Szegedi Piaristák

    Kozma László:

    Szent Erzsébet legendája

    Virágok közt akkor egy völgybe értél
    Mely nem beszűkült: éppen hogy kitárult.
    Ezer kehelybe kéklő, csöndes ég fért
    S arany porzókon fényes napsugár gyúlt.
    Harmat hullott hófehér falakra
    S csengett, csengett egy kis templom harangja.

    És elsimult, mint fűszálak a réten
    Sok haragom, gyötrő szenvedélyem.
    Vágyaimból nem maradt, csak ennyi:
    Virágillat vagy harangszó lenni.
    Sajgó szívvel a templomot kérdem:
    Mi a neved? S ő megcsillan szerényen.

    Felszenteltek Erzsébet nevére
    Mert itt történt, hogy kenyeret osztott
    S piros rózsa hajlott, mint a vére
    Mert a kenyér a szívéből foszlott
    Mikor felelt a feddő kérdésre
    Mit rejtene, mit takar köténye.

    Mert szétosztani számára tilos volt,
    Vagyonát az utolsót is adni.
    De felderült a téli táj, a hófolt
    És rózsákkal kezdett sugarazni
    Virággal, mely csak lélekből nyílhat
    S mindent betölt a friss kenyérillat.

    Mert ez történt - sohasem gondolnád!
    Kenyér-illatot ontottak a rózsák
    És a bimbó, pirosló temérdek
    Meghasadó haja a kenyérnek. –
    Illatként szállt a harangszó a tájra
    Zengett a völgy, Erzsébet csodája.

    S akkor halkan fohászkodni kezdtem: –
    Kenyérillat, töltsed be a lelkem!
    Mint Erzsébet, úgy adhassak én is
    Mi átfut az emberek szívén is
    Felderíti elesettek sorsát,
    Akár kenyér-illattal a rózsák.