Szegedi Piaristák

    „Mint ki csillaggal bélyeges”
    Czipri Éva (1943-1974) verseiből

    Akinek itt a verseit olvassák, már nem él. Nagyon fiatalon, tragikus szerencsétlenség folytán halt meg. Éppen csak küszöbén az „érvényesülésnek” (a kecskeméti Forrás folyóiratban mutatta be Weöres Sándor, s az Új Ember is közölte pár versét) – az érvényesülésnek, amire voltaképpen nem is vágyott. Illetve nem arra vágyott elsősorban; annál sokkal érzékenyebb és igényesebb lélek volt. „Szintézisben szeretném látni a világot és érezni is azt – írta egy levelében. – Sok belső problémával küzdök, ezeket próbálom sok-sok versemben kifejezni. Lírai alkat vagyok, így érzelmeimre a versek hatnak legjobban. Másrészt viszont mivel bizonyos természettudományos nézőponttal is rendelkezem, a mélyben rejlő dolgok belső logikája is érdekel, mégha azok a lehető legszubjektívebb területen, az érzelmi élet területén jelentkeznek is.”

        Vegyész volt, két gyermek anyja. És költő volt, valódi, vérbeli, aki az életét teszi rá arra, amit csinál, illetve az élete kérdéseire keres választ, e válaszokat próbálja kidolgozni, kivívni, kiszenvedni a verseiben.

        Sikerült? Sebzékeny idegzetével minduntalan beleütközött a közönyös világ falaiba. „Csillaggal bélyegezettségéből” mégis el tudott mondani valamit. Át bírt törni a konvenciókon, sablonokon, s eljutott odáig, hogy kezdjen a saját megtalált nyelvén szólni a maga legsajátosabb életérzéséről. Valamiről, ami egyszerre kozmikus is, tragikusan emberi is; boldogság is és meghasonlás is. Mintha fölszakadt volna végül az irodalmiasság gátja ebben a sok-sok gátoltságtól fájó lélekben: megtalálta a „tengert”, szavakban, képekben, áradásban, látomásban. A saját útja kezdetére ért.

        Aztán? „A többi néma csend.”

    (Rónay György)





    Közeledés

    Pilinszky Jánosnak szeretettel és köszönettel verseiért
    és egyéb írásaiért

    A könyv megírt lapjait fellapozni
    világnyi álmok kellenek
    a csecsemő tejszínű arcától míg
    eljutunk a feltámadás csendes napmelegéig
    a megtérés nem valamiféle
    trófeális állat sikeres elejtése
    nem rálelés a tárgyak világában
    elkallódott kába-kőre
    bár sokan ezt tartják egyedüli célnak
    rideg számításokat végeznek s igazolják
    vagy elvetik hipotéziseiket a kapuk fordulóin
    új hipotéziseket állítanak fel
    új törvényeket keresnek
    s az igazi értelem szavát kutatják
    a földi lim-lomban az esetlegesben
    s az összehordott zavarosképű Bábel-toronyra
    tekintenek minduntalan elképedt imádó szemeikkel
    és nem értik a nyelvzavart
    mit én oly igen megszenvedtem
    kutattam az emberben az emberen túl
    és innen is
    a csillagok rideg visszfényei alatt
    zuhantam űrben égtem a pokolban
    bálványok telhetetlen ölébe befeküdtem
    s az áldozatok megkínzottan nyöszörögve
    kivetettek maguk közül
    mint ki csillaggal bélyeges
    s ismét elindultam utamra
    tengerekbe merültem
    hallgattam mormolását
    szélütött malmaiknak
    tágranyílt szemem halak felszálló buboréka
    szétpattan a felszínre felmerülve
    szelekben ringtam kétségbeesve
    vadvizeket szürcsöltem kígyóstól békástól madarastól
    köveket élesztettem az ölemben – hasztalan
    mert az életnek ára van
         Sugárból font töviskoszorú fejemen
    a négy égtájra voltam felfeszítve
    és sakálok mardosták bokámat
    minden nap sírba tettek
    aludtam önkínzó éjszakákat
    se enyhület se méregpohár
    aludtam örök éjszakákat
    s ha végre feltámadt a hajnal
    csalódtam újra csak csalódtam magamban
    árva voltam a dolgok jelenségek özönében
    árva voltam a megszenteletlen lenyelt kenyérben
    árva voltam a déli fényözönben
    mert egy sokarcú arcot örököltem
    sajnálatraméltó konok pogány leány
         Az éjben nincs egy kézfogó kéz
    süket és vak absztrakciókban bujdokoltam
    egyre mindegyre fényt keresve
    s néha feltűnt egy kék sugár
    csak egy-egy mozdulásnyi időre
    amíg a pohárba beleisznak
    rárepül egy madár a kőre vagy
    míg egy szó kigömbölyödik
         A kristálynak íze-zamata nincsen – ehetetlen
    csak fénye van és fénytörése – hihetetlen
    és mégis kell hogy elhidd
    a poklokon az önmaga poklán átevezettnek
    megváltottnak
    minden megnyilatkozását ítéletét
    bár a teljes fény nem is fér a fénybe
    csak egy-egy villanás megtorpanás
         Az igaz hogy a kövek feltámadnak a szerelemben
    és sugárzik az éj a tiszta átizzadt öleléstől
    de vajon annak ki fagyba és
    álmatlan álmokba dermed
    s magányában megváltást vagy halált remél
    ki hoz kegyelmet ha nem az
    kit szenvedései közt megtalál
         A volt szerelmes kitárulkozás
    átkristályosodik a rideg éjszaka kárpitjára feszülve
    valami sajátos zenévé
    transzcendentális csillogássá
    valamiféle istenmeglelő árulássá
    de Isten ezért a kis árulásért nem haragszik
    midőn a test és lélek furcsa kétfejű szerelembe dermed
    nem haragszik mert hisz ha elárultuk
    már szerettük őt valakiben
    de örökre elárultatott nem akar maradni
    visszavár az ágyakon viharokon
    a sikátorok kanálisain át
    visszavárja leányát fiát
    a háza nyitva asztala terítve a találkozóra
    és eljön az az óra

