Szegedi Piaristák

bolt.piarista.hu

Címlap » Piaristák » F05.html

    5. fejezet
    Róma: a nyugtalan keresés évei



    Arra gondol, hogy majd visszatér Spanyolországba

    1592 februárjának második felében érkezett meg José Calasanz Rómába. Harmincnégy éves volt ekkor. Semmit sem tudunk arról, milyen esztétikai benyomások érték a római romok láttán a császárkori gazdagságról, milyen hatással voltak rá a hatalmas bazilikák, templomok és paloták. Sem az újonnan érkezett, sem az 56 év alatt már rómaivá vált Kalazancius – fennmaradt 4600 levelében – nem említi, hogy elkápráztatta volna a római császárok vagy a reneszánsz és barokk pápák alkotásainak mérhetetlen művészeti gazdagsága. Ugyanakkor találunk írásaiban utalásokat atmoszférikus jelenségekre, itáliai vagy más országból származó óriásokra és szörnyekre. Szellemes megjegyzéseket tesz a jóslatokban való hiszékenységre. Nem az Örök Város gazdagsága, művészete, fényűzése vagy nagyszerűsége nyűgözte le, hanem a külső városrészek lakóinak nyomora, szegénysége és tudatlansága döbbentette meg. Meghódították a szívét, és ott marasztalták őt. Eredeti szándéka az volt, hogy hamarosan visszatér Spanyolországba, de ez megváltozott, és haláláig Rómában maradt.

    Azzal a biztos érzéssel érkezett, hogy minden ütőkártyát a kezében tart, sőt még néhány ász is van a tarsolyában. Azt gondolta, nem kell sok idő ahhoz, hogy elérje, amit szándékozott. Még a Rómába érkezése utáni tizedik hónapban is magabiztos és optimista: „nagyon bízom benne, hogy ügyem sikerülni fog”.[1] Ugyanebben a levelében világosan beszél hazatérési szándékáról: „nagyon vágyom rá, hogy mihamarabb visszatérhessek Spanyolországba”.[2] A következő év májusában még ugyanez a remény és vágy élteti: „Igyekszem hamarosan hazatérni”.[3] Ugyanebben az esztendőben, 1593-ban szép gesztussal emlékezik meg szeretett Peraltájáról: egy kelyhet küld a plébániának – amely a mai napig megvan – a következő felirattal: „Pro ferro aurum et argentum * 1593” [vas helyett arany és ezüst]. Így emlékezett némi nosztalgiával édesapja öreg kovácsműhelyére.

    A következő év szeptemberében még mindig emlegeti a hazatérést, de már nem sietteti annyira: „Amikor majd úgy tetszik Istennek, visszatérek arra a földre…”[4] Évek telnek el, és az új század beköszönte után nemcsak honvágya tűnik el, hanem elhatározza, nem tér vissza többé: „Rómában megtaláltam, hogyan szolgálhatom legjobban Istent: e szegény gyerekek segítése által, és nem is hagyom ezt el semmiért a világon.”[5] Lassan-lassan rómaivá válik, és hazája egyre messzebb kerül tőle: .`..nemzetiségem szerint aragón vagyok, de érzelmeim és szokásaim rómaiak, hiszen már több mint negyven éve élek Rómában, gyakorlatilag elfelejtkezve hazámról…”[6] Már megérkezésekor volt valamilyen előérzete, mert első, Spanyolországba címzett levelében ezeket írta: „A mai napig, hála Istennek, egészséges vagyok, és nagyon reménykedem, hogy segítségével megállom a helyem ezen a földön.”[7] Több ez, mint puszta előérzet: egy nem tudatos jövendölés.

    Az első irat, amely bizonyítja római jelenlétét, egy jegyzői írás, amely szerint 1592. február 27-én Don Baltesar Compte tarragonai kanonoknak, aki egyházmegyéje prokurátora volt Rómában, 200 escudo kölcsönt ad kamatmentesen. Compte kanonok költekezése és intrikái később arra késztették a tarragonai káptalant, hogy elvegyék tőle a kanonoki javadalmat, sőt hazaérkeztekor pár napra még be is zárták a püspöki börtönbe. Ez a kalandor kanonok Marcantonio Colonna bíboros házában lakott, ugyanitt szállt meg Kalazancius is.[8] Lehetséges, hogy mielőtt Kalazancius a Colonna-palotába érkezett volna, rövid ideig a tizenkét apostol terének egyik házában tartózkodott Don Rafael Durán urgeli kanonok és exprokurátor meghívására. Röviddel Kalazancius Rómába érkezése előtt intrikái miatt Don Rafael Duránt az urgeli káptalan megfosztotta prokurátori tisztétől, és megbízatását a frissen érkezett Kalazanciusnak kellett átvennie.

    Az öreg Marcantonio Colonna bíboros hamar felfigyelt fiatal vendégének kiváló adottságaira. Kinevezte teológiai tanácsadójának, és megbízta háza lelki vezetésével. Amikor Kalazancius már jól beszélt olaszul, hetenként tartott az összegyűlt családnak buzdító szentbeszédeket a keresztény életről. Az életrajzírók arról is beszélnek, hogy két unokaöccsének, Marcantoniónak és Filippónak a nevelését és tanítását is rábízta a bíboros. Ez azonban nem valószínű. Nemcsak azért, mert a szentté avatási eljárás első tanúi semmit sem mondtak erről, hanem azért sem, mert a fiatal hercegek nem voltak már annyira gyerekek: az egyik tizenhét, a másik tizenöt éves volt.

