Szegedi Piaristák

bolt.piarista.hu

    Csiszár Mária:

    Élsz, Barackvirág – V.

    Március 9-én, csütörtökön reggel indultunk a mikrobusszal. Ahogy távolodtunk Zilahtól, úgy oldódott a hangulat. A határnál nem sokat kellett várnunk. Félrehúzatták az autót, amikor a határőr meglátta, hogy kivándorló vízumunk van. Kinyittatta a mikrobusz ajtajait, elől mi özönlöttünk ki belőle, hátul a Zoltán által begyömöszölt holmi: ruhák, cipők, edények zoknikkal kitömve, gyereknagyságú játékmaci, párna, takaró, szőnyeg. A vámos igyekezett előbb zord, hivatalos képet vágni, majd egyre jobban eltátotta a száját, végül felénk fordult, végignézett rajtunk. Nem mondom, jól festhettünk: egy állapotos asszony kisgyerekkel a karján, mellette négy aprócska gyermek, mint az orgonasípok – egyik a Zoltáné –, majd a férj, a nagymama, a vezető… Megkérdezte, hányan vagyunk, mondtuk, kilencen. Lemondóan legyintett, s visszapakoltatta a holmit anélkül, hogy bármit megnézett volna.

    Mikor túljutottunk a határon, s az autó már kevesebb döcögéssel, kicsit sebesebben futott a műúton, összenéztünk Álmossal. Megtörtént? Itt vagyunk Magyarországon? Együtt valamennyien? Hihetjük most már? Nem tudom, mások hogyan élik meg az áttelepülést, az átérkezés első pillanatait. Bennem végtelen hála, felszabadultság, megkönnyebbülés volt. Ujjongani, tapsolni szerettem volna. Akkor úgy éreztem, nem elvesztettem, hanem újra megtaláltam a hazámat. Nem akartam hátranézni. Boldog voltam.

    Már alkonyodott, amikor Ferihegy közelébe értünk. Nagy élményt jelentettek, különösen Bálintnak, a villogó, leszállni készülő repülőgépek. Egy landolást végig is néztünk, Zoltán leállította az autót. Onnan már hamar megérkeztünk Rákosszentmihályra. A sötétben alig látszottak a környező házak. Nagyon fáradtak voltunk.

    Egy vadonatúj, hófehér villa előtt álltunk meg, a kerítés még nem is volt készen. Olgáék kijöttek elénk, elmesélték, hogy Melindáék sokáig vártak, de már le kellett fektetni a gyermekeket, ezért hazamentek. Megkerültük az épületet, néhány lépcsőfokkal lejjebb Olga kinyitotta ideiglenes, új otthonunk ajtaját. Csöpp előszobába érkeztünk. Szemben nyílt a fürdőszoba, a baloldalon befordulva a konyha, majd mellette az egyetlen, négyszer ötméteres szoba. Előbb a szobába mentünk be. Hat fekvőhely volt benne, közülük kettő rácsoságy, mindegyik előkészítve szépen, épp csak bele kellett feküdni. Dohányzóasztal az egyik dívány előtt, háromajtós ruhásszekrény, telerakva ruhaneművel. A polcos részen minden gyermeknek külön polca volt, méretben megfelelő ruhaneműkkel megrakva. Az akasztós rész a felnőtteké volt, teljes ruhatárral. Volt még egy tanulóasztalka a szobában székkel, az ablakpárkányok végigrakva játékokkal, minden ágyban egy-egy plüssállatka. A konyhában az Olga szekrényén kívül három szék és egy heverő állt, valamint a hűtő és egy kis szekrény, rajta tévé. A szekrényben főzőedények, csészék, tányérok, poharak, evőeszközök, különböző konyhafelszerelési kellékek, szépen elrendezve. Gyönyörű, friss, kilós kenyér volt a tálalón, mellette tündérrózsás képeslap, hátán a felirattal: „Isten hozott benneteket!” Melinda írta. A hűtő és a fölötte lévő szekrény tele volt élelmiszerrel. Friss felvágottól, tejtől tejfölön át lisztig, fűszerekig mindenünk volt. Befőttes üvegekben frissen készített pörkölt, hogy első napunkon a főzés gondja ne zavarja az utazás kipihenését. Nem tudtunk megszólalni. Bennem a hála és öröm erősebb volt a meglepetésnél, mert ismertem a barátnőimet, tudtam, hogy ha Melinda és Nicolette valamit elvállal, azt alaposan el is végzi. És segítettek a többiek is.

    Álmos és édesanyám nagyon meg volt hatva. Hálás voltam Melindáéknak az ő örömükért is, mert bebizonyosodott előttük is, hogy nem csalóka ábránd volt részemről, hogy itt szeretettel várnak minket. Nagyon jól aludtunk, s vidáman, felszabadultan ébredtünk másnap új otthonunkban.

    Az első napok zavartalan boldogságban teltek. Már másnap láttuk, milyen szép a környezet. Csend, kevés forgalom, ápolt házak, kertek, gondozott járdaszegélyek. A házak előtti kiskertekben most dugták ki a fejüket az első krókuszok. Minden háznál volt legalább néhány tő, a fehértől a rózsaszínen át a sötétliláig. De volt narancssárga tavaszi sáfrány is, és itt-ott már virított otthoni kedvencem a halványsárga száratlan kankalin – kásavirág, ahogy a varsolciak mondják.

    Nem messze tőlünk kis közért volt. Alig vártam, hogy lemehessek a gyerekekkel. Nem is annyira a vásárlás vonzott, hanem újra akartam érezni, mostmár velük együtt, a magyar közértek hangulatát, illatát, ami az Amo szappan, a különböző fűszerek és a frissen pörkölt kávé sajátos keveréke volt. Az elmúlt években visszatérő álmomban Nagyváradra jártam vásárolni, ahol az álom szerint megnyílt egy magyar közért, s én körbejárva a polcok előtt, szedegetem a kosaramba a Ramát, dobozos sajtokat, mosószert, szalvétát, mindent, ami nálunk állandó hiánycikk volt. És most teljesült az álom: bármikor bemehetek az üzletbe, naponta vásárolhatok benne, és még csak az sem izgat, hogy nemsokára lejár a vízumom, haza kell mennem.

    A közeli üzleten kívül az első napok másik nagy élménye a fürdőszoba, az állandó hideg-meleg víz volt. Eszter lányom most zuhanyozott életében először, nagyon élvezte. Kicsit szégyelltem az örömömet, felvetődött bennem, vajon szabad-e ilyen jelentőséget tulajdonítani a fürdőszobának, ennyire örülni neki, mikor az előttünk járó generációk azt sem tudták, mi az, hogy vízcsap vagy angol WC. S a „barátnőim”? Akiknek annyi vizük volt, amennyit maguk gyűjtöttek, ha esett az eső? Elhessegettem magamtól ezeket a gondolatokat, s azzal csitítottam zúgolódó lelkiismeretemet, hogy még így is igénytelennek számítok, ha a huszadik század végén Közép-Európában csak a fürdőszobát tartom elengedhetetlennek a normális emberi élethez.

    Elég nehezen mozogtam. Valami idegszálat nyomhatott a kicsi, mert deréktól lefelé alig tudtam mozdulni. Vasárnap mindenképpen meg akartam mutatni a Dunát a gyerekeknek. Az Örs vezér térről metróval mentünk a Felszabadulás térig. Mikor kijöttünk a föld alól, megálltunk arccal az Erzsébet híd felé, s kértem a gyerekeket, most nézzenek körül, mert Budapest szívében vagyunk, az édesanyjuk hat éven át minden nap látta ezeket az épületeket. Megmutattam a Bölcsészkart, a menzát, a templomot, majd felmásztunk az Erzsébet hídra. Nagyon fújt a szél, ezért nem sétáltunk át rajta, nem kockáztathattam, hogy megfázzanak.

    Hétfőtől Borika iskolába járt. Kb. 15 perc gyaloglásra új otthonunktól találtunk egy elemi iskolát, oda jelentkeztünk. Panni néni, a tanító nénije nagyon kedvesen fogadta a kislányt. Mikor bementem a központi iskolába beíratni Borit, nekem is megörültek, mert épp angol tanárra lett volna szükségük.

    Borinak nem volt zökkenőmentes a beilleszkedése. A gyerekekkel való kapcsolata jól indult, az osztálytársak az első perctől fogva kedvesek, barátságosak voltak hozzá. A tanulással voltak gondjaink. Matematikából olyan feladattípusokat adtak fel, amilyeneket otthon nem végeztek, addig volt nehéz, míg mindegyik fajtát megismerte. Az olvasás nem okozott gondot, annál több baj volt viszont az írással. Nem csak az volt a probléma, hogy egészen más rendszer, más sorrend szerint tanulták a betűket (Boriék otthon még az abc felénél tartottak, a pesti iskolában már minden betűt megismertek a gyermekek), komoly nehézséget az jelentett, hogy otthon dőlt betűkkel, ferdén bevonalazott füzetbe írtak, itt pedig egyszerű vonalas füzetbe kerek, álló betűkkel kellett volna írni. Panni néni megmutatta nekem összehasonlításul a padtárs füzetét – Bori írása sokkal rendezetlenebb volt. Már-már elkeseredtem, sajnáltam a kislányt a kudarcélmények miatt. Nem tudom, hogyan történt, de a kéthetes tavaszi szünetben Bori megtanult írni (pedig nem erőltettem, csak egyszer átvettünk minden betűt az Ákombákom munkafüzetből). Mikor a vakáció végeztével Panni néni megnézte Bori házi feladatát, nem akarta elhinni, hogy ő írta. Csak akkor bizonyosodott meg róla, mikor látta, hogy az iskolában ugyanúgy ír. Megmutatta a füzetet az osztálynak, és nyilvánosan megdicsérte Borikát. Attól kezdve nem volt semmi komoly gondunk az iskolával.

