,,Ti is bizonyságot tesztek énfelőlem, mert kezdettől fogva velem vagytok... Mikor eljövend az óra, ráemlékezzetek'' (Ján. 15,27.)
A magyar kereszténység kapujában egy szent család áll. Szent Istváné. Kétszáz évvel Szent István halála után egy második szent család jelenik meg a magyar történelemben: IV. Béla király az ő négy szent leányával. Milyen különbség történeti helyzet szempontjából a kettő között! Akkor, Szent István idejében még ,,új csoda'' a magyarságnak a szentség, új csoda a szent király, új csoda a szent királyné, a csodálatos herceg; úgy néznek rájuk, mint soha nem látott, egészen meg nem érthető tüneményekre, egy más világ küldötteire. Most, kétszáz év mulva, már megszokott dolog a kereszténység Magyarországon; a királyi családban már hagyomány a szentség. Ez a csoda már itthon, ebből a talajból nőtt ki.
Milyen óriási esemény lehetett, mikor II. Endre király még életében tanúja volt leánya, Erzsébet szentté avatásának. IV. Béla fiatalon vett részt testvérének megdicsőítésében. Ebben a családban mint egy családi örökség, mint egy szent kötelesség sarjad ki a szentség virága. Mélyen vallásos lélek maga a király is, gyermekeiben pedig a szentek egész koszorúja veszi körül: Boldog Kinga, Jolánta, Konstancia és a legfiatalabb: Margit. Ötödiknek pedig ott a király mellett öccsének, Kálmánnak, a magyar udvarban nevelkedett szentéletű lengyel felesége: Boldog Szalome. Kint egy németországi premontrei zárdában szent életet élt Szent Erzsébet leánya, a király unokahúga, Boldog Gertrúd, itthon, a Nyulak szigetén, Margit kolostorában a király unokája, Boldog Erzsébet, és még később egy külföldi zárdában fejezi be életét az utolsó Árpád-király leánya, a harmadik Boldog Erzsébet. De itthon is köröskörül az országban a sarjadzó szentség tanújelei mindenfelé. Szinte azt lehetne mondani hogy tele van szentekkel az ország. Adataink vannak róla, hogy a Pilis és Bakony rengetegeit sűrűn benépesítik a remeték. A tatárjárás után már egy remete-szerzetesrend alakul belőlük. De talán legmeghatóbban mutatja tanújelét ennek a meggyökerezett, otthonossá lett szentségnek Magyarországon, - amit Boldog Margit legendájában olvasunk -, hogy a királyleány kolostori ájtatosságában már a saját családjáról szóló szent olvasmányokból tud elmélkedni. Azt mondja a középkori magyar szöveg: ,,Eszében forgatja vala gyakorta és néha egyebekkel is beszéli vala az ő nemzetének, eleinek életüket és életüknek szentségét, azaz Szent István király életét, aki vala magyarok első királya és apostola, kinek hírét és keresztyén hitnek prédikációját eszébe veszi, kivel az ő nemzetét a pogány magyarokat megfordítja a bálványoknak imádásától; miképpen Anyaszentegyház hirdeti, jelenti. És meggondolja vala Szent Imre hercegnek is ő életét és ő nemességes szűzességét. Kinek mikoron volna szentséges jegyese, görög császárnak leánya, Istentől megjelenteték és az ő jegyesével szeplőtelen megtarták a tisztaságnak szűzességét ő életüknek minden napiban. Miképpen az ő jegyese Szent Imrének halála után megbizonyítá. Ismét e szent szűz meggondolja vala Szent László királynak életét, aki Magyarországnak dicsőséges birodalmat és oltalmazást szolgáltatván a pusztítóknak ellene, jelesül pogányoknak ellene, de maga azért e szent király gyakorta alamizsnaadásokban, királyi igazságokban és imádságokban és egyéb jóságos mívelkedetekben magát foglalván, még ennek felette a testnek nyugodalmát elvévén, az éjet viseli álom nélkül. Kinek ő szentségéről bizonyságot tesznek mind e mai napig a gyógyulásoknak gyakorta való jótételi. Ismét meggondolja vala Szent Margit asszony Szent Erzsébetnek, az ő barátjának és szerelmes nénjének szentséges életét, kinek szentséges érdemével mind teljes az Anyaszentegyház: nagy örömmel tiszteli. Ilyenféle gondolatokban és szólásokban foglalja vala magát e szent szűz és nagy magas fohászkodásokat von vala az ő szívének belső részéből. Kéri vala e szenteknek esedezésüket, hogy ő érdemüknek miatta érdemlene lenni ő nyomuknak és érdemüknek követője.''
