(Eufemianus háza, mint a II. felvonásban.)
ALEXIUS ÉS GLAUCUS (jönnek jobbról).
ALEXIUS
(lassú léptekkel jön előre, megáll, néhány pillanatig nézi a házat, aztán leül a medence szélére és kezébe hajtja a fejét).
(Csend.)
GLAUCUS (mellette áll):
Ez az, Alexius?
ALEXIUS (némán igent int).
GLAUCUS:
Hát itt vagyunk. (Körülnéz.)
ALEXIUS:
Glaucusom, úgy fáj a megérkezés!
Úgy húzott ez a ház a messzeségből
Mint kis hajót mesék mágneshegye.
Egy fehérruhás bolondos fiút
Látok kiszökni a könnyű kapun.
Nyugtalanul lobog a két szeme
S egy öleléssel magához ölelné
A mindenséget. És önnönmaga
Egy ismeretlen tengerként homálylik
Türelmetlen szeme előtt.
Én Istenem! csodálatos idő,
Mikor még minden érdemes! - Nézd, Glaucusom,
Ez az a ház! Semmisem változott;
Ilyen volt mindenestül akkor is.
Az ajtó, melynek szűk nyílása egykor
A végtelen világ kapuja volt,
(Mert a gyermek kifelé keresi
A végtelent, szegény!) A kis medence
Amelynek hűvös, csillogó vizében
Órákig leste kisgyerek-szemem
A boldogságnak surranó, szeszélyes
Aranyhalait. Ó, ficánkoló
Aranyhalacska maga is a gyermek
Hajnalkorának nappíros vízében.
És ott a tenger! Hányszor lestem arcán
A távol meseködből fölfehérlő
Karcsú hajót, a surranó sirályt,
A napsugárban gyémántvillanással
Felröppenő halak szökéseit;
S a delfinek komoly, fehér futását.
Én és a tenger hű barátok voltunk...
És itt az erkély... Itt van még ez is.
És úgy van minden rajta most is, úgy,
Mint akkor este... Istenem! A gyertya
Még félig égve tartóján, amint
Elhagytam. Nézd: az ajtó függönye
Minthogyha meg se libbent volna még.
És ott, az erkélyen, a kerevet,
S a szőnyeg rajta: Bíbor ráncai
Azóta sem simultak másfelé!
Minden, de minden róla énekel.
Menekülnöm kellene, Glaucusom,
Menekülnöm, érzem, a múlt elől.
Körülölel itt ernyesztőn, puhán
A régi énem kísértő köde.
A kísértés hozott ide! A lélek
Hiába kész, van bennem valami,
Ami némán föllázad ellenem.
És jaj annak, akiben lázadás él!
És ez nem pórok lázadása, nem
A test rabszolga fölkelése: Azt
A lélek lándzsás, büszke légiói
Véres gyönyörrel póráznak kötélre.
Ez súlyosabb, ez a legsúlyosabb:
A lélek édes szép tündérhada,
Az álmok és emlékek angyalarca,
A szív szelíd hatalma támad itt
Ártatlan és megszentelt fegyverével.
A jó kel itt a jobb ellen csatára,
Az ég ellen az ég-szerette föld.
Fél-lelkem fél-lelkemre. Glaucusom,
A legnagyobb, a végső harcom ez.
De én fél lenni nem tudok!
Kettőt akarni, félig, nem tudok.
Meg kell gyilkolnom az egyik felet,
Vagy elhull mindkettő a másikától.
Az Isten egy rettentő súlyt rakott
A lelkemre, hogy húzza, húzza mindig,
A mély felé, a titkos mély felé,
És pihenése ne legyen. E súlyt
Nem téphetem ki lelkemből. A lelkem
Vele szakadna. Nincsen alkuvás.
Az én utam világos: Marcona,
Kegyetlen út, de Őhozzá vezet,
Aki a minden. Mindent odaadtam,
Csak te maradtál még nekem magad.
Én Glaucusom, az Isten nem akarja,
Hogy legyen valakim. (Halkan.)
El kell válnunk, fiam.
GLAUCUS (riadtan néz rá).
ALEXIUS:
E hosszú, terhes utazás alatt
Meggondoltam jól. Ifjú életed
Nem lehet egy koldus mankója. Nem,
Énnekem erre nincs jogom. Az Isten
Ezt megmutatta érthetőn nekem.
Teneked lenned kell valamivé.
GLAUCUS (sírva):
Én nem akarok más lenni, atyám,
Mint ami vagyok: a te kisfiád!
Ahol te vagy, ott ellehetek én is.
Ami neked jó, énnekem is az.
ALEXIUS:
Édes, nem tudod, mit beszélsz. Az Isten
Más-más utat szabott mindenkinek,
És kinek-kinek el kell mennie,
Hogy megkeresse a maga ösvényét.
Nem adatott egy ösvény két embernek,
Mint nem adatott két lélek. Nekem
Már megmutatta utamat az Isten,
Én másfelé már nem fordulhatok.
De hogy teneked, édes kisfiam,
Merre kell térned, meg nem mondhatom.
Magadnak kell az utat megkeresned.
Felel mindenki és csak egymagáért.
GLAUCUS:
Kegyetlen törvény ez nagyon, atyám.
Mit akarsz hát? Hogy mit tegyek?
ALEXIUS:
Fiam,
Emlékszel arra a nagy úrra még,
Aki együtt volt az úton velünk,
Edesszából Bizáncig, aki mindig
Oly bőkezűn osztogatott aranyt
A hajósoknak! Téged ő, tudod,
Nagyon megkedvelt s azt akarta, hogy
Légy fogadott fiává. Jámbor és
Bölcs ember ő. Ember leszel az ő
Házánál, édesem, Isten szerint.
