Szegedi Piaristák

    Illyés Gyula

    Ditirambus a nőkhöz


    1

    Nem a kövek és nem a fémek.
    Nem amik állják az időt!
    Hanem a gyékény, a nád, a kéreg.
    Nem az örök-élet-igéret cinkosai. Nem a kimértek.
    Hanem a törékenyek s engedők:
    a fű, a lősz, a sás
    lett tiltakozás.

    A tettük után nyomban eltűnők.


    2

    Nem a kövek és nem a fémek.
    Nem az asszir, a szumir pillérek,
    a talpukkal éveket gyűrüztetők.
    Nem a bazaltból faragott gúla-tetők.
    Hanem a haraszt, az avar, meg a fa:
    a messziről igent integetők.
    Nem a kemények,
    hanem a fonhatók, a szőhetők
    a dolgozó kezekre
    kutya szemével figyelők –

    Még messze, messze
    valamennyi Isten előtt –


    3

    Nem a kövek és nem a fémek.
    Az első szót, a gügyögőt,
    az első tanácsot a létnek,
    ők kezdték szájba rágni, a
    gyapjú, a gyanta, a szösz, a raffia.
    A közlékenyek, a serények.
    Ők, nem az égnek,
    hanem a sári világnak védangyal-kara,
    ők, az örökre többrekészek.

    Mert aki meg akarja tartani az életet, elveszti azt:
    aki pedig kész elveszteni is, megtartja.


    4

    A romlandók. A hinár, a moha.
    A múlók. A hártya, a len fonala.
    Nem az eleve valakik, hanem a törők,
    de nyomban fölnevetők,
    hogy megint csak összeilleszthetők,
    az így szivósak, így nem engedők.
    Az ág héja, a kecskeszőr, a háncs
    lett utitárs –


    Befogadván valami messze
    – hogy mondjuk? – eszme?
    redeléséből a jövőt.


    5

    Messze a kövek és a fémek
    hatalomátvétele előtt.
    A hajlíthatók és görbíthetők,
    a szivósan gyengédek,
    az ujjnyomásra már válasz-puha
    anyagok, ők, a soha
    vissza nem ütők
    adtak halk jelet – kéz a kéznek –

    velünk a Föld!


    6

    Fú a szél, kopik a talaj,
    fölkúszik, óriási hal,
    az évszázadok mélyvizéből
    a templom – ize, húsa nélkül.
    Száll a por, vékonyul a föld,
    emelődik ünnepi tálca
    diszében a dög: a ledőlt
    fejedelmi palota váza.
    Hányingerelten köpdösi
    vissza a tisztára szopott
    bordát, ivet, oszlopot
    az idő. Nem ez kell neki.


    7

    Nem a kövek és nem a fémek.
    Nem a bronzpajzsok, a porfiredények,
    a hivalgók, a haszonélvezők.


    Hanem a pálmalomb kötények,
    a kókuszcsészék, a zsuppháztetők.
    Nem a katakombák, nem a tornyok.

    Mert mit tudnak a csontok,
    ha kifolyt közülük az élet?


    8

    Ki mondta az első szót a jövőről,
    a derüset, a szemen át
    meggyőzőt, szivmelengetőt:
    lehet remény, mást is rejt a világ,
    mint amit mutatott először.
    Az első fűszoknya övén
    az első ráhímzett virág.


    9

    Nem sziklakockából rakott erőd,
    mit egybe csak a súly maltera köt.
    Nem a gőg
    kapui. Hanem a pelyva, a patics, a pihe,
    hozott ide –
    Igen ők, az épp mert lágyan
    megnyílók lettek a legerősebbek.
    Mint ágyék s keblek
    a csont- és izom-védte várban:

    donzsonjaitokban, asszonyi testek.

    Mint akik lebirhatják az időt.


    10

    Nem a szögletek, nem az élek,
    nem a fegyverek, a szúrók s lövők,
    nem a királyok s hadvezérek,
    hanem az ebnél hamarabb
    megokosult vályog-iszap,
    a szőrme, az irha
    lett vezető – nem is a férfiak,
    hanem ők
    a minden tagukban szem-viselők,
    a nők kezeit idomítva.


    11

    Rejti a márvány a szobrot. A Szépet!
    De mitől éledt?
    Kik voltak a nemzők s szülők?
    És kik tették tisztába őt?

    De a legelső, kisdedi mosolyt,
    amivel szinte odaszólt,
    ami a lélek válasza volt
    a teremtésnek,
    kik csalták oda, tétova
    elsőt-mozduló vonásaira
    a kőnek is, a fémnek?

    Hallgat a sok apa s anya.

    Nem, itt a sírok sem beszélnek.


    12

    Szobrok, ti, már a méhben készek,
    harsány-némák, lét-tömlöcök,
    épp azáltal holtak, hogy épek,
    temetkezőket temetők!


    13

    Nem a kövek és nem a fémek.

    Mig a fű újra fönt mindent beföd,
    tisztítja máris lent a mélyet szorgos népeivel a föld.
    Munkálnak a türelmes férgek,
    a hullamosók, bűz-szürők,
    hír-fertőtlenitők, dicsvágy-vírus-ölők,
    a mord erények, zord erélyek
    bacillusgazdáit lemeszelők,
    mind-mind az iszonyú pöcegödört
    át-, hasznosan úgy-szétdögönyözők,

    hogy kidugja, egyre merészebb
    kedvvel fejét, az örömkeresőt,

    egy hóvirágnyi élet.


    14

    A szöllő-bakhátak-fésülte dombok
    s nem a rom-fedte, a történelem –
    lerondította bércek,
    a felhő-kavarók, nem a látni is undok
    mellvédek agyaros vigyora, hanem
    a csibesövények,
    nem a várárkok: a zsiba-borítók,
    a kisajtó, a kalantyús kapu,
    a csak fakilincs-záratú
    verőcék, gally- és léc-cserények,
    nem a lőrések,
    hanem a kandikálásra szabott zsalú,
    nem a torlaszolók, hanem a nyilók,
    nem a tengeringerlő szirtfok,
    hanem az öblök, a kikötők,
    a borjú- és birka-nyalta mezők,
    nem a keselyük, a denevérek, a solymok,
    hanem a selymek, a fürj-fészkek, a méhek,
    nem a dörgések, hanem az ének,
    nem a kardok, a kardhüvelyek, a vértek,
    hanem az ingek, a kendők, a harisnyakötők,
    nem a villámok, nem a vulkánok, a rőt
    ablakon át fény-bőgve beizzók,
    a mélység düheit mennybeköpők,
    hanem a hős mellbimbók,
    a tövükhöz menekülők
    megóvásában
    bátran
    meredők, tüzelők.


    Ajánlás

    Nem a zablák, nem a csengések,
    hanem a kosáron a fül:
    nem az ostromok, a bekeritések:
    hanem a korall-sor a nyak körül,
    meg a tüzhely körüli székek:
    nem a viharok, a mének, a diadalzengések,
    hanem a szitaszél-veregetések,
    ha a liszt megtömörül,
    hanem a néma kitekintések
    a téli ablak függönye mögül:
    nem a havasok, a jeges meredélyek,
    hanem a kézimunkázó vetések,
    a vasárnap is orsópörgetők,
    hanem a csecsemő lebegtetések,
    hanem a csermelyek, a csevegők,
    nem a vezényszó: Rohamra! s Imához!
    Hanem a megforditott vánkos.