Sík Sándor: Az olvasás művészete
Ez a könyv negyedfél évtizedes gyakorlatból született, és a gyakorlati irodalmi nevelést akarja szolgálni. A nevelőknek szeretne segítségére lenni abban, ami az irodalmi nevelés lényege: az olvasás művészetében és az olvasni-tanítás tudományában. A szó szoros értelmében livre de maitre akar lenni, tanítói segédkönyv. Ezért nem ígér sem tudományos teljességet, sem írói eredetiséget. Az irodalomtudomány gondolatkincséből és a mai esztétika eredményeiből csak azt és csak annyit közöl, amennyi az iskolai gyakorlat számára szükségesnek és termékenynek látszik. Anyagát onnan veszi, ahol legalkalmasabban találja. Bőségesen kiaknázza mindenekelőtt szerzőjének idevonatkozó – és többé-kevésbé hasonló célokat szolgáló – munkáit: az Esztétikát, egyetemi előadásokat, nevelők számára tartott felolvasásokat, tankönyveket. Segítségül hívja – a művek elemzésében – a nagy magyar megérzők és megéreztetők legjobbjait Kemény Zsigmondtól Illyés Gyuláig. Átveszi a legújabb eredményeket onnan, ahol legjobban feldolgozva találja; a népköltészet problémáit pl. Solymosi Sándor nyomán fejtegeti. Olyan elméleti anyagot, amely itt jelennék meg először a nyilvánosság előtt – talán a líra elméletének és a ritmikának egyes részein kívül – nem igen ad. Annál nagyobb súlyt vet a legszorosabb értelemben vett gyakorlati részekre: a példákra, elemzésekre, szövegmagyarázatokra.
A könyv, céljának megfelelőleg, igen széles anyagot ölel fel, mert lehetőleg magában akarja foglalni a legszükségesebbet, amire a magyar irodalmi nevelőnek – legalább az általános iskolában – gyakorlatilag szüksége van: tehát legalább fővonalaiban adnia kell a stilisztikát, poétikát, retorikát és a verstant is. Hogy pedig mindezek az ismeretek a könyvben és olvasójában szerves egésszé alakulhassanak, meg kell adnia hozzájuk az elméleti alapot, vagyis az esztétikának és az irodalomelméletnek legalább alapfogalmait.
Ez a sokféle anyag szinte önként csoportosul négy góc köré. Az első rész Az irodalomesztétika alapelvei címen az irodalomelméletnek (Mi az irodalom) és az (irodalom felől vizsgált) esztétikának legalapvetőbb fogalmait magyarázza meg (Az irodalmi alkotások természete). A második rész Az író művészete cím alatt némi esztétikai-lélektani alapvetés után (Az írói mű keletkezése) az írásművészet legfőbb kérdéseivel foglalkozik, mégpedig egészen tapasztalati alapon, az írásművészet anyagából, a nyelvből indulva ki (Az írói nyelv), majd három fejezetben részletesen elemezve az írói formálás fő eszközeit: a szóképet, a ritmust és a szerkezetet. – A harmadik rész Az olvasó művészetével foglalkozik és az esztétikai befogadás mivoltának megvilágítása után (A művészi újraalkotás) utal az irodalmi műfajok kialakulásának lélektani-szociológiai-történeti mozzanataira, azután részletesen magyarázza a fő műfajok természetét, mindenütt példák elemzése alapján. A balladát Arany Ünneprontói, az eposzt a Kalevala, a Szigeti veszedelem, a Ludas Matyi és Babits Jónás könyve, – a regény és az eposz viszonyát a Buda halála és a Láthatatlan ember összevetése – a regényt A falu jegyzője és Móricz Tünkérkertje, – a novellát Kosztolányi egy kis remeke – a lírát a Szeptember végén. A Merengőhöz, Ady Zúg-zeng a Jégcimbalom-ja és József Attila Mamája – a drámát Az ember tragédiája, a Tartuffe, Csongor és Tünde, – történetírást Szekfű Rákóczi –portréja, a szónoki beszédet Kossuthnak A haza védelméről mondott beszéde, az értekezést Keménynek Széchenyiről szóló tanulmánya illusztrálja. – Végül a negyedik rész (Irodalomszemlélet és értékelés) előbb a magyar irodalomtörténet stíluskorszakait mutatja be példák alapján, a román stílustól az új realizmusig (Irodalmi stílusok), azután érinti az irodalomszociológia legfontosabb kérdéseit (Irodalom és társadalom), végül Az irodalmi értékelés mivoltával, lehetőségeivel és a megértés alapfeltételeivel foglalkozik.
Egyetlen becsvágyam használni; egy hosszú irodalom-nevelői pálya tapasztalatait és eredményeit átadni az ifjabb nevelői nemzedéknek és rajta át az ifjú magyarságnak. Ha igaz Babits megállapítása, hogy az iskola célja voltaképen megtanítani gondolkodni és beszélni, akkor számunkra ez annyit jelent, mint magyarul gondolkodni és magyarul beszélni. Magyarságunkban és azon keresztül kell megélnünk – és az ifjúsággal megéletnünk – az emberséget: tiszta és egész magyarságban tiszta és egész emberséget. Magyarság, emberség: honnan tanulja ezt az ifjúság, ha nem onnan, ahol mindkettő a legteljesebb: nagy íróinkból – és kitől, ha nem tőlünk, irodalmi nevelőitől, akinek éppen ez életre szóló hivatásunk!