Antoine de Saint-Exupéry:
CITADELLA


Index

| 00 | 01 | 02 | 03 | 04 | 05 | 06 | 07 | 08 |

| XCI | XCII | XCIII | XCIV | XCV | XCVI | XCVII | XCVIII | XCIX | C |

| 10 | 11 | 12 | 13 | 14 | 15 | 16 | 17 | 18 | 19 | 20 | 21 |

XCI.

A nagy tévedés annak a fel nem ismerése, hogy a törvény a dolgoknak a jelentése, nem pedig többé-kevésbé meddő rítus ugyane dolgok szabályozására. Ha törvényt alkotok a szerelemről, akkor a szerelem bizonyos formáját teremtem meg. Szerelmemet éppen azok a megkötések alakítják, amelyeket rákényszerítek. A törvény tehát éppúgy lehet szokás, mint csendőr.

XCII.

Ezért ma éjszaka, a bástyák tetejéről, ahonnan hatalmamban tartom a várost, ahonnan helyőrségeim ellenőrzik az ország városait, hegyeken gyújtott tüzekkel tartva egymással kapcsolatot - mint ahogyan a bástyákon cirkáló őrszemek szokták egymást időnként unatkozva szólongatni (de aztán később mégis ráeszmélnek, hogy értelmüket ez az őrjárat adta, mert nincsen olyan nyelv az őrszem számára, amelytől léptei a szívében visszhangoznának, az őrködő katona nem tudja, mit csinál, mindegyik csak azt hiszi, hogy unatkozik, és a vacsora idejét várja. Én azonban jól tudom, hogy nem kell figyelmet szentelni az emberek beszédének, és őrségen álló katonáim, akik a vacsoráról ábrándoznak, és ásítozva végzik az őrtállás robotját, tévednek. Mert aztán vacsora alatt mégis nem akárki, hanem őrszem veri el éhét, és ütögeti hátba a szomszédját - és ez az őrszem nagy ember. Mert ha vályújukhoz kötném őket, akkor nem maradna más, mint kérődző jószág)...

Tehát ezen az éjszakán, amikor repedések támadnak az országon, amikor nyomasztó érzés, ha egy-egy jelzőtűz kialszik a hegyeken, mert sorban kioltva őket sötétebbé válhat az éjszaka, és ettől összeomolhat az ország, omlásával még a vacsora ízét, még a gyermeknek adott anyai csók értelmét is fenyegetve. Mert más az a gyermek, aki nem valamelyik országé, ha ilyet csókolnak, nem Istennek adunk csókot...

Amikor tűzvész fenyeget, ellentüzet szoktak gyújtani. Hűséges katonáimból acélgyűrűt formáltam, és mindent eltiportam, amit e gyűrűbe zártam. Átmeneti nemzedék, mit számítanak a máglyák, amelyeket belőled raktam! A dolgok jelentésének a templomát kell megmentenünk. Mert az élet arra tanított, hogy nincs igazi gyötrelem a roncsolt testben, sőt még a halálban sincsen. Hanem annak a templomnak a nagysága szerint növekszik a visszhang, amely értelmet ad az emberek cselekedeteinek. Ha kiveted országából, száműzetés börtönébe zárod azt, akibe elültették az országához való hűséget, azt fogod tapasztalni, hogy véresre szaggatja magát börtöne rácsain, és inni sem hajlandó, mert szavainak nincs immár értelme. És ki sebezné véresre, ha nem önmaga? És ha annak a fia, akit az apaság erkölcsi törvényének szellemében neveltek, beleesik a megáradt patakba, és te visszatartod őt a parton, érezni fogod, mint küzd karjaid között, hogyan igyekszik kiszabadítani magát szorításodból, hogyan ordít, és hogyan próbál az örvénybe rohanni: mert az ő nyelvének nincs immár értelme. De aztán az elsőt ott láthatod büszkén és méltóságteljesen az ország ünnepén, a másodikat boldogságtól ragyogva gyermeke születésnapján. Mert ami neked a legsúlyosabb gyötrelmeket okozza, szerzi egyúttal a legnagyobb örömöket is. Mert a gyötrelmek és az örömök megkötöttségeid gyümölcsei, megkötöttségeid pedig azokból a struktúrákból származnak, amelyeket rád kényszerítettem. Én meg akarom menteni az embereket, arra akarom őket kényszeríteni, hogy legyenek, még akkor is, ha azzal cselekszem ezt, ami gyötrelmet okoz nekik, például családtól elszakító börtönnel, vagy országtól elszakító száműzetéssel. Mert ha szemrehányást teszel nekem e miatt a szenvedés miatt, és arra hivatkozol, hogy szereted a családodat vagy az országodat, azt fogom válaszolni: értelmetlen az okoskodásod, hiszen éppen azt mentem meg, amitől vagy.

Átmeneti nemzedék, letéteményese egy olyan templomnak, amelyet kellő távlat hiányában talán nem is vagy képes meglátni, de amelyik szíved nagyságát, szavaid visszhangját, örömeid nagy belső tüzeit jelenti, rajtad keresztül mentem meg a templomot. Mit számít hát a vasba öltözött katonák gyűrűje?

Igazságosnak neveztek el. Az vagyok. Ha vért ontottam, azért tettem, hogy irgalmas voltomat, ne pedig kegyetlenségemet alapozzam meg. Mert aki most megcsókolja a térdemet, megáldhatom. Ő pedig gazdagabb lesz áldásomtól. És békével távozik. Aki viszont kételkedik hatalmamban, mit nyer vele? Ha feléje nyújtom ujjamat, és mosolyom mézét árasztom rá képtelen elfogadni. És szegényen távozik. Mert nem lesz gazdagabb, ha magányában így kiált fel: ,,Én, én, én...'', hiszen erre nincsen válasz. Ha letaszítana bástyáim magasáról elsősorban nem én hiányoznék alattvalóimnak. Hanem az az édes érzés, hogy valakinek a gyermekei. Az az enyhülés, amit az áldás jelent. A megbocsátás tiszta vize a szíven. A menedék, az értelem, a nagy pásztorköpeny. Boruljanak hát térdre, hogy jó lehessek hozzájuk, tiszteljenek nagyságomban, hogy nagyobbá tehessem őket általa. Ki beszél hát itt énrólam?

