Szegedi Piaristák

    Rónay György:

    Verebek

    Tizennyolc-húsz fokos hideg
    volt idefönt a hegyvidéken.
    Már azt hittem, ezen a télen
    kipusztulnak a verebek.
    Napok óta egyet se láttam.
    S mi történt tegnapelőtt? Ebéd
    után egy kevés maradék
          volt még a tálban,
    csak pár falat, de mégis étek:
    eltenni kevés, kidobni vétek.
    A cica kényes, nem eszi meg.
    „No, majd megeszik a verebek!”
    Azzal egy kis tálkára véve
    kitettük a balkon közepére
          a hóba.
    Nem történt semmi perceken át.
    Aztán megrebbent egy bokorág,
          s gyanakodva
          kidugta fejét,
    és szétnézett egy kis veréb.
    Szemügyre vette a terepet –
    (de akkor már új s új verebek,
    tíz-tizenöt is lehetett,
    tolakodtak a háta megett) –
    tollát borzolta, mintha fázna,
          majd hirtelen
          rászállt egyenesen
    a balkon alatt a barackfára.
    Onnét, kis kémlelés után,
    mint csöppnyi gombolyag,
    oly puhán huppant le a hóba a balkonon.
    A többi veréb az ágakon
          leste, mi lesz.
    Nem történt semmi. A kis begyes
    ugrott egyet-kettőt, utána
          lecsapott a tálra,
    kikapott belőle egy rizsszemet,
          s eszeveszett
    iramban visszamenekedett
          a fára;
          onnét lesett
    a balkonunkra. A többi veréb
          elébb s elébb
    óvakodott, majd egyik a másik
    után röppent a barackfáig,
    barackfáról balkon peremére,
    s onnét orvul, gyanakodva,
          félve a tálig,
    s egy rizzsel vissza az ágra.
    Ellepték már egészen a fát.
    És most kezdődött a haditanács!
          Micsoda lárma!
    Húsz? ötven? száz? – a Rózsadomb
    valahány verebe ott zsibong
    azon az egy fán, ott csivitol,
          s amikor
    elérkezik a pillanat,
    zúgva megindul a csapat:
    surrog-burrog a sok kicsi fürge
          szárny, s a szürke
    hadsereg elfoglalja a tálat.
          Nekilátnak,
    nyelik szaporán a rizsszemeket.
    S a tálon csak úgy kopog és pereg
    a sok kicsi csőr: tíz, száz, ezer
    békés kis géppuska kelepel,
    s mire a nagy csata véget ér,
    a tálka alja olyan fehér,
    hogy annál szebb a leghevesebb
    mosogatás után se lehet.
          A balkonon a hó
          tele van millió
          pirinyó
          szarkalábbal:
    a verebek lábnyomával.
    Azóta minden ebéd után
    nagy veréblakoma van Budán
    a balkonunkon: itt zsibong
          a Rózsadomb
    minden verebe, s zengi veréb-
    nyelven, hogy jólesett az ebéd,
    s jöhet bátran a többi veréb
    vendégségbe, mert van elég,
          s lehet
    mínusz tíz, húsz, harminc: a telet
    majd csak kibírjuk, verebek,
    verebek, rigók, emberek,
    ha van bennünk egy kis szeretet.