Szegedi Piaristák

bolt.piarista.hu

Címlap » Piaristák » F03.html

    3. fejezet
    Kalazancius első papi évei



    Az életrajzírók elbizonytalanodása… és Kalazanciusé is?

    Első pillantásra José Calasanz életútja a nyugtalanság, bizonytalanság és irányvesztettség benyomását kelti attól kezdve, hogy tanulmányai során Peraltából Estadillába megy, egészen addig, amíg majd teljes odaadással igazi hivatásának szenteli életét a római Trastevere szegények lakta városnegyedében. Mintha nem tudná, mit is akar tulajdonképpen.

    Egyetemi tanulmányait Léridában kezdi, ahol – ahelyett, hogy Estadillába megy – grammatikát is tanulhatott volna. Léridából átmegy Valenciába, onnan Alcalába, majd egy év megszakítás következik, utána ismét Léridában találjuk. A régebbi életrajzírók ráadásul Salamancát, Perpiñant és Huescát is megjáratják vele. A megszakításokra természetesen találhatunk bizonyos magyarázatot, de a sok egyetemváltoztatást nem tudjuk pontosan megokolni, mert tanulmányait teljes egészében elvégezhette volna Léridában, ahol végül is elkezdte és befejezte.

    Felszentelése után azonnal újabb, iránytalannak tűnő vándorlás kezdődik. Az lett volna ésszerű és természetes, hogy tanulmányainak befejezése után egyházmegyéjének (Urgel) szolgálatába áll, hiszen odatartozásáról nem mondott le sohasem. Ehelyett előbb – számunkra megmagyarázhatatlanul – Barbastro püspökének szolgálatába áll, és mikor az meghal, Monzónba megy, ahol akkor az aragón korona nemzeteinek tanácskozása folyik, és ott az újonnan kinevezett léridai püspök kíséretéhez csatlakozik. Elkíséri őt Montserratba, majd a püspök halála után visszatér szülőfalujába, és csak egy év múlva vállal szolgálatot egyházmegyéjében.

    A régi és újabb életrajzírók ezt is megtoldották. Azt hitték, hogy Kalazancius még monzóni tartózkodása előtt Jacában, majd később Albarracínban is járt. Abból kiindulva, hogy La Figuera püspök szentelte diakónussá Fragában, valamint hogy rokonai voltak Monzónban és Montserratban, úgy vélték, akkor csatlakozott La Figuera kíséretéhez, amikor Alcalában befejezte a teológiát. Azonban az újabban előkerült dokumentumok végérvényesen tisztázták ezt a homályosnak tűnő időszakot. A szentelési engedélyeket a kisebb rendekhez és a szubdiakonátushoz Kalazancius számára a léridai vikárius állította ki, mert a püspöki szék nem volt betöltve; és ugyancsak a léridai káptalan adta meg az engedélyt La Figuera püspöknek, hogy főpapi funkciókat és papszentelést végezhessen, amíg Fragában tartózkodik. Ezek az iratok azt bizonyítják, hogy a pappá szentelése előtti két évben Kalazancius Léridában tartózkodott. Szintén okmányokkal bizonyítható, hogy a szentelése utáni másfél esztendőben Barbastróban volt. Amint látni fogjuk, csak Monzónban csatlakozott La Figuera kíséretéhez, és nem előbb.

    Az életrajzírók, még a legmodernebbek is, azt kutatták, hogyan állhatott Kalazancius egymás után két püspök (a barbastrói és a léridai) szolgálatában, de nem tették fel a kérdést, hogy édesapja haláláig miért nem lépett saját egyházmegyéje szolgálatába. Három teljes évről van itt szó: 1583. december 17-én szentelték pappá, az urgeli egyházmegyében pedig 1587. február 12-én jelenik meg. Kellett lennie valamilyen magyarázatának, hogy egyházmegyéjén kívül tartózkodott, és különböző helyeken egymásután két püspök szolgálatában is állott. Nem szabad itt arra gondolnunk, hogy Kalazancius bár engedéllyel, de elhanyagolva saját egyházmegyéjét, jól jövedelmező és méltósággal teljes állásokra „vadászott”.

