Antoine de Saint-Exupéry:
CITADELLA


Index

| 00 | 01 | 02 | 03 | 04 | 05 | 06 | 07 | 08 | 09 | 10 | 11 | 12 | 13 | 14 | 15 |

| CLXI | CLXII | CLXIII | CLXIV | CLXV | CLXVI | CLXVII | CLXVIII | CLXIX | CLXX |

| 17 | 18 | 19 | 20 | 21 |

CLXI.

Leszállt az éjszaka, én pedig felhágtam a környék legmagasabb kanyarulatára, hogy figyeljem, hogyan alszik a város, hogyan húnynak ki köröskörül a mindenre rátelepedő sötétségben sivatagi táborom fekete foltjai. Azért csináltam, hogy behatoljak a dolgokba, mert tudtam, hogy seregem menetelő erő, a város meg zárt erő, mint a lőportorony, és hogy a vonzási pontja köré tömörülő sereg képén át egy másik kép is születőben volt, szerveződött, és gyökerei, amelyekről egyelőre még mit sem tudtam, különbözőképpen kötözték össze ugyanazokat az anyagokat; ennek a titokzatos vajúdásnak a jeleit igyekeztem kiolvasni az éjszakában, nem azzal a céllal, hogy előre lássam, hanem hogy irányítsam, mert az őrszemeket kivéve most mindenki aludni tért. Nyugszanak hát a fegyverek. De te hajó vagy az idő folyamán. És átment rajtad a reggeli, a déli és esti világosság, mint a lappangó készülődés órája, és valamivel előbbre vitte a dolgokat. Meg az éjszaka hallgatag fellángolása, miután erőt merített a nappali fényből. Jól olajozott, álmok hatalmába került éjszaka, mert csak azok a művek maradnak fenn, amelyek maguktól készülnek, mint az újra sarjadó hús, a készülő nedvek, az őrök megszokott léptei, a szolgálólányok kezébe letett éjszaka, hiszen az úr aludni tért. Éjszaka, amikor ki lehet javítani a hibákat, mert hatásuk másnapra halasztódik. Amikor győztes vagyok, éjszaka másnapra teszem el a győzelmemet.

Szüretelésre váró, az éjszaka által ideiglenesen megkímélt szőlőfürtök, felfüggesztett aratások éjszakája. A bekerített ellenségek éjszakája, akiket csak másnap fogok el. A megtett tétek éjszakája - a játékos egyelőre aludni ment. A kalmár is aludni ment, de utasításait közölte a felette őrködő éjjeliőrrel. A tábornok is aludni ment, de parancsait kiadta az őrszemeknek. A fedélzetmester is aludni ment, de utasítást adott a kormányosnak, a kormányos pedig az Orion csillagkép után igazodik; amelyet pontosan befogott a vitorlázat megfelelő résébe. A jól kiadott parancsok és a felfüggesztett alkotótevékenység éjszakája.

De egyúttal olyan éjszaka is, amelyen csalni lehet. Amelyen a martalócok elrabolják a termést. A tűzvész elpusztítja a

csűröket az áruló elfoglalja a citadellákat. A felharsanó kiáltások éjszakája. A hajóra leselkedő zátony éjszakája. A látogatások és a csodák éjszakája. Isten ébredéseinek az éjszakája a tolvaj -, mert akit szerettél, hiába várod, amikor felébredsz!

Éjszaka, amelyen hallani lehet, hogyan roppannak a csigolyák. Éjszaka, amelynek mindig hallottam ropogni a csigolyáit, mint az ismeretlen angyalét, akiről sejtem, hogy ott van népem között, és egy napon ki kell szabadítanom...

A befogadott magvak éjszakája.

Isten türelmének éjszakája.

CLXII.

És újra rád leltem illúzióiddal együtt, amikor azokról beszéltél nekem, akik alázatosan élnek, mit sem kívánva, családi erényeiket gyakorolva, egyszerűségben megülve ünnepeiket, jámboran nevelve gyermekeiket.

- Hát igen - válaszoltam neked -. De mondd csak, milyenek az erkölcseik? És melyek az ünnepeik? És kik az isteneik? Elég különösek, mint a fa, amelyik a maga módján dolgozza magába a homokot, nem pedig a másik fa módján. Különben hol találnád őket?

Csupán annyi a kívánságuk - mondod -, hogy békében éljenek... hát persze. De azért mégis hadban állnak. Éppen állandóságuk nevében, hiszen azt kívánják, hogy fennmaradjanak minden lehetségessel szemben, mindennel szemben, amibe esetleg beolvadhatnának. A fa is harc, a magjában...

- De ha egyszer megvan; a lelkük fennmaradhat. Ha egyszer kialakult az erkölcsiségük...

- Az igaz! Ha végre befejeződött valamely nép történelme, akkor fennmaradhat. Jegyesed, akit valaha ismertél, fiatalon meghalt. Akkor még mosolygott. Ez a jegyesed már soha nem öregedhet meg, szép és mosolygós marad mindörökké... De a néped vagy meghódítja a világot, hogy magába olvassza ellenségeit, vagy a saját pusztulásának erejesztőanyagai lepik el. Attól halandó, hogy él.

Te azonban azt kívántad, hogy tovább éljen a kép, tovább éljen kedvesed emléke.

De újra kezded az ellenkezést:

- Ha a forma, amelyik irányítja, immár hagyománnyá vallássá és bevett szokásokká változott, akkor tovább fog élni azáltal, hogy nemzedékeken át továbbszármaztatja a kódját. És te már mindig csak boldognak fogod ismerni, fiai szemében ezzel a csillogó fénnyel...

- Persze - mondottam neki -, ha sikerült készleteket gyűjteni, egy darabig élhetsz a mézedből. Aki felhágott a hegycsúcsra, egy ideig élvezheti a tájat, amely számára a sikerrel kiállott hegymászás. Visszaemlékszik a megmászott sziklákra. Ám az emlék nemsokára kihúny. S akkor a táj is kiürül vele.

