(Edessza város főtere. Balról a székesegyház, nagy, a szín hátterén majdnem jobb széléig húzódó oszlopos csarnokkal, melyhez lépcső vezet föl. Hátul, jobbról, kút medencével.
Alexius és az öreg Zarándok jönnek jobbról, elrongyolódott köntösben.)
ZARÁNDOK (kimerülten leül a lépcsőre):
Bocsáss meg, testvér, nem bírom tovább
A térdem reszket.
ALEXIUS:
Jó helyen vagyunk.
ZARÁNDOK:
Mindegy akárhol. Templomos helyen,
Keresztények közt, testvérek között.
Itt megpihenhetünk. Aztán megyünk
A cél felé tovább.
ALEXIUS:
A cél felé!
Én Istenem! Előtted, jó atyám,
Szomorú szép mosollyal integet
A messze célnak nyájas csillaga.
Én céltalan, csillagtalan vagyok.
Egy kéz kitépett televény hazámból
Szegény palántát. Egy hang mondta: El!
És eljöttem. Az Isten útnak űzött,
De meg nem mondta merre és hová?
Sikoltva zúg fülemben még a nem,
De az igent még mindhiába várom:
Mit akar velem Isten? - nem tudom.
ZARÁNDOK:
Boldogok, akik várják csendességgel
Az ige jöttét.
EGY POLGÁR (jön):
Utas emberek
És idegenek vagytok bizonyára,
Ha külsőtöknek a szemem hihet.
ZARÁNDOK:
Zarándokok vagyunk, uram, szegény
Hajótöröttek, vad vihar után
Ketten túlélők minden társainkat.
Hullámmal, úttal, éjszaka fagyával
Halálra küzdve, úgy jövünk ide,
Keresztények közt pihenést keresni.
Mi város ez, mely megszentelt kövét
A fáradottnak nyughelyül kínálja?
POLGÁR:
Edesszában vagy, testvér.
ZARÁNDOK:
Itt maradjunk,
Míg régi kedvét újra megtalálja
És útra sürgöl újra volt erőnk.
Az Úr sírjának országába vágyunk.
POLGÁR:
Jertek hozzám, jámbor zarándokok.
Dús nem vagyok, de nem szűkölködöm,
És amim van, megosztom szívesen
A jámborokkal.
ZARÁNDOK (kérdőn néz Alexiusra):
Testvér!
(Kívül zaj: kiáltozás, futás lármája.)
HANGOK (kívülről):
Emberek! Vigyázzatok, hozzá ne érjetek!
Félre az útból!
KISLÁNY
(nyolcéves lehet, lélekszakadva fut be a színre jobbról; nagy kék szeme a halálra hajszolt őzike tekintetével néz körül).
EMBEREK
(a kislányt kergetve, futva jönnek, de óvatosan távol maradnak tőle):
Isten átkozottja!
El a városból! Verjétek agyon!
KISLÁNY
(egy lépést tesz egy asszony felé, aki a tömeg között, mint a többiek, ellenségesen nézi):
Anyám, ne engedj bántani!
ASSZONY:
Eredj!
Nem vagy a lányom! Bélyeges vagy!
KISLÁNY (rimánkodva):
Én Nem tettem semmit! Miért bántotok?
ZARÁNDOK:
Ki ez a lány? És mért, hogy üldözik?
HANGOK:
Bélpoklos! Bűnös! Isten bélyegese!
ASSZONY:
Az én lányom volt. Tegnapig. Az este
Láttam meg arcán a pokol pecsétjét.
Küldöttem: menjen a pusztába ki,
A többihez, kik sátán bélyegét
Hordják a testükön. Visszaosont
Az éjjel. Reggel ott leltem magamnál,
A küszöbön. Megrontja a gonosz
Karonülő kisöccsét is, szegénykét!
A fiamat! A kicsi fiamat!
És nem akar pusztulni a cudar!
Megöli, megöli a fiamat!
HANGOK:
Meg kell kövezni, hogyha nem akar
A városból kotródni! Köveket!
(Egyesek köveket szednek föl a földről.)
KISLÁNY:
(kétségbeesett rémülettel néz szét; egyszerre megpillantja Alexiust, odafut és átöleli a térdét):
Uram! Te jó vagy! Védj meg! Bántanak!
ALEXIUS:
(lehajol, fölemeli a kislányt és magához öleli):
Nyugodj meg, édes! Nem bánt senkisem!
A TÖMEG (melyen végig morajlik az elszörnyedés):
Hozzáért! A pokloshoz! Iszonyú!
Őrült! Meg kell kövezni mind a kettőt
ALEXIUS:
(még mindig magához öletve tartja a kisleányt. A zarándokhoz):
Atyám! Borzasztó! Én nem tudtam eddig!
Sírnak, sírnak! Hogy éltem eddig én?
Testvéreim! Édes testvéreim!
(Magához szorítja a kislányt, aztán lehajol és megcsókolja a homlokát).
KISLÁNY (hangosan Felsikolt):
Megtisztultam! Anyám! Csoda! Csoda!
(A homlokát mutatja.)
Elmúlt a bélyeg rólam!
POLGÁR (óvatosan, messziről megnézi):
Különös!
Nincsen már seb a homlokán! Csoda!
ASSZONY (félénk lassúsággal közeledik):
A homlokod!... Megtisztult!... Istenem!
Csoda... Kislányom... Nincs veszedelem!
A kisfiam... (Hirtelen kitörő zokogással):
Annuskám! Mindenem!
(Magához öleli a kislányt.)
ZARÁNDOK (Alexiushoz):
Uram!... Ki vagy te, hogy ilyen kiáltó
Eleven szóval szól hozzád az Isten?
Kihez küldött az Isten engemet?
Én boldog szolga! (Megcsókolja Alexius kezét.) Áldj meg engemet 1
Nézzétek emberek! Itt áll a szent,
Kinek csókjától megtisztul a poklos!
HANGOK:
Menjünk a szenthez! Az Isten beszélt.
ALEXIUS (mintegy önkívületben):
Isten beszélt...
(A tömeg egyre jobban feléje nyomul.)
EGY HANG:
Az Isten napja ez!
Hozzátok el mind a betegeket.
KÉT FEKETERUHÁS ASSZONY
(lép Alexius felé. Az idősebb kézenfogva vezeti a fiatalabbat).
I. FEKETERUHÁS ASSZONY:
Uram! A húgom! Tíz éve, hogy özvegy.
Egy kis leánya volt. Egyetlenegy!
És senki mása. Édes, kékszemű,
Göndörhajú kis angyal. Tegnapelőtt
Meghalt. Szegény, most odavan egészen.
Félünk, megőrül. Jó uram, te szent vagy,
Mondj neki valami vigasztalót.
ALEXIUS:
Húgom, erre a fájdalomra
Nincsen szó semmi! (Megfogja a fiatalabb nő kezét.)
Testvérkém! szeretlek!
Nagyon szeretlek. És nagyon szeret
A Jóisten is téged!
(Nagy, meleg szeretettel mélyed a szemébe.)
(Csend.)
II. FEKETERUHÁS ASSZONY
(néhány percig könnytelen szemmel mereven néz Alexiusra, aztán egyszerre a lábához esik, kitörő zokogással megragadja a kezét, megcsókolja és görcsösen a melléhez szorítja):
Köszönöm!
Köszönöm, testvér!
(Felkel, a másiknak vállára hajtja Fejét és arra támaszkodva, csendes sírás közt elmegy.)
EGY KALMÁR (kilép a csoportból).
EGY KOLDUSASSZONY (Alexiushoz, súgva):
A fukar Nikias!
KALMÁR:
Mondják, a szentek a jövőbe látnak,
És tanácsot adnak mindenkinek.
KOLDUSASSZONY:
Ez az, aki a szegényt meg se látja.
ALEXIUS:
Az Isten látja a jövőt. Az ő
Kezében a tanács.
KALMÁR:
Uram, ha úgy van,
Adj feleletet nekem is. Szegény
Kereskedő vagyok. Harminc hajóm
Tart hazafelé távol Afrikából.
Mondd, mondd... Azokon úszik mindenem!
Ha jóslatod beválik, nem leszek
Hálátlan, s eggyel-mással még birok!...
Mondd, megjönnek-e mind sértetlenül?
Vagy tán eléri őket a vihar?
Olyan nagyon bizonytalan a tenger,
És olyan nagyon kétes a szerencse!
ALEXIUS (erősen ránéz):
Imádkozzál, hogy elpusztuljanak!
(Egy öregasszonyhoz fordul.)
Mi bánt, jó néném?
KALMÁR (megzavarodva):
Hogy?... Hogyan?... Mi az?
Imádkozzam?... Hogy elsüllyedjenek?...
Ezt..., ezt... nem értem... Vagy... vagy...
ÖREGASSZONY (siránkozva):
Jó uram,
Szegény öreg vagyok, magányos özvegy,
Nincs senkim, semmim. Egyetlen tehénkém
Volt mindenem. Most megdöglött az is. Éhen halok.
KALMÁR:
Más semmi?... Semmi sincs
Számomra mondanivalód, uram?
ALEXIUS (megfogja a kalmár kezét):
Ezt a gyűrűt az Isten kéri tőled.
KALMÁR (zavartan lehúzza és odaadja):
Ne, vidd! Aztán eressz. Ne lássalak!
Te vagy egyetlen ember a világon,
Akire félek nézni. És egyetlen,
Akinek adtam. (Elmegy.)
ALEXIUS (az öregasszonynak adja a gyűrűt):
Itt van ez a gyűrű.
Az Isten adja. Végy új tehenet.
