Szegedi Piaristák

bolt.piarista.hu

Címlap » Piaristák » F06.html

    6. fejezet
    A Kegyes Iskolák születése



    A kitűnő ötlet

    Azáltal, hogy 1595-ben beiratkozott a Szent Apostolok Testvérületbe, José Calasanz különös zarándokútra indult Rómában. Ez a lépés nem sejtett következményekkel járt és igen különbözött a hét római főtemplom vagy a leghíresebb olasz kegyhelyek jámbor felkeresésétől. A testvérület tagjaként alamizsnát osztva Róma minden egyes kerületét bejárta. A hét domb egyikéről a másikára baktatva kutatott a nyomorban élő szegények után. Talált is belőlük jócskán. Nem csak anyagi nyomort talált, és nem csak olyan szegénységet, amely a testet sújtja, hanem erkölcsi nyomorúságot is, és teljes tudatlanságot a legelemibb vallási ismeretek terén. Állandóan az a kérdés foglalkoztatta, mi lehet ennek az oka. Főként a legszegényebb negyedekben élő gyerekek tudatlansága döbbentette meg. Még a legegyszerűbb keresztény imádságokat, a miatyánkot, az üdvözlégyet, a hiszekegyet sem ismerték. Nem tanultak sem olvasni, sem írni, sem számolni, pedig minden városnegyedben volt iskola, a város által fizetett tanítóval, akinek alacsony fizetését a diákoktól szedett kötelező tandíj egészítette ki. Ezenkívül a város minden részében sokan tanítottak – főleg vasárnaponként – hittant a gyerekeknek. Akkor hát miért élt tudatlanságban ennyi gyerek?

    A szülők válasza mindig ugyanaz volt: túl szegények, és a kerületi iskola tanítóját nem tudják megfizetni. A vasárnapi hittanórák pedig nem voltak valami vonzóak a lármás gyereksereg számára. Az egyetlen megoldás, ha lehetővé teszik minden gyerek számára az iskolába járást anélkül, hogy ez anyagi terhet jelentene a család számára. Nagy kár, hogy ez nem így történt, hiszen nagyon sok okos gyerek tehetsége iskolai képzés híján kárba veszett.[1]

    Kétségtelenül ez volt a nagy ötlet: ingyenes iskolákat kell nyitni a szegény gyerekek számára, ahol megtanulhatnak olvasni, írni, számolni, megtanulhatnak latinul és hittanra járhatnak. Elméjében ezzel a forradalmian új megoldással Kalazancius nekivágott egy újfajta zarándoklatnak. Elindult, hogy megkeresse, ki tudná megvalósítani elképzelését. Első útja a fizetett kerületi tanítókhoz vezette, akiktől azt kérte, fogadják be iskoláikba azokat a szegény gyerekeket is, akik nem képesek fizetni. Ők azt válaszolták – amint erről P. Berro beszámol –, hogy „tanáronként hat-nyolc gyereknél többet nem fogadhatnak be, mert többre nem elegendő a római szenátustól és néptől kapott fizetésük”.[2] Ezután Colonna bíboros ajánlásával felszerelkezve és az ügy nemes voltában bizakodva elment a Capitoliumra, hogy találkozzon Róma városának szenátoraival. Kérte tőlük, hogy emeljék meg a kerületi tanítók fizetését, hogy azok felvehessék iskolájukba ingyenesen a legszegényebbeket is. Azonban semmit sem ért el. A dolog egyáltalán nem szegte kedvét, és előadta a problémát a Collegio Romano jezsuita atyáinak. Ők azt válaszolták, nem vehetnek fel se szegény, se gazdag gyerekeket, ha nem ismerik a latin nyelv elemeit a személytelen igékkel bezárólag. Kalazanciusnak tehát újabb visszautasítást kellett elkönyvelnie. Felkereste a Minerva-templom domonkos atyáit is, nem messze a Collegio Romanótól. Beszélt velük arról az iskoláról vagy inkább kollégiumról, amelyet a rend Tremp városában tartott fenn és a „Schola Christi” nevet viselte. Javasolta, hogy létesítsenek egy ahhoz hasonlót Rómában is. Javaslatát azonban nem fogadták el. A Minerva-templom iskolája pedig nem felelt meg Kalazancius igényének.

    Kalazanciust az eredménytelen kilincselések eléggé elszomorították, de nem vonták el figyelmét a továbbgondolkodástól. Ezen töprengett, miközben testvérületi tagként Róma szegénynegyedeinek viskóit látogatta.

    A Santa Dorotea in Trastevere-templom iskolája

    1597. április 9-én, a húsvét utáni szerdán Kalazancius átkelt a Sixtus hídon, és életében először – mint a Szent Apostolok Testvérület vizitátora – belépett a Trastevere- negyedbe [a Tiberiszen túli terület]. Egy testvérületbeli társa kísérte. P. Caputi így beszélte el a történteket: „Reggel elment Giacomo d'Avila úrhoz, jámbor lovaghoz, aki a Szent Apostolok és a Keresztény Tanítás Testvérületének munkatársa volt, és hívta, hogy menjenek együtt a Trastevere-negyedbe a beteg és szégyenkező szegényeket felkeresni. Az úton [Kalazancius] elkezdte mesélni társának, hogy sokat járt azután, hogy a szegény gyerekeket tanítsa valaki a hit alapismereteire, de nem talált senkit, aki felkarolná ezt a kegyes művet. Arra gondolt hát, hogy maga próbál meg annyit megtenni, amennyi lehetséges. Minthogy Giacomo d'Avila egyetértett tervével, Trasteverében felkeresték a plébánost, hogy elkérjék a Santa Dorotea-plébániához tartozó betegek listáját.”[3]

    Kalazancius minden bizonnyal kimerítő módon kifejtette társa előtt a tervet, amelyről P. Caputi számolt be. Nyilván, ha csupán a hittantanításról esett volna szó, társa emlékeztette volna, hogy éppen erre a tevékenységre fogott össze a Keresztény Tanítás Testvérülete. Kalazancius – talán éppen Giacomo barátjával folytatott beszélgetése vagy más információk és tapasztalatok hatására – beiratkozott a Testvérületbe, ugyanennek az évnek, vagyis 1597-nek az őszén vagy esetleg 1598 elején, miután megkezdte látogatásait a trasteverei Santa Dorotea-plébánián.

