| 00 | 01 | 02 | 03 | 04 | 05 | 06 | 07 | 08 | 09 | 10 | 11 | 12 | 13 | 14 | 15 | 16 | 17 | 18 | 19 | 20 |
| CCXI | CCXII | CCXIII | CCXIV | CCXV | CCXVI | CCXVII | CCXVIII | CCXIX |
Megint meglátogatott az a konok tekintetű próféta, aki éjjel- nappal szent dühtől fortyogott, és ráadásul még sanda is volt.
,,Meg kell menteni az igazakat'' - magyarázta.
- Hát persze - válaszoltam neki -, hiszen semmi nyilvánvaló ok nincs, ami azt indokolná, hogy megbüntessük őket.
- Éles különbséget kell tennünk köztük és a bűnösök között.
- Hát persze - válaszoltam neki -. A legtökéletesebbet például kell állítanunk az emberek elé. A talapzatra a legjobb szobrász legjobb szobrát választod. A gyermekeknek a legjobb költői műveket olvasod fel. Királynődnek a legszebbet kívánod. Mert a tökéletesség olyan irány, amelyet meg kell mutatnunk az embereknek, bár magadnak nem áll módodban elérni.
De a prófétám csak tovább tüzelt:
,,És miután kiválogattuk az igazak csoportját, csak ezt kell megmenteni a romlottságot pedig egyszer s mindenkorra el kell tüntetni!''
- No-no - válaszoltam neki -, ebben már túlzol egy kicsikét. Mert el akarod választani a virágot a fától. Azzal akarod még szebbé tenni az aratást, hogy megszünteted a trágyát. Megmenteni a nagy szobrászokat azzal, hogy leütteted a rossz szobrászok fejét. Én azonban csak többé-kevésbé tökéletlen embereket ismerek és a televényből a virág felé lassan emelkedő fát. Sőt azt állítom, hogy az ország erkölcsi tökéletessége a szemérmetleneken nyugszik.
- Tiszteled a szemérmetlenséget!!
- Ugyanúgy tisztelem a te ostobaságodat is, mert helyes dolog, hogy az erényt úgy lobogtassuk, mint tökéletesen kívánatos és megvalósítható tökéletes állapotot. És hogy megfogalmazzuk, mi az erkölcsös ember, még ha ilyen nem létezhet is, már csak azért sem, mert az ember gyarló, meg azért sem, mert ahol létezik a tökéletesség, halált von maga után. De helyes, hogy az irányt célnak képzeljük. Másként elérhetetlen cél után botladoznál. Én kegyetlenül szenvedtem a sivatagban. A sivatag eleinte legyőzhetetlennek látszik. De az egyik messzi homokdombról kijelentem, hogy ez lesz a boldogságot jelentő pihenő. Aztán, amikor odaérek, szertefoszlik az ígéret. Erre a látóhatár valamelyik kis csipkézetét nevezem ki révnek. Aztán amikor odaérek, ez az ígéret is szertefoszlik. Most megint másik célpontot választok magamnak. És így célpontról célpontra haladva végül kivergődöm a homokból.
Az erkölcstelenség vagy az egyszerűség és ártatlanság jele, mint a gazelláknál és ha rászánod magadat, hogy felvilágosítsd, akkor erkölcsös együgyűséggé változtatod, vagy pedig az erkölcs nyílt támadásából nyeri ürömeit. Vagyis az erkölcsön alapszik. Belőle él, azt erősíti. Amikor részegen vonulnak a katonák, látod, hogyan szaladnak az anyák, és tiltják meg a lányaiknak, hogy mutatkozzanak előttük. Ezzel szemben ha a te utópikus országod katonáinak az lenne a szokásuk, hogy szűziesen lesütött szemmel járjanak-keljenek, akkor olyanok lennének, mintha nem is volnának, és így semmi akadályát nem látnád annak, hogy lányaid mezítelenül fürödjenek. Az én országom erkölcse azonban más valami nem erkölcstelenség hiány (mert ebben az esetben a legerkölcsösebbek a halottak). Titkos buzgalom, tartózkodás, önmaguk tisztelete és bátorság. Az érett méz védelme a szerelemre várva. És ha valahol részeg katona halad el, akkor ő az én országomban az erkölcs minőségét erősíti.
- Egy szóval te azt kívánod, hogy berúgott katonáid ocsmányságokat ordítozzanak...
- A valóság az, hogy, éppen ellenkezőleg, megbüntetem őket, így kívánom megalapozni az ő erkölcsüket. De ugyanígy valóság az is, hogy minél jobban erősítem annál vonzóbbá válik az agresszivitás. Nagyobb örömet jelent megmászni a meredek szirtet, mint a kerek hátú dombot. Olyan ellenséget győzni le, aki ellenáll, mint a védekezésre nem is gondoló együgyűt. Csak ott égsz a vágytól, hogy kiolvashasd arcukat, ahol a nők fátylat viselnek. Ezért én az ország erővonalainak feszültségét az étvágyakat féken tartó büntetés könyörtelenségével mérem. Ha folyót zárok el gáttal a hegyek között, akkor kedvtelve méregetem a fal vastagságát. Mert hatalmam jele. Hiszen semmi kétség, a gyér vizű libaúsztató vizét akár a papírfal is visszatartja. Különben is, miért kívánnék magamnak herélt katonákat? Azt akarom, hogy teljes súllyal nehezkedjenek a falra, mert csak akkor lesznek nagyok a bűnben vagy a bűnön túllépő alkotásban.
- Azt kívánod hát, hogy a bujálkodás vágya feszítse őket...
- Dehogyis. Egy árva szót sem értettél abból, amit mondtam - válaszoltam.
Mérhetetlen ostobaságukban zsandáraim megpróbáltak megkörnyékezni:
- Rájöttünk, mi az oka az ország hanyatlásának. Van egy szekta, azt kell kiirtani.
- Ugyan! - válaszoltam -. Miről tudod, hogy azok az emberek egymáshoz tartoznak?
Erre elsorolták, miben egyeznek tetteik, ilyen meg olyan jelekről felismerhető összetartozásukat, összejöveteleik helyét.
- És miről ismeritek fel, hogy fenyegetést jelentenek az országra?
Erre leírták bűneiket, egyesek sikkasztásait, mások erőszakoskodásait, számos másnak az árulásait vagy ocsmányságát.
- Eh! - válaszoltam - ismerek én ennél még veszedelmesebb szektát is, mert azt még senkinek sem jutott eszébe üldözni!
- Melyik az a szekta? - kérdezték mohón zsandáraim.
Mert a csendőr arra született, hogy üssön, és elsorvad, ha nem kapja meg az ütnivalóját.
- Azoknak a szektája - válaszoltam -, akiknek lencse van a bal halántékukon.
Mivel egy szót sem értettek belőle, zsandáraim helyeslő mormogást hallattak. Mert a zsandár akkor is tud ütni, ha nem ért egy kukkot sem. Az öklével üt, annak pedig nincs agyveleje.
Az egyikük azonban aki valaha ács volt, köhintett néhány néhányszor, s megszólalt:
- Nem mutatják az együvétartozás semmi jelét. Találkozó helyük sincs.