ÖREGASSZONY (sírva):
Jótevőm, a jó Isten megáldjon!
(Kívülről néhány perce falusi körmenet éneke hallik. A Salve Reginát énekelik, Most a menet a színre ér, zászlókkal, éneklő falusi nép. Sokan követik a menetet városiak, köztük az udvari pap és a kapitány.)
FALUSI PAP (fehér karingben halad a menet élén a keresztvivő gyerek után. A csarnok legalsó lépcsőjére áll és a néphez fordul):
Megérkeztünk, szerelmes híveim.
Ez itt a híres régi székesegyház,
Ez őrzi ama csodatévő képet,
A Boldogságos Szűzanyának ősi,
Nem kézzel írott képét, mely előtt
Már annyi csoda történt. Itt vagyunk,
De mielőtt a szent falak közé
Járulnánk, készüljünk el illőképen
Erre a kegyelemre.
EGY HANG (a népből):
Itt a Szent!
FALUSI PAP:
Ki van itt?
A HANG:
A szent!
EGY ASSZONYI HANG:
A csodatevő.
EGY MÁSIK HANG:
Meggyógyította a kislányomat!
A POKLOS KISLÁNY (Alexiusra mutat, büszkén):
Itt van! Ő az! Ha látni akarjátok.
FALUSI PAP:
(Alexiusra néz, a biztosság határozottságával):
Csakugyan szent! (Hozzá megy.)
Te vagy az, jó uram! (Megfogja kezét.)
ALEXIUS:
Az Úr utolsó szolgája vagyok,
Atyám, nem méltó, hogy a kezem illesd.
UDVARI PAP (a kapitányhoz):
Megint valami bolond babona.
FALUSI PAP:
Uram, te szent vagy. Én csak egy szegény
Falusi pap. Egyszerű nép között,
Kemény munkában elkeményedett
Magam is; hozzádurvultam a földhöz,
Amelyből élek és élnek azok,
Akikhez Isten küldött. Egyszerű
A szavam és kevés a tudományom,
És engem már hallottak annyiszor!
Szólj, kérlek, egyszer helyettem a néphez,
Az én jó falusi népemhez. Úgy
Szomjúhozzák az Istennek igéjét!
Veled a Szentlélek jár! Jöjj, beszélj!
ALEXIUS:
Kérlek, atyám, ne kívánd tőlem ezt.
A TÖMEG:
A szent beszéljen hozzánk! - Őt akarjuk!
FALUSI PAP:
Hallod, uram! Az Isten szól belőlük.
Ne állj ellent a léleknek.
NÉP:
A szentet!
KAPITÁNY:
Ez a rongyos koldus még bajt csinál!
UDVARI PAP:
Nem, arra nem lesz bátorsága mégsem!
Prédikálni! Egy közönséges koldus!
FALUSI PAP:
Uram, az élő Krisztus szent nevére
Kényszerítelek, hogy tedd meg nekik!
ALEXIUS:
(látható belső küzdés után megindul és föláll a lépcsőre).
NÉP (halk suttogás):
Csitt! - Csöndesen! - Beszél! - Figyeljetek!
UDVARI PAP:
De ez már csakugyan sok!
KAPITÁNY:
Elmegyek. Jó lesz, ha őrségről gondoskodom.
Itt leszek tüstént. Ezt el nem mulasztom! (Elmegy.)
ALEXIUS:
Testvéreim,
Én nem vagyok a fölkentek közül,
Kiknek az Isten küldetést adott,
És megszentelte ajkukat az Egyház,
Hogy Szentlélekkel szóljanak tinéktek.
Bűnös vagyok, tudatlan és szegény,
És prédikálni méltatlan nagyon.
S így szólok, mint közületek való,
S ha rosszul szólok, feddjetek meg engem,
Mert szeretnék tanulni tőletek,
És általatok jobbá lenni vágyom.
Úgy nézzetek rám, mintha üldögélnénk,
Otthon, a ház előtt, a kis padon,
Csendes békés, vasárnap délután,
És eltűnődnénk a világ során,
Az életen, és csendes szót cserélnénk
És lassan, lassan rátérnénk magunkra,
És megpróbálnánk enszemünkbe nézni.
Mert hasznos nekünk önmagunkba nézni,
Mikor a templom küszöbére lépünk.
Engedjétek, hogy elibétek álljak,
És kiterjesszem a karom elétek,
S azt mondjam: Testvérek, megálljatok!
Mert szent e hely, rettentő szent e hely!
Az élő Isten arca rejlik itt!
Ki volna méltó, hogy elébe lépjen?
A templomba csak megoldott sarúval,
Teher nélkül, köpönyeg nélkül,
Bot nélkül, könnyen, szabadultan,
Így kell bemenni! Jaj annak, aki
A földi terhek súlyával a vállán,
Görnyedten lép az Úr elé!
Ha szétnézek, testvérek, köztetek,
A lelkem sír! Jaj, mennyi szomorú
Rabszolga-testvér görnyed köztetek!
Ó mennyi roskadt férfinyak, melyen
A Mammon véres járma súlyosúl!
Testvéreim, mondjatok ellene
A Mammonnak és minden pompájának.
Az Isten hét szentséget alkotott
Csatornául kegyelme tengerének,
Az ördögnek csak egy szentsége van,
Amin az átkot ömleszti reátok:
Az ördög szentsége a pénz! Jaj annak,
Testvéreim, jaj, százszorta szegény az,
Akit megfog a gazdagságnak átka.
Hiába indul el az Úrnak utján,
Csak mindig újra jobbra-balra néz,
A kincs után; és szívünk nincs csak egy,
És eladja a Krisztust, akinek
Szebben csillog az arany a verejték
Cseppjeinél, és akinek a Krisztus
Szégyenpalástja nem szebb, mint a bíbor,
Amit a hercegek viselnek. És aki
Az Isten kenyerét nem becsüli meg jobban;
A dúsgazdagok lakomáinál:
Mondom nektek, nincs köze a Krisztussal.
És látok más szegény szolgákat is:
A kardos ördög zsoldos-seregét!
Jaj vessétek el, édes véreim,
Messzire vessétek a kardokat.
Nincs fegyver, hanem csak a Krisztus ellen.
Hadakat, hogyha láttok, vessetek
Keresztet: mennek Krisztust öldökölni!
Ha láttok sebet, amit kard ütött:
Tudjátok meg: a Krisztus sebe az!
A harci ló az Ó testén tipor!
És jaj mindannak, aki a kezét
A Krisztusnak vérébe mártja!
A kardos ember kardtól pusztul el
És nincs a kardnak köze a Krisztussal.
Meg más testvérek - nézni is iszony!
Vértként hordozzák szegény testükön
A kevélységnek ólomköntösét.
Rabköntös az: megfáradt arcukat
Rideg magasba szegezni szorítja,
És szemük mégis megtapad a földön.
Nézni és járni: egykép betegek.
Aki be akar menni a templomba,
Ahol Isten és boldogság lakik,
Az ólomköntöst zúzza szét előbb.
Jaj, aki jónak gondolja magát!
Jaj annak, aki bölcsnek! Semmi sem
Jó, csak az Isten, semmi sem bölcs,
Csak az Isten és ami Istené!
Testvéreim, a kevélyek a földön
A legnyomorultabbak! Betegek,
Gyógyíthatatlan betegek, szegények!
Mert nem tudják, hogy betegek. Az orvost
Csak nevetik és őt hiszik betegnek,
És esküsznek, hogy egészségesek.
A kevélység a kárhozat szele!
Ti legyetek balgák a Krisztusért,
Az alázatos fölemeltetik!
És boldogok az alázatosak,
Mivelhogy őhozzájuk jött a Krisztus.
Az Isten boldog menyegzője vár!
Testvérek, öltsünk menyegzős ruhát!
Az Istent öltsük szabadult magunkra!
Mert írva van: öltözzetek Istenbe!
Nincsen két lélek: vasárnapra egy
És hétköznapra másik! Átkozott,
Aki vasárnap imádkozni jön
És dicséri a templomban az Istent,
És hat napon át hatszor megtagadja.
Aki nem ismer Istent munka mellett,
Házban, mezőn, ágyban és asztalánál:
Bizony mondom: imádkozhat napestig,
Az Ítélőnek nem lesz ismerős!
Mibennünk akar az Isten lakást,
A szemünkből akar kimosolyogni,
És cselekedni a mi két kezünkkel,
Országot akar állítani bennünk,
Hogy úgy legyünk, hogy már ne mink legyünk,
Hanem ő legyen bennünk, általunk,
Hogy fölgyújtsuk a világot vele.
Tüzet akar, a szeretet tüzét,
Mert ő a szeretet, testvéreim,
S Benne marad, aki a szeretetben.
Szeressetek, nagyon szeressetek,
Mert ez az egész törvény s a próféták.
De másképen szeressünk, édesim,
Nem, mint a világ fiai szeretnek.
Nem szeret, aki csak egyet szeret,
Nem szeret, aki keveset szeret.
Aki azt mondja neked, hogy szeret,
És más valakit gyűlöl, - hazudik,
Mert tégedet is gyűlöl az! Anyák:
Ha fiatokat úgy szeretitek,
Hogy elvennétek számára a másét:
Mondom nektek: farkasok vagytok,
És nem édesanyák! Gyűlölitek
És megölitek a fiatokat.
A szeretet nem tud határokat,
Mindenkit, mindent magához ölel
És kifosztani vágyik önmagát.
És odaadni mindent és magát,
És mindeneknek lenni mindene.
Szeressétek a kisgyerekeket,
Mert bölcsebbek és jobbak nálatok
És mert az Úr nagyon szerette őket:
És tanuljatok tőlük. Szeressétek
Az ég madarait s tanuljatok
Könnyűnek lenni és dalolni tőlük.
