| XLI | XLII | XLIII | XLIV | XLV | XLVI | XLVII | XLVIII | XLIX | L |
| 05 | 06 | 07 | 08 | 09 | 10 | 11 | 12 | 13 | 14 | 15 | 16 | 17 | 18 | 19 | 20 | 21 |
Láttam az embereket boldognak és boldogtalannak, de nem holmi egyszerű, rájuk szakadt gyászeset, vagy (például) az eljegyzés egyszerű boldogsága, betegség vagy egészség miatt, hiszen még a beteget is talpra tudom állítani, és végigvezetni a városon valami lelkesítő hírrel, elég hozzá, hogy a dolgok valamiféle jelentésével - a legegyszerűbb példát veszem: egy győzelem hírével - hassak a kedélyállapotára. Mert az egész várost meggyógyítom győztes seregeim fényes hajnali bevonulásával, és öröm látni, hogyan tolonganak, ölelkeznek, csókolóznak az emberek. Amire te azt fogod mondani: ,,Miért ne lehetne állandóan olyan hangulatban tartani őket, amilyen például a zenei ünnep hangulata?'' Én pedig ezt válaszolom neked: ,,Mert a győzelem nem panoráma, amelyet a hegy tetejéről csak úgy birtokba veszel, hanem izmaid által felépített és a csúcsról megpillantott táj, átmenet egyik állapotból a másikba. Semmi az olyan győzelem, amelyik állandó. Nem éltet, csak elpuhít és unalmassá válik, mert többé már nem győzelem, hanem egyszerű, befejezett táj.'' Dehát akkor a nyomorúság és a gazdagság örökös váltakozásban kell élnem? Ám rájössz, hogy ez sem igaz, hiszen egész életedet leélheted nélkülözések, nyomor és unalom közepette, mint az, akit hitelezői addig zaklatnak, míg végül felakasztja magát anélkül, hogy közben apró örömök vagy átmeneti halasztások kárpótolták volna álmatlan éjszakáinak gyötrelmeiért. Ugyanúgy sem a vagyon, sem a győzelem nem örökké tartó állapot, amely úgy kijár az embernek, mint a takarmány az állatnak.
Én lelkes és nemes szívű fiakat, ragyogó szemű asszonyokat akarok, de mindez honnan jön? Bizonyos, hogy nem belülről, de nem is kívülről. Erre én ezt válaszolom neked: a dolgok egymásra való hatásának a megízleléséből származik, legyen bár szó vonuló hadaidról, katedrálisodról vagy pirkadatkor aratott győzelmedről. Csakhogy a győzelem csupán egyetlen reggelen elfogyasztott lakoma. Mert miután győzelmet arattál, nem marad más számodra, mint élni a készleteidből, amelyek elpusztítanak tégedet, és a győzelem öröme csak azért volt olyan nagy, mert szenvedélyesen együtt éltél közösségeddel, mert előző nap szomorúságodban még bemenekültél otthonodba, vagy barátaidnál kerestél vigasztalást gyászodra vagy fiaid gyászára, és lám, most itt van ez a győzelem, amint éppen kibontakozik! De aki katedrálisát építgeti, amelynek befejezéséhez száz esztendőre van szükség, az száz esztendőn keresztül élhet úgy, hogy szíve mindig gazdag lesz. Mert azzal gyarapszol, amit adsz, és éppen azzal gyarapítod erődet, hogy adsz. És ha végigjárod az évemet, amelyben életedet építed, boldog leszel attól, hogy ünnepre készülsz, anélkül hogy valaha is készleteket halmoznál fel. Mert amit az ünnep előtt adsz az ünnepre, az jobban gyarapít téged, mint amit az ünnep egyszeri alkalommal képes lesz neked nyújtani. És ugyanez áll felnövő fiaidra is. Meg a hajóidra, amelyek nekivágnak a tengernek, veszélyekbe sodródnak, míg végül diadalmaskodnak rajtuk, és hajnalban partot érnek legénységükkel együtt. Én azt a buzgalmat növelem, amely a saját sikereiből táplálkozik, mint annak az írónak a buzgalma, aki nem plagizál, hanem minél többet ír, annál jobban formálja stílusát. Viszont megtagadom a sikereiben magát emésztő buzgalmat, bármilyen lelkes is. Mert minél többet tudok, minél többet kívánok tudni, minél hajlamosabb vagyok ismereteket szerezni, annál jobban kívánom más jószágát, annál jobban plagizálom műveit, annál jobban hízom rajtuk. És annál jobban pusztulok szívemben.
Mert az ember ráeszmél, hogy a siker mindig becsapja, ha a megszerzett dicsőségből akar élni, összetévesztve az alkotás hevületét a számára semmit sem nyújtó idegen jószág élvezésének örömével. Ám mégis előfordul, hogy rá kell magunkat szánnunk erre is, ilyenkor azonban csupán az olyan felhasználás érdekes, amely elősegíti a sikeres alkotást, ha az utóbbi viszont a felhasználásban segít. Mert a kettő egymást erősíti. Így van ez a tánccal meg az énekkel is, vagy a gyakori imádkozással, amely buzgóságot teremt, és fordítva, a buzgóságból imádság születik; és így van ez a szeretettel is. Mert ha állapotot változtatok, ha nem vagyok többé valami felé irányulás, mozgás és cselekvés, akkor szinte már meg is haltam. És hegyed magasáról nem fogod többé élvezni a panorámát, ha már nem izmaid győzelme, tested kielégülése lesz.