    Két sürgős tennivalóm volt, amit nem akartam halasztani, hiszen nem tudtam, meddig bírok még mozogni, utazgatni. Meg akartam vizsgáltatni a picit, szerettem volna végre biztosat tudni, egészségese-e. Nehezen győztem le a nyugtalanságot. A másik fontos tennivaló: el akartam vinni Katit a Pető Intézetbe, nézzék meg, mondjanak véleményt, foglalkoznának-e vele. Ezzel együtt a szemét is újra meg kell vizsgáltatni, hisz ennek eredményétől függ, várunk-e a shunt-műtéttel nyárig, mikor én már túl leszek a nehezén, vagy azonnal el kell végeztetnünk.

    A Vámos Ilona utcai tanácsadóba mentem ultrahangos vizsgálatra. Sikerült találnom egy orvost, aki soron és renden kívül hajlandó volt megvizsgálni. Nagyon komolyan vett, amikor elmondtam az előzményeket, s úgy fordította a képernyőt, hogy én is jól láthassam. Háromszor ment végig nagyon lassan az egész gerincen, s én is meggyőződhettem róla, hogy tökéletesen épek a csigolyák. Csodálkozott rajta, honnan tudom, hogy fiú, mikor még nem ultrahangoztak. Nem akartam misztikus magyarázatokba fogni, csak annyit mondtam, ami igaz is volt, hogy mind az ötnek a nemét tudtam attól kezdve, hogy megmozdultak. Hogyan magyarázhattam volna meg neki, hogy ez pontosan olyan élmény, mint mikor az ember becsenget egy lakásba, s ha odafigyel, anélkül hogy bármit hallana, tudja, hogy van-e otthon valaki vagy sem. Én is megszólítottam a bennem lévő kis emberkét, és figyeltem. Ha jó néven szólítottam, éreztem, hogy létrejött a kapcsolat köztünk, ha rossz néven szóltam hozzá (csak Bálinttal jártam így, akit először Eszternek szólítottam), akkor némaság, üresség volt a válasz. Amint aztán a helyes névre váltottam, éreztem, hogy összekapcsolódunk.

    Boldogan jöttem el a tanácsadásról. Persze az ultrahang nem szűr ki mindent, más baja is lehet a kicsinek, de fő, hogy a nyitott gerinc nem alakult ki nála. Ettől a félelemtől megszabadultam.

    A Pető Intézetet nem volt nehéz megtalálni. Senkit sem ismertünk, senki se ajánlotta, a telefonkönyvből tudtam meg a címet, s egy délelőtt elvittük Katit. Nagyon hittem, hogy ismeretlenül is szóba állnak velünk, fel sem merült, hogy elutasíthatnak.

    Kevesen voltak az előcsarnokban. Tizenéves mozgássérült gyerekek beszélgettek egy csoportban. Egy fehér köpenyes, szemüveges bácsi mutatta meg, hol kopogtassunk be. Két kedves, középkorú hölgy volt az irodában. Mikor meghallották, mi járatban vagyunk, kérték, hozzam be a kislányt. Megvizsgálták, beszélgettek vele, megnevettették, kölcsönösen tetszettek egymásnak. Foglalkozhatnak vele az Intézetben, mondták, megtaníthatnák bizonyos alapvető életfunkciók tudatos befolyásolására, minden olyan hasznos mozdulatra, amit az ő állapotában el lehet végezni. Idegsebészi ajánlást hozzunk a terhelhetőségről. Nem késtünk el, ráér a shunt-műtét után, addig úgysem tudják tornáztatni. Általában idősebb korban kerülnek hozzájuk a gyerekek.

    Két helyre vittem még el Katit ebben az első időszakban. Mindenképpen szerettem volna, ha tapasztalt ideggyógyász nézi meg, én nem tudom, hogy korához képest hol tart az értelmi fejlődése. Ők talán tudják, hogy a lemaradásból mi magyarázható az ingerszegény életmóddal, azzal hogy nem csúszva-mászva-totyogva-szaladgálva fedezi fel a világot. Egyik barátnőm ismerte az Országos Ideg- és Elmegyógyintézet gyermekosztályának vezetőjét, nála jobbat nem is képzelhettem el.

    Első perctől kezdve nagyon rokonszenvesnek láttam az orvosnőt. Nem volt körülötte semmi felhajtás, egyszerű szobácskában rendelt, semmi sem jelezte sem környezetében, sem viselkedésében, hogy ő itt az osztály vezető főorvosa. Úgy bánt Katival, mintha egy rokonkislány lenne, akinek a sorsa különösen érdekli. Biztos vagyok benne, hogy minden betege így érez. Nem biztatott, látta, hogy elfogadtuk a kislányt, a helyzetet, nem vagyunk elkeseredve. Vizsgálgatta, beszélgetett vele, s végül megállapította, hogy értelmileg teljesen ép, a reakciói jók, deréktól felfelé ideggyógyászati szempontból normálisan fejlett. Kérte, hívjam fel, ha a kicsi megszületett, szeretne még hallani rólunk.

    Ez is megnyugtató volt. Igaz, szerinte is el kell végezni a shunt-műtétet, de bizonyára várhatunk vele néhány hónapig. Hallott olyan esetekről, amikor magától helyrejön a hidrokefália (mindenkinek felvetettem ezt a lehetőséget, nagyon féltem a műtéttől), de szerinte Katinál nem állt le a fej növekedése, még ha csak fél centit nőtt is a fejkörfogat negyedév alatt.

    A legmegnyugtatóbb eredménye a szemvizsgálatnak volt. Múlt év októberében azért hoztam ki Katit, mert a szemfenékvizsgálat már bizonyos kóros elváltozásokat mutatott az agynyomás következtében. Most, félévvel később a Logodi utcai gyermekszemészetre mentünk el. Elmondtam, miért kérem a vizsgálatot. Az orvosnő hosszasan nézte mindkét szemét Katinak, s végül megállapította, hogy semmilyen elváltozást nem lát. Nem akartam hinni a fülemnek. Mondtam, az nem lehet, hisz féléve még elmosódott kontúrokat, pirosodást, duzzadt ereket láttak. Újból megvizsgálta mindkét szemet, s kért, higgyem el neki, semmi olyan elváltozás nincs, ami agynyomásra utalna. Megkérdeztem, eltűnhet-e, visszahúzódhat-e egy ilyen kórtünet. Elvileg igen, válaszolta.

    Hazafelé menet Álmos tolta Kati kocsiját. Mikor megálltunk egy piros jelzésnél, már nem bírtam tovább magamban tartani az örömömet, nagyot kiáltottam, és az Álmos nyakába ugrottam. Jól nézhettem ki a nagy hasammal. De nem érdekelt, hogy nevetséges vagyok, semmi se számított, csak az, hogy Katinak nemhogy romlott volna, de még javult is az állapota. Nincs veszélyben a látása, érdemes várni, lehet, hogy mégis megfordul a folyamat, és lassacskán csökken az agynyomás.

    Álmos az első hétfőtől munkába állt. Nem kapott komoly terveznivalókat, inkább kisebb tervmódosításokat adtak neki, de mégiscsak dolgozott, ráadásul a szakmájában, s az elvégzett munka arányában fizették is. Ez nem volt sok, de élelemre futotta belőle. A barátaink is segítettek eleinte anyagilag. Törtük a fejünket, merre induljunk el lakásügyben, végül úgy határoztunk, hogy egyelőre megnézzük a földrajzilag Budapesthez közeli lehetőségeket. Így történt, hogy Vináry Judittal, Nicolette nyugdíjas barátnőjével elhatároztuk, hogy egyik szombaton elmegyünk megnézni a m-i plébániát.

    Borongós, szeles idő volt. Reggel 8-kor indult a busz. A falu kb. 50 km-re van Budapesttől délre. Alföld, alföld, alföld. Nagyon nehéz lenne megszoknom, bár próbálom megtalálni benne a szépet. Másfél órai utazás után leszálltunk. A falun kívül állt meg a busz, vagy félórát gyalogoltunk, mire beértünk a központba, s ott valaki meg tudta mutatni, merre van a katolikus templom. Szinte egy óránk volt még a miséig. Körbejártuk a templomot, megtaláltuk a plébániát. Meglepődtem, hogy háromszintes, modern épület. Lapos tetejű, teraszos keskeny ház, alul garázzsal. Pici udvarán négy fenyőfa állt, egyébre hely sem volt. Hátul az épület az óvoda udvarára nézett, ez nagyon szimpatikus volt, hisz egyelőre két gyermeket is beírathattunk az óvodába. Mivel az eső eleredt, és nagyon fáztunk, beültünk a közeli teázóba. Tea nem volt, de egy kávé és sütemény mellett várhattuk a plébános atyát.

    Zöld Trabanttal érkezett, kevéssel tizenegy után. Ötven körüli, megtermett, szemüveges ember volt Dénes atya. Kicsit zavartan nevetgélt, kedélyeskedett. Utólag már tudom, hogy nehéz feladatot akart megoldani: úgy próbálta felajánlani nekünk az üres plébániát, hogy ne érezzük megalázónak, sőt mintha mi segítenénk azzal, hogy őrizzük az épületet és a templomot. Szellemessége mögött valami keserű, cinikus felhangot is éreztem, később megértettem, miért.

    Mise végén üdvözölt bennünket, s kérte a híveket, fogadjanak szeretettel, ha úgy döntenénk, hogy ideköltözünk. A szertartás után többen odajöttek, és igazán megható, meleg szeretettel hívtak, köszöntöttek. Voltak viszont, akik később nekiestek a plébános úrnak, miért nem kérdezte meg tőlük, beleegyeznek-e, hogy odaköltözzünk. Jellemző volt Dénes atyára a válasz: „Ha maguk rossz keresztények, nem egyeznek bele, és én nem hallgatok magukra. Ha viszont jó keresztények, beleegyeznek, akkor meg miért kérdezzem meg előre”.

