Antoine de Saint-Exupéry:
CITADELLA


Index

| 00 | 01 | 02 | 03 | 04 | 05 | 06 | 07 | 08 | 09 | 10 | 11 | 12 | 13 | 14 | 15 | 16 | 17 |

| CLXXXI | CLXXXII | CLXXXIII | CLXXXIV | CLXXXV | CLXXXVI | CLXXXVII | CLXXXVIII | CLXXXIX | CXC |

| 19 | 20 | 21 |

CLXXXI.

Eljött a nagy meghasonlások ideje, és én csupán tettekkel tudtam elkalauzolni népemet az igazságok fényére, nem pedig szavakkal. Mert az életet úgy kell felépíteni, mint a templomot, hogy megmutassa arcát. De mit kezdenél, ha minden napod olyan egyforma lenne, mint a jól sorba rakott kövek? De aztán, amikor megöregedtél, így beszélsz: ,,Atyáim ünnepét óhajtottam, oktattam fiaimat, aztán feleséget adtam nekik, s egyiket-másikat, akiket Isten akkor vett el tőlem, amikor már felneveltem őket - mert a maga dicsőségére használja fel őket - - kegyelettel eltemettem.''

Mert te is úgy vagy, mint a csodálatos mag, amelyik a földet himnusszá magasztosítja, és a napnak ajánlja. Te pedig a búzát fénnyé magasztosítod kedvesed szemében, aki rád mosolyog, aztán fohászra indít. Ha magot vetek, az már olyan, mint az esti ima. És az vagyok, aki lassan lépegetve veti a búzát a csillagok alatt, és ha túlságosan közelről nézem, nem vagyok képes felmérni szerepemet. A magból kalász lesz, a kalász emberhússá változik, az emberből pedig templom támad Isten dicsőségére. És aztán elmondhatom, hogy ennek a búzának köveket épületté varázsoló hatalma van.

Elégséges egyetlen szélbe szórt szárnyas mag, hogy katedrálissá változzék a föld.

CLXXXII.

Eleinte úgy húzok barázdát, hogy magam se tudom, merre. Egyszerűen csak megyek... Az országból vagyok, az ország belőlem van, nem tudom magam elkülöníteni tőle. Gyermekeim atyja, akik belőlem lettek, nem várhatok semmit attól, amit előbb nem alapoztam meg. Nem vagyok sem bőkezű, sem fösvény, nem áldozom fel magamat, és mástól sem kérek áldozatot, mert ha meghalok a bástyáimon, nem a városért, hanem magamért áldoztam fel magamat, aki része vagyok a városomnak. Persze, én halok meg, az, amiből élek. De te mint pénzen árult tárgyat keresed a lelkesítő nagy örömöket, amelyek pedig jutalmul adattak neked. Például a homoksivatag közepén emelkedő város bő szirmú bíbor virág lett számodra, és nem győztél betelni a gyönyörűséggel, amint hozzáértél. Ott sétálsz tágas piacain, gyönyörködsz a hatalmas, színes zöldséghalmokban, a mandarinpiramisokban, amelyek valósággal fővárosokként terpeszkednek illatárjuk közepén, és mindenek felett a gyémánt erejével rendelkező fűszerszámokban, hiszen egyetlen csipet ebből az édes borsból, amelyet távoli vidékekről hoztak felvont lobogóik alatt hajózó vitorláskaravánok, felidézi benned a tenger sós ízét, a kikötők kátrányillatát, a bőrszíjak szagát, amelyek végig kísérték karavánjaidat a tenger csodái felé vezető utadon a véget érni nem akaró sivatagi szárazságban. Ezért mondom én neked, hogy a fűszerpiac felemelő élményét saját kérges kezeddel, tested sebeivel, daganataival, sós vizekben ázott bőröddel érdemelted ki.

De mit fogsz itt keresni, ha immár ahelyett, hogy újabb győzelmek felé indulnál, mécsesed utolsó olajtartalékait égeted el?

Ó! Legalább egyszer inni az életben El Ksour vizéből! Egyetlen ünnep nagyszerűsége is elég hozzá, hogy himnusszá változzon a forrás...

Ezért elindulok. Lelkesedés nélkül fogom kezdeni, de mivel csűrömet a behordott mag átmenő kikötőjévé tettem, nem tudok különbséget tenni a csűrbehordás és a behordott búza elfogyasztása között. Le akartam ülni, megízlelni és élvezni a békét. De rájöttem, hogy nincs béke. És rájöttem, hogy tévedtek azok, akik régi győzelmeimen akartak megpihentetni, azt hivén, hogy a győzelmet el lehet raktározni, félretenni a jövőre, holott olyan az, mint a szél, amely már nincs is, ha csűrbe rakod.

Esztelen az az ember, aki urnába zárta a vizet, mert szerette hallgatni a források dalolását.

Ó, Uram! Úttá leszek és kocsivá. Jövök, megyek, Makacs türelemmel végzem a szántást szamarammal, lovammal. Csak a földet ismerem, amelyet megforgatok, és feltűzött kötényemben a vetőmag pergését ujjaim között, A Te dolgod kitalálni a tavaszt, és meghozni az aratások sorát, ahogy a Te dicsőséged kívánja.

Ezért hát elindulok az ár ellen. Magamra kényszerítem az egyhangú, komor lépteket, mint az őrszem, aki már-már elbóbiskol, s csak a jó vacsora jár az eszében, hogy az őrzők istene évente egyszer ezt gondolja: ,,Milyen szép ez a lakás... milyen hűséges... és milyen rideg a maga éberségében!'' Megjutalmazlak őrjáratod ezer meg ezer léptéért. Eljövök hozzád és meglátogatlak. És az én karom hordja majd helyetted a fegyvert. De úgy, mintha a te karoddal társulna. Te pedig úgy érzed, oltalmazod az országot. És az én szemem figyeli majd a bástyák ormáról a város ragyogását. Te és én meg a város: egyek leszünk. S a szeretet olyan lesz számodra, mintha égetne. És ha a tűzvész elég szépnek ígérkezik ahhoz, hogy megfizesse életed tüzelőfáját, amelyet rönkről rönkre gyűjtöttél össze, akkor majd megengedem neked, hogy meghalj.

CLXXXIII.

A mag elgyönyörködhetne önmagában, és azt gondolhatná: ,,Milyen szép, hatalmas és életerős vagyok! Én vagyok a cédrus. Sőt én vagyok a cédrus a maga lényegében.''

Én azonban azt mondom, hogy ez a mag még semmi. Szállítóeszköz, út és híd. Végrehajtó eszköz. Hajtsa hát végre műveletét! Vezesse lassan a földet a fa felé. Alkossa meg a cédrust Isten dicsőségére. Aztán majd megítélem a lombjairól.

