| 00 | 01 | 02 | 03 | 04 | 05 | 06 | 07 | 08 | 09 |
| CI | CII | CIII | CIV | CV | CVI | CVII | CVIII | CIX | CX |
| 11 | 12 | 13 | 14 | 15 | 16 | 17 | 18 | 19 | 20 | 21 |
Gondolkoztam a plágiumon. Mindig is foglalkoztatott, de anélkül, hogy Isten megvilágosította volna előttem értelmét. Persze, tudtam, hogy a plagizátor az, aki a stílust mélységében töri fel, olyan hatásokat akarván elérni ily módon, amelyek hasznára vannak; önmagukban dícséretesek is ezek a hatások, a stílus lényegéhez tartozik, hogy az ilyesmit lehetővé tegye számodra, hiszen arra való, hogy az emberek legmeghittebb érzéseiket bízzák rá. Ám az történik, hogy összetöröd a kocsidat azzal az ürüggyel, hogy utazni akarsz rajta, hasonlóan ahhoz az emberhez, aki halálra fárasztja szamarát olyan terhekkel, amelyeknek a hordozása meghaladja a csacsi erejét. Holott ha szerényebb terhekkel szoktatod munkához, még jobban fog dolgozni. Tehát nem fogadom el azt, aki felrúgja az írás szabályait. Találja meg a módját, hogy a szabályok szerint is ki tudja magát fejezni, mert csak így járul hozzá a szabályok megalapozásához.
Mármost az az igazság, hogy ha a szabadság az ember szépségének a szabadsága, akkor olyan, mintha a tartalékainkat fosztanánk ki, pazarolnánk el. Persze, mit sem ér az olyan tartalék, amelyik alszik, az olyan szépség, amelyik az öntőforma minőségétől függ, de amelyet soha sem emelsz ki a formából, hogy mindenki láthassa. Szép dolog csűröket építeni, hogy elraktározhassuk benne a gabonát. Ám a csűröknek csak akkor van értelmük, ha aztán télen kiveszed belőlük a gabonát, hogy szétosszad. A csűr értelme a magvak elraktározására szolgáló helynek, a csűrnek az ellentéte. Azért raktározol bele, hogy elvegyél belőle. De ennek az ellentmondásnak csupán a nyelv ügyfogyottsága az oka, mert elraktározni, kivenni egymásnak ellentmondó szavak, egyszerűbb lett volna nem így fogalmaznod: ,,Ez a csűr az a hely, ahová én elraktározok'', amire okkal válaszolja a másik okos: ,,Dehogyis! A csűr az a hely, ahonnan én kiveszek!'', hiszen te felül tudtál emelkedni üres fecsegésükön, megoldottad ellentmondásaikat, és úgy határoztad meg a csűr jelentését, hogy a magvak átmenő kikötője.
Szabadságom ezért csupán a kényszer gyümölcseinek felhasználása, egyedül ez a kényszer rendelkezik azzal a képességgel, hogy olyasvalamit szüljön, ami megérdemli, hogy felszabadítsák. Én azt az embert nevezem szabadnak, aki saját elhatározásából vállalja a kínpadot, mert nem hajlandó megtagadni hitét, mert önmagával áll ellen a zsarnok és hóhérai parancsainak, meg azt a másikat, aki ellenáll alantas szenvedélyeinek, mert nem tudom szabadnak mondani azt, aki rabszolgamódon engedelmeskedik minden felhívásnak és csábításnak, még ha egyesek szabadságnak nevezik is azt, hogy szabad rabszolgává lenniük.
Mert ha megalapozom az embert, emberi cselekvésmódokat, ha megalapozom a költőt, költeményeket szabadítok fel benne, és ha arkangyallá teszlek, szárnyas szavakat meg biztos tánclépéseket szabadítok fel benned.
Óvakodom attól, aki egyetlen szempontból igyekszik ítélni. Mint például attól az embertől, aki nagy ügy követe lévén, magát annak elkötelezve, többé semmi egyebet nem lát.
Amikor hozzá szólok, azért teszem, mert fel akarom benne ébreszteni az embert. De bizalmatlan vagyok azzal a móddal szemben, ahogyan szavaimat hallgatja. Mert ez a mód ravaszkodás, hadicsel lesz, és ő valósággal megemészti a véleményemet, mielőtt megbízóival közölné. De hogyan tehetnék neki ezért szemrehányást, hiszen nagysága vállalt ügyének a nagyságából származott?
Aki megért engem, akivel egyenrangú helyzetben érintkezem, aki nem emészti meg az én igazságomat, hogy a magáévá tegye, s aztán, alkalomadtán, felhasználja ellenem - az a fajta ember, akit én tökéletesen tájékozottnak nevezek -, általában nem dolgozik, nem cselekszik, nem küzd, nem old meg problémákat. Valahol van, haszontalan színes lampion, önmagának világít luxusból, az ország legkifinomultabb, de meddő virága, mert túlságosan tiszta.
Így aztán felvetődik a kérdés: milyen kapcsolat, milyen találkozás, milyen érintkezés lehetséges köztem és az enyémtől teljesen idegen ügynek e nagykövete között. És mi az értelme szavainknak?
Mert csak a magát megmutató Istenen keresztül lehetséges érintkezés. És amiként én csak az ország arculatán keresztül érintkezem a katonámmal, és ez mindkettőnk számára jelentést hordoz magán, ugyanígy a szerető férfi is csak azzal az asszonnyal talál érintkezést a falakon keresztül is, aki a házához tartozik, akit szeret, jóllehet most távol van tőle, és éppen alszik. Ha idegen ügy nagykövetével állok szemben, és valamiféle, sakknál is magasabb rendű játékba akarok vele bocsátkozni, azon a szinten találkozni benne az emberrel, ahol vége a ravaszkodásnak, és még akkor is becsüljük egymást, ha ölre megyünk a háborúban, akivel fellélegzünk egymás jelenlétében (mint annak az államfőnek az esetében, aki országomtól keletre uralkodott, és szívből szeretett ellenségem volt), csak azon az új képen keresztül tudom megközelíteni, amelyik mindkettőnk közös mértéke lesz. És ha hiszünk Istenben, ő is, én is, ha népét ugyanúgy aláveti az ő istenének, mint én az enyémet az én istenemnek, akkor egyenlőként járulunk egymáshoz a pusztában felvert békesátorban, távol tartva magunktól térdre borult csapatainkat, és Istenben egymásra lelve együtt imádkozhatunk.
De ha nem találsz olyan istenre, aki uralkodik feletted, nincs remény a megértésre, mert ugyanazoknak az építőanyagoknak egyfajta értelmük van az ő épületében, és más a tiédben, ahogyan a hasonló kövek is más-más templommá összegeződnek aszerint, ki az építész. Ezért hogyan tudnád megértetni magadat, mikor a győzelem a te számodra az ő vereségét, az ő számára viszont a te vereségedet jelenti?
