Az apostolokat is emberi ambíciók fűtötték. Rangban, címben előre szerettek volna haladni, hogy maguk előtt és mások előtt is tudjanak „valamit” felmutatni. Ha meg is sejtettek valamit Isten országából, annak szépségeiből és törvényeiből, lényegében földhöz ragadt emberek maradtak, gondolkodásmódjukban is, egészen a nagy húsvétig és a Lélek eljöveteléig. Különösen Jézus sokszor megjövendölt és előkészített szenvedése és halála volt számukra idegen. Pedig éppen a szenvedésben és halálban fejeződött ki legjobban Jézus teljes életodaadása értünk, emberekért.
Az apostolok nyilvánvalóan azt nem tudták megérteni, hogyan valósulhat meg a Messiás uralkodása és dicsősége éppen a halálban és a teljes kifosztottságban. Jézus ezért többször is szóbeli tanítást mondott nekik a szolgálatról (vö. Lk 12,37 sköv, Lk 17,7 sköv, Mt 25,42 sköv stb.) és saját magáról mindig úgy beszélt, mint aki szolgaként van közöttünk (Lk 22, 27). Es ezt a tanítást életének teljes odaadásával igazolta, s ennek a szolgálatnak számtalan jelét és példáját adta életében, mint például az utolsó vacsorán, amikor megmosta tanítványainak a lábát (Jn 13, 2-15), ezzel a szándékkal: „Példát adtam, hogy amit én tettem, ti is tegyétek meg” (Jn 13, I5.).
Jézus egyetlen mondatban kétszer is említi a „szolga” szót: „Ha valaki közületek ki akar tűnni, legyen a szolgátok, és ha valaki közületek első akar lenni, legyen mindenkinek a szolgája.” (Mk 10, 44-45.) A görög eredetiben az első „szolga” szó „diákonosz”, ami asztalszolgát (házi szolgát) jelent, másodszor azonban „dúlosz”, ami rabszolgát jelent. Az evangélium a kétféle szóhasználattal fokozza a kijelentés komolyságát: Isten országában a szolgálatnak a teljes életodaadásig kell elmennie, mert ez a szeretet legnagyobb megvalósítása: „Senki sem szeret jobban, mint az, aki életét adja barátaiért” (Jn 15,13).
Az egyházban mindig voltak, akik hősi fokban valósították meg a szolgálat szellemét. Ma is vannak ilyen ismert és névtelen szentek. Charles de Foucauld úgy valósította meg a jézusi eszményt, hogy kivonult a sivatagba, szegény lett a szegények közt. Jézus kis testvérei és nővérei úgy, hogy derűs lélekkel, névtelenül élnek a világvárosok nyomornegyedeiben, együtt a legszegényebbekkel és szolgálnak nekik. Kalkuttai Teréz anya és a szeretet misszionáriusai a haldoklók, a gyógyíthatatlan betegek és az utcára kidobottak szolgálatát végzik. S ki tudja, hányan vannak még hozzájuk hasonlók? Jézus azt akarja, hogy Isten országában a szeretetszolgálat, egymás szolgálata általános gyakorlat legyen. Hogy a tények cáfolják meg Martin Luther King szomorú panaszát, amelyet a Nobel Békedíj átvételekor mondott: „Mi emberek sok mindent megtanultunk: szállni, mint a madarak, úszni mint a halak; de nem tanultuk meg azt az egyszerű művészetet, hogy testvérekként éljünk egymásközt.”
Így kellene lennie a keresztény családban is. Mert nem krisztusi közösség az, amelyben bárki is – világi értelemben – uralkodni akar a többi fölött. A Szent Pál által emlegetett „családfőséget” („a férfi az asszony feje”: Ef 5,23) is az a férfi érti meg igazán, aki teljes életodaadással tudja szolgálni családját. Sose fogom elfelejteni azt a szemináriumi elöljárót, aki éjszaka észrevétlenül belopózott a betegszobába, s kivitte az ágytálakat és rendbe hozta a betegek holmijait.
Hála Istennek, hogy ilyen névtelen szentek élnek az egyházban. Imádkozzunk a szolgálat kegyelméért!
