Szegedi Piaristák

logo

 

EFOP-1.3.7-17-2017-00122

 

Határtalanul

 

Diákutazási program

    Leon:

    Fény és Sötétség

    A Fény kilépett a Sötétségből,
    Az évezredes börtönéből.
    Szívét a vágy tüze égette
    Kíváncsi volt a végtelenre.

    A Sötétség szerette a Fényt,
    Nem adta fel soha a reményt,
    Hogy a Fény egyszer majd visszatér
    És kínzó fájdalma véget ér.

    Szabadon szárnyalhat most a Fény,
    Szemében perzselő szenvedély.
    Önzetlen volt, magából adott,
    Semmit soha vissza nem kapott.

    A Sötétség már régóta várt,
    Minden szenvedést magába zárt.
    Egyre jobban kívánta a Fényt,
    Ölelésének forró hevét.

    A Fény ereje gyorsan fogyott,
    Szemében tűz már nem lobogott.
    Fáradtan megállt s visszanézett,
    Lelkében ürességet érzett.

    Komor és csendes az éjszaka
    Rideg már a Sötétség szava.
    A Fényt talán többé nem látja,
    Szunnyadó álmát nem vigyázza.

    Egy falevél hullt le lassan,
    Madarak szálltak a magasban,
    A Fény közöttük pihent csendben,
    Körülötte fák néma rendben.

    Vihar készül most, borul az ég,
    Gyorsan közeleg a Sötétség.
    Elnyel mindent, mi útjába áll,
    Árnyékba rejtőzik a határ.

    Villámok cikáznak az égen,
    Vad szél tombol a kicsiny réten.
    Millió könnycsepp hull a fákra,
    S a halvány Fény sápadt arcára.

    A fekete palást meglebben,
    Elterül a dús fellegekben.
    A Sötétség így most már látja,
    Lombos fák közt alszik a párja.

    A Fényt gyengéden felkarolja,
    Örömét fülébe dalolja.
    Ajkára könnyű csókot lehel,
    Testét óvja a sötét lepel.

    A Fény tüze újra a régi,
    Szerelmes szívében már érzi,
    A Sötétség nem börtön többé,
    Vigyáz rá örökkön-örökké.