Elképzelhetjük, hogy ahol ilyen meghitt, családi közelségben élnek egymással a szentek, minő példa, micsoda hősugárzás lehetett ez az országnak. Ha a Margit-legendában fennmaradt apácák neveit olvassuk, a legszebb, legelőkelőbb magyar családok neveivel találkozunk köztük. Ez is mutatja, hogy a királyi példának megvolt a hatása. Magyarország ebben az évtizedben a szentek országa.
A történeti tények erejével bizonyítja ezt a magyar keresztény begyökerezést, ezt a szentséges otthoniasságot, hogy ez az árpádkori magyar egyház már nem kapni akar, hanem adni. Már nem úgy fogadja be kívülről az Egyház kegyelmeit és tanításait, hanem itt belül hajtanak ki, már ő adja tovább másoknak. Diadalmas egyház ez; már apostolai és hittérítői vannak. Ilyen apostolok és hittérítők, ilyen a magyar kereszténység hivatását szétvivő szentek maguk a királyleányok is. A legidősebb, Boldog Kinga, lengyel királynévá lett; ott él férjével, Szemérmes Boleszlóval, úgy, mint Szent Imre élt az ő feleségével; úgy él a jóságnak, az adakozásnak, a szegényeknek és a betegeknek, mint Szent Erzsébet Thüringiában; úgy él országának, a legenda szerint úgy hárítja el róla a tatárok betörését imádságával, mint ahogyan megvédte Szent László Magyarországot; élete végén pedig, amikor özvegyen marad, kolostorba vonul, mint itthon kis húga, Margit. Később ide költözik hozzá másik húga, Jolánta is, akit ötéves kora óta ő nevelt, aztán férjhez adott egy pomerán herceghez, ott hintette tovább a keresztény élet magvait és végül Nyugatlengyelország védőszentjévé lett. A harmadik testvér, Konstancia, Oroszországba megy és ott sugározza szét egy fiatal nép közt a már nem egészen fiatal, már meggyökerezett magyar kereszténység lelkiségét. Szalome, a lengyel hercegnő is haza költözik a mohi pusztán hősi halált halt férje mellől a magyar udvar levegőjében magába szívott életszentségével.
És mennek a magyar hittérítők szerte az országokba, az akkori pogányok közé. A legdicsőségesebb köztük Boldog Magyar Pál domonkos szent. Tudós teológus. A bolognai egyetemen mint professzor szerez magának hírt úgy, hogy az ige fejedelmének (dux verbi) nevezik, de amikor megismeri Szent Domonkost, otthagyja katedráját, elmegy, megalapítja Magyarországon a domonkos rendet, aztán innen, Magyarországról, annak ausztriai tartományát. De szent tüzének, apostoli tüzének még ez sem elég. Életének delén elindul és egymásután háromszor megy a pogány kúnok közé; a kúnok apostola nevét érdemli ki; úgy is hal meg, mint vértanú, amikor 90 társával a tatárok közé megy téríteni. Az oltár előtt, prédikáció közben ölik meg a barbárok ezt a magyar vértanút, aki a magyar egyháznak kegyelmeit vitte el a gyilkos Keletnek.
De ami talán legkézzelfoghatóbban mutatja egy népnek igazi, mélyről jövő, bensőséges vallásosságát: kivirágzik IV. Béla korában magyar földön az az intézmény is, amely a legbensőségesebb kereszténység jele: megszületik a magyar szerzetesrend. Ebben az időben indul el Szent Özséb, esztergomi nemes úr és kanonok, összegyüjti a Pilis és a Bakony sűrűjéből a remetéket, új szabályzatot ír számukra és megalapítja a magyar pálos rendet. Szent Özséb legendájában olvasunk egy gyönyörű látomást. A szent remete egyedül imádkozik barlangja előtt. Lemegy a nap és betör az éj. A sötét égbolton egy csillagot pillant meg, azután egy másodikat, harmadikat, negyediket, seregestül látja feltűnni a csillagokat. És ezek a csillagok összetartanak; egymás felé közelednek, végre összefut a sok csillag és nagy tűz lesz belőlük. Özséb megérzi, hogy ez a látomás mit jelent: az elszórt csillagokból egy nagy közös tűz, a szétszórt remetékből egy közös remeterend legyen! Hajnalig elmélkedvén, el is határozza magát a nagy munkára. Mire felnéz, már érkeznek is mindenfelől az elszórtan élő remeték, akik maguk is látták a csillag-víziót. Igy született a magyar pálosrend.