De az ágak és a lombok maguk is elgyönyörködnek magukon. ,,Ilyen vagyok. Olyan vagyok.'' Azt hiszik magukról, hogy csodaraktárak. Hogy jól összeválogatott kincsekre nyíló kapu van bennük. Amelyet elég kitapogatni. És aztán csak úgy, találomra, költeménybe szökkentik böffentéseiket. Téged azonban nem hatnak meg az ilyen böffentések.

Így cselekszik a néger törzsi varázsló is. Vaktában, mint aki érti a dolgát, összegyűjt füvet, kelléket, furcsa mindenfélét, és holdtalan éjen összezagyválja a kondérjában. Szavakat mormol végeérhetetlenül. Azt várja, hogy láthatatlan erő kerekedjék a kotyvalékából, amely elsodorja a kunyhója felé menetelő sereget. De semmi sem jelentkezik. Erre újra kezdi. Más szavakat mormol. Más füveket választ. És tulajdonképpen nem is tévedett vágyálmához fűzött várakozását illetően. Hiszen magam láttam, hogyan döntött meg birodalmakat a fekete folyadékkal pettyegetett fapép. Tudniillik a levelem, amellyel hadat üzentem. És ismertem azt a kondért is, amelyből a győzelem született. Puskaport őröltek benne. Hallottam a levegő gyenge reszketését is, amely előbb csak egy egyszerű kebelből származott, de aztán lassacskán úgy lobbantotta lángra népemet, mint a tűzvész. Mert valaki lázadást hirdetett. És láttam megfelelően elrendezett köveket is, amelyekből csendhajó született.

De azt még sohasem láttam, hogy vaktában összehordott anyagokból bármi származott volna, ha nem lelték meg valamely ember lelkében a közös mértéküket. A költemény meg tud ugyan indítani, viszont soha semmiféle, játszadozó gyermekek által összedobált betűhalmaz nem indított még könnyekre. Mert semmi a még önmagát ki nem fejezett mag, ha már azt a fát akarja megcsodáltatni magában, amelynek a szárba szökkenésére nem adta oda magát.

Persze, Isten felé igyekszel. De abból, hogy képes vagy önmagaddá lenni, ne vond le azt a következtetést, hogy már vagy is. Böffentéseid semmit sem hömpölygetnek magukkal. Hiába származik cédrustól, nem vet árnyékot a mag, amikor forrón tűz a déli nap.

A zord idők felébresztik az alvó arkangyalt. Hogy rajtunk keresztül kitörjön pólyájából, és váratlanul elénk toppanjon! Hogy felszívjon benneteket magába, ravaszkodó kis szavak, és újra összekössön. Hogy igazi kiáltást küldjön felénk. Kiáltást a távollévő kedves felé. A gyűlölet kiáltását a falka ellen. Kiáltást a kenyérért. Hogy jelentést adjon az aratónak vagy az aratásnak, a búzamezőket meglengető szélnek, a szerelemnek vagy bárminek, ami még a lassúság vizében ázik.

Te azonban, mint a martalóc, mész a város bordélynegyedébe, hogy mindenféle mesterkedésekkel szerelmet rabolj magadnak, holott a szerelem szerepe az, hogy egyszerű hitvesed egyszerű kezével simogattassa meg a válladat.

Mert bizony csak mágia van, és a szertartásnak az a szerepe, hogy olyan zsákmányok felé vezessen, amelyek nem egylényegűek csapdáiddal, mint például az a szívet átforrósító érzés, amelyet évente egyszer szerez az északi népek fiainak az a bizonyos gyanta-, csillogó fa- és meleg viaszkeverék. De mondom neked, hamis varázslat, szellemi lustaság és logikátlanság az, ha vaktában összehordott anyagokat zúzol péppé kondérodban, s azt várod, hogy olyan csoda kerekedjen belőle, amelynek az előkészítésében nem vettél részt. Mert megfeledkezve önmagad megvalósításáról, azt várod, hogy szembetalálkozz önmagaddal. De nincs többé remény. Mert bezáródnak mögötted a bronzkapuk.

CLXXXIV.

Szomorú voltam, mert gyötörtek a gondok az emberek miatt. Mert mindenki csak magára gondol, és nem tudja, mit kívánjon. Mert miféle javakat kívánhatnál, ha magad alá akarod őket rendelni, hogy gyarapítsanak? Igaz, a fa is keresi a talajnedveket, hogy táplálkozzék velük, hogy önmagává alakítsa őket. Az állat keresi a füvet vagy valami más állatot, hogy abból épüljön. Te is táplálkozol. De táplálékodon kívül mit kívánsz, amit magad felhasználhatsz? Mivel a tömjénezés hízeleg a gőgnek, embereket bérelsz, hogy ujjongva Eljenezzenek. Ők persze éljeneznek is. De aztán mit sem érnek neked az ilyen éljenek. Mivel a színgyapjú szőnyegek kellemessé teszik az otthonokat, városszerte összevásároltatod őket. Telezsúfolod velük a házadat. Ám semmi hasznukat sem látod. Irigykedsz szomszédodra, mert királyian pompás a birtoka. Hát elveszed tőle. Beletelepszel. De semmi olyat nem nyújt neked, ami érdekelne. Vagy itt van az az állás, mindenáron meg akarod szerezni. Fondorkodsz, ravaszkodsz. El is nyered. De ez is csak olyan, mint az üres ház. Mert ahhoz, hogy boldog légy a házaddal, nem elégséges, hogy fényűző, kényelmes vagy agyondíszített legyen, s aztán parádézhass benne, azt higgyed, hogy a tiéd. Először is nincsen semmi, ami a tied, hiszen egy napon meg fogsz halni, s nem az a fontos, hogy a tied legyen - mert a ház tőled szépül vagy silányul -, hanem hogy te légy a házé, mert akkor vezet valahová, mint például az, amelyik dinasztiád otthona lesz. Nem a tárgyak szereznek örömet, hanem az utak, amelyeket számodra nyitnak. Meg túlságosan is könnyű dolog lenne, hogy akármelyik önző és embergyűlölő csirkefogó bőségben dúskálhasson, fényűző életet teremthessen magának egyszerűen azzal, hogy fejedelemnek képzelje magát, és fel-alá sétálgatva a király palotája előtt, ezt mondogassa: ,,Nézzétek, az én palotám!'' Mert valóban az igazi gazdának sem jelent pillanatnyilag semmi hasznot a palotája, fényűző volta ellenére sem. Hiszen egyszerre csak egy helyiségben tartózkodhat. Sőt megesik vele, hogy behunyja a szemét, vagy olvas, vagy beszélget, és így még ebből az egy helyiségből sem lát semmit. Vagy az is lehetséges, hogy a kertben sétálgatva hátat fordít az épületnek. Ám ennek ellenére ő a palota ura, büszke, talán nemes szívű is, és mindent szívében hordoz a palotájából, még az elfeledett tanácsterem csendjét, a padlásszobákat meg a pincéket is. A koldus tehát joggal játszhatná - hiszen a gondolatot kivéve semmi sem különbözteti őt meg a palota urától -, hogy a palota urának képzeli magát, és páváskodva fel és alá sétáljon előtte, mintha pávafarka nőtt volna a lelkének!

