Szegedi Piaristák

logo

 

EFOP-1.3.7-17-2017-00122

 

Határtalanul

 

Diákutazási program

    Szabó Lőrinc:

    Vang-An-Si

    – Hiába! – hallotta ezerszer
    Sen-Tszung, a sárkánytrón ura.
    – Nincs remény! – és ijedten nézett
    a remete Vang An Si-ra.
    – Jobb nem tudnod, hogy mi van ott kint! –
    dörögte három ezredév
    és a Tanácsban csak a szent bölcs,
    Vang-An-Si rázta a fejét.

    Fejét rázta és így kiáltott:
    – De! tudd meg! s ne felejtsd soha!
    Én, Vang-An-Si, neveltelek föl,
    én és a filozófia;
    most tied a trón: megcsináljuk,
    mit még senki se mert, akart,
    az Isten Országát a földön,
    én, a gondolat, s te, a kard! –

    – Császár, ne akarj tudni semmit! –
    könyörgött a rémült Tanács.
    – Sen-Tszung, – könyörgött a szent, – tárd ki
    varázstornyod négy ablakát!
    – Ne, császár, ne hallgass a népre!
    – Császár, hallgasd meg népedet!
    És szólt Sen-Tszung, az ifjú császár:
    – Vang-An-si, én neked hiszek!

    A torony négyfelé kitárult,
    a Tanács meghajtá fejét
    és Sen-Tszung, mit császár sohsem tett,
    hallgatta, miért sír a nép;
    a négy ablak négyfelé tárult,
    és begyűjtötte mind a kínt,
    mit fél Ázsia szíve néma
    viharként döngött odakint.

    S a vihar feljajdult Keletről:
    – Császár nincs munka, nincs kenyér!
    Kifoszt az uzsorás, a kalmár! –
    sírt a milliótorkú Dél.
    – A bér! a tőke! – zúgta Észak
    és Nyugat zúgta: – A papok!
    Sápadtan hallgatta a császár
    a négy beszélő ablakot.

    Sápadtan hallgatta a császár,
    amit még nem hallott soha:
    hogy a szabadság nem szabadság,
    a jog az őserdők joga,
    hogy a szegényt a fenevad pénz,
    mint a tigris a nyulat, eszi,
    s a világ csak nézi a gyengét
    és legfeljebb megkönnyezi.

    Irtózva hallgatta a császár,
    hogy átkozódtak a szívek,
    hogy elsírták mind, amit szemébe
    nem mondtak volna soha meg;
    irtózva hallgatta a néma
    mennydörgést, amit a kulik
    kétszázmillió szíve vert és
    az imát: – Ég Fia, segíts! –

    Az ablak bezárult. – Hiába!
    Nincs remény! – mondta a Tanács.
    De van! – tört ki Vang-An-Si, – császár,
    akard s itt lesz az új világ!
    – Akarom! – szólt és megölelte
    szent bölcsét Sen-Tszung: – Akarom!
    Tanítóm voltál, most is az vagy,
    Kezedben minden hatalom! –

    És Vang-An-Si dolgozni kezdett
    és dolgozott tíz éven át.
    Védte a gyengét, tőrbe csalta
    a tigrist és a banditát.
    – Pénz, műhely s bolt: az államé mind,
    – hirdette, – én kereskedem,
    s mit agy és kéz, mint munka termel,
    elosztom becsületesen! –

    Tíz évig dolgozott a szent bölcs,
    büszkén, hogy amit most csinál,
    ezer év múlva is csak álom
    lesz más népek fiainál;
    békét hirdetett s ölt nyugodtan,
    ha ölnie kellett neki,
    angyalok voltak a katonái
    s angyalok a hóhérai.

    Tíz évig dolgozott Vang-An-Si
    és dolgozott mindenkiért,
    kétszázmillió szíve volt és
    a vén világ arcot cserélt;
    látta: roppant számok és tervek
    bölcs kényszerben hogy építik
    szerencse, önzés, bűn s örök harc
    fölé az ész és rend álmait.

    Tíz év… S a szent hívta a császárt
    és a Tanácsot. – Kész vagyok,
    itt a művem! – s az új világra
    kitárta a négy ablakot.
    Boldogan hajolt ki a császár,
    Vang-An-Si boldogan figyelt:
    köröttük a birodalomnak
    kétszázmillió szíve vert.

    Csend volt, mint mindig, titok és csend,
    de hatni kezdett a varázs,
    megszólalt kétszázmillió szív
    s a titokból lett vallomás:
    – Öld meg! – zúgta egy hang. Utána
    égig csapott a düh s a vád:
    – Öld meg! – Kit? – kérdezte a császár.
    – Vang-An-Sit, a pokol fiát!

    – A bölcsek bölcsét? – A bolondot!
    – A szentet? – Ördög szentje volt!
    – Hallod? – nézett a bölcsre Sen-Tszung.
    – Öld meg: mindenkit kirabolt!
    Öld meg! – az átok mint a tenger
    özönlött a császár felé.
    – Őrültek! – kiáltott Vang-An-Si
    és kilépett a nép elé.

    – Őrültek! Elűztem a kalmárt!…
    – A tied éppúgy becsapott!
    – Bankpénz helyett… – De katonákkal
    Hajtottad be a kamatot!
    – Az úri tőke… – Spicliké lett!
    – A papok… – Azért nincs eső!
    – Munkahadsereg… – Mint a börtön!
    – Jövőtök… – Ma kell, nem jövő!

    És már megint égig csapott
    a vihar, tombolt az új világ:
    – Most remény sincs meggazdagodni!
    Császár, öld meg a bestiát!
    – Őrültek! – suttogta a császár
    s becsukta a négy ablakot,
    s elnémult kétszázmillió szív
    s az önzés újra hallgatott.

    Elnémult kétszázmillió szív,
    csak kettő beszélt odabent.
    – Hiába! – sóhajtott a császár.
    – Nincs remény! – sóhajtott a szent.
    – Úgy-e, mégis a régi rend jobb?! –
    tapsolt a győzelmes Tanács.
    És Vang-An-Si befalaztatta
    a szent torony négy ablakát.