Gyönyörű legenda! Gyönyörű képe a történeti igazságnak: a csillagos ég maga a magyar egyház, csillagai az árpádkori szentek. De mindezek közül a szentek közül, akik IV. Béla körül éltek, egy sem vésődött annyira a magyar lélekbe, egynek sincs oly nagyfontosságú tanítása a magyar utódok számára, mint annak, aki talán a legkülönösebb, legkivételesebb köztük: Boldog Margit, a király legkisebb leánya, a Nyulak szigetének szentje.
Boldog Margitban megint új jelenség tűnik fel a magyar szellem egén, amire addig példa nem volt: a misztikus szent típusa. A misztika mintha kissé idegen volna a magyar léleknek, azért még inkább rászorul: ismerje meg, egészüljön ki tőle, nőjjön rajta. A misztikus szent az Úristennel való viszonyát közvetlenül, bizalmas közelségben éli át, az imádság, elmélkedés és önmegtagadás útján; erre vezet a misztikusok útja, a szeretet nagy lendületével. Az odaadó szeretet: ez a misztikus lélek lényege, ezen jut fel a misztikus szent az Isten közelségének, az Isten barátságának olyan magaslataira, amelyektől elszédül a lelkünk. Ilyen misztikus szent a mi Boldog Margitunk. Szédülve néztek rá már kortársai, legközelebbi testvérei, a domonkos szűzek is akikkel együtt élt a Nyulak szigetén épült kolostorban. Félreérthetetlenül kiérzik ez legendájából amely különben lényegesen különbözik a többi magyar szent legendáitól; ez t. i. nem ájtatos hagyomány, részben jámbor költemény, hanem a megindítandó boldoggá avatási per esetére felvett hivatalos jegyzőkönyvekből készült és a kortársaknak, szem- és fültanúknak eskü alatt tett hiteles vallomásait tartalmazza. Ha lapozgatjuk középkori szövegeinknek ezt az egyik legbecsesebbjét, lehetetlen nem érezni, milyen csodálattal telten, de szinte értetlenül néznek rá kolostorbeli nővérei is. Azt mondja róla vallomásában az egyik apáca, soror Alexandra, hogy ,,olyan alázatos és szent volt, hogy szóval nem lehet elmondania.'' Szinte magunk előtt látjuk, hogyan erőlködik mégis vallomásában, hogy megértesse amit gondol; végül ezt mondja: ,,Minden, ami benne volt, csoda volt.'' És még egy mondatot olvasunk ezek között a kedves, naiv vallomások között, egy mondatot, amelyet a legnagyobb költők megirígyelhetnének, amelyet csak egészen rendkívüli jelenség sugalmazhatott. Azt mondja: ,,eloszlott vala néminemű malaszt az ő orcájában és néminemű megért erkölcs az ő tekéntetében''. Ez a malaszt és megért erkölcs, amely sugárzik belőle, megsejttette környezetével kivételes magasságokban járó egyéniségét. Ezt látjuk imádságából, azok mai embernek szinte elképzelhetetlen arányaiból; elmondott imádságok ezreivel, virrasztásokkal, zsoltármondással, szent énekek zengedezésével van tele élete; szinte nem értjük, mikor evett és mikor aludt, hogy ért rá ennyit imádkozni. Egyszer, mikor a nővérek egymás között apáca szokás szerint ájtatossági gyakorlataikról beszélgetnek, Margitot is kérdezi az egyik nővér, hogy hát ő mit szokott imádkozni; akkor Margit hallgat, aztán mosolyogva elmegy. Nem tudja megmondani, megmagyarázni a maga lelki életét, érzi, hogy nem érthetik meg. Az önmegtagadásnak s az önsanyargatásnak, önmegalázásnak olyan fokáról tanúskodnak ezek a hiteles adatok, hogy megdöbbenünk tőle. Ételben, italban, alvásban, ruházkodásban nem királyleányhoz, hanem szinte koldushoz is alig illő szigorúság, keménység, maga-gyötrés minden lapon. Három ciliciumról, vezeklő övről is értesít bennünket a legenda, az egyik lószőrből, a másik tüskés sündisznóbőrből készült, a harmadik vasszeggel volt kiverve. Mikor halála után felbontották ládáját, egyetlen tulajdonát, a nővérek szent kiváncsisággal lesték, hogy mit hagyott maga után a királyleány; nem találtak benne mást, mint a vezeklés és önsanyargatás eszközeit.