Nem állítottam az embereket dicsőségem szolgálatába, mert én megalázkodom Isten előtt, és így Isten, aki egyedül kapja a dicsőséget, viszonzásul mindnyájukat betakarja vele. Nem az embereket használtam arra, hogy az országnak szolgáljanak. Hanem az országot arra, hogy létet adjon nekik. Ha elvettem magamnak, mint járandóságot, munkájuk gyümölcsét, azt azért tettem, hogy Istennek adjam, s ő jótéteményként árassza rájuk vissza. És íme, csűreimből gabona árad kárpótlásul. Így nemcsak táplálék, hanem egyúttal fényesség, dicsőítő ének és szívek békéje leszen.

És így van ez mindennel, ami az emberekkel kapcsolatos, mert az ékszernek házasság-, a tábornak törzs-, a templomnak Isten- és a folyamnak országértelme van.

Máskülönben mijük volna?

Az országot nem alapanyagokból építjük. Az építőanyagokat fogadjuk be az országba.

XCIII.

Voltak emberek, és volt a hűség. Hűségnek nevezem az emberekhez fűző kapcsolatot, például a molnárságot, az országot, a templomot vagy a kertet, mert nagy az az ember, aki hűséges a kertjéhez.

De lám, elém áll valaki, aki mit sem ért abból, ami egyedül számít, mégpedig azért, mert olyan hamis tudomány illúziójában él, amely, érteni akarván, mindent szétbont (érteni, nem pedig tartalmazni akar, mert akárcsak a könyv betűiből, ha szétdobáltad őket, hiányzik a lényeg: a te jelenléted. Ha összekevered őket, félreállítod a költőt. És ha a kert nem egyéb, mint dolgok összege, félreállítod a kertészt). Szóval, ez az ember az iróniában talál magának fegyvert, holott a gúnyolódás a rossz diák jellemzője. Mert azt jelenti, hogy a betűket kevered össze, de a könyvet magát nem olvasod el. Nos, ez az ember ilyeneket mond: ,,Mi értelme meghalni a templomért, hiszen végeredményben csak egy rakás kő?'' Erre nem tudsz mit válaszolni. ,,Mi értelme meghalni a kertért, hiszen nem egyéb, mint fák, füvek együttese?'' Erre sincs válaszod. ,,Mi értelme meghalni az ábécé betűiért?'' És valóban: hogyan fogadhatnád el a halált?

Ám a valóságban ez az ember sorra tönkretesz mindent, ami számodra gazdagságot jelent. Nem vagy hajlandó meghalni tehát szeretni sem, és ezt az elutasítást értelmed gyakorlásának nevezed, holott tudatlan vagy: rengeteget vesződsz azzal, hogy ízekre szeded azt, ami már elkészült, és legértékesebb javadat éled fel: a dolgok értelmét.

Ő pedig felfuvalkodik, jóllehet nem egyéb, mint közönséges fosztogató, hiszen cselekvésével semmit sem épít, mint ahogyan az az ember építene, aki a mondatát csiszolgatva olyan stílust alakít ki magának, melynek segítségével még csiszoltabban fog majd írni. Azzal kápráztat el, hogy összetöri a szobrot, és a darabjaival gyönyörködtet, mert te azt hitted, hogy a templom elmélkedés és csend, de lám, kiderül, hogy csupán kőhalmaz, nem érdemli meg, hogy meghalj érte.

De miután megtanított erre a műveletre, amely megöli az isteneket, nem marad számodra levegő, megszűnsz élni. Mert a dolgokban mindenekelőtt az a fény számít, amelyet az emberi kultúra áraszt rájuk. Egyaránt áll ez az otthon kövére, amely szeretet, a csillagra, amely Isten országa, és arra a tisztségre amelyet rád bízok, és amelyik királyi méltóság részese. Meg a pajzsra, amely a dinasztia részese. Ám mit csinálnál az olyan kővel, tisztséggel, számmal, amelyik nem volna megvilágítva?

Így aztán rombolásról rombolásra siklasz a hiúság felé, mert egyedül már csak ez tud színt kölcsönözni életednek, amikor nem marad számodra egyéb, csupán valami kis üledék, amivel nem táplálkodhatsz. És más értelem híján célod csak tebelőled merítheti értelmét. És csupán te, egyedül te tudsz valamicske színt kölcsönözni a dolgoknak szegényes fényeddel. Mert az új ruhád: tőled van. A nyájad: tőled van. És a minden másnál gazdagabb lakásod: tőled van. És minden, ami nem tőled, hanem más valakitől van, legyen az ruha, nyáj, lakás, ellenségeddé lesz. Mert egy ellenkező és mégis hasonló országgal állsz szemben. És így kénytelen-kelletlen önmagaddal elégedettnek kell mutatnod magadat pusztaságodban, hiszen rajtad kívül nincsen semmi. Egyszer s mindenkorra arra vagy ítélve, hogy hangos szóval kiáltsd a semmibe: ,,Én, én, én''. De erre válasz nem érkezik.

Én nem ismertem olyan kertészt, aki hiú volt, ha valóban szerette a kertjét.

XCIV.

Annak az istennek a megnyilatkozása, aki színt ad a dolgoknak.

Ha elmegy tőled az az asszony, minden megváltozik. Mit ér a mai nap eredménye, ha nem szépíti meg a rákövetkezőt? Azt hitted, arra használhatod fel, hogy megragadd a dolgok értelmét, és kiderül, hogy nincs mit megragadni. Mit ér színezüst kancsód, ha többé nem fogyasztod mellette szertartásosan teádat a szerelmes éjszaka előtt? Mit ér a puszpángból faragott fuvola, amely ott függ a falon, ha többé nem arra való, hogy neki daloljon? Mit ér a tenyered, ha immár nem arra való, hogy az álomba szenderülő asszony arcának súlyát hordozza? Olyanná lettél, mint a bolt, amelyben nincs már egyéb, csak eladni való áru, mert nem leltek gazdára őbenne, vagyis tebenned. Mindegyiken rajta van a címke, várva, hogy életre keljen.

Így van ez a nap minden órájával, amely immár nem halk léptek várása, s aztán az ajtódban megjelenő mosolyé; mézeskalács ez a mosoly, a szerelem tőled távol készítette neked csendben, s nemsokára vele fogod enyhíteni éhedet. Így van ez minden órával, amelyik nem a búcsúzásé, amikor valóban el kell menni. Amelyik nem a vágyadat új erőre serkentő álomé.