Csakhogy nem sok látszatja lesz a játékának, a képzelt érzelmek ugyanolyan sorvasztók lesznek, mint az álom. Alig-alig lesz rá hatással ez a szegényes mimikri, amely pedig behúzatja veled a nyakadat, ha vérfürdőt ecsetelek előtted, vagy átéleti veled azt a meghatározatlan boldogságot, amelyről a költemény dalol.

Ami a tested része, azt magadévá teszed, magaddá változtatod. De tévedsz, ha ugyanígy akarsz viselkedni a lélek és a szív dolgaival. Mert szegények a valóságban az emésztés okozta örömeid. Ráadásul a palotát, az ezüst kancsót, társad barátságát még csak meg sem emésztheted. A palota palota, a kancsó kancsó marad. És barátaid is tovább élik a maguk életét.

Nos, én vagyok az a csodatévő, aki a királyhoz csalódásig hasonlító koldusból - hiszen, lám, gyönyörködik a palotában, vagy még inkább a tengerben, vagy még annál is jobban, a Tejútban, csak éppen nem képes bármit is kibányászni a maga számára a végtelen komor látványából - valóságos királyt tudok csinálni, jóllehet látszólag semmi sem változott. És valóban, nem is kellene rajtuk külsőleg semmit sem változtatni, hiszen ugyanaz az úr és koldus marad mind a kettő, hiszen az is ugyanaz, aki szeret, és az is, aki elvesztett szerelmét siratja, ha háza küszöbén ül a csendes alkonyon. Csak éppen az egyik, és talán az egészségesebb, a gazdagabb, a ragyogóbb szellemű, a nemesebb szívű még ezen az estén a tengerbe öli magát, ha nem akad valaki, aki visszatartja. Tehát ahhoz, hogy belőled, az egy- és oszthatatlanból, kibontakoztassam a másikat, nem kell semmit sem nyújtanom neked olyat, ami látható és anyagi, vagy bármiben is megváltoztatnom téged. Elégséges, ha megtanítalak arra a nyelvre, amelyiknek a segítségével magadban és környezetedben kibetűzhetsz egy új, szívet melengető arcot, mint ahogyan komor pillanataidban néhány jól-rosszul kifaragott, vaktában egy deszkalapra helyezett fabáb is fel tudja ragyogtatni kedélyedet problémáinak sugárzó erejével, ha megtanítottalak a sakkjáték tudományára.

Ezért figyelem őket szeretetem csendjében anélkül, hogy szemükre vetném életuntságukat, amely nem az ő hibájuk, hanem a nyelvüké, jól tudván, hogy a sivatag szelét mélyen beszívó diadalmas királyt és a koldust, aki ugyanabban a szárnyas patakban talál enyhülést, csak a nyelv különbözteti meg egymástól, de azt is, hogy igazságtalan lennék, ha szemére vetném a koldusnak, anélkül, hogy előzőleg embert faragtam volna belőle, miért nem érzi át ugyanazokat az érzelmeket, amelyeket a győztes király érez a győzelmében.

A végtelen tér kulcsait adom.

CLXXXV.

Találkoztam mindegyikkel, a világ összehordott javai és az elkészült méz között. De hasonlók voltak ahhoz, aki a halott városban járkál - halott az ő számára, de csodálatos a falai mögött -, vagy ahhoz, aki olyan nyelven hallgatja a költeményt, amelyre nem tanították, vagy elhalad a mellett az asszony mellett, amelyikért a másik szívesen vállalná a halált is, akit azonban ő elmulaszt megszeretni...

Megtanítlak benneteket élni a szerelemmel. Mit számítanak a kultusztárgyak. Én láttam a kút körül lezajlott rajtaütés alkalmával önként meghalni azt, aki meg tudta volna védeni magát, s mindezt egy sivatagi róka miatt, amelyik, miután sokáig élvezte gyengéd szeretetét, ösztöne hívásának engedelmeskedve megszökött tőle. Ó! Katonáim, akinek olyan a pihenője, mint bármely pihenő - meg a nyomorúsága is, mint bármely nyomorúság -, elég volna fellelkesítésetekre, hogy ez az éjszaka a visszatérés éjszakája, ez a halom a remény halma, szomszédotok a rég várt barát, a parázson sülő bárány születésnapi lakoma, s ezek a szavak ének szavai legyenek. Elég lenne egy épület képe, egy dal, egy életeteknek értelmet adó győzelem, elég volna, hogy megtanítsalak benneteket mint a gyermekeket, hajóhadat építeni néhány kavicsból, elég lenne valami játék, és máris úgy simogatna benneteket az öröm szele, mint a fát. De lám, levertek és széthullottak vagytok, csak magatokat igyekeztek meglelni, s így csupán ürességet találtok, mert kapcsolatok csomója vagytok, semmi egyéb, és ha nincsen semmiféle kapcsolat, akkor csupán kihalt keresztutat leltek magatokban. És nincs mit remélned, ha szeretet egyedül magad iránt él benned. Mert beszéltem már neked a templomról. A kő nem önmagát és nem a többi követ szolgálja, hanem a szárnyaló kő-hitet, amelyet együtt alkot minden kő, s amely viszont mindnyáját szolgálja. És, meglehet, képes leszel élni a királyért való lelkesedésből, mert király katonája leszel, társaiddal együtt.

,,Uram - mondottam -, ajándékozz meg a szeretet erejével! A szeretet görcsös bot a hegymászónak. Tégy pásztorrá, hogy vezessem őket.''

Most hát a kincs értelméről fogok neked szólni. Amely láthatatlan, mert sohasem osztozik az anyagi dolgok természetében. Láttad az esti látogatót. Aki egyszerűen letelepszik a fogadóban, maga mellé leteszi a botját, és mosolyog. Az emberek köréje sereglenek: ,,Honnan jössz?'' Hiszen ismered a mosoly hatalmát.