Így szóltam hozzájuk: ,,Ne szégyenkezzetek gyűlölködéstek miatt.'' Mert százezer embert ítéltek halálra. A halálraítéltek börtöneikben bolyongtak, táblával a mellükön, amely úgy különböztette meg őket egymástól, mint a billog a barmokat. Én pedig jöttem, elfoglaltam a börtönöket, és magam elé rendeltem ezt a rengeteg embert. És úgy láttam, semmiben sem különböznek a többiektől. Mindent meghallgattam, megértettem és megnéztem. Láttam, hogy ugyanúgy osztják meg egymás között kenyerüket, mint a többiek, és ugyanúgy sürgölődnek beteg gyermekeik körül, mint bárki más. Ugyanúgy ringatják el őket, virrasztanak felettük. Láttam, hogy ugyanúgy szenvednek az egyedüllét nyomorúságától, mint bármely más ember. És ők is úgy sírnak, ha e vastag falak között valamelyiknek a felesége szívében hajlandóságot kezd érezni egy másik rab iránt.
Mert emlékszem rá, mit meséltek nekem börtönőreim. Megparancsoltam, hogy véres tőrével kezében vezessék elém azt a rabot, aki előző nap gyilkolt. Én magam hallgattam ki. De nem ő érdekelt, hiszen immár halálfia volt, hanem az emberi szív kifürkészhetetlensége.
Mert az élet ott szerez magának, ahol talál. A szikla nedves hasadékában telepszik meg a moha. Jóllehet eleve halálra ítélte a sivatag első, szikkasztó szele. A moha azonban elrejti magvait, s azok nem fognak elpusztulni. És állította-e valaha bárki, hogy e zöld folt megjelenése haszontalan volt? Szóval megtudtam rabomtól, hogy kigúnyolták. Ő meg szenvedett miatta hiúságában és büszkeségében. A halálra ítélt rab hiúságában és büszkeségében...
És láttam őket, amint szorosan egymáshoz húzódtak a hidegben. És eközben hasonlítottak a föld minden juhaihoz.
Magam elé rendeltem a bírákat, és megkérdeztem tőlük:
,,Miért különítettétek el őket a néptől, miért hordják mellükön a halálraítéltek megkülönböztető jelét?''
- ,,Ez a törvény'' - mondották.
Én meg elgondolkoztam:
,,Igen, ez a törvény. Mert szerintünk az igazság azt jelenti, hogy el kell pusztítani azt, ami szokatlan. Az ő szemükben a négerek létezése is igazságtalanság. Meg a hercegnőké is, ha munkássá süllyednek. És a festőké is, ha ők, a bírák, nem értenek a festészethez.''
Ezért így válaszoltam nekik:
,,Azt óhajtom, az legyen igazságos, hogy szabadon bocsátjátok őket. Igyekeztem megérteni a dolgokat. Különben, ha kitörnek börtöneikből, és ők ragadják magukhoz az uralmat, ők érzik majd elkerülhetetlenül szükségesnek, hogy bebörtönözzenek és megsemmisítsenek benneteket; és én nem hiszem, hogy ebből bármi haszna származnék az országnak.''
Ekkor értettem meg igazán az eszmék véres őrületét, ezért így fohászkodtam Istenhez:
,,Megbolondultak? Megengedted nekik, hogy higgyenek nyomorult dadogásuknak! Ki fogja őket megtanítani, ó, nem a beszédre, hanem arra, hogy hogyan éljenek a szavakkal? Mert a szavak e szörnyűséges promiszkuitásából, mindent össze-vissza zagyválva, azt a következtetést vonták le, hogy mindennél előbbre való a tortúra alkalmazása. Ügyetlen, összefüggéstelen vagy hatástalan szavaikból hatékony kínzóeszközök születtek.''
Ugyanakkor azonban az egészet gyermekin őszintének, a születés vágyával telitettnek éreztem.
Hamis minden olyan élmény, amelyet immár nem lényegében élünk át. Hamis a dicsfényük. Amint hamis a győztes iránt érzett lelkesedésünk is.
Hamisak e hírek is, mert semmi sem marad fenn belőlük.
Mert a tanítás szóljon a keretről, a tartószerkezetről. Nem pedig a mindenkor hamis tartalomról.
Úgy mutatom meg neked, mint valami hatalmas tájat, amely észrevétlenül bontakozik ki a maga teljességében a ködből, nem pedig lépésről lépésre. Akárcsak a szobrász igazsága. Hol láttál olyat, hogy előbb az orr készül el, aztán az áll, aztán a fül? Az alkotás mindenkor egy csapásra megjelenő kép, nem pedig lépésről lépésre haladó levezetés. Az alkotás a sokaság munkája, amelyik alkotva nyüzsög a képen, és magyaráz, cselekszik, épít maga körül.
Rám alkonyodott, miközben lefelé haladtam hegyemről, a számomra immár arcot sem viselő új nemzedékek lejtőjén, eleve unván az emberek fecsegését, nem lelvén sem szekereik zörgésében, sem üllőik zengésében szívük énekét -, eltávolodva tőlük, mintha már nem is érteném a nyelvüket, és közömbös lennék a jövőjükkel szemben, amelyik már nem tartozik rám -, és úgy éreztem, már el vagyok temetve. Mivel kétségbeestem magam miatt, e súlyos önzés-bástya mögé befalazva (Uram, mondottam Istennek, Te visszahúzódtál belőlem, ezért távolodok el az emberektől) kutatni kezdtem magamban, mi volt az a viselkedésükben, ami kiábrándított.