Ilyenkor nincs többé templom, csak halomra hányt kövek. És már te sem vagy. De hogyan mondanál le, még ha tudod is, hogy majd felejtesz, és másik templomot építesz? Mert ilyen az élet, egy napon újra kezébe veszi ezt a kancsót és ezt a tiszta gyapjúból szőtt szőnyeget, meg a reggeli, déli és esti órákat, és újra értelmet ád gyarapodásaidnak, fáradozásaidnak, és újra közelít vagy távolít, odavisz, visszakoztat, elveszíttet vagy újra megtaláltat veled valamit. Mert amióta már nem záróköved, nem közelítesz és nem távolodsz, nem veszítesz és nem lelsz újat, nem folytatsz semmit, és nem visszakozol semmi előtt a világon.

Mert tévedsz, ha azt hiszed, hogy kapcsolatot találsz a dolgokkal, és megfogod, vágyol rájuk, lemondasz róluk, és reméled, szétzúzod és szétszórod, meghódítod és birtokolod őket. Mert nem fogsz és nem tartasz meg, nem birtokolsz és nem veszítesz el, nem lelsz meg újra, nem remélsz és nem kívánsz egyebet, csak azt a fényt, amelyet a napjuk kölcsönzött nekik. Mert nincsen palló a dolgok és közted, hanem csupán közted és az istentől vagy országtól vagy a szeretettől való láthatatlan arcok között. És ha látlak hajózni a tengeren, a miatt az arc miatt látlak, amelyik távolléte következtében kinccsé vált, a visszatérés miatt, amelyről a gályák hajdani énekei regélnek, a csodálatos szigetekről és a szigeteket körülvevő korallzátonyokról szóló mondák miatt. Mert mondom neked, a hajdanvolt gályák éneke tölti meg jelentéssel a habok dalolását, hiába nincsenek már többé gályák, és hiába nem visznek el hozzájuk vitorláid, korallzátonyok dúsítják számodra színeikkel a tengerre leszálló alkonyokat. És ha sohasem szenvedsz is hajótörést, mégis az elmesélt veszedelmek szolgáltatják a meredek sziklapartokon fájdalmasan felsíró haboknak a temetési szertartások zenéjét. - Máskülönben mit tehetnél egyebet, minthogy ásítva feszítenéd meg a száraz köteleket, holott így, melleden keresztbe vont karoddal, olyan nagy vagy, mint maga a tenger? Mert nem ismerek semmit, ami nem arc vagy kultúra, vagy szíved számára épített templom.

És ezért nem vagy hajlandó lemondani magadról, amikor már nincsen más értelmed, mivel túlságosan sokáig éltél egy szerelemből.

És a börtön falai is ezért nem zárhatják maguk közé azt, aki szeret. Mert az ilyen ember olyan országból való, amelyik nem a dolgok, hanem a dolgok értelmének az országra, és fittyet hány a falakra. Mert létezik számára valahol a kedves, még ha most éppen szendereg is, tehát szinte halott, tehát pillanatnyilag semmi hasznát nem látja; hiába emeled kettejük közé e várbörtön falait, lelke titkos mélyén, csendben gazdagodik a szeretett lény. Képtelen lennél elválasztani őket egymástól.

Így van ez minden olyan jelenéssel, amely a dolgokat megkötő isteni csomóból származik. Mert semmit sem kaphatsz attól az elérhetetlentől, akit csak érzékeiddel vágysz, és megkeseríti álmatlan éjszakáidat, amint éhes kutyád sem ér semmit a hús képével: mert nem született meg az az isten, aki szellem, és áthatol a falakon. De hiszen beszéltem neked a birtok uráról, aki hajnalban kisétál harmatáztatta földjeire. Pillanatnyilag semmi haszna sincsen a birtokából. Nem lát maga előtt egyebet, csak egy mély utat. De azért mégsem olyan, mint más, hanem nagyszívű ember. Mint az, aki az ország őrzője: az országé, amelyből semmi egyéb nem jut neki, csupán egy gránit út a csillagok alatt. Fel és alá jár rajta, a ráleselkedő veszedelmek között. Ismersz-e szegényebbet ennél az őrszemnél, ennél a száz lépésnyi börtönbe zárt rabnál? Görnyed súlyos fegyverei alatt, börtönre ítélik, ha leül, és halálra, ha elnyomja az álom. Hidegtől vacogva, esőtől verve, forró homoktól égetve nem várhat egyebet, csak sötétben ráemelt, szívét célzó fegyvert. Ismersz-e nála kétségbeejtőbb helyzetben lévő teremtést? Melyik koldus nem gazdagabb nála, hiszen még a koldus is szabadon mozoghat, bámulhatja a körülötte nyüzsgő tömeget, jobbra-balra kalandozhat a tekintete?

Az őr ennek ellenére mégis az ország része. És az ország az ő fedezete. Az őr sokkal nagyobb, mint a koldus. Még a halála is kifizetődik, mert halálában az országra cseréli el magát.

Rabjaimmal követ töretek. Ők meg csak törik, de közben üresek maradnak. Ha azonban a házadat építed, hiszed-e, hogy te is ugyanazokat a köveket töröd? Te házfalat építesz, és mozdulataidat nem büntetésnek érzed, hanem himnusznak.

Mert a tisztánlátáshoz elég a távlatot megváltoztatnunk. Persze, ha valaki mégis megmenekül a halál pillanatában, és életben marad, úgy érzed, nyert valamit. Ám ha más hegyre hágsz, ahonnan már befejezettnek, valósággal kévébe kötöttnek látod a sorsát, akkor úgy fogod találni, hogy boldogabb, ha értelmes halált hal.

Például az az ember, akit egy éjszaka, háború idején elfogattam, hogy kiszedjem belőle ellenségem terveit. ,,Én az én hazám fia vagyok - válaszolta -, és hóhéraid ez ellen semmit sem tudnak tenni...'' Hiába zúztam volna össze malomkő alatt, mégsem tudtam volna kipréselni belőle a titok olaját, mert ő az ő országának a fia volt.