    A plébános, Don Antonio Brandini nyitott egy kis iskolát a plébániájához tartozó gyerekek számára: tanulhattak olvasni, írni, talán számolni is. A kerületi iskolák erkölcsi színvonala és vallási képzése sok kívánnivalót hagyott maga után. E hiányosságokat kiküszöbölendő, a jó plébános létrehozott egy olyan iskolát, amely a kerületiekhez hasonlított, de azoknál jobb erkölcsi nevelést nyújtott. A gyermekeknek fizetniük kellett – mint egyébként a város által fenntartott iskolákban is –, de a legszegényebbek ingyen járhattak oda, ellenszolgáltatásképpen csak apró szolgálatokat kellett végezniük a plébánia körül. A plébánoson kívül a Keresztény Tanítás Testvérületének néhány tagja is tanított az iskolában, személyes elhatározásuk alapján, vagyis nem a Testvérület nevében. Egy 1597-ben kelt irat szerint a Santa Dorotea-iskola nem tartozott ahhoz a huszonkét intézményhez, amelyet a Keresztény Tanítás Testvérülete támogatott.[4]

    Ilyen formájában ez az iskola sem elégítette ki teljesen Kalazanciust, mivel nem oldotta meg a problémát, amely őt annyira foglalkoztatta. Nem járhattak ide a szegény gyerekek, mert nem volt ingyenes az oktatás. Érdekes megfigyelnünk, hogy első trasteverei látogatása után, amely 1597. április 9-én történt, nem járt ott egészen május 29-ig. Ezután ismét hét hosszú hónap telt el 1598 januárjáig, mire megint visszatért. Ebben a hónapban azután hét látogatást tett itt mint a Tizenkét Apostol Testvérület tagja.[5] Azt a következtetést vonhatjuk le ebből, hogy a Trastevere-negyed különösen 1598 elejétől kezdte őt érdekelni, s ennek a kiemelt érdeklődésnek az oka nem lehet más, mint a Santa Dorotea-templom iskolája.

    Eleinte nem lelkesedett érte túlzottan. Később, amikor beiratkozott a Keresztény Tanítás Testvérületbe, társaival ezt az iskolát többször is meglátogatta, és lassanként megérlelődött benne az elképzelés, hogy megpróbálja átalakítani. A Santa Dorotea-plébánián sikerül majd elérnie azt, amit nem sikerült megvalósítania a Capitoliumon, a Collegio Romanóban és a Minerva-templomban. Beszélt tervéről Don Brandinivel, és meggyőzte, hogy ne csak a Trastevere-negyed szegény gyerekeit fogadja be ingyen, hanem mindazokat, akik kérik. A plébános elfogadta a javaslatot, és ezzel megtették az első lépést. 1622-ben Kalazancius írt egy Emlékiratot (Memoriálét), amelyben ezekkel a szavakkal emlékszik a Kegyes Iskolák eredetére: „A Kegyes Iskolák Rendje a trasteverei Santa Dorotea-templomban vette kezdetét, a Porta Settimiana mellett […]; mivel itt együtt tanultak gazdagok és szegények, a mondott József elérte, hogy csak a szegények iskolája legyen, akik nem találtak egyebütt senkit, aki az alapismereteket megtanította volna nekik.”[6] Kalazancius fokozatosan, napról napra biztosabb lett a tervében, és anélkül, hogy észrevette volna, az iskola tényleges igazgatója és felelőse lett.

    A hír, hogy a Trastevere-negyedben létezik egy ingyenes iskola a szegény gyerekek számára, minden bizonnyal hamar elterjedt Róma-szerte. A Santa Doroteába olyan sok gyerek kezdett áramlani, hogy hamarosan ki kellett bérelni egy termet a plébánia mellett, mivel már nem volt elegendő az a két terem, amelyet a plébános biztosítani tudott. A nagy sereg ideérkező gyerek a legfényesebb bizonyíték a Santa Dorotea-templom iskolájának újszerűségére, s így joggal tarthatjuk „Európa első ingyenes népiskolájának”. Ezt a címet Ludvig von Pastor írta le „A pápák története” című hatalmas művében.

