Szegedi Piaristák

    Váci Mihály:

    Ave Mária

    Csak gondolok Reád: – agyam fagyos tekervényei
             mint neoncsövek, felderengnek
    reszketeg piros fényével szelíden izzó
             betlehemi nevednek.
    Csak álmodom Rólad, ahogy a befagyott tavak
             álmodhatnak az égről,
    s derengsz Te bennem, mint az égmerengés
             a jégalatti mélyből.
    Csak álmodom Rólad – ahogy a sápadt hómezők alatt
             a behegedt barázdák,

    susogsz bennem örökkön, ahogy a fagyos rögökben
             a hízelgő rozstáblák;
    ahogy a leásott oszlopokban zokognak
             a legallyazott lombok;
    – zúzott rönk, tört hasáb vagyok: – erdőid bennem
             suhogva kibontod!

    Neved forró áhítata lehervadna itt e lucskos
             hideg közönyben,
    mint halk imák a sárba csuklanak
             a tipró körmenetben.
    Ki érezné meg itt
             azt a bölcső-meleg mennyet,
    amelynek enyhe üde neved imádkozva
             engemet elmelenget.
    Ki értené meg itt e hótól fuldokló,
             elkékült arcú télben
    neved tavaszi szeleit, melyek májust
             tartanak bennem ébren.
    Hogyan is hangzana e fagyvijjogásban
             ez a pacsirta-sírás?
    recsegő jégmezők fölött hogy suhoghatna
             neved – e virágnyílás?
    Ki értené nevednek dallamát,
             s dallamtalan zenéjét,
    örök-zsongását, kagyló-búgását,
             harangkehely-remegését,
    gordonka hízelgését, s hegedű-ujjongását
             ezüst-röptű nevednek,
    orgona-futamait, amellyel – nagy dallam!
             Szerelem, kereslek!
    Mária! – jászlak meleg aljára vetett
             kisded-kori ágyak!
    Jézusi gyermekkor, mikor még hittem, hogy reám,
             mint messiásra – várnak.
    Mária! – esték gyapjas nyája tolong
             a térdeimnél;
    aranyat, tömjént kínál az éj, s bánata
             arcomon könnyű tömjén.
    Mária! – ez a szó felkelti bennem a sírást:
             – nem e tájon születtem!
    Ó, üljél szelíd öszvér hátára, – menekülj,
             ó, vigyél innen engem!
    Mária! – valami betlehemi szelídségű emlék
             az én örök sírásom!
    Egy csillag sajog bennem pirosan, s suhog
             félszárnyú örök karácsony!
    Mária! – énbennem keserű pásztorok indulnak
             e szóra s otthagyják a nyájat;
    torkomon örökös a meghatódottság, mellyel
             kalaplevéve csodát várnak.
    Mária! – zokogó ária, templomi dallam,
             Ave Mária, zsoltár,
    Énekek Éneke! – halk kórus, botló gyermekkoromban
             már bennem dudoltál!
    Mária! – dallam, ki tudja, honnan száll
             s honnan kél, milyen húrról!
    Csak én tudom, hogy miről énekel, milyen
             szemet homályosító búról.

    Mária! – verdesnek arcom körül
             e hangok, mint a lepkék,
    s ha hallgatok, akkor is szárnyuk
             hímpora lep még.

    Ha hallgatok is, – én örökké neved
             susogó rozstáblájában alszom,
    ha alszom is – neved búzavirágzása
             szenteli arannyal arcom.