| 00 | 01 | 02 | 03 | 04 | 05 |
| LXI | LXII | LXIII | LXIV | LXV | LXVI | LXVII | LXVIII | LXIX | LXX |
| 07 | 08 | 09 | 10 | 11 | 12 | 13 | 14 | 15 | 16 | 17 | 18 | 19 | 20 | 21 |
Az ilyen emberek annak az erkölcsiségnek a szülöttei, amelyre az áruikat elhelyezni igyekvő kalmárok oktattak. Mivel azt hiszed, örömöd forrása a kapás és a vásárlás, hogyan is jutna eszedbe az ellenkezője, hiszen mindent elkövettek, hogy a tárgyakhoz láncoljanak.
Persze, igaz, a tárgy valóban nagy, ha hozzáadod magadat. Amikor megpróbáltad munkádat a kő ragyogására átváltani. Mert a drágakő ragyogása vallássá is válhat. Én ismertem is egy kurtizánt, aki romolhatatlan gyöngyökre cserélte el romlandó testét. Nem vetem meg az ilyen kultuszt. De alacsonyrendű a tárgy, ha úgy hajtod szolgálatodra, mint valami tömjénezőt. A valóságban ugyanis semmi tömjénezni való sincs benned.
De azért mégis játékot adok a gyermeknek, ő pedig elszalad kincsével, attól tartva, hogy visszaveszem tőle. De csak azért, mert ebben az esetben olyan bálványról van szó, amelyért már az első tövisbokrok megvérzik.
Elgondolkoztam a korlátlan hatalmon is, azon a nehézségen, hogy a piramis nem istentől lejt az emberek felé. Mert vedd csak az ország fejét: ha korlátlan úr, akkor természetes szükségszerűségként fogadod el, ugyanúgy, mint ha atyám hatalmas palotájában a tanácsteremből a pihenőházba akarsz menni, e felé a lépcső felé irányozd lépteidet, nem a másik felé, ezt és nem a másik ajtót nyitod ki, és hogyan is sajnálkozhatnál azon, hogy nem valami másik útvonalat választottál, hiszen másik út lehetősége fel sem merülhet előtted? És amiképpen semmi megalkuvás, gyávaság vagy lealjasodás nincsen abban, hogy erre az útra szántad rá magad, és ezt járod végig szabadon, ugyanúgy nincsen megalkuvás, gyávaság vagy lealjasodás abban sem, hogy meghajolsz az ország fejének a tekintélye előtt, mert ez a tekintély egyszerűen, emberi elhatározásoktól függetlenül szinte abszolút. Ám ha ő utána történetesen te vagy az ország első embere, és ha feletted gyakorolt hatalma nem szükségszerű keret, hanem politikai véletlen, egyes emberek vitatható ítéletének a gyümölcse, vagy netán sikeres ügyeskedés eredménye, akkor irigykedni fogsz rá. Mert csak arra irigykedünk, akinek a helyét magunk is elfoglalhattuk volna. Melyik néger irigykedik a fehér emberre? Melyik ember irigyli igazán a madarat azzal a gyűlöletet szülő irigységgel, amelyik elpusztítani igyekszik a másikat, hogy a helyébe léphessen? Persze, nem ítélem el becsvágyadat, amikor alkalma nyílik megmutatkozni, mert a becsvágy az alkotás vágyának a jele lehet. De elítélem az irigységedet. Mert akkor fondorkodni fogsz ellene, cselszövevényeidbe bonyolódva megfeledkezel az alkotásról, amely kizárólag az egyesnek az összesen át való csodálatos együttműködése. Mert, miután ítéletet mondtál felette, már meg is veted. Mert azt nehézség nélkül elfogadod, hogy a másik föléd kerekedhessen, ha hatalmasabb, azt azonban hogyan is tudnád elfogadni, hogy ítélőképességével, igazságosságával vagy szívének nemességével bizonyuljon nálad erősebbnek? De ha megveted őt, akkor ki fog megjutalmazni munkádért azzal, hogy kifejezi irántad való megbecsülését? A megvetett embertől szármaró megbecsülés valóságos gyalázat. Ilyen esetben az emberek közötti kapcsolatokat fojtogatónak fogod érezni.
Mindenekelőtt azonban, ha ilyen ember ad neked parancsot, megaláz vele, sőt lesz is rá gondja, hogy megalázzon, mert így jobban megalapozza uralmát. Holott csak az ülhet veled egyenlőként asztalhoz, és kérdezhet, csodálhatja tudásodat, örülhet erényeidnek, aki úgy úr, ahogyan fal a fal, anélkül, hogy ezen örvendenie kellene, hiszen ez egyszerűen így van.
Én például elmegyek alattvalóim legalacsonyabbikához, és leülhetek az asztalához. Ő pedig letörli az asztalt, a parázsra helyezi a vízmelegítőt, és jelenlétem úgy hat rá, mintha az Isten látogatta volna meg. De vajon az épületnek melyik köve vetné szemére a zárókőnek, hogy éppen ő a zárókő? A zárókő meg hogyan nézhetné le bármelyik követ? Már ott is ülünk egymással szemben, két egyenlő ember. Ez az egyetlen egyenlőség, amelynek jelenléte van. Mert ha szántóföldjéről kérdezgetem, nem azért teszem, mintha hiúságának legyezgetésével aljas módon meg akarnám magamnak nyerni - nincs nekem szükségem az ő elismerésére -, hanem azért, mert okulni akarok. Mert az a kérdezősködő, akit nem érdekel a saját kérdése, megveti a másikat. És ha a másik ezt észreveszi, már tapogatja is kését a tüszőjében. Én azonban arra voltam kíváncsi, mennyit nyom egy olajfa bogyótermése, és ezt azért kérdeztem, hogy ajándékot kapjak.
Mert én az embert látogattam meg. Az ember vendégszeretetét élveztem. Persze, ez az ember is kapott tőlem ajándékot, még dédunokáinak is mutogatni fogja azt a helyet, ahol ültem.
Sőt, mivel hatalmamat semmi sem fenyegeti, mivel nincs szükségem lassítani vagy siettetni intézkedéseimet nagyságot nélkülöző indítékok miatt, még hálát is érezhetek, s ha rám mosolyog, ha megtisztel és birkát süt, hogy megvendégelhessen, olyasmit kapok tőle, ami az embertől jön, valamit, ami olyan, mintha ő kapná tőlem. Az ajándékok, mint a kilőtt nyílvesszők, a szívemig hatolhatnak. Isten is szívesen fogadja legegyszerűbb gondolataidat és legjelentéktelenebb tetteidet, még a sivatagi egyszerű koldus déli imádságát is, míg a vitatható kis fejedelmecskének, ha szívedben úgy érzed, hogy meg kell tisztelned, valami egészen rendkívüli ajándékot kell kieszelned, mert ő ajándékod rendkívüliségén méri le önnön dicsőségét.
Ellenben ez a másik, amikor a kút csikorgó fogantyúját forgatva felhúzza a vödröt, aztán a kút kávájára billenti, és közben az egész ember egy merő mosoly egyszerű kis győzelme felett - majd meggörnyedve odahozza hozzám a napsütésben egészen a fal árnyékáig, ahol várom -, és teletölti poharamat a vödör rejtette üdeséggel, valósággal megfüröszt szeretetében.
