Szegedi Piaristák

    Francis Thompson (Preston, 1859. dec. 16. - London, 1907. nov. 13.): angol költő, kritikus. Értelmiségi családból származott, előbb a katolikus papi, majd az orvosi pályára készült, de nem tudott diplomát szerezni. Londonban egyre mélyebb nyomorba süllyedt s az ópium rabja lett. Egy angol szerzetesházban eltöltött elvonókúra és a Meynell költőcsalád támogatása bontotta ki lírai tehetségét. Tüdővészben halt meg. – Csekély terjedelmű költői munkásságát a katolicizmus misztikus élménye hatja át… Korának protestáns angol irodalmi világa értetlenül állott e teljesen befelé fordult lírikus merész és extravagánsnak ható képvilága, egzotikus nyelve, bonyolult ritmusai előtt… Első kötete tartalmazza legerőteljesebb, legmaradandóbb alkotását, Az égi Véreb címűt. Az égi és földi szerelem összebékíthetetlenségén elmélkedve érzéki színgazdagságú nyelven a spanyol barokk misztikára emlékeztető nagyszabású vízióban jeleníti meg Krisztust, a mennyei vadászebet, a Szeretőt, aki üldözi a lelket, vad szeretettjét, mely az elme labirintusába menekül félve és vágyva. – A verset Végh György fordította. 1939-ben jelent meg a Vigiliában.

    (Világirodalmi Lexikon)


      Francis Thompson:

    The Hound Of Heaven

    Az égi véreb

    I fled Him, down the nights and down the days;
    I fled Him, down the arches of the years;
    I fled Him, down the labyrinthine ways
    Of my own mind; and in the mist of tears
    I hid from Him, and under running laughter.
    Up vistaed hopes I sped;
    And shot, precipitated,
    Adown Titanic glooms or chasmed fears,
    From those strong Feet that followed, followed after.
    But with unhurrying chase,
    And unperturbed pace,
    Deliberate speed, majestic instancy,
    They beat-and a Voice beat,
    More instant than the Feet-
    “All things betray thee, who betrayest Me.”
    Futottam én Előle éjek és napok Során;
    Futottam én Előle évek árkádján keresztül:
    Futottam én Előle szellememnek útvesztőin át:
    S elbújtam én Előle (mert az ördög volt a cimborám)
    Mikor kacagtam és mikor pillámon pára rezdült.
    Remény kecsegtetett és új erőre kaptam;
    De esüllyedtem, letaszítva Szakadatlan
    A tátongó, vad Rettegés titáni tömlöcébe,
    Nagy Lábai előtt, melyek követtek és üldöztek engem.
    Nyugodtan ügetett nyomomban
    Egyenletes volt lépte mindig,
    Állandó gyorsasága, sürgetése sose fáradt,
    És Léptei mind visszhangoznak
    és egy Hang Visszhangzik menten,
    Visszhangzik sürgetőbben, mint a Lábak.
    „Elhagynak téged mind a dolgok, téged aki elhagysz Engem”
    I pleaded, outlaw-wise,
    By many a hearted casement, curtained red,
    Trellised with intertwining charities;
    (For, though I knew His love Who follow
    Yet was I sore adread
    Lest, having Him, I must have naught beside).
    De fellebbeztem én ez ellen, én a kitaszított,
    A jó szíveknek ablakához, lenge függönyökhöz.
    Ölelkező szerelmek ágazó indáihoz;
    (Mert bár ismertem lángoló Szerelmét
    Mely üldözött, rettegtem én:
    Ha Ő enyém nem lesz majd, semmi más enyém.)
    But, if one little casement parted wide,
    The gust of His approach would clash it to,
    Fear wist not to evade, as Love wist to pursue.
    Across the margent of the world I fled,
    And troubled the gold gateways of the stars,
    Smiting for shelter on their clanged bars;
    Fretted to dulcet jars
    And silvern chatter the pale ports o' the moon.
    I said to Dawn: Be sudden-to Eve: Be soon;
    With thy young skiey blossoms heap me over
    From this tremendous Lover -
    Float thy vague veil about me, lest He see!
    I tempted all His servitors, but to find
    My own betrayal in their constancy,
    In faith to Him their fickleness to me,
    Their traitorous trueness, and their loyal deceit.
    To all swift things for swiftness did I sue;
    Clung to the whistling mane of every wind.
    But whether they swept, smoothly fleet,
    The long savannahs of the blue;
    Or whether, Thunder-driven,
    They clanged his chariot 'thwart a heaven
    Plashy with gying lightnings round the spurn o' their feet: -
    Fear wist not to evade as Love wist to pursue.
    Still with unhurrying chase,
    And unperturbed pace,
    Deliberate speed, majestic instancy,
    Came on the following Feet,
    And a Voice above their beat -
    “Naught shelters thee, who wilt not shelter Me.”