    Mikor végigvezetett az üres plébániaépületen, nagyon csodálkoztam, miért látta ezt Álmos kicsinek. Igaz, akkor még nem tudta, hogy ha kell, szobakonyhás lakásban is elférünk. Az egész épület egyetlen magas lépcsőház volt. A lépcsők alján balra nyílt a lakást a sekrestyétől elválasztó nagy helyiség, amelyet raktározási célra használhatunk. A következő szinten volt a csöpp kis konyha kamrával, szemben vele egy 3x3 méteres szoba, eredetileg a házvezetőnőé. Fordult a lépcső, fent jobbra a fürdőszoba, szemben az iroda, balra egy másik kicsi szoba. Az iroda-nagyszoba egyik ablaka nézett az óvodára, pontosabban az óvoda udvarán álló hatalmas japánakác koronájára. A fürdőszobán át ki lehetett menni a tetőteraszra, ahonnan jól láthatók a Duna túlsó partján örökké füstölgő gyárkémények. M. egyike volt az ország legszennyezettebb levegőjű helységeinek.

    A lakásnéző után Dénes atya bepakolt minket a Trabantba, s hazavitt a közeli kisvárosban lévő plébániájára. Vidám beszélgetéssel töltöttük a vonatindulásig hátralévő időt.

    Hazafelé úgy gondoltam, ha Budapesten nem találunk valamit, ezt a plébániát választjuk otthonul. Csodálatos lehet a templom tőszomszédságában lakni. Állandóan érezném a sugárzását, bármikor átmehetnék, ha egyedül akarok lenni, ha összeszedetten szeretnék imádkozni. Talán olykor harmóniumozhatunk is. Az emberek tetszettek. Olyan ismerősnek tűntek az öreg nénik. Később tudtam meg édesanyámtól, hogy nagymamám az egyik szomszéd faluban született. Ugyanaz a testalkat, arctípus, rá emlékeztettek az itteni, templomba járó nénikék.

    Rákosszentmihályon több egyházi közösség között választhattam, de végül az Ida utcai kápolna mellett döntöttem, mert az volt a legközelebb, s én egyre nehezebben mozogtam. Borival sétáltam át egyik délután körülnézni. Olyan szerencsénk volt, hogy éppen ott találtuk az atyát a kertben.

    Egészen másként volt kedves, mint Dénes atya, inkább olyan kötelességszerűen. Ő sem sugárzott, benne is éreztem keserűséget, szomorúságot. Összesen háromszor találkoztunk. Amikor megtudta, hogy van egy Katink, első hallásra megbotránkoztatónak tűnő kérdéssel reagált: „ugye, milyen áldás egy ilyen gyermek a családban?” Megdöbbentem. Tudtam, hogy ha őszinte akarok lenni, csak igennel válaszolhatok, de úgy éreztem, ezt én belülről láthatom így, sőt csak így láthatom, ha ép lélekkel akarom leélni az életemet, de egy idegennek csak a részvétre van joga, nem tudhatja, hogy engem, az édesanyát, nem bánt-e meg egy ilyen kijelentéssel. Ránéztem, de az arcán nem álszent kegyességet láttam, hanem sürgető várakozást, olyan ember arca volt, aki sóvárog az áldozat, a lemondás tisztító ereje után.

    Isten akaratába belenyugodni, elfogadni, sőt örülni neki, ajándéknak tekinteni a szenvedést, a hűség és szeretet próbáját, talán erre gondolt a tisztelendő úr. De közben egy ártatlan kisgyermek szenved, és én az ő szenvedése árán tisztuljak meg? Szenved-e Kati? Épp ebben áll az én feladatom: úgy viselkedni vele, úgy nevelni, úgy szeretni, hogy a lehető legkevesebbet szenvedjen, kevesebbet, mint számtalan futkorászó, ép-egészséges társa. Ami rajtam múlik, nekem kell megtennem ezért, a többi szenvedés ellen csak imádkozni tudok.

    Hiába próbáltunk a környéken vagy valahol a közelben lakást találni. Olgáék megkértek, hogy ha lehet, májusban hagyjuk el a házat, hogy legyen idejük előkészíteni, mire jönnek a zilahi rokonok. Így történt, hogy végülis M. mellett döntöttünk.

    Május 12-re vártam a gyermek érkezését. Féltem attól, hogy nem tudok idejében eljutni orvoshoz. A környéken nem volt szülészet, végülis Nicolette nőgyógyászánál jelentkeztem a János kórházban. Kéthetenként, majd április közepétől hetente jártam ellenőrzésre. Amikor Vináry Judit, aki öt percre lakott a János kórháztól, felajánlotta, hogy az utolsó hetekben nála lakhatom, úgy döntöttünk, elfogadjuk a meghívást. A nagyobb gyerekek édesanyámmal és Álmossal Olgáéknál maradtak, amíg a M-re költözést megszervezik, én pedig Katival átmentem Budára. Szép, csendes életünk volt, Judit nagy szeretettel szolgált-kiszolgált mindkettőnket. Egyik vasárnap a többiek is eljöttek látogatóba, máskor Melinda és leányai kerestek fel.

    Április 29-én költöztünk M-re. Én is lementem Katival, szerettem volna ott lenni, amikor a bútorokat elrendezik. Két éjszakát ott töltöttem, utána egyedül utaztam vissza Judithoz Budapestre, hogy mostmár teljes figyelmemet a közeledő kis jövevénynek szenteljem. Először váltam el Katitól, mióta egyhónapos korában hazavittem a kórházból. Igyekeztem minden tudnivalót elmondani édesanyámnak Kati gondozásáról, akkor úgy hittem, nem hagytam ki semmit. Az éjszakai szolgálat lesz nehezebb édesanyámnak, mert Kati nem tud megfordulni, s éjjel kétszer-háromszor meg kell fordítani, ha felébred. Nem szabad a hátán feküdnie, hisz ott van a hólyag a derekánál, de nem is igen tud a hátán lenni. Bíztam benne, hogy amilyen nyugodt, vidám kicsi lány, nem fogja megsínyleni, hogy nem vagyok vele. Ekkor már elég jól beszélt, sok mindent ki tudott fejezni. Nagyon könnyen memorizált, a tévé angol nyelvleckéjéből megtanult tízig számolni angolul, de a néhányszor ismételt mondókákat, versikéket is hibátlanul utánunk mondta.

    Négy napot töltöttem egyedül Juditnál. Nagyon lassan telt az idő. Igyekeztem pihenni, élvezni a csodálatos budai környezetet, s magamban azon sajnálkoztam, hogy szegény születendő kisfiam alföldi gyerek lesz. Nem tudtam elképzelni, hogy az én fiam úgy nőjön fel, hogy ne lássa a hegyeket, dombokat, erdőket, ne tudja már egészen kis korától megkülönböztetni a tölgyfát a bükktől. Szegény Andráskám, csak az akácot fogja fának ismerni.

    Féltem a szüléstől, attól, hogy elkések, nem érek be idejében, éjjel nem kapunk taxit. Május 7-én kellett mennem ellenőrzésre, kértem a főorvosnőt, ha lehetséges, utaljon be már most az osztályra, nagyobb biztonságban érzem magam, ha helyben lehetek. Kiderült, hogy ez bevett szokás. Összecsomagoltam, és másnap reggel bementem a kórházba. Ott nem éreztem annyira a gyermekek hiányát sem.

    Nyolcágyas kórterembe kerültem a nőgyógyászaton. Hárman voltunk gyermeket váró édesanyák, de minden ágy foglalt volt. Próbáltam kitalálni, mi bajuk lehet a többieknek. Gondoltam, petefészek-gyulladás, kivizsgálás, vérzés vagy valami hasonló. Én kis naiv. Csak ebéd után, mikor egymás után szó nélkül szedelőzködni kezdtek, jöttem rá, miről van szó. Beleborzongtam. Otthon ilyen nem volt, azért nem jutott eszembe. Egyik társunk aznap reggel jött be, délelőtt elvégezték a „műtétet”, s délután már, mintha mi sem történt volna, indult haza szépen kikenve-kifenve.

    Férjes asszonyok voltak mind. Egyik azért vétette el a gyerekét, mert már volt neki egy, s nem akart többet. Másik külföldi útra kísérte a férjét – csak nem képzelem, hogy terhesen fog elindulni?! A harmadik félt a szüléstől, az anyagi nehézségektől, építkeztek, sok az adósság. Nem tudom, hogyan érezték magukat közöttünk. Ketten minden percre vártuk a szülést, vidáman, boldogan készülődtünk. Harmadik társunk veszélyeztetett terhes volt, már volt egy gyereke és egy vesztése, mindent hajlandó volt megtenni, hogy megtarthassa ezt a gyermeket. Feszült volt a légkör a kórteremben, az „ambuláns betegek” igyekeztek úgy tenni, mint akik tévedésből kerültek ide, kényszeredetten válaszoltak a kérdésekre, s amint lehetett, elmenekültek. Ki a világba, ahol nem kell szégyenkezniük tettükért, ahol nem szembesülnek saját lelkiismeretükkel, elhallgattatják a vádló gondolatokat. Idebenn szerencsétlenek, magányosak voltak, de igazából nem is ezért sajnáltam őket. Erről ők tehettek. De sajnáltam őket a hitetlenségükért, azért mert nem kaptak biztatást sem önmagukból, sem a környezetüktől, hogy ne dobják el az ajándékot, ne tapossák el a kincset, amelynek őrzését rájuk bízták. Nem hiszem, hogy van anya, aki szívesen dobja el magzatát, csak a könnyebbnek vélt megoldást választják, mert így látták másoktól, mert így tűnik ésszerűnek, s az a belső hangocska, ami ellene szól, nem képes elnyomni az összes többit.

