Szegedi Piaristák

    Székely Magda verseiből



    Leüthetsz. Én nem ütök vissza.
    Az én kezem gyönge a rosszra.
    A hulló test helyén leüthetetlen
    erősen áll az én igazi testem.

    Tél

    Hull napra nap, hull, hull a hó,
    hull a fehér depresszió,
    benn ropog a tűz, mint a dió,
    a kályha falára tapadni jó.

    Be kéne nyomulni a kályha fala
    mögé ahol dübörög a fa,
    lobogna az ember húsa, haja,
    de a csont, a csont is átizzana.

    Harminc

    Amilyen most, olyan maradsz.
    Ilyen marad a szem, az arc.
    Apálya jön a húsnak, mint a habnak,
    de ezek a vonások megmaradnak.

    Csak az lesz láthatóbbá, ami van,
    csak a fölösleg hull le nyomtalan,
    hegyről humuszt, lehordják a napok,
    amíg az élőn átüt a halott.

    Ikon

    Nemes Nagy Ágnesnek

    A makulátlan arcok,
    a nyílegyenes vállak
    állnak a lapnyi térben,
    összeszorítva állnak.

    Nincs hely eleven fának,
    nincs hely eleven égnek,
    alig elég a testnek,
    mi elég az igének.

    Barna aranyban állnak
    úgy eltakarva állig,
    csak a végleges arcok
    erős vonása látszik.

    Az idő megcseréli
    minden kövét a falnak,
    a lapnyi térben állók
    hibátlan megmaradnak.

    Az arc

    Harmincon túl az arc
    elszabadul.
    A rossz, a jó kiütközik
    Javíthatatlanul.

    Hiába, ha a tettetés
    tökéletes.
    A gyalázat az arcot
    szétrágja, mint a szesz.

    Minden elvétett indulat
    belehasít.
    Jelzi a hús a jellem
    földcsuszamlásait.

    Kivési, meglazítja
    a réseket.
    Kicsap a szenny az arcok
    töltései felett.

    Az elhagyott vonásokat
    fölveri a vadon.
    Harmincon túl az arcon
    nincs hatalom.

    Korong

    Vigyáznak rám barátaim,
    a bajban nem hagynak el engem,
    vigyáznak rám, hogy el ne hulljak,
    de nem lehet aludnom, ennem.

    Egy korong pörög szakadatlan,
    én a közepén mozdulatlan,
    nappal és éjjel iszonyatban,
    szemem örökké lezáratlan.

    Átok

    A csontja tüzes nyárs legyen,
    égesse porrá önnön húsát,
    mint ami engem szaggatott,
    szaggassa olyan nyomorúság.

    Bennszakadt emlékezetét
    ne kuporgassa kegyelet,
    mint ki sosem volt, úgy legyen
    megtagadott, elfeledett.

    Hét mese

    I
    Felhő fölött cikornya, párkány.
    Ott könyököl az ősz királylány.
    A vőlegényre vár, hiába,
    örökre elrepült a láda.

    II
    Szegény Piroska megy az erdőn,
    gyanútlanul megy a tilosba,
    rátér szegény a rossz csapásra,
    megy az erdőn szegény Piroska.

    III
    Te vagy a legszebb, Hófehérke!
    Ha megtudják, megölnek érte.
    De befogad hét igazi törpe.
    Mostoha nem néz a tükörbe.

    IV
    Kicsi tóban kiskacsa fürdik,
    rövid az útja parttól partig.
    Fölötte óriási szárnyak,
    évszázadok hattyúi szállnak.

    V
    Ha egy fejét levágom,
    sarjad helyébe három.
    Azt is levágom egyszer
    sárkányom, nem menekszel.

    VI
    Kivittem őt a partra,
    és nem szóltam soha,
    kés élén jártam érte,
    de nem figyelt oda.

    VII
    Elindult egyszer egy királyfi
    az igazságot megtalálni.
    De míg az egyik megtalálta,
    az utat sok királyfi járta.

    Zsoltár

    Az én Istenem elhagyott
    hazugság lakja számat
    már minden tettem tettetés
    minden szavam gyalázat

    Tapogatózom fülelek
    szimatolok hiába
    világtalan világba
    vet egy érzékszerv hiánya

    Könyörgök én ügyefogyott
    vonj Árnyékodba engem
    segítsd le rólam súlyomat
    adj részt az enyhületben

    A másik

    A másik gyorsabb. Övé a vita.
    Érveit könnyű váltogatnia.
    De folytonos diadala felett
    Vár irgalommal az egyetlen egy.

    Súlytalanság

    Alig valami dönti el
    hogy ide vagy oda
    kis mozdulatok
    súlytalanság állapota

    Alig valami ki a bátor
    és ki a gyáva
    honnét mégis a helyzetek
    végső világossága

    Körvonal

    Ki vagy a beszéd nevetés
    pár történet nem ad
    az éjszaka is alig egy
    körvonalat

    Ott akkor együtt úgy se mint
    most itt magam
    ki vagy nem volt megtudható
    csak annyi nyugtalan

    Úton

    De hogy ki vagy valóban én
    mégis tudom
    hogy zaklatottan mint a szél
    mindig úton

    hogy elég hogy elégedetlen
    léted hová vezet
    hogy ezután mindenfelől
    utad leszek

    Átváltozás

    Folyton szétfúj és összerak,
    a mozdulaton át
    mindig feléledő irányban
    mutatva meg magát.

    Ítélet

    Leomolván az idők, mint a várak,
    napján a végső elszámoltatásnak,
    mindkét oldalon ugyanazok állnak.

    Egy szín alatt a jók, a rosszak,
    szorongatókon a szorongatottak
    enyhületlen egymásba rajzolódnak.

    Pedig törekedve hiába
    minden idom külön kiválna,
    vissza enmaga térfogatába.

    De nincs hely ott hiú törekedésre,
    nincs mód kitérni a kiterjedésbe,
    a bűn kényelme végleg visszavéve.

    Ott nincs gonosz már továbbindulóban,
    a készületlen kívülebb lelobban,
    emlékezete elmarad a porban.

    Ott csak a jó az, ami súlya nélkül
    felsorakozva útra kelni készül,
    a gyönge híd csak egy hívásból épül,

    ha majd beteljesedve
    odaátról, áradnak egyre,
    a fényből másba, fényesebbe.