Miután egy konkrét példán bemutattuk az első utat Krisztuson keresztül Istenhez, talán hasznos lenne, ha mégegyszer összefoglalnánk módszerünket. Azon fáradozunk hogy Jézus történelmi valóságát pusztán emberileg, azaz filozófiai megértésünk eszközeivel felfogjuk. Ezért minden alkalommal először az emberi létezés egyik alapfogalmát dolgozzuk ki, és mindaddig szélesítjük ezt, amíg végül megmutatja az emberlét határát. A második részben aztán megpróbáljuk ezt az alapfogalmat Jézusra alkalmazni. A kísérlet meghiúsul. Jézus alakja túlnő az emberileg fölfoghatón.
Ez alkalommal egy másik oldalról szeretnénk átélni a pusztán emberi Jézus-megértés meghiúsulását. Meg akarjuk mutatni, hol vannak a határai az emberileg megvalósítható alázatnak, és azt, hogy Jézus létmegvalósulásában áttörte ezeket a határokat. Az emberi alázatot a feltétlenségnek olyan magas fokán valósította meg, amelyet mi embereképpen alázatunk lényegéből kifolyólag – sohasem tudunk elérni. Bizonyításunk első lépése az emberi alázat fogalma.
Nem könnyű manapság alázatról beszélni. Ez a szó, mint pozitív értékmegjelölés majdnem teljesen eltűnt szóhaszálatunkból. A mai embernek sokszor méltatlan engedékenységet, rosszfajta függőséget, szolgai érzületet, gyengeségre valló magatartást, vagy még rosszabbat jelent. Hogy a valódi alázatnak mindehhez semmi köze, az abból következik, hogy az alázat pozitív erény, pontosabban a szeretetnek egy különleges minősége. Az alázat fenomenológiai megvilágításával elmélkedésünket közvetlenül a megelőző szeretet-analízishez kapcsoljuk. Alázat és szeretet lényegesen összetartozik. Azt állíthatná az ember, hogy az alázat a végső tisztaságig emelkedett szeretet, mintegy a szeretet csúcsa. Az alázat a szeretetnek az a végső ereje, amely képessé teszi az önzetlenségre.
Az önzetlenség az emberi önkialakulás útja. Az ember annyiban találja meg valódi lényét, amennyiben odaadja magát. Csak akkor őrzi meg saját magát és éri el beteljesedését, ha habozás nélkül ajándékozza magát, és létét, amelynek nem ura – mások rendelkezésére bocsátja. Csak akkor tudja magát megtartani, ha önzésének mohó szorítását lazítja, ha nem kapaszkodik saját magába. Az ember léte létszerűen extázisra épül: csak úgy találja meg saját magát, ha kiszolgáltatja létét. Minél inkább ragaszkodik saját magához, annál kevésbé ’önmaga’. Saját énjébe zárva üresnek és ígéretnélkülinek találja magát.
Milyen az a lét, amely nem tart többé ’kifelé önmagából’? Az ember visszahúzódott saját énjébe, a magányosságba, az elhagyatottságba, a könyörtelen egyedüllétbe. A maga sötét ürességében futkos körben, holt párbeszédet folytat önmagával, amelyet senki nem hallgat. Visszautasít minden segítséget, senkinek nem akar bajáról panaszkodni. Elhagyatottan, egyedül maradva önmagával kell kibírnia saját magát. Az ilyen ember ’saját-arc-nélkülivé’ válik. Elveszti személyes helyi értékét a létben. Ez már mind arra utal, hogy az ember önzetlenség nélkül nem is ember. A bennünk rejlő ember összetörik, ha többé már nem ajándékozza magát, ha nem ’önmagából kifelé’ él, azaz ha nem alázatos. Még pontosabban szeretnénk ezt megmutatni. Annak az embernek, aki nem tudja magát alázatban elveszíteni, üres lesz a léte. Ez rögtön meg is mutatkozik sok tünetben:
Igazolatlanság. A szeretetben úgy érezzük, hogy létünk egyedülálló és fontos. Létközpontunk úgy világít, mint a felénk áradó szeretet gyújtópontja. Ha az ember alapvetően lemond a viszontszeretetről, azaz többé nem teszi ki magát neki, akkor lassan elveszti saját létközpontját. Nem tudja többé megtapasztalni, hogy ezen a földön valakinek legalábbis egy embernek) ő a ’minden’, helyettesíthetetlen, pótolhatatlan és lényének legbensejéig feltétlenül ’elismert’. Ezáltal hagyja, hogy elsatnyuljon lénye. Arc- és lényegnélküli lesz. Többé már nincs az ’emberekkel’, csak az emberek ’között’. És ebben a puszta ’egymás-között-levésben’ elveszti személyiségét, különbözőségét és kifejezettségét. Jellegzetes arculat nélkül a szeretetben elismert és megerősített lét nélkül lényegnélkülinek, senkinek érzi magát. Innen van ideges mohósága önigazolás, siker, ingerek, benyomások és gazdagság után. Beleveti magát az önfeledtségbe, éppen azért, mert nem akarja feledni magát. Kiszolgáltatja létét a