Szeressétek a dalt. ültessetek
Virágokat a házatok körül!
Szeressétek a fákat és meleg.
Vackot vessetek az őrző kutyának.
Simogassátok meg az árva bárányt
S a kis csikónak cukrot adjatok.
És mossatok meg szép fehérre mindig
Testeteken minden ruhát.
És legyetek tiszták a lelketekben,
Hogy minden este megörüljetek,
Mikor a tennen szemetekbe néztek.
És vár a templom mindnyájatokat:
Menjetek be és imádkozzatok
Énértem bűnösért is.
(Eltakarja kézével az arcát és néhány percig mozdulatlanul áll.) (Csend.)
(Hirtelen lesiet a lépcsőről. A zarándokhoz megy és megragadja kezét.)
Ó atyám,
Mit tettetek? Mi történik velem?
Ki szólt most itt az emberekhez?... Én
Nem vagyok az!... Hogyan lesz ez?...
ZARÁNDOK:
Fiam, Haszontalan szolgák vagyunk.
A gazda Kiszabta napszámát kinek-kinek.
Nem mi választunk, Ó választ nekünk,
Mienk csak a szolgálat.
FALUSI PAP:
Isten adjon
Jutalmat érte, jó uram! A Lélek
Szólt ajkaidról. Én is érzem ezt,
De sose tudtam így elmondani!
FIATAL PAP (kiválik a tömegből, Alexiushoz siet és megöleli):
Köszönöm neked, uram ezt az órát.
Maradj itt köztünk. Minekünk, a város
Lakóinak, százszorta jobban kellesz,
Mint e jámbor falusi népnek itt.
Annyi a nyomor, a szenny, a gonoszság,
A városon és sírnak annyian!
Úgy kell, de úgy kell a vigasztaló!
Jöjj velem, uram, jöjj! Szent kell nekünk!
EGY HANG A TÖMEGBŐL (hirtelen):
Az Isten legyen irgalmas nekem!
Én nagy bűnös vagyok!
HANGOK A TÖMEGBŐL:
Gőgös vagyok, Én káromló! - Én házasságtörő!
Hazudtam! - Csaltam! - Nem imádkozom.
Nincsen helyem az Isten templomában.
TÖBBEN:
Mindnyájan bűnösök vagyunk.
KAPITÁNY
(aki Alexius beszéde alatt katonákkal visszatért):
Nos, szentatyám, a prédikáció,
Hogy tetszett?
UDVARI PAP:
Hm. Volt benne lendület
És gondolat is itt-ott. De... izé...
Hogyis mondjam csak? Több helyen egy kissé
Eretnekízű. Például, amit
A fegyverekről mondott, elejétől
Az utolsó betűig herezis!
A szentatyák nem így tanítanak.
KAPITÁNY:
Hm. Talán mégis van valami benne.
Mintha az Úr Jézus is mondott volna Valami effélét.
UDVARI PAP:
A Szentírást
Legkönnyebb elcsavarni!
KAPITÁNY:
Énnekem
Különben mindegy: Amíg én vagyok
Az őrség kapitánya s kard fityeg
Az oldalamon: senki énelőttem
A kard ellen ne szóljon, mert velem
Gyűlik meg a baja. No egyelőre
Várjunk. Meglássuk, hogy mi lesz belőle!
(A zarándok és a polgár Alexius elé lépnek.)
POLGÁR:
Jöjj hát, uram!
ALEXIUS:
Itt maradok.
POLGÁR:
Hogyan?
ALEXIUS:
Amíg vannak testvérek, akik sírnak,
És akiknek a lelkük éhezik,
Hogy fordíthatnám másfelé az arcom?
POLGÁR:
Hogyan, uram? Ha a Szentföldre vágyol,
Holnap reggel Jaffába gálya indul,
Avval mehettek.
ZARÁNDOK:
Hagyjad őt, uram.
Nagyobb kéz fogja már az ő kezét
A mi kezünknél. (Alexiusnak nyújtja a kezét.)
Jó uram.
ALEXIUS (megöleli):
Köszönöm, testvér. Az Isten veled!
(A polgár és a zarándok elmegy.)
A teret elözönlik a mindenfelől Alexius felé tóduló betegek: mankón. boton, hordágyon, mások karján.
ZÚGÁS (mindenfelől):
Uram, segíts!
Az Úr veled van!
ALEXIUS (közéjük vegyül):
Az Isten nevében.
A TÖMEG:
(egészen elnyeli. Míg a függöny összecsapódik, a tömegből egy-egy kiáltás hallik ki):
Csoda! Csoda!
(Függöny.)
Ugyanott; hét évvel később.
Alexius a csarnokban fekszik és alszik, - Glaucus, tízéves kisfiú, rongyos köntösben, mezítláb, födetlen fővel, mellette ül a lépcsőn, könyökét térdére támasztja, álla a tenyerében, nagy komolysággal nézi az alvó Alexiust. - Ágnes, hatéves kislány, félénken jön jobbról.
ÁGNES:
Glaucus!
GLAUCUS (szájára teszi az ujját):
Csitt! Alszik! Fel ne keltsd!
ÁGNES:
Ne félj.
Majd lábujjhegyen lépek. (Óvatosan odamegy.)
Szeretem,
Mert meggyógyította a szemedet.
Ő szent!
GLAUCUS:
Persze, hogy szent! Mikor először
Láttam és megcsókolta a szemem,
Azt hittem, hogy az Isten angyala.
Mondják, hogy az, akik rég ismerik.
Pedig nem is tudják az emberek,
Kicsoda Ő? (Büszkén.)
Csak én tudom magam.
ÁGNES:
Glaucus, nem jössz haza?
GLAUCUS:
Nem! nem megyek! Nem hagyhatom el a barátomat.
ÁGNES:
Eljön a bátyánk érted!
GLAUCUS:
Nem megyek.
ÁGNES:
Megver, nagyon! Mindig ver a gonosz!
GLAUCUS (vállat von):
Én nem tehetek róla, hogy vakon
Születtem és nem tudtam ügyes lenni
A műhelyben. Az nem volt tőle szép,
Hogy amióta meghalt az anyánk,
Mindig csak bántott és szidott.
Téged szeret és mégis mennyit megver.
Engem meg gyűlöl. (Kis szünet.) Hát elkergetett!
Hát eljöttem. (Vállat von.) Most vége. Jól van így!
Van énnekem barátom, senki másnak
Nincsen ilyen barátja.
ÁGNES:
Visszaadta
A szemedet. Nagyon szeretem.
GLAUCUS:
Egyszer, Csak egyszer csókolta meg a szemem,
És láttam. Milyen jó volt látni!
ÁGNES:
Glaucus, Ez, úgy-e csoda?
GLAUCUS:
Bizony, ez csoda!
Az Úr Jézus művelt ilyeneket.
ÁGNES (tisztelettel):
És ő neked barátod?
GLAUCUS:
Az bizony
És őneki én egyetlen barátja!
Én tudom azt is, honnan jött ide!
De annak már sok éve. És azóta
A templom mellől nem ment el soha.
Ágnes, ez, úgy-e milyen érdekes
ÁGNES:
És neked mindent megmond? Úgy beszél
Veled, mint nagyokkal szokás?
GLAUCUS:
Nagyokkal
Nem szeret. Őket csak gyógyítja, hogyha
Betegen jönnek és tanácsot ad,
És ennivalót ad a koldusoknak,
Amiket neki hoznak gazdagok.
De beszélgetni jobban szeret ő
A gyerekekkel. Főkép énvelem.
ÁGNES:
Glaucus! gyere. Nagyon káromkodott
Az este! Későn jött megint haza
És azt mondta, hogy ő majd megmutatja,
Hogy hazahoz. Mióta látsz,
Azt akarja, hogy dolgozzál neki.
GLAUCUS:
Nem megyek haza!
ÁGNES:
Megver!
GLAUCUS:
Nem megyek!
Koldusasszony és két koldus jönnek jobbról, egy öreg koldussal. akinek véres a homloka.
GLAUCUS:
Föl ne keltsétek!
ÁGNES:
Most feküdt le nemrég!
I. KOLDUS:
Hát várjunk egy kicsit.
ÖREG KOLDUS (fejét csóválja):
De ilyen alvó szentet!
Hát én most várjak?!
KOLDUSASSZONY:
Várhat egy kicsit!
Úgyis, ki tudja, meggyógyítja-e?
ÖREG KOLDUS:
Hát nem ez az a csodatévő ember,
Aki ráteszi a kezét a sebre
És azon módon meggyógyul az ember?
II. KOLDUS:
Hát hiszen ő az.
KOLDUSASSZONY:
Csakhogy, öregem,
A mi szentünk megnézi ám, ki az,
Akit meggyógyít!
ÖREG KOLDUS:
Úgy? Megnézi? Lám!
Még megérjük, hogy hoppon maradok!
Az volna még szép!
KOLDUSASSZONY:
Ő csak olyat gyógyít,
Akinek üdvösséges meggyógyulni.
ÖREG KOLDUS:
Hát énnekem biztosan üdvösséges.
I. KOLDUS:
Nem is olyan a képe kendnek.
ÖREG KOLDUS:
Úgy!
Köszönöm szépen, még hiába jöttem!
Köszönöm én az ilyen szentet!
VARGA
(durva, nagy, erős férfi, borzas hajjal, kérges tenyérrel, részeg; tántorgó lépésekkel jön; a kezében bot).
ÁGNES
(megpillantja; összerezzen, halk sikollyal átöleli Glaucust):
Jézusom!