    Délután kimentem sétálni az udvarra, vártam Álmost. Már jóideje éreztem összehúzódásokat, de nem akartam elhinni, hogy megkezdődött a szülés. Figyeltem az órámat. Mikor Álmos megjött, húszpercenként, majd tizenöt percenként, tízpercenként jöttek a fájások. Mikor már hét percnél tartottam, nem vártam tovább, kértem Álmost, maradjon az előtérben, én pedig becsengettem a szülészeti osztályra. Előbb durván rám szólt a nővér, mit zavargok ilyenkor, de miután megvizsgált, megenyhült, s azonnal nekifogott az előkészületeknek.

    Álmos várhatott. Szerencsére rájött, miért nem kerülök elő, s egy óra múlva elindult, hogy még elérje az utolsó buszt. Mire hazaért M-re, és az első telefontól felhívta a kórházat, már jelentették neki, hogy három kiló huszonöttel megszületett a fia.

    Hála Istennek, ép, egészséges kisfiú volt, s szombaton, ötnapos korában vele együtt hazaengedtek.

    Itt kéne abbahagynom. Olyan szépnek tűnt minden. Van otthonunk, Álmos munkát kapott a faluban, nem kell bejárnia Budapestre, Borika iskolába jár M-en, Bálint, Eszter óvodába, Kati vidám, nyugodt, édesanyám, édesapám velünk vannak segíteni, a szomszédok, a falubeliek rendesek, aranyosak, ellátnak mindennel, amire szükségünk van. Dénes atya szellemességével, szerető gondoskodásával mindig felvillanyoz, ha meglátogat. Szép az élet, hálásak vagyunk Istennek, hogy lassacskán minden megoldódott, András születésével mostmár minden nehézségen túljutottunk. András eszik, elég sokat sír, de ez természetes, én is jól vagyok. Igen, itt kellene abbahagyni.

    Eszembe jut egy közismert legenda Jézus egy kései tanítványáról, aki visszatekintve, eddigi életútját tengerparti homokban hagyott lábnyomoknak látja. Jól követhető, hogy Jézus lábnyoma, aki most is vele van, párhuzamosan halad az övével: Jézus végigkísérte az életét. De ahogy jobban megnézi a tanítvány, észreveszi, hogy élete legnehezebb periódusaiban eltűnik az egyik lábnyom, mintha olyankor Jézus elhagyta volna. Megkérdi az Urat: „Uram, hogy lehet az, hogy Te mindig velem jöttél, elkísértél az utamon, de amikor valami nagy baj ért, szomorú vagy szerencsétlen voltam, elhagytál engem?” „Fiam, válaszolt Jézus, amikor könnyebb volt az életed, veled mentem, azért látod a párhuzamos lábnyomokat. Amikor bajba kerültél, s csak egy lábnyomot látsz, az ölemben hordoztalak.”

    Az elején azt írtam, hiszem, hogy Kati nem büntetésből lett ilyen, hanem hogy „Isten tettei megnyilvánuljanak rajta”. Nem hagyhatom abba a történetet akkor, amikor Jézus lehajolt, és ölbe vett mindkettőnket.

    Ahogy hazakerültem a kórházból, Kati gondozását visszavettem édesanyámtól. Meleg volt, rövid ujjú kis rugdalózót adtam rá. Délután feltűnt, hogy a rugdalózó hátán megjelent egy pár centiméter átmérőjű nedves folt. Arra gondoltam, hogy ült, nekitámaszkodva a párnájának átizzadt. Tisztát adtam rá, de a következő pelenkacserénél újból ott volt a folt. Levetkőztettem, oldalra fordítottam. A szépen begyógyult, sima, kidudorodó kéle közepén fel volt szakadva a hártya, és egy parányi lyukon át szivárgott a gerincfolyadék. Megszédültem. Ez nem lehet igaz! Ott tartunk, ahol egyhónapos korában. Hiába volt minden, ami azóta történt, Kati életveszélyben van. Keservesen elkezdtem sírni, szerencsére a gyerekek nem voltak otthon. Nem uralkodtam magamon, ordítottam a fájdalomtól. Szegény szüleim. Édesapám azóta se vette többé ölébe Katit, azt hiszi, ő rontott el valamit. Édesanyám elmondta, hogy pár napja (!) reggel pisisen találta a kislányt, a pizsamája, az ágynemű is el volt ázva. Elfelejtettem mondani, hogy nagyon vigyázzanak a pelenkázásnál, a pelenka mindig a seb alatt kell, hogy végződjék, nedvesség ne érje a beteg felületet. Egyszerűen felmarta a vizelet azt a vékony hártyát, ami a nyers részt fedte.

    Összeszedtem magam, és megpróbáltam gondolkozni. Két dolgot tehetek. Azonnal elkezdem kezelni úgy, mint újszülött korában, hátha megint sikerül megakadályozni a befertőződést, és hátha megismétlődik a csoda: újrahártyásodik a seb. A másik dolog, hogy azonnal el kell vinni az Amerikai útra, s kérni, végezzék el a rekonstrukciós műtétet, amit múlt ősszel emlegettek, s amivel végleg le tudják zárni a gerincet.

    Én nem utazhattam András miatt. Álmos kivett egy szabadnapot, és édesanyámmal ketten felvitték Katit Pestre. Féltem, hogy bent tartják a kórházban, de most nem volt idő tétovázásra. Délután már itthon voltak Katival együtt. Édesanyám nagyon feldúlt volt. „Azt mondta a doktornő, hogy ez egy elveszett gyermek, ők semmiért nem vállalják a felelősséget.” Végül beleegyeztek, hogy a szülők kifejezett kérésére és felelősségére megműtik, előjegyezték június 26-ra. Több mint egy hónapig kell életben tartanom.

    Kati olyan volt, mint máskor: derűs, nyugodt. Nem zavarta, hogy többet piszmogok a hátán tisztába tételkor. Közeledett a második születésnapja. Nem volt jogom panaszkodni. Legfeljebb két hetet jósoltak neki, s ő már két éve velünk van. Nagymamámra gondoltam, aki nyolcvanegy évesen vesztette el 61 éves, legidősebb fiát. Összeveszett miatta Istennel, összeveszett a világgal. A temetésen részt sem vett, közvetlen előtte, száraz szemekkel elbúcsúzott ravatalon fekvő fiától. Attól kezdve nem látta őt senki mosolyogni. Naponta felkerestük, komoly, sőt komor volt, számára nem létezett többé vasárnap, ünnepnap, összeszorított foggal, dühös fájdalommal perlekedett Teremtőjével. Hónapok múltak így, mígnem egyik vakációban, amikor meglátogattam, mosolyogva, kedvesen jött elém, úgy mint régen. Nem mertem kérdezősködni, ő hozta szóba a változás okát. „Tudod, sokat veszekedtem a Jóistennel, hogyan vehette el tőlem az Öreg fiamat. Tegnap békültem ki Vele. Megvilágosodott előttem, milyen ostoba vagyok. Azon rágódom, miért vette el tőlem a gyermekemet, ahelyett hogy hálával borulnék Elé, mert 61 esztendőn át az enyém lehetett.”

    Megpróbáltam én is így látni a Kati rövidke életét. De nem adtam fel. Épp olyan kétségbeesetten vártam a csodát, mint a születése után.

    Levelet kaptam Esquelbecq-ből. Marie-France írta, hogy a férje egy helyi csoporttal Lourdes-ba ment zarándoklatra, s ott megérkezésük másnapján délután fél háromkor a sokszáz jelenlévő közösen imádkozott Katiért.

    Körülbelül egy hónap telt el. András úgy öthetes volt, amikor észrevettem, hogy Kati háta újból behegedt. Már nem tudtam úgy örülni, mint két évvel ezelőtt, hisz mostmár minden tisztába tételkor remegve fogom megnézni, ép-e még a hártya a hátán.

    A záródás után két nappal Kati negyven fokos lázzal ébredt reggel. Alig evett valamit, azt is kihányta. Közömbössé vált a világ iránt. Hátán a kéle erősen duzzadt és piros volt, a kutacsa feszesen lüktetett. Nem tudtam eldönteni, hogy ezek a tünetek a magas láztól vannak-e, vagy együtt jeleznek valamilyen komoly fertőzést. Emlékeztem, hogy Kati újszülött korában Judit azzal magyarázta a fertőzés elmaradását, hogy amíg egyfolytában kifelé szivárog a gerincfolyadék, a baktériumok sem tudnak könnyen behatolni. Most lehet, hogy a záródással bentrekedt baktériumoktól befertőződött a liquor. Elhívtuk a körzeti orvost – gyermekgyógyász akkor nem volt a faluban. Ő is tanácstalan volt. Nem hitte – vagy engem áltatott vele –, hogy a seb fertőződött be, azt mondta, annak helyi tünetei volnának, sokkal pirosabb, duzzadtabb kéne legyen, mint máskor. Jól esett hinnem neki, ezért nem mondtam, hogy bizony sokkal csúnyább a seb, mint amikor láztalan Kati. Ha jól emlékszem, Penicillin injekciót kapott a kislány. A hányás miatt fel se merült, hogy szájon át kezeljük. Három nap múlva jobban lett. Ez a három nap elég volt arra, hogy az átélt izgalmak, feszültség hatására teljesen elapadjon a tej, kicsi fiamat nem tudtam tovább vele táplálni.

    Pár hétig minden rendben volt, akkor újra szivárogni kezdett a gerincfolyadék, valószínűleg a meleg, az izzadság miatt mállott szét a vékony, friss hártya a seben. Kezeltem, két hét múlva záródott. Mostmár tanultam az előző esetből, nem hagytam abba a kezelés (fertőtlenítőszer és hámosító spray) azután sem, hogy begyógyult.