    Nem egyszerűen „szociális”, hanem valóban „egyházi intézmény” volt ez, ami sajátos isteni hivatást tételez fel. Ilyenként mutatja be P. Berro: „…látván, hogy Rómában, a sok karitatív intézmény között nincs egy sem, amely a szegény gyerekek javára jött volna létre, [Kalazancius] úgy gondolta, hogy Isten neki szánta ezt a feladatot. Bízva a felséges Istenben, teljes odaadással alávetette magát az Ő akaratának, mert hitte, hogy Isten számára az a legkedvesebb, és a gyerekek számára az a legelőnyösebb, ha a keresztény jámborságban neveli őket a tudományok táplálékával. Ezért jutott arra az elhatározásra, hogy iskolákat nyit, amit meg is tett.”[7] Nem egy krónikás a misztika ködébe burkolja Kalazancius meghívásának ezt a pillanatát. Van, aki azt állítja, hogy Kalazancius még spanyol földön titokzatos hangot hallott, amely így szólt hozzá: „József, menj Rómába!” Az egyik ilyen történetíró, P. Castelli a következő szuggesztív jelenetet hagyományozta ránk: „Kalazancius isteni sugallatnak engedelmeskedve eljutott Rómába, és néhány nap elteltével, amikor egy téren haladt át (nem emlékszem, melyik volt az), meglátott egy nagy sereg fiút, akik ezerféle turpisságot műveltek, még kövekkel is dobálták a járókelőket. Ekkor ismét hangot hallott, amely így szólt: "Nézd, nézd!" Amikor ezt már többedszer hallotta lelkében visszhangozni, elgondolkozott, mit jelenthet ez a titokzatos hang. Ekkor merült fel benne egy gondolat, amelyet ajkai csendben mormoltak: "Talán azt akarja az Úr, hogy ezekkel a gyerekekkel foglalkozzam." Attól fogva csak arra gondolt, miként is nyújthatna segítséget e neveletlen gyerkőcöknek. Napról napra nőtt benne az aggodalom, mígnem eltökélte a szerzetesrend megalapítását.”[8]

    1598 karácsonyának előestéjén a Tiberisz félelmetesen megduzzadt, a víz szintje messze meghaladta a szokottat. A folyó kiáradt, amivel Róma történetének egyik legiszonyatosabb árvize vette kezdetét. Az áldozatok száma egyesek szerint 1400, mások szerint 4000 volt. A károkat 2 millió arany scudóra becsülték. Kétségtelenül a szegények szenvedtek legtöbbet, házaikat egyszerűen elsöpörte a megáradt víz. A Trastevere negyed a legsúlyosabban sújtott részek közé tartozott. A Santa Dorotea-iskola, amely közvetlenül a folyó mellett állt, alaposan megszenvedte az áradást. A csapás elmúltával a termeket mégis helyreállították, és a tanítás rendben folytatódott.

    A tanulók számának emelkedésével egyre több volt a gondja Kalazanciusnak. Előre nem látott problémák merültek föl: az iskola működési költségei, az elegendő számú tanár előteremtése, akik folyamatos szolgálatot tudnak biztosítani. Mindez szükséges volt ahhoz, hogy a megkezdett mű folytonossága és állandósága biztosítva legyen. Kalazancius egyik leghűségesebb munkatársa Marco Antonio Arcangeli volt, aki szintén a Keresztény Tanítás Testvérületnek volt a tagja, és akinek – Kalazanciussal ellentétben – ahhoz is volt joga, hogy a testvérület nagygyűlésein részt vegyen. Ezért őt bízta meg Kalazancius azzal a feladattal, hogy adja elő a testvérületben: saját intézményükként vegyék védelmükbe a Santa Dorotea-iskolát. 1599. június 10-én a testvérület szűkebb gyűlése kedvezően fogadta Kalazanciusnak Arcangeli által benyújtott javaslatát, a végső döntést azonban a nyilvános nagygyűlésre hagyták. Az pedig augusztus elsején megígérte ugyan, hogy megad minden tőle telhető segítséget „e szeretetben bővelkedő műnek”, de a teljes felelősséget mégsem vállalta, mivel „kevés taggal rendelkezik”.[9]

    Az 1600-as szentévben, február 26-án meghalt Don Antonio Brandini, a Santa Dorotea-templom plébánosa. Mielőtt kinevezték volna utódját, Kalazancius úgy döntött, az iskolát áthelyezi a város központjába. Egy 1644-ben kelt levelében a szent rendalapító így magyarázta meg a költözés okait: „Amikor meghalt a plébános, aki egy termet és egy alacsony szobát adott nekünk, elhatároztam, hogy áthelyezem az iskolát Róma központjába, ismerve az ottani nagy szegénységet. A Szent Apostolok Testvérület tagjaként hat vagy hét éven át jártam Róma összes kerületét…”[10] Ismerve, honnan érkeznek az iskolába a gyerekek, a városszéli Trastevere-negyednél alkalmasabbnak tűnt, ha a város központja felé költözik az iskola. Arra is rájött Kalazancius, hogy szegények nem csupán a Trastevere-negyedben laktak, hanem egész Rómában.

    Az iskola új székhelye „a Paradicsomról elnevezett vendéglő közelében” lévő egyik épületben volt, a Campo dei Fiori népszerű piactér szomszédságában. A Santa Dorotea-iskolában vele együtt dolgozó munkatársak közül csak Marco Antonio Arcangeli tartott vele az új helyre. A helyváltoztatással kapcsolatos döntést egyedül Kalazancius hozta meg –nem volt része benne sem a Santa Dorotea plébániának, sem a Keresztény Tanítás Testvérületnek –, és immár teljes mértékben felelősnek érezte magát az új iskoláért, amelynek még neve sem volt.

    A „Kegyes Iskolák”

    Ami az iskolának ott történő működését illeti – mind a mai napig Piazza del Paradisónak (a paradicsom terének) hívják azt a helyet –, Kalazancius többek között ezt hagyta ránk írásban: „A Santa Doroteából az iskola az 1600-as szentév kezdete után nem sokkal átkerült Róma központjába, egy kis házba a Paradicsomról elnevezett vendéglő mellett, amelyért évi 56 scudo bért kellett fizetni. Mivel a diákok száma egyre nőtt, évi 100 scudóért egy másik közeli házat is ki kellett bérelni, ahová 500 gyerek járt. E két házban maradt az iskola csaknem két esztendeig.”[11]