Ünnepeid bizonnyal újra átéletik veled falud felépítését vagy a vallásának megteremtését, mert az ünnepek állomások, erőfeszítések és áldozatok emlékei. Ám erejük elhalványul, mert lassacskán ódon vagy egyáltalán haszontalan ízt érzel rajtuk. Ilyennek hiszed magadat szükségszerűen. Boldog néped otthonülővé válik, és megszűnik élni. Ha hiszel a tájban, akkor ott maradsz, ám elunod magad, és megszűnsz lenni.

Vallásod lényege megszerzésének aktusa volt. Azt hitted, hogy ajándék. De az ajándékkal hamarosan nem tudsz mit kezdeni, felviszed a padlásra, mert elkoptattad igazi erejét, ami a kapott ajándék felett érzett öröm, nem pedig a birtoklása volt.

- Nincs hát reményem megpihenésre?

- De van, ott, ahol majd hasznát veszed annak, amit gyűjtöttél. Egyedül a halál békéjében, amikor Isten majd begyűjt a csűrébe.

CLXIII.

Mert vannak olyan szakaszai az életnek, amelyek minden ember számára visszatérnek.

Barátaid szükségszerűen rád unnak. Más házakba mennek, ott panaszkodnak rád. De aztán, amikor kipanaszkodták magukat, visszajönnek, mert megbocsátottak neked, és megint szeretnek újból készen rá, hogy akár az életüket is kockáztassák a te életedért.

Ám ha egy harmadiktól tudod meg (aki váratlanul visszamondja neked, ami nem neked volt szánva) azt, hogy már elég volt belőled, ami tehát független tőled, az azt eredményezi, hogy eldobod magadtól azokat, akik szeretnek, s akik most visszajönnek hozzád; mert újra szeretnek.

Mármost ha korábban nem szeretted volna őket, akkor boldog lennél hozzád való megtérésük miatt, sőt kívántad volna is, és most örömmel ünnepelnéd őket.

Miért nem akarod, hogy több szakasz is legyen az ember életében, holott ugyanabban a napban is különböző szakaszok játszódnak le benned legmegszokottabb táplálékaiddal szemben, amelyek hol kívánatosak, hol közömbösek, hol meg valósággal undor tárgyai számodra étvágyad szerint?

Ugyanígy nincs meg bennem az a képesség sem, hogy mindig ugyanazt a tájat élvezzem.

CLXIV.

Valóban itt az ideje, hogy felvilágosítsalak, milyen az ember. Az északi tengereken vannak olyan úszó jégtömbök, amelyek hegyvastagságúak, de tömegükből csak vékony taréj látszik ki a ragyogó napban. A többi szunnyad. Így van ez az emberrel is, akinek csupán nyomorúságos kis részét világítottad meg nyelved mágiájával. Mert a századok bölcsessége kovácsolt kulcsokat megragadására. És fogalmakat megvilágítására. De aztán időnként olyannal találkozol, aki egy még meg nem fogalmazott részt tár tudatod elé, új kulcs segítségével, amely egyetlen szó, mint például az, hogy: ,,féltékenység'', amelyről már szóltam neked, s amelyik egyszerre fejez ki egy bizonyos kapcsolathálózatot, s ha az asszony utáni vágyra vezeted vissza, egyúttal megvilágítja előtted a szomjhalált is, meg még sok minden mást. És megérted gondolatmenetemet, holott nem tudtad volna megmagyarázni nekem, miért kínosabb számomra a szomjúság, mint a pestis. De a szó, amely hatást képes elérni, nem az, amelyik a megvilágított gyenge részhez szól, hanem amelyik a homályban maradt részt fejezi ki, és amelyiknek még nincs nyelve. Ezért mennek oda a népek, ahol az emberek nyelve gazdagítja a kifejezhető részt. Mert sejtelmed sincsen roppant táplálékszükségleted tárgyáról. Én azonban elhozom neked; és te megeszed. A logikusan gondolkodó pedig őrületet emleget, mert tegnapi logikája nem engedi, hogy megértsen.

Az én bástyám az az erő, amely ezeket a rejtett készleteket szervezi és hozza fel a tudatba. Mert homályosak, logikátlanok és ellentmondásosak a szükségleteid. A békét és a háborút keresed, a játékszabályokat, hogy élvezhesd a játékot, és a szabadságot, hogy élvezhesd önmagadat. A bőséget, hogy kielégülj vele, és az áldozatot, hogy magadra lelj benne. A készletek megszerzését a megszerzésért, és a készletek élvezését a készletekért. A szentséget szellemed világosságáért, és a test győzelmeit értelmed és érzékeid luxusáért. Otthonod forró áhítatát és a forró áhítatot a mindennapokból való menekülésben: A könyörületességet a sebek iránt, és az egyén sebzettségét az emberekkel szemben. A szervezett szerelmet a kényszerű hűségben, és a szerelem felfedezését a hűségen kívül. Az egyenlőséget az igazságosságban, és az egyenlőtlenséget a felemelkedésben. De mindezeknek a szétzúzott kőhöz hasonló rendetlen szükségleteknek milyen fát fogsz támasztani, amelyik felszívja, elrendezze őket, és embert csináljon belőled? Miféle katedrálist építesz, amelyik ezekből a kövekből valósul meg?

Az én bástyám mindenekelőtt a mag, amelyet neked kínálok. Meg a törzs és az ágak alakja. A fa annál állandóbb lesz, minél jobban szervezi rendbe a föld nedveit. Országod annál állandóbb lesz, minél jobban magába szívja mindazt, ami belőled kínálkozik a számára. Semmit érők a kőbástyák, ha immár nem egyebek, mint a halott pikkelypáncélja.

CLXV.