Semmi sem ösztönzött rá, hogy bármit kérjek tőlük, Miért zsúfolnám tele új nyájakkal pálmaligeteimet? Miért gyarapítanám palotámat új tornyokkal, mikor máris úgy bolyongok teremről teremre, mint a hajó a tenger sűrű vizein? Miért etetnék újabb rabszolgákat, hiszen amúgyis hetesével-nyolcasával álltak minden ajtó előtt, mintha házam pillérei lennének, lépten-nyomon beléjük botlottam a folyosókon, szinte belebújtak a falba jöttömre, köntösöm suhogására? Miért ejtenék magamnak foglyul más asszonyokat, amikor már úgyis hallgatásomba zártam őket, mivel megtanultam, hogy ne hallgassak oda, ha hallani akarok? Már eleget láttam őket álmukban, miután lehunyták szemhéjukat, és szemük eltűnt pilláik bársonyában... Ilyenkor otthagytam őket, mert égett bennem a vágy, hogy felhágjak a csillagok vizében ázó legmagasabb toronyra, és megtudjam Istentől álmuk értelmét, mert ekkor alszik minden hangos veszekedés, minden középszerű gondolat, minden lealacsonyító ügyeskedés és hiúság, hogy aztán napkeltével ismét visszatérjenek a szívükbe, és ettől kezdve az legyen az egyetlen gondjuk, hogy túltegyenek társnőjükön, és letaszítsák szívemben elfoglalt trónjáról. (De ha megfeledkeztem szavaikról, akkor az egészből nem maradt egyéb, csak madarak játéka, enyhet adó könnyek... )
Este, miközben lefelé haladtam a hegynek azon az oldalán, ahol többé senkit sem ismertem, és úgy éreztem néha, angyalok visznek a sír felé, megvigasztalódtam, beletörődtem az öregségbe. Hogy olyan vagyok, mint az ágai alatt hajladozó fa, megkeményedtem görcseimtől és ráncaimtól, az idő valósággal bebalzsamozott ujjaim pergamenszerű bőrébe, a fájdalom sem nagyon fog rajtam, szinte már önmagammá lettem. És így gondolkoztam magamban: ,,Aki így megöregedett, azt hogyan ijeszthetné a zsarnok a kínszenvedés illatával, amely olyan, mint a megsavanyodott tejé, hogyan lenne képes bármit változtatni rajta, hiszen mindenestől maga mögött tudja az életét, mint valami elnyűtt kabátot, amelyet csupán egyetlen szál tart össze? Így élek immár az emberek emlékezetében. És részemről semmiféle megtagadásnak nem lenne többé értelme.''
Megvigasztalódtam azért is, mert megszabadultam béklyóimtól, úgy éreztem, egész kiszikkadt, összeaszott testemet elcseréltem a láthatatlanban, valamiféle szárnyakra. Mintha végre önmagamból megszületve a régtől fogva hőn keresett arkangyal társaságában sétálnék. Mintha öreg burkomból kilépve egyszerre felfedezném, hogy rendkívül fiatal vagyok. De ez a fiatalság nem lelkesedésből, nem vágyból, hanem rendkívüli derűből volt. Azok közül való, amelyek az örökkévalóságban kötnek ki, nem pedig azok közül, amelyek hajnalhasadtakor az élet tömkelegében érnek partot. Térből és időből állt. Úgy éreztem, örökkévaló leszek attól, hogy végére értem a magammálevésnek.
Én is olyan voltam, mint az, aki vándorútján egy tőrrel megsebzett leányt szedett fel. Görcsösen megfeszülő karjában viszi, mint valami útszélre vetett rózsát, a zilált öltözetű leányt, akit fájdalom nélkül szenderített álomba a megvillanó acél, aki most szinte mosolyog, hogy fehér homlokát a halál szárnyas vállára hajthatja; viszi magával a síkság felé, mert csak ott találhatók azok, akik majd meggyógyítják.
,,Csodálatos szendergő teremtés, én majd megtöltelek életemmel, mert engem többé már nem érdekelnek sem az emberek hívságai, haragjai és nagyralátása, sem a rám váró jók, sem a rám leselkedő bajok, hanem csupán az, amire elcserélem magamat; miközben terhemet a síkság orvosai felé viszem, szemfény és hajfürt leszek egy tiszta homlokon, és ha meggyógyítván megtanítom őt az imádságra, a tökéletes lélektől oly egyenes lesz a tartása, mint a gyökereitől jól megtámasztott virágszál...''
Nem vagyok bezárva testembe, amely recseg-ropog, akár az elöregedett kéreg. Hegyem túloldalán lassan aláereszkedve mintha hatalmas köpönyegként vonszolnék magammal minden lejtőt, minden síkságot és itt-ott elszórva, megannyi aranycsillagként, házam fényeit. Adományaim súlya alatt görnyedezve meghajlok, akár a fa.
Álomba szenderült népem: megáldalak, aludj tovább.
Várjon még a nap, ne siessen kizavarni benneteket a simogató éjszakából! Legyen joga pihenni városomnak, mielőtt szárnyait próbálgatná a munkába menetelhez e kora hajnalon. Akiket baj ért tegnap, és immár csak az Isten engedélyezte haladékkal élnek, várjanak még, mielőtt újra vállukra vennék a gyászt, a nyomort, az ítéletet vagy a most burjánzó leprát. Maradjanak még Isten kebelében, mindnyájuk bűnei megbocsáttatván, mindnyájan befogadtatván.
Én veszlek benneteket gondjaimba.
Virrasztok feletted, népem, aludj tovább.
Úgy nehezedett szívemre a világ súlya, mintha egyedül kellene viselnem a terhét. A magányban, egy fához támaszkodva, karomat mellemen összefonva az esti szélben, túszaim lettek azok, akiknek bennem kellett megtalálniuk elveszített jelentésüket. Így veszítette el jelentését az az egyszerű anya is, akinek meghal a gyermeke. Immár haszontalanná vált múltként áll a tátongó sírgödör előtt. Liánerdővé lett a virágzó fa körül, az pedig hirtelen halott fává változott. És azt gondolja magában: ,,Most mihez kezdek a liánjaimmal? És mitévő legyek az emlőimben duzzadó tejemmel?''
Vagy ez, akit úgy kezd ki a lepra, mint a lassú tűz, és most ki van szakítva az emberi közösségből, nem tud mit kezdeni szíve fellángolásaival, amelyek észrevétlen kerítették hatalmába. Vagy az a másik, akit jól ismersz: burjánzó daganata falja-emészti, holott ezernyi munkába fogott, amelyek mind azt kívánják tőle, hogy még sokáig éljen, akárcsak a fa, amely türelmesen telepítette gyökérhálóját, s aztán hirtelen rádöbben, hogy haszontalan, semmibe nyúló növekedés középpontjává lett. Vagy az, akinek leégett a csűrje, vagy a cizelláló művész, aki elveszíti a jobb kezét. Vagy bárki, akinek kihunyt a szemefénye.