De ima is, önsanyargatás is értéktelen, ha nem szeretetből fakad. A zord középkori legenda sorait átmelegíti a lobogó szeretet tüze, amely ebben a kivételes lélekben élt. A nővérekkel folytatott beszélgetéseiből kiérzik egyetlen törekvése: hogy jó legyen nekik, hogy vigasztalja őket, amikor szomorkodnak, hogy könnyebbé tegye számukra a nehéz gyakorlatokat. Különös szeretettel foglalkozik azokkal, akik szenvednek, akiknek szomorúságuk van. A betegek ápolását szinte szenvedélyig viszi, főleg olyanokét, akiktől mások irtóznak. Olykor bizonyos nehéz és aljas munkáktól szeretnék testvérei megkímélni a királyleányt; csak azért is elvégzi a legutolsó, legalacsonyabb szolgálatot is, ,,hetet tart'' a konyhán, keresi a legszennyesebb feladatokat. És hogy ez a szeretet mennyire az Istenszeretet mélyéből táplálkozik, diadalmasan mutatkozik meg, mikor egymásután háromszor megkísérti a világ, a hozzá legközelebb állóknak, atyjának és elöljáróinak képében, hogy ne újítsa meg fogadalmát, hanem menjen férjhez. Egyszer egy lengyel herceg, egyszer Ottokár, a nagyhatalmú cseh király, egyszer meg Anjou Károly kéri a kezét. Margit szilárdan kitart fogadalma mellett, noha nehéz megküzdenie családjának és rendi előljáróinak ösztönzéseivel. Mégis: örök fogadalmat tesz; az a szeretet, amely az ő szívében él, nem ismer megalkuvást.
Természetes, hogy az ilyen lélek az adományoknak, az isteni kegyelmeknek egészen különös, rendkívüli mértékével bir. Meglepő jelenetekről olvasunk. Belelát a lelkekbe, gondolatokat olvas; kétszer is felel ki nem mondott gondolatokra. Az elragadtatásnak is számos esetét írják le a tanúvallomások. Egy alkalommal imádkozik, és nyolcszor szólítják; de nem hallja. Tűz ragyog a feje fölött. Egy cserép esik ima közben fejére; nem mozdul, nem veszi észre. A nővérek hallják, hogy ima közben sóhajtozik, beszél valakivel, akit senki sem lát. Egyszer a nővérek - eskü alatt vallják - tűzben látták égni az egész szobát, amelyben imádkozott. A haláláról szóló leíráson, a kezdetlegesen botorkáló magyar irodalmi nyelvnek ezen a felejthetetlen emlékén is mennyire megérzik az a példátlan meghatottság, amelyet a nővérek érezhettek. ,,Február havának tizenötöd napján meggyullada e méltóságos szűz mennyei jegyesének szerelmében, kit kíván vala, kit szolgál vala, kit mindeneknek felette szeret vala, kinek szerelméért mind atyját, anyját és e világi országnak birodalmát elhagyta vala. Az ő ártatlan lelkét, szentséges, méltóságos lelkét ajánlván az ő teremtőjének, az ő édességes, kívánatos jegyesének, elnyugovék az Úrban. Oly igen idegen vala az ő teste minden fájdalomtól ő halálának idején, miképen az ő elméje és az ő teste idegen vala minden testi romlástól és fertőzetességtől. Legottan e szentséges szűznek ő orcája csudálatos fényességgel megfényesedék és vala ő szemének alatta oly igen szép világosság, mintha megaranyozták volna az ő orcáját szemének alatta.''