VARGA:
Hol az a szent? Hé! Ilyen-olyan adta,
Majd megmutatom én mindjárt neki,
Hogyan kell tisztességes emberektől
Elcsábítani a gyereküket!
Hát kölykök! Föl csak onnan!
KOLDUSASSZONY:
Csendesen!
No nézzék, milyen nagy hangon beszél!
I. KOLDUS:
Alszik a szent.
VARGA:
No majd fölkeltem én
Hamarosan. (A két gyermekhez.)
Egy, kettő! Ide kölykök. Glaucus!
Azonnal jössz haza velem!
GLAUCUS:
Nem megyek!
VARGA:
Mit, hogy nem jössz?
GLAUCUS:
Nem megyek.
VARGA:
No megállj, hitvány fattya! (Feléje közeledik a bottal.) ú
ÁGNES (felsikolt):
Alexius!
ALEXIUS
(egy pillanat alatt talpon terem. Álomnak nyoma sem látszik rajta. A két gyermek elé állt és elébük terjeszti a karját. A két gyerek ijedten bújik mögéje. Ágnes Alexius ruhájába rejti arcát).
GLAUCUS (reszketve):
Segíts, Alexius!
ALEXIUS:
Békesség, jó barátom!
VARGA:
Majd csinálok én békességet mindjárt!
GLAUCUS:
Én nem megyek vele! Alexius,
Védj meg! Agyonver!
VARGA:
Agyon én! De rögtön
Csak azonnal ne jöjj velem.
ALEXIUS:
Barátom
Miért akarod elszakítani Ezt a gyermeket tőlem?
VARGA:
Az enyém!
Kinek mi köze hozzá!
GLAUCUS:
Nem igaz!
Kitagadott. Nem vagyok az övé!
KOLDUSASSZONY:
Igaz, hogy kitagadta! Nincs köze
Hozzája többet!
VARGA:
Hallgatsz?! Vén boszorkány!
Majd betömöm mindjárt a szádat.
KOLDUSASSZONY:
Én
Még, hogy boszorkány? Hát, ha nem tudom,
Ki volna kend, elhallgatnék-e akkor?
Egy ilyen korhely! Részeg naplopó!
VARGA:
Eh! Asszonyszó! El innen az utamból.
A kölyökkel van dolgom. Jössz-e hát?
Azt várod, hogy beverjem a fejed?
ALEXIUS:
Kérlek, jó ember, térj haza békével,
Majd rábeszélem ezt a jó fiút,
Hogy visszatérjen hozzád.
VARGA:
Szóbeszéd!
Holmi szent csacsogásra nem adok,
Most kell, hogy hazajöjjön énvelem!
ALEXIUS:
Jó ember, én megígérem neked,
Hogy hazatér a házadba ma még...
GLAUCUS (kiáltva):
Nem! Nem megyek!
ALEXIUS:
... de ígérd meg te is,
Hogy emberséggel bánsz vele, amint
A kicsinyekkel illik, akiket
Úgy szeretett a Megváltó.
VARGA:
Elég!
Félre előlem, koldus! Te kölyök,
Itt ez a bot. Ha azt nem akarod,
Hogy összetörjem rajtad, ide hozzám!
(Pillanatnyi csend.)
Jössz? Nem jössz?
GLAUCUS (reszketve, halkan):
Nem megyek!
VARGA (tajtékzó dühvel):
Megállj, bitang!
(Odaugrik és lesújt a bottal e gyerekre.)
ALEXIUS:
Testvér! (Odaugrik és saját testével takarja a fiút. A nehéz bot lesújt Alexius fejére, homlokát elborítja a vér. - Alexius nyomban az ütés pillanatában odaugrik a Vargához és átöleli):
Szegény, szegény ember! Ne sírj,
Ez nem te voltál. Én szeretlek!
Te jó ember vagy. Utoljára volt most
Bot a kezedben. Nézd, a kisfiú
Már elmegy veled szívesen.
VARGA:
(egy pillanatra megtántorodik és zavartan néz körül, A botot ledobja a földre. - Csendesen félig morogva):
Maradjon!
ALEXIUS (megcsókolja a Vargát),
VARGA
(még egyszer némán körülnéz, egy darabig Alexiusra mered. Mikor Alexius megcsókolja, mintegy gépiesen visszacsókolja, aztán lassan, bizonytalan lépésekkel elmegy jobbra).
(Kis szünet.)
ÁGNES (habozva néhány lépést tesz utána; megáll):
Szegény! Elmegyek! Vigasztalni. (utána siet.)
ALEXIUS (az öreg koldushoz):
Testvér! Jöjj! Véres vagy! Bekötlek.
ÖREG KOLDUS:
Katonák voltak. Rossz már a szemem,
Elgázoltak. Fáj.
KOLDUSASSZONY:
Nem valami nagy baj.
ALEXIUS
(megnézi a sebet. Fürkészve körülnéz, Két díszesen öltőzött nő megy át a téren. Alexius eléjük siet):
Nővéreim! (Az öregre mutat): Megsebesült szegény,
Adjatok valamit, hogy bekötözzem
Jézus nevében.
(A két nő csodálkozva megáll; az idősebbik fehér kendőt vesz elő és odaadja).
A NŐ:
A Jézus nevében.
ALEXIUS:
Köszönöm, nővér. (A koldushoz megy.)
Jöjj velem, barátom.
(A medencéhez vezeti és kimossa a sebét.)
Így, testvér.
ÖREG KOLDUS:
Hát most már meggyógyulok?
ALEXIUS:
Amikor a jó Isten úgy akarja.
ÖREG KOLDUS:
Nekem azt mondták, hogy csodát művelsz!
ALEXIUS:
Istennél van csoda és gyógyulás.
Eredj békével és hordd türelemmel,
Amit az Isten rádmért.
ÖREG KOLDUS (morogva elmegy).
(Egy előkelő hölgy Alexius-hoz lép. Utána egy szolgáló megrakott kosarat cipel.)
A HÖLGY:
Jó uram,
Ne vedd rossz néven ezt a semmiséget:
Tudom, magaddal nem szoktál törődni.
Egy pár falat. Oly boldoggá teszel,
Ha nem veted meg. (A szolgáló átnyújtja, amit hozott.)
ALEXIUS:
Az Isten nevében, Köszönöm, nővér.
I. KOLDUS (Alexiushoz):
Uram, két nap óta
Nem ettem!
KOLDUSASSZONY:
Engedd már a homlokod bekötni.
ALEXIUS (a koldushoz):
Édesem, Az Isten adta, jöjj!
(Több koldus sereglik oda és mohón esznek. Alexius szolgál nekik. Ezalatt két másik hölgy a tömeg közt ):
AZ EGYIK HÖLGY (a másikhoz):
Ki ez az asszony?
A MÁSIK HÖLGY:
A gazdag Serapion felesége,
Akit angyalnak hív a csőcselék,
Mert szüntelen alamizsnálkodik.
A szentről is lám jól gondoskodik!
Mindenütt ott van!
AZ EGYIK HÖLGY:
Arcátlan dolog,
Hogy így hozzátolakodik az utcán,
Ahol mindenki látja.
A MÁSIK HÖLGY:
Azt beszélik,
Hogy értik egymást ketten. Nem hiszek
Az ilyen angyalhírű asszonyokban.
AZ EGYIK HÖLGY:
De hát a szent!?
A MÁSIK HÖLGY:
Ej, Istenem, ki tudja?
De nem zörög szél nélkül a haraszt.
(Egyre többen jönnek a térre. Egyesek csak átmennek, mások megállnak, csoportokat alkotnak. Sokan tekintgetnek Alexius felé és egyre többen veszik körül. Glaucus egy leánytól kendőt kért és megmártotta a medencében. Most visszajön és letörli Alexius homlokáról a vért.)
GLAUCUS:
Úgy.
ALEXIUS:
Köszönöm. Most menjünk, édesem
A templomba. Ideje már. (Indulnak.)
(Emberek elállják az útját, könyörgő mozdulattal; Alexius hallgatja őket, beszél hozzájuk. Azalatt két ifjú átmegy a színen beszélgetve.)
I. IFJÚ:
Siessünk pajtás, már a többiek
Türelmetlenül várnak odalent.
A vén Kebésznek pompás bora van.
II. IFJÚ (megáll és Alexiusra néz):
Ki ez?
I. IFJÚ:
Látszik, hogy idegen vagy itt!
A szent!
II. IFJÚ:
A szent? Miféle szent?
I. IFJÚ (legyint türelmetlenül):
Ugyan!
Nem érdekes! Valamiféle szent!
Itt ül sok éve már a piacon
És prédikál az ostobáknak és
Betegeket gyógyít, meg eteti
A koldusokat. Mindig ugyanazt
Beszéli és cselekszi! Ismeri
Edesszában mindenki jól. Unalmas!
Gyerünk a fiúk várnak. (Elmennek.)
EGY IFJÚ
(Igen szép, gazdagon öltőzve; sokáig nézte Alexiust, most eléje lép):
Uram...
Hallgattalak és be akarok menni
Az Isten országába. Mit tegyek?
ALEXIUS (szeretettel ránéz):
Hallottad, testvér. Le a terheket!
Szeress és szeret Isten is.
IFJÚ:
Uram,
Én nem tudom, szabad-e szólnom így,
De azt hiszem, így tettem eddig is.
Most azt szeretném tudni, még minek
Vagyok hijjával?
ALEXIUS:
Hallottad: Az Úr
Az evangéliumi ifjúnak
Mit mondott erre: Menj, amid van, add el,
A szegényeknek oszd s jöjj és kövess.
Kész vagy-e erre?