    S mikor kitárult néha egy-egy ablak,
    Jöttének vad szele mindig bevágta,
    Lassú a Rettegés, ha már a Féltő Gond üldözni indul:
    Futottam én mindenhová és jártam a világ határain túl,
    Betörtem én a csillagok aranyvert ajtaját.
    Halk hangzavarral megzavartam
    S csengőn dadogva énekeltem halvány dokkjait a holdnak.
    Derengj, derengj fel hajnal és ó est, ne légy te rest,
    Halk éj sűrű bozótja rejts el, tévútra Őt vezesd,
    Hatalmas Kedvesem elől rejtsél el engem,
    Köröttem bontsd ki hát ködös fátylad, hogy Ő ne lásson engem!
    Szolgáit mind próbára tettem és
    Kudarcot is vallottam én, olyan hűségesek,
    Hívek hozzá s irántam kis hitűek,
    Csalárd őszinteség jellemzi őket és derék csalárdság.
    A gyorsaságot könyörögtem minden gyors dologtól:
    Minden szelet megültem
    és erősen fogtam dús, metsző sörényüket,
    Akár végig söpörték ők, a lassan illanók,
    A kék azúr roppant füves lapályait,
    Akár a Mennydörgést vezetve,
    Visszhangoztatták kordéját az égen,
    S a vad rúgós paták alatt az ég szikrázott néha-néha -
    Lassú a Rettegés, ha már a Féltő Gond üldözni indul.
    És változatlanul
    Egyenletes volt lépte mindig,
    Állandó gyorsasága, sürgetése sose fáradt,
    Nyomomban voltak ők, az ádáz Lábak
    S mindent túlhangzó Hang visszhangzott:
    „Nem rejt el téged semmi már, ki Engemet nem rejtesz el.”
    I sought no more that after which I strayed
    In face of man or maid;
    But still within the little children's eyes
    Seems something, something that replies,
    They at least are for me, surely for me !
    I turned me to them very wistfully;
    But just as their young eyes grew sudden fair
    With dawning answers there,
    Their angel plucked them from me by the hair.
    “Come then, ye other children, Nature'share
    With me” (said I) “your delicate fellowship;
    Let me greet you lip to lip,
    Let me twine with you caresses,
    Wantoning
    With our Lady-Mother's vagrant tresses,
    Banqueting
    With her in her wind-walled palace,
    Underneath her azured das,
    Quaffing, as your taintless way is,
    From a chalice
    Lucent-weeping out of the dayspring.”
    So it was done:
    I in their delicate fellowship was one-
    Drew the bolt of Nature's secrecies.
    I knew all the swift importings
    On the wilful face of skies;
    I knew how the clouds arise
    Spumed of the wild sea-snortings;
    All that's born or dies
    Rose and drooped with; made them shapers
    Of mine own moods, of wailful or divine;
    With them joyed and was bereaven.
    Ezért hát csak bolyongtam s többé nem kerestem Őt
    Sem férfinak, sem szűznek arcán;
    Hanem kis gyermekek szemében.
    Arcuk mintha válaszolna
    Mellettem állnak ők, biztosan értem élnek!
    Aggódva fordulék feléjük
    S midőn gyermek-szemük megszépült hirtelen
    kezdődő válaszuktól,
    Az angyalok előlem őket eltakarták.
    „Nos hát ti többi gyermekek, Természet gyermeki
    Osszátok meg velem (Mondottam én) bizalmasságtokat;
    Hogy minden dolgot ünnepelni tudjak, összeforrva véletek
    S kezem körétek fonva.
    Bolondozgatva - játszva
    Uralkodó-Anyánk zilált-zöld fürtivel
    Majd lakomázva
    Ővéle itt mozgófalú lakában
    - A lak fölött kék dóm ível -
    S vad szomjam oltva gyermekes szokás szerint,
    Ürítve kelyhét tiszta és síró harmatnak
    - Harmat fölött egy méh kering.”
    S ahogy szerettem volna, minden úgy lett:
    Elnyertem én bizalmukat
    S betörtem a titokzatos Természet ajtaját.
    Az ég felvillanó arcának
    Felfogtam összes röpke vallomásait;
    Megtudtam én, a felhők fel hogy szállnak
    - Habok, mit vad tenger lihegve felhajít;
    Minden világra jöttel és minden múlóval
    Együtt lendültem én magasba és le véle hulltam;
    Velük a mennybe vagy pokolba vitt a hangulat.
    I was heavy with the even,
    When she lit her glimmering tapers
    Round the day's dead sanctities.
    I laughed in the morning's eyes.