    Minthogy a gyerekek nem fizettek semmit, Kalazanciusnak kellett előteremtenie minden költséget: a bérleti díjat, a tanítási segédeszközök árát, a tanítók fizetését – mivel nem mindenki tanított ingyenesen. Szükséges volt tehát, hogy a pénzügyi alap növekedjék, mert az ő megtakarított pénze és öröksége nem tarthatott sokáig. Ezért Kalazancius tett egy második kísérletet is a Keresztény Tanítás Testvérületénél. Ismét barátjához és hűséges munkatársához, Marco Antonio Arcangelihez fordult, aki az 1601. március 27-én tartott zárt összejövetelen a következő javaslattal állt elő: ha a testvérület oltalmába veszi, és minden szükségessel ellátja az iskolát, azt a „Keresztény Tanítás Művének” fogják nevezni és nem másképpen. A kongregáció azt válaszolta, hogy „nem vállalja el ezt a felajánlást, mert nem teheti meg, de amivel csak tudja, segíteni fogja az iskolát”.[12]

    Tehát a második kísérlet sem sikerült. Pedig az első visszautasítás óta Kalazancius megsokszorozta tevékenységét a testvérületben egyrészt azért, hogy bizalmat és jóindulatot ébresszen a tagokban, másrészt, hogy valamilyen fontosabb tisztséghez jusson a testvérületben. Ez meg is történt: 1600-tól a titkos (zártkörű) bizottság tagja lett, és a testvérület beteg tagjainak vizitátorának tisztét töltötte be. Azzal a feladattal is megbízták, hogy tanítsa hittanra a cigányokat, sőt kinevezték tanfelügyelőnek is a testvérület fiúk és lányok számára fenntartott iskoláiban. Kalazancius a második visszautasítás után három hónappal jelöltette magát a Főtestvérület elnöki tisztére azzal a titkos szándékkal, hogy megválasztása esetén iskoláját a testvérület által támogatott ügyek közé sorolhatja. A szavazáson, 1601. július 1-jén azonban Kalazancius csak a harmadik helyet szerezte meg.

    Próbálkozásai így eredménytelenek maradtak, de a sikertelenség gondviselésszerű volt. Ha Kalazancius itt elérte volna célját, akkor a „Kegyes Iskolák” sohasem születhettek volna meg: a Piazza del Paradiso iskolája egyszerűen a Keresztény Tanítás Főtestvérület intézménye maradt volna, és tevékenysége a testvérület megszokott hagyományai közé illeszkedett volna.

    Miután Kalazancius harmadik kísérlete is csődöt mondott, hogy a testvérületre bízza az iskolát, belátta, hogy kár erőltetnie ezt az utat. Az intézmény megmaradására az jelenthette az egyetlen megoldást, ha személyesen vállalja annak minden gondját. A harmadik visszautasítás után úgy döntött, hogy nevet ad annak az intézménynek, amelynek hite szerint lelki atyja volt. A „Kegyes Iskolák” nevet választotta. E szavakat első ízben egy firenzei pap, Gian Francesco Fiammelli írásában találjuk meg, aki Kalazancius munkatársa volt, és az 1602. április 4-én kiadott „A harcos keresztény fejedelem” című művében önmagát a „Kegyes Iskolák Kongregációjának testvéreként” nevezi. Nyilvánvaló, hogy Fiammelli már ezelőtt a kongregáció tagja lehetett. Valószínűleg az általa említett „kongregáció” az előző év második felében jött létre, azután, hogy Kalazanciusnak nem sikerült a Keresztény Tanítás Testvérülete elnökévé választatnia magát. A „Kegyes Iskolákat” a Capitolium Titkos Tanácsának (azaz Róma város elöljáróságának) egy határozata is megemlíti 1602. augusztus 26/27-én: 25 scudo alamizsnát juttat számára. A Keresztény Tanítás Testvérületének hivatalos iratai 1603-ban ugyancsak említést tesznek a „Kegyes Iskolák atyáiról”.[13] Az egyházban megszületett valami új, ami már alapvetően különbözött a Santa Dorotea-plébánia ingyenes iskolájától.

    Támogatók és ellenlábasok

    A diákok számának folyamatos növekedése miatt nemsokára kevés volt a rendelkezésre álló hely, ezért Kalazanciusnak ismét át kellett költöztetnie az intézményt egy még tágasabb épületbe. Bérbe vette tehát évi 200 scudóért Mons. Vestri házát a Sant'Andrea della Valle-templom tőszomszédságában. Minthogy Mons. Vestri éppen a pápai brévék titkára volt, alkalma nyílt rá, hogy tájékoztassa VIII. Kelemen pápát a csodálatos piarista iskoláról, amelynek az ő háza adott otthont. A kezdeményezés felkeltette a Szentatya érdeklődését. Felkért két bíborost, hogy végezzék el Kalazancius iskolájának vizitációját, utána pedig részletesen számoljanak be róla. Az egyik vizitátor Baronio bíboros volt, korának egyik legműveltebb embere és Néri Szent Fülöp tanítványa, a másik Silvio Antoniano bíboros, akit az 1584-ben közreadott „Értekezés a gyerekek keresztény neveléséről” című munkája miatt a legkiemelkedőbb pedagógusok között tartottak számon. A két bíboros beszámolója minden bizonnyal kedvező volt, hiszen a pápa azt a parancsot adta az alamizsnát osztó tisztviselőnek, hogy minden évben fizesse ki a piarista iskola 200 scudónyi bérleti díját.

    A Kegyes Iskolák első nagy jótevőjének, VIII. Kelemen pápának a példáját azután sokan követték. Ezt írja erről P. Berro: „Fő jótevőink voltak Őeminenciája, Aldobrandini bíboros, aki nagy alamizsnát juttatott nekünk, és különösképpen a San Cesario bíborosa és Montalto bíboros úr, aki V. Piusz unokaöccse volt, és havi 12 scudót utalt ki nekünk, a San Giorgio bíborosa és sok más bíboros is…, valamint római és idegen nemesek is.”[14] Róma városának elöljárósága is utalt ki támogatást.