IFJÚ:
Kész vagyok, uram.
ALEXIUS:
Akkor még egyet! Ha tökéletes
Akarsz lenni: Nyírasd le a hajad!
IFJÚ (zavartan a hajához kap):
A hajamat? (Lassan elfordul és elmegy.)
ALEXIUS (fájón néz utána, azután megfordul):
Menjünk, édes Glaucusom,
Menjünk most már a templomba.
EGY ASSZONY (lihegve jön és Alexiushoz rohan):
Uram!
Menekülj innen! Megölnek! Siess!
A kormányzó! A katonák!
ALEXIUS:
Mi lelt,
Jó asszony?
ASSZONY:
Fuss, uram, fuss? Lázadás van,
Most hozta hírül az uram a várból.
A katonák közt tört ki lázadás,
Miattad, uram, úgy, mint a minap.
Eltörte egy legény a fegyverét:
,,Isten dicsőségére eltöröm,
Mert fegyverrel pusztul a fegyveres
És átkozott a fegyver!'' - így kiáltott,
Amint te mondtad, uram, a minap.
És így eldobták többen is a fegyvert,
De jött a kapitány, haragra gerjedt
És felségárulónak mondta mind,
Aki eldobja fegyverét. Bilincset
Akart veretni rájuk. Ám azok
Bajtársaikhoz fordultak segélyért.
És megtagadták sokan a parancsot,
És majdhogynem vérontás lett belőle.
Elcsendesültek végül nagysoká,
De rád vallottak a gazok, uram,
A kapitány tajtékot hány dühében
És rád ehül a mérge most. Eretnek,
Népbolondító, hazaáruló vagy,
Ezt csikorogja haragjában és
Fegyveres néppel jön most ellened.
Nem akarom, hogy bántásod legyen,
Fuss, fuss uram, mentsd meg magad!
GLAUCUS:
Atyám, Meneküljünk!
ALEXIUS (szelíden mosolyog):
Édes kis Glaucusom!
Hányszor kiáltott ennyi év alatt
Az én nagy nyughatatlan zsarnokom:
A lelkem, a lelkem, hányszor sürgetett,
Hogy menjek innen, messze, máshova.
S nem mentem el: Mert Isten úgy akarja,
Hogy itt legyek, míg van mit tennem itt,
Amíg van ember, aki rámszorul,
És amíg mindent el nem osztogattam
A testvéreknek magamból, hogy annyim
Maradjon csak, amivel bemehessek
A templomba, az én Uram elé,
Egyesegyedül. És most fussak el,
Munkám nyarában? Emberek elől?
Nem, Glaucusom, amint az Úr akarja
És ameddig akarja, itt leszek.
Csendességben, ki nyugtalan vagyok,
Templomtalan, ki a templomba vágyok,
És értük, aki olyan én vagyok,
POLGÁR (sietve jön):
Alexius, jó uram, menekülj!
Konstantin kapitány jön ellened,
Fegyveresekkel! Menekülj, kőnyörgök.
ALEXIUS:
Békességgel, testvérek! Semmi baj!
Itt várom őket a Krisztus nevében!
(A kapitány fegyveres katonákkal jön jobbról; felsorakoznak és elállják a szín egész jobboldalát. A nép a baloldalon összeszorul.)
KAPITÁNY (Alexiusra mutat):
Ő az. Vitézek! Bilincsbe vele!
KATONÁK (egymásra néznek; nem mozdulnak).
KAPITÁNY:
Mi lesz! Előre! Ott a lázító!
KATONÁK:
Hm. Hm. - A szent! - A kapitány. - Parancs!
Mégis: a szent! - Megbüntetne az Isten.
NÉP:
Hozzá ne nyúljatok! Az Isten szentje!
Jaj, aki bántja!
KATONÁK:
Mit tegyünk?
KAPITÁNY:
Előre! Vagy mindnyájan halál fiai vagytok;
Mint felségárulók!
KATONÁK:
Gonosz dolog! Nehéz okosnak lenni. Mit tegyünk?
KAPITÁNY:
Én megyek elől. Fegyver föl, gazok!
KATONÁK:
Ő a parancsnok! - Ott van a helyünk,
Ahol ő! - Utána 1
(Lándzsát szegeznek, a kapitány után nyomulnak.)
EGY HANG (a nép közül):
Testvéreim, Ne engedjétek!
MÁS HANG:
Békesség!
KAPITÁNY:
Előre!
NÉP:
Testvérek, nézzük ezt? - Segítsetek!
Ördög szolgája minden fegyveres!
Pogányok!
(A nép fenyegetően elhelyezkedik a katonákkal szemben. Mindenfelől botok, kövek kerülnek elő.)
KAPITÁNY:
Harcosok 1 Lándzsát szegezz!
(Most szemben áll a fenyegető, zúgó tömeg és a katonák egyenes, lándzsát szegező sora.)
ALEXIUS (a két tömeg közé lép):
Testvéreim, a gonosz szállt belétek
A Krisztus szent nevére! Békesség!
Mit akartok? (A néphez.) Vért fogtok ontani?
Fegyvert fogtok a fegyver ellen? Balgák,
A Krisztus sírva néz benneteket! (A katonákhoz.)
Ti fegyvert fogtok testvéreitekre?,
Ti jó emberek vagytok, harcosok,
És ezek is itt mind jó emberek!
Mi bajotok egymással? Békesség!
Én itt vagyok. Elmegyek veletek,
Nincsen szükség fegyverre ellenem,
És a Krisztus békéje veletek!
NÉP (helyeslő moraj):
Igaz. Nincs baj!
KATONÁK (leeresztik a lándzsát):
Az más! - Gyerünk haza!
KAPITÁNY (előlép, Alexiusra mutat a kardjával):
Őrült beszédek! Elég volt a játék!
Vitézek, ezt a lázító bolondot,
E máglyára való eretneket
Azonnal elfogjátok!
NÉP:
Meghalunk
Inkább, semhogy a szenthez érjetek.
HANGOK:
Most már igazán botra emberek!
Üssük agyon a kapitányt!
KAPITÁNY:
Előre!
(A két ellenséges csoport fenyegetően közeledik egymáshoz, Alexius a középen esdőleg tárja ki karjait. Ebben a pillanatban előlép a tömegből egy köpönyeges ember. Mögötte az udvari pap és Bazilius, a filozófus. A tömeg elcsendesül, amikor meglátja és hátrább vonul. A katonák leeresztik a fegyvert.)
NÉP (moraj):
A kormányzó!
KÖPÖNYEGES EMBER:
Megálljunk, jó urak. (A kapitányhoz):
Egy kicsit gyors vagy, Konstantin fiam.
A buzgóságod nagyon is lobog! (A katonákhoz);
Ti vonuljatok félre. (A katonák elvonulnak.) (A néphez):
Nos urak, ¨
Nincsen mit félni! Bátran elmehettek
Nem lesz a szentnek bántódása semmi,
A szavamat rá!
NÉP:
Az már más! - Gyerünk. -
De nehogy aztán bántása legyen!
A kormányzó szavának áll.
(A nép lassan elvonul; csak néhányan maradnak a téren kisebb csoportokban.)
ALEXIUS:
Jöjj, Glaucusom,
Most mehetünk a templomba.
(Indul a templom felé, de a kormányzó eléje lép.),
KORMÁNYZÓ:
Fiam
Szenteld nekem is egy-két percedet!
Én vagyok a kormányzó. Edesszában
A császár képét viselem. Nekem
Felelhetsz bátran. Megmentettelek
A fegyvertől és a néplázadástól,
Talán a vérpadtól is. Érdekelsz.
Azért jöttem ki, hogy megnézzelek.
Régóta hallom híredet. Felelj,
Kérlek, ki vagy te voltaképen?
ALEXIUS:
Koldus vagyok. Nevem Alexius.
Többet nem tudok, ami érdekelne.
KORMÁNYZÓ:
Honnan jöttél és mióta vagy itt?
ALEXIUS:
Sok évek óta élek itt. A többit
Engedd az én titkomnak. Úgyse mond
Számodra semmit.
KORMÁNYZÓ (a mellette álló férfihez):
Büszke a fiú.
Talán te többre mégy, Bazilius,
Nem bánom, hogyha kérdezed.
BAZILIUS:
Uram, terólad most sokat beszélnek,
Mondják, hogy bölcs vagy és néhány szavad,
Amit hallottam, bizonyítja is.
Én filozófus vagyok magam is.
Szeretnék veled, ha nincs ellenedre,
Eszmét cserélni egy és más felől.
Én magamat leginkább Epikuros
Malackái közé számíthatom.
Te milyen iskolához tartozol?
ALEXIUS:
Uram, én filozófus nem vagyok.
A bölcsekkel nincs semmi dolgom.
BAZILIUS:
Úgy?
Vagyis, hogy nem követsz kirekesztőleg
Egy mestert. - Eklektikus vagy tehát.
Igen okosan. Magam is egy kissé
Eklektikus vagyok. Az etikában
Epikuros tanára esküszöm,
De ami az emberekről való
Véleményemet illeti, leginkább
A Stoa nyerte meg tetszésemet,
Te, látom, inkább a Kyréneit
Vallod mesternek. Megvallom, nekem
Ízlésem ellen van ez. No, de mindegy,
Ha Nagy Sándornak nem csavarta orrát
A koldusbűz, tégedet sem aláz meg.
De azt szeretném tőled hallani,
Beavatott vagy-e a választottak
Tudományában? Az Isten felől
És a teremtés művéről mit vallasz?
ALEXIUS:
Hiszek egy Istenben, mindenható
Atyában, mennynek és a földnek
Teremtőjében.
