Szegedi Piaristák

    Lukáts Márta:

    A gyertya

    Egyenesen, szilárdan áll,
    Fénylő szemmel fölfelé néz,
    Bár légköre olykor ködös,
    Sötét s nyomasztóan nehéz.

    Ruhája tiszta és fehér,
    Nincs rajta semmi szenny, mocsok,
    S ha ráfröcskölnek is ilyet,
    Simaságáról lecsorog.

    Meghittséget, szeretetet
    Serceg lágy-szelíden hangja,
    Akkor is, ha körülötte
    Ezt senki, senki sem tudja.

    Önzetlenül ég, melegít,
    A sötétnek nincs itt helye,
    Hiszen, mint az igaz ember,
    Ő is fényre van teremtve.

    Olykor küzd az áramlattal,
    És titokban sír talán,
    Mert néha sűrű cseppekben
    Folynak a könnyek oldalán.

    Aztán ismét bíztat, hitre
    Serkent, szinte megnő lángja,
    Hogy rohamosan csökken, fogy,
    Sőt csonkig ég, nem is bánja.

    Küldetését befejezte:
    Ő eltűnt, s csak azért égett,
    Hogy a kereső szívébe
    Fényt vigyen és melegséget.

    Ahogy most nézem a gyertyát,
    Amint serkentően lobog,
    Vágy ébred bennem, s most én is
    Fényleni, égni akarok.

    Hinteni a szeretetet
    Önzetlenül jónak, rossznak,
    Hogy méltó hirdetője legyek
    A közénk jött Megváltónak.