,,Szegény vagy - mondtam neki -, ki vagy nekem szolgáltatva.'' De ő csak nevetett, mikor hallotta, hogy szegénynek nevezem. Hiszen ami az övé volt, azt én nem vágathattam ki belőle.

Ez hát a tanulóiskola értelme. Mert igazi értékeid nem a tárgyak, amelyek akkor érnek valamit, amikor használod őket, mint a szamarad, ha felülsz rá, vagy edényeid, ha eszel belőlük, de ha elrakod őket, már nincs többé jelentőségük. Sem amikor a dolgok kényszere elválaszt tőlük, mint az olyan asszony, akire csak vágyakozol, de akit nem szeretsz.

Mert igaz, hogy az állat csak tárgynak juthat birtokába. De a tárgy színét nyelvvel kifejezni sohasem lesz képes. Te azonban ember vagy, és a dolgok értelmével, nem pedig a dolgokkal magukkal táplálkozol.

Ezért építlek és nevellek. És mutatom meg neked a kőben azt, ami nem a kő tulajdonsága, hanem a szobrász szívének indulata, a halott katona fenséges szépsége. És te gazdag vagy attól, hogy létezik valahol ez a kőbe faragott katona. Én a birkákból, a kecskékből, az otthonokból és a hegyekből építek neked birtokot, miután még magasabbra emeltelek. És bár pillanatnyilag semmi hasznod sincsen a birtokból, mégis tele van vele a szíved. Fogom a közönséges szavakat, költeménnyé kötözöm őket, és gyarapítalak velük. Fogom a folyókat meg a hegyeket, és országommá kötözve őket felmagasztallak velük. És a győzelem napjain még a betegágyukon sínylődő rákosok, a börtönben senyvedő rabok, a végrehajtók kezében vergődő adósok is büszkeségtől ragyognak, mert nincsen se kórház, se börtönfal, amely megakadályozhatná, hogy kapj, és mert ebből a sokféle anyagból olyan istent alkottam, amelyik fittyet hány minden falnak, erősebb minden kínhalálnál.

És amint már mondottam, ezért építem én az embert, döntöm le a falakat, szaggatom le börtöne rácsait, és szabadítom ki őt. Mert azt építettem, aki együtt érez az emberekkel, és rá se hederít a börtönfalakra. Csak nevet a börtönőrökön. És oda se hederít a hóhér szerszámaira, mert képtelenek rá, hogy megtörjék.

Mert persze nem az egyik emberen át érintkezel a másikkal. Hanem az egyiken át az országgal, meg a másikon át is az országgal, amelynek így számotokra kettős értelme van. És ha azt kérded tőlem: ,,Hogyan jussak el ahhoz akit szeretek, mikor falak, tengerek, halál választ el tőle?'' - én azt válaszolom rá, hogy hasztalan kiáltasz felé, őérte, elég szeretned, amitől semmiféle fal nem választhat el, a háznak, a teáskészlet alá való tálcának, a vízmelegítőnek meg a tiszta gyapjúból szőtt szőnyegnek az arcát, amelynek záróköve az alvó hitves, hiszen szeretheted akkor is, ha távol van, akkor is, ha alszik...

Ezért mondom, hogy az emberépítésben mindenekfelett nem az a fontos, hogy oktasd, - hiú dolog, ha az ember csupán két lábon járó könyv -, hanem hogy felemeld, és elvezesd azokra az emeletekre, azokra a szintekre, ahol már nem a dolgok vannak, hanem a dolgokat egybekötő isteni csomóbál született arcok. Mert nincs mit remélni a dolgoktól, ha nem visszhangoznak egymáson, már pedig ez az egyetlen muzsika a szív számára.

Így van ez a munkáddal is, ha ez a munka a gyermekeid kenyere, vagy magadnak valami nagyobbra való elcserélése. Így van ez a szerelmeddel is, ha valami magasabb, mint megragadható test keresése, mert a neked nyújtott öröm magába a szerelembe van bezárva.

Ezért szólok hát most az emberek értékéről.

Amikor a homoksivatagból megtérve meleg éjszakákon ellátogatsz a bordélyok negyedébe, és kiválasztasz magadnak egyet az asszonyok közül, hogy benne felejtsd el a szerelmet, aztán simogatod és hallgatod, mit beszél és mit válaszol, mihelyt vége a szerelemnek, hiába volt szép az a teremtés, úgy távozol tőle, mintha levetkezted volna önmagadat, még csak emléked sem marad az egészről.

De ha történetesen az ugyanolyan külsejű, hasonló mozgású, ugyanolyan szép, ugyanazokat a szavakat mondó hercegnő vár rád, akit lassú karavánok hoztak távoli szigethazájából, miután előzőleg tizenöt esztendőn át fürösztötték zenében, költészetben és bölcsességben, s lett kitartóvá, képessé haragra gyulladni, ha megsértik, hűségtől lobogni a megpróbáltatásokban, meg nem alkuvóvá és megtörhetetlenné, olyanná, aki hisz isteneiben, semmi áron el nem árulja őket, és egyetlen olyan tőle követelt szóért is hajlandó odadobni az életét, végtelen szépségét, amelyet méltatlannak talál magához, aki olyannyira ízig-vérig nemes, hogy egyetlen lépése is megragadóbb, mint a legszebb tánc: ha történetesen ez a lány vár téged a ragyogó kövekkel kirakott nászteremben, tárja feléd üde karjait, és mondja ki ugyanazokat a szavakat, amelyekben azonban most egy tökéletes lélek fejeződik ki, akkor, mondom neked, hajnalban elindulva sivatagodba, tövisbokraid felé, már nem ugyanaz leszel, hanem merő hálaadó ének. Mert mit sem nyom az ember a maga szegény külsejével és innen-onnan összeszedegetett gondolataival, hanem ami számít, az a nagyobb vagy kisebb lélek, meg ami körülveszi, a hegyei, csendből összeálló pusztaságai, olvadó hómezői, virágos domboldalai, pihenő vizei, egy egész hatalmas, láthatatlan háttér. Boldogságodat belőle nyered. És nem tudsz többé elszakadni tőle. Mert nem ugyanaz, ha gyér vizű folyón hajózol - még ha behunyod is a szemedet, s úgy élvezed hajód ringását -, mint ha a tenger mély vizei felett úszik a hajó. Mert hiába hasonló a tárgya, nem azonos az az öröm, amit a hamis gyémánt vagy amit a tiszta gyémánt szerez. És az előtted hallgató lány nem ugyanaz, mint az a másik, hallgatásába burkolózó teremtés.