Akarnám, hogy keresnéd fel.
GLAUCUS:
Atyám,
Én úr legyek s te koldusmódra tengesz?
Az nem lehet!
ALEXIUS:
Fiam, nem tudja senki,
Hogy mikor üt az óra. Hátha még
Ma el kell mennem? Glaucusom,
Én sokáig nem élek, jól tudom.
Hogyan haljak meg, ha te ittmaradsz
Koldusul, egyedül? Azt akarod,
Hogy mikor Isten hív a lakomára,
Nehéz legyen a szívem? Ne lehessek
Boldog a legboldogabb pillanatban?
Ne keserítsd meg a halálomat,
Édes kis Glaucusom. Eredj, eredj.
GLAUCUS:
És hogyha elmegyek most, soha többé
Ne lássalak?
ALEXIUS:
Egyszer, ma még, búcsúzni.
GLAUCUS:
Azután soha többé?
ALEXIUS:
Soha többé.
GLAUCUS (megcsókolja a kezét):
Isten veled.
ALEXIUS (homlokon csókolja):
Isten veled, fiam.
(Glaucus elmegy jobbra.)
ALEXIUS:
Most végre ismét egyedül vagyok!
Olyan sok éve most először újra!
Ó Istenem, milyen nagyon szeretsz,
Hogy ennyit kívánsz tőlem! (Kis szünet.)
Most, Uram,
Most, most mutasd meg, mit akarsz velem!
Mit adhatok még? Oly nehéz a szívem.
Hát van még benne valami, amit
Neked adhatnék? Az emlékezés?
A vérnek vágya a szülők után?
A szerelem? Te adtad a szívembe!
Hogy téphetem ki? Meneküljek innen?
A harc elől megfussak kishitűn?
Menjek? Maradjak? Mi van hátra még?
Isten, mutasd meg, mit akarsz velem?
SZOLGA (a II. felvonásbeli; kilép az ajtón):
Megint egy koldus! Hát ez már örökké
Így fog itt menni? Nyilván megbolondult
Az öreg gazdám, amióta elment
A fiatalabbiknak az esze,
Hogy világgá ment. (Alexiushoz, gúnyos bókkal.)
Nagyságos uram, Az Isten hozta nálunk. Hogy-miként
Szolgál a becses úri egészsége?
Mert az uramnak nincsen gondja főbb,
Mint nagyságodnak udvarolni. Tán
Méltóztatik besétálni a házba?
Vagy inkább tán kihívjam az urat,
Hogy itt fogadja hercegségedet,
Úgy invitálja meg a palotába?
Mert megteszi, csak egy szóval kívánja
Főhercegséged. No? Hallgatni tetszik?
ALEXIUS:
Mit kívánsz tőlem, jó ember?
SZOLGA:
No né!
Még hogy én mit kívánok? Szentatyám!
Hát mit kívánnék! Megmondjam? No jó!
Hát én a pokol legeslegtüzesebb
Fenekére kívánok minden rongyos,
Meztelen koldust, akit az uram
Vén napjaira a házába csődít,
Mint egy bolond. És itt dédelgeti,
Akár a princeket szokás. Nekünk meg,
Úri cseléd létünkre, nyavalyás
Jött-menteket kell szolgálnunk napestig.
A mennykő csapna valamennyiökbe,
Mielőtt ide hozza őket az ördög!
ALEXIUS:
Azt mondják, ez a ház Eufemianus
Úr palotája. Őróla beszélsz?
SZOLGA:
Őróla hát! Ki másról? Jól tudod,
Hiszen hozzája jöttél. Hát hiszen
Jó helyre jöttél. Itten most urak
A nyavalyások meg a rongyosok.
Itt holtig való úrságra fogadnak!
Hanem csak várj még egy kicsit. Az úr
Majd erre jön egy kis vártatva. Én
Be nem eresztlek addig, amíg ő
Nem parancsolja. Megyek a dolgomra.
(Indul kifelé. Adriatica és Aglaes megjelennek az erkélyen, egymás mellé ülnek a kerevetre és kézimunkával foglalkoznak. A szolga rájuk mutat.)
SZOLGA
Látod az úrnők is ideszorulnak.
Mert alig van már bent a házban hely.
Ahol meghúznák magukat. Maholnap
Az ágyasházukra kerül a sor! (Elmegy)
ALEXIUS
(nem figyel rá. Az erkély alatt áll, a két nő számára láthatatlanul)
ADRIATICA
(ölébe ejti a munkát és maga elé néz).
AGLAES
Megint a gyertyát nézed, gyermekem?
ADRIATICA (halkan)
Az ő gyertyáját.
AGLAES
Hogyha a tekintet
Megolvasztaná a viaszt, de régen
Elolvadt volna már e gyertya!
ADRIATICA
Másom
Nem maradt tőle emlék, jó anyám,
Csak ez a gyertya.
AGLAES
Te szegény leány,
Nem tudsz felejteni.
ADRIATICA
Nem akarok.
Csak abban élek, hogy emlékezem rá.
AGLAES
Emlékezés! Keserves egy falat
Az élet asztaláról, gyermekem!
Én jobbat szántam volna teneked.
Sajnállak, nagyon Adriatica.
ADRIATICA
Anyám, engem sajnálni nincs miért!
Az én életem olyan szép, derült,
Mint tengerparton kék hegy homloka,
Mely szomorú szép vággyal eltekint
Komoly, futó, fehér felhő után.