    A Colonna-palota szomszédos a Tizenkét Apostol-bazilikával, amelyet a konventuális ferences atyák láttak el, és akikkel a szomszédság ezen éveiben Kalazancius igen jó kapcsolatban volt. A ferences lelkiség, különösen a szegénység mély hatást tett Kalazancius lelkivilágára. Ennek különös jelentősége lett saját rendjének, a Kegyes Iskoláknak alapításakor és annak fejlődésében: szegény papok a szegény gyerekek szolgálatában.

    Harc egy kanonokság elnyeréséért

    1592. május 16-án, alig két és fél hónappal Rómába érkezése után Kalazancius ezeket írja Don José Texidornak, Peralta plébánosának: „Szeretnék elnyerni egy urgeli kanonokságot. A spanyol nagykövet titkára felajánlotta nekem segítségét, és a pápa egyik titkos tanácsosának közreműködésével megszerezte számomra az áhított kanonokságot tudtom nélkül mintegy tizenöt nappal ezelőtt. De a pápai alapítványi és javadalmi hivatal vezetője – mivel még új vagyok a pápai udvarban – semmiképpen sem akart hozzájárulni ehhez. Biztosított azonban arról, hogy az első adandó alkalommal segítségemre lesz. Ez nem nagyon tetszett a követségi titkárnak és a titkos tanácsosnak. Elhatározták, figyelni fognak, hátha tudomásukra jut, hogy megüresedett valahol egy kanonoki stallum. Bízom benne, hogy előbb-utóbb tudomásomra jut egy kanonoki szék megüresedése, és nem fogom elmulasztani az alkalmat, hogy megszerezzem. Már csak azért sem, mert a fent említetteken kívül felajánlotta nekem segítségét a pápa főudvarmestere is, akit egy karthauzi testvér barátom segítségével ismertem meg, aki rokona a főudvarmesternek. Egy Baltesar Compte nevű tarragonai kanonok társaságában Marcantonio Colonna bíboros házában lakom. A bíboros nagyon kegyes ehhez a kanonokhoz, az ő segítségével jutottam ebbe a házba. Tudom, hogy ha alkalom adódik, ők is segíteni fognak nekem.”[9]

    Kalazancius tehát dagadó vitorlákkal halad célja felé. Kiváló ajánlókkal van körülvéve: segítségére van a nagykövetségi titkár, a zaragozai Pedro Jiménez Murillo; a pápa egyik titkos tanácsosa, a szintén aragón Don Jaime de Palafox, később Ariza márkija; vagy mások szerint a leendő bíboros Franz Dietrichstein; a pápa főudvarmestere, Ercole Estense Tassone karthauzi szerzetes, Kalazancius barátja, akit a szintén karthauzi Capilla püspök is nyilván ismert. És ha mindez kevés lenne, Colonna bíboros szintén kész volt segítő kezet nyújtani. Egyvalaki azonban nem volt hajlandó segíteni Kalazanciust az áhított kanonokság elnyeréséhez: ez pedig a pápai alapítványi és javadalmi hivatal vezetője, a későbbi Lucio Sasso bíboros volt. Köszönetet érdemel, mert igaz, hogy eggyel kevesebb kanonok lett, de eggyel több rendalapító.

    Hat hónapos várakozás után Colonna bíboros – betartva ígéretét – egy másik kanonokságot szerzett számára Urgelben. Kalazancius november 25-i levelében így számolt be erről a peraltai plébánosnak: „Colonna bíboros, akinek házában lakom, megszerezte nekem a Sorribes halála miatt megüresedett kanonokságot Urgelben, de sajnos később megtudtuk, hogy Sorribes abban a hónapban halt meg, amelyben az ordinárius nevezi ki az utódot, nem pedig a pápa, ezért ez nem sikerült. Most tehát keresünk egy másikat, nem tudom, milyen eredménnyel. Lehetőségeim lennének esetleg Albarrazín vagy Teruel városokban, de ezek messze vannak, és ezért nem szeretném. A mi Urunk irányítsa ügyeinket az Ő szolgálatában.”[10] Volt tehát két kanonokság Urgelben, de ezeket különböző okok miatt nem lehetett elnyerni. Kalazancius világosan beszámolt arról, hogy a második javadalom feletti rendelkezés a püspök hatáskörébe tartozik. Hogyan lehetséges akkor az, hogy Andrés Capilla nem gondolt a szeretett José Calasanz doktorra, aki csak nemrég utazott el Rómába épp azért, hogy kanonokságot szerezzen? Miért nem tartotta fönn számára a megüresedett kanonoki széket, és miért nem hívta vissza Seo de Urgelbe? Kalazancius miután látta, hogy nem sikerül kanonokságot elnyernie saját egyházmegyéjében, késznek mutatkozott arra is, hogy máshová menjen, de Albarracín vagy Teruel túl messze vannak, ezért ezekről lemondott. Tovább harcolt, hogy közelebb, saját földjén szerezzen egy kanonokságot.