középszerűségnek. Az önzetlenség nélküli ember hétköznapivá és banálissá lesz. Lemond a létnek arról az egyedülállóságáról, amelyet csak az önzetlen szeretet tud ajándékozni. Ezért törekszik az ilyen ember arra, hogy csak azt hagyja érvényesülni, ami neki elérhető, azaz mindent le akar fékezni, ami a szabad személyi kapcsolat egyedülálló és kikényszeríthetetlen jellegét adja. Így olyan világ alakul ki körülötte, amelyben minden létszerű elsőbbségi helyzet lehetetlen. Mindent, ami eredeti, ami ajándék, irigyen félredob. Mindent, ami a szív harca árán születik, könnyen kezelhetővel, meghódíthatóval, bírhatóval helyettesít. Az élet titka elveszíti életformáló hatalmát. Bekövetkezik a világnak az a nyomorúságos állapota, amelyet jól ismerünk mindannyian; minden ismert, megszokott, felfogható, felbecsülhető; lehetetlenné vált bármi gyökeresen-új, és ha mégis előfordulna, lényegtelennek vagy komolytalannak nyilvánítják. Így alakul ki a
sekélyesség. Az ilyen életben sehol sem tárul föl igazi mélység. A megrázót elfátyolozzák, betakarják. Az élet ellaposodik. Ami voltunk és ami még a jövőben lehetünk, az akármelyik más emberrel ugyanúgy megtörténhetnék. Tisztán személyes történetünket bárki más éppenúgy átélheti. Manapság messzemenőleg olyan világban élünk amelyet az önzés formált. Ezért éled föl bennünk mindig újból a vágy, hogy eljussunk ahhoz, ami mélységesen jelentős, ami egyedülálló, ami ajándékba kapott, ami zsákmányként el nem ragadható. Kétségbeesetten próbáljuk az önzéstől letarolt, felszínes életünket felszakítani. Ezen túl az önzés még
profanizálódást is jelent. Az olyan életben, ahol az önzetlen szeretet ajándéka már nem képvisel létértéket, eltűnik az egyszeriség titka. Az önző lét masszív, egyértelmű, manipulálható, közismert és kézzelfogható lesz. Az élet közhellyé válik. Csak az önzetlen szeretetben jövünk rá arra, hogy egy lény több lehet, mint a megjelenése. „Csak az ilyen lét viselhető el tartósan. Csak az a lény lehet huzamosan kedves nekünk, amelyben ott rejlik a titok. Amiben nincs titok, azt nem lehet szeretni; az ilyen legföljebb dolog lehetne, amellyel rendelkezünk, nem személy, akire föltekinthetnénk… A szeretet maga nemcsak birtoklásra és feltárásra törekszik, hanem éppen olyan erősen tiszteletre és azért leplezettségre is. Mindenütt, ahol az ember a különlegeset, értékeset és szentet tiszteli, elválaszt és elkülönít; elvonja a megszenteltet a nyilvánosság szeme elől; elrejti szentélyének cellájába, egy szent térség félhomályába, kiragadja a szokásos történelem köznapiságából valami csodálatos legendával, hagyja, hogy titkok lengjék körül. Mert csak ahol titok van, ott van mélység”[11]. Ha lezárjuk a titokhoz vezető utat és a másik lény létköz lésének elébehelyezzük a sajátunkat, akkor a világ kapcsolat- és titoknélküli lesz. De egy titoktalan világban a szavak elvesztik értelmüket. Nem hozzák többé közel a dolgokat, inkább eltávolítják tőlünk a világot; betakarják a lényeget. A szavak nem fakadnak többé a szívből; nem képesek a dolgokat a sötétségből kiszakítani és az emberek világosságába vezetni. Lényegnélküli fecsegés, semmire-sem-jó szavak áradata keletkezik. Továbbá az önző embernek lényegszerűen
nyugtalanságot kell tapasztalnia. Miután az önmagára vonatkoztatott lét elértéktelenítette világát, nincs többé tere csodálatra, álmélkodó elidőzésre, nem tudja átadni magát valami jelentősnek, hogy az megragadja. Hétköznapja megállás nélküli keserű hajsza. De bármilyen sok dolgot hajszol is, mindenütt csak ugyanazt a jelentőségnélkülit találja. Ez az oka a nagy elégedetlenségnek, nyugtalanságnak, izgatottságnak, kíváncsiságnak, állhatatlanságnak és szétszórtságnak. Az alázat nélküli ember mindenütt szeretne lenni és sehol sincsen: nincs világának semmi olyan értéke, amelyért megérné magáravállalni egy sorsot. Sorsnélküliség azonban egyúttal benső
kimerültséget is jelent. Az önzés embere külsőleg mindig tehermentesített. Nincs helye merészségre, áldozatkészségre, helytállásra, felelősségre. Mindezek a cselekedetek eltávolítanák saját magától, szétrobbantanák magábazárkózottságának körét. Életében majdnem teljesen hiányzik mindaz, ami kiharcolt, megszenvedett, fáradságosan kivitelezett. Bágyadtszívű, rest, lendületnélküli, fáradt és érzéketlen lesz. Az a könnyedség hiányzik életéből, ami csak a nem saját magára tekintő szívből fakadhat, olyan szívből, amely nem számol és nem méricskél, hanem habozás nélkül ajándékozza magát. Az önző élete lassan borús és kicsinyes lesz. Hiányzik belőle minden nagyság. Ebből kitűnik: aki tehermentesíti magát, elfárad; aki azonban a lényegszerű felelősség terhét szabadon magára veszi, könnyű és fiatal lesz.