AGLAES:
Mindig csodáltalak, Adriatica,
Hogy soha semmi lázadás tebenned
Gyökeret nem vert, hogy olyan szelíd,
Rendíthetetlen, csendes türelemmel
Tűrted a sorsod kezdet óta. Én,
Látod, nem voltam mindig ily türelmes.
ADRIATCA
A te szíved nagy tenger, Aglaes,
Rejtelmekkel és viharokkal teljes,
Amely ma lágyan, kéken muzsikál,
Holnap vitorlát tép és mennydörög.
Az én lelkem nyugalmas hegyi tó:
Annak képét mosolyogja vissza, aki
Fölébe hajlott. Őt mosolygom én.
Mást nem tudok.
AGLAES:
Sokáig győztem én is
Könnyekkel, súlyos édesanya-könnyel.
De egyszer elfogyott a könnyem és
Keserű daccal a szívemre zúdult
Az életem minden keserve. Mért?
Mért kell nekem könnyek közt elepedni,
Mikor fiam van, másénál különb!
Mikor szent anyagőggel mutatnék rá
S egész világnak kikiáltanám:
Nézzétek, ő az, ő az én fiam,
Mindnyájatoknál szebb, nagyobb, különb,
És az enyém, az én fiam! - De nem,
Én árva, ülök, mint bús magtalan,
És a fiamból nem maradt nekem,
Csak a sírás utána! Hát miért?
Mit tettem én, hogy így büntet az ég?
Ilyenkor a kezem ökölbe zúdult,
És vágyam támadt káromolni Istent.
Ne vess meg azért, Adriatica,
Percek voltak ezek csak, keserűk,
És iszonyúak, telve gyűlölettel
Magam és minden ellen. Őt is, őt is
Gyűlöltem néha ilyenkor!
ADRIATICA (riadtan)
Anyám!
AGLAES
Igen, azt hittem akkor, balga én,
Hogy gyűlölöm! pedig akkor talán
Legkétségbeesettebben szerettem.
Az Isten is, leányom, oly nagyon
Szeret, hogy végtelen erős szerelme
Poklot tudott alkotni, örököt,
Hogy erővel is magához öleljen.
Ilyen az én szerelmem is. talán
Gyűlölni tudnám, akit szeretek,
Csak szeretetből. Ó, nagyon erős,
Kegyetlenül erős a szeretet!
(kis szünet.)
Eh, régen volt! És elrepült ez is.
Mind kiapadt a könny. És itt ülünk
Boldogtalan két asszony és sírunk.
ADRIATICA:
Én nem vagyok boldogtalan, anyám.
Emlékezés s várás az életem.
Széppé teszi szelíd emlékezet,
És boldoggá a várás.
AGLAES:
Várod őt?
ADRIATICA:
Szüntelen várom.
AGLAES:
Még most is hiszed,
Hogy visszatér?
ADRIATICA:
Tudom, hogy visszatér.
Talán már holnap! Ó, talán ma még!
Oly biztos ebben a hitem, anyám,
Mint abban, hogy az Isten él s szeret.
AGLAES:
Boldogok, akik hisznek!
ADRIATICA:
Boldogok.
AGLAES:
Milyen nagyon erős vagy!
ADRIATICA:
Én anyám,
Alexius menyasszonya vagyok,
És ne lennék erős?
(Kis szünet)
AGLAES:
És itt ülünk,
Két árva, bús galamb módjára, csendben
És várunk.
ADRIATICA (halkan):
Várunk.
AGLAES:
Ez az életünk.
(Szünet)
AGLAES:
Ki tudja, mostan merre jár?
ADRIATICA:
Ki tudja.
Miféle emberek között?
AGLAES:
Ki tudja,
Hogy megy a dolga?
(Szünet)
AGLAES:
Messze, messze jár.
Idegenek közt, akik nem becézik
Anyai kézzel, mint én.
ADRIATICA:
Messze jár,
De szereti mindenki mindenütt.
Őt nem szeretni nem lehet. - De ő
Ránk gondol mindig, mindenütt. Csak akkor
Nem gondol rám, mikor imádkozik.
Ó, én tudom jól!
AGLAES:
Ki ad neki most
Enni és inni a vadidegenben?
Szállást ki ad neki?
ADRIATICA:
Az emberek
Teli kezekkel hordják elibé,
Amijök van. Kincseken lép a lába,
És szolgák ezre hajladoz előtte.
Boldog a férfi, aki a kezét
Foghatja, s megszépül minden leány,
Ha rápillant. De ő némán megy el
Közöttük. Semmi nem kell őneki.
Az Isten kell neki. Az Istené
És a mienk. És el nem veheti
Az Istentől és tőlünk semmi már.
AGLAES:
Talán országok hevernek előtte
A porban. Harcos, hadvezér talán,
Császár talán és homlokán a harcok
Koszorúját hordozza. Hatalom
És dicsőség a mindennapi étke,
A hír teli kürtjét szürcsölik ajkai,
És mint aranytoronyra néz feléje
A boldog, döbbent emberek szeme.
És úgy jön egyszer tündöklőn haza,
Hogy megtörik fényén a nap szeme,
És ujjongva borul elé Bizánc.
Keveset fogni nem tudott soha!
ADRIATICA (csendesen):
Tán úgy jön meg, mint koldus, meztelen
És éhesen és szívében az Isten
Minden nagysága és szépsége
Örvénylik és zeng. (Kis szünet.)
Akkor is,
Akkor is az enyém marad!
(Szünet.)
AGLAES:
Hét esztendeje ketten így ülünk.