,,Megtalálják a dolgokat - mondotta atyám -, mint a sertések a szarvasgombát. Mert vannak dolgok, amelyeket meg kell találni. Ám semmi hasznukat nem látod, mert te a dolgok értelméből élsz.''

,,A dolgok értelmére azonban nem lelnek rá, mert azt nem megtalálni, hanem megteremteni kell.''

,,Ezért beszélek én neked.''

- Mit tartalmaznak ezek az események? - kérdezték atyámtól.

- Az események - válaszolta atyám - azt az arcot tartalmazzák, amelyet én gyúrok belőlük.

Mert állandóan megfeledkezel az időről, márpedig az az idő, amely alatt hittél valami hamis hírben, nagy mértékben meghatározott téged, mert olyanná válik, mint a dolgozó mag, a növekedő lomb. Aztán hiába oszlik el tévedésed, te közben mássá lettél. És ha ezt vagy azt állítom előtted, te előbb-utóbb annak minden jegyét, minden összefüggését, minden bizonyítékát megleled. Például ha azt állítom a feleségedről, hogy megcsal, rájössz, hogy kacér, tetszenivágyó. És ez igaz is. Meg hogy állandóan eljár hazulról, ami megint csak igaz, de te eddig nem vetted észre. Aztán hiába teszem jóvá a hazugságomat, a struktúra maga megmarad. Hazugságomból mindig marad vissza valami, mert olyan szempontot kínált, amelyből valóban létező igazságokat lehet felfedezni.

És ha azt mondom, hogy a pestist a púposok terjesztik, rémülten döbbensz rá, milyen sok a púpos ember. Mert eddig nem figyeltél fel rájuk. És minél hosszabb ideig hiszel nekem, annál jobban felismered őket. Az eredmény az lesz, hogy tudod, mennyien vannak. És ez az, amit el akartam érni.

CLXVI.

,,Én felelős vagyok - mondotta atyám - minden ember minden cselekedetéért.''

- Csakhogy egyesek gyáván viselkednek, mások árulók - válaszolják neki -. Szerinted miben állna a te felelősséged? - Ha valaki gyáván viselkedik, az én vagyok. És ha valaki áruló, én árulom el magamat.

- Miképpen lehetnél önmagad árulója?

- Elfogadom az események valamilyen képét, amely szerint az emberek ártanak nekem. És felelős vagyok érte, mert ezt én kényszerítem rájuk. És aztán ez lesz az igazság. Tehát én az ellenségem igazságát szolgálom.

- És miért lennél gyáva?

- Azt nevezem gyávának - válaszolta atyám -, aki, miután lemondott arról, hogy megmozduljon, rádöbben, hogy mezítelen. Gyáva az, aki így beszél: ,,Jaj, a folyam elragad!'' különben úszna, hiszen vannak izmai.

Aztán így összegezte gondolatait:

- Gyávának és árulónak nevezek mindenkit, aki más hibái vagy az ellensége ereje miatt panaszkodik.

De senki sem értette meg:

- Pedig vannak olyan nyilvánvaló dolgok, amelyekért nem vagyunk felelősek...

- Nincsenek! - mondotta atyám.

Megfogta egyik vendégét, és szelíden az ablak felé tuszkolta:

- Milyen alakja van ennek a felhőnek?

A másik sokáig nézte figyelmesen:

- Fekvő oroszlánra hasonlít - mondotta végre.

- Mutasd csak meg ezeknek is!

Atyám két részre osztotta a gyülekezetet, aztán az egyiket az ablakhoz vezette. És mindnyájan felismerték a fekvő oroszlánt, amelyet az ujjával mutogatta-magyarázott nekik az első tanú!

Atyám ekkor félreállította őket, és egy másik vendégét tuszkolta az ablakhoz:

- Milyen alakja van ennek a felhőnek?

Ez a másik sokáig vizsgálgatta figyelmesen:

- Olyan, mint a mosolygó arc - szólalt meg végre.

- Mutasd csak meg ezeknek is!

És mindnyájan látták a mosolygó arcot, amelyet ez a második tanú mutatott nekik az ujjával.

Atyám ezután az egész vendégsereget eltessékelte az ablaktól.

- Próbáljatok megegyezni a felhő alakjában - mondotta nekik.

De eredménytelenül vitatkoztak, a mosolygó arc épp nyilvánvaló lévén az egyik csoportnak, mint a fekvő oroszlán a másiknak.

- Az eseményeknek - magyarázta nekik atyám - szintén nincsen más alakjuk, csupán az, amelyet az alkotó szán nekik. És minden alak igaz együtt.

- Mi ezt értjük, amíg a felhőről van szó - vetették ellen -, de ha az életről, akkor nem... Mert ha pirkad már a csata hajnala, de sereged nem hasonlítható össze ellenfeled erejével, nem áll hatalmadban befolyásolnod a harc kimenetelét.

- Ez igaz - válaszolta atyám -. Ahogy a felhő a térben az események az időben jelentkeznek. Ha az eseményekben akarom kiformálni az arcomat, akkor időre van szükségem. Nem tudok semmit sem változtatni azon, aminek ma este kell bekövetkeznie, a holnapi fa azonban az én magomból fog kikelni. A mag pedig ma van. Alkotni nem azt jelenti, hogy győzelmed számára felfedezünk valami mai fortélyt, amelyet a véletlen rejtett el előled. Az ilyen fortélynak nem lenne hosszú az élete. Sem olyan orvosságnak, amelyik elleplezi a betegséget, mert az ok tovább is megmaradna. Alkotni azt jelenti, hogy a győzelmet vagy a gyógyulást oly szükségszerűvé tegyük, mint a fa növekedése.

De még mindig nem értették:

- Az események logikája...

Atyám erre már gorombán rájuk förmedt felháborodásában:

- Félkegyelműek! - mondotta nekik -. Herélt barmok! Történetírók, filozófusok és kritikusok, holtakon élősködő férgek vagytok, soha semmit sem fogtok megérteni az életből!