Ránehezedett szívemre mindazoknak a súlya, akik nem tudnak maguknak egy vállat találni. Mert eltaszítják őket az övéik, vagy el vannak tőlük szakítva. Meg az, aki nyomorúságos ágyán, kínok görcseként dobálja ide-oda tört kocsinál is haszontalanabb testét, talán hívogatva a halált, de megtagadva tőle. És így jajdul fel: ,,Mire jó ez, Uram! Mire jó!''
Szétvert sereg katonái ők. De én összeszedem és győzelemre vezetem őket. Mert vannak győzelmek minden sereg számára, ha nem is egyformák. Mert annyi mással együtt ők is csupán az élet egy-egy lépését jelentik. A hervadó virág elszórja magvát, a rothadó mag megalapozza a szárát, és minden felhasadó bábból szárnyak kelnek.
Ó, emberek, televény és táplálék vagytok, eszköz az Isten felé vezető nagyszerű felemelkedéshez!
,,Hát nem szégyellitek magatokat gyűlölködésetek, meghasonlásaitok, dühkitöréseitek miatt? - mondottam nekik -. Ne szorítsátok ökölbe kezeteket a tegnap kiontott vér miatt, mert ha megújulva kerültök is ki vállalkozástokból, mint a gyermek anyja szétdúlt méhéből, vagy szárnyát bontogatva és megszépülve a rovar, miután szétszaggatta bábját, tegnapi bosszútok miatt mit fogtok megérteni lényegüket vesztett igazságok nevében? Mert én, a tapasztalaton okulva, mindenkor a szerelem véres próbájához hasonlítottam azokat, akik ölre mennek, és egymást marcangolják. A szerelem születendő gyümölcse sem az egyiké, sem a másiké, hanem mind a kettőé. A gyümölcs fontosabbá lesz náluk. Benne fognak kibékülni, egészen addig, amikor majd az új nemzedék tagjai is átesnek a szerelem véres próbáján.''
,,Nem kétséges, a szerelmesek szenvednek a szülés borzalmaitól. De a borzalom elmúltával elkövetkezik az ünnep órája. És önmagukra lelnek az újszülöttben. Lám, amikor meglep és elszenderít benneteket az éj, mindnyájan hasonlók vagytok egymáshoz. Elmondottam már ezt a börtönök lakóiról, akik a halálraítéltek nyakörvét hordják: semmiben sem különböznek a többi embertől. A fontos csupán az, hogy újra magukra leljenek a szeretetben. És mindnek meg fogom bocsátani, hogy ölt, mert nem vagyok hajlandó különbségeket tenni a szavak ravaszdi fogásai szerint. Az egyik az övéi iránt érzett szeretete miatt ölt, mert az ember csupán szeretetből teszi kockára életét. Csakhogy a másik is az övéi iránt érzett szeretete miatt ölt. Tudjátok ezt elismerni, és ne nevezzétek többé tévedésnek a ti igazságaitok ellenkezőjét, és igazságnak a tévedés ellenkezőjét. Mert tudjátok meg, hogy az a nyilvánvaló bizonyosság, amely hatalmába ejt, és arra kényszerít benneteket, hogy megmásszátok a hegyeteket, ugyanígy hatalmába ejtette a másikat is, aki szintén megmássza a magáét. Tudjátok meg, hogy ezt a másikat is ugyanaz a bizonyosság kormányozza, amelyik titeket vert fel álmotokból. Vagy ha talán nem is ugyanaz, de ugyanolyan erős.''
,,Ti azonban csak azt vagytok képesek meglátni ebből az emberből, ami tagadása annak, aki ti vagytok. És hasonlóképpen, ő sem képes mást olvasni bennetek, csak ami őt tagadja. Holott mindegyikőtök jól tudja, hogy - önmagában - nem rideg vagy gyűlölködő tagadás, hanem olyan nyilvánvaló, egyszerű és tiszta arc felfedezése, amelynek a kedvéért még a halált is vállaljátok. Tehát azért gyűlölitek egymást, mert hazug és nem létező ellenfelet találtok ki magatoknak. Én azonban, aki uralkodok felettetek, azt mondom nektek, hogy mindnyájan azt az arcot szeretitek, csak éppen még nem ismeritek, nem fedeztétek fel eléggé.''
,,Mossátok hát le magatokról egymás vérét: rabszolgaságra legfeljebb rabszolgalázadásokat lehet építeni. A szigorral semmire sem megyünk, ha nincsen hajlandóság a megtérésre. Ha a felkínált hit nem ér semmit, de van hajlandóság a megtérésre, akkor meg mire jó a szigor?''
,,Ha elérkezik a napja, miért nyúltok hát fegyvereitekhez? Mit fogtok nyerni e gyilkolásokon, mikor azt sem tudjátok, kit öltök meg? Megvetem az olyan primitív hitet, amely csak a börtönőröket nyeri meg.''
Lebeszéllek hát a hitvitáról. Mert semmire sem vezet. És arra gondolj, ha olyanokkal vitatkozol, akik azért tévednek, mert a saját belső bizonyosságuk miatt utasítják el a te igazságaidat, hogy te is a te belső bizonyosságod miatt utasítod el az övéket.
Fogadd el, fogd kézen és vezesd őket. Mondd nekik: ,,Igazatok van, de azért csak hágjunk fel a hegyre'' - és rendet teremtesz a világban, ők meg szabadon lélegzenek a meghódított területen.
Nem, nem azt kell mondani: ,,Ennek a városnak harmincezer lakosa van'', amire a másik azt válaszolhatja: ,,Csak huszonötezer'', mert ebben az esetben mindegyikőtök megmakacsolná magát az egyik szám mellett. És így valamelyik tévedne. Hanem: ,,Ez a város építészi mű, és időt álló. Embereket hordozó hajó.'' Mire a másik: ,,Ez a város az emberek közös munkában zengő himnusza...''