BAZILIUS:
Jó, jó, ezt tudom.
De nem tudom, hogy exegetizálod
Ezt a homályos mondatot? Hogyan
Gondolod el az isteni Plerómát?
Az eónokról hogy gondolkodol?
ALEXIUS:
Nem érek rá gondolkozni, uram,
Az imádságon kívül.
BAZILIUS:
Igazad van
A legfelsőbb Nyolcasság isteni
Lényeivel való társalkodás,
Filozófushoz legméltóbb gyönyör.
De hát kihez imádkozol? Hiszel
Az Írások vak démiurgoszában?
A harminchárom eón melyikét
Vallod a magadénak?
ALEXIUS:
Én hiszek A Jézus Krisztusban, az Isten egy
Fiában, a mi Urunkban, aki
Fogantaték Szentlélektől, születék
Szűz Máriától, fölfeszíttették,
Meghala és föltámada.
BAZILIUS:
A szimbolikában, látom, otthonos vagy,
De nem tudom, miképp értelmezed
E választott fül számára olyan
Durva igéket. Azt a látszatos
Emberkáprázatot említed-e,
Akiről a tanítványok nehézkes,
Földhözragadt írásai beszélnek?
Vagy a magasabb gnósisnak hatalmas
Eón-Krisztusát vallod magadénak?
ALEXIUS:
Én hiszem, amit az Anyaszentegyház
Hinnem elém ad.
UDVARI PAP (a kormányzóhoz):
Báránybőrbe bújt
Agyafúrt farkas ez?
BAZILIUS:
Ej, ej, uram!
Hát nem akarsz más nyelven szólani?
Miért nem vagy bizalommal irántam?
A tudatlan nép vastag szavait
Használod egyre, bár nyilvánvaló,
Hogy nem vagy az anyag sötét fia,
És nem tartozol a psychikusok
Nyugtalan fajzatához. Úgy-e, hogy
A pneumatikusok közül való vagy?
S az Abraxas szó rejtélyes hatalmát
Jól ismered! Hát mért nem akarod
Megérteni, hogy én is egy vagyok
A választottak közül, akiket
A felsőbb Lógós megvilágosított!
ALEXIUS:
Sokan vannak a hivatalosak,
De kevesen a választottak.
UDVARI PAP:
Ez
Istentelenség: Az Úr szavait
Meri szentségtörő ajkára venni!
BAZILIUS (a kormányzóhoz):
Tévedt a hír, uram! Tudatlan és
Földhözragadt elméjű ember ez!
Sejtelme sincs a felsőbb igazságról!
UDVARI PAP:
Veszedelmes egy eretnek! A népet
Óvni kell tőle, azt tanácsolom!
KORMÁNYZÓ:
Jó! Jó! Hadd szólok én is már vele. (Alexiushoz.)
Mért lázítod a népet ellenem
S a császár ellen?
ALEXIUS:
Miért kérded ezt?
Hisz jól tudod, hogy nem lázítom őket.
Azt mondom nekik, ami írva áll
Az evangéliumban. És azért
Mondom, mert rászorulnak.
KORMÁNYZÓ:
És miért
Teszed ezt? Mért élsz koldusmódra itt?
Mért tartasz az utolsó csőcselékkel,
Holott világos, hogy különbre lettél. Mit vársz? Minő hasznot remélsz ezért?
ALEXIUS:
A templomba szeretnék menni. De
Ti nem akartok engedni. És ők is
Elállják mindig újra az utat.
KORMÁNYZÓ:
Nem állanál az én szolgálatomba?
Szükségem van efféle emberekre,
Akik a megszokottnál okosabbak,
És tudnak mégis balgát játszani.
Egy ügyes színész jól használható.
Állj a zsoldomba. Nem vagyok fukar,
Úrrá tehetlek egész életedre.
Tudják, akik szolgálnak: érdemes
Hozzám szegődni!
ALEXIUS:
Kérlek, jó uram,
Bocsáss el a templomba.
KORMÁNYZÓ:
Nos, miért
Nincsen kedvedre az ajánlatom?
Tán nem tetszem neked?
ALEXIUS:
Nekem, uram,
Tetszel. Az Istennek nem tetszel.
UDVARI PAP:
Már igazán sok!
ALEXIUS (merően a kormányzó szemébe néz):
Minden terveid
Utálatosak az Isten előtt,
Mert véren épülnek s erőszakon.
Ne ölj, ne kívánd másét, vért ne törj,
És nem kell félned árnyaktól! Siess,
És rontsd el, amit tervezel!
KAPITÁNY:
Uram
Te tűröd ezt?
BAZILIUS:
Nem ismerek reád,
Ambrósius!
KORMÁNYZÓ:
Csitt! Csendesen, urak!
A piacon vagyunk.
KAPITÁNY (halkan):
Ne fogjam el
Tüstént a nyomorultat? Végezünk
Hamar vele!
KORMÁNYZÓ (halkan):
Ne most, nyilvánosan.
Éjjel, ha nem lesz senki körülötte,
Csendben elfogod. Úgy látszik, sokat
Tud, amit nem jó tudni másnak.
Legcsöndesebb mindenesetre az,
Aki örökre csöndes. A halak
A tengerben régóta éhesek. (Hangosan.)
Isten veled, szent ember. Nem akarlak
Tartóztatni tovább. A templom nyitva.
(Elmegy a kormányzó, a kapitány, Bazilius és az udvari pap.)
GLAUCUS (óvatosan utánuk megy).
(Jobbról, a csarnok melletti zugban a tömeg első megjelenése óta meghúzódott két lefátyolozott leányalak.)
I. FÁTYOLOS LEÁNY:
Úrnőm, hallottad, láttad! Tán mehetnénk.
Az emberek ránk ismerhetnek és
Veszedelmes a játék!
II. FÁTYOLOS LEÁNY:
Nem hallottam egy szavát sem, Iréne,
Csak a hangját hallottam! Olyan az,
Mint a mesékben a gyémántharang.
Ha azt akarja, hogy a szavait
Megértsem, kevésbé csodálatos
Hangon kellene szólnia.
I. LEÁNY:
Talán
Mehetnénk. Sokan járnak erre.
II. LEÁNY:
Nem!
Iréne!... Még ne!... Most... Kérlek... Nagyon
Kérlek... Légy hozzám jó... Menj oda és
Szólítsd meg őt... és hívd ide... Szeretnék
Beszélni vele... Hogy énhozzám szólna...
Csak hozzám... egymagamhoz... Úgy-e megteszed?
Édes Iréne!
I. LEÁNY:
Úrnőm, vakmerő vagy.
És nem teszed jól. Ebből nem lehet jó.
De te kívánod és én úgy szeretlek,
Hogy megtagadni nem tudom. Megyek.
(Alexius felé indul.)
ALEXIUS:
Most az Istenhez! Most magam vagyok!
(Indul a templom felé.)
I. LEÁNY (odasiet Alexiushoz):
Uram! Egy pillanatra még!
(A másik fátyolos nő felé néz.)
Te jó vagy!
A... húgom. Nézd... szeretne szólani
Veled. Ott áll. Jer hozzá, jó uram.
ALEXIUS (követi, a másik fátyolos nőhöz):
Leány, hivattál. Itt vagyok. (Merőn ránéz.)
Ha az vagy,
Aminek mutatod magad, beszélj.
Készen vagyok, hogy meghallgassalak.
II. LEÁNY:
Én... uram,... én... Nem, nem tudok előtted
Valótlant szólni. Én a kormányzónak
Vagyok leánya... Én... kíváncsi voltam...
Annyit hallottam rólad. Minden ember
Edesszában rólad beszél. Akartam
Hallani... és akartam látni, hogy...
Hallottalak, mikor szóltál a néphez...
És... azt gondoltam... jobb volna... ha mégis...
(Sietve.) Ha elfogadnád, amit az atyám
Ajánlott, ha barátságába állnál.
Látod, hatalmas ember ő nagyon,
És hatalmat ad övéinek is.
Az ő hivei nagyokat tehetnek. Ha ő melletted állna, annyi jót
Tehetnél és... és biztonságban lennél
De így?...
ALEXIUS:
Én nemet mondtam.
II. LEÁNY:
Ó, tudom!
De oly könnyű az ilyet visszavonni!
Kell is, uram, kell is, hogy visszavond.
Bűn volna ilyet elmulasztani.
Gondold csak el, hogy mennyi ember áll
Szolgálatában! Mennyi durvaság,
Amely kezedre vár, hogy megszelídítsd!
Előtte reszket egész tartomány.
Valóban ez munkára érdemes!
Ha egy nagyot nyersz meg, százezreket
Hódítottál meg eszméidnek. Itt
Az alkalom, nagyot művelni... És
És... én is... úgy szeretném... hogyha engem
Tanítanál egy kissé... Úgy szeretnék
Olyanná lenni, mint te. Én... úgy érzem...
Hogy ismerlek régóta már... talán,
Mióta élek, ismerlek... Nekem _
Olyan rokon a hangod, a szemed,
Az arcod... Jöjj, uram, jöjj és fogadd el
Atyám hívását és... az enyimet.
Jöjj, költözzél a házunkba...
ALEXIUS:
Leány,
Nem tudod, mit szólsz. Énrólam az Úr
Másképen végzett és örökre végzett.
Tenném, amit kérsz, sajnállak, szegény
Kis vadgalamb a keselyűk között,
De másként van megírva. (Csendesen.)
Ennekem
Nem adatott szelíd szemekbe néznem,
S akiket útjuk összehoz velem,
Sírni tanulnak. Én könnyek között
Járom az utam, szegény, szép szívecskék
Meleg könnyei közt. És énnekem
Keményen kell lépnem, mert így akarja,
Aki akarni leghatalmasabb,
És így van ez jól. Úgy akarja Isten:
Hogy nagy dolgok szülessenek köröttem.