Aztán eszembe jutott a kurtizánok és a szerelem nagy példája. Mert tévedsz, ha önmagukért hiszel az anyagi javakban. Ahogyan nincsen hegytetőről eléd táruló táj, csak ha magad alkottad meg felkapaszkodásod erőfeszítésének árán, nincsen ez másként a szerelemben sem. Semminek sincsen önmagában értelme, mert e dolgok igazi értelme mindig a szerkezetük. Márványból kifaragott arcod nem orr, fül, áll meg egy másik fül összege, hanem az őket egymáshoz fűző izomrendszer. Összeszorított ököl, amely fog valamit. A költemény igazi arca sem a csillagban vagy a hetes számban vagy a forrásban rejlik, hanem abban az egyetlen kapcsolatban, amelyet én alkotok, amikor arra kényszerítem a Göncölszekér hét csillagát, hogy megfürödjön a forrás vizében. Persze, egymáshoz kapcsolt tárgyak kellenek ahhoz, hogy kitűnjék a kapcsolat. De ennek ereje nem magukban a tárgyakban van. Nem a drótszál, sem tartószerkezete, sem egyéb más része az, ami a rókacsapdát teszi, hanem az összeállítás módja, ami alkotás, meg a róka, amelynek már hallod is a hangját, mert fogva van. Így tudlak én, az énekes, a szobrász vagy a táncos, csapdámba ejteni téged.
És így van ez a szerelemmel is. Mit várhatsz a kurtizánoktól? Mi egyebet, ha nem a test megnyugvását az oázis meghódítása után? Mert a kurtizán nem kíván tőled semmit, nem kényszerít rá, hogy legyél. Ám amikor kedvesednek segítségére kívánsz sietni, a szerelemben szívedet elárasztó hálaérzet azért árad el rajtad, mert felébresztette a benned szendergő arkangyalt.
Nem a könnyedség teszi a különbséget, hiszen ha szeretsz valakit, és ő is szeret téged, elég kitárnod a karodat, hogy magadhoz ölelhesd. A különbség az adásban van. Mert a kurtizánnak nem lehet ajándékot adni, mivel eleve neki járó adónak tekinti, bármit viszel neki.
És ha adót vetnek ki rád, akkor tiltakozol ellene. Mert itt van az eltáncolt tánc értelme. És a sereg, amelyik szegényes, még sok- sok mindenre szolgáló zsoldjával a zsebében szétszéled a város bordélynegyedében, úgy alkuszik a szerelemre, úgy vásárolja, mint az ennivalóját. És amint az élelem képessé teszi az újabb sivatagi menetelésre, a pénzem vett szerelem is megnyugtatja testét, és képessé teszi a magány elviselésére. Igen ám, csakhogy eközben egytől-egyig boltossá lesznek, és semmiféle felbuzdulást nem éreznek az ilyen szerelemben.
Mert ahhoz, hogy adni tudj a kurtizánnak, gazdagabbnak kellene lenned még a királynál is. Amit a kurtizánnak viszel, azt ő egyedül önmagának köszöni, sikerét egyedül magának tulajdonítja, büszke rá, hogy oly ügyes és oly szép, hogy ennyire meg tudott sarcolni. Ebbe a feneketlen kútba akár ezer, aranyat hordozó karaván terhét is beledobhatod anélkül, hogy adni kezdtél volna. Mert az adáshoz kell valaki más is, aki kapjon.
Katonáim ezért simogatják esténként kezük sima hátával a rabul ejtett sivatagi rókát, és éreznek közben valami homályos szeretetfélét, mert abban az ábrándban ringatják magukat, hogy adnak valamit ennek a kis vadállatnak, és ha védelmet keresve odasimul a szívükhöz, valósággal megrészegülnek a hálától.
Ám keress nekem ebben a bordélynegyedben egy olyan kurtizánt, aki egyszerre csak úgy érzi, hogy szüksége van rád, és a válladhoz simul!...
Előfordul azonban, hogy valamelyik katonám, aki se nem gazdagabb, se nem szegényebb, mint a többi, úgy tekint a pénzére, mint szélnek szánt magvaira a fa, mert ő katona, és megveti a készletgyűjtést.
Ez a katonám bőkezűségének nagyszerű érzésétől eltelve sétál éjszaka az örömtanyák körül. Mint aki árpát készül vetni, és most nagy léptekkel halad a magvak befogadására méltó vörös mezők felé.
Katonám valósággal szórja az aranyát, nem kivájna megtartani magának, és mind közül egyedül ő ismer szerelmet ezen az éjszakán. Sőt talán még ezekben az asszonyokban is fel tudja ébreszteni, mert itt most másféle táncot lejtenek, és ebben a táncban valóban kapnak valamit.
Mondom neked, a nagy tévedés az, ha nem veszed tudomásul, hogy egészen más dolog kapni, mint elfogadni. Kapni mindenek felett ajándék, önmagunk odaajándékozása. Nem az a fösvény, aki nem teszi magát tönkre ajándékozással, hanem az, aki nem adja cserébe saját arcának ragyogását a te adományodért. Fösvény a föld, ha nem szépül meg attól, hogy magot vetettél belé.
Kurtizánok és részeg katonák körül is felragyog néha a fény.
Az idő tájt fosztogatók fészkelték be magukat országomba. Mert többé már senki sem teremtett embert. És az átlelkesült arc sem maszk, hanem üres doboz fedele volt.
Mert Élet-rombolásról Élet-rombolásra haladtak. És immár nem látok köztük semmi olyat, ami megérdemli, hogy meghaljunk érte. Tehát azt sem, hogy éljünk. Mert élni csak azért tudsz, amiért elvállalod a halált. A régi épületeket használták hát el, élvezve az összeomló templomok robaját. Ám a leomló templomok semmit sem hagytak maguk után cserébe. Az emberek tehát a saját maguk kifejezésére való képességüket rombolták le. Az embert rombolták le.
Olyan is akadt közöttük, aki helytelen utakon kereste örömét. Mert először így beszélt: ,,A falu.'' Meg a falu mindenekkel való dacolása, szokásai és kötelező szertartásai. Amiből lelkes faluközösség született. De aztán mindent összezavart. Örömét nem a megvalósult, lépésről lépésre formálódó struktúrában kereste, hanem abban, hogy betelepszik valami készbe, például a kész költeménybe. De hiú az ilyen remény.
Ugyanúgy jártak azok is, akik nagynak látván az embert, szabadságot kívántak számára. Mert azt tapasztalták, hogy a kényszer megtöri az erős embert. És valóban, ugyanakkor, amikor hozzásegít, hogy megvalósulj, az ellenség egyúttal korlátokat is állit eléd. De pusztítsd csak el az ellenségedet, és még megszületni sem leszel képes.
Például ez az ember is azt hitte, hogy a felhalmozott készletek jelentik az örömöt. Hogy az öröm egyszerűen a tavasz élvezése. Csakhogy gyenge a tavasz zamata, ha vegetáló lénnyé válva egyszerűen csak élvezed. Akárcsak a szerelem íze, ha egy arctól várod, hogy boldoggá tegyen. Mert csak az olyan mű nyújt valamit, amely szenvedés: hogyan csendülhetne fel benned a gályarabok éneke és az elérhetetlené, ha előzőleg nem teremtetted meg magadban az elérhetetlent ezer gyötrelem, és a gályákat sorsod könyörtelensége árán?