Hét esztendeje nem tudunk soha
Másról beszélni, csak őróla mindig.
ADRIATICA:
Hét esztendeje másom nincs, csak ő.
(Kis szünet.)
AGLAES:
És hogyha megjön, mit mondasz neki?
ADRIATICA (leteszi a munkát):
Anyám! Ha megjön!
AGLAES:
Én elébe mennék,
A nyakába borulnék! És talán
Így szólnék hozzá:
,,Hát így kell visszajönni, rossz fiú?
Elszökni, éjjel, búcsúzatlanul,
És elmaradni ennyi ideig!
Az öregek csak sírjanak! Gonosz!''
És sírnék is talán. És bevezetném,
Mert éhes volna és szomjas talán
És vacsorát készítenék neki,
És megvetném az ágyát, mint gyerek-
Korában, hogyha néha elmaradt
És későn jött a játékból haza.
ADRIATICA:
Én itt várnám, amint itt várom őt,
Mióta elment. Úgy, mint akkor este,
Egy helyben, egy köntösben, egyazon
Szívvel és megcsókolnám a kezét
És így szólnék: Én édes mindenem,
A jó Isten megáldjon mindenért.
Azért, hogy elhagytál, mert úgy akartad
És úgy van jól. És azért, hogy eljöttél
Kis szolgálódhoz újra. Itt vagyok
És szeretlek, mint akkor este. Tégy
Amint a lelked tenned adja, most is.
(Szünet. Harangszó.)
AGLAES:
De itt az óra, Adriatica,
Amelyben a templomba szoktunk menni,
Hogy imádkozzunk érte. Elmegyünk
Ma is.
ADRIATICA:
Menjünk, anyám. (Elmennek.)
ALEXIUS
(lassan, elmerülten előjön az erkély alól, a medence szélére ül és kezébe hajtja a fejét).
A HÁZ:
Várlak. Sebesen fut az óra.
TENGER:
Az élet futva fut.
ARANYHALAK A MEDENCÉBEN:
Mi csak nevetünk a síróra.
OSZLOPOK A KAPU ELŐTT:
Mi meg kinyitjuk a kaput.
A HÁZ:
Mióta elment, így maradtam.
A TETŐ:
Fölöttem kőd és csend alattam.
A FAL:
Azóta bús az árva balkon.
ABLAK:
Azóta mindig sír az alkony.
FÜGGÖNY:
Szellő azóta lankatag.
A MEDENCE:
Hullám azóta hallgatag.
A GYERTYA:
Enhamvaimban elfagyottan
És félig élőn, félig halottan,
A Félig holtat gyászolom.
AZ ERKÉLY:
Én hallgatok és egyre várom.
AZ ERKÉLYRE NYÍLÓ AJTÓ:
Reszketve mindennap kitárom
Elébe zsibbadt két karom.
A KEREVET:
A régi köntöst nem vetem le,
Mert visszavárom bús ölemre,
Én még ölelni akarom.
ARANYHALAK:
Mi csak nevetünk a síróra.
OSZLOPOK:
Mi meg kinyitjuk a kaput.
A HÁZ:
Várlak. Sebesen fut az óra.
TENGER:
Az élet futva fut.
(Szünet.)
(Alexius mellett, a medence szélén, megjelenik a Kísértő. Épen olyan a termete, arca, öltözete, mint Alexiusé, csak a nézése más: szúró, átható, gúnyos, nyugtalan. Alexius előtt áll és félig súgva beszél
hozzá.)
KÍSÉRTŐ:
Az élet fut és bolond, aki áll
Tehetetlenül és bámul utána.
Ki tudja, meddig mosolyog a nap?
Meddig dalol a tenger és a rózsák
Még meddig rózsák arcán, arcodon?
(Szünet.)
Te hallgatsz? Aki virágot keres,
Ne menjen el a virágos mezőn
Lehunyt szemekkel, mint az alvajáró!
Álmok virágát keresed!
Bolond vagy, Édes fiacskám, ha odaadod
A mának élő illatát a holnap
Ködképéért. Ki tudja, ott mi van?
ALEXIUS
(a Kísértő első szavára összerezzen, aztán mozdulatlanul hallgatja mindvégig):
Én nem virágot keresek.
KÍSÉRTŐ (rövid, éles nevetéssel):
Dehogynem, Ne bolondítsd magadat, kis fiam!
Mindenki azt keres. Csakhogy az egyik
Beéri avval, ami a keze
Ügyében érik, jóllakik a rét
Rikítóbb szintű, vaskosabb ízével,
A másiknak regényesebb színekre
És légiesebb illatokra van
Étvágya. Egyiknek jó a pipacs,
A másiknak szomját csak napkeletnek
Lótusza oltja. S akad olyan is,
Akit hóbortos álmok megzavartak
És a magasból vár valami mást,
Valami furcsa, mennyei virágot.
És arra teszi rá az életét.
Kár volna érted. Köd játszik veled.
Egyszer késő lesz visszatérni! Hátha
Hiába éltél? Hátha tévedés,
Önámítás volt minden?
ALEXIUS:
Nem vagyok,
Mint akiknek nincsen reményük. Én
Megyek, amerre mennem kell. Az Úr
Szabott elém utat és meg nem állok.
KÍSÉRTŐ:
Az Úr! Fiú, ne káromold az Istent.
Ne leplezd tennen balgaságodat
Az ő nevével. Balga emberek!