Mert így kell beszélni: ,,Termékeny a szabadság, lehetővé teszi az ember születését és az éltető ellentmondásokat.'' Vagy: ,,A szabadság megrothaszt, a kényszer viszont termékeny, mert a cédrus belső szükségszerűsége és princípiuma.'' Lásd, egymás vérét ontják. Ne sajnálkozzál rajta, mert amit látsz: a vajúdás fájdalma, az embernek önmagán tett erőszakja, Istenhez való fordulása. Mondd hát mindegyiknek: ,,Igazad van.'' Mert valóban igazuk van. De vezesd őket még feljebb a hegyükre, mert a mászás kívánta erőfeszítést elutasítanák ugyan maguktól, mivel nagyon igénybe veszi az izmokat és a szívet, ám a szenvedés rákényszeríti őket, erőt ad nekik hozzá. Mert ha karvalyok fenyegetnek, egyre magasabban keresel menedéket. Odafenn keresed a napot, ha fa vagy. Ellenségeid pedig együttműködnek veled, mert nincs ellenség a világon. Tehát az ellenség határol körül tégedet, ő ad neked formát, és alapoz meg. Ezért ezt mondod az embereknek: ,,Szabadság, és kényszer ugyanannak a szükségszerűségnek két oldala, ami azt jelenti, hogy ez vagy, és nem valaki más.'' Ez lehetsz, az viszont nem lehetsz. Szabad vagy egy nyelvben. De nem szabad egy másikat belekeverned. Szabad vagy egy bizonyos kockajáték szabályaiban. De nem szabad felrúgnod őket azzal, hogy másik játék szabályaival rontod meg őket. Szabad építened, de nem szabad fosztogatnod, és elherdálnod helytelen felhasználásukkal jószágaid tartalékát, mint az teszi, aki rosszul ír és szabadosságaival hat, tönkretéve ezzel igazi kifejező erejét, mert hiszen ha egyszer végleg tönkresilányította az emberek stílusérzékét, senki sem fog érezni semmit olvasása közben. Például ha szamárnak nevezem a királyt: ezzel mindaddig megnevettetem a hallgatóimat, amíg a király tiszteletet érdemel és tisztelik is. De aztán elkövetkezik egy nap, amikor a király azonosul a szamárral. És ettől kezdve már csak nyilvánvaló tényt mondok ki.
És ezt mindenki tudja, mert akik szabadságot követelnek, erkölcsi érzéket követelnek avégből, hogy valami mégis kormányozza az embert. A csendőr bennünk van, mondják. A kényszer hívei viszont azt bizonygatják előtted, hogy a kényszer a szellem szabadsága, mert házadban szabadságodban áll átmenned előszobáidon, fel s alá járkálnod termeidben, átlépned egyikből a másikba, ajtókat nyitogatnod, lépcsőkön fel s alá járnod. És szabadságod együtt nő a falak, a béklyók és a reteszek számával. Minél több kötelezettséget kényszerít rád falaid keménysége, annál több lehetőség kínálkozik számodra, nyugodtan válogathatsz közöttük. A közös teremben viszont, ahol rendetlenség közepette tanyázol, nem szabadság, hanem zűrzavar vesz körül.
Végeredményben azonban mindnyájan egy és ugyanazon városról ábrándoznak. De az egyik a cselekvés jogát követeli a valóságban adott ember számára. A másik viszont azt a jogot, hogy addig gyúrhassa-alakíthassa az embert, amíg olyanná nem lesz, aki. tud majd cselekedni. De mind a ketten ugyanazt az embert magasztalják.
Ám mind a ketten csalatkoznak is. Az első örökkévalónak és önmagában létezőnek hiszi az embert. Megfeledkezve róla, hogy húsz évi tanulás, kényszer és gyakorlás formálta ezzé és nem egy másikká. És hogy szeretetre való képességed elsősorban az imádságból, nem pedig belső szabadságodból származik. Hasonlóan a zeneszerszámhoz, ha nem tanultál meg játszani rajta, vagy a költeményhez, ha nem ismersz semmiféle nyelvet. De az a másik is téved, mert a falakban, nem pedig az emberben hisz. Például a templomban, nem az imádságban. Holott a templom köveiből csak a bennük honoló csend számít. Meg az a csend, amelyik az emberek lelkében honol. Meg a lelkük, amelyben ez a csend lakozik. Én ez előtt a templom előtt borulok le. Az a másik viszont a kőből csinál magának bálványt, és a valóságos kő előtt esik térdre...
Így van ez az országgal is. Én nem csináltam istent országomból, hogy szolgaságra hajtsa az embereket. Nem áldozom fel az embereket az ország oltárán. Hanem azért alapozom meg országomat, hogy megtöltsem vele az emberek szívét, hogy vele lelkesítsem őket, mert az ember többet számít nekem az országnál. Azért rendeltem neki alá az embereket, hogy benne valósuljanak meg. Nem pedig az ország megalapozásának érdekében rendeltem őket szolgálatára. De hagyd abba ezt a sehová nem vezető beszédet, amelyik különbséget tesz ok és okozat, úr és szolga között. Mert nincs egyéb, csak egymáshoz való viszony, szerkezet és belső függés. Én, aki uralkodom, jobban alá vagyok vetve népemnek, mint bármelyik alattvalóm énnekem. Tehát amikor kilépek teraszomra, és hallgatom az éjszakában siránkozásaikat, együgyű beszédeiket, szenvedés kiváltotta sikoltásaikat meg viharzó örömeiket, hogy himnuszt formáljak belőlük Isten dicsőségére, úgy viselkedem, mint az ő szolgálójuk. Én vagyok a hírnök, aki összegyűjtöm és magammal ragadom őket. Én vagyok a gyaloghintójuk hordozására rendelt rabszolga. Én vagyok az ő tolmácsuk.
