogy a Bodeni-tó sokkal nagyobb, mint a Vár-tó: s minél jobban könyörögtek neki, annál rátartibb lett, s különösen azzal hozakodott elő, hogy bármit is mondana, rosszra magyaráznák; ha jól ütne ki a dolog, meg se köszönnék, ha meg balul ütne ki, őt okolnák mindenért, csak reá hárítanának minden felelősséget.

Végre az egész gyülekezet szinte térden állva esedezett előtte, a sebesültek hangosan kiáltoztak és rimánkodtak... mire Christine szíve is meglágyult, elkezdte mesélni, hogyan állt szemben a zöld emberrel, hogy egyezett meg vele, de a csókról egy szót se szólt: mennyire égette az arcát, milyen vihart támasztott benne.

Az a legfontosabb, hogy a bükkfák minél előbb fenn legyenek a Bärhegenen. Ha már ott lesznek, még mindig ráérünk gondolkozni, mitévők legyünk. A fő, hogy addig - ha jól tudja - senkinek se születik gyermeke.

Míg Christine mesélt, sokak hátán hideg borzongás futott végig. De az, hogy még ráérnek töprengeni a dolgon, persze mindenkinek tetszett.

Csak egy fiatalasszonyka sírt keservesen, úgy hulltak a könnyei, hogy akár kezet is lehetett volna mosni bennük. Ekkor a középre állott egy öreg, magas, tiszteletre méltó asszony - annak az arca láttán csak meghajolni vagy elkotródni lehetett - és így szólt:

- Istentől elrugaszkodott cselekedet az, ha valaki a bizonyos helyett a bizonytalant választja, az örökélettel játszik. Aki a gonosszal összeáll, az sohase szabadul meg tőle, aki a kisujját odaadja néki, azt már testestül-lelkestül megkaparintotta. Ebben a nyomorúságban csak Isten segíthet rajtunk. De aki a bajban elhagyja őt, az el is merül a bajban.

Az öregasszony beszédét azonban eleresztették a fülük mellett, a fiatalasszonykát meg elhallgattatták. Itt nem használ sírás-rívás, úgy segít magán az ember, ahogy tud.

[ Előző rész | Következő rész ]


dugo@szepi.hu