Így tesztek mindig: Mindig új meg új
Őrültségek születnek lázbeteg
Agyvelőtökben és ha megijedtek
Magatok is már, olyan iszonyú,
Amit kitaláltatok: Kész a szép,
A szent ige, melyet a természettelen
Csinálmány undok homlokára tűztök:
Az Isten így akarja. Ő türelmes,
És nem tiltakozik. Nem, nem fiam,
Az Istennek az tetsző nem lehet,
Hogy amit ő teremtett, megveted.
Virágot Isten azért alkotott,
Tarkának, szépnek, édes illatúnak,
Hogy élvezzétek égő színeit
És szívjátok az illatát. Gyümölcsöt
Nem alkotott elaszni ágain,
Hanem, hogy aki éhes, leszakassza.
És éhséget az ételhez, a vízhez
Szomjúságot nem azért adott nektek,
Hogy égő nyelvvel nézzetek a forrás
Kristály kelyhébe és a víz fölött
Ő szégyenére szomjan vesszetek!
Hát jó, ti bölcsek, pusztuljatok éhen
A bőség zengő paradicsomában,
De legalább ne káromkodjatok,
És amiket öngyilkos balgasággal
Kigondoltok: ne fogjátok az Úrra!
Nem, nem fiam! A te hóbortjaid
Nem indulnak az Isten útjain.
Ilyent az hír embertől nem kíván.
ALEXIUS:
Igaz, ilyent az Isten nem kíván.
És menjenek az emberek és éljék
Az életet, amit a kegyes ég
Élniök adott. Mind, a többiek.
De éntőlem az Isten mást akar.
KISÉRTŐ:
Ej, ez csak olyan szép beszéd!
Hiszen ezt Magad sem hiszed mindenestül el.
De jó: látom, vitázni nem akarsz.
Beszéljünk másról. Látod ezt az erkélyt!
Nem facsarja a szíved?
ALEXIUS (eltakarja az arcát):
Istenem!
KÍSÉRTŐ:
Bírod, bírod még az öngyilkolást?
ALEXIUS:
Elég! Elég! Hisz oly szegény a szó!
Álmatlan lánggal ég a lelkemen.
Hét véres éve mindez! Mindhiába:
Tudod, hogy kellett! kellett!
Rettentő kegyetlen a szeretet.
És én nem adtam oda a szeretetből
Egy csöppnyit sem! Megőriztem magamban
Tisztán, lobogón, alkuvástalan!
Az Isten ezt akarta énvelem.
Ezért sodort el messze hidegekbe
A fészekből. Ez a nehéz titok.
A fájdalomtól éneklő szívemben
A szeretet fehér máglyája ég.
A legnagyobb szeretet az, amely
A legegészebb áldozatra képes.
Ezért tudtam a szívemre ölelni
Mind a világot. Az édesanyám
Volt minden asszony, aki jött felém.
És minden férfi az édesapám.
És minden lányban Adriaticát
Szerettem. És az apró gyermekek
Oly bizalommal jöttek az ölembe:
Az édesapjok karjaiba jöttek.
Én odaadtam mindent, mindenestül,
Hogy adhassak mindenkinek Az Isten
Így végzett rólam! Neki adtam mindent
És ő az én kezemmel odaadta
Az embereknek. - Ó, én jól tudom,
Hogy fájdalmat hagytam nekik
Magam helyett, hogy gyász az életük.
És énnekem jobban Fáj mindez, én
Többet vesztettem! Az ő szenvedésük
Százszoros lánggal ég a lelkemen!
De így kellett lennie! Így akarta
A hívatás rettentő Istene!
KÍSÉRTŐ:
Ej, ezt már annyit erősítgeted,
Hogy még utóbb magad is elhiszed!
De a szíved máskép beszél! Ha ezt
Mind azért tetted, mert Isten akarta,
Valami furcsa hívatás, vagy ilyes,
Mért Edesszában akkor nem maradtál?
ALEXIUS:
Mert nem engedtek Istenhez, magamhoz.
Az Isten nem akarta, hogy tovább Maradjak ott.
KÍSÉRTŐ:
Úgy? És honnan tudod,
Hogy nem akarta?
ALEXIUS:
Mert az emberek
Eljöttek, hogy királlyá tegyenek.
KÍSÉRTŐ:
De hisz az Isten hívott templomába!
ALEXIUS:
Nem engem hívott; hozzájuk beszélt.
KÍSÉRTŐ:
De Ő akarta, hogy tiszteljenek.
ALEXIUS:
Az én részem a szolgálat, nem a
Dicsőség.
KÍSÉRTŐ:
A dicsőségtől futottál?
ALEXIUS:
A dicsőségtől és az emberektől.
Kellett, hogy fussak. Magamért futottam.
KÍSÉRTŐ:
Ha magadért futottál, mért hogy épen
Ide tartottál? A szíved hozott!
A legigazibb éned szava volt ez!
Te nem magadért jöttél, édesem,
De Adriaticáért.
ALEXIUS:
Érte is.
És érettük. Még egyszer legalább,
Meg kellett látnom őket. A szívem
Nem bírta már.
KÍSÉRTŐ:
És ennyivel beéred?
ALEXIUS (hallgat).
KÍSÉRTŐ:
Mit is tehetnél? Visszamenni újra
Edesszába, vagy másfelé, megint
Elkezdeni a régi életet:
Másoknak élni, meghalni magadnak! -
Hát érdemes elölről kezdeni
Valamit, ami elmúlt? Mire jó?
Megint csak Úgy lesz minden, mint előbb.
Te nem vagy az, aki kétszer tesz egyet.
ALEXIUS (hallgat).
KÍSÉRTŐ:
Hát itt maradsz és kezded újra ott,
Ahol hét éve akkor félbehagytad.