    VIII. Kelemen pápa azonban nem csupán az alamizsnálkodással fejezte ki jóindulatát és pártfogását: Kalazanciust magánkihallgatásra hívatta, és legalábbis szóban jóváhagyta intézményét, amelyet ekkor már „Kegyes Iskolák Kongregációjának” neveztek. Történt kísérlet arra is, hogy pápai brévét kapjanak a hivatalos elismerésről, ám ez valószínűleg nem sikerült. Ettől függetlenül a későbbi dokumentumok arra utalnak, hogy a „Kegyes Iskolák Kongregációja” VIII. Kelemen idejében keletkezett, és a pápa el is ismerte. Abban az időszakban, amikor a Kegyes Iskolák székhelye a Mons. Vestritől bérbevett épület volt, Kalazancius munkatársai arra törekedtek, hogy szerzetesi kongregáció formáját vegyék fel, de fogadalmak nélkül. A közösség vezetője kezdettől fogva maga Kalazancius volt. Erre következtethetünk az 1622-ben írott Memoriáléból: „A szegény diákok java, valamint a szükséges fegyelem azt kívánta meg, hogy amint a mondott iskolák átkerültek Róma belvárosába, megválasszák elöljáróul a fent említett, Istenanyáról nevezett Józsefet.”[15]

    1602-ben, kihasználva talán azt is, hogy Ascanio Colonna bíboros útra kelt Spanyolországba, ahol aragóniai alkirállyá nevezték ki, Kalazancius elhagyta a Colonna-palotát, és maga is átköltözött Vestri úr házába, amelyet bérbe vett az iskola számára. Ezzel egyszer s mindenkorra összekötötte életét iskolái sorsával. Ebben az időszakban születik „A munkatársak által betartandó szabályok” című egyfajta „regula”. A mű nagy vonásokban felvázolja a közös élet szabályait. Az elöljáró a „prefektus”, akitől engedélyt kell kérni a ház elhagyásához, valamely diák családjának felkereséséhez, ajándékok elfogadásához, stb. Beszél a közös imáról és más közösségi programokról, mint például a napi szentmiséről és a vasárnapi szentáldozásról a nem pap tagoknak.

    Ez az igen rövid „regula” része egy hosszabb beszámolónak, amely leírja az iskolában folyó tanítás tervét és módszerét, bizonyságául annak, hogy Kalazancius műve a szervezettség tekintetében mekkorát fejlődött ilyen rövid idő alatt. Megtudhatjuk belőle, melyek az új intézmény nevelési eszményei. A vállalkozás sikerét bizonyítja, hogy 1602 júliusában mintegy 700 gyerek járt oda, amint erről az egyik munkatárs, Gellio Ghellini beszámolt.[16] Tőle tudhatjuk azt is, hogy az órák menetének irányítására ugyanebben az évben áldottak meg és szereltek föl egy harangot. 1603 egyik napján történt, hogy Kalazancius létrára mászva igyekezett megjavítani ezt a harangot, de egyik lábával rossz helyre lépett, leesett, és eltört az egyik lába, ami egész életében kellemetlenséget okozott neki. P. Berro szerint az esés halálos is lehetett volna, hiszen „a jelenlévők elmondták, hogy láthatóan egy árny taszította le az iskola udvarára”.[17] Ezen a római létrán bukkan fel ismét a Sátán árnya, amely már a peraltai olajfaligetben is megpróbált véget vetni Kalazancius életének. De mindkét esetben veszített, szinte jelezvén azt a másik vereségét, amely szellemi síkon érte a Kegyes Iskolák létrejöttével. E két epizód szorosan összetartozik Kalazancius életrajzíróinál. A baleset komoly következményekkel járt: Kalazancius hónapokig kényszerpihenőre volt ítélve, s ezért ideiglenesen Don Andrea Bassót nevezték ki prefektusnak.

    Két évvel ezután ismét költözött az iskola. Így ír erről Kalazancius 1622-ben: „Abból a házból, amely ma a Sant'Andrea della Valle-templom papjaié, 1605. november 1-jén a kegyes iskola átköltözött a San Pantaleo térre, Ottavio Manini úr házába. Ezért 350 scudó bért fizetett az iskola, s csaknem hét esztendeig maradt itt. Őszentsége, a boldog emlékű V. Pál mindvégig segített e bér kifizetésében.”[18] Az új helyen a diákok száma elérte a nyolcszázat.

    A diákok számának emelkedésével együtt járt a kiadások növekedése. Ugyanakkor a források apadni kezdtek, úgyhogy 1606-ban a pápához kellett fordulni engedélyért, hogy alamizsnát gyűjthessenek a Kegyes Iskolák javára. Ekkorra minden bizonnyal alábbhagyott már az első jótevők adakozása. Kezdődtek a kemény idők, a szegénység és a nélkülözés, amely a Kegyes Iskolák életében a rend megalapításától kezdve állandósult. A szegénységet azonban nem sorscsapásként élték meg, hanem úgy tekintették – a rend megalapításakor –, mint megbecsülendő és fontos szempontot. Minthogy az iskola a szegények felé fordult, úgy volt rendjén, hogy maga is megtapasztalja a szegénységet.