- Hát persze, hogy nincs - válaszoltam -. Éppen ebben rejlik a veszély. Mert észrevétlenek maradnak. De majd meglátod mihelyt kiadom a rendeletet, amely kiszolgáltatja őket a közfelháborodásnak, azonnal keresik egymást, összefognak, együtt élnek, és a nép igazságszolgáltatása ellen fordulva azonnal tudatosítják, hogy egy kasztba tartoznak.
- De mennyire igaz! - helyeseltek a csendőreim.
Ám az egykori ács megint csak köszörülgette a torkát:
- Én ismerek egy ilyent. Szelíd ember. Jószívű. Tisztességes. Ráadásul háromszor sebesült meg az ország védelmében...
- Persze, igen - válaszoltam -. Abból, hogy az asszonyok kelekótyák, azt következteted, nincs itt vagy ott közöttük olyan is, aki ésszerűen viselkedik? Mivel tábornokaim a háborúban állandóan harsognak, azt következteted, hogy nincs közöttük egy se, aki fél? Ne akadj fenn a kivételeken. Ha egyszer hordják a jelet, kutass a múltjukban. Kútfeje voltak minden bűnnek, rablásnak, erőszakoskodásnak, közpénzek elherdálásának, árulásnak, telhetetlenségnek és erkölcstelenségnek. Állítod, hogy mentek mindezen bűnöktől?
- Hogyisne! - kiáltották kórusban a zsandáraim, mert öklükben már ott bizsergett a megjött étvágy.
- Már most, ha a fa rothadt gyümölcsöt terem, a gyümölcsnek vagy a fának tulajdonítod a rothadást?
- A fának - kiáltottak fel csendőreim.
- És az az egypár gyümölcs, amelyik mégis egészséges, bűnbocsánatot biztosít-e a számára?
- Dehogyis! Dehogyis! - zengték kórusban csendőreim, akik szerencsére szeretik a mesterségüket, ami pedig nem a megbocsátás.
- Szóval ti is úgy vélitek, igazságos lenne hogy megtisztítsam országomat ezektől az emberektől, akiknek lencse van a bal halántékukon!
Ám az egykori ács megint csak köhécselni kezdett:
- Mondd hát ki az ellenvetésedet - mondtam neki, miközben szimatjukra hallgatva társai gyanúsításokkal terhes pillantásokat vetettek halántéka irányába.
Az egyikük jól végigmérte a gyanúsítottat, aztán nekibátorodott:
- Aki azt állítja, hogy ő ismert egy... még ha az apja... vagy a testvére... vagy valami más hozzátartozója volt is...
Erre mind egyetértőn morogtak.
Most aztán már kitört belőlem az indulat:
,,Még ennél is veszedelmesebb azoknak a szektája, akiknek a jobb homlokukon van a lencse! Mert ez eddig még nem jutott az eszünkbe! Más szóval ez még jobb takaródzó. De még ennél is veszedelmesebb azoknak a szektája, akik egyáltalán nem hordanak lencsét, mert ezek aztán tökéletesen álcázzák magukat, láthatatlanok, mint az összeesküvők. És, végelemzésben, szektáról szektára a maga egészében elítéltem az emberek szektáját, mert nyilvánvaló, hogy ez a kútfeje mindenféle bűnnek, rablásnak, erőszakosságnak, közpénzek elherdálásának, telhetetlenségnek és erkölcstelenségnek. És mivel az a helyzet, hogy a csendőrök, azon túl, hogy csendőrök, még emberek is, rajtuk fogom kezdeni a szükségessé vált tisztogatást, mert így a legkényelmesebb, Ezért parancsot adok a bennetek rejlő zsandárnak, hogy vessétek a bennetek rejlő embert citadelláim tömlöceinek a szemétdombjára.''
És azzal távoztak csendőreim, zavartan szipogva, minden nagyobb eredmény nélkül törve a fejüket, mert az az igazság, hogy gondolkodni is az öklükkel szoktak.
Én azonban visszatartottam az ácsot, aki lesütötte a szemét, és megjátszotta a szerényet.
- Téged pedig elcsaplak! - mondtam neki -. Az ácsnak való igazság, amelyik ismeri az árnyalatokat és ellentmondásokkal terhes, mert számolnia kell a fa ellenállásával, nem zsandárigazság. Ha a szolgálati utasítás fekete báránynak minősíti a bal halántékukon lencsét viselőket, akkor én azt akarom, hogy a zsandáraimnak elég legyen a nevüket hallani, és máris ökölbe szoruljon a kezük. Ugyanígy nekem az tetszik, hogy őrmestered aszerint ítéljen meg téged, hogyan hajtod végre a hátraarcot. Mert ha joga van ítélnie az őrmesternek, akkor megbocsátja ügyetlenségedet, mivel egyébként kitűnő versfaragó vagy. Ugyanígy megbocsát majd a szomszédodnak is, mert az meg jámbor ember. Meg a szomszédod szomszédjának is, mert az meg valóságos példája a tiszta életnek. Így aztán az igazság fog uralkodni. Csakhogy sikerüljön rosszul a háborúban a hátraarc, katonáim azonnal egymásba ütköznek, óriási zűrzavar keletkezik, és könnyen vérfürdő lehet a dolog vége. Aztán majd vigasztalhatják magukat azzal, hogy mennyire megbecsüli őket az őrmesterük! Visszaküldlek tehát az ácsokhoz, mert félek, hogy olyan esetekben, amelyekben semmi keresnivalója sincs, igazságszereteted egy napon felesleges vérontást fog előidézni.
De eljött hozzám az is, aki igazságszolgáltatásom felől érdeklődött.
- Ó - mondtam neki -, valóban ismerek igazságos cselekedeteket, de magáról az igazságosságról fogalmam sincs. Méltányos dolog, hogy munkád szerint ehess. Méltányos, hogy ápoljanak, ha beteg vagy. Méltányos az is, hogy szabad légy, ha bűntelen vagy. De az effajta magától értetődő bizonyosság nem jut messzire... Méltányos az, ami megfelel a szertartás rendjének.
Azt kívánom az orvostól, hogy akkor is vergődjön át a sivatagon, ha közben térdig elkopik is a lába, és kötözze be a sebesültet. Még ha istentelen ember is az a sebesült. Mert így alapozom én meg az ember tiszteletét. Ám ha úgy fordul a dolog, hogy az ország hadban áll a hitetlen országával, akkor azt követelem katonáimtól, hogy menjenek át ugyanazon a sivatagon, és döntsék ki a belét ugyanannak a hitetlennek.
Mert így alapozom én meg az országot.
- Uram... nem értlek.
- Én azt akarom, hogy a szegkovácsok, akik a szegkovácsok himnuszait zengik, hajlamosak legyenek ellopni a deszkafűrészelők szerszámait, hogy ezzel is jobban szolgálják a szegek ügyét. Az akarom, hogy a deszkafűrészelők hajlandók legyenek munkájuk abbahagyására biztatni a szegkovácsokat, hogy ezzel is szolgálják a deszkák ügyét. Én azt akarom, hogy a nekik parancsoló építőmester gyötörje halálra a deszkafűrészelőket a szegek védelmében, és a szegkovácsokat a deszkákéban. Mert az erővonalaknak ebből a feszültségéből születik majd meg a hajó, és én semmit sem várok a szenvtelen deszkafűrészelőktől, akik tisztelik a szegeket, és a szenvtelen szegkovácsoktól, akik tisztelik a deszkákat.