Az emberi önzésnek és száraz levélként összezsugorodott világának ez az elemzése hatásosan megmutatja, hogy a magáratalált lét önzetlenséget jelent. Ez az önzetlenségre való tudatos ráállás az alázat. Alázatos az az ember, aki azonosítja magát igazi önmagával, azaz önzetlenségével. Ezért nevezzük alkalomadtán az alázatot igazságnak is: benne igaz a lét. Az önzetlenül elismert másikban egyúttal saját magára talál az ember. Az érett alázatú ember a világ hatalmasai, azaz a lényegnélküli emberek szemében mindig ’kicsinek’ fog látszani. Takarékosan bánik szavaival figyelmes gondolkodásában, óvatos ítéletében, egyszerű, sőt szűkös életmódjában, és minden élettel szemben tisztelettudó. Sokak előtt ez a magatartás a gyengeség jelének fog tűnni. De nem az. Akinek érzéke van az emberi nagyság iránt, hamarosan észreveszi, hogy itt valami nagy dolog van készülőben. Először azokban keletkezik nagyság, akiket az alázatos elismer: Az alázatos ember teret ad a másiknak, elismeri lényét és sajátos mivoltát, naggyá teszi azáltal, hogy vonakodik önállítása eszközévé lealacsonyítani. Így az előtt a paradoxon előtt állunk, hogy az alázat végeredményben az a forrás, amelyből másoknak új erő árad. Az alázat szabadon választott tehetetlenség minden olyan területen ahol a saját előnyünkről vagy önállításról van szó. Olyan hatalom, amely létünket igazolja, érinthetetlennek és szentnek tiszteli, olyannyira, hogy vissza kell vonulni előtte. Az igazi alázat tehát alkotó erő. Csak a nagy, önmagát csupán ajándékozni vágyó szeretet, amely nem a viszontszeretettel méri magát, amely ’kezét az eke szarvára teszi’ és nem néz többé vissza – csak az ilyen szeretet emelheti fel a másikat, válthatja meg nyomorúságától és adományozhatja neki a lét új szintjét. De az alázat, a szeretetnek ez a végső beteljesülése felemeli magát az alázatosat is. Ilyen magatartást csak olyasvalaki valósíthat meg, aki elpusztíthatatlan biztonságban gyökeredzik. Talán ez a biztonság nincs meg előzetesen, inkább akkor keletkezik, amikor az alázat magatartását felveszi az ember. Benső összeszedettség ez, erőszakot nem ismerő középpontban; tiszta, ’tudattalan’ szabadság, amely a lét törékeny nagyságát hozza létre. Törékeny ez a nagyság, és csak lélekben felismerhető. A közvetlen hasznosság szemében haszontalan, és a szó legelőkelőbb értelmében valóban az is: nem a saját hasznával törődik és nem fogható sikerekre irányul. Így fogadja az alázatos ember azt a boldogító ajándékot, amelyet embertársának maradéktalanul elismert mivolta adni képes. Fénylővé vált, lelki lét ez. Alapja az alázat.
Mivel minden lét beteljesülés és megvilágosulás után vágyódik, a világ minden részéből kiáltva hívják önzetlen odaadásunkat és alázatunkat. Ha nem halljuk meg ezt a kiáltást, létünkben alacsonyabbrendűek leszünk. Ezt a középponti kudarcot Gabriel Marcel „refus de l’invocation”-nak, a felszólítás visszautasításának nevezi. Viszont fordítva: ha alázatos odaadásunkat ismételten véghezvisszük, ha mindig meghallgatjuk a szegény teremtmények alázatunkhoz szóló felszólítását, akkor növekszik létünk szellemi potenciája, növekszik a lét iránti felfogóképességünk. Odaadás és a fogékonyság növekvése a szellemi életben szorosan összetartozik: az alázat két egymásba átalakuló fázisa. Sajátos szellemi lényegünk nem más, mint odaadásból fakadó fogékonyság. Alkotónak lenni alapjában véve annyit jelent, mint befogadni tudni. Az alázatban az ember több lesz, mint amennyi volt. Az odaadás megnyitja a létet az ajándékoknak. önmagát adni – befogadni – és ismét önmagát adni: ez mintegy a szellem lélegzése. Ezen alapszik az ember szellemi nagysága. Ez tehát az önelhagyás magatartásában teljesül be, hétköznapok egyszerű szolgálatának mozdulataiban. Szellemi vonatkozásban az utolsó hely a legelőkelőbb. Az alázat magatartásából új, ’lényegi’ világ sarjad, amely másként valós, mint az önzésnek, ’lényegnélküliségnek’ előzőleg ábrázolt világa.