És megértettem, mert tudom, hogy semmi kimondható nem fontos, csupán a mögötte rejlő biztosíték, amire a kimondott szó hivatkozik, vagy amelynek a súlyát hordozza, mert tudom, hogy a mindennapi, használati tárgyak nem indítják meg sem a lelket, sem a szívet, és ilyen mondat: ,,Add kölcsön a vízforralódat'', csak egy megbántott arc miatt hozhatja tűzbe az embert például ha a ,,vízforraló'' valamiképpen bele tartozik a belső világodba, és a szerelem után kedvesed társaságában elfogyasztott teát jelenti, vagy külső világod tárgya, s gazdagságot és pompát jelképez... Megértettem tehát, hogy az anyagiak szintjére lealacsonyodott, a dolgokat megkötő isteni csomó nélkül élő berber menekültjeink, akik ezekkel a mégoly bőségesen rendelkezésükre álló anyagokkal sem képesek felépíteni azt a láthatatlan bazilikát, amelynek ők csupán látható kövei lehetnének, miért süllyedtek le a barom szintjére, amelytől csupán az a különbség választja el őket, hogy a barom nem juthat bazilikához, és nyomorúságos örömei kizárólag az anyagok nyomorúságos élvezetéből származnak.
És megértettem, miért kavarta fel lelküket annyira az a költő, akit atyám küldött hozzájuk, s egyszerűen az egymásban visszhangot keltő dolgokról énekelt nekik.
Mert a gyermek három fehér kavicsa nagyobb gazdagság, mint a teméntelen, mindenféle összehordott anyag.
Börtönőreim sokkal többet tudnak az emberi természetről, mint összes mértantudósom. Hagyd csak őket cselekedni, és magad is megítélheted. Így van ez országom kormányával is. Habozhatok vezéreim és börtönőreim között. De nem ez utóbbiak és mértantudósaim között.
Mert a kérdés nem az, hogy ismerjük-e a mértékeket, vagy hogy ne tévesszük össze a mérés tudományát a bölcsességgel - ,,az igazság tudományával'', ahogyan ők mondják. Igen. Egy olyan igazságé, amelyik lehetővé teszi a mérést. És valóban, ügyetlenül élhetsz ezzel a hatástalan nyelvvel a kormányzásban. Nagy fejtörés után elvont, bonyolult rendszabályokat választasz, holott roppant egyszerűen megtalálhattad volna őket, ha értesz a tánchoz, vagy tudsz ügyelni börtönőreidre. Mert a rabok olyanok, mint a gyermekek. Az emberek is.
Javaslataikkal ostromolták atyámat:
- A mi feladatunk az emberek kormányzása. Mi ismerjük az igazságot.
Így beszéltek országunk mértantudósainak a kommentálói.
Atyám pedig így válaszolt nekik:
- Ti a mértantudósok igazságát ismeritek...
- Hát akkor? Talán nem ez az igazság?
- Nem - válaszolta atyám.
,,Ezek az emberek a háromszögeik igazságát ismerik - magyarázta atyám. - Mások meg a kenyér igazságát. Ha rosszul dagasztod a kenyeret, nem kel meg. Ha túlságosan forró a kemencéd, elég a kenyér. Ha túlságosan hideg, nyúlós, ragacsos marad. Ám annak ellenére, hogy olyan ropogós kenyér kerül ki a kezük alól, hogy élvezet beleharapni, a kenyérdagasztóknak mégsem jut eszükbe azt követelni tőlem, hogy engedjem át nekik az ország kormányzását.''
- Lehet, hogy igaz, amit a mértantudósok kommentálóiról mondasz. De vannak történészek meg kritikusok is. Akik feltárták az emberek cselekedeteit. Ezek ismerik az embert.
- Én annak engedem át az ország kormányzását - mondotta atyám - -, aki hisz az ördögben. Mert amióta csak tökéletesítgetik, meglehetősen jól kiigazodik az emberek nehezen kiismerhető viselkedésében. Ám az ördöggel semmit sem érsz, ha a vonalak egymáshoz való viszonyait igyekszel megmagyarázni. Ezért nem is várom el mértantudósaimtól, hogy háromszögeikben az ördögöt mutassák ki. És nincs is semmi a háromszögeikben, ami segíthetne nekik az emberek irányításában.
- Homályosan fejezed ki magad - mondottam. - Ezek szerint te hiszel az ördögben?
- Nem! - válaszolta atyám.
De aztán hozzátette:
- Mert mit jelent hinni? Ha azt hiszem, hogy a nyár megérleli az árpát, akkor nem mondok semmi olyat, ami gondolatébresztő vagy kétségbe vonható lenne, hiszen csupán nyárnak neveztem azt az évszakot, amelyben beérik az árpa. És ugyanígy van a többi évszakkal is. Ám ha ebből kapcsolatokat következtetek ki az évszakok között, például felismerem, hogy az árpa előbb érik, mint a zab, akkor hiszek ezekben a kapcsolatokban, hiszen léteznek. Számomra nem az egymással kapcsolatban álló dolgok érdekesek: csupán hálónak használtam őket ahhoz, hogy zsákmányt ejthessek.
Aztán így folytatta:
- Úgy van ezzel is, mint a szoborral. Eszedbe jutna-e azt képzelni, hogy az alkotó művész problémája az, miképpen mutasson be egy szájat, orrot vagy állat? Dehogyis! Őt csupán a dolgok egymáson való visszacsengése érdekli, mint például az emberi fájdalom kifejeződése. Ezt a visszhangot hallhatóvá tudod tenni, mert nem a tárgyak, hanem az őket egymáshoz kötő kapcsok segítségével közölsz valamit.
- Csak a vadember hiszi - fűzte hozzá atyám -, hogy a hang a dobban rejlik. Ezért a dobot imádja. A másik azt hiszi, hogy a hang a dobverőiben van, ő meg a dobverőket imádja. A harmadik azt hiszi, hogy a hang karjai képességében rejlik; felemelt karokkal páváskodik előtted. Te azonban felismered, hogy nem a dobban, nem a dobverőkben, nem a karokban van a hang, ezért a dobos dobolását nevezed igazságnak.
- Nem engedem tehát országom élére a mértantudósok kommentálóit, akik bálványként imádják azt, ami arra szolgált, hogy építeni lehessen, és mivel a templom felkavarja a lelküket, a kövekben imádják hatalmát. Ezek az emberek a háromszögekre érvényes szabályaikkal szeretnék kormányozni az embereket.
Én azonban elszomorodtam:
- Ezek szerint tehát nincsen igazság - mondottam atyámnak.
- Ha sikerül nekem megfogalmaznod - válaszolta mosolyogva -, milyen ismernivágyásra nincsen válasz, akkor én is siránkozni fogok bénító gyarlóságunk miatt. Ám nem fogom fel, mit kívántál megérteni. Aki szerelmes levelet olvas, a világ legboldogabb emberének hiszi magát, bármilyen a tinta meg a papír. Mert a szerelmet nem a papírban meg a tintában kereste.
Világossá lett tehát előttem, hogy mivel a nyelvük csalóka igazságainak alávetett emberek megfigyelték, milyen termékeny dolog az ismeretszerzés szempontjából, ha bebizonyítják a tárgyat, és mivel megállapították, hogy ennek a módszernek megdöbbentő, mindent elsöprő a hatása, tönkretették atyai örökségüket. Mert ami igaz - és kétségtelenül nem is teljes mértékben - az anyagra vonatkozólag, az hamisnak bizonyul a szellemmel kapcsolatban. Mert te, ember, úgy vagy építve, hogy a tárgyak üresek és holtak számodra, ha nem valami szellemi világ részei, és légy bár tompa agyú, zsugori alak, a szebbik tárgyat mégis azért óhajtod inkább, mint a másikat, mert valami értelme van számodra, mint ahogyan az aranyat is azért kívánod, mert azt képzeled, láthatatlan kincseket hordoz magában, és ha feleséged ezt az ékszert kivájna, nem azért teszi, hogy hajkoronája még súlyosabb legyen tőle, hanem mert nyelvi konvenció, hierarchia, titkos üzenet, hatalom jelképe.