És nem is tévedsz ilyenkor.

Ezért nem vagyok hajlandó megkönnyíteni a dolgodat, és mivel kedvesek testednek az asszonyok, segíteni, hogy könnyebben kaphasd meg őket, megfosztva őket erkölcsi normáiktól, ellenállásuktól és nemességüktől, mert ezzel éppen azt tenném tönkre, amit szeretnél megragadni.

Ha pedig meg vannak becstelenítve, akkor nem lelsz bennük egyebet, csupán képességet a szerelemről való elfeledkezésre, holott az egyetlen cselekedet, amely felett féltékenyen őrködik, az, amelyiktől gazdagabbá leszel a következő cselekedet számára, például arra ösztönözlek, hogy felfelé törekvésedben győzd le a hegyet, ami aztán felkészít rá, hogy a másik még magasabbat is le tudd győzni, vagy például azt javasolom, hogy szerelmed megerősítésére mászd meg az elérhetetlen lélekcsúcsot.

XCV.

A gyémánt a nép verítékének a gyümölcse, de miután egy egész nép izzadott érte, a gyémánt el nem fogyaszthatóvá, szét nem darabolhatóvá lett, külön-külön nem használ egyik dolgozónak sem. Le kell tehát mondanom a gyémánt megszerzéséről, holott a gyémánt a föld felébredt csillaga? Ha kiragadom cizelláló mestereim utcájából azokat, akik arany kancsókat ékesítenek vésőjükkel - ezek a kancsók szintén nem oszthatók, hiszen mindegyik egy egész életbe kerül, és mialatt rajta dolgozik, kénytelen vagyok mesteremet másutt termelt kenyérgabonával táplálni, mert ha őt is elküldöm földet művelni, akkor nem lesz többé arany kancsó, csak valamivel több szétosztható búza -, azt fogod-e állítani, hogy az emberi méltósággal nem fér össze a gyémántbányászat vagy az aranytárgyak cizellálása? Hol tapasztalod, hogy az ember gyarapszik általa? Mit számít nekem a gyémánt sorsa? Ha éppen muszáj, a sokaság irigységének kielégítésére belemegyek abba, hogy évente egy alkalommal elégetem mindazt a gyémántot, amit közben összegyűjtöttem, mert így legalább nekik is jut ünnepnap, vagy gyémántkirálynőt találok ki, felékesítem gyémántjaimmal, így legalább lesz nekik felékesített királynőjük. És elárad majd rajtuk a királynő ragyogása vagy az ünnep melege. De miből gondolod, hogy gazdagabbak attól, ha múzeumba zárják el a gyémántokat, hiszen pillanatnyilag ott sem válnak hasznára senkinek, kivéve néhány ostoba bámészkodót, és legfeljebb egy otromba, tompa agyú múzeumőrt gazdagítanak?

Mert el kell ismerned, hogy csupán az ér valamit, ami időbe került az embereknek, mint például a templom. És hogy országom dicsősége, amelyből mindenki megkapja a maga részét, csak abból a gyémántból származik, amelyet kibányásztatok alattvalóimmal, vagyis a királynőtől, akit majd feldíszítek vele.

Mert én csak egy szabadságot ismerek, a lélek gyakorlásának a szabadságát. És nem azt a másikat, amelyen csak nevetni lehet, mert mégis csak kénytelen vagy megkeresni az ajtót, ha át akarsz menni a falon, és nem áll szabadságodban sem az, hogy fiatal legyél, sem az, hogy a napot élvezd éjnek idején. Ha arra kényszerítlek, hogy ezt az ajtót válaszd és ne amazt, panaszkodsz, hogy oktalanul gyötörlek, de azt nem vetted észre, hogy ha csak egy ajtó van, akkor ugyanilyen kényszernek engedelmeskedtél. És ha megtagadom tőled azt a jogot, hogy azt vedd el, akit szépnek találsz, panaszkodni fogsz zsarnokságom miatt, de mivel mást még nem ismertél, nem vetted észre, hogy a te faludban minden lány kancsal.

Mivel azonban azt, akit nőül veszel, rákényszerítettem, hogy emberré legyen, és mivel neked is lelket kovácsoltam, mindketten azzal a szabadsággal fogtok élni, amelynek egyedül van értelme, s ez a lélek gyakorlása.

Mert a szabadosság kitöröl az életből, és ahogy atyám mondotta: ,,Nem szabadság a nemlét.''

XCVI.

Mert egy napon majd szólok neked a szükségszerűségről és az abszolútumról is, ami a dolgokat megkötő isteni csomó.

Mert lehetetlen szenvedélyes odaadással kockázni, ha a kockák nem jelentenek semmit. És annak a számára, akit kiparancsolok a viharos tengerre, s aki a behajózás előtt szertetekintve erről tudomást szerez, és úgy méregeti a vészteljes fellegeket, mint az ellenséget, felbecsüli a hullámokat, és teli tüdővel lélegzi be a feltámadó szelet, mindezek egymásba kapcsolódnak, és a szükség kényszere folytán - vagyis parancsom következtében, amely nem tűr ellentmondást - most már nem holmi tarka vásári látvány lesznek, hanem felépült bazilika, én meg a bazilika állandóságát biztosító zárókő. Ez az ember fenséges látványt nyújt majd, amikor a hajó kifutásának szertartása közben ő is parancsokat osztogat.

Ha azonban valaki - nem én - csak úgy sétautazás formájában akar kimenni a tengerre, kedve szerint bolyongani rajta, s ha úgy tetszik neki, félúttól visszafordulni, nem jut el a bazilikához, s a vészterhes fellegek sem lesznek számára próbatétel, hanem valami alig jelentősebb dolog, mint egy festmény, a. hűvösödő szél sem jelenti neki a világ megváltozását, csak alig észrevehető simogatást a bőrén, s a hullámok taraján való táncolásból sem érez egyebet, csupán valami nyomást a gyomrában.

Ezért van az, hogy amit én kötelességnek nevezek - a dolgokat megkötő isteni csomó -, csak akkor építi fel az országodat, a templomokat vagy a birtokodat, ha abszolút szükségszerűségként jelentkezik számodra, nem pedig változó szabályoknak engedelmeskedő játékként.

