Szegedi Piaristák

bolt.piarista.hu

    Lázár Ervin: Szegény Dzsoni és Árnika

      ÖTÖDIK FEJEZET
      amelyben Ipiapacsról, a hírhedett rablóról kiderül, hogy szerencsére nagyszerű gömbérzéke van

    Szerencsére volt az udvari népség között egy öregasszony, aki tudott a Hétfejű Tündérről.

    – Tudod mit – mondta Árnikának –, menjetek el a Hétfejű Tündérhez. Ha senki más, akkor ő tud segíteni rajtatok.

    – Hol lakik? – kérdezte Árnika.

    – Azt bizony nem tudom – mondta az öregasszony.

    – Nem baj, majd megtaláljuk – mondta Dzsoni –, ha a világ másik végén lakik, akkor is megtaláljuk.

    Nem sokat teketóriáztak, elbúcsúztak Östör királytól, el a főudvarmestertől, el az udvari főszámolnoktól, a királyi udvar aprajától-nagyjától, s elindultak.

    – Az a jó, hogy éjjel-nappal tudunk menni – mondta Árnika.

    – Már hogy tudnánk éjjel-nappal – csodálkozott szegény Dzsoni –, aludni is kell valamikor.

    – Ó, hát abban nem lesz hiba – mondta Árnika. – Reggeltől estig én leszek ember, te meg kacsa. A hónom alá csaplak és viszlek. Alhatsz közben, amennyit csak akarsz. Este meg cserélünk, te csapsz a hónod alá, s viszel reggelig. Akkor meg én alszom. Így aztán egy percig sem kell vesztegetnünk az időt. Meglátod, hamar megtaláljuk a Hétfejű Tündért.

    Nagyon boldog volt szegény Dzsoni, hogy milyen okos menyasszonya van. S mivel éppen beesteledett, Dzsoni lett az ember, Árnika a kacsa, szegény Dzsoni a hóna alá csapta Árnikát, és elindult. Persze volt ám annyi esze, hogy a Százarcú Boszorka nagy kerek erdejét messzire elkerülje.

    Hét nap, hét éjjel mentek szakadatlan, s egy árva lélekkel sem találkoztak.

    – Mit gondolsz, Árnika, jó felé megyünk? – aggodalmaskodott szegény Dzsoni.

    – Ne félj, Dzsoni – mondta Árnika –, ha nagyon akarjuk, megtaláljuk a Hétfejű Tündért.


    – Nagyon akarják, ugye?

    – Igen.

    – És ha valaki valamit nagyon akar, azt tényleg meg tudja csinálni?

    – Azt hiszem.

    – Nem vagy benne biztos?

    – Hát nem is tudom… abban vagyok csak biztos, hogy nagyon kell akarni.


    Egy folyóparton mentek éppen – nappal volt, így Árnika vitte Dzsonit -, s nagy messze megláttak egy birkanyájat.

    – Nicsak, ott egy birkanyáj – mondta Árnika –, akkor ott pásztornak is kell lennie, s talán útba tud igazítani bennünket.

    Megtalálták a pásztort, egy fa hűsében heverészett.

    – Hétfejű Tündérről még nem hallottam – rázta a fejét a pásztor –, de különben is azt tanácsolom neked, kislányom, hogy ne menj erre tovább, ha kedves az életed.

    – Miért? – kérdezte Árnika.

    – Mert ezen a tájon garázdálkodik Ipiapacs, a hírhedett rabló – mondta a juhász. – Elrabolja a kacsádat, meg téged is elrabol. Jobb lesz, ha visszafordulsz.

    – Márpedig, kedves bátyám – mondta Árnika –, én nem fordulhatok vissza. Akkor se, ha száz Ipiapacs garázdálkodik is a környéken.

    Azzal már ment is tovább.

    – Bátor lány vagy, bátor – mormogta a juhász –, csak rá ne fizess.

    Úgy tetszett, bátran lépeget Árnika a kacsával – aki persze, jól tudjuk, nem volt más, mint szegény Dzsoni –, de azért a szíve közepén ott homálylott egy picinyke félelem: ej, csak ne találkozzon azzal az Ipiapaccsal, azzal a hírhedett rablóval.