    I triumphed and I saddened with all weather,
    Heaven and I wept together,
    And its sweet tears were salt with mortal mine;
    Against the red throb of its sunset-heart
    I laid my own to beat,
    And share commingling heat;
    But not by that, by that, was eased my human smart.
    In vain my tears were wet on Heaven's gray cheek.
    For ah! we know not what each other says,
    These things and I; in sound I speak -
    Their sound is but their stir, they speak by silences.
    Nature, poor stepdame, cannot slake my drouth;
    Let her, if she would owe me,
    Drop yon blue bosom-veil of sky, and show me
    The breasts o'her tenderness:
    Never did any milk of hers once bless.
    My thirsting mouth.
    Nigh and nigh draws the chase,
    With unperturbed pace,
    Deliberate speed, majestic instancy;
    And past those noised Feet
    A voice comes yet more fleet -
    “Lo! naught contents thee, who content'st not Me.”
    Én voltam az, aki a dolgokkal együtt sír és örül,
    Epedtem alkonyatkor,
    Mikor rezdültek már a gyertyák mind elmúlt napunk körül
    És úgy szikráztak, mint a vas, kovács ha patkol.
    A reggel szép szemébe én nevettem;
    A kék felhőkkel lelkesültem és velük borongtam,
    Az ég és én, együtt sírtunk mi ketten;
    Sós könnyeim hűs könnyével vegyültek.
    Az esték vérző szívének dobbanását
    Érezte már az én szívem;
    Sugárzó, jó meleg tüzükben részesültem,
    De fájdalmam még nem pihen.
    Az Égnek szürke arcán könnyem is hiába pergett,
    - Óh jaj - egymást nem értjük meg soha
    A bánatos dolgok meg én; mert míg én hangot hallatok,
    Ők csak mozognak és csenddel beszélnek, mint a néma gyermek.
    Szomjam nem oltja már Uralkodó-Anyánk, a kapzsi mostoha;
    S ha vágyik arra, hogy övé legyek, leengedi
    Csupasz kebléről lenge fátylát és előttem felfedi
    Szerelmének forrásait: és bár szájam reá tapad,
    Tejének egy parányi cseppje sem üdíti fel
    Kitikkadt ajkamat.
    Az ellenség kérlelhetetlenül nyomomban van,
    Egyenletes a lépte mindig,
    Állandó gyorsasága, sürgetése sose fárad.
    Lábak dobognak és utána menten
    Egy Hang száguld, gyorsabban mint a Lábak:
    „Lásd, nem becsül meg semmi tégedet,
    ki nem becsülsz meg Engemet.”
    Naked I wait Thy love's uplifted stroke!
    My harness piece by piece Thou hast hewn from me,
    And smitten me to my knee;
    I am defenceless utterly.
    I slept, methinks, and woke,
    And, slowly gazing, find me stripped in sleep.
    In the rash lustihead of my young powers,
    I shook the pillaring hours
    And pulled my life upon me; grimed with smears,
    I stand amid the dust o' the mounded years -
    My mangled youth lies dead beneath the heap.
    My days have crackled and gone up in smoke,
    Have puffed and burst as sun-starts on a stream.
    Yea, faileth now even dream
    The dreamer, and the lute the lutanist;
    Even the linked fantasies, in whose blossomy twist
    I swung the earth a trinket at my wrist,
    Are yielding; cords of all too weak account
    For earth with heavy griefs so overplussed
    Ah! is Thy love indeed
    A weed, albeit an amaranthine weed,
    Suffering no flowers except its own to mount?
    Ah! must -
    Designer infinite! -
    Ah! must Thou char the wood ere Thou canst limn with it?
    My freshness spent its wavering shower i' the dust;
    And now my heart is as a broken fount,
    Wherein tear-drippings stagnate, spilt down ever
    Mezítlenül várom szerelmed vad csapását
    Páncélomat letépted rólam
    És térdre kényszerítél engem;
    Nem véd meg senki, semmi már:
    aluvék - úgy gondoltam - és felébredék,
    S lassú tekintetem látott mezítlenül
    Álmomban engemet.
    Ifjú erőmnek vadságával
    Megingattam óráim templomát
    És összeomlott életem; most sárosan
    Az összegyűlt évek sorába hulltam;
    - Súlyuk alatt holtan hever szép ifjúságom.
    Pattogtak, mint a rőzse, napjaim s füstként magasba szálltak,
    Habzottak és mint napsugár a zuhogón, színekre hulltak.
    Az álmodó felébred és nem hat többé a mákony,
    A lantos lantja eltörött.
    Még a kis szeszélyes virágfüzérek is, melyekkel
    Csuklómon ékszerként himbáltam én a földet
    Engednek - gyönge kapcsok -
    És nem bírják el a bánattól súlyos földtekét.