- Egyszóval te tiszteled a gyűlöletet?
- Én lenyelem a gyűlöletet, legyőzöm, és csak a szeretetet tartom tiszteletben. De előfordul, hogy a szeretet csak a deszkák és a szegek felett, a hajóban kötődik meg.
És visszavonulva így fohászkodtam Istenhez:
,,Ideiglenesnek, jóllehet nem az én feladatom megtalálni a zárókövüket, elfogadom a katona igazságát, aki sebet akar osztogatni, meg az ellenkezőjét, az orvosét is, aki viszont sebet akar gyógyítani. Nem kotyvasztok össze langyos itallá üdítő és forró italokat. Nem kívánom, hogy mértéktartón osztogassák és ápolgassák a sebeket. Megbüntetem az orvost, ha nem hajlandó gyógyítani, és megbüntetem a katonát, aki nem hajlandó sebet osztogatni. És nem érdekel, hogy a szavak a nyelvüket öltögetik egymásra. Mert úgy van az, hogy csak a különböző anyagokból készült csapda ragadja meg zsákmányomat teljes egészében, aki egy bizonyos, ilyen fajta és nem másféle ember.''
,,Sötétben tapogatózva keresem isteni erővonalaidat, és mivel nincsenek teljes bizonyosságaim - a teljes bizonyosság nem az én szintemen található -, azt mondom hogy igazam van a szertartás rítusainak a megválasztásában, ha úgy fordul, hogy általuk felszabadulok és fellélegzek. Akárcsak a szobrászom, Uram, akit boldoggá tesz egy kis igazítás a hüvelykujjával balra, jóllehet nem tudná megmondani, miért. Mert csak így érzi, hogy erőt lehel az agyagba.''
,,Úgy megyek Hozzád, mint a fa, amelyik magjának erővonalai szerint fejlődik. A vak, Uram, mit sem tud a tűzről. De a tűznek vannak olyan erővonalai, amelyeket érez a tenyér. És töviseken át halad, mert minden változás fájdalmas. Uram, a meredeken át megyek Hozzád, kegyelmed szerint, amely segít megvalósulnom.''
,,Te nem szállsz le teremtményed felé, nekem pedig nincs mástól okulást remélnem, csak a tűz melegétől vagy a mag megszületésétől. Akárcsak a hernyó, amelynek sejtelme sincs a szárnyakról. Nem remélem azt, hogy okulást nyerjek az arkangyalok megjelenésének a komédiájából mert semmi olyant nem mondana nekem, ami megérné a fáradságot. Felesleges szárnyakról beszélni a hernyónak vagy hajóról a szegkovácsnak. Elégséges, hogy az építőmester alkotóheve következtében legyenek erővonalai a hajónak. A lepketojás révén erővonalai a szárnyaknak. A mag révén erővonalai a fának. És hogy Te egyszerűen légy, Uram.''
,,Uram, vacogtató néha a magányom. És jelet kívánok elhagyatottságom sivatagában. De te felvilágosítottál engem álmomban. Megértettem, hogy minden jel hiábavaló, mert ha Te is ugyanoda tartozol ahová én, akkor nem kényszerítesz rá, hogy növekedjem. Mi közöm nekem, Uram, ahhoz, ami most vagyok?''
,,Ezért megyek, Uram, miközben nem érkezik válasz imádságaimra, oly vakon, hogy nincs más kalauzom, csupán némi gyengécske melegség ráncos tenyeremen, és mégis dicsérvén Téged, Uram, azért mert nem válaszolsz nekem, hiszen ha megtaláltam, amit keresek, Uram, akkor már be is fejeztem megvalósulásomat.''
,,Ha ellenszolgáltatás nélkül megtennéd az arkangyallépést az ember felé, akkor tökéletes lenne az ember. Többé nem fűrészelne, kovácsolna, harcolna, ápolna. Nem seperné ki többé a szobáját, nem szeretné-becézgetné többé kedvesét. Uram, miért vesztegetné még az idejét azzal, hogy a szeretet cselekedeteivel az embereken keresztül tiszteljen, ha közelről látna Téged? Hiszen amikor a templom már felépült, a templomot látom, nem a köveket.''
,,Uram, lásd, megvénültem, és olyan gyenge vagyok, mint a fák a süvítő téli szelek idején. Ellenségeimbe és barátaimba egyaránt belefáradtam. Nem boldogít az a gondolat, hogy egyszerre vagyok kénytelen ölni és gyógyítani, mert Te kényszerítesz rá, hogy uralkodjak minden ellentéten, és ez a kényszer kegyetlenül nehézzé teszi sorsomat. De mégis éppen ezzel kényszerítesz rá, hogy megszűnt kérdésekről megszűnt kérdésekre haladva emelkedjek a Te hallgatásod felé.''
,,Uram, abból, aki országom északi határán nyugszik, és egykor szívből szeretet ellenségem volt, meg az egyetlen igazi mértantudósból, barátomból, és magamból, aki, sajnos, már túlhaladtam a hegygerincen, és magam mögött hagyom nemzedékemet, mint valami már megjárt hegyoldalt, méltóztass megteremteni az egységet a Te dicsőségedre, elszenderítvén engem e homoksivatagban, amelyben jól végeztem dolgomat.''
Meglep a trágyaföld iránti megvetésed. Te csak a műtárgyakat tiszteled:
,,Miért jársz ezekhez az oly tökéletlen barátokhoz? Hogyan viseled el ezt, akinek ilyen és ilyen hibája, vagy a másikat, akinek ilyen és ilyen szaga van? Ismerek másokat, akik méltók hozzád.''
Mintha így szólnál a fához: ,,Ugyan minek ereszted gyökereidet a trágyaföldbe? Én csak a gyümölcsöt meg a virágot tisztelem.''
Én azonban csak abból élek, amit magam alakítok át. Kocsi vagyok, út és karaván. Te pedig oly meddő vagy, mint a halott.