    Közben, számomra észrevétlenül, eltelt a nyár. Alig emlékszem valamire, félálomban éltem. A kicsi nagyon rossz alvó volt, s hogy ne ébressze fel a többieket, mindig felkeltem hozzá, ha sírt. Volt olyan éjszaka, különösen ha a többiek is rosszul aludtak, hogy tízszer- tizenötször keltem fel hozzájuk. Nagyon ritkán fordult elő, hogy egyfolytában két órát tudtam aludni. Szerencsére csak nekem volt nehéz ez a nyár, a többiek szívesen gondolnak vissza rá. A gyerekek sokat játszottak a szomszéd pajtásaikkal, néha kirándultunk a Duna-partra, átmentünk kompon Dunaújvárosba, strandoltak, játszottak a parkban. Persze csak olyankor mentünk, ha Kati és András is velünk jöhetett. Vendégeink is voltak a nyár folyamán, testvéreink, szüleink, rokonok, jó barátok látogattak meg otthonról.

    A falubeliekkel továbbra is jó volt a kapcsolat. Nagyon sokat segítettek. Zöldséget, tojást, húst hoztak, ruhaneműt, bútort kaptunk. Szerencsére olyan helyre kerültünk, ahol még nem ábrándultak ki az erdélyiekből. Míg lakást kerestünk, sokszor hallottuk, hogy egy-egy falu, közösség befogadott egy menekült erdélyi családot, s ők csúnyán kihasználták a vendégszeretetet: panaszkodtak, hazudtak, mindegyre segélyekért perlekedtek, eljátszották az emberek jóindulatát és segítőkészségét. M-re is érkezett egy székely család félévvel előttünk, szépen beilleszkedtek, házat, munkalehetőséget kaptak a tanácstól. Mi is meg voltunk elégedve a körülöttünk kialakult hangulattal, bár néhányan figyelmeztettek, hogy amint lehet, hagyjuk itt a falut, mert nem nekünk való hely ez. Megrögzött ateista, jómódú társaság viszi a prímet a falu közhangulatában, ott vannak mindenütt: tanácsban, tsz-ben, iskolában, s aki másként gondolkodik, annak lehetetlenné teszik az életét, kiutálják a faluból. Azt mondták, a tanügyből minden rendes embert kitúrtak már.

    Azt nem volt nehéz észrevenni, hogy itt nincs, és nem is lesz egyhamar rendszerváltás. „Eddig tanácstagnak hívták, most képviselőtestületi tag a férjem” – mondta találóan a szomszédasszonyom. Szeptemberben a tanévnyitón, az első osztályba lépett Bálint fiam osztálytermének falán ott díszelgett a Kádár-címer a tábla fölött. Meggondolatlanul rákérdeztem, hát az mit keres ott. A fiatal kis tanítónő megvonta a vállát: „Igazgatói utasítás. Azt mondta az igazgatónő, hogy amíg az új címer meg nem érkezik, tegyük ki ezt, hogy ne maradjon címer nélkül az osztály.”Ezzel az indoklással akár a kanadai címert is kitehették volna. (Ezt az ötletemet már szerencsére sikerült magamban tartanom.) Közömbösség? Sötétség? Ellenállás? Nem tudom.

    Harmadszor augusztus végén nyílt meg Kati hátán a seb. Két hét múlva begyógyult. S megismétlődött a júniusi eset: egyik reggel éreztem, hogy tüzel a teste. Végbélben mértem a lázát. Mikor a higanyszál elérte a 41,5 fokot, és még nem állt meg, kivettem a lázmérőt, nem mertem ennél magasabb lázról tudomást venni. Teljesen apátiás volt, csak a borogatásoknál sírt fel. Mindent kihányt. A fejét nem tudtam megmozdítani, nagyon fájt. A lázcsillapító hatására 5-6 óránként 38 alá tudtam szorítani a lázát, ilyenkor sikerült beadnom neki egy-egy fél Clorocidot. Két nap múlva megnézte az orvos, azt mondta, ha nem akarom, hogy a kiszáradástól meghaljon, azonnal vigyem kórházba, mert infúzióra van szüksége. Ő már a Marosvásárhelyről érkezett gyermekorvosnő volt, nagyon szeretett minket.

    Az Amerikai útra vittem Katit. Kőkemény, feszes volt a kutacsa, tudtam, hogy gyors beavatkozásként kamrapunkciót szoktak végezni, ezt csak ott tudják megcsinálni, hiába viszem a kalocsai kórházba, ahová tartoztunk. Mentő vitt fel Budapestre. Az ügyeletes orvos megvizsgálta, s azonnal beutalták. Megnyugtatott, hogy nincs életveszély, kamrapunkciót nem végeznek, de azonnal rá kell kötni az infúziót.

    Kati életének, s az enyémnek is legsötétebb napjai következtek. Kezdődött az infúzió bevezetésével. Hogy ne kelljen áthelyezni a tűt, preparálniuk kellett a többszöri szúrással végre megtalált vénát. Ez felnőtt embernek is komoly próbatétel, hát még egy ilyen pillangókezű kisleánynak. Mindkét kezét kikötötték azután, hogy ki ne tépje a tűt. Alig volt eszméleténél, de a fájdalmat érezte. Míg otthon egyfolytában enni-inni kért, – már borzasztóan le volt soványodva a többnapi koplalástól –, itt nem volt hajlandó semmit magához venni, még a hőn szeretett cumisüvegét is elutasította. Belém hasított a gondolat, hogy hallottam állatokról, akiket megfosztanak szabadságuktól, kínoznak, vagy más, állandósult szenvedésnek vannak kitéve, nem fogadnak el semmi ételt: ösztönösen eldobják maguktól az életet. Borzalmas volt az a gondolat, hogy Kati netán elutasítja magától azt az életet, amit olyan nehezen, annyi kínlódással tudtunk fenntartani. Hát tényleg hibáztam? Önző voltam? Annyira féltem a fájdalomtól, amit az elvesztése okozott volna, hogy többször is az életére szavaztam, amikor lehetőség lett volna rá, hogy minden további kínlódástól, szenvedéstől megszabaduljon? Tévedtem? Hagynom kellett volna, hogy meghaljon, ahogy hűvösfejű kívülállók tanácsolták? Drága kicsi lányom, én tehetek róla, hogy ilyen rettenetesen szenvedsz?

    Esténként hazautaztam, reggel szorongva vissza. Újraéltem a zilahi rettegést, amikor nem tudtam kórházba menet, hogy életben találom-e még. Esténként továbbra is együtt imádkoztunk a gyerekekkel. Most nem tudtam olyan hevesen könyörögni az életéért, mint a születése után. Elbizonytalanodtam. Hogyan szabad imádkoznunk? „Legyen meg a Te akaratod, Uram, de ha visszaveszed őt, erősíts meg, hogy könnyebben elviseljem.” Már nem voltam biztos benne, mint régen, hogy sok öröm várja, amiért érdemes életben maradni.

    Volt egy angol tanítványom. A sekrestyéhez vezető szobában tartottam az órát, hogy a kicsi ne zavarjon. Szemben velem a falon egy festmény lógott. Idealizáltan szép, európai arcú Mária tartott egy kis gyermeket a karján, olyan volt a háttér, mintha virágos mezőn állnának. Mária alakja csak deréktól felfelé látszott, a kicsit magához szorította, de közben rám nézett, derűs, meleg mosollyal a tekintetében. Míg Anikó a szavakat keresgélte a feladat megoldásához, én megszólítottam Máriát. Úgy éreztem, válaszolnom kell a mosolyára, amely azt mondta: „Add nekem nyugodtan, hidd el, én is fogom úgy szeretni, mint te, és itt sosem kell szenvednie. Jó anyja leszek helyetted, bízzál bennem.” „Vedd hát el, bízom benned, de szeresd nagyon. Bármennyire fáj, el kell fogadnom, hogy jobb dolga lesz nálad.” Nehezen tudtam elszakadni a képtől, s tovább tartani az órát.

    Második nap Kati arca csúnyán megduzzadt. Még a homloka is megnagyobbodott, a szemnyílása résnyire szűkült. Kérdeztem, mi okozhatja az ödémát, talán a veséje nem működik, túl sok folyadék került a szervezetébe az infúzióval? Nem, nem valószínű, hogy a vese, de más okát nem tudták mondani. Negyedik nap kicsit jobban lett. Akkor már másodszor vettek mintát az agyvízből a kutacson át, mind a kettő negatív volt. Az orvos nem kételkedett benne, hogy agykamra-gyulladás okozta a tüneteket, de a bevett Clorocid hatására a baktériumok nem mutathatók ki. Az arca lelohadt, a láza csökkent, de minden nap felment 38-ig. Az volt a vélemény, hogy sürgősen el kellene végezni a shunt-műtétet, hogy ha ismétlődne a fertőzés, az agy ne károsodjék a túlzott nyomástól. A liquor minősége megfelelne a műtétnek, de nem lehet tudni, mi okozza a lázat, lázasan nem műthetik, ha nincs életveszélyben. Még egy-két napig bent tartják, s ha nem változik az állapota, hazaengedik azzal, hogy vigyem el valamelyik kórház belgyógyászati osztályára, ahol a további kivizsgálásokat elvégzik.

    Ekkor már egy-egy pillanatra megállapodott rajtam a tekintete, ez óriási eredmény volt, de a szenvedés nem enyhült azáltal, hogy a tudata éberebb lett.