Így megvilágosodott számomra az egyetlen forrás, amelyből kedvére ihat lélek és szív. Az egyetlen táplálék, amely neked való. Az egyetlen örökség, amelyet meg kell óvnod. És újra felépítened ott, ahol elherdáltad. Mert különben ott ülsz az elszórt tárgyak romjain, és ha kielégült is az állati rész, a benned lakozó embert mégis éhség fenyegeti, csak éppen nem tudja, mire éhezik, mert úgy vagy megépítve, hogy táplálékigényed a táplálékod gyümölcse, és ha táplálék vagy mozgás híján éned egy része vézna és pislákoló, nem kívánod sem a mozgást, sem a táplálékot.
Ezért, ha senki sem száll le hozzád hegyéről, hogy felvilágosítson, nem fogod megtudni, melyik az üdvösség útja. Ugyanígy azt sem tudod meg soha, bármilyen bölcsen oktassanak is, milyen ember születik majd belőled, vagy ébred fel benned, hiszen egyelőre még nincs benned.
Az én kényszerem ezért: a fa lappangó lehetősége és rajta keresztül a sziklás talajból való kiszabadulása.
És emeletről emeletre haladva, egyre hatalmasabb kincsekhez tudlak elvezetni. Mert tagadhatatlanul szép kincs már a szerelem, az otthon, a birtok, az ország, a templom meg a bazilika is, amellyé az ünnepnapok során lett az év, de ha megengeded, hogy vezesselek, és segítsek neked a legmagasabb hegyre való felmászásban, akkor oly nehezen megszerezhető kincsek felé vezetlek, hogy sokan lemondanak a továbbhaladásról, mert a megépítendő új képhez más templomokból lopom számukra a köveket, olyanokból, amelyhez ragaszkodnak.
De ha aztán sikerül feljutni egyiknek-másiknak, akkor olyan szenvedélyt ébresztenek bennük, hogy lángra lobban tőle a lelkük. Mert léteznek olyan forró struktúrák, hogy valósággal tüzek a lelkek számára. Az ilyen emberek valósággal lobognak a szerelemtől.
Jer hát hozzám, hogy felépítselek: fényárban úszva távozol tőlem.
Isten azonban elvész. Mert elmondottam neked a költemény kapcsán: bármily szép legyen a költemény, nem jelentheti számodra mindennapi táplálékodat... Fel-alá járkáló őröm se őrizheti egyforma buzgalommal éjjel-nappal az országot. A dolgokat összekötő isteni csomó gyakran felbomlik a lelkekben. Nézd csak a szobrászt. Ma bánatos. Csóválja fejét a márvány előtt. ,,Vajon ez az orr, ez az áll, ez a fül miért...'' - gondolja magában, mert nem látja az eredményt. A kételkedés Istennek fizetett váltságdíj, ilyenkor hiányzik neked, és ez a hiány fájdalmat okoz.
Te azonban csupán szertartás útján kommunikálhatsz. Mert ha szórakozottan hallgatod a zenét, és szemléled a templomot, semmi sem születik benned, semmi sem táplál. Ezért nem tudom másként megmagyarázni neked, milyen az az élet, amelyre hívlak, minthogy erővel kényszerítlek rá, hogy emlőin élj. Hogyan tudnám megmagyarázni neked a zenét, ha nem elég hallgatnod, vagy ha nem vagy rá eleve felkészülve, hogy boldoggá tegyen. Ha már halódik benned a birtok képe, csupán omladékait hagyja maga után. A gúnyoros csipkelődés - az alantas elmék sajátja -, egy rossz álom, valami zavaró zaj elég ahhoz, hogy megfosszon Istentől. Ki vagy taszítva. Ott ülsz küszöbödön, mögötted a zárt ajtó, tökéletesen el vagy vágva a világtól, amely immár csupán üres tárgyak halmaza. Mert nem a tárgyakkal, hanem a tárgyakat egymáshoz kötő csomókkal kommunikálsz.
Dehát hogyan juttathatnálak el hozzá, amikor oly könnyű szívvel szakadsz el tőle?
Ezért annyira fontos az én szertartásom, mert a feladatom: megakadályozni tégedet abban, hogy mindent tönkretégy, amikor véletlenül otthonod ajtaja előtt vagy.
Ezért ítélem el mindennél jobban a könyvek összekeverőjét.
És nem azért építelek fel és tartalak meg ilyennek, hogy örökösen más tápláljon - ami nem szíved gyarlóságából folyik -, hanem, hogy jól kijelölt út, tágra nyitott ajtó, jól megépített templom légy, hogy befogadhass. Azt akarom, hogy megpendítőjére váró zeneszerszám légy.
Ezért mondottam, hogy a neked szánt költeményem önmagadból való felemelkedésed.
És csak azok jutnak el az igazi megismerésre, akik újra végigjárják az elvétett utat, és újra rátalálnak azokra az emberekre, akiket elherdáltak magukban.
Meg akarom neked mutatni a hazádat, az egyetlent, ahol szellemed szabadon mozoghat.
És ezért mondom még egyszer, hogy az én kényszerem felszabadít téged, és az egyetlen szabadságot hozza meg számodra, amely számít. Mert te szabadságnak azt a lehetőségedet nevezted, hogy lerombolhatod a templomodat, összezagyválhatod a költemény szavait, és egyformává silányíthatod az én szertartásom által bazilikává emelt napokat. Az a szabadság, hogy pusztaságot teremts magad körül. És akkor majd hol leszel?
Én a te felszabadításodat nevezem szabadságnak.
Ezért mondottam neked már régebben: a rabszolga vagy az ember szabadsága? A fekély vagy az egészséges test tisztelete? Igazság az embernek vagy a csőcseléknek? Én ellened, általad, érted vagyok igazságos. Persze, valóban igazságtalan vagyok a csőcselékkel, a tökfejűekkel vagy a hernyóval szemben, amelyik nem alakult át bábbá: mert arra kényszerítem őket, hogy önmagukat megtagadva váljanak emberré.
Mert ha oktatlak, kényszert alkalmazok ellened. Ám olyan a kényszer, hogy mihelyt nem tűr ellentmondást, észrevehetetlenné lesz, például, ha kerülőre kényszerülsz, hogy ajtót találj a falon, nem jutna eszedbe szemrehányást tenni vagy panaszkodni miatta.
Mert még a gyermekjáték szabályai is kényszerek. A gyermek azonban igényli őket. Láthatod, hogyan törik magukat főembereim a főtisztviselői állások és feladatok után, holott ezek kényszert jelentenek számukra. És azt tapasztalod, hogy az asszonyok is engedelmeskednek a szokásnak, amikor olyan fejdíszeket választanak maguknak, amelyek évről évre változnak: az ő esetükben olyan nyelvről van szó, amely kényszer. Mert senki sem áhítozik úgy lenni szabaddá, hogy többé senki se értse meg.
Ha háznak nevezem köveim bizonyos elrendezését, nem áll szabadságodban megváltoztatnod ezt a szót, különben egyedül maradsz, képtelen leszel megértetni magadat.
Ha ünnepnek és örömnapnak rendelem az esztendő egyik vagy másik napját, akkor nem áll szabadságodban semmibe venni parancsomat, különben egyedül maradsz, mivel nem leszel képes kapcsolatot teremteni azzal a néppel, amelynek gyermeke vagy.