Az alázat azonban, ez a létteremtő szeretet, emberi létünkben bensőleg határolt. Alázat az a vallomás is, hogy nem ’birtokoljuk’ az alázatot. „Mindenki elmarad egy kicsit feladatul kapott emberléte mögött… Szakadék tátong bennünk az eszme és a létezés között, életünk folyásának terve és tényleges életünk között… Mindig elidegenedettek maradunk ’önmagunkkal’ szemben, sohasem leszünk egészen egyek és meghittek énünk mélyével”[12]. Ezt látni és magunkra venni: ez is alázat. Fogékonyságunk túlságosan gyönge ahhoz, hogy megtartsa a létet, mielőtt még a halál mélységes alázatát átszenvedte volna. Alázatunknak alázatossága ez. Benne képtelenek vagyunk nyomorúságunkat mindvégig átszenvedni, képtelenek vagyunk a végső tehetetlenségre, az alázatra.
Alázatunk számunkra beteljesíthetetlen. Mert teljes, létszerűen megvalósított önkiszolgáltatásban állna. Ezáltal azonban felfüggesztenénk saját létünket és nem lennénk többé, azaz nem tudnánk magunkat többé ajándékozni. Ez azt mutatja, hogy az emberben van egy végső határ, amelyen túl alázata nem képes nyúlni: véges lényének határa. Csak akkor tudná magát teljesen elajándékozni, ha magában hordaná önmaga alapját, ha egészen ’önálló’ lenne létében, nem pedig mástól származó. Mi azonban mindenütt ’leszármazottak’ vagyunk. Kényszerítve vagyunk a létre. Az élet minden megmozdulása előtt a lét ősdinamikája él bennünk. Soha nem tudunk egészen ’mögéje’ kerülni cselekedeteinknek. Feladat vagyunk önmagunknak, elkerülhetetlenül, ellenállhatatlanul, sorsszerűen. ’Sorsszerű kényszerűség’ bennünk a létösztön. Sehol sem tud elmenekülni előle az ember. A kényszerítés akarata ellenére is megtörténik. Sőt még a kitérés, az ellenszegülés is ennek az ösztönnek a műve lenne. Maga a ’semmit-tenni-akarás’ is akarás. Éppen ez mutatja, hogy sehol sem tudjuk önmagunkat teljesen kézbefogni, és ebből kifolyólag sehol sem tudjuk magunkat teljesen elajándékozni. Az ember nem önmagáé, tehát nem tud tökéletes ajándék lenni. Mástól eredő létünk (ontikai) természete a tökéletes alázattal szembeni (ontológiai) tehetetlenségben fejeződik ki. Az emberi alázat jellege mindig a beteljesítendő feladaté, sohasem a megvalósult lété. Az alázatért való küszködés: próbálkozás annak tökéletesítésére, ami soha nem válhatik tökéletessé. Csak a halálban ’vétetnék el magától’ az ember – feltéve hogy állapotát tudatosan át tudná élni – annyira létszerűen, hogy képes lenne tökéletesen alázatos lenni, azaz a tökéletes létet elérni, teljesen elveszítve önmagát[13]. Halálunk előtt tehát emberi alázatunk mindig csak töredékszerű, meghasonlott, tehetetlen és szétesett. Emberi alázatunk végső mélysége eszerint abban áll, hogy alázatosan elfogadjuk: képtelenek vagyunk az alázatra, és mégis törekszünk a tökéletes alázat megvalósítására. Amit az alázat akar tőlünk, az beteljesíthetetlen. Hogy azonban mégis tovább próbálkozunk vele, az a tökéletes emberi alázat. Majdnem teljesen lehetetlen szabatosan szavakba foglalni a szellemi valóságnak ezeket a végső vonatkozásait. Aki azonban már megpróbált alázatos lenni, és bár nem sikerült neki, mégsem mondott le róla, az meg fogja érteni, mire gondolunk. Alapjában véve erről az egyszerű tapasztalatról van szó: már megvalósított alázatunk mindig feladat marad, felhívás a még nagyobb alázatra; csak amikor elkezdjük elajándékozni magunkat, akkor vesszük észre, hogy még majdnem semmit sem adtunk oda, mindenesetre nem létünk sajátos mivoltát.
Most meg szeretnénk mutatni, hogy Jézus az alázatot olyan tökéletesen valósította meg, amire mi határolt embervoltunk miatt képtelenek vagyunk. Természetesen nem tudjuk ezt Jézus életében történt egyes ’nagy eseményekkel’ bizonyítani (különben is az ilyen ’nagy’, napfényrejutott alázat alapjában véve már nem lenne alázat). Csak alázatosan megélt létének egészen finom összefüggéseiből tudjuk kiérezni. Hiszen a bevezetésben utaltunk ara, hogy itt nem ’bizonyítékokról’, hanem egzisztenciális ’begyakorlásokról’ van szó. Ha elfogulatlanul átlapozzuk az írásokat, amelyek Krisztusról hírt adnak, akaratlanul is felmerül a kérdés: hát ’nagy’ ember volt ez? Megjelenése először nincs ránk semmi rendkívüli hatással. Más vallásalapítóknál gyakran egész közvetlenül olyan nagysággal találkozunk, amely megmozgat minket. Az evangéliumban viszont sokáig keresgélhetünk, míg észrevesszük, miben rejlik Jézus egyéniségének voltaképpeni ereje”[14].