,,A kötelességet arról ismered fel - mondotta atyám -, hogy nem a te dolgod megválasztani.''

Ezért tévednek azok, akik tetszeni igyekeznek. És, hogy tetszeni tudjanak, hajlékonyan, alakíthatóan viselkednek. És eleve engednek minden kívánságnak. És mindenben csalnak, hogy olyannak mutatkozzanak, amilyennek kívánják őket. De mi dolgom nekem az ilyen csont nélküli, alaktalan medúzákkal? Undorral elvetem őket, hadd menjenek vissza a maguk ködös világába: majd akkor jertek vissza, ha felépültetek.

Még az asszonyok is megunják azt, aki szereti őket, ha az a személy úgy igyekszik kimutatni szeretetét, hogy visszhanggá és tükörré válik. Senkinek sincsen szüksége a saját képére. Nekem úgy van rád szükségem, hogy olyan erős légy, mint az erőd, magot érjen a fogam, ha beléd harapok. Ülj mellém, mert te vagy.

Aki része az országnak, azt vállalja az asszony, és szolgálójává lesz.

XCVII.

Ilyen gondolataim támadtak a szabadságról.

Amikor elhunyt atyám heggyé lett, és ott magasodott az emberek láthatárán, észbekaptak a logikus fők, a történészek meg a kritikusok, akik már szinte szétpukkantak a torkukra forrasztott üres szavaktól, és egyszeriben felfedezték, hogy az ember szép.

És valóban szép is volt, hiszen atyám megalapozta.

,,Mivel szép az ember - lelkendeztek -, úgy illik, fel kell szabadítani. És akkor teljes szabadságában fog kibontakozni, minden cselekedete csodálatos lesz. Mert most tönkresilányítják nagyszerűségét.''

De akkor én, aki esténként ki szoktam járni narancsültetvényeimbe, ahol kiegyenesítik a fák törzsét és nyesik az ágakat, szintén így beszélhetnék: ,,Az én narancsfáim szépek, és tele vannak naranccsal. Akkor minek vágjuk le ezeket az ágakat, hiszen ezek is hozhattak volna gyümölcsöt? Fel kell végre szabadítanunk a fát, hogy tökéletesen szabadon bontakozhasson ki. Mert most tönkresilányítják nagyszerűségét.''

Egyszóval felszabadították az embert. Az ember szálegyenesen állott, hiszen egyenesre nyesték. Mikor aztán jöttek a csendőrök, akik, nem a pótolhatatlan minta tiszteletétől vezérelve, hanem alantas uralkodni-vágyástól, vissza akarták őket kényszeríteni kötöttségeikbe, ezek a nagyszerűségükben tönkresilányított emberek fellázadtak. A szeretett szabadság tűzvészként lobbant bennük lángra országszerte. Mert az a szabadságuk forgott kockán, hogy szépek lehessenek. És a szabadságért meghalva, a saját szépségükért haltak meg, és szép volt a haláluk.

És a ,,szabadság'' szó tisztábban csengett minden trombitaszónál.

Én azonban visszaemlékeztem atyám szavaira:

,,Az ő szabadságuk azt jelenti, hogy szabad nekik nem lenniük.''

Mert az történt, hogy következményről következményre haladva végül is piaci tolongás és zűrzavar lettek. Mert ha te a saját fejed szerint döntesz, de a szomszédod is ugyanúgy dönt, végösszegükben megsemmisítik egymást a cselekedeteitek. Ha mindenki saját ízlése szerint festi ki ugyanazt a tárgyat, az egyik vörösre, a másik kékre, a harmadik sárgára, a tárgynak végül már nem is lesz színe. Ha felvonulásra készülünk, és mindenki maga választja meg az irányt, őrült kavargás támad, és ezzel vége is a felvonulásnak. Ha szétosztod hatalmadat az emberek között, nem a hatalom erősödését éred el, hanem a szétbomlását. És ha mindenki külön-külön választja meg a templom helyét, és oda hordja a kövét, ahová neki tetszik, templom helyett kőhalmaz borította telket fogsz találni. Mert az alkotás egy és oszthatatlan, a te fád csupán egyetlen mag szálba- szökkenése. Persze, igaz, ez a fa igazságtalan, hiszen nem engedi kicsírázni a többi magot.

Mert ha a hatalom az uralkodás szeretete, akkor én az ilyen hatalmat ostoba becsvágynak tartom. Ám ha alkotó cselekedet, az alkotás gyakorlása, ha szembe halad azzal a természetes hajlammal, amely azt kívánná, hogy keveredjenek össze az építőanyagok, olvadjanak pocsolyává a jégmezők, porladjanak el a templomok a mindent megemésztő időben, oldódjék szét bágyadt langymelegbe a nap heve, kuszálódjanak össze a sokat használt könyv lapjai, keveredjenek össze és korcsosuljanak el a nyelvek, egyenlítődjenek ki a hatalmak, egyensúlyozódjanak ki az erőfeszítések, és összefüggéstelen halomba hulljon szét a dolgokat megkötő isteni csomóból származó minden építmény, akkor én magasztalom ezt a hatalmat. Mert olyan, mint a cédrus, amelyik felszívja magába a puszta köveit, gyökereit olyan talajba ereszti, amelyben semmi ízük nincsen a nedveknek, ágaival olyan napot ejt rabul, amely egyébként elveszne a jégben, vele együtt pusztulna el, amelyik az immár változatlan, mozdulatlan sivatagban, ahol lassacskán minden szétosztódott, elegyengetődött és kiegyensúlyozódott, építeni kezdi a fa igazságtalanságát, fölébe kerekedve sziklának, kavicsnak, templomot hoz létre a napnak, hárfaként zeng a szélben, és helyreállítja a mozgást a mozdulatlanságban.

Mert az élet struktúra, erővonalak együttese és igazságtalanság. Ha vannak olyan gyerekek, akik unatkoznak, mi egyebet cselekszel, mint hogy rájuk kényszeríted parancsaidat, amelyek olyanok, mint a játékszabályok. Aztán látod, hogyan szaladgálnak.

Egyszóval eljöttek az idők, amikor egyéb tárgya már nem lévén, amit felszabadíthatott volna, a szabadság már csupán a készletek szétosztása volt gyűlölködő egyenlősdieskedés közepette.