Aki sokáig evezett reménytelenül a hajnal fele, átérzi a gályákon felcsendülő éneket, és aki szomjazott a homoksivatagban, átérzi az elérhetetlen dalát. De nincs mit adni neked, ha nem szenvedtél, mert nincsen benned senki.
És a falu sem az a költemény, amelybe egész egyszerűen belecsücsülhetsz a vacsora langyos gőzében, az emberek testvériségében és a hazatérő jószág jó szagában, élvezve az ünnepnap tiszteletére a főtéren gyújtott örömtüzet - mert mit termékenyíthet meg benned az ünnep, ha nem visszhangzik valami máson? Ha nem felszabadulás emléke a rabszolgaság után, szeretet a gyűlölet után vagy csoda a reménytelen kétségbeesésben. Nem lennél sem boldogabb, sem boldogtalanabb, mint bármelyik barmod. De a falu lassan épült fel benned, és hogy azzá legyen, ami, lassan hágtál fel a hegyre. Mert szokásaimban és hagyományaimban formáltalak, a te lemondásaiddal és kötelességeiddel, elmaradhatatlan haragjaiddal és megbocsátásaiddal, régi hagyományokat trónjuktól megfosztó új hagyományaiddal - nem holmi képzelet szülte falu indítja ma este énekre a szívet - így túlságosan könnyű lenne embernek lenni -, lassan megtanult zene ez, amely ellen eleinte sokáig küzdöttél.
De te betelepszel ebbe a faluba, a szokásaiba, és miközben élvezed ki is fosztod őket, mert ezek a szokások nem mulatságok nem játékok, és ha csupán szórakozásnak tekinted őket, senki sem fog többé hinni bennük. És semmi sem marad belőlük. Sem neked, sem nekik.
Atyám így szólt: ,,A rendet én teremtem meg. De nem az egyszerűség és a takarékosság szempontjai szerint. Mert nem arról van szó, hogy időt nyerjünk. Engem nem érdekel, vajon kövérebbek lesznek-e az emberek, csűröket emelnek-e templomok helyett vízvezetékeket készítenek-e zeneszerszámok helyett: megvetvén minden zsugori és hiú emberi társadalmat, még ha bőségben fürdik is, számomra az a lényeges, hogy tudjam, milyen fajta emberről lesz szó. Engem csak az érdekel, aki sokáig fürdött a templom elveszett idejében vagy a Tejút lelket tápláló bámulásában, aki választ soha nem nyerő imádsággal gyakorolta szívét a szeretetre (az imádságot megfizető választól csak még zsugoribb lenne az ember), akiben gyakran talált visszhangra a költemény.''
,,Mert azt az időt, amelyet megtakarítok a templom építésén, amely olyan, mint célja felé lassan haladó hajó, vagy a költemény szépítgetésén, amelytől megpendülnek az emberi szívek, nem arra kell felhasználnom, hogy hizlaljam az emberi fajt, hanem hogy nemesebbé tegyem. Ezért tehát költeményeket fogok írni, és templomokat emelek.''
,,Így például jól tudom, mennyi idő megy veszendőbe temetésekkel, mert emberek azzal foglalatoskodnak, hogy kiássák a földet, és beletemessék a halott földi maradványait, holott ezt az időt szántásra, aratásra használhatták volna fel, mégis megtiltom halottégető máglyák rakását, mert engem nem érdekel az így nyert idő, ha ugyanakkor elveszítem a holtak szeretetét. Mert nem leltem szebb jelképet az elhunyt szolgálatára, mint a sírt, amelyhez lassú léptekkel járulnak a hozzátartozók, keresve sírkövét a sírkövek között, és tudván, hogy úgy tért meg a földbe, mint ha leszüretelték volna, visszaváltozva a természet kenyértésztájává. De mégis tudván, hogy marad belőle valami, egy ereklye a csontkamrájában, egy valaha simogató kéz formája, a koponya csontja, e kincses láda, amely persze üres, de valaha rengeteg csodával volt tele. És megparancsoltam, hogy - ha lehetőség nyílt rá - valami még hasznosabbat, még költségesebbet építsenek, házat minden egyes halott számára avégből, hogy ünnepnapokon ott gyűlhessenek össze az emberek, és megértsék - nem ki-ki a maga külön értelmével, hanem a lélek és a test minden indulatával -, hogy holtak és elevenek egymáshoz tartoznak, egyetlen, szüntelenül tovább növekvő fát alkotnak. Mert hozzászoktam, hogy ugyanazt a költeményt, ugyanazt a hajóformát, ugyanazt az oszlopot lássam áthaladni a nemzedékek során, szépülve és megtisztulva, mert az ember veszendő ugyan, ha a túlságosan közel hajló rövidlátók módján szembe nézzük, de nem veszendő vetett árnyékában, maga után hagyott visszfényében. És ha megtakarítom a holtak elföldelésére, a holtak házának építésére elvesztegetett időt, és ha ezt az elveszet időt arra akarom felhasználni, hogy összeláncoljam a nemzedékeket, hogy e láncon keresztül művem oly egyenesen törjön a nap felé, mint a fa, ha én ezt a magasba törést emberhez méltóbbnak jelentem ki, mint hasunk kerületének a növelését, akkor az így nyert és rendelkezésemre álló időt, miután jól megfontoltam a rendeltetését, megint csak a halottak eltemetésére fogom felhasználni.''
,,Az a rend, amelyet én alapozok meg - mondotta atyám -, az élet rendje. Mert azt mondom, hogy a fa rendben van, jóllehet egyszerre gyökér, törzs, ágak, levelek és gyümölcsök, és azt mondom, hogy az ember rendben van, jóllehet értelem és szív, és nem korlátozódik egyetlen hivatásra, mint például a szántás-vetés vagy fajtájának a továbbszaporítása, hanem egyszerre az, aki szánt és imádkozik, szeret és ellenáll a szeretetnek, dolgozik és megpihen, és hallgatja az este felcsendülő énekeket.
,,Egyesek azonban felismerték, hogy a dicsőséggel övezett országok rendben vannak. A logikus elmék, a történészek és a kritikusok pedig elhitették velük, hogy az országok rendje az ő dicsőségük szülőanyja, pedig én állítom, hogy rendjük is, dicsőségük is kizárólag buzgalmuk gyümölcse. Hogy rendet teremthessek, szeretni való arcot teremtek. De ők a rendet úgy állítják elénk, mint valami önmagában való célt, aztán addig vitatkoznak rajta, addig-addig tökéletesítik, míg ez a rend tulajdonképpen takarékoskodássá, egyszerűséggé válik. Arról persze nem beszélnek előtted, amit nehéz kifejezni, holott semmi igazán fontosat nem lehet szavakkal kifejezni; én még nem találkoztam olyan tanárral, aki meg tudta volna nekem mondani, miért szeretem a csillagfényes sivatagi éjszakák szelét. Gyakorlati kérdésekben egyetértenek, mert a hasznosságot kifejező nyelv nem okoz gondot. És a meghazudtolástól való félelem nélkül ki lehet jelenteni azt, hogy három zsák árpa jobb, mint egy. Jóllehet én úgy vélem, többet nyújtok az embereknek, ha egyszerűen arra kötelezem őket, hogy időnként éjszaka csillagfénynél meneteljenek a sivatagban, hogy aztán ihassanak abból az italból, amelyiktől tágul a szívük.''