    De bizony alig gyalogolt fél mesebeli mérföldet, megzörrent ám mögötte egy bokor, ijedten megpördült Árnika, jaj, ki az, hát egy marcona, bajszos ember ugrott elő a bokor mögül.

    – Pénzt vagy életet! – mondta vérfagyasztó hangon.

    – Jaj, istenem, kedves Ipiapacs, te hírhedett rabló – mondta Árnika, mert persze, rögtön tudta, kivel van dolga –, kegyelmezz, nincs nekem egy megveszekedett vasam se!

    – De kacsád van – mondta Ipiapacs. – Akkor kacsát vagy életet!

    Már lépett is, hogy elvegye a kacsát Árnikától.

    – Akkor inkább az életem – mondta nagy elhatározással Árnika, és a háta mögé dugta szegény Dzsonit.

    Ipiapacs, a hírhedett rabló hahotázni kezdett.

    – Velem akarsz te ellenkezni – hahotázott –, ha rád fújok, elszállsz, mint a pitypang bóbitája.

    – Árnika – suttogta szegény Dzsoni –, változzunk át.

    S Árnika már mondta is:

    – Legyek én a kacsa, s szegény Dzsoni az ember. S hopp, már úgy is volt.

    Ipiapacs, a hírhedett rabló kinyújtotta a kezét Árnika felé, már-már megragadta, amikor legnagyobb ámulatára a gyenge lányka helyett egy jól megtermett, izmos fiatalember állt vele szemben. Na, gondolhatod, leesett az álla. De azért elordította magát:

    – Ide a kacsát!

    Mire szegény Dzsoni két akkora pofont adott Ipiapacsnak, a hírhedett rablónak, hogy fölkiáltott tőle:

    – Nagybőgő! – ugyanis nagybőgőnek nézte az eget. „Ennek fele sem tréfa!” – gondolta, és futásnak eredt. De tisztes távolságból visszakiáltott: – Ezt még megkeserülöd! Összeszedem a bandámat, és úgy ellátjuk a bajodat, hogy arról kódulsz!

    Szedte a lábát szegény Dzsoni, néha még futott is.

    – Amíg ki nem érünk Ipiapacs területéről, addig most már végig én maradok az ember, és te a kacsa – mondta Árnikának – én azért talán jobban el tudok velük bánni.

    Pedig dehogy tudott velük elbánni! Estefelé már hallotta a hujjogatást, füttyögetést, ágrecsegést – jött a rablóbanda.

    – Ott van! – kiáltott Ipiapacs. – Elejbe!

    Körülfogták szegény Dzsonit, s hiába küzdött emberül, nem bírt a tizenhárom rablóval. Összekötözték, elcipelték a tanyájukra, és bedobták egy nagy vasketrecbe a kacsájával együtt. Örömtáncot roptak a ketrec körül, és azt mondta Ipiapacs, a hírhedett rabló:

    – Most aztán itt heverhetsz reggelig. Addig kitalálunk neked valami jó kis büntetést.

    – És reggelire kacsapecsenyét eszünk – tette hozzá az alvezér.

    Elcsendesedtek a rablók, aludni tértek. Csak szegény Dzsoninak nem jött álom a szemére; jaj, hát ez lesz az életük vége, a rablók végeznek velük! Nem aludt Árnika se, de szerencsére kesergés helyett úgy járt az esze kereke, mint a motolla.

    – Te Dzsoni – suttogta.

    – Tessék?

    – Megszökünk.

    – Ebből az erős vasketrecből? Ugyan már! – legyintett Dzsoni.

    De Árnika tudta már, mit kell csinálni. Fogta magát, kibújt a rácson. Könnyen megtehette, hiszen kacsa volt. S akkor már szegény Dzsoni is megértette. Ó, de okos vagy te, Árnika! Elmondta a varázsszót, Árnika emberré változott, Dzsoni meg kacsává. Nem volt egyéb dolga Dzsoninak, mint kibújni a rácson. S már mehettek is.

    – Látod, Dzsoni – mondta Árnika –, minden rosszban van valami jó.


    – Tényleg minden rosszban van valami jó?

    – Azt szokták mondani.

    – Most igen vagy nem?

    – Sok rossz van, amiben van valami jó, de van fenékig rossz is.

    – Ha például elvágom az ujjam, abban mi a jó?

    – Abban az a jó, hogy megtanulod, hogy a késsel óvatosan kell bánni, és azt is megtudod, mi a fájdalom.