Alexius leszel megint, a hős
Aki első a császár udvarában.
Legelső, legszebb, legjobban csodált;
Az egész ország reménykedve néz rád,
Aki kezedben tartod a jövőt.
ALEXIUS (szomorú mosollyal):
Ó, kísértő, milyen nagyon szegény vagy!
És milyen koldus a fantáziád!
KÍSÉRTŐ:
Akik szeretnek, azok várnak itt.
Akik hét esztendeje betegek
A vágytól teutánad. Igazán
Nem érdemes szaladni semmiért
Odakívül. De itt, az ősi ház
Meghitt szobáiban, egy kis család,
Akik szeretik egymást, - csak ezért
Érdemes élni! Vár a hitvesed,
Szívében ott ég szűzen, hófehéren,
Feléd lobogó ifjú, szép szerelme;
Nem hervasztotta meg az évek árnya,
Csak mélyítette, szépítette egyre.
És édesanyád és atyád mögötte
Mint gazdag őszön érett, dús gyümölcsfák,
Mézes gyümölcstől súlyos ág gyanánt
Tárják elédbe karjuk ölelésre.
Eredj, adj már boldogságot nekik
És tanulj meg boldognak lenni köztük.
Amiket eddig építettél,
Homokvárak voltak, szegény fiam,
Méltók a gyermek játékos kezéhez.
De száll az év és itt a férfiúság,
A tengeren a viharok dörögnek,
Hideg van és sötét. A messzeségben
Egy kis lángocska biztat: ez a gyertya
Az erkélyen, amely teérted égett
Hét esztendeje és azóta vár,
Terád vár. (Megsimogatja.) Itt az óra, kis fiam,
Eredj, odabent várnak.
ALEXIUS (alig hallhatóan):
Átkozott,
Aki kezét az ekeszarvra tette
És visszanéz.
KÍSÉRTŐ:
Elég a nagy szavakból!
Az élet hív! Utolszor hív talán!
Nem hallod édes és meleg szavát?
ALEXIUS:
Csak egy szót hallok és az nem meleg
És nem hangos. De minden eremen
Lobogva jár át, rettentő rohammal
Egy más hívás ez! Ó, jól ismerem,
És megyek is utána! Akarom
Alkuvás nélkül a mindent.
KÍSÉRTŐ:
De hát
Mit akarsz még? Már mindent odaadtál.
Mit adhatsz még Istennek? Nincs tovább!
Van még valamid, amit odaadhatsz?
ALEXIUS:
Van: Önmagam még megvagyok. A szívem
Még fáj nagyon. Még nagyon én vagyok.
KÍSÉRTŐ:
Nem értelek.
ALEXIUS:
És megvan még ez a
Marcangoló, szentséges Fájdalom;
Az énemet még odaadhatom!
Hogy ne maradjon semmim!
Akkor, akkor,
Uram, te csak magad leszel nekem
Mindenben mindenem.
KÍSÉRTŐ:
De édesem...
Hallgass reám...
ALEXIUS (lábával dobbant.);
Én ez vagyok. Csak ez
És mindenestül. Távozzál, kísértő!
(A Kísértő eltűnik.)
ALEXIUS
(mozdulatlanul áll. A fején e perctől halvány fénykoszorú csillog).
EUFEMIANUS
(jobbról jön; teljesen megőszült, görnyedt aggastyán lett belőle, botra támaszkodik. Mikor megpillantja Alexiust, int neki):
Szegény ember! Az Isten küldte! Várj! (Feléje megy.)
ALEXIUS
(mikor apját meglátja, összerezzen, könnyet törül ki szeméből Szótlanul meghajol.)
EUFEMIANUS (megnézi.)
Te olyan ismerős vagy... Istenem!
Ilyen korú lehet most ő is... Úgy
Hasonlítasz hozzá! Koldus vagy és
A világot vándorlod. Mért? Talán
Volt egy fiad s világgá bujdosott
És azt keresed, mint... Bolond vagyok,
Hiszen te ő lehetnél!... Istenem,
Ne nézz őrültnek, jó barátom. Én
Nem csodálnám, ha az volnék sem. Ezt te
Nem értheted, de így van. Énnekem
Volt egy fiam. Már nincsen. Elhagyott.
Gonosz fiú! Hálátlan gyermek! Én
Gyakorta megtagadtam! Istenem,
Ilyen lehetne most a termete,
Kora, talán az arca is! Azért
Zavar meg úgy a látásod. Ne bánd!
Bolondos vén ember vagyok. Nagyon
Terhemre van az élet. - Mondd, ha volna
Fiad és elhagyna búcsútalan
És hét év múlva visszatérne hozzád,
És lábadhoz borulna: fölemelnéd
És megbocsátanál neki?
ALEXIUS:
Uram,
Hálátlan és gonosz fiú az ilyen...
EUFEMIANUS:
Megállj! Ne többet! Hogy ha jót akarsz
Tőlem, rosszat ne mondj felőle! Én
Nem tűröm ezt! Az én fiam derék
És édes gyermek! Rosszat tenni ő
Sosem tudott. Ha elment, bizonyára,
Jó oka volt rá. (Könnyezve.) Én szegény fiam!
Ki tudja, hol jár? Ki tudja, milyen
Szüksége volna rám?
ALEXIUS:
Kegyes uram, Az elveszett fiad nevére kérlek,
Légy hozzám irgalommal és fogadj be
A házadba. Szegény koldus vagyok,
Hazátlan is. Azt mondották nekem,
Hogy tenálad a szerencsétlenek
Irgalmat lelnek.