    Két elfogadható és egymást kiegészítő feltevés is született. Az első szerint Kalazancius befejezte a négy év teológiát, pappá szentelték, de nem volt meg a megkívánt gyakorlata a doktorátushoz. Ezért Léridához közel keresett magának állást, hogy az egyetem közelében maradhasson, és letölthesse a megkívánt gyakorlati időt. Ezért vállalt hivatalt a barbastroi püspöki kúriánál, és csatlakozott La Figuera kíséretéhez, aki megválasztott léridai püspök volt, és akiről feltételezni lehetett hogy a monzóni rendi gyűlés befejezése után vissza fog térni székhelyére, Léridába. Ott pedig majd Kalazancius könnyen megszerezheti teológiai doktorátusát. Számításai azonban nem váltak be, mert Monzónból Montserratba kellett mennie, ahol La Figuera meghalt.

    A második feltételezés számunkra ésszerűbbnek tűnik, bár az első sem zárható ki. José Peralta közelében akart maradni, mert édesapja már igen idős, mellette szeretett volna lenni, hiszen bármikor meghalhat. Ezért keresett Peralta közelében állást, mégpedig olyat, amelyik nem köti túlságosan helyhez, nem úgy, mint például egy plébánia a lelkipásztori munkával, ahonnan nem tudna távol maradni akár hónapokig is. Így első állomáshelye Barbastró. Amikor a püspök meghalt, Monzónba ment, hogy hasonló állást keressen, hiszen a rendi gyűlés összehívása jó alkalmat kínált erre. A megválasztott léridai püspök szolgálatába állt, de itt tervei összezavarodtak, hiszen a püspököt Montserratba kellett kísérnie, és így épp távolabb került Peraltától. Következetes akart maradni: püspökét nem hagyhatta el, hiszen szolgálatában állt, de – amint látni fogjuk – még Monzónból történő elutazásuk előtt meglátogatta édesapját. Alig hogy meghalt a püspök a montserrati kolostorban, Kalazancius hazatért, és édesapja haláláig otthon is maradt. Ezután azonnal egyházmegyéje szolgálatába állt.

    Ebben az egyházmegyéből egyházmegyébe történő vándorlásban tehát nem azt kell látnunk, hogy José protektorai védelmét akarta volna élvezni, vagy hogy gyors egyházi karriert akart volna befutni. Az sem valószínű, hogy kiábrándultság vagy bizonytalankodás miatt nem akart volna saját egyházmegyéjében munkát vállalni. A magyarázat nagyon egyszerű: fiúi kötelességtudatból édesapja közelében akart maradni, hogy segítségére legyen utolsó éveiben.

    A barbastrói püspöki palotában

    Sok évszázados szünet után a barbastrói egyházmegyét 1571-ben állították fel újra. Első püspöke a domonkos szerzetes Felipe de Urríes y Urríes (1572–1585) volt. Egy 1584. február 10-én kelt iratban Kalazancius a püspök „familiárisaként” szerepel.[1] Két másik, ugyanezen év május 28-án kelt okiraton is megtaláljuk aláírását. Utoljára egy 1585. október 12-i keltezésű iratban találkozhatunk nevével, mégpedig így: „Muy Rdo., y muy magnífico mosen Jusephe Calasanz, graduado en Sacra Theología”, és jelzi, hogy ekkor már nem tartózkodott Barbastróban.[2] Ekkor már valóban Monzónban találjuk mint La Figuera püspök familiárisát.

    Annak a magyarázata, hogy José a barbastrói püspöki udvarban szolgálhatott Urríes püspök familiárisaként, a püspök és Castro-Peralta báróinak rokonságára vezethető vissza. A báróság korábbi peraltai „bayle generaljának” fiatal pap fiát minden bizonnyal ajánlották, segítették, hogy felvegyék a püspök szolgálatába. Ez a feltevés nagyon valószínű.