Mozdulatlanok vagytok, mert akárcsak a hajó, amelyik partot érvén kirakja terhét, harsány színekkel élénkítve a rakpartokat - valóban, csupa aranyszálból szőtt szövet, piros és zöld fűszer, elefántcsont! -, a nap, mint valami mézáradat a homokon, meghozza a világosságot, és ti mozdulatlanul álltok ott lenyűgöz benneteket a hajnal szépsége a kutak körül emelkedő halom lejtőin. A hosszú árnyékot vető állatok is mozdulatlanok. Egyikük sem moccan: tudják már hogy egymás után odamehetnek az itatóhoz. Ám egy apró mozzanat még késlelteti menetüket. Még mindig nem húztak vizet. Még nincsenek ott a nagy vályúk, nem hozták ki őket. Te pedig ott állsz, csípőre tett kézzel kutatón nézel a távolba, és kérdezed: ,,Mit csinálnak?'' A homoktól megtisztított kút mélyéről felhúzott embereid lerakták szerszámaikat, és most összefonják mellükön a karjukat. Mosolyuk már mindent elmondott. Megvan a víz. Mert a sivatagban olyan az ember, mint az ügyetlen állat, amelyik bizonytalan mozdulatokkal keresi szájával az emlőt. Megnyugodtál, most már te is mosolyogsz. Látván, hogy mosolyogsz a tevehajcsárok szintén mosolyra derülnek. És egy szempillantás alatt csupa mosolygás körülötted minden. A fényben úszó homok, az arcod embereid arca és talán még az állatok kérges bőre alatt is valami, mert az állatok tudják, hogy mindjárt ihatnak, és örömükben megnyugodva mozdulatlanul állnak ott. Olyan ez a pillanat, mint mikor a tengeren a megszakadt felhők mögül előbukkan a nap. És hirtelen megérzed Isten jelenlétét anélkül, hogy tudnád, miért, talán a jutalom szétáradó íze miatt (mert olyan az eleven kút a sivatagban, mint az ajándék előre sohasem számíthatsz rá biztosan, sohasem biztos ígéret), meg a közelgő vízben való egyesülés várása miatt is, amelytől mindig mozdulatlanságba mered az ember. Mert amazok mellükön összefont karral meg sem moccantak. Mert a domb tetején, csípőre tett kézzel még mindig a horizontnak ugyanazt a pontját nézed merőn. Mert a homokdomb lejtőin menetbe verődve még mindig nem indultak el a hosszú árnyakat vető állatok. Hiszen a nagy itatóvályúkat hozó emberek még mindig nem tűntek fel, és te szüntelenül azon töprengsz: ,,Ugyan mit csinálhatnak?'' Még minden függőben van, de már minden csupa ígéret.
Mosolyba öltöztetitek a nyugalmatokat. Persze, nemsokára élvezhetitek az ivás gyönyörét, de most már nemcsak gyönyörűségről van szó, hanem szeretetről is. Mert most emberek, homok, állatok, nap szinte egybekötődnek jelentésükben egy egyszerű, kövek között tátongó lyuk révén, és sokféleségükben csupán kultusz tárgyai körülötted, szertartás részei, ugyanannak a himnusznak a szavai.
Te pedig, a szertartást vezető főpap, a parancsosztogató vezér, a szertartásmester, mozdulatlanul állsz, csípőre tett kézzel, egyelőre még halogatva döntésedet, és kémleled a láthatárt, ahonnan a nagy itatóvályúkat hozzák. Mert még hiányzik egy tárgy a kultuszhoz, egy szó a költeményhez, egy paraszt a sakkparti megnyeréséhez, egy fűszer a lakomához, egy díszvendég a ceremóniához, egy kő a bazilikához, hogy teljes fényében pompázzon mindenki szeme előtt. Azok pedig, akik mint zárókövek hozzák a nagy vályúkat, és akiknek majd odakiáltod, mihelyt feltűnnek: ,,Hé, emberek, siessetek már!'', közelednek valahol. De nem fognak válaszolni kiáltásodra. Csak felhágnak a halomra. Letérdelnek, hogy lerakják szerszámaikat. Te pedig csupán intesz egyet. Erre megcsikordul a kötél, amelyiktől szülni fog a föld, s az állatok lassan, hosszú sorban megindulnak. Az emberek az előre elhatározott rendben fütykösökkel, recsegő harsány parancsszavakkal igazgatják, irányítják őket. Így kezd zajlani a rituálé szerint a vízadás, miközben a nap lassan emelkedik az égen.
Egyszóval felkerestek a nagyokosaim, a történészeim meg a kritikusaim, hogy következményről következményre haladva megvédjék, bebizonyítsák és levezessék rendszereiket. És fejtegetéseikben minden a lehető legpontosabb volt. És egymással versengve építettek fel előttem társadalmakat, civilizációkat és birodalmakat, amelyek csodálatos módon pártfogolták, felszabadították, táplálták és gazdagították az embereket.
Miután jól kibeszélték magukat, egyszerűen megkérdeztem tőlük:
- Ahhoz, hogy valami értelme is legyen annak, amit itt összehordotok az emberről, előbb azt kellene megmondanotok, mi a lényeges az emberben és az ember számára...
Erre újból nekiveselkedtek, és nagy gyönyörűséggel ecsetelgették újfajta elképzeléseiket, mert ha felkínálod az ilyeneknek a beszéd lehetőségét, azonnal üstökön ragadják, és úgy vetik magukat az óvatlanul nyitott résbe, mint a rohamozó lovasság, iszonyú fegyvercsörgéssel, arany porfelhőt kavarva, viharos robogással. Csak éppen sehová se érkeznek el.
- Egyszóval - mondottam nekik, miután elcsendesedve várták, hogy megdicsérjem őket (mert az ilyenek nem azért futnak, hogy szolgáljanak vele, hanem azért, hogy fitogtassák, hallattassák és csodáltassák magukat mutatványaik közben, s aztán szédítő bukfenceik végeztével szerénykedő arckifejezéssel állnak eléd) -, egyszóval, ha jól értettem, azt kívánjátok támogatni, ami az emberben és az ember számára a leglényegesebb. Én azonban jól megértettem, hogy rendszereitek a pocakját támogatják - ami persze hasznos dolog, csakhogy eszköz és nem cél, hiszen a testük olyan nekik, mint a kocsinak a szilárdsága - vagy az egészségi állapotát, ami szintén eszköz és nem cél, hiszen ez meg a szerveik karbantartása, akárcsak a kocsi karbantartása, vagy a számukat, ami megint csak eszköz és nem cél. Mert ebben az esetben is csupán a kocsik számáról van szó. Persze, én is azt kívánom, hogy az országnak legyen sok egészséges, megfelelően táplált alattvalója. De amikor mindezeket a vitathatatlan igazságokat felsoroltam, még mindig nem mondtam semmit a lényegről, legfeljebb azt, hogy ez a lényeg valami felhasználható anyag. De mit kezdek majd vele, merre vezetem, mit kell adnom neki, hogy növekedjen? Mert az ember csak kocsi, út és karaván...
Úgy értekeztek az emberről, ahogyan a salátákról értekeztek volna. És el nem mulasztották minden érdemlegesre kiterjedni, amit érdemes elmondani, felsorolták a veteményes kertemben egymást követő salátanemzedékek egész sorát.
Válaszolni azonban képtelenek voltak. Mert rövidlátók lévén, akik csupán az orruk hegyéig látnak, nem érdekelte őket más, csak a tinta vagy a papír minősége, nem pedig a költemény értelme.