,,A rend jele, nem pedig oka a létnek. Amint a költemény terve is jele annak, hogy elkészült, jegye a tökéletességének. Nem valamiféle terv szerint dolgozol, hanem azért, hogy valami tervszerűség valósuljon meg. De lám, ők így beszélnek tanítványaikhoz: »Nézzétek csak ezt a nagy alkotást és a rendet, amely belőle sugárzik. Gyártsatok hát nekem előbb rendet, mert így lesz nagy a művetek. Holott ebben az esetben a mű élettelen csontváz, múzeumi selejt lesz csupán.«''
,,Én megalapozom a birtok szeretetét, és lám, egyszerre minden elrendeződik: a bérlők, a pásztorok és az aratók rangsora, felettük a család atyja. Ahogy a kövek is rendben sorakoznak a templom körül, mihelyt arra kényszeríted őket, hogy Isten dicsőségét szolgálják. Mert ilyenkor az építészek szenvedélyes buzgóságából születik a rend.''
,,Ne botolj hát meg szavaidban. Ha az életet írod elő, akkor a rendet alapozod meg, de ha a rendet írod elő, akkor a halált kényszeríted az emberekre. A rend a rendért az élet torz mása.''
Ám foglalkoztatni kezdett a dolgok ízének a problémája. Láttam, hogy az egyik tábor lakói szép fazekastárgyakat készítenek. A másikéi meg rútakat. És világosan megértettem, hogy a szép kerámiák gyártásának nincs szavakban megfogalmazható törvénye. Hogy ebben nem segít sem a tanulóévekre fordított költség, sem versengés, sem díjak. Sőt azt is megfigyeltem, hogy azok, akiknek becsvágyát nem a tárgy minősége fűti, hiába szentelik munkájuknak éjszakáikat, csupán nagyképű, közönséges és bonyolult tárgyakat képesek alkotni. Mert átvirrasztott éjszakáikat tulajdonképpen pénzéhségük, gyönyörhajhászásuk vagy hiúságuk, vagyis önmaguk szolgálatába állították, és nem Istenben cserélték el magukat olyan tárgyra, amely áldozat forrásává és Isten képévé lesz, amelyben egybeolvadnak a ráncok és a sóhajok, az elnehezült szempillák és az anyag gyúrásától reszkető kezek, a munkában töltött napra következő esti megelégedés és a lelkes munkában való kifáradás. Mert én csak egyetlen termékeny cselekvést ismerek, az imádságot, de azt is tudom, hogy minden cselekvés imádság, ha önmagunk odaajándékozása azért, hogy megvalósuljunk. Olyan vagy, mint a fészkét építő madár, a fészek pedig meleg, olyan vagy, mint a mézet csináló méh, a méz pedig édes; mint az az ember, aki a vázát a váza szeretete miatt gyúrja, tehát szeretetből, tehát imádságból. Hiszel abban a költeményben, amelyet azért írtak, hogy pénzt kapjanak érte? Ha a költemény kereskedelem tárgya, akkor már nem költemény. Ha a váza verseny tárgya, többé nem urna, nem Isten képe. Hanem hiúságod vagy alacsonyrendű étvágyaid jelképe.
Jöttek mások is, még amazoknál is ostobábbak, okoskodásaikkal, magyarázataikkal és hibátlan érvelésükkel. Én azonban tudom, hogy a szó csak jelöl, de nem ragad meg, és a beszédek csupán a gondolat menetét tárják fel, de sem nem cáfolják, sem nem bizonyítanak mellette, ezért nevettem rajtuk.
,,Ez a vezér nem hallgatott a tanácsaimra - magyarázta nekem az egyik -. Pedig megjósoltam neki, mi fog bekövetkezni...''
És igaz, hogy ennek az okoskodónak a szóáradata akkor valóban olyan képeket is sodort magával, amelyekhez a jövő hajlandó volt hasonlítani - mint ahogyan más alkalommal viszont ugyanennek a véget nem érő szóáradata ellenkező képeket hömpölygetett: hiszen mindenki mindent megmondott. Ám száz szónak is egy a vége, én az olyan tábornokot, aki, miután felállította seregeit, mérlegelte esélyeit, kiszimatolta a lehetőségeket, megfigyelte, mikor alszik az ellenség, kiszámította, mennyi időt vesz igénybe katonái felriasztása, egyszerre megváltoztatja a terveit, átcsoportosítja parancsnokait, megváltoztatja a csapatrészek menetirányát, és rögtönözve száll harcba csak azért, mert valami útjába kerülő semmirekellő alak öt percen át egy szillogizmusokra felépített nevetséges szóáradatot zúdít rá, én az ilyen tábornokot elcsapom, börtönbe záratom, és még csak az időmet sem vesztegetem azzal, hogy enni adjak neki.
Mert én azt szeretem, aki a kenyérdagasztó mozdulataival jön hozzám, és így beszél:
,,Érzem, hogy odaát azok már készek engedni, ha kényszeríted őket. De készek megtáltosodni is, ha magas lóról szólsz hozzájuk. Mert kényesek rá, hogy hogyan beszélsz velük. Meglestem őket alvás közben, nem tetszett az álmuk. Láttam, hogyan ébrednek fel, láttam őket evés közben...''
Szeretem azt, aki ért a tánchoz és táncol. Mert csupán ebben van igazság. Aki hódítani akar, annak mindent a hódításra kell feltennie. A gyilkosság sikeres végrehajtásához is teljes odaadás kell. Kardodat a kardnak feszíted, acél táncol acélon. De láttad valaha, hogy valaki harc közben tanakodik? Hol van ideje tanakodásra? És a szobrász? Nézd, hogyan táncolnak ujjai az agyagban, mert most éppen a hüvelykujjával igazította helyre, amit a mutatóujja elrontott. Hogy látszólag az ellenkezőjét csinálja, de csak látszólag, mert egyedül a szó jelent valamit, de a szavakon kívül nincs ellentmondás. Az élet se nem egyszerű, se nem bonyolult, se nem világos, se nem homályos, se nem ellentmondó, se nem összefüggő. Az élet egyszerűen van. Csak a szó rendezi vagy komplikálja, teszi világossá vagy homályossá, bontja szét vagy rója egybe. És ha egyet jobbra, egyet balra ütöttél, abból nem két ellenkező igazságot, hanem a találkozás egyetlen igazságát kell levonnod. Mert csupán a tánc alkalmazkodik az élethez.
Akik logikus érvekkel, nem pedig szívük gazdagságával hozakodnak elő, és azért vitatkoznak, hogy végül is ésszerűen cselekedjenek, sohasem fognak cselekedni, mert akad majd ügyesebb, aki szillogizmusaikkal még jobb érveket szegez szembe, amelyekre, kellő gondolkodás után, ők még jobb érvekkel fognak felelni. És ez így megy majd örökké, ügyes ügyvéd ügyesebb ügyvédre talál. Mert nincsenek bizonyítható igazságok, kivéve a múlt igazságait, amelyek azért olyan világosak, mivel már vannak. És ha ésszel akarod megmagyarázni, miért nagy ez vagy az a mű, sikerülni fog. Mert előre tudod, hogy mit kívánsz bebizonyítani. Csakhogy az alkotás nem ebbe a tartományba tartozik. Adhatsz köveket a könyvelődnek, nem fog belőlük templomot építeni.