Ha kecskéim, birkáim, házaim, hegyeim bizonyos elrendezéséből birtokot szervezek, nem áll szabadságodban kilépned belőle, különben egyedül maradsz, mivel nem veszel részt munkáddal a birtok szépítésében.
Miután pocsolyává olvasztotta jégmezőidet, szabadságod csak egyet ér el: egyedül hagy, mert többé nem vagy annak a jégmezőnek az alkotórésze, amelyik hótakarója alatt hág fel a nap felé, hanem olyanná leszel, mint bárki más, egy szintre kerültök, nehogy gyűlölség támadjon bennetek egymás ellen különbségeitek miatt, és miután így megleltétek azt a nyugalmi állapotot, amelybe az összekevert golyók kerülnek, és nem lévén szolgálói semminek, ami felettetek áll, még a nyelv abszolút uralmának sem, lehetetlenné válik közöttetek mindenféle kapcsolat. És mivel mindegyiktek külön nyelvet talált ki magának, mindegyiktek a maga kedve szerint választott magának ünnepet, egymástól elszigetelve magányosabbak lesztek, mint az ég csillagai a maguk áthághatatlan egyedülvalóságukban.
Mert mit remélhetnétek testvériségtektől, ha az nem testvériség a fában, amelynek alkotó részei vagytok, amelyik felettetek áll, és kívülről származik, mert én a köves föld kényszerét nevezem cédrusnak, ami nem a kő, hanem a mag gyümölcse.
Hogyan válhatnátok cédrussá, ha mindegyikőtök maga választja ki, milyen fát építsen, vagy ha nem hajlandó semmiféle fának engedelmeskedni, sőt zsarnokságnak nevezve azt, szembeszegül a növekedésével. És ha mindegyikőtök ugyanazt a helyet akarja magának, kell valaki, aki igazságot tegyen közöttetek, hogy a fát szolgáljátok, ne pedig azt követeljétek, hogy a fa legyen a szolgátok.
Ezért vetettem el a magomat, és ezért rendellek benneteket uralma alá. És vállalom, hogy igazságtalan legyek, ha az igazságosság egyenlőséget jelent. Mert én erővonalakat, feszültségeket és alakzatokat teremtek. De aztán az én segítségemmel, aki a fa koronájává változtattalak benneteket, napból fogtok táplálkozni.
Az elbóbiskolt őrszemnél tett látogatásomról.
Mert helyes, hogy halál legyen a büntetése. Hiszen az ő éberségén nyugszik rengeteg lassú lélegzetű álom, amikor az élet táplál, és úgy folytatódik rajtad keresztül, mint ismeretlen kis öböl mélyén a tenger vizeinek hullámzása. Az ő éberségén nyugszanak a mézként lassan összegyűjtött szent kincsekkel tele, zárt ajtajú templomok, a rengeteg veríték, véső- és kalapácsnyom, a rengeteg odahordott kő, az arannyal hímzett szöveteket virágokkal és ízléses díszekkel ékesítő, ügyes kezű jámbor asszonyok elkínzott szeme. És az élelemmel rakott csűrök, amelyek kellemessé teszik a telet. Meg a bölcsesség csűreibe összehordott szent könyvek, amelyekben le van téve az ember óvadéka. Meg a betegek, akiket megbékéltetek halálukkal a hagyományos otthoni környezetben, ahol szinte észrevétlenül szenderednek el, hiszen egyszerűen csak továbbadják az örökséget. Őrszem, őrszem, a bástyák értelme vagy, amelyek acélhüvelyként óvják a város törékeny testét, és megakadályozzák, hogy szétfolyjon, mert ha rés támad rajta, nincs többé vér, amely e testet éltesse. Fel- alá járkálsz, Figyeled a sivatag zajait, mert a sivatag a fegyvereit élesíti, és fáradhatatlanul vissza-visszatér, rádtör, mint a hullámverés, de miközben fenyeget, egyúttal keményebbre is gyúr. Mert nem kell különbséget tenni a között, ami elpusztít, és a között, ami megalapoz: ugyanaz a szél építi fel és hordja el a homokdombokat, ugyanaz a vízár vési ki és omlasztja le a meredek sziklafalat, ugyanaz a kényszer alakítja és aljasítja le a lelket, ugyanaz a munka éltet és foszt meg az élettől, ugyanaz a kimondhatatlan boldogság emel égbe és üríti ki a lelkedet. És ellenséged a te saját formád, arra kényszerit, hogy felépülj bástyáid között, hiszen a tengerről is mondhatnánk, hogy ellensége a hajónak, mert állandóan kész rá, hogy elnyelje, a hajó pedig lényegében küzdelem ellene, ám ugyanakkor azt is mondhatjuk, hogy a tenger fala, korlátja, formája ugyanennek a hajónak, hiszen nemzedékeken át a hajótőkétől hasított habok vésték-alakították a hajótestet, tőlük, miattuk lett egyre arányosabb, hogy jobban tudjon rajtuk siklani, tehát valójában a tenger hozta létre, formálta szebbre. Hiszen azt is mondhatjuk, hogy a vitorlákat hasogató szél tervezte meg a vitorlákat, ugyanúgy, mint a madár szárnyát is, és hogy ellenség nélkül nincsen sem formád, sem mértéked.
És mivé lennének a bástyák, ha nem lenne rajtuk őr?
Ezért vetkőzteti mezítelenre a várost ez az alvó őrszem. És ezért jönnek majd, és ragadják meg, ha rábukkannak, hogy saját álmába fojtsák bele.
Egyszóval ott aludt az őr a lapos kőre hajtott fejjel, félig nyitott szájjal. Arca olyan volt, mint a gyermekarc. Még a puskáját is úgy szorította magához, mint a játékszert, amelyet a gyermek magával visz az álomba. És ahogy elnéztem, megesett rajta a szívem. Mert a meleg éjszakákon szánakozom az emberek gyengeségein.
Őrök mulasztása, a barbár hoz rátok álmot. Rátok, akiket rabul ejt a sivatag, és hagyjátok, hogy a kapuk lassan megforduljanak olajozott sarkukon a csendben, és megtermékenyüljön a város, ha már kimerült, és szüksége van a barbárra.
Alvó őrszem. Ellenség előőrse. Már a hatalmukban vagy: azért alszol, mivel nem tartozol többé a városhoz, hozzákötve és megingathatatlanul, hanem átváltozásra, vedlésre vársz, és odatárod magadat a termékenyítő magnak.
Tehát feltolult bennem a város képe, amelyet a te egyszerű elalvásod tett tönkre, hiszen minden tebenned kapcsolódik össze és bomlik fel. Milyen szép vagy, mikor őrködsz, városunk füle, vigyázó szeme... És milyen nemesen megértő, egyszerű szereteteddel milyen magasan felette állva az okoskodó elmék értelmének, akik nem értik a várost, csak részletezik. Az ő számukra itt börtön, ott kórház, amott barátaik háza van, sőt még ezt az utóbbit is részeire bontják szívünkben, szobát, még egy szobát, harmadik szobát látva benne. Sőt nem is csupán szobákat, hanem mindegyikben ilyen, olyan, amolyan tárgyat. Aztán még magát a tárgyat is tovább bontják. De mit kezdenek majd ezekkel az anyagokkal, amelyekből semmit sem akarnak alkotni?