    A Kegyes Iskolák sikere, amelyet a tanulók magas száma mellett az is bizonyított, hogy milyen jó híre volt az intézménynek a pápai kúriában, egyesekben irigységet keltett. Ezt csak fokozta, hogy a kerületi tanítók aggódni kezdtek megélhetésük miatt, hisz látták, hogy tantermeik kiürülnek, ezáltal megcsappan amúgy sem busás bevételük. Emellett a Kegyes Iskolák tökéletes didaktikai szervezettsége árnyékot vetett a kerületi iskolák módszereire és lehetőségeire. E helyzet láttán az elkeseredett kerületi tanítók „más iskolákkal” egyetemben kezdtek kígyót-békát kiabálni a Kegyes Iskolákra. Rágalmakkal tele memoriáléik eljutottak a pápai kúria legfelső szintjéig, és a vádak olyan súlyosak voltak, hogy V. Pál is megdöbbent rajtuk. Megbízta hát Peretti Montalto és Aldobrandini bíborost, hogy végezzenek vizsgálatot a Kegyes Iskoláknál, és számoljanak be részletesen. A két főpap ismerte már az iskolát, sőt jótevői közé tartozott mindkettő. Jelentésük pedig eloszlatta a pápa kételyeit. Ugyancsak jót tett a Kegyes Iskolák hírnevének az a pedagógiai mű is, amelyet egy sarutlan kármelita atya, Juan de Jesús y María írt. Ő Kalazancius őszinte barátja és pedagógiai törekvéseinek nagy tisztelője volt. Ez ihlette könyvét is, amelynek címe: Liber de pia educatione sive cultura pueritiae [A kegyes nevelés avagy a gyerekek oktatása].

    A vihar elcsendesült. De hogy az iskola mégis milyen komoly veszélyben forgott ekkor, mutatja, hogy Kalazancius 1625-ben úgy emlékezett vissza erre, mint a Róma központjába való költözés időszakának legfontosabbik eseményre. „A Kegyes Iskolák Intézménye az 1600-as szentévben került be Róma belvárosába. Egykor a Settimiana kapuhoz közeli Santa Dorotea-templomban vette kezdetét. A kerületi iskolák és más iskolák tanítóinak áskálódása és gáncsoskodása ellenére mindig nőtt és fejlődött a szegény fiatalok oktatásának szolgálatában…”[19] Ezek s egyéb okok arra késztették Kalazanciust, hogy V. Pál pápától kérje egy bíboros pártfogó (protektor) kinevezését a Kegyes Iskolák mellé. Így egy 1607. március 24-én kelt bréve ki is nevezte Ludovico Torres bíborost protektornak, aki azonban két év múlva meghalt.

    A legelső munkatársak

    Kalazanciusnak nagy hasznára volt, hogy 1597-től 1605-ig tagja volt a Keresztény Tanítás Testvérületnek. Itt tett szert azokra a módszerekre és hittanári tapasztalatokra, amelyeket később a szegények iskolájában részint a hittan, részint más tárgyak tanításában alkalmazott. Művének létrehozásakor ezenkívül e testvérülethez tartozó sok társának a közreműködésére is számíthatott, akik közül némelyek tagjai is lettek a Kegyes Iskolák Kongregációjának. Elegendő itt kiemelnünk Francesco Fiammelli firenzei papot, akinek később jelentős szerep jutott a firenzei piarista iskola megalapításában, vagy Don Gellio Ghellinit Vicenzából, akit életszentsége miatt Kalazancius igen becsült abban a pár évben, amíg mellette dolgozott (1602–1605).

    Az egyik legkomolyabb probléma, amely – még mielőtt közösségét szerzetesrend rangjára emelték volna – aggodalommal töltötte el Kalazanciust, munkatársainak átmeneti és el nem kötelezett állapota volt. Egyesek nem voltak képesek elviselni a szegénység vagy – talán mondhatjuk – a nyomor állapotát, amelyben a születőfélben lévő kongregáció élt. Mások túl nehéznek ítélték a tanítást mint feladatot, amely már magában sem könnyű, ám itt még súlyosbította az a körülmény, hogy minden tanuló szegény családból érkezett. Felvételükhöz a plébánosnak igazolást kellett adnia arról, hogy valóban szegényről van szó. Bőven akadtak olyan munkatársak is, akik azért hagyták el az iskolát, mert – amint azt Kalazancius sok esztendő múltán elpanaszolta: – „[…] miután jól kitanulták a tanítás mesterségét, érdekből elmentek más iskolába tanítani, hiszen a piarista iskolában mást nem kaptak, mint ennivalót és szállást”.[20] Ezért s egyéb okokból kifolyólag abból a 73 munkatársból, aki 1604 és 1612 között az iskolában működött, csak nyolc vagy kilenc halt meg úgy, hogy hű maradt hivatásához, és 54 azok száma, akik elhagyták.[21] A San Pantaleóba költözés előtti időszakból mindössze három személy tartott ki Kalazancius mellett egészen haláláig, amikor az intézmény már kánonjogilag elismert szerzetesrend volt: Lorenzo Santilli, Gaspare Dragonetti és Glicerio Landriani. Ejtsünk néhány szót az utóbbi kettőről!

    Gaspare Dragonettiről a következőket írta Kalazancius 1622-ben: „1603-ban iskolánkhoz társult egy nagy szellemű, tiszteletre méltó öreg, aki Rómában akkor már talán több mint negyven éve tanította a grammatikát és humán ismereteket. Most száztizedik életévében járhat, és olyan erővel végzi a tanítást a diákok hasznára, mintha ifjú volna. A neve Gasparo Dragonetti, és a szicíliai Leontinóból származik.”[22] Jogilag nem tartozott sem a kongregációhoz, sem később a Kegyes Iskolák Rendjéhez, és pappá sem szentelték soha. Egyszerű klerikus maradt, ám tényleges szerzetesnek tartották, és igen nagyra becsülte mindenki, kiváltképpen Kalazancius. Kitűnt többek között buzgó Mária-tiszteletével és a karácsony misztériuma iránti gyermeki vonzódásával. Szűzanya-tiszteletének tanúja az az értékes Mária-szobor, amelyet ő vásárolt, és amely ma is látható a San Pantaleo-házban, a belső kápolna közelében. A karácsony misztériuma iránti szeretetéről pedig egy betlehemi szoborcsoport tanúskodik, amelyet a templomban állítottak fel, s amely mellé kérte, hogy temessék.

