Sík Sándor: Az olvasás művészete
Ha az irodalmi művek rengetegében el akarunk igazodni, figyelembe kell vennünk azokat a természetes felosztásokat, amelyek egyrészt a történeti alakulás, másrészt pedig a művek mögött álló lelkiség szempontjából csoportokba foglalják az irodalmi alkotásokat.
A poétikai eszmélkedés kezdete óta három úgynevezett fő műfajt szokás megkülönböztetni, s ez a megkülönböztetés lényegi megfigyelésen alapszik. Az irodalmi fő műfajok: a líra, epika, dráma. Más a lírai, más az epikai és más a drámai alkotás: más feltételei vannak, más követelményeket támaszt az alkotóval szemben, s természetesen más jellegű megközelítésre van szüksége a befogadónak is. A három nagy költői alapműfajt a költői alakítás természete, a nyelvi képzelet különböző irányulása és természetesen a mögöttük álló lelkiség és mondanivaló választja el egymástól.
Ahol a költő lelke elsősorban érzelmi telítettségű, vagyis az egyéni hangulat uralkodik rajta, ott adva van a lírai alakítás lelki alapja. A líra kifejezési tartalma tehát elsősorban a hangulat, ábrázolásának birodalma az egyén, ábrázoló érdeklődésének tárgya az egyén lelkiállapota. Szerkesztési alapelve az ütem, az akkord: a létrehozott alkotás egylendületű, legfeljebb változatok formájában gazdagodik. Mindez a zenével való rokonságot mutatja.
Akinek lelkivilága elsősorban értelmi színezetű, akinek érdeklődése a külső világ felé fordul, az epikának fogja föl és alakítja a világot. Amit kifejez, az nem egy hangulat, hanem érzelmek, hangulatok hullámzása. Ábrázolásának tárgya a világ, a sok-ember, a társadalom ami érdekli: az élet. Szerkezeti elve a szélesség, a gazdagság. Eljárása a festőével rokon.
Akinek lelkében a világgal való akarati szembenállás a legerősebb, vagyis az erkölcsi, morális problémák foglalkoztatják, annak a számára a valóság drámai jellegű. Nem az egyén, mint olyan és nem a világ érdekli, hanem az ember mint ember; és az emberben nem a lelkiállapotok és nem a külső élet, hanem a sorsa. Érzelmi világára elsősorban a küzdelmes feszülés a jellemző. Szerkezeti elve a sűrítés: ebben a szobrásszal rokon.
Íme, a három műfaj, helyesebben a költészet három lehetősége. Persze ez a „természetes felosztás” nem fedi mindenestül a poétikában szokásos műfaji elnevezéseket. Azok ugyanis részben a poétikában hagyományokhoz ragaszkodva, részben a lényeget nem fedő külsőségek szerint különítik el a műfajokat. Viszont az így felfogott líra, epika, dráma nem válik el egymástól határozott körvonalakkal, mert hiszen ezek a különböző alapvető beállítottságok ritkán találhatók meg egy költőben, íróban tisztán, s így a különböző alkotásokban is keveredve jelentkeznek. Viszont éppen ez az, ami színez, egyedivé tesz egy verset, egy regényt, egy drámát. (Így pl. Vörösmarty eposzai lírai ízűek, Ady lírája drámai jellegű, stb.)
Ha már most ezt a három alapműfajt az esztétikai lényegüket tevő tartalom és forma szempontjából vizsgáljuk, akkor a következőket állapíthatjuk meg. Az epika tartalma: történések, alakítása (formálása): közlés; a líra tartalma: az én belső világa, alakítása: ennek kiömlése; a dráma tartalma: cselekmény, küzdés, belső feszülés; alakítása: megelevenítés.
A régi irodalmi elmélkedés egész külön tudományágat hozott létre a műfajok s azok törvényszerűségeinek, természetének vizsgálatára. Ez a poétika (költészettan). A poétika a költészetről szóló tudomány, amely a költői művek megértésére és élvezésére tanít.
Ha a műfajokat történeti kifejlődésükben akarjuk megérteni, akkor meg kell vizsgálnunk elsősorban magának a költészetnek mint az emberi élet egyik funkciójának kialakulását, létrejöttét, annak naiv, primitív ősállapotát, majd későbbi tudatosuló kiszélesedését.
A költészet az emberi természetnek két sajátságából született. Az egyik az önkifejezés ösztöne: az ember ki akarja valamiképpen fejezni, másokkal is közölni azt, amit érez. A másik a szépnek velünk született szükséglete. A költészet hármas viszonynak volt tükre: az embernek a világ felett álló legfelső Hatalomhoz, embertársaihoz és önmagához való viszonyát tükrözte.
A költészetnek ezt az ősi állapotát, amely a primitívebb viszonyok között élő népeknél, sőt a fejlettebb társadalmak alsóbb rétegeinél még ma is megtalálható, népköltészetnek nevezzük.
A népköltészetet illetőleg a közfelfogásban bizonytalan és homályos fogalmak járják. Éppen ezért szükséges, hogy megismerkedjünk a tudományos kutatások jelenlegi eredményeivel. Legbuzgóbb kutatója ezeknek a problémáknak nálunk Solymossy Sándor, a következőkben az ő gondolatai nyomán haladunk.