És másképen nagy dolgok nem születnek,
Hanemha könnyekből. És boldogok
Akik úgy sírnak, mint te sírsz, leány.
Menj, menj és őrizd meg a szíved mélyén
E könnyeket. Egy életre elég ez:
Az Isten annyi illatot lehelt
Az ilyen könnyekbe, hogy balzsamossá
Nemesíthetnek egész életet.
Menj és köszönd meg az Úrnak, leány,
Hogy e könnyekkel áldott. És ha rám
Gondolsz, úgy nézd futó emlékemet;
Mint rózsaszínű felhőkép futását,
Amely suhan és mosolyogva int,
És mosolyán a boldog nyugtalanság
Hívogat egyre s megállni nem enged.
Menj, sírj, és sírd a könnyekkel magadba
Az örökkévalóság illatát. (Lehajol és megcsókolja a homlokát; aztán a templom felé indul.)
II. LEÁNY:
Isten veled, Alexius!
(Csendes, visszafojtott sírással a másik leány karjába ölti karját és szó nélkül elmennek.)
(Amerre a két leány elment, rögtőn az eltűnésük után megjelenik egy ragyogó menet. Szerecsen rabszolgák, pompás, drágakövektől csillogó, nyitott gyaloghintót hoznak, benne kápráztatóan fényes öltözetű, ékszerektől csillogó, nagyszépségű asszony. A kocsi mellett jobbról-balról pálmalegyezőt tartó négerek lépdelnek. Mikor a hintó a medence mellé ér, a bennülő nő int, a rabszolgák leteszik a kocsit. Egy mozdulattal Alexius felé mutat. Erre az egyik néger Alexius után fut, aki épen a templomajtó elé ért.)
A NÉGER:
Egy szóra, ember! Az úrnőm hivat.
ALEXIUS (megfordul):
Ki vagy, testvér és kicsoda az úrnőd?
A NÉGER:
Rabszolga vagyok, amint láthatod.
Úrnőm, a tündöklő Aspasia,
A színésznőknek legdicsőbbike,
Kit isteninek hívnak Edesszában.
És látni őt nem utolsó szerencse!
Irigyelnének ám ezért sokan,
Ha látnának, Edessza legkülönb
Férfiai. De hát (vállat von) az én úrnőmnek
Különös volt a kedvtelése mindig.
ALEXIUS (a hintóhoz megy):
Mit kívánsz tőlem, asszony? Itt vagyok.
ASPASIA (egy-két percig szó nélkül nézi):
Te vagy az az Alexius, akit
Koldusnak hívnak és szentnek sokan?
ALEXIUS:
Én vagyok.
ASPASIA:
Tudod, ki vagyok?
ALEXIUS:
A szolgád Megmondta.
ASPASIA:
És hogy mért jöttem, tudod?
ALEXIUS:
Tudom, hogy másra fogsz találni nálam,
Mint amiért jöttél.
ASPASIA:
Bolond beszéd!
Hisz én tulajdonkép nem is tudom,
Hogy miért jöttem? Egész Edesszában
Rólad beszél mindenki. A minap
Nióbét játszottam és aznap este
Azt mondta valaki, hogy Ázsiában
Két embert ismer mindenki ma: engem
És téged. És én, gondoltam magamban,
Nem ismerem még ezt a híres embert,
És biztosan nem látott ő sem engem,
Mert szentek, úgy mondták nekem, nem járnak
A színházba (különös emberek!),
Hát elmegyek és fölkeresem én.
Kíváncsiságból jöttem, azt hiszem.
És, megvallom szívesen, érdekelsz,
Mivelhogy más vagy, mint az emberek,
Akiket megszoktam magam körül.
És minden rendkívüli érdekel.
Tavaly beszéltek nekem egy majomról,
Amely tudott táncolni; Mytiléné
Prefektusáé volt. Azt énnekem
Bírnom kellett. (Nevet.) Mindig akad bolond,
Aki az effélére kapható.
Két hónap múlva a majom enyém volt.
A minap egy korinthosi beszélő
Madarat emlegettek. Már enyém.
Kell az embernek a rendkívüli,
Mert bosszantóan egyhangú az élet.
Most te vagy itt a legkülönösebb,
Azért voltam kíváncsi rád. Szeretném,
Ha megszerezhetnélek téged is
Magamnak.
ALEXIUS (merően a szemébe néz).
ASPASIA (kissé megzavarodik).
Nem akarlak sérteni.
Nem szeretném, hogy rosszat gondolj rólam.
Nem tudom mért, de jól esnék, ha te,
(Igazán csak te! nem tudom, hogyan
Esett ez, mert másokkal nem törődöm
Egy szikrát sem!) ha te kissé becsülnél.
Azért ne vedd rossz néven, hogyha kissé
Túlságosan is őszinte vagyok.
Most, hogy itt látlak és rám nézel, én
Úgy érzem, hogy neked nem tud hazudni
Senki, ha így nézel rá. Hát azért
Viseld el az őszinteségemet.
Lehet az is, (énnálam semmi sem
Lehetetlen, azt mondják mind, akik
Ismernek), meglehet, mondom, az is,
Hogy szerelmes vagyok beléd. Igen,
Ilyesmi, mondják, olykor megesik.
Talán úgy is van. Talán csak ezért
Szeretném, hogy jót gondolnál felőlem,
És közelemben volnál. (Hirtelen,) Jöjj Velem,
Csak rád kell nézni és látja az ember,
Hogy nem születtél rongyokban. Miért
Ez a sanyargás? Nem való neked
Diogenest utánoznod: Bolond volt!
Ostoba mesék, amiket beszélnek
Róla hóbortos emberek. De lásd:
Te fiatal vagy, szép vagy. Bűn az ilyen.
Nekem vannak barátaim sokan,
Akik maguk közé fogadnak. Jőjj velem,
Adok köntöst, amint korodhoz illik
És születésedhez. Mondják, nagyon rég
Élsz e piszokban. Már elég belőle!
Olyan rövid az Ifjúság, az élet!
Jöjj, élni kell, amíg ragyog a nap,
Virág virul és dalol a szívünk.
Jöjj velem! Nálam víg lakoma vár
És vidám ifjú társaság, zene,
Bor, ének, tánc, művészet és virág.
És várlak én is. Jöjj; siess velem,
Bolond, aki az élet javait
Eldobja! Majd elhagynak úgy is egyszer!
Öngyilkosság ez és az öngyilkosság,
Azt mondják, Isten mondta - legnagyobb bűn!
Az örömet, látom, rég elfeledted.
Jöjj, megtanítlak nevetni! A sírás
Énnálam ismeretlen.
ALEXIUS:
Ó leány,
Mily boldog volnál, hogyha sírni tudnál!
ASPASIA
(egy ugrással kiszökken a gyaloghintóból és Alexius mellett terem):
Ne nézz így rám! Olyan nehéz, sötét
A nézésed, ahogy most nézel. Én
Félek tőled! Jó, nem akarsz követni
A víg dorbézolók lármája közé.
Igazad van. Hisz én is gyűlölöm
Mind valamennyiüket. Undorító
A nézésük. Hát mit akarsz? Parancsolj.
Most úgy érzem, hogy mindent megteszek,
Amit kívánnál tőlem. Iszonyút,
Vagy őrületest. Szólj hát, szólj, siess!
Ki tudja, meddig. tart ez? Most szelíd
És engedelmes szolgálód vagyok
És parancsolhatsz velem. Most! Ki tudja
Egy óra múlva hogy lesz? Eltaszítlak
Az utamból. Vagy börtönbe dobatlak,
Vagy a tengerbe! Megölhetlek ám!
A kormányzótól nem kérhetek olyat,
Amit ne tenne egy szavamra meg!
Siess, siess, míg kedvező az óra,
És tégy velem, amit akarsz. Követlek,
Ha akarod, a sivatagba is. ¨
A halálba is, hogyha akarod,
Veled akarok menni. Itt hagyok
Mindent, szolgákat, kincset, palotát.
A színházát is itthagyom, (a szívem
Szakad pedig utána) csak parancsolj!
ALEXIUS (csendesen):
Ó, milyen idegen dal ez nekem!
Valaki egyszer be máskép dalolt!
Szelíd galambbúgása most is itt zsong
Szüntelen bennem! És elhagytam azt is!
Van-e fehér ruhád? A liliomok közt
Jártál-e velem rózsaszín hajnalban?
És megcsókolt-e az anyám? Az oltár
Látta-e arcod pirulni először?
És tudsz-e sírni? Asszony, tudsz-e sírni?
ASPASIA (eltakarja arcát):
Ne nézz úgy rám, ne nézz úgy! Iszonyú!
Eltűnik minden szokott kép előlem.
Az édesanyám jut eszembe. Lásd,
Volt édesanyám nekem is! És voltam
Kislányka én is. Volt fehér ruhám
És volt egy kicsi húgom. Jártam én is
Templomba, volt kis imádságos könyvem
És fehér koszorú a fejemen.
Istenem! olyan régen volt! (Sírva fakad.)
ALEXIUS:
Sírj, asszony! Sírj! Boldogok, akik sírnak.
ASPASIA:
Oly szép volt úgy! Oly szép lett volna mindig,
Mindig csak úgy s úgy látni tégedet meg...
Én Istenem... Még akkor nem is tudtam...
Oly hirtelen és olyan szörnyű volt! (Megrázkódik.)
És a művészet!... Oly szép volt! - És aztán
Már tudtam mindent... És már vége volt.