Azzal miniszterelnökéhez fordult:

- A szomszéd király hadat akar indítani ellenünk. Nos, mi nem készültünk fel rá. Az alkotás ebben az esetben nem azt jelenti, hogy egy nap alatt nem létező hadseregeket támasszak. Ez gyerekesség. Hanem hogy olyan szomszéd királyt támasszak, aki rászoruljon a mi szeretetünkre.

- De nekem nem áll hatalmamban átgyúrnom őt...

- Ismerek egy énekesnőt - válaszolta neki atyám -, őrá fogok gondolni, ha megúntalak. Nemrég este dalolt nekünk a hűséges és szegény szerelmes kétségbeeséséről, aki nem meri bevallani szerelmét. És egyszerre csak azt láttam, hogy a fővezérem sírva fakad. Pedig ez az ember gazdag, szinte szétfeszíti a dölyf, és minden lányt megerőszakol. Nos, az én énekesnőm tíz perc alatt változtatta ezzé a naív, angyali lénnyé, akinek minden aggályát és minden gyötrelmét átélte.

- Én nem tudok énekelni - jegyezte meg a miniszterelnököm.

CLXVII.

Mert ha polemizálsz, akkor leegyszerűsített fogalmat alkotsz magadnak az emberről.

A nép királya mögött áll. A király olyan cél felé vezeti, amelyet emberhez méltatlannak ítélsz. Erre polémiába kezdesz a király ellen.

Ám a veled egy véleményen levők közül sokan élnek a királyból. Ők nem ilyen szempontból ítéltek róla, mert vannak más okok is, amelyek arra indították őket, hogy szeressék vagy elviseljék. De te most önmaguk és gyermekeik kenyere ellen lázítod őket.

Egyharmaduk tehát önmagával küszködve követ téged. Megtagadják ugyan a királyt, de rossz a lelkiismeretük, mert voltak más okok, amelyek arra indították őket, hogy szeressék vagy legalábbis elviseljék, hiszen az is a kötelességük volt, hogy enni adjanak a gyermekeiknek, már pedig két kötelesség között nincsen olyan választás, amelyik megnyugtathatna. Nos, ha tettre akarod buzdítani azt az embert, aki kétségekbe gabalyodik, képtelen cselekedetre elhatározni magát, akkor előbb fel kell szabadítanod. Felszabadítani pedig azt jelenti: kifejezni. Kifejezni őt azt jelenti, hogy meg kell találnod számára azt a nyelvet, amelyik ellentmondó törekvéseinek a záróköve. Ha ellentmondásokkal küszködsz, megszűnsz cselekedni, csak várod, hogy elmúljanak, és közben belehalsz. Nos ha még tovább növeled az ellentmondásait, akkor otthagy, és undorral lefekszik.

Egy másik harmaduk meg nem fog követni. De arra kényszeríted őket, hogy igazolják magukat önmaguk előtt, mert érveid azért mégis hatottak rájuk. És arra kényszeríted őket, hogy éppoly szilárd érveket találjanak ki maguknak, mint a tieid, s azokkal döntsék meg őket. Ilyenek mindig vannak, mert a logikus ész oda megy, ahová akarod. A lélek az, amely egyedül uralkodik. Nos, miután állát foglaltak, kifejezték magukat, és fel vérteződtek érveik páncéljával, többé már nem tudsz hatni rájuk.

A királyt pedig, jóllehet nem is igen járt az eszében, hogy ellened támassza fel népét, most arra kényszeríted, hogy cselekedjen. És így is tesz: felhívást intéz énekeseihez, történetíróihoz, filozófusaihoz, tanáraihoz, kazuistáihoz és országa törvénymagyarázóihoz. Ezek azután rád kennek minden rossz szándékot, mert ennél semmi sem könnyebb. Kimutatják, milyen aljas vagy - ennél mi sem könnyebb. És az a harmadik rész, amelyik tele van jóindulattal, olvasta írásaidat, de nem tudta magát végleg elhatározni, most újra visszanyeri hitét ettől a logikai remekműtől, amelyet te magad kényszerítettél ki. A rád fogott sanda szándéktól valósággal hányingere támad, és szívvel-lélekkel a király mellé áll. Most végre megnyugtatja a tisztán kimutatható igazság.

Tehát nem ellene, hanem mellette kellett volna kardoskodnod. Mert az ember nem olyan egyszerű, mint hinnéd. Egyébként a király maga is egy véleményen van veled.

CLXVIII.

Ilyeneket mondasz: ,,Ez az ember az én oldalamon áll, tehát felhasználhatom. De ezt a másikat, aki szembeszáll velem, kényelmi szempontból a másik táborba sorolom, és nem szándékozom rá hatni másként, csak a harc eszközeivel.''

Ha így cselekszel, magad keményíted, teremted meg ellenfeledet.

Én azonban azt mondom, hogy barát és ellenség általad kitalált szavak. Valóban jellemeznek valamit, például meghatározzák számodra, mi fog történni, ha találkoztok egymással a csatamezőn, de az embert nem egyetlen szó irányítja, és én ismerek olyan ellenségeket, akik közelebb állnak hozzám, másokat, akik hasznosabbak, megint másokat, akik jobban tisztelnek, mint a barátaim. És az emberre gyakorolt befolyásom nincs kötve a szóban forgó ember verbális helyzetéhez. Sőt, azt is mondhatnám, hogy jobban hatok ellenségemre, mint a barátomra, mert azzal, aki velem egy irányban halad, kevesebb alkalmam nyílik találkozásra és eszmecserére, mint azzal, aki szembejön velem, és nem téveszti szem elől egyetlen gesztusomat, egyetlen szavamat sem, hiszen attól függ az élete.