,,Ime, szerető atyámfiai - hogy a legendával szóljak -, a magyar királynak leányának gyönyörűséges élete!'' Egy kivételes, a lelkiélet magányos csúcsain járó misztikus szentnek élete. De hát mondhat a mi számunkra valamit az ilyen kivételes jelenség? nekünk, akik nem vagyunk kivételek? Mondhat-e valamit az imának, az önmegtagadásnak, a szeretetnek ilyen csodája, nekünk, gyarló, hétköznapi embereknek, akik nem mehetünk kolostorba, nem tettünk szűzességi fogadalmat és nem vagyunk királyi családból valók. Hiszen mi megérteni is alig tudjuk az ilyet, nem hogy követésére éreznénk rátermettséget, szánalmas kis adottságainkkal, tehetetlen jóakaratunkkal, törékeny hitünkkel, pislákoló szeretetünkkel. Káprázik a szemünk, ha ezekre a magaslatokra felpillantunk. Mit tanulhatunk mi a nagy misztikustól?
Mindenekelőtt benne is megtestesül előttünk (mint Szent Imrében) az emberi hősiesség. Ezt a hősi példát azonban lehet a hősiességnek nem éppen csak arra a módjára értelmeznünk, amelyet ő valósított meg. Ez a hős élet példa a hősies keresztény életre, minden téren, minden hivatásban, minden formában. Bizonyos, hogy a szűzességnek az a formája, amely fogadalommal kolostorban kötelezi el magát mindenestül a mennyei Jegyesnek, nem az az út, amelyet az emberek legnagyobb részének járnia kell. Ennek a mi számunkra szóló, általános emberi értelme: hősiesség az erkölcsi tisztaságban. Ki az, aki előtt súlyos, de elutasíthatatlan követelésként fel ne meredne ez a parancs, - az Isten hatodik parancsa! Az ember számára az ős bűn óta adva van az ellentmondás a test és a lélek törvénye között. Az isteni parancsot lelkiismeretesen megtartani: a legtöbb embertől mindig a hősiesség bizonyos nemét kívánja, amelyhez a kegyelemből lehet csak erőt meríteni, ha meg akarja állani a helyét. Hát még ma hányan kényszerülnek ezen a téren hősies erőfeszítésekre, a mostani szerencsétlen gazdasági viszonyok közt, amikor annyi keresztény ember számára még magában a házasságban is eddig nem ismert erkölcsi nehézségeket támaszt az élet. Valódi hősiességre van szüksége bizony sokszor az Isten akarata szerint való erkölcsi élethez annak a sok fiatal férfinak és nőnek, akiknek a mostani társadalom romlott és erkölcstelen viszonyai között Isten tudja meddig nem adatik meg a családalapítás lehetősége. Pedig a VI. parancs ma is áll egész erejében, Isten követelése nem változott. Boldog Margit azt mondja: lehetünk hősök! Igen, aki keresztény akar lenni, annak előbb vagy utóbb, kisebb vagy nagyobb mértékben, de hősnek kell lennie. Ilyen fokban is lehet hősnek lenni, mint ő volt, hát akkor a mi símább síneinken, a mi szerényebb követeléseinkkel szemben hogyne lehetne! Ugyanaz a hősi erőforrás, ugyanaz a kiapadhatatlan kegyelem mindenkinek rendelkezésére áll ma is, neked is, nekem is, nyúlj hozzá, meríts belőle, ragadd meg Isten kezét, és hős lehetsz.
Boldog Margitnak másik mai hivatása: tanúság tétel a lelkiség erejéről. Ma, a külsőséges civilizáció szédületes fejlettségének korában, a testi erő kultuszának idején, ma, amikor a szellem erejét, a lélek energiáit az emberek nagy része alig is sejti, kétszeres jelentősége van ennek. Margit élete kényszerítő erővel mutatja meg, hogy a lélek ereje nagyobb a testénél. Történeti események illusztrálják ezt. Testvére, István királyfi, a későbbi V. István, pártot ütött apja, IV. Béla ellen. A király és a herceg közt évekig dúl a viszály. Margit, aki atyját is, testvérét is nagyon szerette, igen szenvedett ez alatt a belső háború alatt. Megkétszerezte imáit, megtízszerezte önsanyargatásait, hogy az Isten békét teremtsen atyja és testvére között. Végül is az imádság erősebb fegyvernek bizonyult a kardnál. A béke létrejött, és Margit boldogan látta magánál szeretteit együtt.