Nézd csak, értelmes műszaki embereid úgy vitatkoznak fogásaikon, mintha sakkoznának. És én szívesen el is ismerem, hogy végeredményben a biztos lépést fogják megjátszani (jóllehet még ebben sem vagyok egészen bizonyos; sakkozás közben ugyanis egyszerű elemekkel játszol, az élet dilemmái azonban nem kiszámíthatók. Meg tudja-e nekem mondani bárki számítások alapján, hogy ha valami okból a pénzsóvár és hiú ember e két hibája összeütközésbe kerül egymással, melyik lesz a győztes: a zsugorisága-e vagy a hiúsága?) - - Szóval lehet, hogy a legbiztosabb lépést fogja megjátszani. De közben megfeledkezett az életről. Mert a sakkjátékban ellenfeled nem tolja előre a bábut mindaddig, amíg nem méltóztattál lépni a tiéddel. Vagyis a sakkban minden az időn kívül történik, amelyik ott nem táplál, nem növel fát. A sakkjáték úgyszólván kívül esik az időn. Az életben viszont fejlődő szervezet van. Szervezet, nem pedig okok és okozatok egymásutánja - még ha aztán tanítványaid elkápráztatására felfedezed is őket. Mert ok és okozat csupán egy másik képesség visszfénye: az irányítandó alkotóképességé. Az életben ellenfeled nem vár. Ő talán már húsz lépést is megjátszott, mielőtt te az első bábut elmozdítod a helyéről. Ezért a lépésed már értelmetlen. De miért is várna? Láttál te valaha olyan táncost, aki vár? Kötve van ellenfeléhez, és így uralkodik felette. Akik csűrik- csavarják a dolgokat, bizonyos vagyok benne, elkésnek. Ezért hívom meg országom kormányába azt, aki oda belépve egymást helyesbítő tetteivel azt bizonyítja, hogy olyan tésztát gyúr, amelyik nem ragad hozzá az ujjaihoz.
Az ilyet én állandósult jellemnek tartom, míg a másikat az élet arra kényszeríti, hogy minden percben új logikát építsen magának.
Megvilágosodott előttem az ember egy másik igazsága is, az, hogy a boldogság mit sem jelent számára - és hogy az érdek sem jelent neki semmit. Mert egyetlen érdek mozgatja, az, hogy sokáig éljen, hogy életben maradjon. A gazdagot, hogy tovább gazdagodjon, a tengerészt, hogy tovább hajózzon, a rablót, hogy lesben álljon a csillagos ég alatt. De láttam, milyen könnyű szívvel megvetette mindegyikük a boldogságot, valahányszor ez a boldogság csupán gondtalanságot és biztonságot jelentett. Ebben a fekete városban, ebben a tenger felé csordogáló szennycsatornában egyszer az történt, hogy atyám szíve megesett a prostituáltakon. Romlott fehér zsiradékként úsztak a szenny felett, és megrothasztották az átutazókat.
Atyám megparancsolta fegyvereseinek, hogy fogdossanak össze közülük néhányat, mint ahogyan a rovarokat fogdossuk össze, hogy szokásaikat tanulmányozhassuk. Ott cirkált hát a járőr a rothadó város lucskot izzadó falai között. Mocskos bódéjukból ki-kinézve, amelyből valósággal ragacsos masszaként áradt az áporodott konyhaszag, az emberek ott látták a várakozó lányt; fakó, ólomszürke arccal üldögélt zsámolyán a cégérül szolgáló lámpa alatt, maga is épp oly szomorúan, akárcsak az utcai lámpa az esőben, elnehezedett merev baromarcán sebként nyíló mosollyal. Az volt a szokása, hogy valami egyhangú dalt dúdolt, így próbálta felkelteni a járókelők figyelmét, akárcsak azok a lágy testű medúzák, amelyek ragadós váladékukkal ejtik tőrbe áldozatukat. Így töltötték be a kis utcát a kétségbeesett litániák. Aztán, ha egy-egy férfi hagyta magát becsalogatni, bezárult mögötte néhány pillanatra az ajtó, és megtörtént a szeretkezés a legnyomorúságosabb körülmények között, miközben egy pillanatra abbamaradt a litánia, átengedve helyét a sápadt szörny-nő szaggatott lihegésének meg a katona konok hallgatásának, aki ettől a fantomtól vásárolta meg magának azt a jogot, hogy ne gondoljon többé szerelemre. Azért jött ide, hogy gyötrő álmokat hallgattasson el, mert talán éppen pálmák és mosolygó lányok honából érkezett. És a távoli hadjáratok során lassacskán elviselhetetlenül súlyos erdővé sűrűsödött szívében a pálmaligetek képe. A patak gyötrő muzsikává, a lányok mosolya, langyos keblük és a ruha alatt alig-alig áttetsző testük, a mozdulataikon eláradó báj, mind-mind egyre emésztőbb, szívet mardosó fájdalommá lett benne. Ezért használta fel sovány zsoldját arra, hogy az örömtanyák negyedétől kérje, szabadítsa meg álmaitól. És amikor újra megnyílt az ajtó, önmagába zárkózva, érzéketlenül, megvetéssel tele ismét földet érzett a lába alatt, miután néhány órára megfosztotta színeitől egyetlen kincsét, amelynek már képtelen volt elviselni a fényét.
Szóval visszajöttek a fegyvereseim, és magukkal hoztak néhány prostituáltat, megannyi korallállatkát, akiket valósággal elvakított az őrszoba kíméletlen lámpafénye. Atyám pedig megmutatta nekem őket:
,,Most megtanítlak rá, mondotta, mi az, ami mindenek felett kormányozza az embert.''
Új ruhákba öltöztette az asszonyokat, mindegyiket üde, tiszta, szökőkúttal ékes házba telepítette, s aztán megparancsolta, hogy finom csipkéket készíttessenek velük. És olyan bért biztosított számukra, hogy a kétszeresét keressék annak, amit azelőtt kerestek. Aztán megtiltotta, hogy felügyeljenek rájuk.
,,Semmi kétség - mondotta -, ezek a szomorú, mocsárból kihalászott penészvirágok most boldogok. Tiszták, csendesek, nyugodtak...''
Ám mégis egymásután tünedeztek el, és visszaszöktek a kloákájukba.
,,Mert - magyarázta atyám - siratták a nyomorúságukat. Nem azért mintha valami ostoba szeretet fűzné őket a nyomorhoz a boldogság ellenében, hanem azért, mert az ember elsősorban a saját sűrűjét keresi. És az igazság, hogy a fényes ház, a csipke meg a friss gyümölcs csupán felüdülés, játék, tétlenség. Ők azonban képtelenek voltak ezt elfogadni életformájuknak, unatkoztak benne. Mert sokáig tart, amíg ráérez az ember a fény, a tisztaság és a csipke ízére, ha közben meg kell szűnnie üdítő látványnak lenni, hogy kapcsolat-hálóvá, kötelezettséggé és igénnyé váljék. Ezek a nők kaptak, de adni nem adtak semmit. És, lám, fájó szívvel gondoltak - nem azért, mert keservesek voltak, hanem annak ellenére, hogy keservesek voltak - a várakozások nyomasztó óráira, miközben mereven lesték az ajtó fekete nyílását s a benne óráról órára megjelenő éjszakai ajándékot, a konok tekintetű, gyűlölettel teli éjszakai vendéget. Sajnálták azt a lényüket meghatározatlan méreggel elárasztó könnyed szédületet, amikor az ajtót betaszító katona olyan tekintettel nézett rájuk, amilyennel a billogos barmot nézik, a torkát keresve... Mert bizony előfordult egyikkel-másikkal, hogy mint valami tömlőt, egyszerűen kilyukasztották az elnémító tőrrel, hogy aztán tégla- vagy cseréphalmaz rejteke alól előkeressék összegyűjtött ezüstpénzeit.''