Ne indulj el muzsikáló szigeteket keresni, mintha tenger kínálta kész ajándék lennének - a tenger fehér csipkét von köréjük -, mert ilyen szigeteket sohasem fogsz lelni, még ha ki is hajózlak homokkoszorújukra, ha előzőleg nem vetettelek alá a tenger szertartásának. Hiába ébredsz fel rajta minden erőfeszítés nélkül, nem kapsz lányai keblétől egyebet, csak azt a képességet, hogy elfelejtsd rajta a szerelmet. Feledésről feledésre, halálról halálra fogsz haladni... aztán majd így beszélsz a muzsikáló szigetről: ,,Mi volt rajta, amiért érdemes élni?'' Holott ha ugyanerre az utazásra jól felkészíted a legénységedet, egytől-egyig vállalják érte a halál kockázatát is.

Téged megmenteni nem azt jelenti, hogy gazdaggá teszlek, sem azt, hogy bármi olyat adjak, ami neked szól. Hanem, hogy úgy vállaltassam veled a játék kötelezettségét, mint ahogyan hitvesednek kötelezted el magadat.

Ó, nagyon érzem a magányomat, amikor a sivatagnak nincs számomra lakomája. Mit kezdjek a homokkal, ha nincs benne elérhetetlen oázis, amelyik betölti illatával? Mit kezdjek a láthatár korlátaival, ha nem barbár szokások határa? Mit kezdjek a széllel, ha nem terhes távoli titkos tanácskozásokkal? Mit kezdjek az olyan anyagokkal, amelyek nem szolgálnak semmiféle arcot? De mi most letelepszünk a homokra. Beszélni fogok neked a sivatagodról, megmutatom valamelyik - nem akármelyik - arcát. És te ettől más leszel, mert függsz a világtól. Házad szobájában ülve ugyanaz maradsz-e vajon, ha azt adom tudtodra, hogy ég feletted a tető? Vagy ha az annyira szeretett lépteket hallod? Még akkor is, ha nem feléd megy a kedves. Ne válaszold azt, hogy képzelgésbe akarlak kergetni. Nem azt kérem tőled, hogy higgy, hanem hogy olvass. Mi a rész az egész nélkül? Mi a kő a templom nélkül? Mi az oázis a sivatag nélkül? És ha a sziget közepén laksz, és ki akarod magadat ismerni benne, mégiscsak jó, ha melletted vagyok, és elmondom, milyen a tenger! És ha ebben a homoksivatagban laksz, jó, ha ott vagyok melletted, és elmesélem a távoli házasságot, a kalandot, a megszabadított fogolylány történetét, az ellenség közeledtét. És tévedsz, ha erről a távoli sátrak alatt megtartott esküvőről azt állítod, hogy nem árasztja szertartása fényét sivatagodra, mert hol áll meg a hatalma?

Szokásaid és szíved hajlamának vonalait követve szólok hozzád. Adományaim a dolgok jelentésévé, a rajtuk keresztül kiolvasható úttá és útra késztető szomjúsággá lesznek. Én pedig, a király, azzal az egyetlen rózsafával ajándékozlak meg, amely képes téged nagyobbá tenni, mert visszakérem tőled a rózsáját. És ettől a pillanattól kezdve megépült számodra a szabaduláshoz vezető lépcső. Előbb felcsákányozod, felásod a földet, aztán reggel felkelsz, öntözöl. És gondosan ügyelsz munkád eredményére, védelmezed a férgek és a hernyók ellen. És szíved mélyéig megindít a kipattanó bimbó látványa, és elkövetkezik az ünnep, a kinyílt rózsa, amelyet a te dolgod lesz leszedni. És miután leszedted, nekem ajánlod fel. Én átveszem tőled, te pedig vársz. Te nem tudtál volna mit kezdeni a rózsával. Ezért elcserélted a mosolyomért... s aztán királyod mosolyától napsugarasan térsz vissza a házad felé.

CLXXXVI.

Vannak, akiknek nincsen érzékük az idő iránt. Olyan virágokat akarnak szedni, amelyek még nem valósultak meg: és nincs virág. Vagy olyat találnak, amelyik másutt nyílt ki, számukra nem a rózsabokor szertartásának az eredménye, csak bazári áru, - se több, se kevesebb. - Ugyan miféle örömöt szerezhetne nekik?

És most elindulok kertem felé. Kertem olyan barázdát szánt a szélbe, mint a kellemes illatú citrommal megrakott hajó, a mandarint szállító karaván vagy a tengeren illatozó, rég óhajtott sziget.

Nem készletet, hanem ígéretet kaptam. A kert olyan, mint a meghódításra váró tartomány, vagy a hitves, aki még nem volt a tiéd, de most lágyan elomlik karodban. A kert felkínálkozik nekem. Alacsony kerítése mögött mandarin- és citromfák hazája, amely sétámat készül fogadni. Ám állandóan senki sem lakja sem a citromfák és mandarinfák illatát, sem a hitves mosolyát. Számomra, aki tudom a dolgokat, mindennek van jelentése. Várom a kert vagy a hitves óráját.

Vannak, akik nem tudnak várni, és nem fognak megérteni soha költeményt, mert ellenségük az idő, amely elégtételt ad a vágynak, felöltözteti a virágot, vagy megérleli a gyümölcsöt. A tárgyakban igyekszenek örömüket lelni, holott az öröm csak a tárgyakon túl kiolvasható úton található meg. Én azonban megyek, megyek és megyek. S amikor megérkeztem a kertbe, amely számomra illatok hazája, letelepszem egy padra. És figyelek. Vannak levelek, amelyeket elsodor a szél, és virágok, amelyek elhervadnak. Érzem, hogy minden elmúlik és újra megszületik. Nem búslakodom miatta. Éber figyelem vagyok, mintha nyílt tengeren hajóznék. Nem türelem, mert nem célról van szó, hiszen az öröm a haladásból származik. Kertem és jómagam virágoktól gyümölcsök felé hajózunk. De aztán a gyümölcsökön túl a magvak felé. És a magvakon túl a jövő évi virágok felé. És nem csatlakozom soha a tárgyakban. Mindig csak valami kultusznak a tárgyai. Én a szertartás eszközeiig hatolok, és úgy találom, imádságszínük van. De akik nem vesznek tudomást az időről, beleütköznek. Még a gyermek is tárggyá lesz számukra, s nem értik meg a maga tökéletességében (mert a gyermek út Istenhez, akit nem tudhatunk megragadni). Gyermeki varázsában szeretnék megőrizni, mintha a gyermek is készlet lenne. Én azonban valahányszor gyermekkel találkozom, észreveszem, hogy félve elmosolyodik, elpirul, s igyekszik elszakadni. Tudom, mi gyötri. Ezért homlokára teszem a kezemet, mintha a tengert akarnám lecsillapítani.