    – És abban, hogy a Vincze Jenő bácsi meghalt, abban mi a jó?

    – Abban semmi. Az fenékig rossz.


    Újra szegény Dzsoni változott emberré, és sietett, ahogy a lába bírta. De hajnaltájt észrevették ám a rablók, hogy üres a ketrec, nosza, futásnak eredtek, üldözőbe vették szegény Dzsonit. S bizony délfelé már ott voltak a nyomában, egykettőre utolérték. Éppen egy dinnyeföld közepén járt szegény Dzsoni, s mivel okosabb nem jutott eszébe, a dinnyékkel kezdte hajigálni Ipiapacsot és bandáját. Na és lássál csodát, a rablók olyan ügyesen kapták el a dinnyéket, hogy egy se törött össze, fejjel, lábbal könnyedén szelídítették meg a röpködő dinnyéket, akár a legjobb futballisták a pályán a labdát. Ámulva nézte őket szegény Dzsoni, a rablók meg biztatták:

    – Dobálj még, ez nagyon jó játék!

    – Nahát – mondta szegény Dzsoni –, hogy nektek micsoda csudálatos gömbérzéketek van!

    – Micsodánk? – kérdezte Ipiapacs, a hírhedett rabló.

    – Gömbérzéketek – ismételte meg szegény Dzsoni –, belőletek egy nagyszerű futballcsapat válna. Csak néztek a rablók. Futball? Az micsoda?

    Szegény Dzsoni nagy hirtelen összeeszkábált egy rongylabdát, s megtanította a rablókat a futball szabályaira.

    – Mi az, hogy kézzel nem szabad a labdához érni – harciaskodott Ipiapacs, a hírhedett rabló –, nekem mindent szabad!

    – Lehet, hogy különben mindent szabad – magyarázta neki szegény Dzsoni -, de a futballban kézzel érni a labdához tilos, mert szabadrúgás jár érte.

    Végre aztán Ipiapacs is megértette, hogy nincs játék szabályok nélkül, beletörődött, hogy ő sem érhet kézzel a labdához. Játék közben meg már nem is bánta, mert rájött hogy olyan ügyesen bánik a labdával lábbal, hogy jobban se kell. Belemelegedtek a rablók a játékba, játszottak boldogan. Nem csoda, hogy boldogok voltak, még soha életükben nem játszottak, most ismerték meg a játék örömét. Jó sokára fáradtak bele, akkor aztán Ipiapacs intett.

    – Na ebből nem élünk meg – mondta –, most veled végzünk, és irány rabolni, fosztogatni, betörni, útonállni!

    – Hogyhogy nem éltek meg ebből?! De mennyire, hogy megéltek – mondta szegény Dzsoni.

    – Miből? Ebből a játékból? – hitetlenkedett Ipiapacs.

    – Ebből hát. Hiszen olyan jól játszotok, hogy a világ bármelyik csapatát le tudjátok győzni.

    – Na de mire megyünk vele – akadékoskodott Ipiapacs, a hírhedett rabló -, győzünk, győzünk, de miből élünk?

    – Fényesen megéltek belőle – mondta szegény Dzsoni: – Sok pénzt kaptok a játékotokért.

    – Hiszi a piszi – mondta Ipiapacs, a hírhedett rabló. Szegény Dzsoni azonban nem hagyta annyiban, addig magyarázott nekik, amíg kapiskálni nem kezdték a rablók, hogy igaza van.

    – Csak borotválkozzatok meg, mosakodjatok, öltözzetek rendesebb ruhába – mondta nekik szegény Dzsoni. – A többit majd én intézem.

    Klakkba-frakkba vágták magukat a rablók, s bevonultak szegény Dzsonival a legközelebbi városba.

    – Ez az én futballcsapatom – mondta a városiaknak szegény Dzsoni –, bármelyik csapatotokat legyőzi.

    – Nocsak, nocsak – mosolyogtak a városiak –, nem tudod, hogy a mi városunk csapata a Világhírű SC? Egy tucat gólt rúgnak ezeknek a kutyaütőknek.

    – Na, fogadjunk ezer aranyban, hogy legyőzzük őket – mondta szegény Dzsoni.

    – Fogadjunk – mondták a városiak.