Persze, nem ugyanúgy fogok hatni mindegyikre, mert múltamat örökségben kaptam, és nem áll módomban bármit változtatnom rajta. És ha elfoglalom ezt a folyóval vagy heggyel ékes vidéket, és ezért kénytelen vagyok ott hadakozni, képtelenség lenne tőlem, ha a hegy helyzetén vagy a folyó irányán siránkoznék. Ilyen siránkozást épeszű hódító szájából soha nem is hallottál. Hanem úgy fogom felhasználni a folyót, ahogy folyót, s a hegyet, ahogy hegyet illik felhasználni. És talán lehet, hogy mivel itt van, kevesebb hasznomra lesz, mintha másutt lenne, mint ahogyan az ellenfél is több bajt okoz, ha erős, mint a szövetségesed. De akkor azon is sajnálkozhatnál, hogy nem más korban születtél, vagy nem más országnak vagy az uralkodója. Az ilyesmi a vágyálmok mocsara. Mivel azonban ami van az van, és csupán azt szabad számításba vennünk, marad a tény: ugyanolyan befolyást gyakorlok ellenségemre, mint a barátomra. Csak éppen az egyik irányban többé-kevésbé kedvező ez a befolyás, a másikban többé- kevésbé kedvezőtlen. De ha a mérlegre akarsz nyomást gyakorolni, más szóval, cselekedettel vagy erővel kell megnyilatkoznod akkor teljesen mindegy, hogy bizonyos súlyt leveszel a jobb serpenyőről, vagy ugyanolyan súlyt teszel a bal serpenyőbe.

De te olyan erkölcsi szempontból indulsz ki, amelynek semmi keresnivalója nincsen a te vállalkozásodban; elítéled, eltaszítod azt, aki felbosszantott, gyalázott vagy elárult, s ezzel arra kényszeríted, hogy holnap még jobban, még durvábban bosszantson, sértegessen, még jobban eláruljon. Én az árulómat árulóként használom fel, mert figura lett a sakktáblán, pontosan tudom a helyét, tehát nyugodtan építhetek rá győzelmem meg tervezésében és megszervezésében. Mert nem fegyver-e már maga az a tény, ha ismerem ellenfelemet? A győzelmemet aztán majd arra használom fel, hogy felköttessem.

CLXIX.

Ha szemére veted a feleségednek:

- Nem voltál ott, amikor vártalak!

Így fog válaszolni:

- Hát hogyan lehettem volna ott, mikor a szomszédasszonynál voltam?

És valóban a szomszédasszonynál volt.

Ha azt mondod az orvosodnak:

- Miért nem voltál ott, ahol megpróbálták életre kelteni a vízbe fulladt gyereket?...

Így válaszol:

- Hogyan lehettem volna ott, mikor másutt voltam, annál az aggastyánnál?

És valóban ott volt nála és ápolta.

Ha így szólsz országod valamelyik fiához:

- Miért nem szolgáltad itt az országot?

Így válaszol:

- Hogyan szolgálhattam volna itt az országot, amikor amott ügyködtem?...

És valóban, amott tevékenykedett.

De tudd meg, ha nem látod, mint növekszik a fa az emberek cselekedetein keresztül, az azt jelenti, hogy nincs mag, mert különben ebbe az irányba vonta volna az asszony jelenlétét, az orvos tevékenységét, az ország szolgájának a szolgálatát. És megszületett volna rajtuk keresztül az, amit létre akartál hozni. Mert annak az embernek a számára, aki szentül hisz a szegkovácsolás értelmében, és szeget kovácsol, mindegy, hogy cselekedete ilyen vagy olyan fajta szeget eredményez. Lehetséges azonban, hogy éppen a hajóhoz szükséges szegekről van szó. A te számodra azonban, aki hátrább lépsz, hogy jobban láss, születés van és nem rendetlenség.

Mert a lét nem ismer sem ügyeskedést, sem elernyedést, és ismeretlen lehet mindenki számára, aki részt vesz benne, mert nem ismeri a nyelvét. A lét mindenkiben a saját külön nyelve szerint nyilvánul meg.

A lét nem szalasztja el az alkalmakat. Táplálkozik, szerveződik, átváltoztat. Mindenki számára ismeretlen maradhat, mert mindenki csak a saját szintjének a logikáját ismeri. (Az asszony az időbeosztását, nem pedig azt a vágyat, hogy odahaza legyen.)

Nincs mulasztás önmagában. Mert minden cselekedet igazolható. Nézőpont dolga, nemes-e vagy nem. Mulasztás a léttel kapcsolatban lehetséges, vagy a létnek a mulasztása lehetséges. Mindenkinek lehetnek nemes okai arra, hogy ne bizonyos irányban cselekedjen. Nemes és logikus okai. Mégpedig azért, mert a lét nem szívta magához elég erősen. Mint az az ember, aki szegkovácsolás helyett köveket farag. S ezzel árulást követ el a vitorlás hajó ellen.

Nem fogom meghallgatni, hogyan magyarázod a viselkedésedet: erre nincsen nyelved.

Vagy pontosabban: van nyelve a fejedelemnek, aztán az építészeknek, lejjebb a csoportvezetőiknek, alattuk a szegkovácsoknak és még lejjebb az egyszerű munkásoknak.

Ezt az embert a munkájáért fizeted. Elég drágán megfizeted, hogy hálás legyen neked, nem annyira az anyagiakért, amiket juttatsz neki, mint inkább az érdemei elismeréséért, mert hiszen nincs olyan ára a szobrának vagy élete kockáztatásának, amit ő túlzottnak ítélhetne. A szobor annyit ér, amennyiért megveszik.

Ám pénzeddel a szobrásznak nemcsak a szobrát, hanem a lelkét is megvásároltad.