    A P. Catalucci féle „Breve notizia” azt írja, hogy Kalazanciust „come aiutante di studio” („tanulmányi segédként”) alkalmazták. Ezt az olasz kifejezést elég nehéz megmagyarázni. Tudjuk, hogy a püspöki palotában volt egy apródcsoport a püspök és a székesegyház szolgálatában. Ezek az apródok egy pap felügyeletére voltak bízva, aki felügyelt rájuk, megszervezte taníttatásukat és keresztény nevelésüket.[3] Feltételezhetjük tehát, hogy a „aiutante di studio” megbízatást az „apródok mestere”-ként („maestro dei paggi”) lehet értelmezni. Lenyűgöző a gondolat, hogy Kalazancius, aki később a piarista rend alapítója lett, papságának első évét mint tanár és nevelő kezdte el.

    Urríes püspök palotájában volt néhány nagy szellemű domonkos szerzetes is, akikkel a püspök gyakorlatilag szerzetesi közösségben élt. Ha Kalazancius a palotában lakott, akkor neki is része volt ebben a szerzetesi fegyelemben. Így közvetlen kapcsolatba került a szerzetesi élettel, bár erre már előbb is volt lehetősége. Estadillában megismerhette a trinitáriusokat, Léridában a ferenceseket, Ágoston-rendieket és ismét a trinitáriusokat, akik közül egyeseknek egyetemi tanszékük volt, amikor Kalazancius ott tanult. A jezsuitákkal találkozott Léridában, Valenciában és Alcalában, sőt talán kisgyermek korában Peraltában is. De nem csak ezeket ismerte meg, mielőtt egy új szerzetesrend alapítója lett. Itt, Barbastróban láthatta a San Juan de Jerusalén apácarend alguaire-i apátságának belső problémáit, hiszen Barbastróban az első aláírása az apácák peres ügyének dokumentációjában található. Ebben az ügyben Urries püspök bíró volt, és a priornő javára hozott ítéletet. Kalazanciusnak tudnia kellett egy másik ügyről is – bár nincs birtokunkban olyan irat, amelyet aláírt volna –, hiszen 1584-ben még a palotában volt, amikor egy peres ügy a püspök és a San Victorián bencés apátság között folyt az egyházmegyéhez tartozó néhány helység feletti tulajdonjogról.[4]

    Semmi mást nem tudunk Kalazancius Urríes püspök szolgálatában töltött tevékenységéről. A barbastrói iratokban először 1584. február 10-én tűnik fel a neve. Mivel az előző év december 17-én szentelték pappá, arra következtethetünk, hogy karácsony után léphetett Urríes püspök szolgálatába. Majdnem biztosra vehető, hogy az 1583/84-es tanév kezdetétől szenteléséig Léridában maradt, hogy végezze a doktorátushoz előírt gyakorlatokat („catedrillas”), majd később Barbastróból is többször elutazott a léridai egyetemre, hogy e kötelezettségének eleget tegyen. Hasonlóképpen feltételezhetjük, hogy Barbastróból időnként elment Peraltába is, hogy édesapjával lehessen.

    Felípe de Urríes y Urríes 1585. június 19-én meghalt. Nem sokkal ezután José Calasanz mint a püspök ex-familiárisa elhagyta Barbastrót, és Monzón felé vette útját, ahol a királyi ünnepségekre készültek. Nem volt oka, hogy továbbra is Barbastróban maradjon.

    Monzón: a léridai püspök szolgálatában

    1585. június 28-án nyitották meg az aragón korona rendi gyűlését Monzónban a Santa María del Romeral-főtemplomban II. Fülöp jelenlétében. A templom priorja és egyházi elöljárója dr. Don Bartolomé Calasanz. Vajon ő volt az, aki miután megtudta Barbastro püspökének halálát, magához hívta rokonát és pártfogoltját, José Calasanzot, hogy bemutassa az újonnan megválasztott léridai püspöknek, aki a rendi gyűlésre érkező egyházi küldöttség tagja volt? Vagy maga José Calasanz volt az, aki Urríes püspök halála után szolgálat nélkül maradt, és úgy döntött, hogy Monzónba megy, és megkéri az új léridai püspököt, hogy – egy számunkra ismeretlen személy ajánlására vagy anélkül – fogadja familiárisai közé? Sajnos nem tudjuk.