Te azonban, őrszem, amikor vigyázol, együtt élsz a csillagokra megnyíló várossal. Nem ezzel vagy amazzal a házzal, ezzel a kórházzal vagy azzal a palotával. Hanem a várossal. Nem a haldokló hörgésével, a vajúdó asszony sikolyával, a szerelem édes nyögésével, az újszülött visításával, hanem egyetlen test sokféle lélegzetével. A várossal. Nem az egyik virrasztásával, a másik álmával, a harmadik költeményével, a költemény fáradságos megszületésével, hanem a buzgó tevékenység és alvás keverékével, a Tejút hamuja alatt pislákoló tűzzel. A várossal. Vigyázó katona, te vagy a kedves kebelére tapasztott fül, hallgatod e csendet, e nyugalmat, e különböző lélegzeteket, amelyeket nem szabad semmi áron szételemezni, ha meg akarjuk őket érteni, mert ez az egész egyetlen szív dobogása. Szívdobogás. És nem más.
Őrszem, ha vigyázol, akkor egyenlő vagy velem. Mert a város rajtad, az ország pedig a városon nyugszik. Igaz, elfogadom, hogy térdre borulj, ha elhaladok előtted, mert ez a dolgok rendje, így halad a gyökerek nedve a lomb felé. És úgy helyes, hogy hozzám szálljon hódolatod, mert ilyen az ország vérkeringése: ahogyan az új férj szerelme száll asszonya, az anya teje gyermeke, az ifjak tisztelete az öregek felé. De szerinted hol kap itt valaki, és mit kap? Mert lényegében én szolgállak téged.
Ahogy fegyveredre támaszkodsz, Istenben velem egyenlő őr - mert ki tehet különbséget a fundámentom köve és a boltozat záróköve között, és melyik irigyelheti a kettő közül a másikat? - és elnézlek így oldalról, ezért dobban szeretetre a szívem irántad, anélkül, hogy bármi megakadályozhatna abban, hogy elfogassalak fegyvereseimmel.
Mert, lám, te most alszol. Alvó őrszem. Halott őrszem. És elszörnyedve nézlek, mert az ország alszik és haldoklik benned. Rajtad keresztül látom, hogy beteg, mert rossz jel az, ha az ország azért állít nekem őröket, hogy aludjanak....
,,Persze, - gondoltam magamban -, a hóhér majd elvégzi a kötelességét, és a saját álmába fojtja bele ezt az embert...'' De ekkor könyörületemben új és váratlan kétség támadt bennem. Mert igaz ugyan, hogy csupán az erős országok üttetik le az elaludt strázsák fejét, ám azoknak, amelyek már csak azért állítanak strázsákat, hogy aludjanak, nincsen joguk bármit levágatni. Mert fontos dolog helyesen értelmeznünk a szigort. Nem az elaludt őrök lefejeztetésével ébresztjük fel az országokat, hanem akkor adjuk hóhérkézre az elaludt őröket, amikor ébren vannak az országok. Lám, itt is megint összetéveszted az okot az okozattal. Amikor azt látjuk, hogy az erős országokban fejeket vágnak le, és úgy akarod magadat megerősíteni, hogy te is fejeztetsz, nem vagy különb holmi véres kezű bohócnál.
Vesd meg a szeretet alapjait, így alapozod meg az őrök éberségét, és azoknak az elítéltetését, akik alszanak, mert ők már maguktól levágták magukat az országról.
Mert nincsen más eszköz ahhoz, hogy uralkodj magadon, csak az a fegyelem, amelyet a rád ügyelő káplárod gyakorol feletted. És ha kételkednek önmagukban, a káplárok is csak akkor fegyelmezettek, ha a föléjük rendelt őrmesterek fegyelmet tartanak. Az őrmesterek felett pedig a rájuk ügyelő kapitányok. És így tovább, fel egészen énhozzám, akinek már csak Isten parancsol, és aki, ha kételkedem, utat tévesztek a sivatagban.
De el akarok árulni neked egy titkot: az állandó készenlét titkát. Mert ha alszol, életed megáll. De ugyanígy megáll akkor is, amikor ,,szívfogyatkozás'' áll be nálad, ami a gyengeségedből származik. Mert ilyenkor körülötted ugyan semmi sem változott, de tebenned minden megváltozott. Csak állsz a város előtt, vigyázó őrszem, de nem úgy, mint amikor szerelmesed keblére hajtva fejedet szíve dobogását hallgatod, amelyet nem is különböztetsz meg a hallgatásától vagy a lélegzetétől, mert hiszen minden csak ennek a kedvesnek a jele, aki egyetlen és páratlan, de elvegyülve a tárgyak zűrzavaros összevisszaságában, amelyeket képtelen vagy egybefogni, mert értetlenül figyeled az egymásnak ellentmondó éjszakai dallamokat, a részeg énekét, amelyik ellene mond a beteg nyöszörgésének, a halott körül felhangzó siratóéneket, amelyik ellene mond az újszülött sikoltásának, a templomot, amelyik a tagadása az egész vásári tömkelegnek. És azt gondolod magadban: ,,Mi közöm nekem ehhez a zűrzavarhoz, ehhez az összefüggéstelen látványhoz?'', mert ha már nem tudod, hogy itt fa van, akkor a gyökereknek, a törzsnek, az ágaknak és a lombnak sincs többé közös mértékük. És hogyan lennél hűséges, ha nincs immár senki, aki elfogadjon? Tudom rólad, hogy nem aludnál, ha olyan beteg felett virrasztanál, akit szeretsz. De akit szerethettél volna, semmivé foszlott, zavaros anyaghalmazzá lett.
Mert szétbomlott az isteni csomó, amely összeköti a dolgokat.
Én azonban azt kívánom, hogy légy hűséges önmagadhoz, tudván, hogy vissza fogsz jönni. Nem kívánom tőled, hogy állandóan érts, vagy állandóan lelkesülj, hiszen nagyon is jól tudom, hogy még a legmámorosabb szerelem is számtalan belső sivatagon való átkelésből áll. És még a kedvesed előtt is töprengesz: ,,A homloka: homlok. Hogyan vagyok képes szeretni? A hangja ez a hang. Itt most éppen ostobaságot mondott. Ott meg helytelenül viselkedett...'' Szerelmesed olyan végösszeg, amelyet fel lehet bontani, már nem képes téged éltetni, sőt nemsokára úgy érzed, már gyűlölöd. De hogyan gyűlölhetnéd? Hiszen még szeretni sem vagy képes.
De te mégis hallgatsz, mert homályosan nagyon jól tudod, hogy mindez csupán álom. Ami az adott pillanatban igaz az asszonyra vonatkozólag, áll az elolvasott költeményre is, meg a birtokra és az országra is. Hiányzik belőled az a képesség, hogy tápláltathassál, és hogy fel tudd ismerni - és ez szintén szerelem és megismerés - azokat az isteni csomókat, amelyek összekötik a dolgokat. Alvó őröm, szerelmeidet együtt leled meg újra, mint neked járó adót, nem külön az egyiket vagy a másikat, hanem valamennyit, és amikor majd fizetsz hűtlenségedért, illik tiszteletben tartanunk benned ezt az elhagyott házat.