Épületük záróköve, én vagyok tehát az a csomó, amely egybe fűzi és templommá, csomózza őket. Hogyan is haragudhatnának rám ezért? Akadhatnának kövek, amelyek sértve éreznék magukat azért, hogy tartaniuk kell a zárókövüket?...
Ne szállj vitába ilyen tárgyakról, mert hiú az ilyen vita.
És ne szállj vitába az emberekről sem. Mert állandóan összekevered az okozatokat az okokkal. Hogyan képzeled, hogy az emberek tudják, mi történik általuk, amikor nincsen nyelv ennek a megragadására? Hogyan láthatná magát folyónak a vízcsepp? Pedig a folyó mégis folyik. És hogyan láthatnák magukat fának a fa egyes sejtjei? Pedig a fa mégis növekszik. És hogyan lenne tudatában minden egyes kő a templomnak? Pedig ez a templom csűrként zárja magába hallgatását.
Hogyan ismernék az emberek saját cselekedeteiket, ha nagy fáradsággal sohasem mászták meg egyedül a hegyet, hogy megpróbáljanak önmagukká lenni a csendben? Minden bizonnyal egyedül Isten képes ismerni a fa formáját. Az emberek azonban azt tudják, hogy az egyik jobbra húz, a másik balra. És mindegyik szívesen megfojtaná a másikat, aki bosszantja és zavarja, holott egyikük sem tudja, merre tart. Így ellenségeskednek egymással a trópusi fák is. Mert egymást nyomják-tapossák el, egymástól rabolják el a nekik járó napfényt. De lám, az erdő mégis növekszik, és a hegyet fekete bundával borítja be, amely hajnalban szárnyra bocsátja madarait. Azt hiszed, az egyes ember szavai képesek megragadni az életet?
Évről évre támadnak énekesek, akik arról dalolnak, hogy képtelenség a háború, hiszen senki sem kíván szenvedni, asszonyt és gyermekeket otthagyni, olyan területet szerezni, amelyet ő maga sohasem fog használni, aztán meghalni tűző napon, ellenség kezétől, hasába varrott kövektől. Persze, mindenkit felszólítasz, hogy válasszon. És egyik sem választja a háborút. De lám, alig telik el egy esztendő, s az ország megint fegyvert ragad, és mindazok, akik elutasították a szegényes szavaik megfogalmazásában elfogadhatatlan háborút, összefognak valami megfogalmazhatatlan erkölcs nevében egy olyan vállalkozásban, amelynek látszólag egyikük számára sem volt semmi értelme. A fa magáról semmit sem tudva valósul meg. De ezt csak az ismeri fel, aki prófétává lesz a hegyen.
Ami - emberekről van szó - náluk nagyobb megvalósul és meghal belőlük, az úgy megy át rajtuk, hogy nem tudják szavakba önteni: mély fájdalmuk azonban jelt ad róla. Amikor pedig ország pusztul el, arról ismered fel ezt a halált, hogy az emberek egymás után veszítik el a belé vetett hitüket. De tévedsz, ha őket teszed felelőssé az ország pusztulásáért: ők csak rámutattak a bajra. Ám hogyan tudnál különbséget tenni az okok és az okozatok között? Ha az erkölcs romlik meg, jeleit az állam vezetőinek visszaéléseiből olvashatod ki. De hiába ütteted le a fejüket: ők a romlás gyümölcsei voltak. Nem küzdhetsz a halál ellen azzal, hogy eltemeted a hullákat.
Persze, azért mégis el kell őket temetni, tehát eltemeted őket. A megromlottakat kivágom az ország testéből. Méltóságom azonban azt parancsolja, hogy tiltsam az emberekről szóló vitákat. Mert nem szeretem, ha a vakok egymás szemére vetik nyomorék voltukat. És hogyan is vesztegetném időmet arra, hogy hallgassam gyalázkodásaikat? Vezérem meghátráló seregemet vádolja, a sereg a vezért. És együtt a rossz fegyvereket. A hadsereg a kereskedőket. A kereskedők a sereget. És kórusban, együtt, még másokat. Én azonban így válaszolok: ,,Az elhalt ágakat le kell nyesni, mert a halál jelei.'' Ám képtelenség az ágakat vádolni a fa haláláért. Amikor ágai pusztulnak, a fa haldoklik. Az elhalt ág csupán jel volt.
Látván romlásukat, lenyesem őket, de nem vesztegetem rájuk tovább az időmet, tekintetemet inkább más felé irányítom. Nem az emberek romlanak meg, hanem egy-egy ember pusztul el bennük. Én pedig az arkangyal betegségét kezdem vizsgálni...
És jól tudom, hogy orvosságot csak a himnuszban lelhetünk, nem pedig a magyarázkodásokban. Visszaadták-e valaha az életet az orvosok magyarázatai? Mert az orvosok így beszélnek:
,,Íme, ezért halt meg...'' És így is van: valami megismerhető okból, belső szerveinek valamiféle megbetegedése következtében halt meg. Csakhogy az élet mégis más volt, mint a belső szervek rendje. És hiába készítettél el mindent a te logikád szerint, úgy vagy vele, mint az elkészült és beállított olajlámpával: nem ad fényt, amíg nem gyújtottad meg.
Szeretsz, mert szeretsz. A szeretetnek nincs semmiféle észoka. Az orvosság csak alkotó jellegű lehet, mert csupán szívük fellángolásával tudod megteremteni egyetértésüket. És cselekvésük valódi oka az az ének lesz, amelyre rábírod őket.
Persze, holnapra aztán érv, indíték, mozgató ok és dogma lesz belőle. Mert a tudós gondolkozók majd szobrod fölé hajolnak, és felsorolják mindazokat az okokat, amelyek miatt szép. És hogyan is tévedhetnének? Hiszen valóban szép! Csakhogy erre nem a logikájukkal jöttek rá, hanem egészen más módon.