    Életének legmegkapóbb története a következő: amikor egy napon VIII. Orbán pápa a San Pantaleo-templom előtt haladt el, feltűnt neki egy tiszteletre méltó aggastyán, akit sok gyermek vett körül. Olyannyira megdöbbentette a látvány, hogy szerette volna őt megismerni. Amikor megtudta, hogy Gaspare Dragonettinek hívják, és latint tanít a piarista iskolában, magához hívatta. Kérte, keresse fel a vatikáni palotában, és fejtse ki számára Vergilius néhány passzusát. Szándéka az volt, hogy próbára tegye Dragonetti tudományos felkészültségét. Az idős tanító meg is érkezett a Vatikánba, s itt a pápa és más kíváncsi főpapok előtt éppen úgy kezdte a magyarázatot, ahogyan tanítványaival szokta: „Figyeljetek ide, gyerekek!”

    Dragonetti sohasem értett egyet azzal a nagy szegénységgel, amelyben éltek. Talán ezért döntött úgy, hogy nem tesz szerzetesi fogadalmat. Abban a nehéz időszakban, amikor az iskolát alamizsnagyűjtésből kezdték fenntartani, egy napon az idős tanító azzal juttatta kifejezésre ellenérzését, hogy valamennyi diákját hazaküldte. Kalazancius megkérdezte tőle, miért tette, mire azt válaszolta, hogy tartozásokat halmozva és nyomorúságos szegénységben nem lehet tovább élni. Ekkor Kalazancius kitetetett az utcára egy dobozt ezzel a felirattal: „Alamizsna a piarista iskola javára”. Este Kalazancius hívatta Dragonettit, és nagy megrendültséggel nyitották fel a dobozt: 40 scudo készpénz volt benne, valamint egy csekk 200 scudóról, amelyet a Bonanni Bankban válthattak be. Az adományozót természetesen nem sikerült kideríteniük. Csodálkozva és nagy meghatottsággal adtak hálát a gondviselő Istennek.

    1628-ban mindenki bánatára meghalt a tiszteletreméltó öregúr, érdemekben gazdagon, hihetetlen magas életkorban: 115 évesen.

    Igencsak eltér az idős Dragonettitől a másik híres személyiség, aki jóval fiatalabb volt, ám életszentségben felülmúlta Kalazancius valamennyi első követőjét. Glicerio Landrianiról van szó, akit mindeni csak „apát atyának” szólított, minthogy a piacenzai Szent Antal-templom javadalmas apátja volt. Milánóban született, nemesi családból, Borromeo Szent Károly rokonságából. Rómába érkezvén, egy jámbor csoporthoz csatlakozott, amelynek vezetője egy különcködő portugál pap, Francisco Méndez volt. Amikor ez visszatért Spanyolországba, követőit egy spanyol sarutlan kármelitára, P. Domingo Ruzolára bízta, aki történetesen Kalazancius gyóntatója és nagy csodálója volt. Ruzola atyán keresztül Glicerio Landriani megismerte a Kegyes Iskolákat, és öt társával együtt belépett az új kongregációba. Különleges hittanár volt: tevékenysége nem szorítkozott az iskolára, hanem kiterjedt Róma számos plébániájára is. Angyali lelke volt, és teljesen beleszeretett a szegénységbe. Kalazancius nagy reményeket táplált vele kapcsolatban, mert kiváló képessége és érdemei kiemelték a többiek közül. De Landriani 1618-ban, a noviciátus időszaka alatt szentség hírében elhunyt. Maga Kalazancius tette meg az első lépéseket boldoggá avatása ügyében.

    Ebben az első időszakban volt munkatársa Ventura Sarafellini, házas világi ember. Zseniális kalligráfus volt, az ő keze munkáját dicsérik azok a hatalmas betűk, amelyek a Szent Péter-bazilika kupolájának belsejét díszítik: „TU ES PETRUS…” [Te Péter vagy…]. 1618-ban Kalazancius munkaszerződést kötött vele, amelyben rögzítették, hogy „Kongregációnk iskolájának szolgálatába áll egész életében, s ott írásleckéket fog adni…, s ezért semmit sem vár a tanulóktól, akik iskoláinkat látogatják”. Meghatározták fizetését és a – részben lelki jellegű – járulékokat, „mivel e helyen végezte munkáját az áldott Kegyes Iskolák kezdete óta, nagy kitartással és szeretettel”.[23] Valóban tanította mind a diákokat, mind a szerzeteseket, talán magát a szent rendalapítót is, akinek tökéletesíthette szépírását, noha az már spanyolországi korszakában is gyönyörű volt. Sarafellini 1664-ben bekövetkezett haláláig megtartotta a Kegyes Iskoláknál vállalt kötelezettségét. Személye szép példa arra, hogy Kalazancius milyen nyílt és gondoskodó lélekkel kereste iskolája és szerzetesei számára a legjobb tanítókat. Ugyanezt tette később Galilei, a matematikai tudományok vitatott mestere, és Tommaso Campanella filozófiatanár esetében is. A saját munkaterületén Stefano Sarafellini ugyanolyan magas színvonalat képviselt, mint az előbbiek a magukén.