Vannak, akik így beszélnek: ,,Én ez vagyok. Ez és ez. És az enyém ez vagy az.'' Ahelyett, hogy így beszélnének: ,,Deszkafűrészelő munkás vagyok, híd a tenger felé a házasodni készülő fa számára. Ünnepről ünnepre haladok. Atya és leendő atya vagyok, mert termékeny az én hitvesem. A tavasz kertésze vagyok, mert a tavasz velem, ásómmal és gereblyémmel dolgozik. Én az vagyok, aki halad valami felé.'' Mert amazok sehová sem mennek. S a haláluk sem lesz rév, amelyben horgonyt vet a hajó.

Az éhezők így fognak hozzád szólni: ,,Nincs mit ennem. A gyomrom elalél. S annyit hallom szomszédaimat is panaszkodni alélt gyomruk miatt, hogy lassan a lelkem is elbágyad tőle.'' Mert nem tudják, hogy a szenvedés út a gyógyulás felé, hátatfordítás a halottaknak, elkerülhetetlen vedlés jele, vagy szenvedélyes felhívás a viták megoldására. Számukra nem létezik sem vedlés, sem megoldás, sem ígéretes gyógyulás, sem gyász. Csak a pillanat kényelmetlensége, amely szenvedés. Mint ahogy akkor is, amikor a pillanat örömet jelent, a belőle nyerhető szerény öröm - például, hogy kielégítheted étvágyaidat vagy kívánságaidat - az egyetlen, amelyet élvezni tudsz, nem pedig az az értelmes, emberi öröm, amelyet akkor érzel, amikor hirtelen rádöbbensz: út, szállítóeszköz és karaván vagy a vezetők vezetője számára.

A karaván jelentése nem olvasható ki az egymáshoz hasonló egymást követő egyhangú léptekből. De ha meghúzod a kötelet, hogy megszorítsd a kioldódó csomót, ha buzdítod a lassan haladókat, ha elkészíted az éjszakai táborhelyet, ha megitatod állataidat, akkor ezzel már be is léptél a szeretet szertartásrendjének a rítusaiba, éppúgy, mint amikor később, miután az oázis koronája meghozta utazásod végét, behatolsz a pálmaligetbe, éppúgy, mint amikor már ott barangolsz a városban, amelyből egyelőre csak a szegénynegyedek alacsony épületeit látod, de számodra mégis ragyognak, mert ahhoz a városhoz tartoznak, amelyben a te istened az úr.

Mert nincsen olyan távolság, amelyben istened belefáradna az uralkodásba. És te felismered őt a kövekben és a tüskés bokrokban is. Megannyi kultusztárgy és anyaga nagyszerűségének. Akárcsak a lépcsőfokok, amelyek a hitves szobájába vezetnek. Akárcsak a költeményt alkotó bármely szó. Alkotóelemei mágiádnak, mert miközben verejtékezel rajtuk, vagy véresre tépik térdedet, a város felbukkanását készíted elő. Már úgy érzed, hasonlítanak is hozzá, ahogyan a gyümölcs hasonlít a napra, vagy az agyagban megmaradt ujjnyomok hasonlítanak a szobrot gyúró művész ilyen vagy olyan érzelmeihez. Már tudod, hogy a harmincadik napon kovaköveid márványukat, bogáncsaid rózsáikat, kiszáradt sivatagod hűvös forrásait tárja eléd. Hogyan fáradhatnál bele alkotó munkádba, mikor jól tudod, hogy lépésről lépésre építed városodat? Én azt szoktam mondani tevehajcsáraimnak, amikor fáradtnak látszottak, hogy ők is ugyanúgy víztől kéklő ciszternákat építenek, gyümölcsök alatt roskadozó mandarinfákat ültetnek, akárcsak a követ fuvarozó munkások vagy a kertészek. Így beszéltem hozzájuk: ,,Szertartást végeztek. Kezditek életre kelteni a távoli várost. Anyagaitokból most formáljátok a gyenge lányok varázsos szépségét. Ezért olyan már köveitek és tövisbokraitok illata, mint a szeretett asszony testéé.''

De amazok csak azt olvassák, amire éppen szükségük van.

Rövidlátók, közel dugják az orrukat, s ezért a hajóból csupán a deszkába vert szeget látják. A pusztában vándorló karavánból csak ezt meg a következő meg az azt követő lépést. És minden asszony prostituált számukra, mert a pillanat ajándékaként és jelentéseként ajándékozzák meg vele magukat, holott köveken és tövisbokrokon át kellett volna elvergődniük hozzá, a pálmaligeteken keresztül, az ajtón halkan kopogtató ujj mozdulatán át. Ami, ha messziről érkezel, olyan csoda, hogy még a holtat is felébreszti.

Ó! Csak ekkor nyílik ki számodra az asszony, és kél új életre az idő porából, bontakozik ki lassan magányos éjszakáidból, lesz csak most felszabadult illattá, számodra ismét megújuló ifjúsága a világnak. És kezdődik el számotokra a szerelem. Csak azok találtak némi örömöt a gazellákban, akik lassan szelídítették meg őket.

Meggyűlöltem értelmességüket, úgy voltak okosak, mint a könyvelők. Ez az értelem egyébbel sem törődött, csak az adott pillanatban elfogyott dolgok nyomorúságos elkönyvelésével. Ha végigjárod a bástyákat, akkor te is ugyanígy csak követ, másik követ és megint másik követ látsz. De vannak olyanok is, akiknek van időérzékük. Nem ütköznek bele sem ebbe, sem abba a kőbe. Nem sajnálják ezt vagy azt, nem remélik hasznukat valamelyik, hozzájuk legközelebb eső kőtől. Hanem egyszerűen csak körbejárják a várost.

CLXXXVII.

Az vagyok, aki lakik. Mezítelenül szedlek fel benneteket a hideg földről.

Ó, vigasztalan, éjszakában tévelygő nép, a kéreg repedéseinek penésze, amelyek még rejtegetnek valami nedvességet a hegyeknek a sivatagra néző oldalán.

Mondottam nektek: ,,Íme az Orion, meg a Nagy Medve és a Sarkcsillag.'' Ti pedig felismertétek csillagaitokat, és így beszéltetek egymáshoz: ,,Íme a Nagy Medve, íme az Orion és íme a Sarkcsillag!'' s aztán, mivel elmondhatjátok egymás között: ,,Hét napig mentem a Nagy Medve irányában'', és mivel megértitek egymást, íme, lakoztok valahol.