    (VIGILA 1976. június)

    Óda a tengerhez

         A mélységből a csend kilábol
         pikkelyfátyol ömlik derekáról
         halak uszonyán elsuhannak
         a tegnapi vak ködök is
         elvéthetetlen ruhájában felénk árad a szél
         zúgó fehér kehelymély igazgyöngy álom csillagsugár
         ki tölti ezt a ragyogó kelyhet moszattal és arannyal
         ki járja be megváltott földjeinket örömkönnyei zuhatagával
         ki igéz ebben a teremtésnyi csendben rovarokat hínárt napot
         ki csendül meg szavadban felhőszéleket hasogató szél
         ki dombosodik a feltüremkedő habok ormán
         s a királyok árnyékában ki az aki már nem fizet adót

         Valamennyien akik itt élünk egy világvégi boldog
    kezdőpercre várunk míg a hal nagyot ránt uszonyán
    s a színpadon hullámba csap a dráma
    Kezdő érintés első feltámasztó ujj
    csillagok hada napok és ködcsillagképek
    a piciny atomok morajában együtt a világegyetem
    s a cseppnyi víz a pohárban
    feltámasztó zihálás a csípő és váll
    legelső megfordulása a porban
    és a régi levegő lenyelhetetlen közönyében
    új és legelső mindig végső és újra csak első vagy
    akaratlan hitünk fordulópontja kapuk kitárulkozó vágya
    a zár kattanása előtt
    kulcs a habok közt s a kulcsot
    kereső búvár indiánlány

              Zöldhajú sellő isteni szerelmes híven követem
         parancsaid vándorlásaimban nyomomban
         jársz míg élek te korallmosolyú haragos szemű
         gyönyörű istennő
         amint a teremtést derékon karolod s koszorút fonsz
         a fejére csillaggal koronázod örök igékben megfáradt fejét
         te idézed meg napjaink sóját a partokon az apálykor
         és jársz kedvünkben amint eljő a dagály
         hajóinkat a dokkba emelni

         Fordítasz a köveken benövöd hézagaikat mindenféle
    bársonyos illatos füvekkel megismerteted velük
    újjászülető dallamaik
    a halak csipkefüggönye rebben bomlik újra egyesül
    mint egy japán legyező mögé bújt
    arc mosolya a körmondat után