    1593 januárjában Kalazancius kért és kapott egy fragai egyházi javadalmat, amely nem járt a helyben lakás kötelezettségével és évi 24 dukátot jövedelmezett. Úgy tűnik, ez a javadalom az Agostí családdal volt kapcsolatban, valaki ugyanis e családból feleségül vette Kalazancius Juana nevű nővérét. Igaz ugyan, hogy a Benabarre nevű helységben laktak, de valószínűleg rokonságban voltak a fragaiakkal.

    1594 márciusában megüresedett Barbastróban egy hely, mégpedig olyan időszakban, amikor a pápa nevezi ki az utódot. Kalazancius visszaemlékezett ott töltött éveire, papi működésének kezdeteire, a katedrálisra, és nem akarta elszalasztani a lehetőséget. Megtette a szükséges lépéseket, és június 17-én elnyerte a kanonokságot. Csakhogy a dolgok tovább bonyolódtak, mert Barbastróban hárman is igényelték ezt a javadalmat: Castillo, Latorre és Navarro doktorok. A püspök az elsőt támogatta, a káptalan nagy része a másodikat, Navarro a háttérbe szorult. A konfliktus Kalazancius tudomására jutott, és hogy nehogy valaki is elfoglalja a neki juttatott javadalmat, egy pápai irattal védekezett, amelyik megtiltja bárki másnak, hogy elfoglalja a kanonokságot. Ezt az iratot 1594. szeptember 27-én Camillo Borghese apostoli protonotárius, a későbbi V. Pál pápa írta alá. Kalazancius prokurátorokat nevezett ki, hogy nevében vegyék birtokba a javadalmat. Amikor azonban ezek Barbastróba érkeztek, és bemutatták irataikat, a káptalan érvénytelennek minősítette azokat.

    Miközben folyt a vita a püspök és a káptalan között a jelöltek ügyében, a harmadik pályázó, aki eddig háttérbe szorult, doktor Navarro, megjelent Rómában és kikönyörögte, hogy a kanonokságot ő kapja meg. Felhozott érvei hatására 1595. június 9-én meg is kapta azt. Doktor Navarro győztesen utazott vissza Barbastróba, ahol bemutatta iratait a káptalannak. De rá is ugyanaz a sors várt, mint Kalazanciusra: a káptalan érvénytelennek minősítette iratait. Közben a püspök meghalt, a káptalan jelöltje pedig elhatározta, hogy kapucinus szerzetes lesz, így megszűnt a vita a püspökség és a káptalan között. Annak ellenére, hogy a püspök jelöltje elvesztette támogatóját, doktor Castillo Rómába utazott, bemutatta kérését a Szentszéknek, és itt meghallgatásra talált. 1595. december 7-én ő is megkapta a kanonokságot. Hihetetlen, de való igaz! Ugyanazt a kanonokságot hárman is megkapták! És ezzel még nem fejeződött be a történet. Kalazancius pert indított Castillo ellen, és beadott a Szentszékhez egy újabb kérelmet. Érvei meggyőzték a pápai alapítványi és javadalmi hivatalt, és 1596. augusztus 27-i keltezéssel ismét neki ítélték a barbastrói kanonokságot. Természetesen a két ellenfél nem tette le a fegyvert, hanem hajlandóak voltak tovább pereskedni. A viszály már végeláthatatlannak tűnt, és anyagilag is tönkretette a pereskedő feleket. Ezért megegyeztek egymás között: doktor Navarro kapja meg a kanonokságot, ennek fejében évente 30 dukátot juttat Castillónak, 36 dukátot pedig José Blanchnak, Kalazancius unokaöccsének, aki ezenkívül kap még 60 dukátot perköltség címén. A szükséges magyarázattal együtt beadták kérelmüket a Szentszéknek érvényesítés végett. 1598. január 1-jén kapták meg a jóváhagyó pápai brévét.

    Úgy tűnik azonban, hogy ebből a megegyezésből Kalazanciusnak soha semmi haszna nem volt. Unokaöccse és sógora nem sokat törődtek a javadalommal. Kalazancius a peraltai plébánoshoz címzett levelében 1599. június 27-én így ír: „Íme tehát a segítség, amelyet rokonaimtól kapok. Áldott legyen az Isten… Örülnék, ha a pápai bulla mielőbb inkább Nagyságod kezébe jutna, mint unokaöcsém vagy sógorom kezébe, mert annyi éven át az egész ügy nem hozott számomra semmi anyagi hasznot…”[11] A rokonaiban való csalódás, az egész hosszú kínos pereskedés a barbastói kanonokságért végérvényesen arra az elhatározásra juttatta Kalazanciust, hogy lemond a helyben lakás kötelezettségével járó egyházi javadalmakról. De nem akart lemondani másmilyen lehetőségekről, amelyek bevételeket hozhatnak, és segíthetnek „egy jámbor ügyet, amelyet most szándékozom elkezdeni” – írta ezt a már előbb idézett, 1599-ből származó levelében. Mi más lehet ez a „jámbor ügy”, mint az iskola, amelyet a Trasteverén kezdett el, és most, 1600-ban be akar vinni saját személyes felelősségével a város központjába?