Imádság és önmegtagadás, a lélek fegyverei, erősebbek a durva harcok fegyvereinél. Ó, a régiek nagyon jól tudták ezt! Az Ószövetség történeti könyveiben, a középkori lovagokról szóló legendákban és mondákban, a magyarok régi történeteiben is újra meg újra olvassuk, hogy azok a régi hősök imádkoztak a harc előtt, mielőtt kardot húztak, szentségekhez járultak, a Hunyadi Jánosok kardján olvasó zörgött, és a kivívott győzelem után első útjuk a templomba vezetett hálát adni. Nem Pannonhalma az egyetlen kolostor, amely ilyen meghatott áhítatos győzőnek köszönheti létét. Érezték azok a régi erősek, hogy van egy erő, amely nagyobb erő, mint az acél és a tűz, egy erő, amelynek forrásai felülről fakadnak. Mindenki ismeri azt a történeti közhellyé lett mondást, amely szerint a hetvenes háborúban, amikor a németek olyan nagy győzelmet arattak a franciák felett: ,,nem a fegyvereknek, hanem a német tanítóknak'' kell tulajdonítani a győzelmet. A mult század is érezte, hogy a szellemnek, a tudásnak, a fegyelemnek nagyobb része volt a győzelemben, mint a fegyvereknek; azt azonban már nem érezte az a kor, és a mai kor még kevésbbé érzi, hogy nemcsak a fegyverek erejénél, hanem az emberi szellemnél, a tanítók dicsőségénél, az értelem munkájánál is van még egy nagyobb erő: az a meg nem fogható, le nem mérhető, láthatatlan erő, amely a lélek mélyén dolgozik és az Isten kegyelméből táplálkozik. A Bibliában olvassuk azt a nagyszerű jelenetet: amikor a zsidók a pusztában harcolnak, Mózes, a nép vezére, felmegy a hegyre imádkozni. Egész nap tart a harc; amíg Mózes kiterjesztett karokkal imádkozik, addig győznek a zsidók; amikor lelankadnak a fáradtságtól karjai és leereszti őket, azonnal erősebb lesz az ellenség. Akkor odaáll Mózes mellé két alvezére, Józsue és Kúr, feltámasztják karjukkal az imádkozó két karját, és így imádkozik Mózes alkonyatig, mindaddig, amíg az ellenség meg nem futamodik. Ime a lélek ereje, az imádság ereje, amely erősebb az emberi erőnél! A mai ember hajlandó mosolyogni ezen, nem ismer hathatósabbat az izom, a vas, a gép erejénél, nem gondol arra, hogy a kardot is ember, azaz lélek kovácsolta, a gépet lélek szerkesztette, az izmos kar oda üt, ahova a lélek irányozza, a lélek pedig attól kapja erejét, aki teremtette, aki életben tartja, aki minden energiának egyetlen mozgatója. És ennek az erőnek az imádság a vezetéke. Boldog Margit erre is megtanít.
És ne felejtsük el azt sem, hogy Margit élete voltakép áldozat. Áldozat a hazáért. Tudjuk, hogyan került a kolostorba. A tatárjárás szörnyű napjaiban, amikor a királyi család futni kénytelen, hogy megmentse életét, Béla király és felesége fogadalmat tesznek, hogy születendő gyermeküket Istennek szentelik, ha megmenti a királyt és vele a hazát. Áldozat ez, melyet Boldog Margit utóbb tudatosan, szabadon vállalt és megtartott akkor is, amikor királyi atyja a történelemnek, a politika pillanatnyi fordulatának nyomása alatt, - királyok kérik meg leánya kezét, - már-már vissza akarta vonni. Margit állja az áldozatot. Ez a harmadik tanítása: a hazáért kinek-kinek úgy és ott lehet élnie és halnia, amint az Isten akarja és ahová Isten állítja. Nem az a lényeges, hogy milyen eszközökkel élünk, halunk, cselekszünk, Isten előtt az számít, a hazának az a lényeges, hogy odaadjuk magunkat egészen. Kálmán herceg és az ő vitéz társai a mohi mezőn, fegyverükkel és életükkel küzdöttek a hazáért, Béla király az ő bölcseségével, akaraterejével, kitartásával lett második honalapítóvá. Boldog Margit pedig a kolostorba vonult vissza és állt, mint Mózes, kiterjesztett karokkal: az imádságnak fegyvereknél és emberi bölcseségnél kétségtelenül nagyobb erejével vetette oda áldozatának kincsét a magyar történelem mérlegére.