Mint atyám palotájában is: ,,Szaladj csak - mondták nekem gyermekkoromban -, eredj, és hozz gyümölcsöt a présházból...'' s elég volt e szavakat kiejteniük, már fel is idézték a gyümölcs illatát. Én pedig elindultam az érett fügék hazája felé.

És ha én azt mondom neked: ,,a Sarkcsillag'', akkor magadban már meg is fordultál, mint az irányt vett vitorlás, és hallod Észak törzseinek a fegyvercsörgését.

És miután a keleti meszes hegység lapos tetejét szemeltem ki az ünnepre, a déli sós mocsarat pedig a kivégzésekhez - és ebből a néhány pálmafából pihenőt és szálláshelyet csináltam karavánjaid számára - máris úgy érzed magad benne, mint a saját házadban.

Ezt a kutat te kizárólag arra akartad használni, amire való, hogy vízzel lásson el. Ám a víz semmi, ha nem tudod, mit jelent a hiánya. És az még nem élet, ha nem halsz szomjan.

Aki víz nélkül alszik a sivatagban, s közben arról a jól ismert kútról ábrándozik, és lázas képzeletében felidézi hengerének nyikorgását, kötelének csikorgását, jobban lakozik, mint az, aki ugyan nem szenved szomjúságot, de egyszerűen nem is sejti, hogy vannak baráti kutak, amelyek felé a csillagok mutatják az utat.

Nem azért becses nekem a szomjúságod, mert érzéki fontosságot kölcsönöz vizednek, hanem azért, mert arra kényszerít, hogy olvass a csillagokban, a szélben és ellenségednek a sivatag homokjában otthagyott lábnyomában. Ezért fontosabb mindennél az, hogy megértsd, torz lenne az életed, ha úgy akarnálak lelkesíteni, hogy megtagadnám tőled az ivás jogát, mert azzal csak a hasadat tüzelném víz utáni vágyakozásra, hanem csupán az a fontos, hogy amikor minden vágyad szomjúságod enyhítése, rád kényszerítsem a csillagok alatti menetelés meg a rozsdás, nyikorgó de himnusszá magasztosuló kútfogantyú szertartását, mert ettől nyer cselekedeted imádságértelmet, mert így válik szíved táplálékává az, amit hasadnak szántál.

Nem vagy istállóba kötött állat. Új istállót keresel, de az etetőjászol ugyanaz, és ugyanaz marad az alom is. A jószág mindegyikben egyformán érzi magát. A te számodra azonban az étkezés nemcsak a hasadnak, hanem a szívednek is szól. És ha az éhhalál szélén állván barátod megnyitja előtted háza ajtaját, asztalához vezet, megtölti tejjel a korsódat, megszegi kenyerét, akkor nem a tejét, hanem a mosolyát iszod, mert ennek az étkezésnek szertartásereje van. Igaz, hogy elvered éhségedet, de egyúttal hála is kél benned az emberek jóakarata iránt.

Azt akarom, hogy a kenyér barátodnak, a tej törzsed anyai gondoskodásának a megnyilatkozása legyen. Azt akarom, hogy az árpaliszt aratások ünnepe legyen. És a víz a kút hajtókarjának a megnyikordulását vagy a csillagok útmutatását jelentse számodra.

Megfigyeltem ezt a katonáimnál, akiket olyan delejesnek, olyan érzékenynek kívánok látni, mint a hajók iránytűje. És nem azért szeretem, ha ragaszkodnak hitvesükhöz, és mértékletesen, tisztán élnek, mintha ezzel meg akarnám fosztani őket a világ javaitól, hanem azért, mert akkor a testük hozzájuk vonzza őket, és meg tudják különböztetni az északot a déltől, a keletet a nyugattól, s van nekik mindennél kedvesebb irányt mutató csillaguk.

Ám ha a föld olyan a számukra, mint valami hatalmas bordélynegyed, ahol vaktában kopog be az ember az ajtón, hogy eloltsa magában a szerelem ízét, ha minden nő enged nekik, akkor nem látván utat, vezércsillag nélkül tévelyegnének a föld puszta kérgén, nem lakoznak sehol sem.

Ezért atyám, miután jóllakatta, megitatta és lányokkal látta el berber menekültjeit, reménytelen jószággá silányította őket.

Én azonban az vagyok, akinek van lakása, és csak akkor nyúlhatsz asszonyodhoz, ha már megülted nászodat, hogy ágyad győzelem legyen számodra. Persze, vannak, akik belehalnak a szerelembe, mert nem tudnak találkozni egymással, ám a szerelem halottai a szerelem előfeltétele lesznek, és ha most azért, mert sajnálom őket, segítségükre sietek a szeretőknek minden gátak és bástyák és a szerelem arcát megteremtő szertartás ellen, nem a szerelemmel ajándékozom meg őket, hanem a szerelem elfeledésének a jogával.

Ugyanilyen esztelen lennék akkor is, ha azzal az ürüggyel, hogy nem mindenki remélhet gyémánt birtokosa lenni, elrendelném, hogy minden gyémántot vessenek tűzbe, és így próbáljam megvédeni kínzó vágyától az embert.

Ha szeretni vágynak egy asszonyt, nekem kell megmentenem a szerelmüket.

Az vagyok, akinek lakása van. Mágneses sarok vagyok. Mag és csendben ható erővonal vagyok, hogy törzs, gyökerek és ágak legyenek, ilyen vagy olyan virág és nem más gyümölcs, ilyen vagy olyan és nem más ország, ilyen szerelem és nem más, nem mintha megtagadnám vagy megvetném a többit, hanem mert a szerelem nem talált tárgy, egy a többi között, hanem szertartás megkoronázása, mint amilyen a fa neme, amely uralkodik lényegi sokféleségén. Én az anyagok jelentése vagyok. Bazilika vagyok, a kövek értelme.

CLXXXVIII.

Nincs remény, ha vak vagy arra a fényre, amelyik nem a dolgokból, hanem a dolgok jelentéséből árad. És találkozom veled ajtód előtt:

- Mit keresel itt?

De te nem tudod, és panaszkodsz az életedre:

- Az élet már semmit sem nyújt nekem. Feleségem alszik, szamaram pihen, búzám érlelődik. Nem vagyok egyéb, mint ostoba várakozás, és unatkozom.

Játékától megfosztott gyermek vagy, képtelen a dolgok mögött olvasni. Leülök melléd, és oktatlak. Az elvesztegetett időben poshadsz, és szorongás fog el arra a gondolatra, hogy képtelen vagy lenni.