Hát így folytattam:
,,Én számolok a tényekkel, és megvetem a rothasztó álmodozást. És csak konkrét alkotásként ismerem a muzsikáló szigetet. Én, akárcsak a bankárok, nem részegülök meg az álmodozástól - tisztelem a tapasztalatot, s ezért egészen természetesen többre tartom a táncművészetet a megvesztegetésnél, a harácsolásnál, a hivatalos hatalommal űzött visszaélésnél, mert a tánc több örömöt nyújt, és mert világosabb az értelme -, hiszen összeharácsolt vagyonodnak végül is valami alkalmazást kell találnod, s mivel a tánc szíven ragadja az embert, megvásárolsz magadnak egypár táncosnőt, de nem értvén a tánchoz, nem a legtehetségesebbeket választod ki, és így nem lesz semmid. Én nézek és értek - mert szeretetem csendjében nem a szavakra figyelek -, s ezért megállapítottam, hogy semmi sem ér annyit az ember számára, mint az év egyik estéjén egy kis gyertyaillat, egy hajnalon egy aranyszínű méhecske, egy senki tulajdonát nem képező fekete gyöngy a tengerek fenekén. És még a bankároknál is megállapítottam, hogy időnként ők is elcserélik kemény küzdelemben megvesztegetéssel, hatalommal való visszaélés, harácsolás, rabszolgák kizsákmányolása, periratok szerkesztésében, idegeket emésztő mérlegkészítésben átkínlódott éjszakák árán szerzett vagyonukat egy-egy alig körömnyi, látszólag csiszolt üveghez hasonló golyócskáért, amelyik, mivel gyémánt nevet visel, és fáradságos munkával kutatták fel a föld belsejében, olyan értékes a számukra, mint az a bizonyos viaszillat vagy a méhecske szárnyának a csillogása, méltó rá, hogy akár életük árán is megvédelmezzék a tolvajok ellen...''
,,És így megvilágosodott előttem, hogy az igazi ajándék annak az útnak az ajándékul adása, amelyen az ünnephez jut el az ember. És hogy civilizációd megítéléséhez azt akarom, mondd el előbb, milyenek az ünnepeid - és mit jelentenek a szívednek, mivel az útnak egy pillanatát jelentik, átlépett küszöbök, az átváltozás utáni kitárulkozások a bábállapotból kilépve -, honnan jössz és hová mész. Csak így ismerem meg. milyen ember vagy, és vajon megéri-e a fáradságot, hogy boldogulj egészségben, kikerekedett hasaddal és nagyszámú házadnépével.''
,,És mivel ahhoz, hogy valamely út felé törekedj, az szükséges, hogy feléje irányuljon a szomjúságod, ne pedig valami más felé, és mivel ez elég is lesz a felemelkedésedhez, mert vezetni fogja lépteidet, megtermékenyíti a szellemedet (akárcsak a tenger felé húzó vonzalom, amelyet elég felébresztenem benned ahhoz, hogy hajókat kapjak tőled), azt kívánom, világosíts fel, miféle szomjúságot ébresztesz országodban az emberekben. Mert úgy van az, hogy a szerelem lényegében a szerelem szomjúhozása, a kultúra a kultúrának, a fekete gyöngy megszerzésének az öröme pedig a tengerfenéken rejtőző fekete gyöngynek a szomjúhozása.''
Ne a végösszeg alapján ítélj. ,,Ezektől az emberektől - kezded magyarázni nekem - nincs mit várnunk. Mind merő otrombaság, kapzsiság, önzés, gyávaság, ocsmányság.'' Csakhogy ugyanígy szólhatsz nekem a kövekről is, mert minden kő csupa érdesség, keménység, konok nehézkedés és áthatolhatatlan sűrűség, ám amit belőlük nyerhetsz, a szobor vagy a templom, egészen más valami. Hányszor láttam, hogy az élőlények szinte sohasem úgy viselkednek, ahogyan a részeikből lehetne rá következtetni - bizony, ha külön- külön tekinted a szomszéd népek gyermekeit, azt tapasztalhatod, hogy mindegyik gyűlöli a háborút, nem kívánja otthagyni otthonát, hiszen szereti gyermekeit, hitvesét meg a születésnapi lakomát - dehogyis akar vért ontani, hiszen jó ember ő, enni ad a kutyájának, megsimogatja a szamarát is, nem akar mást kirabolni, magad láthatod, hogy csak a saját házát szereti, fényesíti a bútorait, újrafesti a falait, illatozó virágokkal ülteti tele a kertjét - s erre te így szólsz: ,,A béke szeretetét testesíti meg a világban...'' De lám, országuk mégsem egyéb, mint a nagy fazék, amelyikben a háború levese fortyog. A jóságuk meg a szelídségük, a sebesült állaton való megkönyörülésük, a virágok láttán való megindulásuk csupán egy mágia kellékei, amelyik a fegyvercsörgést készíti elő, mint ahogy elég hozzá egy kevés hó, egy feldíszített fenyőfa meg egy kis gyertyaillat, s máris megdobban a szíved, jóllehet akárcsak máskor, a foglyul ejtett vad ebben az esetben sem azonos lényegű a csapdával.
Anyagairól ítéled meg a fát? Azzal akarod magyarázni a narancsfát, hogy kritikát mondasz a gyökeréről vagy a rostjairól, kérgének ragacsosságáról vagy érdességéről, ágainak szabásáról? Ne tartsd fontosnak az anyagokat. A narancsfát a narancsáról ítéld meg.
Ugyanígy azokat is, akiket üldözöl. Holott külön-külön mindegyik más és más. De mit törődöm én ezzel. Fájuk időnként olyan kardéles lelkeket terem, amelyek készek a kínhalált is elviselni a gyáva többséggel ellentétben, és olyan világosan látó tekinteteket, amelyek, mint a burkától a gyümölcsöt, megtisztítják hiú külső jeleitől az igazságot, és a többség alacsony vágyaival ellentétben a csillagokat figyelik padlásszobájuk ablakából, egész életük egyetlen fénysugáron csügg - s ilyenkor boldog vagyok. Mert én feltételt látok ott, ahol te ellentmondásokat. A fa a gyümölcs, a kő a templom, az emberek pedig a törzset beragyogó lélek feltétele. Ahogyan az egyik fajtának a jóságába, édes álmodozásába és otthonszeretetébe minden további nélkül beletaposok, mert a látszat ellenére mindez csupán a levesük hozzávalója, pestis, bűn és éhség, meg fogom bocsátani a másik fajtának azt, hogy nincs bennük semmi jóság, vagy hogy nem hajlandók édes álmodozásra, vagy nem szeretik igazán a házukat (hiszen megeshet, hogy túl sokáig éltek nomád életet), ha az derül ki, hogy ugyanezek az alkatelemek viszont egyesek emelkedett lelkiségének a feltételei. De mindebből semmit sem láthatok meg előre azzal, hogy szót szóba öltök, mert nincs olyan logika, amelyiknek a segítségével fel lehetne hágni az egyik szintről a másikra.
Mert ájuldoznak, és el akarnák veled hitetni, hogy éjjel-nappal csak lobognak. Pedig hazudnak.
Hazudik a bástyákon strázsáló őrszem, aki éjjel-nappal arról zeng, mennyire szereti a várost. Mert a vacsoráját még jobban szereti.
Hazudik a költő, aki éjjel-nappal a költészet mámoráról dalol. De fájjon csak egy kicsit a hasa, máris fütyül minden költeményre.
Hazudik a szerelmes, aki azt állítja, hogy éjjel-nappal más sem lebeg előtte, mint kedvese ábrázata. Egy bolha elég, hogy elűzze a képet, elég ha megcsípi. Vagy jöjjön rá az unalom, s rögtön ásítani kezd.
Hazudik az utas, aki azt állítja, hogy éjjel-nappal mámoros örömben él felfedezései miatt, mert ha csak egy kicsit erősebb a hullámzás, azonnal ökrendezik.
Hazudik a szent, aki azt állítja, hogy éjjel-nappal elmerül Isten szemléletében. Isten néha éppúgy visszavonul előle, mint a tenger. És a szent szárazabbra jut, mint a kavicsos tengerpart.
