Vidáman mendegélt szegény Dzsoni, és vidám volt a hóna alatt Árnika is. Boldogok voltak, hogy ilyen szépen elrendezték Ipiapacs, a hírhedett rabló meg a bandája sorsát.
– Egyre szebb tájra érünk – mondta szegény Dzsoni – most már biztos, hogy közel lakik a Hétfejű Tündér.
– Bizony, bizony – bólogatott Árnika –, nézd ezt a szép virágos rétet.
Olyan szép volt az a rét, hogy boldogság volt rajta menni. Bókoltak, illatoztak körülöttük a virágok, smaragdzöld gyíkok cikkantak a fű közt.
– Csodálom, hogy egy ember se jár erre – mondta szegény Dzsoni –, pedig itt aztán jókedvre derülnének, megtelnének a virágok illatával.
Ebben a pillanatban egy borzas, fekete üstök emelkedett ki a fű közül, egy fekete keretes szemüveg, a fekete keretes szemüveg mögött fekete keretes, búbánatos tekintet.
– És én? – mondta a borzas üstökű. – Én nem vagyok neked ember?
– Ne haragudj – mondta szegény Dzsoni –, nem vettelek észre.
A borzas üstökű fájdalmasan feljajintott.
– Dehogynem vettél észre! Láttál már messziről. Csak nem akartál velem találkozni. El akartál kerülni!
És hopp, fölcsillant egy nagy krokodilkönny a borzas üstökű szemében.
Szegény Dzsoni csak tátogott-hápogott.
– Dehogy akartalak elkerülni, hiszen azt sem tudom, hogy ki vagy.
– Még ez is – sírt fel a borzas üstökű –, azt hazudod, hogy nem tudod, ki vagyok. Hogy nem tudod, hogy én vagyok Rézbányai Győző, akit mindenki nagy ívben elkerül.
Mondhatott szegény Dzsoni, amit akart, Rézbányai Győző csak brummogott-kummogott, lehajtotta a borzos, busa fejét, úgy meg volt sértődve, hogy még!
Vigasztalgatta Dzsoni egy óráig, vigasztalta két óráig, de semmi. Rézbányai Győzőt ugyan vigasztalgathatta. Rézbányai Győző vigasztalan volt.
Persze hogy elunta Dzsoni a vigasztalgatást. Félrehúzódott, odasúgta Árnikának:
– Hagyjuk itt ezt a Rézbányai Győzőt, csak az időt vesztegetjük vele. Sohasem érünk a Hétfejű Tündérhez.
– Ejnye, Dzsoni, hát ennyi türelmed sincs – korholta Árnika –, nem hagyhatjuk itt sértődötten, fájó szívvel, búskomoran, bánatosan, nekikeseredetten. Vigasztaljuk meg.
De napestig nem sikerült megvigasztalni Rézbányai Győzőt. „Na, talán reggelre elszáll belőle a sértődés” – gondolta szegény Dzsoni, és lefeküdtek aludni.
Felkelt reggel a nap, nagyon vidáman kelt, az egész világ vidámabb lett tőle. „Talán Rézbányai Győző is vidáman ébred” – gondolta szegény Dzsoni, de ebből is látszik, hogy rosszul ismerte Rézbányai Győzőt. Mert alighogy kinyitotta a szemét Rézbányai Győző, az ujja, mint egy dárda, szegény Dzsonira szegeződött.
– Itt akartál hagyni, mi, el akartál iszkolni – panaszkodott Rézbányai Győző, és aznapra is úgy megsértődött, hogy hiába vigasztalta szegény Dzsoni napestig.
S ez így ment nap nap után, szegény Dzsoni tehetetlen volt. „Sohasem jutunk el a Hétfejű Tündérhez!” – sóhajtozott magában. A haja is őszülni kezdett, egy ősz szál, két ősz szál, Rézbányai Győző meg sértődötten kuporgott, guborgott.
– Jaj, mitévők legyünk? – kérdezte szegény Dzsoni Árnikát. Rézbányai Győző fölkapta a fejét.
– Aha – mondta –, te szívesebben beszélgetsz a kacsáddal, mint velem! Tudtam, tudtam, kutyába se veszel engem, azaz kacsába se veszel.
És megint megsértődött egy teljes napra.
Egy éjszaka aztán Árnika súgott valamit szegény Dzsoninak.
– Gondolod, hogy az segít? – kérdezte elgyötörten szegény Dzsoni.
– Reménykedjünk – fohászkodott Árnika.
Másnap reggel aztán Rézbányai Győző kinyitotta a szemét, összefutottak a ráncok a homlokán – na, most min is sértődjek meg? – gondolkozott, de szegény Dzsoni megelőzte.
– Aha – mondta szegény Dzsoni –, görbén nézel rám! Unod már, hogy itt vagyok a kacsámmal, alig várod, hogy elmenjünk.
Sértődötten nézett Rézbányai Győzőre.
Na, szegény Rézbányai Győző, ilyen kacifántos helyzetben sem volt még soha. Megelőzték a sértődésben.