    Kalazancius saját maga igazolta jelenlétét Monzónban az Ágoston-rendi kanonokok kérésére készült hivatalos 1637-es nyilatkozatában. Ebben így írt: „Az 1585-ös esztendőben II. Fülöp király visszatérőben Barcelónából, ahová elkísérte Savoia fejedelmét és Spanyolország trónörökösét, az említett fejedelem feleségét, Monzónba jött, hogy az aragón korona három nemzetének rendi gyűlésén elnököljön. A sok egyházi méltóság között jelen volt Don Gaspar de La Figuera albarracíni püspök, aki fragai születésű, és Lérida választottja. Az ő palotájába lakott egy Aguilar nevű atya, Ágoston-rendi szerzetes. Kiváló szónok volt, de gyenge egészségű, és ha jól emlékszem sevillai születésű. Monzónban mindketten a püspök szolgálatában álltunk. P. Aguilar sokat beszélt szerzetesrendjének reformjáról, a püspök is megbeszélte ezt P. Chaves domonkos szerzetessel, aki II. Fülöp gyóntatója volt. Ez aztán beszélt erről a királlyal, aki végül is egy bizottságot hozott létre, hogy az oldja meg a problémát. Ebben a bizottságban dolgozott a fent említett püspök, a király gyóntatója, továbbá Chinchón hercege, aragón főügyész, valamint a már említett P. Aguilar. Többször üléseztek és végül eldöntötték, hogy miként kell eljárniuk az ügyben. Engem hívtak titkárnak a jelentések elkészítésére, hogy azokat Rómába lehessen küldeni. Mindez az említett 1585. esztendő augusztusában vagy szeptemberében történt. Az iratokat a király követével küldték el.”[5] Ez a beszámoló nemcsak arról győz meg bennünket, hogy Kalazancius ebben az időben Monzónban volt, hanem arról is, hogy a megválasztott léridai püspök, Don Gaspar Juan de la Figuera szolgálatában állott. Sajnos vele kapcsolatban csak erről az egyetlen eseményről tudunk.

    Az Ágoston-rendi szerzetesek reformja, amelyről szó esett az említett levélben, nem az 1588-as tolédói káptalannal kapcsolatos reform, amikor a szerzetesek új szabályzatot állítottak össze. A régi szerzetesrendekben már a trentói zsinat előtt, a 14. században megindult egy reformmozgalom, amely Spanyolországban különösen Cisneros bíboros idejében erősödött fel. A reformátorok neve „observantes”, a reformot ellenzőké „claustrales” volt. Az Ágoston-rendiek között is elindult Kasztíliában ez a reform, ahonnan az aragón királyságba is át akarták vinni, de nagy ellenállásba ütköztek. A már említett P. Aguilar volt az ügy egyik előmozdítója, aki Monzónban a királyt szerette volna rávenni, hogy a reformokat vezessék be az aragón királyságban is. Amint az Kalazancius nyilatkozatából kiderül, ebben az ügyben csak titkári minőségben szerepelt, az volt a feladata, hogy összeállítsa az iratokat, de nem vett részt a bizottság érdemi munkájában.

    1585. szeptember 21-én II. Fülöp azt írta római nagykövetének, Olivares grófnak, hogy elküldte a Kalazancius által összeállított iratokat.[6] Éppen ekkor, szeptemberben „édesapja (Pedro Calasanz) súlyosan megbetegedett és 1585. szeptember 19-én új végrendeletet készített, amelyben magát Pedro Calasanz mesternek (maestre) nevezi, örököséül és végrendeletének végrehajtójául pedig szeretett fiát, Mossén Joseph Calasanz Presbitero-t (főtisztelendő Calasanz József atyát), peraltai lakost jelöli meg”.[7] P. Jerico ezzel feltételezi, hogy Kalazancius Peraltába utazott. Ez érthető, hiszen Monzón nagyon közel van Peraltához, és feltételezhető, hogy amikor Joséhoz elérkezett édesapja megbetegedésének híre, azonnal hazasietett, hogy betegágya mellett lehessen. Mivel II. Fülöp szeptember 21-t jelöli meg az iratok elküldésének idejéül, elképzelhető, hogy azok már napokkal előbb elkészültek, és Kalazancius ott lehetett édesapja betegágyánál, amikor az a végrendeletét íratta. Feltételezhetjük, hogy Kalazancius szeptember 21. előtt vagy után hazament a Sosa folyó mentén, amely összeköti Monzónt Peraltával. Érdemes megjegyezni, hogy a végrendelet peraltai lakosként említi. Ez arra enged következtetni, hogy az Urríes és La Figuera püspökök szolgálatában töltött években – mindaddig, amíg édesapja élt – Peraltát tekintette lakóhelyének.