    Egyik este hazafelé a vonaton a kocsi túlsó végében gyereksírást hallottam. Egész nap szenvedő gyerekek között voltam, nagyon érzékeny lettem a sírásra. Kicsi gyerek lehetett, valószínűleg álmos volt, unta az utazást, s a bömböléssel fejezte ki rosszallását. Az anyja tűrte egy darabig, aztán nagyon csúnyán ráordított. Nem tudtam a helyemen maradni. Torkomban dobogó szívvel előre mentem, s megérintettem a még mindig veszekedő fiatalasszony vállát. A kicsi a kocsijában rúgkapált a két ülés között. „Asszonyom, ne haragudjon, hogy megszólítom, de kérem, ne legyen dühös a gyermekére.” Meglepődött, felkapta a fejét, talán látott valamit az arcomon, ami miatt nem küldött el, hanem kicsit ingerülten magyarázkodni kezdett. „Persze, tudom, nem szabad kiabálni a gyerekre, de ez már…” Nem engedtem, hogy befejezze, mert szinte elsírtam magam, s előtte még mondani akartam valamit. „Nézze, én most olyan helyről jövök, a gyermek-idegsebészetről, ahol az édesanyák bármit megtennének, hogy a gyermekük itt lehessen egészségesen, s torkaszakadtából ordítson. Kérem, ne bántsa a gyermekét.” „A magáé is ott van?” – kérdezte halkan. Csak bólintottam, aztán megfordultam, és visszamentem a helyemre. Nem tudtam visszatartani a könnyeimet, hagytam, hadd csorogjanak végig az arcomon.

    Ötödik nap levették az infúziót, s mert már egy egész üvegnyi tejet meg tudott inni Kati, megengedték, hogy hazavigyem. Úgy egyeztünk, hogy ha sikerül kikezelni és levinni a lázát, visszahozom a műtétre. Otthon vártuk meg a baktériumtenyésztés eredményét. Mikor az megérkezett, levittem Kalocsára. Nagyon rendes volt a gyermekosztály vezetője a kórházban. Mivel olyan gyógyszerre volt szükség, ami a gyógyszertárakban nem, csak kórházi használatra volt kapható, kiadta, hogy hazavigyem, s otthon beadassuk az injekciókat. Azt mondta, a kórházban úgysem tudnák olyan jól ellátni, és biztosan többet szenvedne, mint otthon.

    A kezelés hatására Kati rövidesen meggyógyult. Elmúlt a láza, visszatért állandó derűje, s enni kezdett.

    Egyik nap levelet kaptam Vináry Judittól. Egy természetgyógyászról írt, akinek néhány előadását hallgatta, s akitől megkérdezte, hajlandó volna-e megnézni Katit. Akkor még kevés természetgyógyász működött, csak azok szólaltak meg, akik régóta, titkon űzték ezt a mesterséget. Mivel az illető hajlandó találkozni velünk, Judit megírta a címét, telefonszámát, hátha egyszer úgy döntenék tanácstalanságomban, hogy ezt is megpróbálom. Ugyanabban a levélben küldött néhány fénymásolt oldalt Egely György egy könyvéből. A kiragadott rész a sheffieldi egyetem orvoskarának egyik osztályáról számol be, ahol John Lorber professzor vezetésével évtizedek óta tanulmányozzák a vízfejű egyének agyműködését, s általában a gerincsérv-vízfejűség tünetegyüttest.

    Nem sokáig teketóriáztam, írtam egy levelet Lorber professzornak. Pontos címet nem tudtam, „Sheffield – Egyetem – Orvosi Kar – Anglia” ennyi állt a borítékon angolul a professzor neve alatt. Részletesen leírtam benne Kati betegségét születésétől mostanáig, s feltettem neki néhány kérdést, amire az általam ismert orvosok nem tudták a választ: a vízmennyiség és a táplálkozás összefüggéséről, a behámosodás tartósságáról, a vízfejűség spontán megoldódásának esélyéről stb. Nem telt el három hét, és választ kaptam Angliából, pedig mint kiderült, a professzor nyugdíjba ment, s vidéki otthonába küldték utána a levelemet. Nagyon kedvesen írt, bár érdemben nem tudott válaszolni a kérdéseimre. Nem nagyon biztatott a jövőt illetően, de kedvemet se szegte a további igyekezetben. Föltétlen javasolta a shunt-műtétet, ami akkor sem árt, ha közben magától megoldódik a helyzet, viszont sokat veszíthetünk nélküle, ha bármikor – és ez előfordulhat – leszűkül, bezáródik az a természetes elvezető csatorna, ami spontán létrejött. Felajánlotta, hogy ha van annyi pénzünk, hogy elvigyem Katit, szívesen megnézik, de nem hiszi, hogy érdemben többet tudnának javasolni, mint amit most leírt a beszámolóm alapján.

    Hónapokkal később tudtam meg, hogy ő az a – különben magyarországi származású – Lorber professzor, aki évekkel ezelőtt kidolgozta azt a feltételrendszert, amelynek a megszületett gerincsérves baba állapota eleget kell, hogy tegyen ahhoz, hogy egyáltalán foglalkozzanak vele. Szelekciós elveknek nevezik ezeket, azóta többször hallottam ebben a fájó, sértő, már-már felháborító formában is: a gyermeket „szelektálták”. Katit egyértelműen „szelektálni” kellett volna a lorberi elvek szerint születése pillanatától a teljes altesti bénaság miatt. Ezeket a szempontokat általánosan elfogadta az európai orvostársadalom, s legtöbb kórházban ezek alapján és nem a szülő kérése szerint ítélkeznek a gyermekek fölött. „A szülő az őt ért sokk hatására nincs olyan állapotban, hogy teljes felelősséggel döntsön, különben is embertelen dolog olyan helyzetbe hozni, hogy ő mondja ki gyermeke fölött a halálos ítéletet.” Nem tudom elfogadni. Embertelen, és ami még nyilvánvalóbb: istentelen viszonyulás. Nincs jogunk „szelektálni” Istennek egy teremtményét, egy emberi lényt, akit Ő életre hívott.

    Egy képeslapon megköszöntem a professzor kedvességét, de beláttam, nincs sok értelme Katival újabb hosszú útra indulni. A szeptemberi szenvedése mostmár elhomályosította bennem az ellenállást a shunt-műtéttel kapcsolatban. Legfélelmetesebb tüneteit az agynyomás okozta, ezt a sikeres műtét megoldaná, tehát meg kell lennie.

    Október közepére teljesen láztalan lett Katikám, gondoltam, még két hétig várok, hogy erősödjék, aztán újra elviszem az Amerikai útra, hogy elvégezzék a műtétet. Ha jól számolom, ötször indultunk neki a műtétnek, s valami mindig közbejött, ami megakadályozta. Én csak egyszer döntöttem ellene, Párizsban, a többi négy esetben vagy az orvos javasolta a halasztást az áttelepülésünkig, vagy betegség jött közbe, mint most júniusban és augusztusban.

    November elején újra felszedelőzködtünk. Most már nem tétováztam, nem próbáltam kibúvót keresni, azt sem engedtem meg magamnak, hogy elérzékenyüljek, mikor beültünk a mentőbe – ki tudja, visszahozom-e még? –, nem, most nagyon erősnek és határozottnak kell lennem.

    Kilenc óra után értünk a kórházba. Az ismerős főorvosnő éppen az osztályon tartózkodott. Közölte, hogy elkéstünk, mert a sebész, aki dönt Kati felvételéről, már műtőben van, hosszú, többórás műtétet végez, nem érdemes megvárni, ma már úgysem foglalkozik érdemben Katival. Nem tanácsolja, hogy befektessük, ha van hova vinnem Budapesten, mert hurutos betegek vannak az osztályon, minél kevesebbet van köztük, annál jobb. Inkább jöjjünk másnap reggel nyolc órára.

    Kati végigsírta azt a tíz percet, amíg az épületben voltunk. Ahogy a gyermekoszály folyosójára értem vele, s benyitottunk az ajtón, elhagyta szokásos közömbös derűje, riadtan nézegetett jobbra-balra, s torkaszakadtából ordítani kezdett: menjünk haza!! Egészen biztosan ráismert a helyre. Én sem éreztem jól magam, láttam bent a kórtermi folyosón, milyen fintorogva néznek össze a nővérek, hogy újra itt van Kati, megint zavarni fogja a többi kis beteg éjszakai nyugalmát. Eszembe jutott egyik nővérke nyári kiselőadása, amit akkor tartott, amikor egyik csendes pihenő alatt a tv előtt kötögetett, én meg Kati ágya mellett ültem. Egyik társának, egy fiatal lánynak magyarázta, milyen igazságtalan dolog, hogy a fogyatékos gyerekek anyját mindenki sajnálja, mindenki segíteni akar rajtuk, mert látványos a szenvedésük. Bezzeg azt senki sem tudja, hogy neki milyen keserves az élete a férje mellett, mennyit kell szenvednie. Ha kevesebb a festék rajta, talán elgondolkodom azon, amit mondott.

    Tudom, nagyon nehéz lehet éveken át olyan súlyos betegeket gondozni, mint akik az idegsebészeten megfordulnak. Sok szenvedést, sok küzdelmet az életért, sok haldoklást kell végignézniük. Megértem, hogy hosszú távon ezt csak úgy lehet elviselni – hit nélkül –, ha megkeményednek, ha érzéketlenné válnak mások baja iránt. Katival is az lehetett az ellenérzés fő oka, hogy nem segíthetnek rajta. Nem nyújthat sikerélményt, csak gondot jelent, s elfoglalja a helyet mások, gyógyítható betegek elől. Mondom, megértem őket, de nagyon nehezen tudom elviselni a gondolatot, hogy Katit náluk kell hagynom. Egyedül az idős főnővértől kapna gyöngéd szót és szeretetet. Úgy sugárzott az a néni, mintha minden melegség és együttérzés benne gyűlt volna össze, ami kiveszett, kikopott egyes kolléganőiből.

    Gyorsan elbúcsúztam a főorvosnőtől, s lementünk a kapushoz taxit rendelni. Melindáékhoz vittem Katit, ott fogjuk tölteni a mai napot s az éjszakát, holnap újra eljövünk, de már korábban. Boldog voltam, hogy még egy napig enyém lesz Kati. Mire megérkeztünk, már jó kedve volt, játszott, beszélgetett a gyerekekkel. Délután feltűnt a csendessége. Megsimogattam, majd kértem egy lázmérőt. 39,6 fok végbélben. Nem akartam hinni a szememnek. Semmi más tünete nem volt. Hát megint halasztódik a műtét. Ez már nem lehet véletlen. Melindával úgy egyeztünk, náluk maradhatunk, amíg eldől Kati sorsa: hazamegyünk-e vagy megvárjuk, míg műthető lesz.