– De igazán – magyarázta –, ne haragudj, Dzsoni, én nagyon örülök, hogy itt vagy, annak is nagyon örülök, hogy a kacsád itt van, én igazán nem néztem rád görbén.
– Dehogynem – mondta szegény Dzsoni –, ne magyarázz! Látom rajtad, hogy utálsz minket.
Összeroppant ám szegény Rézbányai Győző! Ilyen rettenet még nem érte. Nem ő sértődött meg, hanem rá sértődött meg valaki. Ajaj! Kapkodta a fejét szegény Rézbányai Győző, vigasztalta szegény Dzsonit, nem értette, mi történt.
– Most aztán jól túljárt az eszén szegény Dzsoni Rézbányai Győzőnek.
– Túl bizony.
– Nekünk is van olyan ismerősünk, aki szíre-szóra megsértődik?
– Van bizony.
– És miért sértődik meg szíre-szóra?
– Mert azt hiszi, hogy ő a világ közepe. Hogy csak neki lehet bánata, hogy csak ő kerülhet nehéz helyzetbe, csak ő, ő, ő. Hogy másnak is lehet valami baja, az eszébe sem jut.
– De most majd megtanulja Rézbányai Győző, igaz?
– Meg bizony.
– De szegény Dzsoni ugye nem igazán sértődött meg?
– Persze hogy nem. Csak oktató célzattal sértődött meg.
– Te is szoktál oktató céllal megsértődni?
– Igen.
– És igazából?
– Sajnos úgy is.
– Akkor te is azt hiszed, hogy te vagy a világ közepe?
– Persze, van úgy, hogy azt hiszem. De ne felejtsd el, hogy van igazi sértés is.
– Az igazi sértéstől szabad megsértődni?
– Attól igen.
– Akkor nem gondolod azt, hogy te vagy a világ közepe?
– Akkor nem.
– Én se vagyok a világ közepe?
– Te se.
– Akkor ki a világ közepe?
– Senki… azazhogy mindenki.
Addig-addig rimánkodott Rézbányai Győző, amíg végre Dzsoni nagy kegyesen megbocsátott neki.
– Na jól van, Győző, nem haragszom – mondta, s nagy sietve, nehogy közben ideje jusson Rézbányai Győzőnek a megsértődésre, elmondta neki a történetüket, hogy őket elvarázsolta a Százarcú Boszorka, és a Hétfejű Tündért keresik.
– Hát miért nem mondtátok azonnal! – rikkantott Rézbányai Győző.
– Hogy mondtuk volna, amikor állandóan sértődötten kuporogtál, guborogtál, mint egy rossz pulykakakas.
– Igaz, igaz – csóválta a fejét Rézbányai Győző –, ne haragudjatok. Pedig látjátok, én még azt is tudom, hol lakik a Hétfejű Tündér.
– Hol? – dobbant meg szegény Dzsoni szíve. Rézbányai Győző a messziségbe mutatott.
– Látod ott a látóhatár szélén azt a fazsindelyes palotát?
– Igen, mintha lenne ott valami épületféle.
– Na, az ott Ajahtan Kutarbani király palotája. Mögötte kezdődik Csodaország. Ott lakik a Hétfejű Tündér.
– Köszönjük, kedves Rézbányai Győző! Látod, milyen kedves, okos ember vagy te, ha éppen nem vagy megsértődve.
– Azt mondod, hogy kedves meg okos ember vagyok?
– Azt, mert így igaz. Persze csak akkor, ha nem vagy megsértődve.
– De amikor engem nagy ívben elkerülnek az emberek! Ha már elmentek a Hétfejű Tündérhez, kérjétek meg, hogy segítsen rajtam.
– Nem kell ahhoz Hétfejű Tündér – mondta szegény Dzsoni. – Csak az kell hozzá, hogy ne sértődj meg minduntalan. Ha valaki szomorúan néz rád, ne az orrod húzd fel, hanem kérdezd meg, mi baja. Talán még segíteni is tudsz rajta.
– Én? Segíteni?
– Persze, hiszen rajtunk is segítettél.
Ámulva nézett rájuk Rézbányai Győző, a fekete keretes tekintetéből fénylő tekintet lett. Hosszasan integetett szegény Dzsoni meg Árnika után, aztán kiabálni kezdett:
– Emberek! Emberek! Gyertek a rétemre.
Az emberek eleinte gyanakodtak; naná, hogy megsértődhess valakire - gondolták magukban, de aztán csak-csak közelebb merészkedtek, s amikor látták, hogy Rézbányai Győző nem sértődik meg, nagy boldogan beszélgetni kezdtek vele. Rézbányai Győző is nagy boldogan beszélgetett, még vicceket is mesélt.
– Nahát, hogy te milyen kedves ember vagy – mondták neki az emberek.
És még Árnika és Dzsoni is hallotta, ahogy Rézbányai Győző boldogan kiabál:
– Nahát, hogy én milyen kedves ember vagyok! – ezt kiabálta Rézbányai Győző.