,,Lám, bánkódtak a mocskos odú miatt, amelyben egymás között lehettek amikor a rendeletek értelmében végre bezárultak az örömtanyák ajtai, és teájukat szürcsölgetve vagy keresményüket számolgatva szidalmazták egymást, jövendőt mondattak maguknak obszcén tenyerükből. És talán éppen ilyen házakat, ilyen kúszó virágokat jósoltak nekik, amilyenekben és amelyek között akkor náluk méltóbbak laktak. Mert az ilyen álomban épített házban az a csodálatosan szép, hogy saját magunk helyett átszellemült, megnemesedett énünket fogadja magába. Akárcsak az utazás, amelytől majd meg fogsz változni. De ha aztán bezárlak ebbe az álompalotába, akkor magad vonszolod magad után régi vágyaidat, régi keserűségeidet, régi undoraidat, magad sántítasz benne, ha sánta vagy, mert nincs bűvös ige, amely más emberré tudna változtatni. Csak lassan, kényszerek és szenvedések segítségével tudlak arra kényszeríteni, hogy bújj ki a bőrödből, valósulj meg végre. Csakhogy ez a lány egyáltalán nem vedlette le régi énjét attól, hogy most egyszerű és tiszta környezetben ébred fel és ásítozik; nem lévén immár kitéve annak, hogy ütlegelni kezdik, ezentúl feleslegesen húzza be a nyakát, ha kopogtatást hall az ajtaján, és ugyancsak feleslegesen reménykedik az újabb kopogtatáskor, mert éjszakai ajándék sincs többé számára. Mivel nem fáradtak gyalázatos éjszakáiktól, nem élvezik a hajnal hozta felszabadulást sem. Lehet ezentúl kívánatos a sorsuk, de ennek ellenében elvesztették azt a lehetőséget, hogy mindig más jóslatoktól függően minden estétől mást várjanak, és csodálatosabb életet éljenek a jövőben, mint amilyet ember valaha élt. Ezért nem tudják, mit kezdjenek hirtelen haragjaikkal, undok és egészségtelen életük gyümölcseivel, amelyek akaratuk ellenére makacsul visszatérnek, mint ahogyan a tengerparton foglyul ejtett kagylók is még sokáig görcsösen bezárulnak házukba, ha jön a dagály órája. Amikor rájuk törnek e haragok, nincs többé mi ellen tiltakozniuk, és egyszeriben olyanná lesznek, mint az újszülöttjüket elvesztett anyák, akikben még tovább gyűlik a szájra többé soha nem találó tej.''
,,Mert mondom neked: az ember a saját sűrűjét keresi, nem a boldogságát.''
Megint eszembe jutott a megnyert idő képe mert azt kérdezem: ,,Időt nyert, de minek a nevében?'' A másik erre ezt válaszolja: ,,A kultúrája nevében.'' Mintha ez a kultúra valamiféle üres gyakorlat lehetne. Nézd csak ezt az asszonyt: szoptatja a gyermekeit, rendben tartja a házát, ruhát foltoz, de lám, most felszabadítják ezek alól a szolgai munkák alól, és ettől kezdve a kisujját sem kell mozdítania, megszoptatják a gyermekeit, szépen kitakarítják a házát, ruháit megvarrják. Igen ám, de az így megtakarított időt most valamivel ki kell töltenie. Eldaloltam előtte a szoptatós anyák dalát, és a szoptatás himnusszá lesz, a ház ódájává, s ettől a ház egész súlyával ránehezedik a szívére. De nini: miközben hallgatja, ásítozik, mert mindebben nem működött közre. És ahogyan a hegy számodra a saját élményed töviseivel, omló köveivel, a gerinceken süvítő szeleivel, és ha te magad soha sem szálltál ki a gyaloghintódból, akkor semmit sem közlök veled a ,,hegy'' szóval, semmit sem mondok annak az asszonynak sem, ha a házról beszélek neki, mert a ház nem az ő idejének, nem az ő buzgó munkájának az eredménye. Mert nem élvezte a por játékos táncát, amikor reggel kitárul a napra az ajtó, hogy kiseperjük a hajnalba a dolgok elhasználódásából származó port, mert nem ő teremtett rendet az élet szülte rendetlenségben az est leszálltával, szeretteink nyomai, a tűzhely lapján heverő csészék, a tűzhelyen kihunyt parázs, meg az elszenderült gyermek nedves pelenkái között, mert az élet ilyen alázatosan egyszerű és csodálatos. Nem kelt fel a nappal egy időben önmagáért, hogy újra új házat építsen magának, mint a madarak, amelyek - láthattad őket - a fákon fürge csőrükkel fényesítik a tollaikat, nem rakta újból rendbe a tárgyakat a maguk törékeny tökéletességében, hogy a mindennapi élet, az étkezések és a szoptatások, a gyermekek játékai és a férfi hazatérése újra nyomot hagyjon a viaszban. Nem tudja, hogy a ház hajnalban kenyértészta, és este emlékek könyve. Sohasem fejezte be az üres oldalt. Mi olyat mondasz hát neki, ha majd a házról beszélsz vele, aminek értelme lehet a számára?
Ha életet akarsz önteni belé, akkor kifényesítteted vele a fényét vesztett rézkancsót, hogy egész nap ragyogjon belőle valami a félhomályban, és hogy himnuszt csinálj az asszonyból, észrevétlenül kitalálsz számára egy olyan házat, amelyet minden hajnalban újra kell építeni...
Különben értelmetlen lesz az az idő, amit megtakarítasz.
Balga az, aki szét akarja választani egymástól a kultúrát és a munkát. Mert az ember hamar beleun az olyan munkába, amelyik élete holt része lesz, s aztán az olyan kultúrába is, amelyik csupán felelőtlen játék marad, mint az ostoba kockajáték, ha a kockák nem jelentik többé a szerencsédet, nem sodorják magukkal reményeidet. Mert nincsen kockajáték, csak nyájaid, legelőid vagy aranyad sorsa. Mint a homokozó gyermek számára sem egy marék homokról van szó, hanem citadelláról, hegyről, hajóról.