Amint azonban ezt az első nehézséget legyőztük, a ’jelentéktelenség látszatát’ áttörtük, valami hatalmas világlik fel Jézusban. Ha – türelmes és csöndes érintkezésben az evangéliummal – elmerülünk Jézus feltűnést nem keltő magatartásába, ellenállhatatlanul erőt vesz rajtunk a belátás: Ez az ember nem volt önmagáé; egy magát folyvást életre átváltó szabadságból kifolyólag életét alapvetően egészen ’magából kifelé tartva’ valósította meg. Ezt az ’önmagából kilépést’ nevezte „az Atya akaratának”. Ennek a gondolatnak a tartalmát nem akarjuk most közelebbről vizsgálni. Nekünk itt az a fontos, hogy mi ennek a valóságnak formai rendeltetése: Jézus egzisztenciális életmenetére való kihatása. Ez a názáreti ember teljességgel szabad volt önmagától. Semmije sem volt.
Kis, jelentéktelen mondatokban, amelyek fölött könnyen elsiklik a felületes olvasás, bizonygatja szüntelenül a János evangélium Jézus ’magától való mentességét’. Ez mindenekelőtt a feltétlen engedelmesség jellegét ölti („én mindenkor azt teszem, ami neki kedves” Jn 8,29),de nem lehet egészen befoglalni az engedelmesség fogalmába. Nem olyan alávetése volt önmagának, amelynek fel kellett vergődnie az önkény állapotából a tudatos alávetettségig. Jézus kezdettől fogva, minden cselekedetében túl volt saját magán: „önmagamtól semmit sem teszek” (Jn 8,28). Ez az ’Atyánál-lét’ kölcsönös bennlakozásként ment végbe: „Az Atya által élek” (Jn 6,57). „Az Atya, aki bennem van, véghezviszi művét” (Jn 14,10). – „Én és az Atya egy vagyunk” (Jn 10,30). Mégegyszer hangsúlyozzuk: itt nem e mondatok teológiai állítását akarjuk felmérni. Csak úgy kell őket érteni egyelőre, mint Jézus egzisztenciális jellegére való utalásokat. Egész életének az ’Atyánál-élés’ bemutatásának kellett lennie: „Hogy megtudja a világ, hogy szeretem az Atyát és úgy cselekszem, amint meghagyta nekem az Atya” (Jn 14,31). Jézus úgy fogta fel egzisztenciáját, mint az Atyától való küldetést: „Nem azért szálltam le a mennyből, hogy a magam akaratát cselekedjem, hanem annak akaratát, aki küldött engem” (Jn 6,38). Tanítása nem tőle származott: „Nem magamtól beszéltem, hanem az Atya, aki küldött engem, ő parancsolta meg, mit mondjak és mit hirdessek” (Jn 12,50). Háttérbe vonult saját művei mögött. Azt akarta, hogy azok csakis az Atyát hirdessék: „Ha nem cselekszem Atyám tetteit, ne higgyetek nekem” (Jn 10,37). Minden barátját bevonta ebbe az alapvető viszonyba. Ezek az emberek mintegy konkrét sűrűsödési pontjai voltak ennek a viszonynak: „Mindenki, akit nekem az Atya ad, hozzám jön” (Jn 6,37). „Senki sem tud hozzám jönni, ha az Atya, aki küldött engem, nem vonzza” (Jn 6,44). „Amint engem szeret az Atya, úgy szeretlek én is titeket” (Jn 15,9). Teljes odaadása: halála is életének erre a nagy mozzanatára vonatkozott: „Azért szeret engem az Atya, mert odaadom életemet” (Jn 10,7). A halál, amelyben az ember végképp elvétetik önmagától, az ő szemében ennek az alapvető aktusnak beteljesülése volt: „Ne ürítsem ki a kelyhet, melyet az Atya adott nekem?” (Jn 18,11) Így Jézus utolsó felkiáltása halálakor mintegy egzisztenciájának sűrített kifejezése volt: „Jézus akkor hangosan fölkiáltott:,Atyám, kezedbe ajánlom lelkemet’. Ezekkel a szavakkal kilehelte lelkét” (Lk 23,46). Sokáig tudnánk még sorolni ezeket a rövid, de Jézus benső beállítottságát mélyen kinyilvánító mondatokat. De a mondottakból már eléggé kitűnik: Jézus nem élt magába zárkózva; minden, amit cselekedett, mástól származott; ezért a titokzatosan Másért dolgozott és szenvedett; egzisztenciája egészen csöndes és figyelő volt; a felfogott üzenet irányította esetről-esetre; létének eleven ereje volt ez, mely hatékonnyá vált minden új helyzetben; Jézus olyan ember volt, aki egészen elragadtatott valami másba, és abban élt.