Hazudnak azok, akik éjjel-nappal siratják halottjukat. Miért is siratnák éjjel-nappal, hiszen nem szerették éjjel-nappal? Ismerték a veszekedések, a megunás és a szerelemtől független szórakozások perceit is. Persze attól, hogy immár megszűnt vele minden ellentét, hogy lemeztelnedett, a halott jelenlévőbb, mint az élő, Te azonban hűtlen vagy még halottaidhoz is.
Hazudnak azok akik megtagadják a lelki aszály pillanatait, semmit sem értve belőlük. És kételyt támasztanak benned magad iránt, amikor azt hallod, hogyan bizonygatják lelkes buzgalmukat, hiszel állandó készenlétükben, elszégyelled magad lelked szárazsága miatt, és ha észreveszed, hogy figyelnek gyászodban, elváltoztatod a hangodat és az arckifejezésedet.
Én azonban nem ismerek benned egyebet, ami állandó lehetne, csak az unalmat, a kellemetlenséget. És ez szellemed gyarlóságából fakad, mert képtelen felfedezni valami arcot az anyagokon túl. Mint aki a sakkjáték figuráit és tábláját figyeli csupán, és nem veszi észre, hogy problémát rejtenek magukban. Ám ha időről időre, bábállapotod hűségének fejében megadatik neked az őrtálló katona, a költő, a hívő, a szerető vagy az utas megvilágosodásának a röpke pillanata, akkor ne panaszkodj, hogy nem merülhetsz el állandóan a téged lelkesítő arc szemléletében. Mert vannak olyan perzselő arcok, amelyek elpusztítják azt, aki hosszan nézi őket. Az ünnep nem való minden napra.
Tehát tévedsz, amikor megszokott reakcióik alapján ítéled meg az embereket, mint a sanda prófétám, aki éjjel-nappal szent dühtől fortyogott. Mert nagyon is jól tudom, hogy a szertartás unalommá és megszokássá silányul a mindennapi életben. Mert nagyon is jól tudom, hogy az erények gyakorlása csendőröknek adott engedményekké silányul a mindennapi megszokásban. Mert nagyon is jól tudom, hogy az igazságosság magasztos szabályai mocskos játékok leplezőjévé silányulnak a mindennapi megszokásba. Ám mit törődöm én mindezzel? Én azt is jól tudom, hogy néha napján alszik is az ember. Akkor hát siránkozzam tétlenségén? Hiszen azt is tudom, hogy a fa nem virág, hanem a virág előfeltétele.
A testvéred iránti szeretetet kívántam megalapozni benned. De ugyanakkor a testvéredtől való elszakítottság okozta szomorúságot is megalapoztam. Feleséged iránti szeretetedet kívántam megalapozni benned. De ugyanakkor a feleségedtől való elszakadás okozta szomorúságot is megalapoztam. A barátod iránti szeretetet kívántam megalapozni benned. De ugyanakkor a barátodtól való elszakadás szomorúságát is megalapoztam, mint ahogyan az, aki kutakat ás, más helyek kúthiányát is megalapozza ugyanakkor.
Mivel azonban rájöttem, hogy minden betegségnél jobban gyötör az elválás, ki akartalak belőle gyógyítani, megtanítani a jelenlétre. Mert a messzi kút még mindig édesebb a szomjhalál szélén állónak, mint a kút nélküli világ. És még ha örökre száműztek is belőle, megsiratod leégett házadat.
Ismerek adakozó jelenléteket, olyanokat, mint azok a fák, amelyek messzire kinyújtják ágaikat, hogy árnyékot adjanak. Mert én az vagyok, aki lakik, és megmutatom neked a lakásodat.
Jusson eszedbe annak a szerelmes pillanatnak az íze, amikor átöleled a feleségedet, mert a hajnal visszaadta színeiket kerted terményeinek, amelyeket kissé ingatag rakományban szamarad hátára tornyozol, hogy elindulj velük a piacra. Feleséged tehát rád mosolyog. Ott áll a küszöbön, készen, akárcsak te, a munkájára, mert távolléted alatt ki fogja seperni a házat, kifényesíti az edényeket, szorgoskodva megfőzi az ebédet, és folyton rajtad jár az esze, mert nagy titokban valami finomat készít számodra, s közben ilyeneket gondol: ,,Csak ne érkezzen túl korán haza, mert elrontja nekem a meglepetés örömét...'' Tehát semmi sem választja el tőled, jóllehet látszólag messze mész, sőt inkább azt kívánja, bár késnél egy kicsit. És te is ugyanígy érzel, mert távolléted a ház ügyét szolgálja, amelyet ki kell tataroznod, vidámabbá kell tenned. Már tervbe is vetted, hogy a keresményedből veszel néhány színgyapjú szőnyeget és megvásárolod ezt a bizonyos ezüst nyakláncot is a feleségednek. Ezért dúdolgatsz útközben, és lakozol a szerelem békéjében, jóllehet látszólag most távolodsz tőle. Varázsvessződ apró ütéseivel építgeted a házadat, miközben szamaradat vezeted, igazgatod a kosarakat, és dörzsölgeted a szemedet, mert még nagyon korán van. Jobban együtt érzel a feleségeddel, mint a tétlenség óráiban, amikor házad küszöbéről a láthatárt bámulod, s még csak eszedbe sem jut hátra fordulni, hogy élvezd királyságodat, mert ilyenkor távoli lakodalomról álmodozol, oda szeretnél elmenni, vagy pedig munkád, barátod jár az eszedben.
De most, hogy már kiment szemetekből az álom, valahányszor szamarad megpróbál egy kicsikét szorgalmasabban haladni, figyeled rövid ideig tartó ügetését, amely olyan, mint a kavicsok éneke, és gondolkozol a mai délelőttön. És elmosolyodsz. Mert már ki is választottad azt a boltot, ahol alkudni fogsz az ezüst karkötőre. Ismered az öreg boltost. Bizonnyal örül majd a látogatásodnak, hiszen a legjobb barátjának tekint. Érdeklődni fog a feleséged után. Kifaggat egészségi állapotáról, mert a feleséged finom, törékeny teremtés. Annyi, de annyi jót mond róla és olyan meggyőző hangon, hogy a kevésbé éles elméjű betérő vásárló e dicséretek hallatára már nem is ezüst, hanem arany karkötőre méltónak találná. Te azonban csak sóhajtasz egy jó mélyet. Mert ilyen az élet. Nem vagy király. Csak konyhakertész vagy. A kereskedő is sóhajt egyet. És amikor már jól kisóhajtoztátok magatokat az elérhetetlen arany karkötőn, bevallja, hogy ő tulajdonképpen jobban is szereti az ezüst karkötőket. ,,A karkötő - magyarázza - mindenekelőtt legyen súlyos. Az arany karkötők meg mindig könnyűek. A karkötőnek titokzatos értelme van. Ez az első szeme annak a láncnak, amelyik egymáshoz kötöz benneteket. Oly kellemes dolog szerelem közben érezni a lánc súlyát. Amikor az ujjak megigazítják a fátylat, a szép mozdulattal felemelt karon súlya legyen az ékszernek, ezzel ad hírt a szívnek.'' Aztán a legsúlyosabb karkötőjével tér vissza a hátsó helyiségből, és megkér, becsukott szemmel emelgetve próbáld ki súlyát, s közben gondolkozz el rajta érzett örömed minőségén. Te végrehajtod a kísérletet. Igazat adsz neki. És még egyet sóhajtasz. Mert ilyen az élet. Nem vagy gazdag karaván vezetője. Hanem csak egy csacsi hajcsárja. És azzal felülsz az ajtó előtt várakozó állatra; szegényke nem valami virgonc! És így szólsz: ,,Vagyonom oly csekély, hogy ma reggel még ügetett is a terhe alatt.'' A kereskedő erre megint csak sóhajt egyet. És amikor újra jól kisóhajtoztátok magatokat ez elérhetetlen súlyos karkötő dolgában, bevallja neked, hogy vannak ám könnyű karkötők is, amelyek végeredményben többet is érnek a sokkal finomabb kidolgozás minősége miatt. És megmutatja azt, amelyikre áhítozol. Mert már napokkal előbb döntöttél bölcsességedben, mint valami államfő. A havi keresmény egy részét félre kell tenni a tisztagyapjú szőnyegre, másikát az új gereblyére, és végül harmadikát a mindennapi eledelre...
