| 00 | 01 | 02 | 03 | 04 | 05 | 06 |
| LXXI | LXXII | LXXIII | LXXIV | LXXV | LXXVI | LXXVII | LXXVIII | LXXIX | LXXX |
| 08 | 09 | 10 | 11 | 12 | 13 | 14 | 15 | 16 | 17 | 18 | 19 | 20 | 21 |
Megtiltom a kalmároknak, hagy agyondicsérjék a portékájukat. Mert hamar tanítómesterré válnak, és arra tanítanak, hogy cél az, ami lényegénél fogva nem egyéb, mint eszköz, és miután így félrevezettek a követendő útra vonatkozólag, hamarosan le is aljasítanak, mert ha útszéli a muzsikájuk, akkor útszéli lelket beszélnek beléd, hogy rád tudják sózni. Már pedig amilyen jó az, ha a tárgyak úgy vannak megalkotva, hogy szolgálni tudják az embereket, éppoly szörnyűséges lenne, ha az embereket alkotnák meg úgy, hogy szemétládául szolgálhassanak a tárgyaknak.
Atyám így beszélt hozzám:
,,Alkotni kell. Ha megvan hozzá a képességed, akkor ne sokat törődj a szervezéssel. Százezer szolgád támad majd, akik segítik alkotómunkádat, amelyen úgy megteremnek, mint nyű a húson. Ha megveted a vallás alapjait, ne sokat törődj a dogmával. Százezrével támadnak majd hitmagyarázók, akik vállalják kidolgozásának a terhét. Alkotni annyi, mint életet alkotni, és minden alkotás szavakkal kifejezhetetlen valami. Ha este lemegyek ebbe a városnegyedbe, amelyik olyan, mint egy tenger felé csordogáló szennycsatorna, nem az én dolgom, hogy feltaláljam a csatornázást, a szűrőterületet, a szemételhordást. Én a ragyogó tisztára sepert küszöb szeretetét hozom magammal, aztán e szeretet körül járdatisztítók, rendőrhatósági rendszabályok és szeméthordók születnek. És olyan világot se eszelj ki, amelyben - rendeleteid bűvös ereje következtében - a munka ezentúl nem butítja, hanem nagyobbra növeli az embert, és a kultúra a munkából, nem pedig a szabad időből születik. Ne próbálj a dolgok nehézkedése ellen haladni. A dolgok súlyát kell megváltoztatnod. Nos, ez a fajta cselekvés költemény, szobrász küzdelme az agyaggal, vagy himnusz. És ha elég hangosan énekeled a lét értelmét jelentő nemes munka himnuszát, a szabad idő dicséretével szemben, amely a munkát az adó rangjára alacsonyítja le, és rabszolga munkára, üres pihenésre tördeli szét az ember életét, ne törődj az érvekkel, a logikával meg a részletes rendszabályokkal. Majd jönnek a kommentátorok, és megmagyarázzák, miért szép a megmintázott arc, és hogyan kell megszerkesztened. Elfogadják majd ezt az irányt, és az érveket is megtalálják annak a bizonyítására, hogy ez az egyetlen. Aztán ez az irány azt eredményezi majd, hogy a rendszabályokat végrehajtják, és megvalósul az igazságod.''
,,Mert egyedül a nehézkedés, az irány és a feléje való törekvés számit. Mert egyedül ebben van meg az árapály ereje, amely észrevétlenül, a logikusok intelligenciájára fittyet hányva lerombolja a gátakat, és tolja egyre tovább a tenger birodalmának határait. Mondom neked: minden erős kép megvalósul. Ne törődj hát számítgatásokkal, törvénykönyvekkel, új ötletekkel. Ne eszelj ki jövendő várost, mert a majdan megszülető amúgy sem hasonlíthat rá. Alapozd meg a homoksivatag felett uralkodó tornyok szeretetét. És építőmestereid rabszolgáinak a rabszolgái majd rájönnek maguktól, hogyan szervezzék meg a legjobban a kövek szállítását. Úgy, ahogyan mindig lefelé irányulva a víz fedezi fel, hogyan játssza ki a víztárolók éberségét.''
,,Ezért marad olyan láthatatlan az alkotás - magyarázta nekem atyám -, mint a szeretet, amelyik a dolgok látszólagos összefüggéstelenségében egy birtokot kormányoz. Meddő dolog ütni vagy bizonygatni. Mert megdöbbenésedben felpaprikázódol az ellen, aki meghökkent, és minden bizonyításával még tökéletesebb bizonyítást szegezel szembe. De hogyan bizonyítanád be a birtokot? Ha hozzákezdesz szóval bizonygatni, máris alaktalan halmazzá esik szét. S ha jótékony félhomályát és csendjét akarván megmagyarázni, köveire szeded szét a templomot, hiú marad igyekezeted, mert jóformán még hozzá sem értél, és máris csupán összehányt kőhalmaz, nem pedig csend.''