    Pedro Calasanz mester felgyógyult, és José fia – már mint általános örökös – visszatért Monzónba. Pártfogója, Don Gaspar Juan de la Figuera püspök augusztus végén kapta meg II. Fülöp kérésére azt a pápai brevét, amelyben kinevezik a montserrati kolostor apostoli vizitátorának. Október 22-én indult el kíséretével az apátságba, ahová 28-án érkeztek meg. A szerzetesek ünnepélyesen fogadták őket. A hivatalos okmányon, amely ezt rögzíti, tanúként szerepelnek „José Calasanz pap és Miguel Juan Castanesa diakónus, a püspök úr familiárisai, akik jelen vannak az említett monostorban”.[8]

    A montserrati apátság apostoli vizitációja

    A látogatással megbízott La Figuera püspök kísérői a következők voltak: a már említett két familiáris, José Calasanz és Juan Castanesa, továbbá a titkári teendőkkel megbízott Don Jerónimo Pérez és Don Juan (vagy Ibán) de Bardaxí, a király megbízottja. A régi életrajzírók újfent eltúlozták Kalazancius képességeit, címeit és megbízatását, és azt állították, hogy Kalazancius volt a vizitáció titkára. Ennek ellentmond az, hogy a hivatalos iratok mindig Jerónimo Pérezt említik titkárként, Kalazanciust csak mint familiárist. Sőt maga Kalazancius írja 1637-ben: „Az említett püspököt (La Figuera) apostoli brevével nevezték ki a montserrati apátság és szentély vizitátorává, és én voltam vele mint gyóntatója és mint vizsgáló.”[9] Kalazancius mély lelkiségét és kiváló adottságait bizonyítja a tény, hogy a vizitáló püspök a fiatal papot választotta gyóntatójául. A „vizsgáló” szót nem könnyű értelmezni, talán azt jelenti, hogy a vizitáció során ő is végezte a szerzetesek meghallgatását.

    Mi történt Montserratban? Láttuk már, hogy az Ágoston-rendiek Monzónban arról a rendi reformról tárgyaltak, amely már az előző században elkezdődött minden szerzetesközösségben. Ennek a reformszellemű ébredésnek a hatására a spanyolországi bencések is kezdtek visszatérni az ősi szerzetesi szabályokhoz. Ez a reformszellemiség a valladolidi kongregációban kristályosodott ki. A reform Kasztíliából átterjedt Aragóniába is, de nem minden nehézség, bizalmatlanság és ellenállás nélkül. A montserrati apátság ismert reformátora a híres García de Cisneros apát volt, aki Valladolidból egy csapat szerzetest hozott magával. A megreformált új apátságok természetesen Valladolidtól függtek. Az első felbuzdulást azután kevésbé elmélyült időszakok követték, amelyek során gazdasági érdekek és hatalmi ambíciók miatt harc folyt a reformpártiak és a reformot ellenzők között. Ez a viszály nagy pusztítást végzett a kolostorok életében. Az aragóniai királyság szerzetesei, de különösen a katalánok arról panaszkodtak, hogy mellőzik őket, és hogy minden tisztséget a kasztíliaiak töltenek be, akik megakadályozzák a novíciusok felvételét az aragón királyság területéről, hogy így a kasztíliaiak maradjanak számbeli fölényben; a hívek adományaiból származó pénzt és aranyat pedig Valladolidba viszik. Ez utóbbi miatt lépett közbe a Diputación de Cataluña (Katalónia Közgyűlése) és a Consell de Cent de Barcelona (a Barcelonai Százak Tanácsa), ugyanis a katalán szerzetesek ezeknél a világi hatóságoknál kerestek védelmet. A probléma így tehát nem maradt a kolostor falai között, hanem átlépett a politika színterére is.