Nem állítom, hogy miközben a várfalakat róják, minden őröm csupa buzgóság és lelkesedés. Sokan únják az egészet, és a jó meleg vacsoráról álmodoznak, mert ha minden isten alszik is benned, még mindig megmarad gyomrod kielégüléseinek állati sürgetése: aki unatkozik, annak az evés jut az észébe. Egyáltalán nem állítom, hogy mindegyiknek a lelke ébren van. (Mert én azt nevezem léleknek, ami belőled azokkal az együttesekkel teremt kapcsolatot, amelyek a dolgokat megkötő isteni csomók, és fittyet hány a falakra.) Hanem csupán azt, hogy időről időre hol ennek, hol annak a lelke lángra gyúl. Elég, ha egy van őreim között, akinek dobog a szíve. Elég, ha egy akad, aki tudja, mi a szerelem, és hirtelen úgy érzi, hogy színültig eltelik a város súlyával és hangjaival. Egyetlen egy, aki hatalmasnak érzi magát, mélyet lélegzik a csillagok alatt, és úgy fogadja magába a láthatárt, mint azok a trombitacsigák, amelyekben a tenger éneke zeng.
Nekem elég, ha tudod, hogy meglátogattalak, és megismerted, milyen tökéletes boldogság embernek lenni, nekem elég, ha jól fel vagy készülve arra, hogy elfogadj; mert ez is olyan, mint az álom, az éhség vagy a vágy, amelyek időnként vissza-visszatérnek hozzád; kételyedben nincsen semmi, ami ne lenne tiszta, és ezért szeretnélek megnyugtatni miatta.
Ha szobrász vagy, újra visszatalál hozzád az arc értelme. Ha pap vagy, újra visszatalál hozzád Isten értelme, ha szerető vagy, a szerelem értelme, ha őr vagy, az ország értelme, és ha hűséges vagy önmagadhoz, és jól rendbe teszed látszólag elhagyatott házadat, az, ami egyedül képes éltetni szívedet. Mert nem ismered a látogatás óráját, de fontos tudnod, hogy a világon egyedül ez képes teljes boldogságot szerezni.
Ezért építgetlek én ilyennek sivár tanulóórákon, hogy a költemény valami csoda révén tűzbe tudjon hozni, ezért építlek az ország rítusaival és szokásaival, hogy az ország szíven ragadjon. Mert nincsen ajándék, ha nem magad készítetted. És nem következik el a látogatás; ha nincsen ház, amelyet a fogadásra építettek.
Őrálló katona, a bástyákon fel-alá sétálva a meleg éjszakában megfogamzó kétely csömörében, a város zajaira figyelve, holott a város nem is szól hozzád, az emberek otthonaira ügyelve, amikor a sok ház csupán sivár épülethalmaz, a sivatag levegőjét belehelve, amikor a sivatag csupán üresség, szerelem nélkül igyekezve szeretni, hit nélkül hinni, és hűségesnek maradni, amikor nincsen már senki, akihez hűséges lehetnél: ilyenkor készíted elő magadban az őrállónak azt a nagy megvilágosodását, amely néha jutalomként és szerelmi ajándékként jő hozzád.
Önmagadhoz hűségesnek lenned nem nehéz, amikor megmutatkozik az, akihez hűségesnek kell lenned, én azonban azt akarom, hogy emlékezeted minden pillanatban hangos szóval hívjon, és így szólj: ,,Látogattassék meg az én házam. Tisztának építettem, és tisztán tartom...'' Az én kényszerem arra való, hogy segítsen neked. És papjaimat akkor is áldozatra kötelezem, ha az áldozatoknak immár nincs értelmük. Kötelezem szobrászaimat, hogy akkor is készítsék szobraikat, ha kételkednek önmagukban. Arra kényszerítem vigyázó őreimet, hogy halálbüntetés terhe mellett járjanak fel és alá, különben maguktól halnak meg, mert önmagukat vágják le az ország testéről.
Szigorommal mentem meg őket.
Ugyanígy azt is, aki most a sivár őrálláson készül feladata végrehajtására. Mert azt a parancsot adtam neki, hogy felderítőként hatoljon át az ellenség sorain. És ő jól tudja, hogy meg fog halni. Mert az ellenség éber. Ő pedig retteg a kínzásoktól, amelyekkel testét szétzúzzák, hogy ordítása közben kipréseljék belőle a citadella titkait. Persze, vannak olyanok, akiket földi szerelem köt a pillanathoz, és forró örömmel vállalják kötelékét, mert csak egy öröm van: köteléket vállalni, és ők most azt cselekszik. Mert ne hidd, hogy amikor karodba zárod a kedvest az esküvő estéjén, számodra lényegében egyszerű meghódítása ez az ő testének, hiszen ilyen testet kaphattál volna a város tiltott negyedében is, ott is vannak látszólag hasonló lányok, hanem minden dolgok értelmének és színének a megváltozása. Esti hazatérésed, visszaadott örökséggé lett ébredésed, a gyermekáldás reménye, a gyermekek imádságra való tanítása. És még a vízforraló kanna is megváltozik: teává lesz, amelyet vele együtt fogyasztasz el a szerelem előtt. Mert alig lépte át házad küszöbét, színgyapjú szőnyegeid rétté lesznek léptei alatt. Pedig mindabból, amit kapsz, és ami új világ értelme, oly kevés az, amivel élsz. Nem az adott tárgy, nem a test melegítő simogatása, nem ilyen vagy olyan előny élvezése tölt el csordultig boldogsággal, hanem egyedül a dolgokat megkötő isteni csomó minősége.
De azt, aki halálra készülve ölti magára fegyverzetét, s akiről azt hinnéd, hogy most nem kap semmit, hiszen még az egyébként oly keveset jelentő simogatásra sincs kilátása, hanem, éppen ellenkezőleg, szomjúságra a tűző nap hevében, foga alatt megcsikorduló szélhordta homokra, és körülötte megannyi titokpréssé lett férfira, igen, ezt az embert, aki most a halálnászra öltözködik, hogy halálegyenruhájában menjen a halálba, s akiről azt hiszed, hogy kétségbeesésében üvöltenie kellene, mint annak, akit bitófára ítéltem bűne miatt, és most testével ostromolja a könyörtelen börtönrácsokat: ezt a halálra öltözködőt teljesen nyugodnak látod, nyugodt tekintettel néz rád, válaszolgat a szeretetteljes, de vaskos, nyers katonatréfákra, nem hetvenkedésből, sem nem azért, hogy bátorságot vagy valami halálmegvetésfélét, cinizmust vagy bármi hasonlót mutasson, hanem mindezt oly tiszta őszinteséggel, mint amilyen tiszta a víz, hiszen nincs semmi rejtegetni valója előtted - ha nekibúsul egy kissé, egy cseppet sem feszélyezi magát, megmondja ő, hogy szomorú -, nincs semmi rejtegetnivalója, legfeljebb a szerelme. És később majd azt is megmondom, hogy miért.