Oly szép volna elölről kezdeni,
És teveled.
ALEXIUS:
Eredj, szegény leány!
És tanulj sírni, csendben, egyedül.
A könnyekből új élet születik.
Én elmegyek. Magányosan megyek.
Eredj haza, leány, és légy olyan,
Amilyennek szeretnéd magadat
E pillanatban. Az Isten veled. (Kezét nyújtja.)
(Aspasia megcsókolja a kezét; némán, lassan kifelé indul és közben lassan, nem erőszakosan tépdeli le magáról az ékszereket és az úton ülő koldusoknak veti, akik mohón kapnak utána. A rabszolgák csodálkozó arccal, némi zavarral utána mennek a gyaloghintóval. Amerre Aspasia és kísérete kiment, rögtön az ő eltűnése után zaj támad kívül; kiabáló hangok, egy-két jajkiáltás, káromkodás és beszalad egy Tépettruhájú leány, utána egy öregebb asszony és mindenféle emberek, akik a Leányt üldözik, - Ugyanekkor balról, velük szemben, két csatlós lép a színre, a fiatal pappal beszélgetve.)
AZ ÖREGASSZONY:
Fogjátok meg! Fogjátok meg, hamar!
Üssétek agyon a gyalázatost!
Azért vénültem tisztességbe meg, ¨
Hogy meggyalázzon ez a becstelen lány
Vén napjaimra! Így neveljetek
Anyák leányokat!
TÉPETT RUHÁJÚ LEÁNY
(Alexius lábához esik sikoltva);
Segíts, uram!
Megölnek!
ÖREGASSZONY:
Meg hát! Nem is érdemel mást.
Ilyen teremtés!
EMBEREK:
Fogjátok meg. - Szégyen!
Ilyen fiatal és ilyen gonosz!
Meg kell kövezni! -
ALEXIUS
(aki egész lelkével a csatlósok beszélgetésére figyel, félig öntudatlanul rádobja köpenyét a leányra):
Békesség! (Megint a csatlósokra figyel.)
EMBEREK:
A szent! A köpenyét ráadja!
Védi, Ne bántsátok! - Ha ő védelmezi,
Úgy van jól biztosan! - Hagyjátok itt,
A szent majd tudja, mit tegyen vele!
Gyerünk. (Az emberek lassan kivonulnak.)
GLAUCUS (sietve jön jobbról):
Alexius, mi lelt? Rossz hírt hozok!
Oly mereven nézel magad elé!
E csatlósokat nézed?
ALEXIUS (megragadja Glaucus kezét):
Ők azok!
GLAUCUS:
Kik?
ALEXIUS:
Az atyám szolgái. Jönnek értem.
Nem engednek be a templomba! Nem!
FIATAL PAP:
Mondom, barátaim, nem ismerek
Ilyen embert ezen a tájon. Én
Soha a hírét sem hallottam.
I. CSATLÓS (körülnéz):
Itt
A piacon bizony nincs, annyit látok.
II. CSATLÓS:
Egy rongyos koldus, egy lány, egy gyerek,
Egy-két piszkos nyomorék, semmi más.
I. CSATLÓS:
Pedig hét éve már, hogy utazunk,
Járjuk a nagyvilágot és keressük,
És ütjük bottal a nyomát.
II. CSATLÓS:
Idáig
Pedig jó nyomra leltünk legutóbb.
I. CSATLÓS:
Ide vetődött, azt mondták nekünk.
II. CSATLÓS:
Egy öreg koldus vezetett a nyomra,
Aki találkozott akkor vele.
FIATAL PAP:
Hét esztendő! Istenem! Nagy idő!
Hol járhat már! Talán már nem is éI!
Azt gondolná az ember, elfeledték
Az övéi is régóta!
I. CSATLÓS:
Nem azt!
Hát Eufemianus úr, az apja,
Nekibúsult nagyon erősen akkor.
(Alexius egy lépést előbbre lép.)
És azóta mind olyan szomorú,
Semmi sem tudja felvidítani.
II. CSATLÓS:
Hát még az anyja!
(Alexius még egy lépést tesz.)
Az egész világ
Beborult annak régóta. Csak ül
Az ablaknál és hallgat. Sírt sokat.
(Alexius egészen hozzájuk lép.)
Most már csendesebb.
I. CSATLÓS:
Csakhogy hallgat mindig.
ALEXIUS (csendesen):
Így siratni egy hálátlan fiút!
Mondjátok, emberek, van más is ott,
Aki siratja?
(A két fegyveres csodálkozva és bizalmatlanul néz Alexiusra.)
FIATAL PAP (súgva):
Ő a szent, akit
Említettem előbb. Aki tud mindent,
Amit az emberek gondolnak és
Beszélnek.
II. CSATLÓS:
Van még más is, jó uram!
Egy menyasszonya is volt. Felesége,
Úgy is mondhatnám. Igaz mindakettő;
Amikor a menyegző volt, az este
Szökött el Alexius úr!
FIATAL PAP:
Csodálatos!
I. CSATLÓS:
Pedig a leány - Adriatica
A neve - a császár leánya volt!
Hát ilyen bolondok is esnek néha.
II. CSATLÓS:
Azt is hiszik sokan, hogy hirtelen
Megőrült.
I. CSATLÓS:
Csakhogy Adriatica
Úrnő ilyenről hallani sem akar.
Azt mondja, Isten akarata volt,
És megegyeztek benne mindaketten,
Hogy elmenjen. Úgy kellett lennie,
És jó volt úgy. És ő nem is siratja,
Csak várja mindig, mert azt mondja egyre,
Ő tudja biztosan, hogy visszajön.
És ő azért csak mindig mosolyog.
Olyan különösen tud mosolyogni!
És nem is teszi le azt a fehér
Menyasszonyi ruhát, amelyben őt
Utolszor látta és csak ül és várja.
De jó is lesz talán, ha indulunk.
El ne szalasszuk a hajót. Megint
Hazatérünk most egyelőre.
II. CSATLÓS:
Aztán
Majd másfelé próbálkozunk megint.
FIATAL PAP:
Hát menjetek, barátaim! Az Isten
Járjon veletek.
I. és II. CSATLÓS:
Ég veled, uram. (Elmennek.)
GLAUCUS (türelmetlenül):
Alexius! Hallgass reám! Veszély van!
Utánuk mentem, kihallgattam őket!
ALEXIUS (nem hallgat rá):
Hiába minden, Glaucusom, hiába.
Nem engednek a templomba!
TÉPETT RUHÁJÚ LEÁNY (nyöszörögve):
Uram,
Ne hagyj el újra! Mi lesz énvelem,
Ha elhagysz? Visszajönnek! Megköveznek!
ALEXIUS (csüggedten):
Ez is! Megint! És mindig, mindig, újra!
GLAUCUS:
Uram! A kormányzó! Utána mentem!
Mert rosszakat suttogtak itt előbb.
El akar tenni láb alól! Ma éjjel!
Úgy érzi, hogy tudod a titkait!
Jó volna mégis menekülni tán!
ALEXIUS (hirtelen elhatározással a fiatal paphoz):
Kérlek, uram! Vedd védelmedbe ezt a
Szerencsétlen teremtést. Engemet
Ha tán valami érne... Van neked,
Tudom, ahol üdvösségére és
Isten dicsőségére elhelyezzed.
FIATAL PAP:
Bízd rám, uram! Nem első, nem utolsó
Sajnos, minálunk városon. Nekünk
Vannak jámbor asszonyszemélyeink,
Akik felfogják szeretettel őt.
(Rövid szünet.)
ALEXIUS (hirtelen mozdulattal a templom felé siet):
Megszabadultam! Végre I Végre! Most
Bemehetünk a templomba. Siessünk!
(Siet a templom felé, Glaucus követi.)
(Egészen este lett.)
(Abban a pillanatban, mikor Alexius az ajtó kilincsére teszi a kezét, a templomból hirtelen csodálatos fény csap elő. Belülről harsogó szózat).
SZÓZAT:
Hozzátok be Istennek emberét,
Hozzátok be a templomba. A koldust
A csarnokból! Az Isten szentje ő!
GLAUCUS:
Uram, én félek!
ALEXIUS (megtántorodik):
Édes Glaucusom, Nem akarja az Isten!
(Emberek szállingóznak mindenfelől.)
FIATAL PAP:
Szól a szentkép!
A szent Szűz képe megszólalt megint.
EMBEREK:
Csoda! Csoda! A Szent szűz képe szól!
ALEXIUS (reszketve):
Imádkozzunk, imádkozzunk fiam,
Hogy kísértetbe ne essünk.
GLAUCUS:
Uram, Mi van veled! Nem ismerek reád!
A kormányzó tőrétől az imént
Nem tudtál félni. És most... Rettegek.
ALEXIUS:
Glaucus, menekülünk! A kezedet!
GLAUCUS:
Hová Futunk, atyám?
ALEXIUS:
Akárhova!
Csak innen el!... Talán haza!
(Egy pillanatra megáll, a templom felé):
Uram, Istenem! Szabadíts meg tőlük!
És szabadíts meg magadtól, magadnak!
(Kézen fogja Glaucust és futva távoznak.)
(A tér tele van emberekkel. A templom nappali fényben úszik, kapui tárva belülről orgonaszó, a harangok zúgnak. Mind Alexiust keresik.)
NÉP:
A szent! A szent!
FIATAL PAP:
Az Isten hívta őt el!
Dicsérjük szentjeiben az Urat!
Imádkozzunk, testvéreim!
(Mindnyájan térdre borulnak. A harangszó és az orgonabúgás egyre tart.)
(Függöny.)