Okos dolog, hogy dicséretre érdemesnek tartod azt, ami eltart. Mert az ilyen munka a gyermekeid kenyere. És egyáltalában nem alacsonyrendű, hiszen gyermekkacajjá változik. Az egyik például a zsarnokot szolgálja, a zsarnok azonban a gyermekeket. Így aztán zavar fészkelte be magát az ember viselkedésébe, és nem ítélheted meg egyértelműen.

Csupán azt ítélheted el, aki azt a létet árulja el, amelyik magába szívhatta volna a cselekedeteit, és a rengeteg hasonló lépés közül azt választatta volna vele, amelyiknek irányt szabott.

Például ez az ember a sivatag tűző napsütésében köveket illeszt egymáshoz. Cselekedete ennyit és ennyit ér. Ennyi és ennyi az ára. Ennyi fáradságba kerül. Ő az egészben csupán a kövek összeillesztésére fordított fáradságot látja. Nem tehetsz neki semmiféle szemrehányást, ha nem templomfalról van szó.

Azért vetetted meg a templom szeretetének az alapjait, hogy a kövek egybeillesztésének a szeretete a templomra irányuljon.

Mert a lét táplálkozni és nőni igyekszik.

Nagyon sok embert kell látnod ahhoz, hogy megismerd. És különféle embereket. Ahogyan a hajót ismered meg a szegeken, vitorlavásznakon és hajópadlókon keresztül.

A Lét az ész számára megközelíthetetlen. Értelme az, hogy létezik és törekszik. Ésszé a cselekedetek szintjén változik. De nem egy csapásra. Különben egyetlen gyermek sem maradna életben, mert a gyermek rendkívül gyenge a világgal szemben. És a cédrus sem maradna életben a sivatag ellenében. A cédrus a sivatag ellenében születik meg, mert magába szívja azt.

Viselkedésedet nem elsősorban az észre alapozod. Hanem eszedet állítod viselkedésed szolgálatába. Ne követeld ellenfeledtől, hogy nálad ésszerűbbnek mutatkozzék. Csak a már térben és időben kiteljesedett kész műved logikus. De miért így, és miért nem másként teljesedett ki? Miért vezetett ez a kalauz, és nem a másik? Mindig csak a véletlen döntött. De ahelyett, hogy porrá zúznák a véletlenek, miért hoznak létre fát a nehézkedés ellenére?

Amit alaposan megvizsgálsz; azt megszülöd. Mert azzal szülöd meg a létet, hogy meghatároztad. Az pedig igyekszik táplálkozni, állandósulni, növekedni. Azon van, hogy önmagává változtassa azt, ami más. Csodálod az ember gazdagságát. De lám, egyszerre csak gazdagnak tekinti magát, és jóllehet talán esze ágában sem volt, vagyona gyarapításának szenteli magát. Mert kincsei önmaga jelentésévé válnak. Ne kívánd mássá változtatni az egyént, mint ami a jelen pillanatban. Mert valószínűleg olyan hatalmas okok kényszerítik rá, hogy olyan legyen, amilyen és nem más, amelyek ellen semmit sem tehetsz. De meg tudod változtatni abban, ami, az emberben ugyanis rengeteg az anyag, a szubsztancia, az ember mindenből van. Rajtad áll, hogy azt válaszd belőle, ami neked tetszik. És hogy aztán megtervezd, hogy magától értetődő legyen mindenki, így önmaga számára is. Aztán, ha majd már látta, akkor elvállalja, mert előző nap is elfogadta, még ha nem nyújtott is hozzá különösebb segítséget. És miután ez megvalósult benne attól, hogy ráirányult a figyelem, önmagává válva a létezők életét fogja élni, igyekezve állandósulni és növekedni.

Mert itt van ez az ember: a rabszolga-felügyelőnek egy rész munkát, egy rész munkamegtagadást ad. Ilyen az élet, mert minden bizonnyal dolgozhatott volna többet, vagy dolgozhatott volna kevesebbet. Ha most azt akarod, hogy az egyik rész győzzön a másik felett, hogy a munka győzzön a munka megtagadása felett, akkor ezt mondod neki: ,,Igazad van, amikor elfogadod ezt a munkát minden keserves volta ellenére, mert csupán ebben a munkában leled meg újra emberi méltóságodat, és fejtheted ki alkotói tevékenységedet; igazad van, mert ott kell alkotnod, ahol lehet. És nem segít semmit, ha azon siránkozol, hogy a munkafelügyelő nem valaki más. A felügyelő van, mint ahogy van az a kor is, amelybe beleszülettél. Vagy a hegy az országodban...''

És nem kívántad tőle, hogy többet dolgozzon, sem nem taszítottad még mélyebbre önmeghasonlásában. Hanem olyan igazságot kínáltál neki, amelyik összebékéltette egymással a két részét abban a lényben, aki téged érdekel. És ez a lény elindul, gyarapszik, és az ember munkához lát.

Vagy pedig azt szeretnéd, hogy a munkamegtagadás-rész győzzön a munkarész felett. Akkor mondd neki ezt:

,,Olyan ember vagy, aki a korbács és a kenyérrel való zsarolás ellenére is csak azt az elkerülhetetlen részt fordítod a tőled kívánt munkára, amely nélkül éhen halnál. Micsoda bátorság a viselkedésedben! És mennyire igazad van, mert ha azt akarod, hogy a felügyelő sebezhető legyen, akkor erre az egyetlen mód az, hogy eleve győztesnek hidd magadat. Amit nem fogadsz el a szívedben, az meg van mentve. Nem a logika irányítja az alkotást.''

És ezzel nem is kívántad tőle, hogy kevesebbet dolgozzon, sem nem taszítottad még mélyebbre az önmagával való meghasonlásban. Csak olyan igazságot tártál elébe, amely összebékítette a két szempontot a téged érdeklő lényben. Az pedig elindul, gyarapszik, s az ember lázadóvá válik.

Ezért nincs nekem ellenségem. Az ellenségben én a barátot nézem. És azzá is lesz.