Mert mások így beszélnek: ,,Cél kell az embernek.'' Milyen szép is, amikor úszás közben lassan kibontakozik előtted a tengerből a part. Meg a nyikorgó kút, amely ivóvizedet adja. Az aranyló búza, a keserves szántás-vetés felbukkanó partja. A gyermek mosolya, a hitvesi szerelem partja. Az ünnepre apródonként készülő, aranyszállal varrott ruha. De mivé leszel önmagadban, ha csupán azért tekered a kút karját, hogy hallgasd a nyikorgását, ha a ruhát a ruháért varrod, ha csak az ölelésért ölelsz? Mindnek hamar vége van, mert nem tudnak neked semmit sem nyújtani.

Én azonban már beszéltem neked a fegyenctelepemről, ahová azokat zárom, akik elvesztették emberségüket. Csákányütéseik értéke a csákányban van. Ütésre újabb ütés következik. De a lényegükben semmi sem változik. Úsznak, de nincsen előttük part és cél. És amit csinálnak, az nem alkotás, mert nem utak és karavánok valami fény felé. Ám süssön bár ugyanúgy a nap, legyen ugyanaz a göröngyös út, ugyanaz a verejték, de adassék meg neked egyszer egy évben kibányásznod a tiszta vizű gyémántot: hivővé lettél a fényedben. Mert csákányod ütéseinek gyémántértelme van, a gyémánt pedig nem azonos lényegű a csákánnyal. És a fa békéjét és az élet értelmét éled, mert szintről szintre emelkedsz Isten dicsőségére.

A búzáért szántod a földet, az ünnepért varrod a ruhát, és a gyémántért túrod-fejted a kőzetet. És azoknak, akiket boldognak vélsz, mennyivel van többjük, mint neked, ha nem ismerik azt az isteni csomót, amelyik megköti a dolgokat?

Nem lelhetsz békét, ha nem alakítasz át semmit a magad képére. Ha nem leszel szállítóeszközzé, úttá és karavánná. Mert csak akkor kering vér az országban. Te azonban magadért kívánsz megbecsült és tisztelt polgár lenni. És valami olyan megfoghatót akarsz kierőszakolni a világból, ami éretted van. De nem találsz semmit, mert nem vagy semmi. És dolgaidat a szemétgödörbe hányod.

Kívülről vártad a jelenést, mint valamiféle hozzád hasonló arkangyalt. De mennyivel lett volna belőle több hasznod, mint szomszédod jöveteléből? Mivel azonban megfigyeltem, hogy bár pillanatnyilag egyformának látszanak, mégsem azonos az, aki a beteg gyermekéhez siet, aki a kedveséhez igyekszik, aki az üres házához közeledik, találkozóvá vagy parttá leszek a létező dolgokon túl, és ezzel minden megváltozik. Búza leszek a szántás-vetésen, ember a gyermeken, forrásvíz a sivatagon, és gyémánt a verejtékezésen túl.

Kényszerítlek rá, hogy házat építs magadban.

Aztán amikor kész a ház, megjön a lakója, és felizzítja szívedet.

CLXXXIX.

Szeretve szeretett népem, akkor támadtak bennem ezek a kétségek, mikor a hegyen pihentem, amelyik olyan volt, mint valami kőből szabott köpeny. Lassú tűzvész, amelynek immár csak a füstje és a fénye hatolt el hozzám. ,,Hová mennek? Hová kell őket vezetnem, Uram? Ha ügyeik intézésére szorítkozom, önmagukra fognak hasonlítani. Uram, nem ismerek olyan ügyvezetést, amely ne merevítené mozdulatlanná igazgatása tárgyát. És mit kezdjek a maggal, ha nem igyekszik fává lenni? És mit kezdjek a folyóval, ha nem igyekszik a tenger felé? És az olyan mosollyal, Uram, amelyik nem kíván szerelem lenni?''

,,És a népemmel?''

,,Ó, Uram, szerették egymást nemzedékről nemzedékre. Megírták költeményeiket. Megépítették házaikat, és telerakták színgyapjú szőnyegeikkel. Szaporodtak. Felnevelték kicsinyeiket, az elkopott nemzedékeket pedig szüreted puttonyaiba rakták. Az ünnepeken összegyűltek. Imádkoztak. Énekeltek. Futottak. Futás után megpihentek. Tenyerük megkérgesedett. Szemük látott, csodálkozott, aztán homály szállt rá. Gyűlölték is egymást. Meghasonlottak egymással. Marcangolták egymást. Megkövezték a közülük származott fejedelmeket. Aztán elfoglalták a helyüket, és egymást is megkövezték. Ó, Uram, mennyire hasonlítanak gyűlölködéseik, ítélkezéseik, kínszenvedéseik valami néma és gyászos szertartáshoz. Ó, Uram, magas helyemen nem rémített meg, pedig mennyire hasonlított a hajó recsegéséhez, deszkáinak sóhajtozásához. Vagy a szülés fájdalmához. Uram, az egymást szorongató fák is elnyomják, megfojtják egymást, miközben a napfény felé igyekeznek. De a napról mégis joggal mondhatjuk, hogy tavaszt varázsol elő a földből, és a fákkal ünnepelteti magát. És az erdő fákból van, jóllehet minden fa ellensége a másiknak. Ám a szél ebből a hárfából csalja elő dicsérő énekét! Ó, Uram, én, aki rövidlátó vagyok, nem látok túl az orrom hegyén, mit tudnék megismerni belőlük különféleségükben? De, íme, most nyugodni térnek. Elteszik éjszakára a hazug szavakat, elpihennek az étvágyak és a számítgatások. Megenyhülnek a féltékenységek és irigységek. Ó, Uram, most itt ülök és végighordozom tekintetemet parlagon maradt munkáikon, és mint amikor már az igazság küszöbéhez ért az ember, zavarban vagyok egy számomra még fel nem tárult jelentés miatt, amelyet meg kell fejtenem, hogy legyen.''

,,Uram, mit tudnak az ujjak, a fül vagy a hajzat a festőről, ha fest? Vagy a boka, vagy a csípő, vagy a kar? Semmit. A készülő mű magába olvasztja mozdulataikat, és a rengeteg ellenkező kívánságból végül izzón megszületik. De mivel mindenki rövidlátó, és nem lát tovább az orra hegyénél, senki sem ismer egyebet, csak összefüggéstelen mozdulatokat, az ecset kapirgálását meg színfoltokat. És mit tudnak a szegkovácsok vagy a deszkafűrészelők a hajó nagyszerűségéről? Így van ez népemmel is, ha részeiben szemlélem. Mit tud a fösvény vagy a nagy hasú dúsgazdag, meg a miniszter, a hóhér és a pásztor? Sőt ha létezik valaki, aki világosabban lát, mint a többi, az minden bizonnyal csak az lehet, aki a jószágot a vályúhoz vezeti, vagy a vajúdó asszony vagy a haldokló, nem pedig a tudós vagy a nyápic tintanyaló, mert ezek nem ismerik a lassúságot. És nem szolgálnak semmi lényegeset, míg a deszkáját gyaluló munkás látja, hogyan alakul és növekszik a műve.''