De ez ellen az ember ellen, aki egy cseppet sem reszket, miközben bőrszíjait csatolja fel, tudok én olyan fegyvereket is, amelyek még a halálnál is erősebbek, Mert ugyanő rengeteg oldalról sebezhető. Fölényben van vele szemben szívének minden istensége. Hogyan összeszorítja az egyszerű féltékenység a nyugalomnak, a bölcsességnek és a lemondásnak ezt a szépséges képét, ha a dolgoknak, a hazatérés vágyának világát, értelmét fenyegeti! Mindent elveszel tőle, hiszen nemcsak azt készül visszaadni Istennek, akit szeretett, hanem a házát, szőleje termését, árpaföldjei zizegő kévéit. Sőt nem csak árpáját, borát és szőlejét, hanem fényes napját is. Sőt nem csupán a napját, hanem azt az asszonyt is, aki otthonához tartozik. És azt látod, hogy ennyi mindenről lemond anélkül, hogy mindent elveszettnek érezne. Ám lopd csak el tőle kedvese egyetlen mosolyát, azonnal kijön a sodrából, és dühöngeni kezd. Nem ez az igazi, a nagy talány? Aminek az a magyarázata, hogy ezt az embert nem a tulajdonát képező dolgokon keresztül tartod a kezedben, hanem azon az értelmen, amelyet a dolgokat megkötő isteni csomóból nyer. Hogy inkább választja saját pusztulását, mintsem elpusztítsa azt, amire elcseréli magát, és aminek fejében nyeri élete táplálékát. E kettő között állandó a csere. Aki a tenger iránt hordoz szívében hivatást, elfogadja, hogy hajótöröttként haljon meg. És ha igaz, hogy a hajótörés pillanatában talán ugyanúgy lázong, vergődik, mint a vad a tőrbeesés pillanatában, mégiscsak az az igazság, hogy a páni félelemnek ez a kitörése nem számit - hiszen előre számol vele, elfogadja és nem méltatja figyelemre -, sőt, ellenkezőleg, tetszik neki az a bizonyosság, hogy egy napon majd a tenger okozza halálát. Mert amikor azt hallom, hogy panaszkodnak a rájuk váró rettenetes, kegyetlen halál miatt, én mást hallok ki ebből, nem asszonyszédítő kérkedést: a szerelem titkos kívánságát, bevallásának szemérmes elhallgatását.
Mert ezt esetben sincsen - sehol sincsen - olyan nyelv, amelyen ki tudnád fejezni magadat. Ha a szerelem kultúrájáról van szó, akkor azt mondhatod: ,,ő'', és így tolmácsolod érzéseidet, miközben azt hiszed, ,,ő'' róla van szó, pedig dehogy is őróla, hanem a dolgok értelméről van szó; azt hiszed, hogy ő azért van, hogy kifejezze azt a dolgokat Istenhez kötő csomót, ami életed értelme, és ami szerinted érdemes fellángolásaidra, holott ezeknek a szerepük az, hogy így és ne másként érintkezz a világgal. És egy csapásra oly hatalmassá legyél, hogy lelked, akárcsak a tengeri tritonkürtök füledbe zúgják az élet hangjait. ,,Az ország'' szót esetleg kiejtheti szád, ha bizonyos vagy benne, hogy megértenek, hogy olyan egészen egyszerű szót mondasz ki, amelyet a körülötted állók is úgy értenek, mint te, de akkor nem, ha lehet közöttük valaki, aki csak valaminek az összegét látja benne, és kinevet, mert az ő számára nem ugyanarról az országról van szó. Rosszul esne neked, ha azt hihetnék rólad, hogy életedet holmi kacatokat áruló bazárért áldozod fel.
Mert olyasféle ez, mint a belső megvilágosodás, amely többletként járul a dolgokhoz, magasabbrendű náluk, és bár értelmed nem tudja megragadni, szíved és lelked mégis evidensnek érzi. És jobban, vagy kíméletlenebbül, biztosabban kormányoz, mint bármi megfogható dolog (amiről azonban nem bizonyos, hogy rajtad kívül mások is megfigyelik ugyanakkor), és hallgatásra kényszerít, mert attól tartasz, hogy őrültnek vélnek, és a tökfejűekből gúnyt vált ki a neked megjelenő arc. Mert a gúnyolódás azonnal lerombolja, igyekszik kimutatni, hogy miből van. Hogyan válaszolhatnád neki, hogy itt valami egészen másról van szó, hiszen ez a más a lelked, nem pedig a szemed előtt jelent meg?
Gyakran töprengtem az ilyenfajta jelenéseken, az egyedülieken, amelyeket óhajthatsz, de amelyek szebbek, mint amilyenekre lázas éjszakáid reménytelenségében áhítozni szoktál. Mert amikor kételkedsz Istenben, azt szoktad kívánni, bárha úgy mutatkoznék meg előtted, mint a sétáló, aki betoppan hozzád - ám ilyenkor ki mással találkozhatnál össze, mint olyannal, aki veled egyenlő, hozzád hasonló, aki nem vezet el sehová, magányodba zár -, mert te nem az isteni fenség megnyilatkozását óhajtod, hanem színjátékot, vásári ünnepet, ami azonban végül is csak közönséges vásári szórakozást, Isten ellen berzenkedő csalódottságot szerezne számodra. (És hogyan kovácsolhatnál magadnak bizonyosságot ennyi otrombaságból?) Mert azt kívánod, hogy valami leszálljon hozzád, meglátogasson azon a szinten, amelyen és amilyen vagy, és minden ok nélkül lealázkodjon hozzád. Te azonban soha nem találsz így meghallgatásra, ahogyan én sem leltem istenkeresésem során, ellenben megnyílnak előtted a lelki birodalmak, és elkápráztatnak a jelenések, amelyek nem a szemek és nem az értelem, hanem a szív és a lélek számára vannak, feltéve, ha felfelé törekszel, és feljutsz arra az emeletre, ahol immár nem a dolgok vannak, hanem az őket megkötő isteni csomók.
És akkor már meghalni sem tudsz, mert meghalni annyit jelent, mint veszíteni. És mindent magad mögött hagyni. De most már nem visszavonulásról, feladásról, hanem beleolvadásról van szó. És egész életed meg van fizetve.
Jól tudod te ezt onnan, hogy a tűzvész alkalmával szembe néztél a halállal, mikor életeket akartál menteni. Meg onnan, hogy átéltél egy hajótörést.
Ezért látod azt, hogy az igazi megismerésre nyitott szemmel, a halált elfogadva halnak meg azok, akik magukat kifosztva, meglopva, megcsúfolva érezvén ordítottak volna a haragtól egyetlen, másra derített mosoly miatt.
És mondd csak nekik, hogy tévednek: nevetni fognak.
A te sápadt gyermekarcod láttára azonban, elaludt őröm, nem azért, mert magára hagytad a várost, hanem, mert a város hagyott el tégedet, nyugtalanság fog el az ország miatt, mivel azt látom, hogy immár nem képes ébren tartani az őreimet.
De bizonnyal csalódom, amikor a maga teljességében ér el hozzám a város éneke, és megkötve találom azt, ami te miattad felbomlott. És jól tudom, hogy várnod kellett volna, egyenesen, mint a gyertyaszál, hogy amikor majd eljön az órád, jutalmad az legyen, hogy ragyoghass, és hirtelen úgy megmámorosodj őrködő lépteidtől, mint valami csodálatos tánctól, amelyet a csillagos ég alatt jársz el a világ szemeláttára... Mert odalent, a sűrű éjszakában, vannak hajók, amelyek most rakják ki nemesfém- és elefántcsont-rakományukat, és te, bástyáimon vigyázó őrszem, szintén kiveszed részedet a védelmükből, abból, hogy arannyal, ezüsttel szépüljön az ország, amelynek szolgája vagy. Mert vannak valahol szeretők, akik hallgatnak, mielőtt meg mernének szólalni, és egymásra néznek, ki szeretnék mondani... mert ha az egyik megszólal, s a másik lehúnyja a szemét, a világ fog megváltozni. Te ezt a hallgatást védelmezed, Mert most száll el valahol a halált megelőző utolsó sóhaj. A körülállók fölébe hajolnak a haldoklónak, hogy magukba fogadják a szívből szóló szót, és megkapják az örökre szóló áldást, amelyet magukba fognak zárni, mihelyt elhangzott: őröm, te most egy halott utolsó szavát védelmezed.