Jézus e központi magatartásával (amit János belehelyezett egy átfogó teológiai látásba) találkozunk a szinoptikusoknál is. Olyan embert ábrázolnak, aki egész egzisztenciájában ’igénybevett’ volt, aki egészen ’a testvérnél’ élt. Nem erőltetik ránk látásukat, sőt szinte naivul számolnak be erről, a szándéktalanság hamisítatlan akcentusával. Érdemes egyszer megfigyelni a szinoptikusoknál, hogyan állt Jézus az idővel, mit jelentett az számára. Az idő kinyilvánítja az ember bensejét: Az ’önmagához-tartozás’ jele az, ha az ember rendelkezik idejével, önhatalmúlag osztja be. Az élet ritmusa mondhatni az a pont, ahol egy élet ’önállósága’ leginkább foghatóvá válik. Jézusnál az a benyomásunk, hogy nem volt saját ideje. Egész egzisztenciája meg volt fosztva az önrendelkezéstől. Állandóan mások pillanatnyilag megnyilvánuló szükségletei vették igénybe. Ideje nem volt a sajátja. Különösen Márk tudja mesterkéletlen szemléletességgel ábrázolni Jézus életének ezt az oldalát: „Napnyugta után, mikor már beesteledett, mindenféle beteget és ördögtől megszállottat vittek hozzá. Az egész város ott tolongott az ajtó előtt. Sok, mindenféle betegségben szenvedő embert gyógyított meg… Hajnal felé, amikor még sötét volt, fölkelt és kiment egy magányos helyre, hogy ott imádkozzék. Simon és társai utána mentek. Amikor megtalálták, így szóltak hozzá: ”Mindenki téged keres „ De ő így szólt hozzájuk: ”Tovább kell mennünk a szomszédos helységekbe, hogy ott is hirdessem az igét„ (Mk 1,32-38). Néha annyira igénybevették az emberek, hogy még enni sem volt ideje: ”Az apostolok visszatértek Jézushoz és elbeszélték neki mindazt, amit tettek és tanítottak. Erre így szólt: ’Jöjjetek félre egy magányos helyre és pihenjétek ki magatokat egy kicsit’. Olyan sokan jöttek-mentek ugyanis, hogy enni sem maradt idejük” (Mk 6,30-31). A legjelentősebb ezzel kapcsolatban az, hogy Jézus sohasem volt ’ideges’, soha nem érezte úgy, hogy ’nem hagyják békében’, és bár ideje teljesen igénybe volt véve, mégsem lett soha türelmetlen; sohasem volt ’elfoglalt’, nem számolta az elveszített pillanatokat. Állandóan összeszedettségben maradt a szakadatlan ’nem-sajátmagáért-élés’ során. Úgy tűnik, mintha itt az emberi pszichológia teljesen felfordulna.
Az egész Újszövetség egyik csúcspontja az a hely, ahol Lukács a vérfolyásos asszony meggyógyításáról számol be, Az eset három síkon játszódik le. Jézust nagy néptömeg vette körül és sóvárogva nyúltak feléje. De ennek a tömegnek nem volt valódi bensőséges kapcsolata vele. Mindezt elviselte, egyszerűen, csendesen és türelmesen. A néptömegben volt azonban egy jelentéktelen, beteg asszony, aki tizenkét év óta vérzésben szenvedett. Nem merte zavarni Jézust, csak egyszerűen megérintette köntöse szélét. Ugyanekkor valami más is történt. A zsinagóga elöljárója, Jairus könyörgött neki: „Akkor jött egy Jairus nevű férfi, a zsinagóga feje, és Jézus lába elé borulva kérte, menjen vele házába, mert egyetlen, tizenkétéves leánya halálán volt”’ Jézus mélyen meghatódott az apa baján és követte Jairust. Azonban hirtelen megállt. Figyelme egészen a szegény asszonyra irányult, aki meg sem merte szólítani, hanem csak köntöse bojtját érintette. Úgy időzött mellette, mintha a türelmetlenül, sőt kétségbeesetten várakozó apát egészen elfeledte volna. Közben jött a hír: „Leányod meghalt. Ne fáraszd tovább a mestert” Jézus azonban nyugodtan és higgadtan odament az először síró, panaszkodó, később nevető tömeg közé és visszaadta a leányt apjának (Lk 8,40-56). Hallatlan benső drámaisággal teli eseménysor ’bármi értelmezésnél jobban mutatja, mennyire fenntartás nélkül fogékony volt Jézus az idegen léttel szemben.
Az az ember benyomása, mintha Jézusnak nem is lett volna saját magához ragaszkodó énje. Hallgatta az embereket. Volt benne egy tér, amelybe a másik beléphetett. Benseje hallgatott, nem tolakodott előre, szabad volt saját magától. Nem akart az embereknél semmit sem ’elérni’; nyílt volt a másik sajátos énjének; lemondott minden lelki magántulajdonról, nem tartotta magát fontosnak, eloldódott saját énjétől, bensejébe hagyta áradni mások baját, nem akarta az embereket saját céljaira felhasználni. Senki sem volt számára jelentéktelen. Mindenkit meghallgatott, mindenkit magához engedett: a szegényeket, a betegeket, a szorongatottakat, a tolakodókat, a gyermekeket, az asszonyokat, a művelteket. Hogy az ember ilyen önzetlen tudjon lenni, ahhoz valóban létteljességet kell magában hordania, amely nem emésztődik fel, amelyet mintegy mindenfelé el lehet vesztegetni. Olyan lét ez, amelynek nincs szüksége külső támogatásra.