    Kalazanciusnak egy másik kanonokságot is felajánlottak Zaragozában. Az életrajzírók szerint ez 1605 körül lehetett. Ez azonban nem valószínű, mert az említett 1599-es levelében ezt írja Kalazancius: „A pápai alapítványi és javadalmi hivatal titkára tudja, hogy nem fogadok el rezidenciális javadalmakat, ezért csak az egyszerűbbeket ajánlja fel nekem, ha erre alkalom adódik.” A zaragozai kanonokság felkínálása 1594 táján történhetett. II. Fülöp valójában már 1592-ben megkezdte a káptalannak – abban az időben még az Ágoston-rendi kanonokok kezén volt – székesegyházi, egyházmegyei káptalanná történő átalakítását. 1594-ben a király arról írt Sessa hercegének, római követének, hogy az új kanonokok „az aragón királyság legjobb alattvalói… mindnyájan születésüktől keresztények, tiszták és jó erkölcsűek.” A kinevezendők között „nyolc aragón származású van, akik jelenleg Rómában tartózkodnak”.[12] 1952-ben került elő egy kézirat a zaragozai székesegyházból, amelyben olvashatók a leendő kanonokok nevei. A 26. helyen ez olvasható: „Dr. Josephed de Calasanz, a Moncon mellett lévő Peraltában született, jelenleg Rómában tartózkodik.” A margón ez olvasható: „limpio” vagyis „tiszta”, azaz sem zsidó, sem mór vér nincs benne. Ez a zaragozai kézirat megerősített egy régi adatot, amelyet abban a kis könyvecskében olvashatunk, amelyet a Kalazanciust dicsőítő halotti beszédekből állítottak össze: „1604-ben kinevezték a zaragozai szent egyház kanonokjának.”[13] A zaragozai káptalant egyházmegyés papoknak átadó bulla 1604-ből való, de 1605 novemberéig nem hajtották végre a benne foglaltakat. Ezért arra lehet gondolni, hogy az 1594-es évre esik Kalazancius kinevezése. Nem tudni, hogy az akkori bullában szerepelt-e Kalazancius neve, de minden jel arra mutat, hogy igen, hiszen jó baráti kapcsolatai voltak a spanyol követségen. II. Fülöp 1598-ban halt meg, utódja szorgalmazta a kanonokok beiktatását egészen 1605-ig, amikor megtörtént a káptalan átadása. A nevek között Kalazancius már nem szerepel, de néhány más személy sem, akik az 1594-es listán még rajta voltak. Erre az időre, 1605-re szent atyánk már elkötelezte magát a Kegyes Iskolák ügye mellett, és nem törődött többé a kanonokság megszerzésével.

    P. Berro azt írja visszaemlékezéseiben, hogy amikor 1600-ban meghalt a trasteverei Santa Dorotea plébánosa, javasolták Kalazanciusnak, hogy vegye át a helyét, „de ő nem fogadta el ezt a tisztséget, ugyanúgy, mint a számára felajánlott kanonokságot sem Sevillában, amely pedig évi 1200 escudo jövedelmet hozott volna. Azzal indokolta döntését, hogy ha elvállalja a plébániát, nem tud törődni a Kegyes Iskolákkal. A Katolikus Király követségi titkárának megköszönte a kanonokság felajánlását, és ezt mondta: "Rómában megtaláltam, hogyan szolgálhatom legjobban Istent: e szegény gyerekek segítése által, és nem is hagyom ezt el semmiért a világon."”[14] Lehet, hogy Berrónak ez a visszaemlékezése a zaragozai kanonokságra vonatkozik, de az is lehet, hogy csakugyan volt másik lehetőség is, Sevillában.

    P. Caputi visszaemlékezéseiben megemlíti – amit a boldoggá avatási tanúk, Miguel Jimenez Barber és P. Scassellati is megerősítenek –, hogy ebben az időszakban, pontosan 1605-ben a spanyol nagykövet a király nevében felajánlotta Kalazanciusnak az érseki széket Brindisiben, de ő nem fogadta el azt, hanem egy barátját, az azanuy-i születésű Mons. Juan Falces-t ajánlotta maga helyett, aki el is fogadta a kinevezést.[15] P. Scassellati és Francesco Noberasco testvér tanúként azt is állították, hogy V. Pál pápa felíratta Kalazancius nevét a bíborosjelöltek listájára, de ő lemondott e megtiszteltetésről.[16]

    Kalazancius római utazásának fő célja egy kanonokság megszerzése volt, és komolyan harcolt is ezért vagy hét éven át (1592–1599). Magatartása azonban ez idő alatt teljesen megváltozott, Mivel már nem ez a cél vezette, visszautasította a jövedelmező kanonokságokat, az érseki kinevezést, talán a bíborosi kalapot is. Valami mélyreható, gyökeres változás ment végbe Kalazancius lelkében.