              Valószínűtlen a te határtalan
         határod mély zengés
         igazságos déli ítélet a nép előtt
         dráma kibomlás élet és halál úrnője
         bíborköpenyben
         tenger
         bőkezű algakosár csalétek hosszú zöld haj
         természetes fésülködő mozdulatok
         öntükör béke és háború
         kétarcú angyal a lángpallossal
         paradicsomi ígéret
         bölcső sír és örök só
         mély vagy rendíthetetlen és bizalmasan fecsegő
         mint a régi igazságtalan vidám istenek
         elszálló burok szétpattanó Olimposz
         eltakarodott kusza seregek
         csak Egy marad örökre kinek méhed mindenféle
         magzatokat táplál és nevel
         csak egy maradt aki Ádámnak
         nyújtja az ujját
         A láng szívében [66-68.]

    1973 karácsonyára

    A fény ma már nem üt szíven
    csak elsuhan
    a hang se bánt csak elül némán
    hangtalan
    az arcom táján hogyha vérzek
    ne üss te meg
    az ajkamon ha könnyem csordul
    csókolj te meg
    a vásznaim ma hófehérek

    Azon kívül

    … s azonkívül
    ahány lépcsőfokon lefutsz
    a szélboronálta domboldalakon
    a cseresznyefák áradása
    minden fájdalmat eltemet
    de egyben arra is figyelmeztet
    hogy halottaidat illő módon elsirassad
    Te aki a kikelet fényétől sápadt
    arcokba tekintve nem tudsz
    letört ágaidtól elszakadni
    lásd meg a gyógyító könny-gyöngysort is
    sebed száján
    halottaid szem- és szájüregét felverik a virágok
    Ó a halhatatlanság nem a
    vakfehér szirteken szétszórt csontoké és köveké
    a tövek makacs ifjú hajtásait dalolom újra én
    a visszafogadott papnő
    oltáromon halak fürdenek a holdvilágban
    szél ágyaz a homokban éjszakára
    míg gyapjas állataimat az égre küldöm
    szőnyeget hullatni lábad elé ó Hajnal

    A vak

    (ARS POETICA)

    Sovány kövön vak koldus ült
    tán cincogott tán hegedült
    kalapjába garas potyog
    mégis eget ragyogtatott

    Élhetnék én

    Élhetnék én már boldogul
    de a csend még szavakra hull
    és csak a sorok záporában
    állok szépen az éji bálban

    Állok sudáran úgy mint régen
    nemem előző életében
    vagy újulva egy csillagon
    abban ki velem már rokon

    Egy virághoz

    Szélütött harmat dér a csipke
    rávillan a jég kékezüstje
    sziromnyi éhed rámvetítve
    nem tudok ma szólni nevedre

    Evező szárnya holttá dermed
    adj végbúcsút ma tetemednek
    eleven szárnyak felemelnek
    titkos egek ma megfelelnek

    Uszonyvilág vizivilág
    szárnyas világ légi világ
    könnymarta sóhaj melle tág
    elhullt egy földi kis virág

    Czipri Éva utolsó, kézzel írott verse.

    Kelt 1974. július 30-án.

    A szerző meghalt 1974. augusztus 2-án Szarvason.

    Felboncolom halottaim

    a maszk mögött mi rejtezik
    s ti élő maszkok mit takartok?

    Könnyektől felmart titkokat
    alá és felmerülő holdat
    és éjfelhőnyi kínokat

    Suttog a kéz a száj szorít
    Szorítja össze fogsorát
    s a nyelv hegye már íztelen

    Dobogj, dobogj, dobogj tehát
    dalolj, dalolj, dalolj, dalolj
    velem ó hogyha mondanád

    a pacsirtás égbolt alatt
    a rozsmezőben meztelen
    létünk óráján fekve lenn

         a madár el s visszarepül
         a rozs zizeg és bólogat
         és mi szívek holtunkra várunk
         Csak egyszerűen mint a rozsszem
         hordozva egy új szűz mezőt

    S ha majd a végső kimenőt
    kapjuk s örökre távozunk
    holtunkból virág és rozs sarjad
    és beszövi a szemfedőt
    arannyal kékkel és lilával
    búzavirágos konkolyággal

    De az eszmélet nem hanyatlik
    Csak más emlőkön újra él
    Lesz majd aki eltávozik
    és lesz majd aki ittmarad
    és mindent szépen ahogy illik
    méltón a helyére ítél