Mert hozom nektek a nagy vigasztalást, azt, hogy nincsen semmi, amit sajnálni kellene. Vagy elvetni. Ahogyan atyám mondotta:
,,Úgy élj a múltaddal, mint azzal a tájjal, amelyet egyik oldalról a hegység, a másikról a folyam övez, és amelyre kedved szerint telepíted a jövendő városokat, figyelembe véve a már meglévőt. De ha ez a már meglévő nem volna, álomvárosokat találnál ki; az ilyesmi könnyű dolog, mert az álmoknak semmi sem áll útjukba, csakhogy az ilyen városok éppen könnyűségük miatt elvesznek, szétoldódnak önkényes elhatározásaidban. Ne panaszkodj fundámentomod miatt, amely ez és nem más, mert a fundámentom ereje mindenek előtt a léte. Akárcsak a palotámé, kapuimé és falaimé.''
,,És egy-egy terület meghódítása közben melyik hódítót hallottad sajnálkozni a felett, hogy az egyik oldalon hegy meredezik, a másikon folyam hömpölyög? A hímzéshez alapszövetre, az énekléshez és a tánchoz szabályokra van szükség, a cselekvéshez pedig megvalósult emberre.''
,,Ha sajnálkozol a kapott seb miatt, annyi, mintha azon sajnálkoznál, hogy nem más korban élsz vagy születtél. Mert egész múltad nem egyéb, mint mindennapi megszületésed. A múlt ilyen, érd be vele. Fogadd el olyannak, amilyen, ne rendezd át a hegyeket. Ott és úgy vannak jól, ahogy vannak.''
Csak a végrehajtás számít. Mert csak az maradandó; a cél nem egyéb, mint az utas ábrándképe, aki úgy hág hegygerincről hegygerincre, mintha értelme volna az elért célnak. Ugyanúgy nincs haladás a már meglévő elfogadása nélkül, amiből állandóan tovább indulsz. Én nem hiszek a megpihenésben. Mert akit nem hágy nyugodni peres ügye, ne keressen rossz békét a pereskedés valamelyik megoldásának vak elfogadásában. Hol tapasztalod azt, hogy a cédrusnak javára válik, ha el tudja kerülni a szelet? Miközben gyötri a szél, egyúttal fát csinál belőle. Nagyon bölcs legyen az, aki el tudja választani a jót a rossztól. Értelmet keresel életednek, holott ez az értelem az, hogy tudj önmagaddá lenni, nem pedig annak a nyomorult békének az elnyerése, amelyet az szerez, ha fátylat borítsz a perlekedésekre. Ha valami szembeszáll veled, és keservesen meggyötör, hagyd, ne törődj vele, mert ez azt jelenti, hogy gyökeret versz, hogy levedled kinőtt magadat. Áldott a te kínlódásod, amely hozzásegít, hogy megszüld önmagadat: mert semmiféle igazság nem nyilvánul meg, nem érhető el teljes bizonyossággal. És a kínálkozó igazságok nem egyebek, mint kényelmes lepaktálás, megannyi altató.
Mert én megvetem azokat, akik maguktól tompulnak el, hogy feledni tudjanak, vagy akik a békesség kedvéért beszűkítik elméjüket, és elfojtják szívük valamelyik törekvését. Mert tudd meg, hogy minden megoldatlan ellentét, minden jóvátehetetlen viszálykodás arra kényszerít, hogy magad fölé nőve beépítsd őket önmagadba. És ágas- bogas gyökereiddel belekapaszkodsz az arc nélküli földbe, kovakövestől, televényestől, és cédrust építesz belőle Isten dicsőségére. Csak az a templomoszlop dicsőül meg végül, amelyik úgy született meg, hogy közben húsz nemzedéken át koptatták, használták az emberek. Te is, ha nagyobbodni akarsz, kopj el, használódj el perlekedéseid közben: mert ezek vezetnek el Istenhez. Ez az egyetlen létező út a világon. És ezért van az, hogy a szenvedés nagyobbá tesz, ha elfogadod.
De vannak erőtlen fák is, amelyeket nem gyúr keményebbre a homokvihar. Vannak gyatra emberek, akik képtelenek önmaguk fölé emelkedni. Középszerű boldogságból fabrikálják a sajátjukat, miután önkezükkel pusztították el énjük nemesebb részét. Vendégfogadóban állapodnak meg egész életükre. Elvetélték magukat. Az ilyenek esetében számomra lényegtelen, hogy mivé lesznek, hogy élnek-e. Boldogságnak nevezik készleteik nyomorúságában való poshadásukat. Nem ismernek ellenséget sem kívül, sem belül. Lemondanak róla, hogy meghallják Isten szavát, aki szóval ki nem fejezhető szükség, keresés és szomjúság. Nem keresik a napot, ahogyan az erdők sűrűjében keresik a fák, amelyek azonban sohasem kapják meg készletül vagy tartalékul, mert minden fa árnyéka fojtogatja a többit, hanem felfelé törekedve keresik, miközben földből felszökő, istenük hajszolásában hatalmas erővé változott pompás, sima oszlopokká magasztosulnak. Isten elérhetetlen, de kínálja magát, miközben úgy épül az ember a térben, mint a fa lombkoronája.
Ezért kell megvetned a sokaság ítéleteit. Mert ezek az ítéletek visszavezetnek önmagadhoz, és megakadályoznak növekedésedben. Az emberek tévedésnek nevezik az igazság ellentétét, számukra kétségeid egyszerűen megoldhatók, és ezért tévedés gyümölcsének nyilvánítva elfogadhatatlanként utasítják el mindazt, ami feltörekvésedet serkenti. Más szóval azt kívánják tőled, hogy zárkózz be készleteidbe, élősködj önmagad fosztogatójaként, mintha már befejezted volna fejlődésedet. Ugyan miféle szükségérzet késztetne így arra, hogy Istent keresd, hogy magad írd meg a himnuszodat, és egyre magasabbra hágj, hogy lábaid alatt rendet teremthess a rendetlenséggé lett hegyi tájban, vagy megmentsd magadban a napot, amelyet nincs mód egyszer s mindenkorra megszereznünk, mert a nap csupán nappalaid fáradságos keresése?