    Hogyan? Szerelmed hát valóban lángvörös szederbokor,
    Mely elfonnyaszt közelben és távolban minden más virágot?
    Hogyan, ó mondd meg, kérlek én,
    - Ó mondd, örök Fametsző -
    Mért kell a fát porrá hamvasztanod,
    Mielőtt még belőle nagy művet faragnál?
    A porba hullott ifjúságom nyári zápora
    S tört forrás most a szívem
    És benne könnyek állnak mozdulatlanul.
    From the dank thoughts that shiver
    Upon the sighful branches of my mind.
    Such is; what is to be?
    The pulp so bitter, how shall taste the rind?
    I dimly guess what Time in mists confounds;
    Yet ever and anon a trumpet sounds
    From the hid battlements of Eternity;
    Those shaken mists a space unsettle, then
    Round the half-glimpsed turrets slowly wash again.
    But not ere him who summoneth
    I first have seen, enwound
    With glooming robes purpureal, cypress-crowned;
    His name I know, and what his trumpet saith.
    Whether man's heart or life it be which yields
    Thee harvest, must Thy harvest-fields
    Be dunged with rotten death?
    - Kiszárított a nyirkos gondolat (s vad eszmék)
    Melyek most szellemem sóhajtó ágain remegnek,
    Ekként vagyon s mi lesz még?
    Ha a gyümölcs kesernyés, milyen lesz majd a kéreg?
    Csak sejtem azt, mit az Idő elrejt ködében.
    De néha felrivall egy kürt az éjben
    A végtelen Öröklétnek titokzatos bástyáin túl;
    A hangra meginog a köd, foszlásnak indul,
    Egy tér bukkan elő, de már a ködbe
    A tornyok visszahullnak.
    A pillanat elég volt: Feddőm zord arca feltűnt:
    A köd nyitotta kis teren
    Sötét bíbor köpenyben ült, ciprus övezte homlokát;
    Tudom nevét és azt, hogy kürtje mit jelez.
    - Az ember szíve adja bár vagy élete
    Termésedet, mért kell mezőidet
    Trágyázni megrohadt halállal?
    Now of that long pursuit
    Comes on at hand the bruit;
    That Voice is round me like a bursting sea:
    “And is thy earth so marred,
    Shattered in shard on shard?
    Lo, all things fly thee, for thou fliest Me!”
    És most tapinthatóvá lesz
    A hosszú üldözés zaja
    S e Hang ölel körül, mint tenger, mely vihart okád:
    „Agyagvázád, mondd, összetört-e?
    Cserép cserép fölött hever?
    Lásd, téged miden elkerül, téged ki Engem elkerülsz!”
    “Strange, piteous, futile thing!
    Wherefore should any set thee love apart?
    Seeing none but I make much of naught” (He said),
    “And human love needs human meriting:
    „Szegény, rút, furcsa, gyönge törpe,
    Miért, hogy észre veszlek tégedet?
    Hiszen a semmiből csak Én teremtek itt (ezt dörgi Ő)
    S a földi vonzalomnak ára földi érdem.
    How hast thou merited -
    Of all man's clotted clay the dingiest clot?
    Alack, thou knowest not
    How little worthy of any love thou art!
    Whom wilt thou find to love ignoble thee,
    Save Me, save only Me?
    All which I took from thee I did but take,
    Not for thy harms,
    But just that thou might'st seek it in My arms.
    All which thy child's mistake
    Fancies as lost, I have stored for thee at home:
    Rise, clasp My hand, and come!”
    Hogy érdemelted ezt te meg?
    Te a legmocskosabb göröngy a Föld minden göröngye közt? -
    Ó nem, te nem tudod,
    Hogy mily kevéssé érdemelsz ki bármilyen szerelmet is!
    És kit találsz te, hogy szeressen tégedet, a megvetésre méltót
    Csak Én szeretlek, Én, e földi téren.
    Azzal, mit tőled elraboltam
    Megkárosítni nem akartalak, azért raboltam el,
    Hogy eljöhess azt Karjaimba megkeresni.
    Mindazt, mit gyermeki agyad
    Rég elveszettnek hisz, részedre Én megőrzöm azt,
    Kelj fel, fogd meg Kezem és jöjj Velem.”
    Halts by me that footfall:
    Is my gloom, after all,
    Shade of His hand, outstretched caressingly?
    “Ah, fondest, blindest, weakest,
    I am He Whom thou seekest!
    Thou dravest love from thee, who dravest Me.”
    Most elcsitult a lépések zaja:
    Talán kezének árnya csak a vakhomály szívemben?
    S kezét áldólag nyújtja Ő, hogy véle simogasson?
    „Szegény őrült, te gyönge, vak,
    Hiszen te Engemet kerestél!
    A lángoló Szerelmet lökted el, ki visszalöktél Engem!”