    Irányváltoztatás: vallási és társadalmi tevékenység

    A kanonokság megszerzésére irányuló igyekezete kudarcba fulladt, de végül önként le is mondott róla: mindez kegyelmi ajándék volt Kalazancius számára, mert más irányt adott életének. Néhány korai tanú osztja ezt a véleményt. Francisco Motes azt mondta: „Elhatározta, hogy felhagy törekvéseivel, és teljes szívvel Istennek szenteli magát.” Francisco Gutiérrez, egy szegény festő, akit Kalazancius házába fogadott, így fogalmazott: „József atya azért jött Rómába, hogy valamilyen egyházi javadalomhoz jusson, de később Isten érintésére felismerte, hogy ezen a világon minden csak hiúság. Felhagyott ezzel a szándékával és rendalapító lett…” A katalán származású Tomás Simón, aki ellátta ostyával a San Pantaleo-templomot, így emlékezett vissza: „Eljött Rómába, hogy… javadalmat szerezzen. Később aztán élete más irányt vett, és belátta, hogy addigi életmódja nem neki való, ezért teljesen átadta magát a lelkieknek.”[17] Jiménez Barber – lehet, hogy némi túlzással – azt vallotta, hogy ebben az időben Kalazanciusnak mintegy 2000 escudo évi jövedelme volt. Más tanúkkal együtt állítja, hogy a fiatal pap selyemruhában járt. Ám lassan gyökeresen megváltozott minden, már ezekben az években felsejlett a későbbi szent alakja.

    Semmit sem tudunk arról, hogyan teltek Kalazancius napjai római tartózkodásának első három évében. Csak annyit tudunk, hogy időnként szentbeszédeket tartott a Colonna-palotában, végezte egyházmegyéje prokurátori teendőit, és természetesen küzdött az áhított kanonokságért. Mindez persze kevés ahhoz, hogy kitöltse egy fiatal pap életét. Már 1595-től másfelé is kezd tájékozódni, lelke fogékonnyá válik a valóság olyan rétegei iránt is, amelyek sokkal erősebben hatnak rá, mint az egyházi javadalom utáni vágyakozása.

    A Colonna-palotával szomszédos Tizenkét apostol-bazilikában (basilica dei Dodici Apostoli) működött a Szent Apostolok Főtestvérülete (Arciconfraternità dei Santi Apostoli), amelynek a célja a szegények és betegek látogatása volt. Felkeresték őket otthonaikban, nem várták meg, míg eljönnek alamizsnát kérni. Kalazancius jó kapcsolatban volt a konventuális ferencesekkel és a testvérület tagjaival, így 1595-ben úgy döntött, ő is belép a testvérületbe. 1601 augusztusáig maradt velük, ugyanis ebben az évben szerepel a neve utoljára a testvérület iratain. Ekkor már a Kegyes Iskolák iránti felelőssége megakadályozta abban, hogy idejét más teendőkre áldozza. 1644-ben Kalazancius pontosan emlékezett vissza, „hogy hat-hét év alatt mint a Szent Apostolok Társaságának tagja végiglátogattam Róma valamennyi kerületét.”[18] A testvérület könyveiből kiderül, hogy Kalazancius 157 látogatást tett tizenegy városrészben. A szegénységgel való találkozás, a nép nyomorának látványa nagy ellentétben volt azzal a fényűző gazdagsággal, amelyet a Colonna hercegek palotájában tapasztalt. Mindez átformálta lelkét.

    A tizenegy római kerületben tapasztalt szegénység egyre közelebb vitte Kalazanciust Assisi Szent Ferenc személyiségéhez, a poverelló lelkiségéhez. Ebben azonban a szomszédos konventuális ferences testvérek hatása sem hanyagolható el. 1599. július 18-án beiratkozott az Assisi Szent Ferenc Stigmái Főtestvérületbe (Venerabile Arciconfraternità delle Stimmate), és egy héttel később a testvérület más tagjaival zarándoklatra indult Assisi felé, de erről majd még később szólunk. Ebben a testvérületben haláláig megmaradt, mivel nem akadályozta tevékenységét a Kegyes Iskolákban, és segítette a ferences lelkiség megélésében.

    Az 1600-as szentévben július 10-én Kalazancius beiratkozott egy harmadik testvérületbe is, ez a Zarándokok és Lábadozó Betegek Szentháromságról elnevezett Testvérülete volt (Confraternità della Santissima Trinità dei Pellegrini e dei Convalescenti). Ennek is karitatív célja volt: segíteni a zarándokokat, lelkiekben felkészíteni őket, hogy a szentév búcsúit elnyerhessék. Ebbe a vallási közösségbe, amely sok búcsú elnyerésére adott lehetőséget, sokan tartoztak a római kúria magas személyiségei közül is, mint például VIII. Kelemen és V. Pál is, mielőtt pápák lettek volna, továbbá több prelátus és bíboros. Itt került kapcsolatba Kalazancius olyan magas rangú személyekkel, akik később segíteni tudták a Kegyes Iskolák ügyét.

    Két hónappal később, 1600. szeptember 17-én Kalazancius beiratkozott a Segítő Szűz Mária Főtestvérületbe is (Arciconfraternità della Madonna del Suffragio). E közösség elsődleges célja a haldoklók felkészítése volt a jó halálra és napi imádság végzése a halottakért. Ez a testvérület rövid idő alatt úgy megnőtt, hogy az 1600-as szentévben a négy nagy bazilikát érintő körmeneten, amelyet a jubileumi búcsú elnyerésére végeztek, 300 testvérületi taggal és mintegy 40 ezer hívővel vett részt. Itt ismerte meg Kalazancius Baronio és Bellarmino bíborosokat, akik szintén tagjai voltak a testvérületnek.

