Szegedi Piaristák

    József Attila:

    Ködből, csöndből

    Nem várom már az életet.
    Vagyok úgy, ahogyan lehet.

    S ha nem lehet, akkor sehogy,
    Ha sok a nap, hát soká fogy.

    Két szememből a nap kivész.
    Már csupán a lámpába néz.

    Ha tűz lobog, hát majd elég.
    Ha vér ömlik, hát van elég.

    Aki megbánt, én nem bántom.
    Aki sajnál, nem sajnálom.

    Örülhetnek a hadnagyok.
    Mert én már éhes sem vagyok.

    Történt valami énvelem,
    De nem halál s nem türelem.

    Rúgtak itten, rúgtak ottan
    S egyszer mégsem káromkodtam.

    Egyszer megláttam a ködöt
    A nagy fényességek mögött.

    És meghallottam egyszer én,
    Hogy túl harcom vad zörején,

    Akárha lent, akárha fönt,
    A szegényé csupán a csönd.

    A köd, a csönd sosem ragyog.
    Én már ködből, csöndből vagyok.

    Ami énbennem botorkál,
    Elbukik egy vak ároknál.

    Iszonyatos, nagy bosszú ez,
    Várni, várni, míg vége lesz.

    S tudni, vannak így még többen,
    Mígnem valaki megdöbben,

    Míg valaki föl nem ordít,
    Ködből, csöndből föl a holdig,

    Föl a pestishez magához!
    Aki irtózattal átkoz,

    Megátkoz ebtartót, ebet
    S legelőször is engemet.

    Köd, csönd

    A köd, a csönd sosem ragyog.
    Én már ködből, csöndből vagyok.



    1925. ápr.