    II. Fülöp elhatározta, hogy közbelép és véget vet a viszályoknak. Pápai bullával kineveztette vizitátornak Benito de Tocco bencés szerzetest, aki régebben maga is montserrati apát volt, vizitátorrá kinevezésekor pedig léridai püspök. Látogatása 1584. május 9-től 1585. január 13-ig tartott, amikor is váratlanul meghalt. Komolyan felmerült a gyanú, hogy megmérgezték. Tocco püspök halála nagyon felkavarta a lelkek nyugalmát. A pápai iratok „a szerzetesek közötti súlyos nézeteltérésekről és ellentétekről” beszélnek. „Nagy botrányt és rémes nagy bűntényeket” emlegetnek.[10] 1585. március 16-án egy Guillén nevű francia egyén (aki nem volt szerzetes, de a kolostorban lakott és dolgozott) egy útonállóbanda élén behatolt a szerzetesek hálótermébe, akik között cinkostársai is voltak, és 27 kasztíliai származásút távozásra kényszerített. Elkísérte őket egészen Cerveráig, ahol végül is a katalán alkirály csapatai szabadították ki őket. Vissza akarták küldeni a csoportot a hegyi kolostorba, de ők erre nem voltak hajlandók, hanem a barcelonai San Pablo-kolostorba maradtak, amely Montserrathoz tartozott.

    A légkört többé nem a lelki nyugalom, a magány öröme, az imádság és a liturgia méltó végzése jellemezte. Ezért óvatosan és bölcsen kellett itt eljárni. P. Alejo Armini, a 17. század legkritikusabb és hiteles okmányok alapján dolgozó történetírója ezt írta 1686-ban: „József égi fénytől megvilágosítva érkezett, hogy behatoljon az adminisztrátorok romlott lelkületébe, az apostoli vizitátort több alkalommal is figyelmeztette, hogy legyen óvatos. Válogatott módszerekkel több alkalommal kísérletet tettek arra, hogy az egyenes jellemű Józsefet megvesztegessék, éleslátását elhomályosítsák, de […] mindig sikerült magát ügyesen megvédenie. […] A vizitátor püspök, aki nem vette komolyan titkára vagy tanácsadója [Kalazancius] többszöri figyelmeztetését, hogy vigyázzon magára, […] váratlan támadás áldozata lett, […] és jobblétre szenderült.”[11] A szerencsétlen La Figuera püspök ugyanúgy járt, mint elődje, Benito de Tocco: 1586. február 13-án ő is meghalt. De ezzel még nem fejeződtek be az események. Ugyanebben az évben, május 14-én meghalt a királyi megbízott, doktor Ibán de Bardaxí is, ugyanolyan gyanús körülmények között, mint a két püspöki vizitátor. Ebben az időben Don Martín Carillo apát ezeket jegyezte föl: „Don Gaspar de la Figuera… választott léridai püspök Montserratban halt meg, ahol doktor Ibán de Bardaxíval, az aragón királyi megbízottal a monostor vizitációját végezték. Mindketten hirtelen haltak meg, gyanús körülmények között.”[12]

    Bizonyos azonban, hogy amikor Bardaxí meghalt, José Calasanz már nem volt Montserratban. Hosszú élete során Kalazancius sohasem tudta elfelejteni ennek a montserrati apostoli vizitációnak drámai eseményeit. Mindezek ellenére erről sohasem szólt, még római bizalmas barátainak sem, akik azonban elbeszélték, hogy amikor Kalazancius elkísérte az apostoli vizitátort Montserratba, „mindig igyekezett visszavonulni és olyan szobában lakott, ahonnan hajnalonként nagy lelki örömmel hallgatta a szemben lévő kápolnából áthallatszó szentmise énekeit…”.[13] Maga Kalazancius nagyon lakonikusan nyilatkozott, amikor 1637-ben az Ágoston-rendiek efelől érdeklődtek, és csak ennyit mondott: „Az említett püspök [La Figuera] a látogatás alatt meghalt, és én visszatértem hazámba.”[14]

    Peralta de la Salban: édesapja halála

    Kalazancius előbb idézett szavai arra utalnak, hogy pártfogójának, La Figuera püspöknek halála után azonnal elhagyta Montserratot, és hazament szülőfalujába idős édesapjához. A megválasztott léridai püspöknek végzett szolgálata ezzel véget ért. Semmi személyes intéznivalója nem volt már a kolostorban. Csak Bardaxí és a vizitáció titkára, Jerónimo Pérez maradtak ott, mint közvetlen felelős megbízottak, hogy tájékoztassák majd az új vizitátort az eseményekről.