Ime az Árpádok királyi családja, Magyarország szent családja! És íme az ő nagy tanításuk. Országintéző, vezérlő szellemekhez és kis emberekhez, férfiakhoz és nőkhöz, gyermekekhez: mindenki számára van tanítása Árpád megkeresztelt családjának. Minő csodálatos egy tanúbizonyságot tett ez a legnagyobb magyar család Istenről, Krisztusról, Anyaszentegyházról, keresztény életről! Ehhez hasonlót talán egyetlen család sem tett a világtörténelemben. De ugyanakkor bizonyságot tett a magyarság nagyrahivatottságáról, a magyarságnak Istentől kapott küldetéséről és e küldetésének megértéséről is. Istennek és a magyarságnak bizonysága ez a csodálatos család, és ez a tanúbizonyság, ez az, amely lenyűgöző erővel száll felénk példájukból ma is. A mai evangéliumban olvassuk Krisztus Urunk szavait: ,,Ti is bizonyságot tesztek énfelőlem, mert kezdettől Velem vagytok''. Igen, nekünk magyaroknak, bizonyságot kell tennünk Krisztusról, mert kezdet óta vele vagyunk. Mióta Magyarország Magyarország, mióta Szent István megalkotta a magyar nemzetet, mi magyarok vele vagyunk a Krisztussal. Vele vagyunk kezdettől és legalább is a vezérlő, útmutató magyar nemzetség Árpád családja, jobban vele volt, mint a világtörténelem bármely családja. Kezdettől ránk öröklődik a tanúbizonyság kötelessége: ,,amikor eljövend az óra, ráemlékezzünk!''
IV. Béla korában eljött az óra: a tatárjárás rettentő pusztítása halálra ítélte az országot, hiszen jóformán alig maradt lakossága, elpusztult falu, város, hadsereg, államszervezet. De amikor eljött az idő, ráemlékeztek a magyarok a tanúbizonyságra: Előállt IV. Béla szent családja és bizonyságot tett Krisztusról, magyarságról, kereszténységről, és a tanúbizonyság nyomán újra megszületett az ország.
Ma megint ,,eljött az óra'' számunkra. Olyan mélyre süllyedtünk, mint talán még soha. A fejsze a fa gyökerére tétetett, és még nem tudjuk, túléli-e a fa ezt a fejszecsapást. De egyet tudunk: Ha eljött az óra, rá kell emlékeznünk: tanúbizonyságot kell tennünk a Krisztusról - és ez a tanúbizonyságunk az orvosságunk. Az ígéret, amelyet Szent István tett a korona felajánlásakor, a mi nevünkben is tétetett: kötelez bennünket is. Meg kell tartanunk a szót, amelyet nevünkben mondott az Istennek Szent István. Nekünk is meg kell tennünk ugyanazt a tanúbizonyságot, amelyet ő tett és az ő családja: nekünk, a magyar szentek unokáinak is bizonyságot kell tennünk a Krisztusnak szentelt, keresztény Magyarországról: Szent István Magyarországáról, - bizonyságot az igazi keresztény férfiúságról és nőiességről: mint Szent László és Szent Erzsébet, - bizonyságot a keresztény hősiességről: Szent Imre és Boldog Margit tanúbizonyságát.
Eljött az óra: rája emlékezzünk! Itt az útmutatás, a szent Árpádok útmutatása: Magyar, kövesd, és élni fogsz! Ha nem követed, nem fogsz élni. Rá emlékezzél: itt az óra, nincs más út, nincs más bizonyság. Egy Kéz nyúlik felénk a magasból. Magyarok Istene, adj nekünk országos kegyelmet, hogy kövessük, egyesek és nemzet, az egyetlen utat, amelyre a mi útmutatónk, Szent István áldott Jobbkeze mutat. Amen.