Jézusnak ez az önzetlensége az evangéliumban elsősorban a ’szelídség’ alakjában jelenik meg. Nemcsak Jézus szellemi fizionómiájának lényeges vonása volt ez, hanem egyenesen küldetésének magva. Minél tovább foglalkozik az ember Jézus alakjával, minél többször hagyja személyének hatalmát magára hatni, annál lenyűgözőbben bontakozik ki a szemlélődő előtt egy már szinte nyugtalanító szelídség képe. A gyengédség külső megnyilvánulásai mögött (ahogy például a bűnösöket megvédelmezte az úgynevezett igazaktól: Lk 5,31; 15,1-7; 18, 9-14, – vagy a kisgyerekeket az apostoloktól: Mk 10,14, – vagy Máriát Mártától: Lk 10,41 – és Júdástól: Jn 12,7 – és egyáltalán, ahogy a szelídséget mint követésének alapfeltételét állította oda) benső szabadság és mindent átfogó lelki béke húzódott meg[15]. Ez az ember annyira szabad volt, hogy semmi szüksége ellentétre és ellenségeskedésre, hogy ezáltal, mint nálunk szokás, kigyulladjon benne a szabadság iránti lelkesedés. Egészen utánozhatatlan belátásként zúdul ránk Jézus előtt: ez az ember egészen, lényéből kifolyólag ellenséges lelkület nélküli. – Ezért is volt képes arra, hogy teljesen nyílt, maradéktalanul feltárt legyen. Szelídsége átható nyíltság volt. Ezáltal teremtett környezetében igazságot. De olyan igazságot, amelynek érintése nagyon-nagyon gyengéd. Jézus erőteljes, ellenségeskedés nélküli és egészen nyílt szelídsége alapjában véve ’anyai’ magatartás volt minden léttel szemben. Viselkedésében elejétől kezdve lemondott arról, hogy bármi létnek is bántalmat okozzon. Ez azonban csak negatív meghatározás, amely nem foglalja magába Jézus pozitív magatartását. Ez majdnem kifejezhetetlen. Lehetséges azonban, hogy erre utal Jézus lényegének egyik legelső megjelölése, amelyet Péter a néphez intézett első prédikációjában, az Apostolok Cselekedeteinek harmadik fejezetében használt. Péter Jézust – még közvetlenül hatalmas jelenlétének hatása alatt – „archegosz tész zóész”-nak, az élet fejedelmének nevezi (ApCsel 3,15). Ennek az apostolnak benyomása szerint Jézus életereje gyengéd, finomérzésű és a szó legszorosabb értelmében ’árt-atlan’.
Jézus életében nem találunk sehol fellengzősséget vagy túlfeszítettséget. Sehol nem akarta sajátos lényét annyira felragyogtatni, hogy lenyűgözzön. Jézusnak ezt a lényeges vonását Máté már teológiailag értelmezve fejezte ki[16] a megkísértés történetében. Ha ennek az elbeszélésnek teológiai megszerkesztettsége mögött az ábrázolás rejtett szándékát és ezáltal az eredeti benyomást fürkésszük, a következő eredményre jutunk: Jézus életében olyan magatartást vett fel, amely alapjában véve szokatlanul erős lemondás volt mindenféle önmegdicsőítésről. Az evangélista a kísértések negatívuma által megnyitja nekünk Jézus személyének lényegét. Így Jézus megkísértésének története elvezet bennünket ennek az embernek tulajdonképpeni gondolkodásmódjához, aki semmi más nem akart lenni világa számára, mint egy jelentéktelen, ismeretlen zsidó a föld legtávolabbi tájáról. Inkább akart éhezni, mintsem önmagáért csodát tenni; inkább a nemeslelkűek szívét akarta megragadni, mint egy bűvészmutatvány, a templompárkányról való aláereszkedés által a tömegnek kinyilvánítani magát; inkább a jogfosztottaknak, a sorsukban fenyegetetteknek, Izrael szegényeinek sorsát akarta megosztani, mintsem saját létének gazdagsága által a világ szemét elvakítani. Emögött az elbeszélés mögött megsejtjük azt a benyomást, amelyet Jézus embertársaiban keltett: önmaga radikális kiüresítésében élt (Mt 4,1-11). Ez volt Jézus életének tulajdonképpeni titka.