    Kalazancius ezenkívül tagja volt még a Szent Teréz Oratóriumnak (Oratorio di S. Teresa), amely a trasteverei kármelita templom (Chiesa della Scala in Trastevere) mellett működött. Itt került kapcsolatba spanyol kármelitákkal, akik nagy hatással voltak lelki életére, és a Kegyes Iskolák megalapításában is segítették. Különösen Domingo Ruzola és Juan de Jesús María atyákat kell kiemelnünk. Az Avilai Szent Teréz iránti mély tisztelet és írásainak állandó tanulmányozása is Kalazancius jellemző vonása volt.

    Egyesek szerint tagja volt még az Oltáriszentség Testvérületnek is (Confraternità del Santissimo Sacramento), amely a Szent Eustachius-templomhoz kapcsolódott. Itt kell megemlíteni, hogy a Tizenkét Apostol Testvérületet és az Oltáriszentség Testvérületet V. Szixtusz egyesítette, és a Tizenkét apostol-bazilika lett a központjuk. Tevékenységi körükbe tartozott körmenetek szervezése a legméltóságosabb Oltáriszentség tiszteletére minden hónap utolsó vasárnapján. A Szentháromságról elnevezett Főtestvérület pedig az Oltáriszentség ünnepélyes kitételével szervezett ájtatosságot a hívőknek minden hónapban. A Segítő Szűz Mária Testvérület negyvenórás szentségimádást írt elő tagjainak. Amint látjuk, az Oltáriszentség iránti tisztelet igencsak jellemző Kalazancius lelkiségére ezekben az években. Hasonlóképpen nagyon tisztelte és szerette a Boldogságos Szent Szüzet. Kedves temploma volt a Madonna dei Monti, amelyet gyakran meglátogatott „rómaivá válásának” első évétől haláláig.

    A Kegyes Iskolák alapítása szempontjából valamennyi testvérület közül kétségtelenül a Dottrina Cristiana [Keresztény Tanítás] volt a legjelentősebb. Kalazancius ide 1597 őszén vagy 1598 elején iratkozott be. Ez a testvérület állt kapcsolatban a Santa Dorotea [Szent Dorottya]-templom iskolájával, amely a jövendő szerzetesrend csíráját jelentette. Erről később részletesebben is beszélünk.

    Kalazancius mindig nagy tisztelője volt Néri Szent Fülöpnek. Feltételezhetjük, hogy találkozhatott még vele. Szent Fülöp 1595-ben halt meg, a századvég egyik legnépszerűbb embere volt Rómában. Neki tulajdonítják a római hét főtemplom meglátogatásával kapcsolatos bűnbánati gyakorlat meghonosítását és elterjesztését. A régi és új életrajzírók egyaránt állítják, hogy Kalazancius is végezte ezt a jámborsági gyakorlatot. Állításukat az első tanúk vallomására alapozzák. Ezek azonban nem egyértelműek. A hagyományos elképzelés az volt, hogy Kalazancius az 1600 körüli években és utána még sok éven át, a Kegyes Iskolák alapítása után is naponta végiglátogatta ezt a hét templomot. Valójában azonban csak egy tanú (L. Ferrari) állította azt, hogy a szentévben minden nap meglátogatta őket, mások szerint „majdnem minden nap” (Morelli), „nagyon gyakran” (P. Berro), „nagyon kitartó volt a látogatásokban” (P. Catalucci).[19] A legvalószínűbb az, hogy a szentév alatt gyakran végezte ezeket a látogatásokat, és csak a négy főtemplomra korlátozva, bár nem vonjuk kétségbe azt sem, hogy alkalmanként bejárhatta mind a hét templomot. Lehet, hogy a szentévet megelőző és követő években is végezte ezt a gyakorlatot, bizonyára azonban ritkábban. Aki egyszer is végigjárta ezt az utat, biztosan kétségbe vonja, hogy ezt Kalazancius minden nap megtette volna, nem az út hossza (kb. 20 kilométer), hanem a ráfordítandó idő miatt. Iskolai kötelezettségei mellett képtelenség lett volna ezt megtennie.

    1596-ban pestisjárvány dühöngött Rómában. Egy tanú[20] által megerősített hagyomány szerint a fiatal Kalazancius és Lellisi Szent Kamill együtt ápolták önzetlenül a betegeket. Hasonlóképpen történhetett később is: 1598. december 24-én a Tiberisz kilépett medréből, és elárasztotta a várost. Mintegy 1400 személy halt meg (mások 4000-ről írnak). Ez az áradás végzetes volt a Santa Dorotea-templom iskolájára.

    P. Berro visszaemlékezéseiben találunk egy érdekes adatot, amelyet az életrajzírók általában nem említenek. Eszerint Kalazanciust nem sokkal Rómába érkezése után Camillo Borghese bíboros, a pápa vikáriusa kinevezte gyóntatónak és káplánnak a Szent Szilveszterről nevezett apácakolostorba (Monastero delle Monache di San Silvestro in Campo Marzio), a későbbiekben pedig Lanti bíboros a sarutlan kármeliták káplánjának is kinevezte (Carmelitane Scalze di Capo le Case).[21] Ezek a megbízatások komoly papi elfoglaltságot jelenthettek, ugyanakkor jelei annak, hogy adottságait már korán felismerték.

    A misztika ösvényein?