    Este eszembe jutott a természetgyógyász. Most itt vagyunk, elvihetném hozzá Katit. Hogy fedezve legyek, elhatároztam, másnap reggel, mikor felhívom a főorvosnőt, megkérdezem tőle, mit tanácsol, ne nézessem-e meg Katit egy természetgyógyásszal, hátha meg tudja állapítani, hogy mi okozza ezt a gyakori lázas állapotot. S talán tenni is tud valamit ellene.

    Másnap reggel az orvosnő kijelentette, hogy Katit csak láztalan állapotban vigyem hozzájuk. A kérdésemre beleegyezően válaszolt.

    Először a Nemzeti Egészségvédelmi Intézetet hívtam fel, a tévéből tudtam, hogy ők tartják nyilván a természetgyógyászokat, s kérésre tanácsot adnak, kihez forduljunk. Üzenetrögzítőre mondtam el pár szóval, miben szeretnék segítséget kérni, és megadtam Melinda telefonszámát. Délben újra hívtam őket, mert nem jelentkeztek. Ekkor már sikerült egy hölggyel beszélnem, aki erősen szabadkozott, mint mondta, legalább egy órája azon tanakodnak, hogy kihez utasítsanak. Javasolja Lajos atyát Adonyból, aki mint legidősebb, legtapasztaltabb, talán találkozott már hasonló esettel, és megadták a címét, telefonszámát egy másik idős természetgyógyász lelkésznek, aki Budán lakott. Rákérdeztem arra a névre, akit Judittól kaptam. Azt válaszolták, ismerik, nem tudnak semmit ellene mondani, de az ő listájukon nem szerepel, mivel valami nézeteltérés van az illető és az ő főnökük között.

    Először Lajos atyát hívtam fel. Sikerült beszélnem vele, leírtam pár szóval a Kati állapotát, s hogy tőle elsősorban ahhoz szeretnék útmutatást kérni, hogyan érhetném el, hogy a seben a hámosodás ne szakadozzék fel, vastagodjék meg, és ne ismétlődjenek a fertőzések. Türelmesen meghallgatott, majd azt mondta, valószínű nem számíthatunk gyógyulásra, az egyetlen, amit tehetünk és tennünk kell, hogy növeljük az ellenállóképességét, erősítsük az immunrendszerét. Különösen jók erre a célra a gabona- és egyéb csírák, a lucernacsírát például nagyon dicsérik, akik kipróbálták. Azt megígéri, hogy imádkozni fog a kislányért.

    A budai pap bácsi azt mondta, bízzam az Amerikai úti sebészekben, és az ő tanácsukat kövessem, ha ők azt mondják, csak a műtét segít, akkor fogadjam el.

    Úgy gondoltam, nem is próbálkozom tovább. Mégis, vacsora közben, mikor eszembe jutott a Vináry Judit természetgyógyásza, úgy éreztem, fel kell hívnom. Ő vette fel a kagylót. Pár szóval elmondtam, ki vagyok, honnan tudok róla, majd azt is megpróbáltam összefoglalni, miben kérném tanácsát – gyakori lázas állapotok, hámosodás –, talán tudna így telefonon át is étrendi tanácsot, gyógynövényt, teát, lemosást ajánlani. Azt felelte, nem vállalhatja így a tanácsadást, hisz még a szemét se látta a kislánynak. Nem egészen értettem. Annyit tanácsolt, hogy húst, húslevest, csokoládét ne adjak neki. Letettem a kagylót azzal, hogy ezt is megpróbáltam, ennyi elég a természetgyógyászokból. Leültem a tévé elé. Éppen Török Szilveszter beszélt az íriszdiagnosztikáról. Elmesélte, hogyan kezdődött az egész. A múlt században egy Perczel Ignác nevű kisfiú fészekrablás közben elkapta az érkező anyamadár lábát, s míg szembenézett egész közelről a madárral, észrevette, hogy abban a pillanatban, amikor a madár lába eltörött, az íriszén megjelent egy sötét folt. Ez az élmény elég volt arra, hogy a kisfiúból orvos legyen, és az életét arra szánja, hogy a különböző szervi elváltozások és az íriszrajzolatok közti összefüggést kutassa. Fölfedezte, hogy a szivárványhártya adott cikkei, körei, szakaszai egy-egy szerv, testrész állapotát mutatják. Leírta felfedezését, de egy idő múlva az feledésbe merült. Jó néhány évtizednek kellett eltelnie ahhoz, hogy a jelenséget újra felfedezzék, és alkalmazása a természetgyógyászatban most már rendkívül divatossá váljon, különösen az Egyesült Államokban. Elsősorban diagnosztikai célokra használják.

    Megdöbbentett az egybeesés. Olyan volt, mint Esquelbecq-ben: akkor mutatták a scannert a tévében, mikor engem leginkább érdekelt, hogy mi az. Mostmár tudtam, mit értett a természetgyógyász azon, hogy még nem látta Kati szemét. Azelőtt sosem hallottam az íriszdiagnosztikáról. Nem lehet véletlen, hogy éppen most láttam Török Szilveszter előadását róla. „Valaki” meg akart győzni, hogy elvigyem Katit vizsgálatra.

    Másnap korán reggel újra felhívtam telefonon a természetgyógyászt, s megegyeztünk, hogy délután kettőkor elviszem a kislányt.

    Pontosan érkeztünk. Kb. félórát várakoztunk az előszobában, azután a fürdőszobán át bevezetett egy csöpp, agyonzsúfolt, túlfűtött szobácskába, amelyről az volt az érzésem, hogy egy idős hölggyé lehetett. Erre mutattak a megbarnult családi képek a falon, a bútorok jellege, a rengeteg lom, ami mintha egy el nem rendezett hagyaték része lenne. Valami ruhadarabokat átpakolt egy fotelről, s oda leülhettünk. Másfél órát töltöttünk ott kettesben Katival. Egy széken telefon állt, az néha csörgött, más dolgom nem lévén, elláttam a telefonszolgálatot. Mire elment az előttünk lévő páciens, Kati nagyon fáradt és türelmetlen volt már. A természetgyógyász különféle magvakat, mandulát, mogyorót ropogtatva, olykor egy-egy csésze teát iszogatva kérdezgetett. Mindent lejegyzett, amit mondtam. Közben beszélt a tudományáról. Mérhetetlen önhittség sugárzott róla, de nem törődtem vele, nem tudhattam, nincs-e alapja rá. Amit mondott, mindenesetre impozáns volt: az ő tudománya egy bizonyos keleti tudomány, amely az egész emberrel foglalkozik, sajnos már Indiában, Kínában is nagyon kevesen ismerik. Negyvenkét évig kell tanulni, hogy valaki elmondhassa magáról, ért hozzá. Ő huszonnégy éve tanulja. Hol van ettől az orvosok hat év egyeteme? A sok szöveg végülis egyetlen vizsgálathoz: az írisz megfigyeléséhez vezetett. Lámpával, nagyítóval fogott hozzá, nem volt biztató, hogy a zónákat nem tudta fejből, egy kinagyított írisztérképen ellenőrizte őket. Lehet, hogy tudományának ezt a részét csak nemrég kezdte tanulni…

    Több gyenge pontját említette Kati testének, nekem közben jegyzetelnem kellett. Különösen hangsúlyozta a jobb vese rossz működését. Azt mondta, mindkét vese beteg, de az egyik különösen rossz állapotban van. Eszembe jutott, hogy az Amerikai úton a belgyógyász említette a vesét, elképzelhetőnek tartotta, hogy a visszatérő lázas állapotokért a vese a felelős. Nem az ő profiljuk volt ennek a kivizsgálása. Természetgyógyászunk tovább folytatta a böngészést – magamban megköszöntem Katinak, hogy olyan türelemmel viseli. Végül azzal győzött meg, attól kezdve vettem egészen komolyan, amikor egyszercsak ránéz a térképre, és azt mondja magában: „Nem, ez lehetetlen.” Újra ellenőrzi, s továbbra is magában dünnyögi: „Ennek a gyereknek nem törhetett el a jobb lába”. „De igen”– mondtam, „a jobb combcsontja el volt törve, amikor született”. Előtte nem nyúlt Katihoz, és én sem említettem a törést.

    Az utasításait megpróbáltam megjegyezni. Étrendi tanácsokat adott, szigorú vegetariánus étrendet, kétféle olajat a hátán lévő seb kezelésére – egyiket cseppekben belső használatra is –, propoliszt, a veséjére apróbojtorján teát, Márkus-féle mészport a csontok erősítésére, s arra kért, a megadott minta alapján készítsek egy táblázatot, amibe nagyon részletesen bevezetek mindent, ami a kislánnyal történik, mit eszik, milyen az anyagcseréje, milyen tünetei vannak. Az olajak árát valutában kérte, a többit forintban fizethettem. Állandóan magamnál hordtam kétszáz schillinget, ami valami segélyből maradt, ezenkívül egy ezrest adtam oda a mészre és a teára, mert nem volt apróm. Az egészből visszaadott kétszáz forintot. Megszédültem, mert az olajos üvegcsék 20 ml-esek voltak, s tudtam, hogy az egyik sima orbáncfűolaj. Nem vitatkozhattam, végülis annyit kérhet, amennyit akar, ha én igénybe veszem a szolgáltatását. Elhatároztam, hogy betartom, amit tanácsolt, de többet nem jövök ide, hacsak észre nem veszem, hogy csodákat tesznek a kencék.

    Katinak az első este óta nem ment fel újra a láza. Ennek ellenére nem mentem vissza az Amerikai útra, hanem másnap hazaindultunk a természetgyógyász konzultációk eredményével.