Ez a titok, amely először olyan emberien hat ránk, Jézus isteni valóságához vezet. Jézusban nyilvánvalóan nem volt szakadék az önkiüresítés követelménye és annak megvalósítása között. Éppen azt valósította meg, amire egy ember sem képes: tökéletesen beteljesítette saját alázatát. Ez azonban azt jelenti, hogy a létben olyan helye volt, amely saját létezése mögött fekszik; teljesen el tudta magát ajándékozni, mert létében nem mástól származott; egészen saját kezében tartotta magát. Ezt pedig véges létező nem tudja megtenni, a végesség lényegéből, azaz a,leszármazottságból’ kifolyólag. Jézus önkiüresítése túl van az emberileg, sőt egyáltalán teremtményileg beteljesíthető alázat határán. Ezeken a titokzatos összefüggéseken gondolkodva tört előre Pál Jézus isteni létéig. Felfedte a kapcsolatot az istenség és Jézus radikális alázata között. A kettő lényegileg összetartozik: „ő isteni mivoltában nem tartotta Istennel való egyenlőségét olyan dolognak, amihez föltétlenül ragaszkodjék, hanem szolgai alakot fölvéve kiüresítette önmagát és hasonló lett az emberekhez. Külsejét tekintve olyan volt, mint ember; megalázta magát és engedelmes lett mindhalálig, mégpedig a kereszthalálig” (Fil 2,6-8).
11. H. U. v. BALTHASAR, Wahrheit (Benziger, Einsiedeln, 1949, 236-237). – Az emberi sajátarcúság elvesztéséről szóló elemzésünkhöz vö. M. HEIDEGGER, Sein und Zeit (Niemeyer, Tübingen, 19537, 126-130 és főleg 166-180).
12. J. B. METZ, Armut im Geiste (Ars Sacra, J. Müller, München, 1962, 56).
13. Lásd könyvünket: Mysterium Mortis. Der Nlensch in der letzten Entscheidung (Walter-Verlag, Olten, 19632).
14. R. THIBAUT csaknem elfelejtett könyvében: Le sens de l’Homme-Dieu (Editions Universitaires, Bruxelles – Desclée de Brouwer, Paris, 19462) igen megkapóan mutatta meg Jézus, jelentéktelenségét’. – A názáreti Jézusban a hatalmas a feltűnés nélküli fátyla alatt rejtőzik. Nagyon jellemző, hogy AURELIUS AUGUSTINUS, nyugatnak ez a talán legnagyobb vallásos zsenije, évekig nem tudott elvergődni Jézus rejtett nagyságáig (l. Confessiones VII. 20, 26). önvallomása döntő fontosságú számunkra: Nagy vallási fogékonyság is oka lehet annak, miért tudja valaki csak nehezen felismerni Krisztus valódi arcát. Ugyanerről a tapasztalatról számol be H. DE LUBAC, La rencontre du buddhisme et de l’occident (Aubier, Paris, 1952, 280sk) e. könyvében. Nem annyira az általános,vallásellenesség’ támadásaival kell a kereszténységnek a legsúlyosabb küzdelmet vívnia, hanem inkább a,vallásos szív’,lázadásával’. Ha lényünk legjobb része lázad fel Jézus Krisztus ellen, ha legtisztább indulataink csalódnak benne: ez a legnagyobb kísértés, amelyet Krisztus, a,botránykő’ okozhat nekünk. A felháborodás lehetősége annál nagyobb lesz, minél jobban kifinomul az emberiség vallásos érzékenysége. Sok jel vall arra hogy az emberiség nemcsak hogy nem veszíti el vallási fogékonyságát, hanem ez még jobban fejlődik benne (l. Chr DAWSON, Enquiries into Religion and Culture. Sheed & Ward, London, 1933, 69-94). Ha csakugyan így van, akkor az emberiség hamarosan elérné azt pontot, amelyen a szellemek legveszedelmesebb,vitája’ zajlik le Krisztussal. A kereszténységnek nem annyira a vallástalanság támadásaitól kell tartania. Sokkal veszélyesebb számunkra azok lázadása, akik a legtisztább szándékkal fordulnak Jézus, a magát elfátyolozó, jelentéktelen Isten ellen.
15. Néhány alapvető szöveg a keresztény szelídség kérdéséről: Mt 5, 20-48; Lk 6, 29-38; Mt 5,1-12; Lk 6, 20-23; Róm 12,16-21; 1 Kor 13,1-13. L cikkünket: Berufung zur Milde (Orientierung, 24, 1960, 181skk).
16. Lásd M. BRÄNDLE szentírás-teológiai írását: Theologie der Versuchung Jesu (Der große Entschluß 15 1959, 292skk). – Kiegészítésül: Handbuch theologischer Grundbegriffe I1. (kiadó: H. Fries Kösel, München, 1963, 780skk); R. SCHNACKENBURG, Der Sinn der Versuchung Jesu (Theologische Quartalschrift, 132, 1952, 297skk); H. SCHtÜRMANN, Das Gebet des Herrn. Aus der Verkündigung Jesu (Herder, Freiburg i. Br., 1958); H. SEESEMANN, Peira (Theologisches Wörterbuch zum Neuen Testament, VI, 1959, 23skk; I. különösen az irodalmat; H. VOGELS, Die Versuchungen Jesu (Biblische Zeitschrift, 17, 1926, 238skk).
