Szegedi Piaristák

logo

 

EFOP-1.3.7-17-2017-00122

 

Határtalanul

 

Diákutazási program

    Orbán Ottó:

    A magyar népdalhoz

    Most, mikor sok senki mellén
    ki vagy tűzve, mint a jelvény,
    nekem maradj, aki voltál,
    nem babona, nem is oltár,

    de maga a láthatatlan,
    ahogy látlak száz alakban,
    véletlennel habart végzet,
    több s kevesebb, mint művészet,

    dallamív, mely melizmáit
    hajlítgatva szinte világít –
    mintha öreg paraszt lenne,
    maga az idő sóhajt benne:

    katonának vitt legények,
    ingben elföldelt szegények
    nézik a csillagos eget,
    sírtak alatta eleget.

    Sírnék én is, de dühömben,
    hogy ott rohadunk a régi körben,
    s föltámadnak a holt rögeszmék –
    láthatom újra a közös ügy vesztét.

    Szellemem ép, testem romban.
    Téged hívlak nagy bajomban,
    dudorászlak, hogy segíts meg,
    a rontástól szabadíts meg:

    gyűlöljek csak aljas elvet,
    ne a földet, ne a nyelvet,
    nézhessek rád, mint a napra,
    melyen nem üt ki lepra.

    Kit Kőműves Kelemenné
    vére bűvölt elevenné,
    elevenné és szilárddá,
    mítoszi, kerek világgá,

    benned minden, amilyen volt,
    fény sikálta kád a mennybolt,
    teli sötét szenvedéssel,
    melynek csöppje sem enyész el,

    s nincs múlt, jelen, sem jövendő
    csak egy vastag gyapjúkendő,
    annak bolyhos melegében
    ringok a világ ölében.