    A régebbi életrajzírók úgy gondolták, hogy Kalazancius megvárta az új vizitátor érkezését, aki a vich-i püspök, Juan de Cardona volt, és június 22-én vette át megbízatását. Még olyan feltevés is született, hogy Kalazancius volt a vizitáció titkára. Bizonyos azonban, hogy Jerónimo Pérez volt az, aki az új vizitátornak átadta az iratokat.

    Kalazancius 1586. február közepétől, amikor lejött Montserratból és „visszatért hazájába”, az év végéig vagy 1587 február elejéig együtt volt édesapjával, egészen annak haláláig. Tudomásunk van arról, hogy november 7-én új végrendelet készült, de nem tudjuk, milyen változtatások történtek ebben az előző évihez képest.[15] Annyi bizonyos, hogy az apa José fiát általános örökösének nevezte meg. Az új végrendelet annak jele lehetett, hogy már közelinek érezte halálát, de nem tudjuk pontosan, mikor is következett be az.

    A peraltai plébániai levéltárban találtak egy feljegyzést, amely szerint José Calasanz alapítványt tesz gyászmise mondására február 27-i napokon, de nem ismerjük a kezdő évet. Több történésznek az a véleménye, hogy ez édesapja halálának dátuma,[16] akinek lelki üdvéért fia alapítványt tett évenkénti szentmise mondására. Ez az alapítvány azonban akár édesanyjára, akár fiú- vagy leánytestvéreire is vonatkozhat. P. Talenti szerint, aki a leginkább dokumentumokra támaszkodó életrajzíró, Kalazancius ezt az alapítványt a purgatóriumban szenvedő lelkekért tette.[17] Sok más feltevés is lehetséges, de nem valószínű, hogy a fenti dátum, február 27., édesapja halálának dátuma lenne, mert bizonyított tény, hogy José Calasanz 1587. február 12-én kezdte meg működését mint az urgeli káptalan titkára és szertartásmestere.[18] Abszurdnak tűnik, hogy miután egy teljes éven át együtt volt édesapjával, közösen várva, hogy az elkerülhetetlen esemény bekövetkezzék, akkor tizenöt nappal halála előtt magára hagyta volna, és megkezdte volna működését az urgeli egyházmegyében. Valószínűbb, hogy megvárta édesapja halálát, hogy utána teljes szabadsággal dönthessen jövőjéről, hiszen papsága első két évében épp azért volt távol saját egyházmegyéjétől, hogy Peralta közelében maradhasson és segíthessen édesapjának, amikor csak szükséges.


    1. AnalCal 15 (1966) 210. Familiáris az a püspök kíséretéhez tartozó pap volt, aki titkári teendőket látott el, a püspök tanácsadója, bizalmasa és segítője is volt egy személyben.

    2. Ibid., 211. o.

    3. Ibid., 192. o.

    4. AnalCal 20 (1968) 302. és 296. o.

    5. Bau, BC, 132. o.; AnalCal 8 (1962) 374.

    6. AnalCal 20 (1968) 431–433.

    7. Ibid., 40 (1978) 457–458.

    8. Ibid., 20 (1968) 189.

    9. Bau, BC, 132. o.

    10. AnalCal 8 (1962) 433., 91. lábjegyzet.

    11. Ibid., 406. o.

    12. Ibid., 405. o.

    13. Bau, RV, 11. o.

    14. Bau, BC, 132. o.

    15. AnalCal 40 (1978) 459–461.

    16. Ibid., 467–468. o.

    17. Ibid., 471. o.

    18. Ibid., 468. o., 27. lábjegyzet.