Fogom az összes darabot. Semmit sem kell változtatnom rajtuk. Csak másfajta nyelvvel kötöm össze őket. És ugyanaz a lény másként fog haladni.

Bármit hozol nekem alkotóelemeidből, én azt igaznak fogom tartani. De a belőlük összeálló képet sajnálatosnak nevezem. És ha az én képem jobban magába olvasztja őket, ha megfelel az én kívánságomnak, akkor az enyém leszel.

Ezért mondom neked, hogy igazad van, amikor falat emelsz forrásaid köré. Ám vannak itt más források is, és azok kívül maradnak a falakon. És a te lényeged azt kívánja, hogy ilyenkor ledöntsd a falat, s újra építsd. De ezt a falat énrám építed, és én vetőmag leszek bástyáid körülzárt terében.

CLXX.

Elítélem hiúságodat, de nem ítélem el a büszkeségedet. Mert ha te jobban táncolsz, mint más, miért ócsárolnád magadat, és alázkodnál meg az előtt, aki rosszul táncol? Létezik olyan fajta büszkeség, amely a jól táncolt tánc szeretetéből fakad.

A tánc szeretete azonban nem a te, a táncos önszeretete. Értelmedet a művedből nyered, nem a mű büszkélkedik veled. És csak a halálban fogod a tökéletességig vinni. Csak a hiú táncosnő önelégült, és szakítja félbe lépteit, hogy elmerengjen önmagán, elmerüljön önimádatában. Nincs más várnivalója tőled, csak a tapsaid. Nos mi, akik az Isten felé menetelés örök nomádjai vagyunk, megvetjük az ilyen étvágyakat, mert magunkból semmi sem elégíthet ki bennünket.

A hiú táncosnő önmagában állt meg, mert azt hitte, hogy az ember a halál órája előtt már kialakította az arcát. Ezért képtelen bármit kapni, vagy adni, akárcsak a halottak.

A szív alázata nem azt kívánja, hogy megalázkodj, hanem azt, hogy kitárulkozz. Minden cserének ez a kulcsa. Csak így tudsz adni és kapni. És én nem tudom megkülönböztetni egymástól ezt a két szót, mert mind a kettő ugyanazon az úton halad. Az alázatosság nem az embereknek, hanem Istennek való meghódolás. Mint ahogyan a kő sem más köveknek, hanem a templomnak hódol. Amikor szolgálsz, az alkotást szolgálod. Az anya alázatos a gyermeke, a kertész a rózsája előtt.

Én, aki király vagyok, nem feszélyezem magam, szívesen elfogadom a szántóvető tanítását. Mert ő minden királynál többet tud a mezei munkáról. És hálás vagyok neki azért, mert okultam tőle, és amikor köszönetet mondok érte, eszembe sem jut, hogy ezzel veszíthetek a tekintélyemből. Mert természetes dolog, hogy a szántás-vetés tudománya a földmívestől jusson el a királyhoz. De megvetvén minden hiúságot, nem fogom azt kívánni tőle, hogy csodáljon. Mert az ítélet útja viszont a királytól vezet a szántóvető felé.

Életed során találkoztál olyan nővel, aki bálványképnek hitte magát. Mit kapott ez a nő a szerelemtől? Minden, még a viszontlátáskor érzett örömed is hódolattá lesz számára. Csakhogy minél többe kerül a hódolat, annál többet ér: ezért még jobban élvezné a kétségbeesésedet.

Ez a nő csak fal, de nem táplálkozik. Megkaparint magának, hogy elégessen a saját tiszteletére. Hasonlatos a halottégető kemencéhez. Mohóságában hiú zsákmányokkal gazdagszik, azt hiszi, hogy örömét a halmozásban leli. De csak hamut halmoz hamura. Mert ajándékaid helyes felhasználása egymás felé vezető utatok, nem pedig a zsákmányul ejtés lett volna.

Mivel zálogot lát bennük, tartózkodni fog attól, hogy viszonzásul ő is adjon neked zálogot. Fellángolások híján, amelyek téged boldoggá tennének, hazug tartózkodásáról azt fogja állítani, hogy a lelkek egyesülésének nincs szüksége külső jelekre. Holott amit cselekszik, az szerelemre való képtelenség, nem pedig emelkedett szerelem. A szobrász, ha megveti az agyagot, csak szelet gyúr. Ha azzal az ürüggyel, hogy a lényegre törekszik, szerelmed megveti a szerelem külső megnyilatkozásait, csupán üres beszéd. Kívánságokat, ajándékokat, tanúbizonyságokat akarok. Tudnád szeretni a birtokot, ha túlságosan egyedinek s ezért feleslegesnek ítélve kizárnád belőle sorjában a malmot, a nyájat, a házat? Hogyan akarod felépíteni szerelmedet, amelyik olyan, mint a raszterpontokon át kiolvasott arc, ha nincsen raszterháló, amelyikre ráírd?

Mert nincs katedrális, ha a kövek nem engedelmeskednek náluk magasabb rendek.

És nincs szerelem, ha nincs szertartásrend a szerelem számára. A fa lényegéhez csak akkor jutok el, ha már lassan átgyúrta a földet a gyökerek, a törzs és az ágak szertartásrendje szerint. Akkor már egy és oszthatatlan. Ilyen és nem más fa.

De ez az asszony megvetőn elutasít minden cserét, amelyből megszülethetne. A szerelemben zsákmányul ejthető tárgyat keres. Az ilyen szerelemnek nincsen értelme.

Azt hiszi, a szerelem olyan ajándék, amelyet önmagába zárhat. Ha szereted, az ő számára azt jelenti, hogy megszerzett. Önmagába zár, s azt hiszi, gazdagabbá lett. Ám a szerelem nem megszerezhető kincs, hanem kölcsönös kötelezettség. Elfogadott szertartás gyümölcse. A csere útjainak arculata.