Igaz, láttam olyan embert, aki örömmel adta át magát egy kis pihenésnek. Láttam aludni pálmái alatt a költőt is. Láttam a katonát teát szürcsölgetni a kurtizánoknál. Láttam az ácsot, amint háza fedett bejárata alatt élvezte az est simogatását. És az is igaz, látszott rajtuk, hogy szívük tele van örömmel. De mondottam neked: éppen azért, mert belefáradtak az emberekbe. A katona hallgatta az énekeket, és gyönyörködött a táncokban. A költő álmodozott a fűben. Az ács szívta az est illatát. De másutt lettek azzá, amik. Életüknek fontos része mégis a munkában töltött rész maradt. Mert ami áll az építészre, aki ember, és akkor jön lázba, akkor nyeri el teljes értelmét, amikor temploma magasba szökkenését irányítja, nem pedig amikor kockajátékban keres felüdülést, az áll minden emberre. A munkán nyert idő, ha nem egyszerű pihenés, izmok lazítása az erőfeszítés után, vagy a szellem elszenderedése a keresés után, csupán halott idő. És két elfogadhatatlan részt csinálsz az életből: az egyik a munka, amely csupán robot, amelynek az ember nem hajlandó mindenestől odaajándékoznia magát, a másik az olyan pihenés, amelyik csupán mindenről való megfeledkezés.
Nagyon balgák azok, akik el akarják szakítani a cizelláló művészeket a cizellálás vallásától, és olyan mesterség karámjába zsúfolják be őket, amely immár nem jelent táplálékot a szívüknek, így akarván emberméltóságra emelni, hogy másutt gyártott finom művű munkákat bocsátanak rendelkezésükre. Mintha úgy öltené magára az ember a kultúrát, mint a kabátját! Mintha léteznének kultúradíszítő művesek és gyárosok!
Én azonban azt mondom, hogy a cizelláló művészek számára csupán egyfajta kultúra létezik, és ez a cizellálók kultúrája. És hogy ez a kultúra nem állhat másból, mint munkájuk beteljesüléséből, ez munkájuk szenvedéseinek, örömeinek, gyötrelmeinek, félelmeinek, nagyságainak és nyomorúságainak a kifejezése. Mert életednek csupán az a része lényeges, csupán az szülhet valódi műveket, amelyik mindenestől szolgálatába fogad, amelyik elkötelezi éhezésedet és szomjúhozásodat, gyermekeid kenyerét és a neked szolgáltatott vagy megtagadott igazságot. Különben nincs más, csak játék, torz élet, torz kultúra.
Mert te csak azzal szemben valósíthatod meg magadat, ami ellenáll neked. És mivel a tétlenség semmit sem kíván tőled, hiszen éppúgy felhasználhatod arra is, hogy aludj egyet a fa alatt vagy könnyű szerelmek karjaiban, mivel nincs benne semmi igazságtalanság, ami gyötörne, fenyegetés, amely aggasztana, mit fogsz tenni azért, hogy létezhess, ha nem azt, hogy magad találod fel újra a munkát?
De ne ámítsd magadat, a játék nem ér semmit, mert nincsen benne szankció, amely arra kényszerítene, hogy játékosként élj. Én nem vagyok hajlandó összetéveszteni azt, aki délután azért fekszik le a szobájában, még ha üres is és be van sötétítve, hogy pihentesse a szemét, azzal a másikkal, akit elítéltem, életfogytiglan befalaztam a cellájába, jóllehet mind a kettő egyformán fekszik, jóllehet mind a két helyiség egyformán üres, jóllehet ugyanaz a fény árad el mind a kettőn. Sőt még akkor sem, ha az előbbi megpróbál életfogytiglan bezárt elítéltet játszani. Kérdezd csak meg őket az első nap lenyugtával. Az egyik csak nevet érdekes játékán, ezzel szemben azt tapasztalod, hogy a másiknak a haja őszebb lett. És képtelen beszámolni az átéltekről, annyira hiányoznak neki a szavak az elmondásukra; mint ahogy az, aki hegyre mászva a csúcsról olyan ismeretlen világot fedezett fel, amelynek a légköre örök nyomot hagyott benne, sem képes átéreztetni veled élményeit.
Az egyedül játszó gyerekek botot szúrnak a homokba, királynővé változtatják, aztán beleszeretnek. De ha én ilyen eszközökkel igyekszem nagyobbá tenni az embereket, hogy gazdagabbá tegyem őket azzal, amit eközben éreznek, akkor nekem ezt a botot bálványképpé kell emelnem, fölébük kell rendelnem, hogy olyan ajándékokat vállaljanak érte, amelyek súlyos áldozatokat kívánnak tőlük.
De ekkor a játék megszűnik játék lenni. A bot termékennyé válik. Az ember félelem vagy szeretet himnuszává magasztosul. Akárcsak az a bizonyos szoba: ha azon a langyos délutánon életre szóló börtöncellává lesz, olyan lénnyé alakítja át az embert, amelyről fogalma sem volt addig, és kiszikkasztja a haja tövéig.
A munka arra kényszerít, hogy elfogadd, magadévá tedd a világot. Aki szánt, kövekbe ütközik, esőtől retteg, vagy esőt kíván, és ezáltal benne él a világban, tágul és világosodik. Minden egyes lépte visszhangot kelt. Mint ahogyan az imádság és a vallás szabályai is arra kényszerítenek, hogy vállald őket, légy hű vagy csalj, ismerd meg a béke vagy a lelkiismeretfurdalás ízét, mint atyám palotája is arra kényszerítette az embereket, hogy ilyen és ne másféle emberek legyenek, nem pedig otromba barmok, amelyeknek értelmetlenek a léptei.
Nincs mit tagadni, valóban nagyon szép volt az a táncosnő, akit országom rendőrsége letartóztatott. Szép és titkok letéteményese. Úgy tűnt, hogy aki vele élne szerelemben, ismeretlen földeket, nyugodt síkságokat, éjszakákba merült hegyeket és éles szélben bejárt sivatagokat fedezne fel.
,,Ez az asszony van'', gondoltam magamban. De tudtam, hogy messzi országok szokásai szerint él, és ellenséges ügyet szolgál minálunk. Mégis, amikor meg akarták törni hallgatását, embereim csupán mélabús mosolyt voltak képesek kierőszakolni kifürkészhetetlen gyermeki ártatlanságából.
És én mindenek felett tisztelem azt, ami az emberben ellenáll a tűznek. Bazári emberiség, megrészegedsz hiúságodtól, magad is hiúság vagy, és úgy gyönyörködsz magadban, mintha lakoznék benned valaki. De elég a hóhér látása meg egy szemed előtt meglóbált kis parázs, hogy kiökrendezz magadból mindent, mert nincs benned semmi, ami nem omlik azonnal össze. Mint például az a gazdag miniszterem, akit nem állhattam ki fennhéjázása miatt, meg egyébként is összeesküvést szőtt ellenem: képtelen volt ellenállni a fenyegetéseknek, elárulta cinkosait, félelemtől verejtékezve mindent bevallott, mindent, az összeesküvéseiről, a hiedelmeiről, a szerelmeiről, valósággal kiteregette előttem a gáláját - mert vannak emberek, akik semmit sem rejtegetnek papírbástyáik mögött. Nos, miután alaposan bemártotta cinkosait, és ünnepélyesen megtagadott mindent, megkérdeztem:
,,Ki csinált belőled embert? Mire való ez a hatalmas pocak, ez a kevélyen hátravetett fej, ez a roppant ünnepélyes ajakbiggyesztés?
