Szegedi Piaristák

    Sík Sándor:

    Az acélember

    (Ének a sürgönypóznáról)

    Áll, egyenesen, egymagán
    Az acélember a hegy homlokán.

    Széttárva karcsú, hosszú karjai,
    A kábelek kígyóit tartani.

    Nem görnyedez és nem erőlködik:
    Áll és feszül és hordja terheit.

    De hűvös feje túl a drótokon
    Hosszan elnéz a nyúlós utakon.

    Lát, embereket és országokat,
    Bolond és keserű látásokat:

    Az éhes ember néma ráncait,
    Dokkok penészes árusáncait,
    Országhatárok inga-táncait,

    És hall, hazug és gyilkos hangokat:
    Borhősöket, barátokat, bankokat,
    És népgyűléseket és tankokat.

    Az eszme önmagára-lázadását,
    A forradalmak bárgyú körfutását,
    Az őrülések örök újulását.

    A földgömb reng és ég a szemhatár.
    Az acélember néz és konstatál.

    Áll és szótalan ég felé feszül:
    Hordja a kábelt rendületlenül.

    S ha olykor egy-egy holdas éjszakán
    Ráül terhével a szörnyű magány,

    S a látomások emlékeitől
    Dereka már-már megroppanni dől:

    Ilyenkor elég egy szempillanás:
    A szomszéd hegyen másik óriás,

    A harmadik ormon a harmadik
    Hordozza látomása titkait.

    Egy pillanat, egy közös rezzenés:
    A három acélember összenéz.

    Testvér – mondja az acélpillanat –
    Tudom: gyengének lenni nem szabad.

    Tudom, a mi törvényünk állani:
    Mi vagyunk a Vezeték várai.

    Nem tudjuk honnan, nem tudjuk kinek,
    De rajtunk megyen át az Üzenet.

    Az ismeretlen Igét hordja vállunk.
    Bennünket ideállítottak. Állunk.