A föld népének munkája nehéz és megerőltető, de éppen munkájának egyhangúsága miatt kifejlődik benne valami változatosságra való törekvés. Az emberi szervezet alapvető igénye szólal meg ebben, amely mind a testiekben, mind a szellemikben változatosságot követel. A testében kifáradt földművelő az egész napi munka folyamán szellemileg kielégítetlen marad, s ezért este mindenképpen arra vágyakozik, hogy képzeletét és érzésvilágát is megmozgathassa. Ezért kerül a sor esténként a napi munka után az úgynevezett „szórakozásra”. Vacsora után, mielőtt aludni térnének, összejön a család, a szomszédok: a kukoricahántás, a tollfosztás, a fonó és egyéb összejövetelek alkalmat adnak arra, hogy szellemük is táplálékot kapjon. Gondolataik először a napi munka körében járnak, de azután mindinkább eltávolodnak attól, működni kezd a képzelet, nótára gyújtanak, babonák és ősi hiedelmek kelnek életre közöttük. „Ez az így fölelevenült szellemi élet termő talaja a költészetnek. A köznép költői termése, az úgynevezett ihlet pillanatai náluk nem magányos elvonultságban jelentkeznek, mint a műíróknál… Ellenkezőleg, nekik ehhez hallgatóság kell, együtt érzők és gondolkozók, amikor az alkotás ösztönösen, önkéntelenül váltódik ki, már tudniillik az arra hajlamosakból, a sikerektől bátrabbá tett nótafákból, mesefákból. Ha megkérdezzük, hogy csinálja? a felelet rá, mint annyi följegyzés igazolja, mindig az, hogy „nem tudom, csak úgy gyün”! a népköltészet termései tehát voltaképpen rögtönzések, melyek azután az újabb felmondások, emlékezések alkalmával bizonyos mértékig megváltoznak, új formákat, új mozzanatokat vesznek fel.
A nép számára ez a szórakozás nemcsak henye időtöltés; majd' olyan szükséges ez számára, mint a napi munka: eloszlatja a napi gondokat, feloldja a lelket, megnyugtatja és előkészíti a nyugodt álomra. A költészet ősi forrása, keletkezésének indító oka: élet és lélektani szükséglet.”
Később az írásbeliség és a belőle fakadt műirodalom kettéosztja a költészetet: népköltészetre és műköltészetre. A népköltői mű szerzője ismeretlen marad a nagyközönség előtt, „egy a népből”; ezzel szemben a műköltő ismert valaki, aki egyenesen súlyt helyez arra, hogy műve az ő alkotása. A népi termékek terjesztésének eszköze az élő beszéd: egyik nemzedék a másiknak adja át, egyik vidékről a másikra vándorol, az átadásoknál természetesen változásokat szenved, így jönnek létre a változatok. A műirodalom alkotása ezzel szemben állandó marad, mert közlésének eszköze, az írás, hosszú időkön át megőrzi változatlanul. A nép egyszerű viszonyai költését is egyszerűvé teszik, a műköltő ezzel szemben kedveli a bonyolultságot.
Aszerint, hogy az ihletet adó esti órák hangulatát inkább a képzelet vagy az érzelem dominálja, a népi költés jellege epikus vagy lírai lesz. A költészet születésénél a képzelet és érzelem áll, ezek hozzák létre a műfajokat, amelyek az idők folyamán csak kifejezésformáikban változnak, fejlődnek, gazdagodnak, de lényegük mindvégig azonos marad.
Az újabb kutatások kimutatták, hogy a kezdetleges emberiségnél a líra szinte kizárólag a nők tulajdona, az epika pedig a férfiaké. A nő – főleg ezen a fokon –, elsősorban érzelmi életet él, a tűzhely, a család belső problémáival van elfoglalva: aggódva várja a férjét, s egész valóját megmozgatja az anyai szeretet; mindez a lírai költésben találja közvetlen kifejeződését. A férfi figyelme viszont kifelé, a külvilág eseményei felé fordul, élete – utak, vadászatok, küzdelmek, harcok – tele vannak eseményekkel, hiúsága elsősorban ezeket kívánja közölni, akkor is, ha társaival összeakad.
„Annak oka, hogy e merev szétválasztottság líra és epika között időtlen időkön át megmaradt… a kezdetleges törzsek társadalmi berendezettségének folyománya. Sehol oly szigorú munkamegosztást nem találunk, mint az elmaradt fajoknál. A férfi a maga munkakörébe a nőt nem engedi beleavatkozni s azt meg nem kockáztatja, hogy asszonyának segítsen, nehogy köznevetségnek legyen társai részéről kitéve.” Így születik meg a nők körében a lírai költés, a férfiak ajkain pedig az epika. A dráma kezdettől fogva közösségi eredetű: azokból a vallásos értelmű álarcos táncokból született, amelyekkel a primitív néptörzs a szellemeket iparkodott kiengesztelni. Így mindhárom főműfaj nemcsak az elméleti elgondolás, hanem a néprajzi történeti kutatás szerint is három különböző alapvető emberi szükséglet, illetőleg magatartás kifejezője.