EUFEMIANUS:
A fiam nevére, Azt mondod, jó barátom? Üdvözöllek
A házamnál! A vendégem leszel
És jó barátom. Itt maradj, amíg
Kívánod. Úgy tekintsd szegény, szegény,
Szomorú házamat, mint magadét.
(A ház felé.) Hej, szolgák, emberek! Vendége jött
A háznak!
I. SZOLGA (visszajön jobbról):
Uram!
KÉT MÁS SZOLGA (a házból jön):
Parancsolj velünk.
EUFEMIANUS:
Ez a jó ember itt nálam marad,
Vendégem lesz, amíg csak jól esik
Neki és nem parancsol mást. Az egyitek
Legyen szolgálatára. Vezessétek
A házba tüstént. Adjatok ruhát
Neki és készítsetek lakomát
Számára.
I. SZOLGA:
Uram, tele van a ház Szegényeiddel.
Nincsen már helyünk
Az új vendég számára.
EUFEMIANUS (Alexiushoz):
Várj, barátom,
Elmegyek és lakóhelyet készítek
Számodra; kérlek, addig egy kevéssé
Légy türelemmel. (Bemegy a házba.)
I. SZOLGA:
Mámeg!
II. SZOLGA:
Újra egy!
I. SZOLGA:
Hát már örökké így lesz ez?
II. SZOLGA:
Bolond az úr!
I. SZOLGA:
Hát üdvözöljük illón legalább! (Gúnyos bókkal):
Uram, üdvözlégy. Nincs ugyan a ház
Berendezve méltókép ilyen úrhoz,
De szolgálatban nem lesz majd hiány.
Hát üdvözölve légy. (Feltaszítja Alexius állát.)
II. SZOLGA:
Ejnye cimborák,
Ez tán egy álruhás herceg! Talán
Csak háztűznézni jön a házhoz és
Az özvegyet akarja feleségül,
Azért van ilyen parádés ruhában.
(Megfogja Alexius köntösét és kettéhasítja.)
III. SZOLGA:
No persze! Ez talán maga az úr,
Aki elbujdosott! Köszöntelek,
Uram, Alexius! (Megrúgja.)
I. SZOLGA:
Te! Rongyos! Aztán Nehogy beárulj bennünket az Úrnak!
II. SZOLGA:
Azt csak igazán nem kívánhatod,
Hogy úgy bánjunk veled, mint hercegekkel.
III. SZOLGA:
Aztán, ha majd a jó falatokat,
Amiket ezek a bolondok adnak,
Elesszük egy kicsit, nehogy panaszkodj!
II. SZOLGA:
Kenyeret azért kapsz majd eleget!
NÉGY IFJÚ (az 1. felvonásbeliek) vadászöltözetben, kopjákkal, kutyákkal jönnek balról.)
I. IFJÚ:
No lám, az öreg Eufemianus
Megint fogott egy rossz koldust magának.
II. IFJÚ (a szolgákhoz):
Jó mulatságot, fickók! Legalább
Nem lopjátok a napot.
I. SZOLGA:
Jó uram,
Bízd ránk: Ellátjuk majd mi a baját.
III. IFJÚ:
Nézzétek, milyen furcsa egy dolog:
Ez a vén koldus olyan ismerős!
IV. IFJÚ:
Alexiusnak volt valaha ilyen
A termete!
I. IFJÚ:
Bolond! Alexius
Hol van azóta! Rég meghalhatott!
II. IFJÚ
Megbolondult az is, akár az apja.
I. IFJÚ (Alexiuszhoz):
Ejnye, barátom, nem jönnél velünk
Vadászni? Most már úgyis úri módra
Fogsz élni itten.
III. IFJÚ:
Nézd csak, Paulusom,
Milyen különösen tud nézni ránk
Ez a koldus!
I. IFJÚ:
No nézd a szemtelent! (A kutyákhoz.)
Hej, Fürge, Fickó, rajta: kapjatok
A fickónak combjába egy kicsit.
Uszítja a kutyákat. A kutyák nekirohannak Alexiusnak és megtépik a ruháját.)
ALEXIUS (szomorúan nézi az I. ifjút).
IFJÚ (megzavarodik Alexius tekintete alatt):
Ej, már nagyon is hosszan mulatunk itt Egy koldus kedvéért. Gyerünk.
II. IFJÚ:
Gyerünk.
(Indulnak.)
II. IFJÚ (fejét csóválja):
Különös ember!
III. IFJÚ:
Nagyon különös!
(Elmennek.)
I. SZOLGA:
No lám! Hát ő szent hercegsége már
Megtalálta a hozzája való
Barátokat! Már meghívták vadászni.
II. SZOLGA:
Itt jönnek már a többi urak is
Az új barátot üdvözölni.
(Koldusok jönnek a házból.)
I. SZOLGA (a koldusokhoz):
Hitvány
Szemétnép! Már megint kevés,
Amit az úr ad? Mentek már megint
Koldulni a piacra!
I. KOLDUS:
Hát megyünk!
Kinek mi köze hozzá!
II. KOLDUS:
Eufemianus
Úr házában mindenki azt teszi,
Ami jól esik. Az Isten megáldja
A bolond fiát, aki elszökött,
Akinek emlékére ezt a jó
Szokását kitalálta.
II. SZOLGA:
Hát urak,
Megint jött ám egy új vendég.
I. KOLDUS (végignézi Alexiust):
Ez az?
II. SZOLGA:
Ez ám.
I. KOLDUS (fintorgatja az arcát):
Valami sokat nem mutat.
II. KOLDUS:
Hát aztán összetartás, cimbora!