Mert szabadságodban a szomszédodba ütközöl, ő pedig tebeléd. Az így lelt nyugalmi állapot többé nem mozgó, összekevert golyók állapota. A szabadság ily módon egyenlőséghez, az egyenlőség egyensúlyhoz vezet, ami a halál. Nem jobb-e, hogy az élet kormányozzon, és mint megannyi akadályba, az eredő fa erővonalaiba ütközzél? Mert az egyetlen kényszer, amely gyötrelmes, és amelyet fontos, hogy gyűlölj, szomszédod zsémbelésében, a veled egyenlő irigységében, a kíméletlen, erőszakos emberrel való egyenlőségben nyilvánul meg. Elsüllyedsz miattuk a holt tömegben; ám olyan ostoba az üres fecsegés, hogy zsarnokságot emlegettek, ha növekvő fa ég felé törekvése vagytok.

Egyszóval eljöttek azok az idők, amikor a szabadság immár nem az ember szépségének a szabadsága volt, hanem a tömeg megnyilatkozása, amelybe az ember szükségszerűen beleolvad, márpedig a tömeg egyáltalán nem szabad, hiszen nincsen iránya, egyszerűen csak súlya, és marad egy helyben. Ami azonban nem zárta ki, hogy szabadságnak nevezzék a poshadás szabadságát, és igazságnak a poshadást.

Elkövetkezett az az idő, amikor ez a szó: szabadság, még mindig majmolva a harsona hívását, elveszítette mindazt; ami benne lelkesítő volt, s az emberek homályosan valami új harsonáról kezdtek álmodozni, amely felébressze és alkotásra kényszerítse őket.

Mert egyedül az a trombitaszó szép, amely felriaszt téged az álomból.

Ám csak az olyan kényszer elfogadható, amelyik jelentésednek megfelelően a templom szolgálatába állít téged. Mert nem ott szabadok a kövek, ahol nekik tetszik, különben nincs minek jelentést adniuk, és nincs mitől jelentést nyerniük. Az elfogadható kényszer azt jelenti, hogy engedelmeskedj a trombitaszónak, ha az valami nálad nagyobbat kavar fel benned, hív életre belőled. Azoknak, akik meghaltak a szabadságért, mert felmagasztosultak, mert a saját szépségüket szolgálták benne, és azáltal, hogy alávetették magukat ennek a szépségnek, egyúttal elfogadták a kényszereit is, és éjszaka idején felserkentek a trombita hívására, nem állott szabadságukban tovább aludniuk, vagy ölelgetniük a feleségüket, hanem engedelmeskedtek a parancsnak. És ha egyszer kénytelen vagy engedelmeskedni, mit érdekel engem, kívül van-e a csendőr, vagy belül, önmagadban.

De ha belül van is, tudom, hogy előbb kívül volt, mint ahogy becsületérzés is azért él benned, mivel atyád szigora megtanított rá, hogy tetteidet a becsület irányítsa.

És ha kényszeren a szabadosság - vagyis a csalás - ellentétét értem, nem azt kívánom, hogy ezt a kényszert a rendőrségem képviselje, mert sétáim közben, szeretetem csendjében megfigyeltem, hogy a gyerekek - erről már nem beszéltem neked - engedelmeskednek a játékszabályoknak, és nem csalnak szégyentelenül. Mert ők ismerik a játék arcát. Arcnak itt azt nevezem, ami játékból származik. Lelkes buzgalmukat, a megoldott problémák felett érzett örömüket, fiatalos merészségüket, mindazt, aminek íze-zamata ebből a játékból és nem másikból származik, valami istenségfélét, amely ily módon segíti őket megvalósulni. Mert egyik játék sem olyanra gyúr, mint a másik, és ha változni akarsz, akkor más játékot választasz. De ha aztán úgy érzed, hogy ebben a játékban vagy nagy és nemes, akkor, ha véletlenül csalni találsz, rádöbbensz, hogy éppen azt teszed tönkre, amiért játszol. Ezt a nagyságot, ezt a lelki nemességet.

Lám, engedsz annak a kényszernek, amelyet egy bizonyos arc szeretete jelent számodra.

Mert a csendőr a másik emberhez való hasonlóságodat alapozza meg. Hogyan is láthatna messzebbre? Számára a rend a múzeum rendje, ahol szépen sorba rakják a tárgyakat. Én azonban nem arra alapozom az ország egységét, hogy hasonlíts a szomszédodra. Hanem arra, hogy szomszédoddal együtt, akár az oszlop és a szobor a templomba, beleolvadjatok az országba, mert csak az ország egy és oszthatatlan.

Az én kényszerem a szeretet szertartásrendje.

XCVIII.

Ha szerelmed nem remél elfogadtatást, akkor temesd magadba. Ott lappanghat benned, ha csend. Mert irányt teremt számodra a világban, és minden irány gyarapít, ha lehetővé teszi számodra, hogy közeledj, távolodj, belépj, kilépj, találj és veszíts. Mert az vagy, akinek élnie kell. Már pedig nincs élet, ha nincs oly istenség, amelyik erővonalakat teremtett számodra.

Ha szerelmed nem talál elfogadásra, és immár csupán hiú könyörgés, hogy jutalmazzák hűségedet, ha nincs hozzá elég lelkierőd, hogy magadba rejtsd, akkor, ha van orvos, gyógyíttasd magadat. Mert nem szabad összetéveszteni a szerelmet a szív rabszolgaságával. Szép a kérő szerelem, de szolgához méltó az, amelyik esdekel.

Ha szerelmed a dolgok abszolút lehetetlenségébe ütközik, például egy klastrom vagy a számkivetés áthághatatlan fala meredezik előtted, adj hálát Istennek, ha választottad viszontszeret, jóllehet látszólag néma és vak. Mert létezik számodra általa meggyújtott mécses a világban. És nem számit, hogy nem használhatod. Mert aki így hal meg a pusztában, gazdag: hiszen háza van valahol messze, jóllehet meg kell halnia.

Mert ha erős lelkeket építek, ha kiválasztom közülük és hallgatásba falazom a legtökéletesebbet, úgy érzed, senki sem kap tőle semmit. Holott egész országom nemesebb lesz tőle. Bárki arra vetődik, leborul előtte. És jelek és csodák születnek.