    A század végének és az 1600-as szentévnek a Kalazanciusa, aki már hét római testvérületbe beiratkozott, és mély elkötelezettséggel vállalta az ezzel járó komoly vallási és szociális feladatokat, akit mélyen megrendített a római szegénynegyedekben élő emberek szegénysége és nyomora, aki az ő szolgálatukra szentelte idejét, akit vonzott Szent Ferenc szegénységének eszméje, aki belemerült a római ájtatossági gyakorlatok végzésébe, már nem ugyanaz a dr. José Calasanz volt, aki 1592-ben hódító magabiztossággal érkezett Rómába, és mindenáron egy spanyol kanonokságot akart megszerezni. Kezdeti terve sok kudarcot, sikertelenséget, elutasítást hozott magával, s a kanonokságról való lemondással végződött. Ezek az évek – Rómába érkezésétől a Santa Dorotea-templom iskolájának megnyitásáig – a bizonytalanság, a határozatlanság, és az öntudatlan hivatáskeresés éveivé váltak. Végeredményben minden a felé a hivatás felé egyengette lépteit, amely majd értelmet ad életének, és amellyel beírta nevét a történelembe.

    Ebben a meglehetősen gyors átalakulásban, amely során lemond a méltóságokról, és teljesen átadja magát a felebaráti szeretet gyakorlásának meg az irgalmasság testi-lelki cselekedeteinek, eljutott a lelki élet olyan magaslatára, amely csak az igazán szent emberekre jellemző, vagyis a misztikus tapasztalatokhoz. Még csak negyven év körüli, és életéből hátravan még ötven. Azt gondolhatnánk, hogy a misztikus élmények csak később jelentkeznek nála, és nem Rómába érkezése után hat-hét évvel. A tanúk elmondása szerint viszont ezek az évek valóban tartalmasak voltak lelki élete számára, és nem tagadhatjuk, hogy megteremtették számára azt a légkört, amelyben a legmélyebb misztikus tapasztalatokra tehetett szert.

    Abban a levelében, amelyet 1599 júniusában küldött Peralta plébánosának a következőket írja: „Nagyon vágyakozom meglátogatni az itáliai kegyhelyeket: a loretói szent házat (Sma. Casa di Loreto), Monte della Vernát, ahol Szent Ferenc megkapta a stigmákat, Monte Cassinót és Monte Verginét és más helyeket, aztán pedig visszatérni a szentévre Rómába; eddig ez nem sikerült, de remélem, hogy Isten segítségével meg tudom tenni.”[22] Van, aki azt mondja, hogy ezt a hosszú búcsújárást csak 1614-ben végezte,[23] de az életrajzírók többsége – a legkritikusabbak is – 1599 nyarára teszik,[24] nem sokkal későbbre, mint ahogy megírta levelét plébánosának Peraltába.

    Az utóbbiak érvelése tűnik számunkra meggyőzőbbnek. Aki az első feltevést osztja, az is elismeri, hogy Kalazancius idős korára való tekintettel – 1614-ben ötvenhét éves – talán csak Assisibe látogatott el, amely az ott szerzett misztikus tapasztalata miatt érdekes számunkra. E misztikus tapasztalatról tanúvallomásaink vannak. Nem lehet azonban tagadni, hogy 1599 nyarán valamennyi felsorolt szent helyet meglátogathatta és esetleg még „más helyeket” is. Ezt sejteti egy 1630-ban írt levele, amelyben utalást tesz Norciára, Szent Benedek születési helyére: „vagy harminc évvel ezelőtt voltam ott”,[25] vagyis 1600 előtt. Másrészről a Szent Apostolok Testvérületének könyvei szerint 1596 májusától – amikor először szerepel Kalazancius neve – 1599 végéig elfoglaltságai miatt három hétnél nem lehetett hosszabb ideig távol. Csak az 1599. július 24. és szeptember 7. közötti időben tehette meg ezt a zarándokutat. Igaz, hogy a fent említett levélben az úti célok között nem szerepel sem Norcia (Nursia), sem Assisi, de hozzáteszi, hogy „más helyeket is”, így érinthette Norciát és Assisit, ahol Szent Benedek, illetve Szent Ferenc született (és akiknek az emlékhelyét Monte Cassinóban, illetve Monte della Vernában is szándékozott meglátogatni), ezekről pedig állítja, hogy valóban fel is kereste.

    Assisi látogatásával kapcsolatban Bonaventura Claver, Potenza szerzetes püspöke eskü alatt vallotta a következőket: „A San Pantaleóban egy alkalommal érzéseimről beszélgettem vele. Akkor ő [Kalazancius] megvallotta nekem, hogy amikor az augusztus másodiki teljes búcsú elnyerése céljából Assisibe látogatott, az Angyalos Boldogasszony templomban (Madonna degli Angeli) két alkalommal is megjelent neki Szent Ferenc atya. Az egyik alkalommal eljegyezte őt három fiatal lánnyal, akik a három szerzetesi fogadalmat: az engedelmességet, a tisztaságot és a szegénységet jelképezték. A második jelenésben megmutatta neki, milyen nehéz a teljes búcsút elnyerni. Azt mondta Kalazancius, hogy mindezt nem tudja nekem elmagyarázni, bár akkor belső megvilágosodással megértette.”[26] A történet hitelességét a tanúságot tevő személy és az elbeszélés komolysága miatt aligha lehet kétségbe vonni. Mindazonáltal nem vagyunk kötelesek azt gondolni, hogy ez 1599 nyarán történt, amikor Kalazancius hosszú zarándokútján az itáliai szentélyeket látogatta végig. Lehet, hogy 1614-ben visszatért Assisibe, és akkor volt része a szerzetesi hivatással és fogadalmakkal kapcsolatos jelenésben. 1599-ben ugyanis Kalazancius még távolról sem gondolt arra, hogy szerzetessé legyen, míg 1614-ben már komoly kapcsolatban volt az Isten Anyjáról nevezett luccai Kongregációval, amelyre iskoláit bízta, és amelyet a teljes szegénység, a „somma povertà” szellemében kívánt megreformálni.