Mire jó ez az egész erőd, ha semmi védelmezni való nincsen benne? Az ember az, aki valami önmagánál nagyobbat hordoz magában. De te úgy igyekszel megmenteni lottyadt testedet, ingó fogaidat, elnehezedett hasadat, mintha fontosak lennének, kiszolgáltatod értük azt, amit szolgálniuk kellett volna, s amiben állítólag hittél! Nem vagy egyéb, mint otromba, üres szavakkal teli hólyag...''
Undorító volt látni és hallani, mikor a hóhér megtörte a csontjait.
A táncosnő viszont, amikor megfenyegettem, könnyed gráciával meghajolt előttem:
,,Sajnálom, Felség...''
Szótlanul néztem rá, mire megijedt. Elfehérült, és most már lassúbb meghajlás közben így szólt:
,,Sajnálom, Felség...''
Mert arra gondolt, hogy majd szenvednie kell.
,,Gondolj arra - mondottam neki -, hogy életed ura vagyok.''
- Felség, tisztelem hatalmadat...
Komoly volt, mert titkos küldetést hordott magában, és mert hűségéért az életét tette kockára.
És, íme, egyszerre olyanná lett szememben, mint egy díszes gyémánttartó. De én tartozom magammal országomnak:
,,Cselekedeteid halált érdemelnek.''
- Ó Felség... (sápadtabb volt, mint a szerelem pillanatában)... Ez minden bizonnyal igazságos lesz...
Én pedig, aki ismertem az embereket, megértettem gondolatának a lényegét, amelyet ki sem tudott volna fejezni: ,,Igazságos, talán nem az, hogy meghaljak, hanem hogy az meneküljön meg helyettem, amit magamban hordok...''
,,Van hát benned valami fontosabb is - kérdeztem tőle -, mint ifjú tested, és ragyogó szemed? Azt hiszed, valakit védelmezel magadban, pedig ha meghaltál, nem lesz benned semmi, sem...''
Egy kicsit zavarba jött, mert nem voltak szavai a felelethez:
,,Talán, igazad van, Felség.''
Én azonban éreztem, hogy csupán a szavak birodalmában adott nekem igazat, mert abban nem tudott védekezni.
,,Egyszóval meghajolsz.''
- Bocsánat, igen, meghajlok, de nem beszélhetek, Felség.
Megvetek mindenkit, akit érvekkel lehet meggyőzni, mert a szavak arra valók, hogy kifejezzenek téged, nem pedig arra, hogy vezessenek. Jelölnek, de nem tartalmaznak semmit. De ez a szegény lélek nem azok közül való volt, akiknek néhány röpke szó megoldja a nyelvét:
,,Nem beszélhetek, Felség, de meghajlok előtted.''
Tisztelem azt, aki a szavakon át, még akkor is, ha azok ellentmondanak egymásnak, állhatatos marad, mint a hajótőke, amelyik a tenger minden őrjöngése ellenére is kérlelhetetlenül visszatér csillagához. Mert így tudom, merre tartunk. Ám azok, akik saját logikájukba zárkóznak, a saját szavaikat követik, körbe forognak, mint a hernyók.
Hosszasan ránéztem hát:
,,Ki gyúrt téged ilyenre? Honnan jössz?'' - kérdeztem tőle.
Válasz helyett mosolygott.
,,Nem akarsz táncolni?''
És táncolt.
Igen, a tánca csodálatos volt, ami nem is lephetett meg, hiszen lakott benne valaki.
Figyelted már a folyót a hegy tetejéről? Sziklába ütközött, s mivel nem tudta elhordani, felvette a formáját. Messzebbre kanyarodott, hogy kedvezőbb hajlatot használjon fel. A síkságon meglassúdott, ide-oda kanyarodott, mert erői pihentek, nem húzták többé a tenger felé. Odább egy tóban aludt el. Aztán előre tolta az egyik egyenes ágát, s úgy vetette ki a síkságra, mintha kard lett volna.
Ugyanígy tetszik nekem, hogy ez a táncosnő erővonalakkal találkozik. Hogy mozdulata itt lelassul, amott felszabadul. Hogy az imént még könnyed mosolya most szinte küzd, mint láng a szélben, hogy most minden nehézség nélkül siklik, mint valami láthatatlan lejtőn, de aztán hirtelen meglassul, léptei oly nehézzé lesznek, mintha hegyet kellene másznia. Tetszik nekem, ahogy meg-megbotlik valamiben. Vagy ahogyan diadalmaskodik az akadályon. Ahogyan haldoklik. Tetszik nekem, hogy olyan tájban él benne, amely ellene teremtődött, és hogy vannak benne szabad gondolatok, de olyanok is, amelyek tilosak az ő számára. Lehetséges és lehetetlen pillantások.
Ellenállások, megadások és elutasítások. Nem szeretném, ha minden irányban egyforma lenne, mint a kocsonya. Hanem olyan, irányt ismerő szervezet, mint az eleven fa, amely nem szabad a növekedésében, hanem a mag szelleme szerint lesz ilyen vagy olyan.
Mert a tánc emberi sors és cselekedetek sora az életen át. De én meg akarlak téged alapozni, buzdítani akarlak valamire, hogy megindultan figyelhessem tetteidet. Mert ha zúgó patakon akarsz átkelni, s a patak utadba áll, akkor táncolsz. Mert ha szerelmet kergetsz, és utadba áll a vetélytársad, akkor táncolsz. És ha ölni akarsz, táncolnak a kardok. Táncol a vitorlás felvont lobogója alatt, ha ahhoz, hogy bejusson a keresett kikötőbe, láthatatlan kitérőket kell választania és végrehajtania.
Ellenségre van szükséged a tánchoz, de miféle ellenség tisztelne meg kardtáncával, ha nincsen benned ember?
Ám a táncosnő tenyerébe temette arcát, és magával ragadta a szívemet. És álarcot pillantottam meg rajta. Mert vannak csalókán dúlt arcok a megtelepedett városlakók vásári komédiáiban, ám ezek olyanok, mint üres dobozok fedelei. Mert nincsen benned semmi, ha nem kaptál semmit. Ebben a lányban azonban egy örökség letéteményesére ismertem rá. Megvolt benne az a bizonyos kemény mag, amely még a hóhérnak is ellenáll, mert egy malomkő súlya sem lenne képes kifacsarni belőle a titok olaját. Az a kezesség, amelyért meghal az ember, és amely azt teszi, hogy valaki tud táncolni. Mert csak az igazi ember, akit megszépített a himnusz vagy a költemény vagy az imádság, és aki belülről van felépítve. Tekintete tisztán állapodik meg rajtad, ez a tekintet lakott, emberé. És ha maszkot készítesz arcáról, egy ember egész világának a kemény maszkja lesz. És tudod róla, hogy ezt az embert irányítja valami, és táncolni fog ellensége ellen. De mit tudsz meg a táncosnőről, ha csupán üres táj? Mert nincsen tánca az otthonülő tunyának. Ellenben ott, ahol fukar a föld, ahol kövekbe akad az eke, ahol a túlságosan kegyetlen nyár kiégeti az érett kalászt, ahol az ember ellenáll a barbároknak, ahol a barbár eltapossa a gyengét, megszületik a tánc, mert ott minden egyes lépésnek van értelme. Mert a tánc harc az angyallal. A tánc: háború, csábítás, gyilkosság és megbánás. De miféle táncot csikarnál ki túltáplált barmaidból?