II. KOLDUS:
Itt az a törvény, hogy megosztozunk
Mindenen, amit ki-ki kap.
I. KOLDUS:
Van ám
Elég, amit elosszunk. Eufemianus úr,
Amilyen jó bolond, mindent nekünk ad.
II. KOLDUS:
Csak azt kell megtanulni, hogy ha kérsz,
Az elveszett fia nevére kérd.
Úgy megkapsz mindent.
III. KOLDUS:
Hát mért nem beszélsz?
Bolond ez, hogy így hallgat?
Vagy talán Néma?
I. SZOLGA:
Nem az! Rátarti egy kicsit!
I. KOLDUS:
No, itt majd megtanítjuk. Szép legény,
Tudd meg, hogy itten én vagyok a ház
Vendégei közt a legöregebb
És én parancsolok mindenkinek.
Hát csak engedelmesség. Hogyha én
Beszélek, hát az a közvélemény.
EUFEMIANUS (jön a házból. A szolgákhoz):
Tele van minden. Nincsen más helyem:
Vezessétek be az erkélyszobába!
Ne mondhassa, ki a fiamra kér,
Hogy meghallgatást nálam nem talált. (Alexiushoz):
Ott lakj, barátom, ahol a fiam
Lakott valamikor.
I. SZOLGA:
No, gyere, rongyos! (Vezeti.)
EUFEMIANUS (a 11. szolgához):
Az úrnőknek mondd meg, hogy indulok
A templomba. (II. szolga bemegy a házba.)
I. SZOLGA (az I. koldushoz):
No, jeles vén barátom, Hát ehhez mit szólsz?
II. KOLDUS:
Új úr érkezett.
III. KOLDUS:
Hát most már ez az úr lesz itt az úr?
I. KOLDUS:
Majd megtanítom egy kicsit, hogy ő ki
És kik vagyunk mi. (Észrevétlenül végigvág Alexiuson a botjával.)
Hé, fiatal úr!
Aztán, amit mondtam, el ne felejtsük!
(Alexius és a szolgák bemennek a házba. A koldusok jobbra elmennek.)
(A házból kilép Aglaes és Adriatica. Lassan Eufemianushoz mennek. Alexius megjelenik az erkélyen, mozdulatlanul megáll. Feje körül a fényesség erősebb lett.,)
EUFEMIANUS (a nőkhöz; az erkélyre mutat):
Egy új vendég. Az ő nevében.
(A nők odanéznek.)
AGLAES (megdöbbenve néz Alexiusra):
Ez! Minő vendég ez, Eufemianus?
ADRIATICA (izgatottan siet felé):
Ő az!
EUFEMIANUS (szomorúan rázza a fejét):
Hasonlít hozzá!
ADRIATICA:
Ő az!
EUFEMIANUS:
El
Kell mennünk a templomba.
ADRIATICA:
Ő az!
EUFEMIANUS:
Ej,
Lányom, hét esztendeje, hogy soha
Még ezt az órát el nem mulasztottuk.
Érette kell imádkoznunk.
AGLAES
Gyerünk. (indul.)
ADRIATICA
(néhány pillanatig mozdulatlanul áll, aztán habozva Aglaes után indul, aki kezénél vonja maga után. Mind elmennek jobbra).
(Szünet.)
ALEXIUS (mozdulatlanul áll).
GLAUCUS (balról jön):
Alexius,
Eljöttem utoljára. Megengedted. (Szomorúan):
Nekem már új atyám van. Így akartad.
ALEXIUS (nem mozdul.)
GLAUCUS (meglepetve néz rá,)
Atyám, mi történt veled?
ALEXIUS:
Glaucusom,
Eljött az óra.
GLAUCUS:
A válás órája!
Keserves óra! De miért, miért?
ALEXIUS:
Eljött az óra. Édes kis fiam,
Én meghalok. Ma este még.
GLAUCUS (ijedten):
Atyám!
ALEXIUS:
Igen, fiam! Eljött a gyönyörű perc.
Isten veled, én édes kis fiam.
GLAUCUS (föl akar rohanni hozzá):
Atyám, én édes jó atyám!
ALEXIUS (int):
Maradj, fiam! Ne jöjj hozzám. Nekem
Már nem szabad csókolnom tégedet.
Kis barátom, fiacskám, édesem,
A jó Isten veled van. (Csókot vet feléje.)
(Szünet.)
ALEXIUS (hirtelen):
Glaucusom!
Csodálatosan nagy az Isten!
Halálosan nagy! Mind férgek vagyunk!
Semmik vagyunk. A létnek gúnya csak,
[hogy lehelünk!
Csak annyi érőt érünk, Glaucusom,
Amennyi fénye visszacsillan rólunk
Az Istennek. Ami bennünk az Isten:
Öntudatban és szeretetben!
Az Istennek az Istent fényleni!
Istenek vagytok, nem tudjátok? Ó,
Még nem világlott ki, hogy mik leszünk!
Rejtvények vagytok még, testvéreim!
Csillog, csillog messziről a szemembe,
Valami csillog! A teljesülés!
Most, most fogom a Végtelent!
(Alexius feje körül a fényesség még erősebbé lesz: most már szinte kápráztató. E perctől kezdve nem látja többé Glaucust. Mozdulatlanul áll.)
GLAUCUS (kitörő sírással):
Alexius,
Atyám! így hagysz el engemet? (Szünet.)
Atyám!
(Szünet, halkan):
Isten veled. (Egy ideig áll, de megérzi, hogy Alexius nem látja őt. Végre csendesen sírva elmegy balra.)
(Függöny.)