Vigyázó katonám, nem tudom, hol végződik a te országod, amikor Isten az őrzők lelki világosságává tesz téged, vigyázó tekintetté e terület felett, ahol most te vagy az úr. És mit számít, hogy máskor te vagy az, aki a vacsoráról ábrándozol, miközben morgolódva végzed a rád kirótt soros munkát. Jó, ha alszol, és jó, ha mindent elfelejtesz. De nem jó, ha elfelejtkezés közben hagyod, hogy összeomoljon a házad.
Mert a hűség annyi, mint hűségesnek lenni önmagukhoz.
És én nem téged egyedül, hanem a társaidat akarom megmenteni. És elérni nálad a jól megépített lélekre jellemző állandó belső készenlétet. Mert nem rombolom le a házamat, amikor elmegyek hazulról. A rózsáimat sem vetem tűzte, ha már nem nézem őket többé. Új tekintetre várnak, amelytől nemsokára ismét kivirágzanak.
Megparancsolom hát fegyvereseimnek, hogy menjenek és fogjanak el. Halálra leszel ítélve, az elaludt őrszemek halálára. De megmarad az a lehetőséged, hogy magadba szállj, az a reményed, hogy elcserélhesd magadat, kínhalálod példájával, az őrzők éberségére.
Mert valóban szomorú dolog, ha azt az asszonyt, akit gyengédnek és gyermekin ártatlannak, bizakodónak és szemérmesnek látsz, a cinizmus, az önzés vagy a galádság fenyegeti, kihasználva védtelen jóindulatát és fenntartás nélküli hitét, és talán azt szeretnéd, bárcsak lenne körültekintőbb. Dehát nem az a megoldás, hogy bizalmatlannak, körültekintőnek és szerelmükkel fukarnak kívánod látni a faludbéli lányokat, mert ha ilyenné tudnád tenni őket, azt rombolnád le vele, amit meg szerettél volna védelmezni. Mert minden minőségben benne vannak önmaga elpusztításának a csírái. A nagylelkűségben az élősködő veszélye, amely végül is undort kelt benne. A szemérmességben a durvaság veszélye, amely előbb-utóbb bemocskolja.
A jóságban a hálátlanság veszélye, amely előbb-utóbb megkeseríti. Te azonban, hogy védeni tudd magadat az élet természetes kockázatai ellen, valamiféle már halott világot szeretnél. Mivel iszonyodsz a földrengésektől, megtiltod, hogy szépre építsék a templomot, nehogy szép templomot döntsenek romba.
Én tehát azokat az asszonyokat dicsőítem, akik bizalmat keltenek benned, jóllehet csak az ilyeneket lehet elárulni. Persze, ha az asszonyrabló ilyennel él vissza, szenvedni fogok miatta szívemben. És ha az a vágyam, hogy deli katonáim legyenek, akkor vállalom annak a kockázatát is, hogy esetleg elveszítem őket a háborúban.
Mondj hát le egymásnak ellentmondó kívánságaidról.
Mert bizony ezúttal is képtelen módon okoskodtál. Ugyanúgy, mint akkor, amikor előbb csodálattal övezted azt a csodálni való arcot, amelyet szokásod alakított ki, aztán gyűlölni kezdted a szokást, kényszernek érezted. És valóban az is volt, hiszen emberré válásra kényszerített. De miután leromboltad a szokásodat, kiderül, hogy éppen azt romboltad le, amit meg akartál menteni.
És valóban, mivel undorodsz a nemes lelkeket fenyegető durva beszédtől és ravaszkodástól, odáig süllyesztetted ezeket a nemes lelkeket, hogy otrombábbnak és ravaszabbnak igyekezzenek magukat mutatni.
Tudd meg, hogy nem hiába szeretem azt, amit veszély fenyeget. Mert egyáltalán nem kell sajnálkozni rajta, hogy veszély fenyegeti az értékes dolgokat. Hiszen éppen ebben fedezem fel kiválóságuk egyik feltételét. Szeretem a hű barátot, még ha kísértésbe esik is. Mert kísértés nélkül nincsen hűség, s nincsen barátom se. És elfogadom, hogy egyik-másik elbukjék, mert ezzel csak értékesebbé teszi a többit. Szeretem a bátor katonát, amikor állva fogadja a golyózáport. Mert ha nincsen bátorság, nincs többé katonám. Ezért elfogadom, hogy egyik-másik meghaljon, ha halálával a többinek a szívét erősíti.
És ha kincset hozol nekem, azt kívánom, oly törékeny legyen, hogy a szél is elfújhassa.
Szeretem a fiatal arcban, hogy fenyegeti az öregség, s a mosolyban, hogy egyetlen szó is játszva könnyhullássá változtathatja.
És ekkor világosodott meg előttem annak az ellentmondásnak a megoldása, amelyen annyit töprengtem. Mert sértett az a kegyetlen belső viaskodásom, amelyet akkor éreztem, amikor én, a király, az elaludt őrszem fölé hajoltam. Gyötört az a tudat, hogy elfogok egy boldog álomba merült gyermeket, és halálba küldöm, holott jóformán még fel sem tudta fogni rövid ébrenléte alatt, miért kell szenvednie az emberektől.
Mert felébredt előttem, kezével végigsimította a homlokát, aztán, engem fel sem ismervén, arcát a csillagok felé fordította, és halkan felsóhajtott amiatt, hogy újra magára kell vennie fegyverei terhét. Ekkor világosodott meg előttem, hogy ezt a lelket meg kell hódítanom.
Mellette én, a királya, a város felé fordultam, ugyanannak a városnak a levegőjét szívtam be látszólag, mint ő, de azért mégsem ugyanazét. És elgondolkoztam: ,,Abból a megrendítő belső viaskodásból, amit én most átélek, nincs számára semmi megmutatnivalóm. Nincs más értelmes tennivalóm, mint hogy megtérítsem, és rábízzam - nem ezeket a dolgokat, hiszen, akárcsak én, ő is látja és belélegzi, felméri és birtokolja őket, hanem - azt az arcot, amely rajtuk keresztül jelenik meg, és a dolgokat összekötő isteni csomó.'' Megértettem, az a fontos, hogy mindenek előtt megkülönböztessük a hódítást a kényszertől. Meghódítani annyit tesz, mint megtéríteni. Kényszeríteni egyet jelent a bebörtönzéssel. Ha meghódítlak, akkor embert szabadítok fel. Ha kényszerítlek, akkor embert tiprok el. A hódítás önmagad építése benned és általad. A kényszer: sorba rakott, csupa egyforma kő, amelyekből semmi sem születik.
Megértettem tehát, hogy minden embert meg kell hódítani. Azokat, akik virrasztanak, és azokat, akik alusznak, azokat, akik a bástyák tetején cirkálnak, és azokat, akiket az ő őrjáratuk védelmez. Akik örülnek az újszülöttnek, vagy akik siránkoznak a halott felett. Akik imádkoznak, és akik kételkednek. A hódítás azt jelenti, hogy megépítem a tartószerkezetedet, és felnyitom szellemedet a teli csűrökre. Mert vannak tavak, hogy elolthasd a szomjadat, ha valaki megmutatja az oda vezető utat. És én átplántálom beléd az én isteneimet, hogy világítsanak neked.
És nem kétséges, hogy gyermekkorban kell téged meghódítanom, különben végleges, kemény formát nyersz, és nem leszel képes új nyelvet megtanulni.