Tehát ha szerelem ébred irántad - mégha hasztalanul is -, és a te szívedben is megfogan, fényben fogsz haladni. Mert nagy ereje van az imádságnak, amelyre csupán a csend válaszol, ha létezik az istenség.

És ha elfogadják szerelmedet, ha karok tárulnak feléd, akkor imádkozz Istenhez, hogy óvja meg ezt a szerelmet a romlástól, mert féltem a túlságosan boldog szíveket.

XCIX.

De mivel szerettem a szabadságot, amelytől visszhangossá vált a szívem, és mivel véremet ontottam volna, csakhogy megszerezzem magamnak; és mivel megfigyeltem, milyen ragyogó azoknak a szeme, akik harcoltak érte (amint egyébként az is láttam, milyen gonoszok azok, hogyan tapossák egymást, mint a birkanyáj, milyen durvák, mikor az ennivaló felé tolonganak, akikre a jászolrácsba rakva vár a porciójuk az istállóban, és mohó pofájukkal tolakodva disznóvá lettek a vályú körül)...

Mivel láttam, hogy a szabadság lángjától felragyognak az emberek, a zsarnokság viszont lealjasítja őket...

És mivel nem az én szokásom, hogy bármiről lemondjak magamból, és megvetem az eszmei ócskaárut, tudván, hogy ha a szavak nem adnak számot az életről, akkor a szavakat kell megváltoztatnunk, és ha valami kibogozhatatlan ellentmondásba keveredve tévedsz, akkor a mondatot kell széttörnöd, azt a hegyet kell felfedezned, ahonnan tisztán kivehető a síkság...

És mivel felfedeztem, hogy csak azok a lelkek igazán nagyok, amelyeket megalapoztak és megformáltak, erős várrá építettek a kényszer, a vallásgyakorlat és a szertartás segítségével, amely egyszerre hagyomány, imádság és vitathatatlan kötelezettség...

És hogy csak a büszke lelkek szépek, amelyek nem hajlandók meghajolni, amelyek hajthatatlanná teszik az embereket a szenvedések között, megszabadítják őket önmaguktól és attól, hogy hittagadóvá váljanak, vagyis önmaguktól megszabadulva választani és dönteni tudjanak, hogy a tömeg mendemondái és a király kegyének elvesztése ellenére is elvegyék azt, akit szeretnek.

Rájöttem, hogy kényszer és szabadság egyaránt értelmetlen. Mert egyetlen indulatomat sem kell megtagadnom, jóllehet a kifejezésükre szolgáló szavak a nyelvüket öltögetik egymásra.

C.

Ha tehát előítéletek alapján vetsz börtönbe embereket, és ha történetesen sokat vetsz börtönbe (hiszen végeredményben mindet bezárathatnád, mert mindnyájan magukban hordozzák egy részét annak, amit te helytelennek ítélsz; például börtönnel büntethetnéd jogtalan kívánságaikat is, és így még a szentek is börtönbe kerülnének), az azt bizonyítja, hogy előre kialakított felfogásod alkalmatlan szempont az emberek megítélésére, tilalmas és véres hegy, amely rosszul válogat, arra kényszerít, hogy maga ellen az ember ellen lépj fel. Mert esetleg igen nagy a jobbik része annak, akit elítélsz. De te mégis eltaposod.

Ha aztán csendőreid, akik szükségszerűen ostobák, parancsaid vak végrehajtói, mégpedig hivatásuknál fogva azok, hiszen nem igényelsz semminemű intuíciót, hanem, éppen ellenkezőleg, megtagadod tőlük ezt a jogot, mert a csendőrök feladata nem az, hogy megértsenek és ítéljenek, hanem hogy utasításaid alapján válogassanak - azt a parancsot kapják, hogy fehér vagy fekete pecsétet üssenek (csak két színt ismernek) arra, aki például dúdolgat, amikor egyedül van, vagy időnként kételkedik Istenben, ásít szántás közben, vagy egyáltalán gondolkozik, cselekszik, szeret, gyűlöl, csodál vagy megvet bármit, akkor iszonyatos világ kezdődik: egy áruló nép között kell élned, de nem tudsz elég fejet leüttetni, a tömeg mindig gyanús marad számodra, néped csupa kém, mert olyan választóvonalat húztál, amelyik nem az embereken kívül halad - ezzel ugyanis az egyiket jobbra, a másikat balra sorolhatnád, s így legalább világos munkát végeznél -, hanem az emberen belül, meghasonlást idéz benne elő, önmaga besúgójává, önmaga vádolójává, árulójává alacsonyítja, hiszen minden ember természetében benne rejlik az, hogy forró éjszakáin kételkedik Istenben. Hiszen mindnyájunk természetében benne van, hogy dúdolgatunk, ha egyedül vagyunk, ásítunk szántás-vetés közben, vagy időnként elgondolkozunk, cselekszünk, szeretünk, gyűlölünk vagy megvetünk valamit. Mert az ember él. De te csupán azt tartanád szentnek, igaznak és kívánatosnak, akinek eszméi nevetséges, talmi jószágok, nem pedig szívének felbuzdulásai.

És mivel azt kéred csendőreidtől, hogy azt furkásszák ki az emberből, ami ő maga, nem pedig valaki más, nagy buzgalommal hozzá is látnak, és fel is fedezik mindegyikben, hiszen megvan mindegyikben, s aztán elszörnyedve attól, hogy mennyire elterjedt a baj, téged is megrémítenek jelentéseikkel, elfogadtatják veled azt a meggyőződésüket, hogy késedelem nélkül hozzá kell látni az elfojtásához. És miután sikerült meggyőzniük, tömlöcöket építtetnek veled, hogy oda zárasd be egész népedet. Egészen addig a napig, míg végül kénytelen leszel őket magukat is közéjük záratni, hiszen ők is csak emberek.

De ha egy napon azt kívánod, hogy parasztjaid áldott napfényben műveljék földeidet, hogy a szobrászok gyúrják az agyagot, a mértantudósok bizonyítsák alakzataikat, akkor bizony hegyet kell változtatnod. És aszerint, hogy milyet választasz, fegyenceidből szentek lesznek, te pedig szobrokat emeltetsz annak a tiszteletére, akit korábban arra ítéltél volt, hogy követ törjön.


dugo@szepi.hu