    A végleges székhely: San Pantaleo

    Hogy Kalazancius elkerülje az iskola túl gyakori költözködését, a bérelt termekben zajló munkát, amely az ideiglenesség és átmenetiség érzetét keltette, egy állandó székhelyet kellett keresnie, s azt az iskolai tevékenység számára alkalmassá tennie, felszerelnie. Minderről az iskolához vonzódó P. Ruzola győzte meg Kalazanciust. P. Ruzola maga járt utána, hogy találjon ilyen új épületet, és talált is egyet, amely az éppen használttól nem messze, a tér túloldalán, a San Pantaleo-templom mellett állt. Tulajdonosa Vittoria Cenci úrnő, Torres őrgrófnéja volt. A vásárlók felsorolása a következő: „A Kegyes Iskolák tiszteletre méltó Kongregációjának rektora, atyái és testvérei a Városban”, pontosabban: „főtisztelendő P. Giuseppe de Calansanz, Urgel egyházmegye papja; főtiszt. P. Lorenzo Santilli, Spoleto egyházmegye papja; főtisztelendő P. Scipione de Santis, Fermo egyházmegye papja; főtisztelendő P. Gaspare Dragonetti, Leontino egyházmegye klerikusa; főtisztelendő Glicerio Landriani úr, a piacenzai Sant'Antonio templom apátja, valamint a laikus testvérek: Juan García del Castillo, Segovia egyházmegye klerikusa; Tomás de Victoria, Sevilla egyházmegye klerikusa; Diego López, párizsi klerikus; Francesco Franchi, Spoleto egyházmegye klerikusa, valamint Juan Martín vagy Martini, idegen.”[24] Ez összesen négy pap, hat klerikus és egy közelebbről meg nem határozható személy: ők tizenegyen alkották „a teljes Kongregációt”, ahogyan ezt világosan leírják.[25] Közülük Kalazanciuson kívül a Kegyes Iskolák Páli Kongregációjának a következők lettek tagjai: Santilli, Landriani, García del Castillo, aki Kalazancius első utódaként a rend második generálisa lett, valamint Victoria és – sajátos formában – Dragonetti.

    A San Pantaleo-ház, amint ettől kezdve nevezni kezdték az épületet, 10 ezer scudóba került. Az összeget Giustiniani és Lancelotti bíborosok, valamint más jótevők segítségével gyűjtötték össze, felhasználva Landriani vagyonát is. Ez utóbbit nem közvetlenül az épület megvásárlásakor felhalmozott adósság törlesztésére használták, hanem a régi, rossz állapotban levő ház átépítésére, amelyet ily módon tettek alkalmassá új feladatának ellátására.

    Amikor megvásárolták a házat, a templom plébániatemplom is volt, s bár később is az maradt, 1614-ben örök időkre a piaristákra bízták. A rákövetkező évben új bejáratot alakítottak ki, hogy a diákok és a szerzetesek közvetlenül az épület udvarából tudjanak bemenni a templomba. 1623-ban XV. Gergely pápa felmentette a templomot a városi lelkipásztorkodás feladata alól, és örök használatra a Kegyes Iskoláknak adományozta.

    Kalazancius továbbra is bérbe adta az épület földszintjén található két boltot, amelyek már ott működtek azelőtt is, hogy Torres őrgrófjai megvásárolták volna az épületet. Ezt a két szobát és néhány másikat kivéve, amelyek a közösség céljait szolgálták, valamennyi helyiség az iskola számára volta fenntartva. Ismerve az épület mai befogadóképességét, és szem előtt tartva, hogy a 17. században kisebb volt a jelenleginél, nehéz elképzelni, hogy 1614-ben körülbelül 1200 diák járt ide, 1619-ben pedig még ennél is több, mintegy 1500.[26]

    A tiszteletre méltó történelmi épületegyüttes, a San Pantaleo-templom és ház számos vidám és szomorú, dicső és fájdalmas esemény színhelye volt mind a szent rendalapító, mind az általa létrehozott rend életében. Ezért vált mára az egész rend számára szimbólummá és lelki központtá, mely egyben a Kalazanciussal kapcsolatos emléktárgyak leggazdagabb helye. Az ő jelenléte az eltelt négy évszázad ellenére itt változatlanul érezhető.


    1. Bau, BC, 265–266; 268–272; 276–278. o.; Adolfo García-Durán, idézett mű, 68–70.o., 409. és 412. lábjegyzet.

    2. Adolfo García-Durán, idézett mű, 70. o., 412 lábjegyzet.

    3. Uo. 71. o., 420. lábjegyzet.

    4. Uo. 87. o., 465. lábjegyzet.

    5. Sántha, Ensayos, 55. o.

    6. EGC, II, 132a levél.

    7. Bau, BC, 277–278. o.

    8. Uo. 268. o.

    9. Sántha, Ensayos, 42. o.

    10. EGC, VIII, 4185. levél.

    11. EGC, II, 132a levél.

    12. Adolfo García-Durán, idézett mű, 91. o., 476. lábjegyzet.

    13. EphCal 6 (1958) 159 o., 18. lábjegyzet.

    14. Adolfo García-Durán, idézett mű, 98. o., 497. lábjegyzet.

    15. EGC, II, 132a levél.

    16. EC, 1552. o. (Gellio Ghellini)

    17. Adolfo García-Durán, idézett mű, 110. o., 559. lábjegyzet.

    18. EGC, II, 132a levél.

    19. Uo. 380a levél.

    20. Uo. 132a. levél.

    21. Sántha, Ensayos, 136–137. o.

    22. EGC, II, 132a levél.

    23. Sántha (BAC), 144. o., 17. lábjegyzet.

    24. Sántha, Ensayos, 257. o.

    25. Adolfo García-Durán, idézett mű, 118. o., 587. lábjegyzet.

    26. Sántha, Ensayos, 263. o.; EGC, VIII, 451. o.