Az ilyen asszony soha sem fog megszületni. Mert csak elkötelezettségek szövevényéből tudhatsz megszületni. Elvetélt mag marad, ereje felhasználatlanul kallódik, kiszárad a lelke és a szíve. Hiú zsákmányszerzés közben gyászos öregségre jut.

Mert az ember semmit sem tulajdoníthat el. Az ember nem láda. Hanem a különbözőségeit összefűző csomó. Mint a templom, amely a kövek értelme.

Fordulj el az ilyen asszonytól. Nem remélheted sem azt, hogy megszépíted, sem azt, hogy gazdagítod. Gyémántod királyi pálca, korona, uralkodás jelvénye lett számára. Bármit akarj csodálni, legyen bár az csupán ékszer, alázatos szív kell hozzá.

Ez az asszony azonban nem csodált, csak sóváran kívánt. A csodálat a szerelem, az irigy sóvárgás viszont a megvetés ágyát veti meg. Az ilyen asszony a végre megkaparintott gyémánt nevében megveti a föld minden más gyémántját. Te pedig egy kicsikét Csak még jobban elszakítottad vele a világtól.

És magadtól is elszakítottad, mert ez az ajándékba adott gyémánt nem jelentett számára sem tőle hozzád, sem tőled hozzá vezető utat, csupán rabszolgaságod adója volt.

Ezért lesz minden hódolat-megnyilvánulásodtól egyre ridegebb és egyre magányosabb.

Ezt mondd neki:

,,Valóban siettem feléd, örülve, hogy elérlek. Üzeneteket küldtem hozzád. Elhalmoztalak mindennel. A szerelem édessége számomra az a kívánságom volt, hogy engem válassz. Jogokat adtam neked magam felett, hogy végre megkötözve érezzem magamat. Mert gyökerekre és ágakra van szükségem. Társadul ajánlottam magamat. Mint a rózsafámnak, amelyet gondozok. Amelynek ezzel alávetem magamat. Emberi méltóságom a legcsekélyebb csorbát sem szenvedi vállalt elkötelezettségemtől. Így tartozom magammal a szerelmemnek.''

,,Nem féltem elkötelezni magamat, én voltam a kérő fél. A magam elhatározásából, szabadon cselekedtem, mert senki a világon nem szólhat bele elhatározásomba. Te azonban félreértetted az én hívásomat, mert a függésemet olvastad ki belőle: holott nem függtem senkitől. Csak nagylelkű voltam.''

,,Te azonban számoltad feléd vezető lépteimet, nem a szerelmem táplált, hanem az a hódolat, amit szerelmem jelentett számodra. Rosszul értelmezted sürgetésem jelentését. Elfordulok hát tőled, hogy csak olyant tiszteljek meg érzéseimmel, aki alázatos, és fényt áraszt a szerelmemre. Csak azt az asszonyt segítem nagyobbá lenni, akit nagyobbá tesz a szerelmem. Amint a beteget is azért fogom segíteni, hogy meggyógyítsam, nem pedig azért, hogy hízelegjek neki: útra, nem falra van szükségem.''

,,Te nem szerelmemre áhítozol, hanem arra, hogy kultuszt űzzek belőled. Elzártad az utamat. Úgy álltál elém utamon, mint valami bálványkép. Az ilyen találkozással nem tudok mit kezdeni. Én máshová igyekeztem.''

,,Nem vagyok sem szolgálatot igénylő bálványkép, sem szolgáló rab. Bárki magáénak követel, eltaszítom magamtól. Nem vagyok zálogtárgy, senkinek sincsen követelési joga velem szemben. Amint nekem sincsen senkivel szemben: aki engem szeret, attól én örökké kapok.''

,,Ugyan kitől vásároltál meg, hogy tulajdonjogot követelj magadnak? Nem vagyok a szamarad. Istennek talán tartozom vele, hogy hűséges maradjak hozzád. De neked nem.''

Így van ez az országgal is, amikor életével tartozik neki a katona. Nem az országnak van ilyen esetben követelési joga, hanem Istennek. Ő parancsolja, hogy az embernek legyen értelme. Nos, ennek az embernek az értelme az, hogy az ország katonája.

Így van ez az őrzőkkel is, akik tisztelegni kötelesek nekem. Megkövetelem a katonai tiszteletadást, de nem a magam számára. Az őrzőknek rajtam keresztül kötelességeik vannak. Én vagyok az őrzők kötelességének a megkötő csomója.

Így van ez a szerelemmel is.

De ha olyan asszonnyal hoz össze a sors, aki elpirul és zavartan suttog, s akinek azért van szüksége ajándékokra, hogy megtanuljon mosolyogni, mert az ajándék az ő számára tengerről fúvó szellő és nem zsákmányszerzés, akkor úttá leszek, amelyen felszabadul.

Nem fogok sem megalázkodni, sem őt nem alázom meg a szerelemben. Olyan leszek körülötte, mint a tér, és olyan leszek benne, mint az idő. És így szólok hozzá: ,,Ne siess megismerni engem, nincs bennem semmi megérteni való. Tér és idő vagyok, amelyben megvalósulhatsz.''

Ha szüksége van rám, mint a magnak a földre, hogy fává legyen, nem fogom elfojtani önteltségemmel.

Én nem is önmagáért fogom tisztelni. Kíméletlenül megragadom a szerelem karmaival. Szerelmem hatalmas szárnyú sas lesz számára. És nem engem fog felfedezni, hanem, általam, a völgyeket, a hegyeket, a csillagokat és az isteneket.

Nem rólam van szó. Én csupán az vagyok, aki szállít. És nem is rólad van szó: te csak a pirkadatkor rétekre vezető ösvény vagy. Nem rólunk van szó: ketten együtt Istenhez vezető út vagyunk, amelyik rövid ideig a mi nemzedékünkön halad át, és azt használja.


dugo@szepi.hu