    – Jaj – suttogta Árnika –, honnan veszel ezer aranyat, ha kikapnak Ipiapacsék?

    – Ne félj semmit – mondta szegény Dzsoni –, olyan ügyesek ezek, mint az ördögök.

    – De nincsenek edzésben – akadékoskodott Árnika.

    – Még hogy ők nincsenek edzésben – mosolygott szegény Dzsoni –, hiszen őket kergette hét ország pandúrja. Futottak annyit, hogy többet se kell. Rövid távon is meg hosszú távon is. Majd meglátod, hogy bírják a futást.

    Másnap délutánra tűzték ki a mérkőzést. Tömve volt a stadion, ember ember hátán. Kifutott a Világhírű SC, düllesztették a mellüket a fiúk, na, most ők úgy nyernek itt ezer aranyat, mint a sicc. Kifutottak Ipiapacsék is. A főpandúrkapitány is ott ült a lelátón, összehúzott szemmel nézte Ipiapacsot.

    – Ez a középcsatár nekem valahonnan nagyon ismerős – mondta az alpandúrkapitánynak.

    – Nekem is – mondta az alpandúrkapitány.

    Megkezdődött a mérkőzés. Na, még olyat nem látott a Világhírű SC! A rablók nem ismertek elveszett labdát, száguldoztak, mint a gyorsvonat. Ipiapacs, a nagy hírű rabló olyan cseleket mutatott be, hogy tátva maradt a nézők szája.

    Kilenc nullra győztek Ipiapacsék. Ipiapacs, a hírhedett rabló egymaga öt gólt rúgott. A mérkőzés után Ipiapacs markába számolták az ezer aranyat. Hinni sem akart a szemének.

    – A legsikeresebb rablásunk se hozott ennyi pénzt – suttogta boldogan szegény Dzsoninak. – A fene se lesz rabló ezután!

    Így lett Ipiapacsból, a hírhedett rablóból Ipiapacs, a hírhedett középcsatár.

    – Mondd csak, hogy is hívnak téged? – kérdezte szegény Dzsonit.

    – Szegény Dzsoninak – mondta szegény Dzsoni.

    – Nagyszerű – örvendett Ipiapacs, a hírhedett középcsatár –, hálából rólad nevezzük el a csapatunkat. Mától fogva mi vagyunk a Szegény Dzsoni SC.

    És úgy is lett. Majd ha megtanulsz olvasni, és végigböngészed a régi, megsárgult újságokat, megtalálod bennük, hogy a Szegény Dzsoni SC a világ minden futballcsapatát könnyedén legyőzte, megnyerték az Európa-kupát, a Világ-kupát, az Óperenciás-kupát, és a Kupa-kupát is megnyerték.


    – Ha ezek az Ipiapacsék ilyen jól tudtak futballozni, akkor miért lettek rablók? Miért nem futballoztak kezdettől fogva?

    – Mert nem tudták magukról, hogy tudnak futballozni. Szegény Dzsoni vette észre, hogy milyen ügyesek. Ő segített rajtuk.

    – Az emberek nem tudják magukról, hogy miben ügyesek?

    – Nagyon sokszor nem tudják. Mással foglalkoznak, mint amihez tehetségük van.

    – Pedig mindenkinek van valamihez tehetsége?

    – Igen. Mindenkinek.

    – Ez biztos?

    – Egészen biztos.

    – Nekem például mihez van tehetségem?

    – Majd ha megnősz, kiderül.

    – És most semmi tehetségem nem derül ki?

    – De igen. Nagyon jókat tudsz kérdezni.

    – Most akkor azt kérdezem, hogy megtalálják-e végre Árnikáék a Hétfejű Tündért?

    – Ha akarod, megtalálhatják, de akkor vége lesz a mesének.

    – Még egy kicsit ne legyen vége, jó?

    – Én is úgy gondoltam. Mert még találkoznak a Rézbányai Győzővel.

    – Ki az a Rézbányai Győző?

    – Egy alacsony, köpcös, szemüveges ember. Egy nagy, virágos rét közepén lakik, s azt lesi, hogy végre arra jöjjön egy ember, de az emberek nagy ívben elkerülik Rézbányai Győzőt.

    – Miért, gonosz ember az a Rézbányai Győző?

    – Egy picurkát se. Csak éppen mindenért megsértődik.


    [ Előző | Következő ]