De most kezdődik ám az igazi tánc, mert a kereskedő ismeri az embereit. Ha egyszer érzi, hogy a horga jól beakadt, nem engedi utána a zsinórt. Te azonban azt mondod neki, hogy a karkötő túlságosan sokba kerül, és búcsúzkodni kezdesz. Visszahív. A barátod. Feleséged szépségért hajlandó áldozatot hozni. Hiszen oly szomorú lenne, ha holmi csúf teremtés kedvéért kellene megválnia kincsétől. Hát visszajössz, de ímmel-ámmal. Úgy intézed, mintha csak úgy ténferegnél. Képeket vágsz. Meg-megemeled, méregeted a karkötőt. Nem sokat ér, ha nem nehéz. Meg aztán az ezüstje sem valami ragyogó. Habozol hát, vajon ne inkább azt a másik boltban megpillantott szép színes szövetet vedd-e meg egy ilyen hitványka ékszer helyett. De nem szabad túlságosan visszakoznod sem, mert a kereskedő még elveszti a reményét, hogy bármit eladjon neked, és hágy elmenni. Akkor aztán szégyenkezhetsz majd az ügyefogyott ürügy miatt, amellyel zavartan próbálsz kimagyarázkodni, amikor újra visszajössz. Persze az, aki nem ismerné az embereket, azt vélné, a zsugoriság járja előtte a táncát, holott a szerelem tánca ez; hallva, hogyan beszélsz szamárról meg zöldségről, mondasz bölcseket aranyról, ezüstről, minőségről és finomságról, késlelteted visszatérésedet hosszadalmas körülményeskedéssel, azt hinné, hogy nagyon messze jársz otthonodtól, pedig ebben a pillanatban is otthon vagy. Mert nem jelent távollétet sem otthonodtól, sem szerelmedtől, ha a szerelem vagy az otthon szertartásos lépteit végzed. Távolléted nem elválaszt, hanem odaköt, nem elszakít, hanem eggyé olvaszt. Meg tudnád-e nekem mondani, hol van a határ, amelyen túl a távollét már elszakadást jelent? És ha a szertartást jól végzed, ha valóban látod azt az istent, amelyben eggyé lettetek, ha ez az isten elég perzselő, akkor ki választ el házadtól vagy barátodtól? Ismertem olyan gyermekeket, akik így beszéltek: ,,Apám úgy halt meg, hogy már nem tudta befejezni a ház bal szárnyát. Én építem fel helyette. Nem tudta már elültetni a fákat. Most én ültetem el őket. Apám úgy halt meg, hogy ránk hagyta munkája folytatásának a gondját. Most én folytatom. Vagy a királyhoz való hűség gondját. Most én vagyok helyette hűséges.'' Az ilyen házakban sohasem volt az az érzésem, hogy az apa már halott.
Ha másutt és nem magadban, vagy másutt és nem barátodban keresed a közös gyökeret, ha létezik az anyagok zavaros tömegén túl kivehetőn mindkettőtök számára olyan isteni csomó, amelyik összeköti a dolgokat, akkor nincs a barátod és te közötted sem távolság, sem idő, amely elválaszthatna benneteket, mert azok az istenek, amelyekben egységetek gyökerezik, fittyet hánynak minden falra, minden tengerre.
Ismertem egy öreg kertészt, aki mesélgetett nekem a barátjáról. Sokáig úgy éltek, mint két testvér, mielőtt elválasztotta volna őket egymástól az élet; esténként együtt itták a teát, ugyanazokat az ünnepeket ülték, és egymáshoz fordultak tanácsért, vagy egyszerűen azért, hogy kiöntsék a szívüket. Persze nem volt sok mondanivalójuk egymás számára, ezért amikor munkájuk végeztével sétálgattak, inkább szótlanul nézegették a virágokat, kerteket, az eget meg a fákat. De ha az egyik fejcsóválva megérintett ujjával valami növényt, a másik is odahajolt, és hernyónyomokat fedezve fel szintén csóválta a fejét. A szépen kinyílt virágok pedig mind a kettőt egyformán megörvendeztették.
Nos, egyszer az történt, hogy egy kereskedő szolgálatába fogadta egyiküket, és néhány hétre beállította a karavánjába. De a sivatagi rablók meg az élet véletlenei, az országok között folyó háborúk, viharok, hajótörések, pusztulás és gyász meg a mindenféle kenyérkereső munka esztendőkön át ide-oda vetették-hányták ezt a barátot, mint üres hordót a tenger, kertről kertre, a világ végég.
Aztán egy napon, miután csendben megvénült, az én kertészem levelet kapott a barátjától. Isten tudja, hány éven át járta hajóval a világot. Isten tudja, milyen delizsánszok, lovasok, hajók, karavánok hozták magukkal a tenger ezernyi hullámának egyforma csökönyösségével egészen a kertjéig ezt a levelet. És azon a reggelen, örömtől ragyogva s valakivel meg akarva osztani örömét, arra kért, olvassam fel neki ezt a levelet, ahogyan arra kérik az embert, hogy olvasson fel neki egy költeményt. Közben kutatón figyelte arcomon a levél okozta megindulásomat. Persze csupán néhány szó volt az egész, mert a két kertész ügyesebben bánt az ásóval, mint a tollal. Hát olvastam: ,,Ma reggel megnyestem a rózsafáimat...'', aztán elgondolkozva a lényegen, amit szavakban meg nem fogalmazhatónak éreztem, én is fejemet csóváltam, ahogyan ők tették volna.