,,Ha elcsitultak kicsinyes szenvedélyeik, akkor azt is látom, mit adott a közvagyonnak a fösvény. És a semmit sem érő, mások vagyonát a maga számára megkaparintó, megvesztegethető miniszter elefántcsont- és aranytárgyakat készítő ötvösökre költi összeharácsolt kincseit. És aki igazságtalan ítéleteket hoz, az igazság és az igazságosság sóvár szeretetét teremti meg. Aki sápot húz a templom anyagainak szállításából, csak még jobban azon igyekszik, hogy épüljön a templom.''

,,Láttam templomokat épülni a hasznosság elvének teljes felrúgásával, az emberek kapzsiságának a segítségével. Láttam, hogyan szállítják a követ a fegyenctelep kegyetlen őreinek korbácsától hajszolt rabszolgák. Láttam pallért, aki ellopta a bérüket. Ó, Uram, rövidlátó vagyok, nem látok tovább az orrom hegyénél, ezért soha nem tapasztaltam egyebet, mint alávalóságot, ostobaságot és haszonlesést. De a hegy tetejéről, ahová most letelepszem, mégis azt látom, hogy templom emelkedik a fényben.''

CXC.

Világossá lett előttem, hogy nem azonos természetű a halál kockázatának és magának a halálnak a vállalása. Ismertem fiatalokat, akik fenséges gőggel hívták ki a halált. Általában azért, mert voltak körülöttük asszonyok, akik tapsoltak hozzá. Megtérsz a háborúból, és boldoggá tesz a tekintetükből feléd zengő dicshimnusz. És vállalod a harc viszontagságait, vagy férfivoltodat veted latba, mert csak ez az egy van, amit kínálsz, és aminek az elvesztését kockára teszed. Tudják ezt jól a játékosok, akik vagyonukat teszik fel a kockára, mert vagyonukból pillanatnyilag semmi hasznuk sincsen, játék közben azonban a kocka fedezetévé válik, szenvedélyes erőt kölcsönöz a kezednek, s a durva kocsmaasztalra veted arany kockáidat, amelyeken egymás után úsznak el birtokod mezői, legelői és gazdag aratása.

A férfiember tehát győzelme fényétől övezetten tér haza, vállán hordozva az ellenségtől szerzett s talán még most is vértől virágos súlyos fegyvereit. És talán csak rövid ideig ragyog, de addig legalább ragyog. Mert az ember egyedül a győzelméből tud élni.

Szóval a halál kockázatának vállalása az élet vállalását jelenti. A veszély szeretete az élet szeretete. Ugyanígy győzelmed is a te teremtő erőd által legyőzött kockázata a vereségnek; és még sohasem tapasztaltad, hogy az az ember, aki kockázat nélkül rendelkezik háziállataival, győztesnek állítaná magát.

Én azonban többet követelek tőled, amikor azt akarom, hogy az ország hasznos katonája légy. Jóllehet nehéz küszöbön kell átlépned, mert nem ugyanazt jelenti vállalni a halál kockázatát és vállalni magát a halált.

Azt akarom, olyan légy, mint a fa, de ugyanakkor légy a fa szolgája. Azt akarom, hogy kevélységed forrása legyen a fa. Meg az életedé is, hogy értelmet nyerhessen tőle.

A kockázatvállalás kizárólag önmagadnak adott ajándék. Szeretsz teli tüdővel lélegzeni, szereted elkápráztatni a lányokat férfiasságoddal. Ezért kénytelen vagy úton-útfélen eldicsekedni vele, milyen kockázatot vállaltál, mert áru ez, amelyért cserébe vársz valamit. Mint az én kérkedő kápláraim. Csakhogy ők legalább önmaguk dicsőségére cselekszik ezt.

Más dolog azonban úgy elveszíteni vagyonodat a kockán, hogy közben érezted, a markodban van az egész, hogy konkrétan, a maga anyagiságában, ott akartad érezni a tenyeredben, szalmatetős házaival, csűrbe hordott gabonájával, legelő jószágaival, amelyek kéményeik könnyed füstjével emberi életek jelenlétéről tanúskodnak, és megint más, ha azért mondasz le örökre ugyanezekről a csűrökről, jószágról, falvakról, mert másutt akarsz élni. Más dolog kihívni a szerencsét, égni tüzében a kockázat pillanatában, és megint más lemondani róla, mint az teszi, aki egymás után veti le ruháit, s lép ki sarujából a fövenyen, hogy aztán mezítelenül a tengernek adja magát.

Aki oda akarja magát adni, annak meg kell halnia.

Úgy kell tovább élned, mint az öregasszonyok, akik egy életen át rontják a szemüket templomi terítők hímzésével, hogy felöltöztessék velük istenüket. Mert ők Isten ruhájává varrják át magukat. És a lenfonal imádsággá válik ujjaik csodatevő erejétől.

Mert az ember nem egyéb, mint út és híd, és igazán csak abból tud élni, amit átalakít. A fa ágakká a földet. A méh mézzé a virágot. És te, amikor szántasz, lángoló sárga búzamezővé a fekete földet.

Nekem tehát mindenekelőtt az a fontos, hogy Istened valóságosabb legyen számodra, mint az a kenyér, amelybe beleharapsz. Mert akkor megmámorosít, és áldozatod olyanná lesz, mint a szerelmi házasság.

De te mindent leromboltál, mindent elfecséreltél, mivel elveszítetted az ünnep értelmét, és azt hiszed, hogy gyarapszol, ha máról holnapra élsz a tartalékaidból, Mert rosszul ismered az idő jelentését. Jöttek a történettudósaid, főokosaid és kritikusaid. Megvizsgálták az anyagokat, és mivel rajtuk túl semmit sem láttak, azt tanácsolták, élvezd őket. És te nem voltál hajlandó böjtölni, pedig a böjt az ünnepi lakoma előfeltétele. Nem voltál hajlandó lemondani búzád egy részéről, amely azzal, hogy elé etted az ünnepre, nagyobb fényt adott a többinek.

És immár nem bírod felfogni, hogy létezik olyan pillanat is, amelyik többet ér, mint az egész élet, annyira vakká tett nyomorult aritmetikád.


dugo@szepi.hu