    Az Assisiben történt látomással kapcsolatban az első krónikások feljegyzései alapján valamennyi életrajzíró említést tesz a „Madonna Povertà” [Szegénység-Szűzanya] látomásról is. A két látomásnak egymáshoz nagyon közeli időben kellett történnie. Valószínűleg kapcsolatban voltak Kalazanciusnak azzal a szándékával, hogy szerzetessé legyen, szinte meghívást jelentettek rá.

    Még két – a századvégen vagy az új század első éveiben történt – karizmatikus jellegű eseményről számolnak be a források, mint gazdag lelki életének gyümölcseiről. Az elsőt P. Castelli beszéli el: „[Kalazancius] egy napon, amikor megérkezett a Lateráni Szent János-bazilikához (San Giovanni in Laterano) – éppen a hét főtemplom látogatását végezte –, nagy csoportosulást látott. Egy sereg ember egy ördögtől megszállott férfit akart erőnek erejével behurcolni a templomba, de nem bírtak vele. Amikor József atya a közelükbe ért, igaz hittel felfegyverkezve jobb kezének azzal a két ujjával, amellyel a szentostyát emeli fel a szentmisében, megfogta a dühöngőt. A megszállott szelíd bárányként hagyta magát bevezetni a bazilikába. Évekkel később megkérdeztem tőle, hogy igaz-e a történet, és valójában hogyan is történt. Válasza egyszerű, ugyanakkor kitérő is volt: Hát nem tudod, mire képesek egy pap felszentelt ujjai?”[27] Más tanúk szerint az eset a Santa Prassede-templomban történt egy ördögtől megszállott nővel. Ezek azonban olyan részletkérdések, amelyek nem érintik az elbeszélés lényegét.

    A másik történet egy jövendölésről szól. Azokban az években, amikor a Colonna-palotában élt, gyakran átsétált a ferencesek konventjébe, amely a Tizenkét apostol-bazilikája mellett volt. Egy alkalommal találkozott két fiatal baráttal, akik a kolostorkertben rohangáltak és játszottak. A nevüket is tudjuk: Giacomo Montanari di Bagnacavallo és Gian Battista Berardicelli di Larino. Magához hívta, és nagy jóindulattal figyelmeztette őket, hogy jobban is kihasználhatnák az időt, ahelyett, hogy futkosnak, mint a kisgyerekek, hiszen mindketten rendjüknek általános főnökei lesznek. Így is történt. Kalazancius az eset után is jó kapcsolatot tartott mindkettőjükkel, és nagyra becsülte őket. Amikor Kalazancius meghalt, azt akarták, hogy a boldoggá avatási per folyamán P. Berardicelli nyilatkozzon a régi esetről, de ez nem volt lehetséges. P. Montanari pedig már 1631-ben meghalt.

    A század utolsó éveiben Kalazancius sokat haladt előre a tökéletesség útján, és egyre többet tudott a lélek belső várkastélyának „lakásairól”. A legfontosabb ebben az időszakban azonban az, hogy vallási „nyugtalansága” és saját, személyes papi hivatásának szüntelen, öntudatlan keresése biztos célt talált: ez pedig a teljes önátadás annak az iskolai munkának, amely a szegények társadalmi felemelkedését és a társadalom keresztény reformját szolgálja.


    1. EGC, II, 4. levél.

    2. Ibid.

    3. Ibid., 5. levél.

    4. Ibid., 6. levél.

    5. Bau, BC, 278. o.

    6. EGC, V, 1849. levél.

    7. EGC, II, 3. levél.

    8. Ibid.

    9. Ibid.

    10. Ibid., 4. levél.

    11. Ibid., 7. levél.

    12. Catalaunia 195 (1977) 38.

    13. Ibid., 37. o.

    14. Bau, BC, 278. o.

    15. EGC, II, 186. o.

    16. Bau, RV, 71. o.

    17. Ibid., 60. és 62. o.

    18. EGC, VIII, 4185. levél.

    19. Adolfo García-Durán, Itinerario espiritual de San José de Calasanz, Barcelona, 1967, 85–87. o., 463. lábjegyzet.

    20. Bau, RV, 78. o.

    21. Vincenzo Berro, Memorie, f. 16.

    22. EGC, II, 7. levél.

    23. Adolfo García-Durán, idézett mű, 82. és 131. o.

    24. Sántha (Ensayos), 54. o.

    25. EGC, IV, 1331. levél.

    26. Adolfo García-Durán, idézett mű`, 131–132. o.

    27. Bau, RV, 80. o.