    Otthon nem volt egyértelmű a lelkesedés. Rögtön elkezdtem adni az apróbojtorján teát. Nem volt könnyű, mert Kati a reggeli-esti tejadagján kívül nem volt hajlandó magához venni semmi folyadékot. A szokásosnál sűrűbbre készítettem a teát, és egy-egy féldecinyit töltöttem a tejhez. A mészporral nem foglalkoztam, mert minden orvos óvott attól, hogy kalciumot adjak Katinak, nehogy idő előtt becsontosodjon, záródjon a kutacsa. Amíg a vízfejűség fennáll, ez veszélyes lehet. Az olajokat kétkedve bár, de előírás szerint használtam. Negyedik napja tartott a kúra, amikor észrevettem, hogy a pelenkáján sűrű gennyfolt van. Eszembe jutott, hogy a Pető Intézetben azt mondták, náluk megtanítják préseléssel vizeletürítésre a gyermekeket. Elképzeltem, mennyi genny lehet a hólyagjában, ezért elhatároztam, megpróbálom kipréselni. Eredményes volt a próbálkozás, és ez döbbentett rá valamire, amit sosem mondtak az orvosok: a záróizom bénasága Katinál nem azt jelenti, hogy egyfolytában szivárog a vizelet, hanem azt, hogy visszatartja, nem tudja kiüríteni. Csak akkor szivárog, ha már nagyon tele van. Ettől kezdve rendszeresen, minden tisztába tételkor préseltem. Csodáltam, hogy láztalan, mikor szemmel láthatóan gyulladás van valahol a húgyutakban. Egy ismeretterjesztő munkában azt olvastam, hogy nem nehéz megállapítani, honnan jön a genny: ha a vizelés elején ürül, a hólyagból, ha a közepe tájt, akkor a vesevezetékből, ha a végén, akkor a veséből. Katinál egyértelmű volt az utóbbi. Tehát mégiscsak igaza volt a természetgyógyásznak, nem jártunk nála hiába. Ez a krónikus gyulladás okozta a lázakat. Most a tea megbolygatta, és tisztítani kezdte a vesét. Abban bíztam, hogy teljesen meg fogja gyógyítani. Ezidőtájt jelent meg Maria Treben könyve a gyógynövényekről, ő annyi biztatót mondott az apróbojtorjánról, hogy reméltem, megszűnteti a gyulladást.

    Közben csendben teltek a napjaink. A kis András szépen fejlődött. A többieknél vékonyabb csontozatú gyermek, sokkal mozgékonyabb volt náluk. Előre féltem, mi lesz, ha járni tanul: tizenkilenc lépcső volt a lakáson belül. Tudtuk, hogy a mostani helyzetünk átmeneti. Álmosnak volt ugyan állása a faluban, de munkája alig akadt. Ha felszámolják a céget – és ez a következő félévben várható volt –, őt az elsők között fogják elbocsátani. A környéken más munkalehetőségre nem számíthatott. A lakást sem tekintettük véglegesnek. Lakbért nem tudtunk fizetni, Dénes atya nem is kért, de a helyi egyháztanács elvárta volna. Addig kellett munkát és lakást keresnünk, amíg még nem égett a körmünkre a gyertya. Álmos kollégája említette, hogy egy közeli nagyközségben angoltanárt keresnek, gyönyörű, vadonatúj, háromszobás szolgálati lakás jár hozzá. Elmentem az igazgatóhoz. Ideálisnak tűnt a munka is – végre újból taníthatnék! – a lakás, a hely is, de nem tudtam határozott igent mondani. Addig, míg nem látom, mennyire stabilizálódik Katikánk állapota, nem akartam felelőtlen ígéreteket tenni. Ha Kati továbbra is gyakran belázasodik, ha műtétre kell vinnem, hogyan tudjak eleget tenni az iskolai kötelességeknek? Kértem, adjanak pár hét haladékot. Az igazgató megkedvelt, szerette volna, ha náluk maradok, de sajnos, karácsonyon túl nem tud várni, meg kell hirdetnie az állást. Bármennyire szerettem volna, nem mondhattam igent. Ők könnyen találtak jelentkezőt, de nekem más lehetőségen kellett törnöm a fejem.

    Mindenképpen olyan állásra volt szükség, amivel szolgálati lakás jár, tehát csak a tanügy jöhetett számításba. Én viszont nem vállalhattam állandó tanítást. Mosogatás, vasalás közben, amikor a legértékesebb gondolatai támadnak a háziasszonynak, kialakult bennem egy kép az ideális megoldásról. Egy iskola, nevelőotthon vagy kollégium gondnoki lakása lenne a legmegfelelőbb. Álmos el tudna járni dolgozni, én állandóan otthon lennék, és az otthonunk mindig nyitva lenne a bentlakók előtt. Talán tudnánk úgy élni, hogy az példaértékű legyen a felnövekvő ifjúság számára. Emellett taníthatnám a lányokat háziasszonyi, anyai teendőkre, adhatnék francia-, angolórákat, korrepetálhatnám magyarból a gyengébbeket. Ez olyan munka lenne, aminek nincs kötött munkaideje, a beteggondozás éppúgy hozzátartozna, mint az óraadás.

    Januárban leírtam elképzeléseimet két idősebb ismerősömnek, akikről tudtam, hogy részt vesznek az egyház mindennapos életében, s hamar eljut hozzájuk egy-egy újonnan alapított iskola vagy kollégium híre. Azután vártam, és közben figyeltem a hirdetéseket. Álmos néha megvette a Kecskeméten megjelenő Petőfi népét, a megyei napilapot. Egyik számában interjút olvastam Nagy Bandó Andrással. Megtudtam egyrészt, hogy Orfű polgármestere, másrészt pedig egy számunkra rendkívül fontos információt: a rövidesen megjelenő könyve bevételének egy részét a pécsi gyermekklinika sebészeti osztályának javára ajánlja fel, ahol a gerincsérvvel született gyermekekkel foglalkoznak.

    Következő szombaton Álmos otthon volt, és így megengedhettem magamnak, hogy egy időre elvonuljak: levelet írtam a pécsi gyermekklinikára. Most még egy nevet sem tudtam, akinek címezhetném, de ha Lorber professzor megkapta a levelemet, biztosan Pécsett is eljut a megfelelő kezekbe. Nagyon részletesen leírtam Kati állapotát születésétől kezdve a legújabb észlelésekig. Kértem, olvassák el, beszéljék meg, és ha bármiben a fennálló problémák közül segíteni tudnak, kérem, írják meg, s azt is, mikor vihetném a kislányt.

    Közben Kati veséjéből folyamatosan ürült a genny. Nem volt lázas, teljesen egészségesnek tűnt, rengeteget kacagott, szójátékokat talált ki, tele volt életkedvvel, semmi se törte le a vidámságát. Olyasmin is tudott hangosan nevetni, amin más gyerek csak halványan mosolygott volna. Levittem Kalocsára, hogy megnézzék a vizeletét, és adjanak valami komolyabb, célzott kezelést. Már nem számítottam rá, hogy a tea kitisztítja.

    Két hét múlva megjött a válasz Pécsről. Nagyon meghatott a levél hangneme, az őszinte segíteni akarás. Pintér professzor, a gyermeksebészeti osztály vezető főorvosa írta. Köszönik a levelemet, meglepte őket a leírás pontossága, alapossága, lényegében mindent megtudtak a kislányról, ami érdekelheti őket. A tennivalókat, a lehetőségeket akkor beszélhetjük meg, ha leviszem Katit. Bármikor levihetem, számára mindig lesz hely. Nagyon sajnálják, hogy nincs lehetőségük arra, hogy nekem is szállást adjanak, de az étkezéssel ne legyen gondom, reggeltől estig bent lehetek a kislánynál, az alvási lehetőségen kívül minden a rendelkezésemre áll.

    Azonnal válaszoltam, megköszöntem a kedvességét, és jeleztem, hogy majd valamikor a tél elmúltával leviszem hozzájuk Katit.

    Február 18-án arra ébredtem, hogy Kati nagyon gyors ritmusban veszi a levegőt. Megérintettem a homlokát, sütött. A hőmérő végbélben 40,6 fokon állt meg. Nyitva a szeme, de nem volt teljesen magánál. Inni kért, de alig nyelte le, kihányta. Kúpokkal, borogatással próbáltam csökkenteni a lázát. Aggasztó volt, hogy a hányás megmaradt azután is, hogy lejjebb ment a láza. Semmit sem tudott befogadni. Magához tért ugyan, de apátiás volt, közömbös minden iránt. Csak a teát kérte. Éjszaka magam mellé vettem, s pontosan hárompercenként egy-egy kiskanálnyi teát adtam neki. Mohón lenyelte, s kérte volna a többit. Ha elgyengültem, és többet adtam neki, azonnal hányt. Másnap eljött a doktornő. Azt mondta, sürgősen kórházba kell vinni a kislányt. Már lepedékes a nyelve, annyira ki van száradva. Próbálta a fejét előre hajlítani, a tarkója merev volt, a kutacsa nagyon feszült. Ezeket a tüneteket már ismertem: agykamragyulladás. Megpróbáltam Clorocidot adni, mint szeptemberben, de csak minden második adagból maradt benne valami. A láza lejjebb ment, már nem emelkedett 38,5 fölé, de a többi tünet: apátia, tarkómerevség, hányás nem szűnt. Egy napot még vártam, abban bíztam, hátha enyhül, hátha elkezd inni, s akkor nem szorul infúzióra. Közben telefonáltunk haza, hogy jöjjön el édesanyám, telefonáltunk Pécsre, hogy másnap érkezünk, és telefonáltunk Dénes atyának, megkértük, vigyen le engem Katival Pécsre a kocsijával. Mivel semmi nem változott Kati állapotában, édesanyám már elindult, a pécsiek vártak: huszadikán beültünk a Trabantba, és elindultunk Pécs felé.