Hagyd, hadd beszéljenek. Tanácsaik könnyű szívből fakadnak, amely mindenekelőtt boldognak szeretne látni téged. Túl korán kívánják megadni neked azt a békét, amely csak a halálban adatik meg, amikor végre hasznát látod készleteidnek.
Hiszen amit gyűjtöttél, az nem készlet az életre, hanem méz a méheknek az örökkévalóság telére.
És ha azt kérded tőlem: ,,Felébresszem-e ezt itt, vagy hagyjam inkább aludni, hadd legyen boldog?'' - akkor azt felelem neked, hogy én mit sem tudok a boldogságról. De ha sarkvidéki hajnalt láthatna, hagynád-e aludni a barátodat? Senki sem aludhat, ha alkalma nyílik megismernie. Persze, igaz, hogy barátod szereti az alvást, lám, hogy belemerült: de mégis ragadd ki boldogságából, hogy önmagává lehessen.
Az asszony elszedi mindenedet az otthonáért. És való igaz, kívánatos dolog a szerelem, fűszeres illata a háznak, szökőkút dalolása, ezüstkancsók halk koccanása, gyermekek áldása a házra, amint egymás után jönnek az est csendjével szemükben.
De ne igyekezz különbséget tenni, megszokott minták szerint választani a sivatagban harcoló katona ragyogó diadalai és szerelem szerezte boldogsága között. Mert csupán a szavak tesznek köztük különbséget. Nincs igazi szerelem, csak amit a sivatagjának végtelenségével eltelt szívű harcos érez, és nincs áldozatul odaadott élet a kutak körüli rajtaütésekben, csak azé a szeretőé, aki igazán szeretett, mert különben a felajánlott test sem nem áldozati, sem nem szerelmi ajándék. Ha a harcoló katona nem ember, hanem automata, verekedőgép, akkor hol van a harcos nagysága? Én az ilyenben nem látok mást, csak iszonyatos rovarmunkát. És ha a feleségét ölelgető férfi csupán almon fetrengő barom, akkor hol van a szerelem nagysága?
Én nagyot csak abban a harcosban találok, aki leteszi fegyverét, és elringatja gyermekét, vagy a férjben, aki elmegy a háborúba.
Nem azt állítom, hogy a különböző igazságok, az egy ideig érvényes dolgok között kell örökösen hánykolódnunk. Hanem két olyan igazság között, amelyeknek csak együtt van értelmük. Katona voltodban éled a szerelmet, és szerelmesként mész a háborúba.
Az asszony azonban, aki megszerzett magának éjszakái számára, miután megismerte ágyad édességét, hozzád fordul, csodálata tárgyához, és ezt kérdezi: ,,Csókjaim nem édesek? Otthonunk nem üdít fel? Estéink nem boldogítanak?'' Te pedig mosolyogva megnyugtatod. ,,Akkor - mondja -, maradj mellettem, légy a támaszom. Ha feltámad benned a vágy, csak a karodat kell kinyújtanod, és én úgy hajolok feléd egyszerű érintésedre, mint gyümölcsei súlya alatt a fiatal narancsfa. Mert te ott a távolban szerelemtől megfosztva élsz, és az az élet nem tanít téged ölelésre. Szíved indulatainak - akárcsak a homok-belepte kút vizének - a számára nincsen rét, ahol megvalósulhatnának.''
És valóban, magányos éjszakáidon ismerted meg e fájdalmas fellángolásokat az iránt az asszony iránt, akinek a képe felbukkant emlékezetedben, mert minden nő megszépül a csendben.
És azt hiszed, hogy a háború idején való egyedülléted miatt elszalasztottad a csodálatos, a nagyszerű alkalmat. Pedig a szerelem tanulóiskoláját valójában csak a szerelem szüneteiben járod ki. Kéklő hegyeid tájait is csak a gerincre vezető sziklák között járod meg, amint Isten iskoláját is csak választ nem nyerő imáid közben járod ki. Mert csupán az tesz tökéletesen boldoggá anélkül, hogy tartanod kellene az elfásulástól, ami napjaid folyásán kívül adatik meg neked, amikor az időknek végük lesz számodra, és megengedtetik neked, hogy legyél, miután végleg megvalósultál.
Persze, tévedhetsz, és sajnálhatod azt, aki a puszta éjszakába kiáltja hívó szavát, és azt hiszi, hogy az idő haszontalanul múlik benne, kifosztva őt kincseiből. Nyugtalaníthat e szerelem nélküli szerelmi szomj, mert elfeleded, hogy a szerelem lényegénél fogva nem más, mint szerelemszomj, ahogyan azt a táncosok és a táncosnők tudják, akik a közeledésből építik fel tánckölteményüket, holott eleve egyesülhetnének.
Én azonban mondom neked: csupán az elszalasztott alkalom számít. Talán éppen a börtön falain át érzett szerelem az igazi, a nagy szerelem. Az imádság addig termékeny, amíg nem ad rá választ Isten. Az éles kövek meg a tövisbokrok táplálják a szerelmet.
Ne téveszd hát össze a buzgó igyekezetet az összegyűjtött készletek felélésével. Az a lelkesedés, amelyik követel a maga számára, nem igazi lelkesedés. A fa buzgalma a gyümölcsbe száll át, amely viszont semmit sem nyújt érte cserébe. Én is így vagyok népemmel. Mert az én buzgó igyekezetem is olyan gyümölcskertekre irányul, amelyektől nem várhatok semmit.
Ezért hát az asszonyba se zárkózzál be. Hogy azt keresd benne, amit már úgyis megleltél. Legfeljebb időről időre rátalálhatsz újra, mint ahogyan a hegylakó, aki néhanapján leereszkedik a tengerpartra.