Ettől kezdve az én kertészemnek nem volt többé nyugta. Hallanod kellett volna, hogy próbált adatokat szerezni földrajzról, hajózásról, postaszolgálatról, karavánokról, országok között dúló háborúkról. Három évvel később egy napon valami követséget küldtem a föld másik végére. Magamhoz hívattam hát a kertészemet: ,,Itt az alkalom, írhatsz a barátodnak.'' A fáim meg a veteményes kertem növényei ugyan megszenvedték egy kicsikét, a hernyók valósággal ünnepet ültek, mert napokat töltött odahaza, körmölt, kapart, újra nekiveselkedett, kidugta a nyelvét, mint a gyerek az irkája felett, mert tudta, hogy valamit sürgősen el kell mondania, a maga teljes valóságában eljuttatnia a barátjához. Meg kellett szerkesztenie a maga kis hídját a szakadék felett, téren és időn keresztül eljutnia énje másik részéhez. El kellett mondania a szeretetét. Végül a haja tövéig vörösen jött, és mutatta a válaszát, hogy megint lássa arcomon azt az örömsugarat, amely majd elárasztja a címzettet is, és így rajtam próbálja ki bizalmas közlésének hatását. És (mivel igazából nem volt semmi fontosabb elmondanivalója, hiszen mindenekelőtt arról akart beszélni, amire elcserélte magát, akárcsak azok az öregasszonyok, akik szinte vakulásig öltögetnek, hogy felékesítsék istenüket) olvastam, mit közöl barátjával ügyetlen és szorgalmas írásával, mintha valami teljes meggyőződésből fakadó, de egyszerű szavakba foglalt imádság lett volna: ,,Ma reggel én is megnyestem a rózsatőimet...'' Én pedig elhallgattam, abbahagytam az olvasást, és elgondolkoztam a lényegen, amely egyre jobban megvilágosodott előttem, mert ez a két ember Téged magasztalt, Uram, Tebenned találkozott össze rózsabokrai felett, anélkül, hogy tudomása lett volna róla.
Ó, Uram, most magamért imádkozom hozzád, miután a tőlem telhető legjobban tanítottam a népemet. Mert túlságosan sok munkát kaptam Tőled ahhoz, hogy külön-külön találkozhassam egyesekkel, akiket szerethettem volna, és mert meg kellett magamat fosztanom az emberekkel való érintkezéstől, amely pedig egyedül szerez örömöt a szívnek, mert édesek a visszatérések ide és nem máshová, és édesek annak az asszonynak csak rá jellemző szavai és gyermekdeden bizalmas közlései, aki azt hiszi, hogy elvesztett ékszerét siratja, holott már a halál miatt sír, amely minden ékszertől elválaszt. Te azonban hallgatásra ítéltél engem avégből, hogy a könnyen kimondott szavakon túl meghalljam és megértsem a jelentésüket is, hiszen az én szerepem az, hogy foglalkozzam az emberek szorongásával, amelyből elhatároztam, hogy kigyógyítom őket.
Igaz, te meg akartad számomra takarítani azt az időt, amelyet elfecséreltem volna üres fecsegéssel, elvesztett ékszer miatt elsírt panaszokkal (az ilyen véget nem érő belső viaskodásokból soha senki nem evickél ki, mert ilyenkor nem ékszerről, hanem a halálról van szó), barátságról vagy szerelemről folytatott beszélgetésekkel. Mert szerelem, barátság egyedül Tebenned kötődik igazán, és Te úgy döntöttél, hogy csupán a Te hallgatásodon keresztül lehessen eljutni hozzájuk.
Mit kapok, tudván, hogy nem méltó hozzád, és nem is a te dolgod meglátogatni engem az én szintemen, és hogy nem várok semmit az arkangyaljelenések paprikajancsi-komédiájától?
Mert nekem, aki nem ehhez vagy amahhoz, hanem a szántóvetőhöz, a pásztorhoz fordulok, sok az adnivalóm, de semmi a kapnivalóm. És ha egy mosolyom boldoggá teszi az őrködő katonát, mivel én vagyok a király, és bennem kötődik össze a vérükből megteremtett ország, az ország viszont énrajtam keresztül, az én mosolyommal fizet meg nekik a vérükért, mit várjak én, Uram, az őrálló katonám mosolyától? Senkitől sem kívánok magam iránt szeretetet, és nem érdekel, hogy tudomásul se vesznek, hogy gyűlölnek, feltéve, ha tisztelnek mint Feléd vezető utat, mert a szeretetet egyedül a Te számodra sürgetem, követelem, akitől vannak - és akitől vagyok én -, és kévébe kötvén hódolatuk érzelmeit Neked adom át a hódolat kévéjét, mint ahogy szintén nem magamnak tartom meg, hanem az országnak továbbítom a katonám térdhajtását, mert nem fal vagyok, hanem csírázó mag, amelyik lombokat varázsol elő a földből a nap számára.
Előfordul hát velem néha, mivel nincs számomra olyan király, aki meg tudna fizetni mosolyával, mivel nekem így kell haladnom mindaddig, amikor majd fogadni méltóztatol, és egyesítesz azokkal, akiket szeretek, előfordul hát időnként, hogy belefáradok a magányba, és szükségét érzem, hogy találkozzam népem gyermekeivel, mert bizonyára nem vagyok még elég tiszta.
Mivel boldognak tartom a kertészt, aki üzenetet váltott a barátjával, néha elfog engem is a vágy, hogy én is így kössem magamat, az ő istenünk szerint, országom kertészeihez. És megesik velem, hogy pirkadat előtt lassú léptekkel lemegyek palotám lépcsőin, és elindulok a kert felé. Ballagok a rózsakert irányába. Jobbra-balra nézegetek, és figyelmesen egy-egy rózsaszál fölé hajlok én, aki, midőn majd delet üt az óra, dönteni fogok életről és halálról, békéről és háborúról. Országok megmaradásáról vagy elpusztításáról. Aztán nehezen felemelkedvén munkámból, mert már vénülök, egyszerűen így szólok a szívemben, hogy az egyetlen hatásos úton jussak el hozzájuk, minden élő és halott kertészekhez: ,,Ma reggel én is megmetszettem a rózsáimat.'' És nem fontos, hogy az üzenetem évekig utazik-e vagy sem, eljut-e vagy sem az egyikhez vagy a másikhoz. Nem ebben rejlik az üzenet célja. Hogy eljuthassak kertészeimhez, egyszerűen az istenüket köszöntöttem, aki hajnalban ébredő rózsatő.
Uram, így van ez szívből szeretett ellenségemmel is, akivel már csak önmagamon túl fogok találkozni. És ugyanígy van ő is, mert hasonlít rám. Tehát bölcsességem szerint teszek igazságot. Ő is az ő bölcsessége szerint tesz igazságot. Ellentmondásosnak látszanak, és ha összecsapnak egymással, belőlük táplálkoznak a háborúink. De ellentétes utakon ő is, én is ugyanannak a tűznek az erővonalait tapogatjuk ki a tenyerünkkel. Amelyek egyedül Tebenned találkoznak össze egymással, Uram.
Véghezvivén munkámat szebbé tettem hát népem lelkét. Munkáját véghezvivén ő is szebbé tette az ő népe lelkét. És én, aki rágondolok, és ő, aki rám gondol, jóllehet nem adatott számunkra nyelv, amely találkozásainkat szolgálhatta volna, miután ítélkeztünk vagy szertartást rendeltünk, büntettünk vagy kegyelmeztünk, elmondhatjuk egymásnak, ő nekem, én neki: ,,Ma reggel megmetszettem a rózsáimat...''
Mert te vagy, Uram, mindenkinek a közös mértéke. Te vagy a különböző cselekedetek lényegi csomója.