,,De majd kézen foglak, és együtt indulunk útnak. Aztán addig- addig lépegetünk, míg egyszerre csak fent leszünk a dombon. Ott fenn aztán közömbösnek tűnő hangon olyan nyilvánvaló igazságokat mondok neked, amelyekről azt fogod hinni, hogy neked jutottak eszedbe. Mert az az általam választott domb ilyen és nem másik rendet szül. A nagy, az igazi képet nem képként észleled. A kép van. Vagy, pontosabban, magadra lelsz benne. Hogyan küzdhetnél hát ellene? Ha beköltöztetlek a házba, akkor egyszerűen ebben a házban lakol, és ebből a kezdőpontból indulsz ki a dolgok megítélésében. Ha abban a szögletében helyezlek el, ahonnan szebb az asszony, ahonnan szerelemre hevít, egyszerűen szerelmet érzel. Hogyan dobnád el magadtól ezt a szerelmet arra hivatkozva, hogy önkényes az a rendelkezés, amelyik tégedet arra kényszerít, hogy ebben a pillanatban légy itt, ne pedig egy másikban? Valahol csak kell lenned! Az én alkotó cselekvésem csupán a nap és az óra megválasztása, amiről nem lehet vitatkozni, egyszerűen csak van. Te rá se hederítesz erre a kényszerre. Hallották olyat, hogy a szerelem rabja arra hivatkozva menekül a szerelem elől, hogy a találkozás véletlen műve volt, az az asszony, akiért megszakad a szíve, halott is lehetett, vagy akár meg se születhetett volna, vagy éppen máshol lehetne? Én azzal teremtettem meg a te szerelmedet, hogy megválasztottam az órát és a helyet - akár sejted, akár nem, mit cselekedtem, az egyáltalán nem segít abban, hogy védekezz ellene, már mindenképpen a foglyom vagy.''
,,Ha azt a hegyi lakót akarom benned életrehívni, aki éjjel nekivág a csillagos hegytetőnek, akkor azt az elképzelést ébresztem fel benned, amely világosan megérteti veled, hogy egyedül ettől a csillagtejtől, csak ott a hegytetőn múlik el a szomjad. Én csupán az a véletlen leszek majd számodra, aki segítettem neked felfedezni magadban ezt a szükségérzetet, mert ez az érzés valóban a tiéd, belőled születik, ugyanúgy, mint mikor ellágyulsz a költeménytől. És akár sejted, akár nem az én beavatkozásomat, milyen címen akadályozna az meg tégedet abban, hogy útnak indulj? Ha az ajtót kinyitva ragyogó gyémántot pillantasz meg a sötétben, miért kívánnád kevésbé megszerezni csak azért, mert olyan ajtó kinyitásának az eredménye, amelyik máshová is vezethetett volna téged?''
,,Ha álomitallal itatlak meg, és ágyba fektetlek, igaz az ital is, meg az álom is. Alkotni annyit jelent, hogy a másikat oda állítjuk, ahol úgy látja a világot, ahogyan kívánjuk, nem pedig azt, hogy új világot kínálunk neki.''
,,Ha világot találok ki számodra, de ott hagylak, ahol vagy, hogy megmutassam neked, akkor nem látsz belőle semmit. És igazad is van. Mert a te látószögedből hamis ez a világ, és te okkal védelmezed a véleményedet. Így aztán hatástalan maradok, amikor színesnek, csillogónak vagy paradoxnak mutatom magam, mert csupán az színes, csillogó vagy paradox, amit bizonyos nézőpontból szemlélsz, holott arra volt rendelve, hogy más oldalról szemléljék. Te csodálsz engem, én azonban nem alkotok semmit, szemfényvesztő, csepűrágó, hamis költő vagyok.''
,,De ha eljárásomban, amely sem nem igaz, sem nem hamis - nincsen olyan lépés, amelyet megtagadhatnál, mert a lépések egyszerűen vannak -, oda vonszollak magammal, ahonnan nézve az igazság új, akkor te nem veszed észre, hogy alkotó vagyok, nem tűnök számodra sem színesnek, sem csillogónak, sem paradoxnak, a lépések egyszerűek voltak, egyszerűen következtek egymásra, és én nem vagyok bírálható oka annak, hogy erről az oldalról szemlélve a tér kitágítja szívedet, vagy hogy az asszony innen szebb, mert innen nézve valóban megkapóbb ez az asszony, és tágasabb a tér. A cselekedetem a döntő, nem jár kitaposott nyomokon, nem a dolgok megszokott arcát vagy jegyeit tükrözi, és mivel nem lelsz rájuk benne, nem küzdhetsz ellenem. Csak ekkor, csak így vagyok alkotó művész és igazi költő. Mert nem az az alkotó vagy a költő, aki kitalál, aki bizonyít, hanem az, aki segít emberré, magaddá lenned.''
,,Alkotás közben az ember mindig feloldja az ellentéteket. Mert az emberen kívül semmi sem világos vagy homályos, összefüggéstelen vagy összefüggő, bonyolult vagy egyszerű. Egész egyszerűen minden van. És ha ügyefogyott beszéddel igyekszel benne eligazodni, elképzelni jövendő cselekedetedet, akkor semmi olyat nem ragadhatsz meg, ami nem mond neked ellen. Én azonban alkotok, ami nem abból áll, hogy bármit is bebizonyítok neked a te nyelved szerint, a téged gyötrő ellentmondásokból ugyanis nincsen kivezető út. Sem abból, hogy bebizonyítom, milyen hamisan fogalmazod meg a dolgokat, mert a te megfogalmazásod nem hamis, csak nehézkes. Hanem egyszerűen abból, hogy olyan sétára viszlek magammal, amelyen lépteink rendben követik egymást, odaültetlek a hegy tetejére, ahonnan minden vitás kérdésed megoldódik, és hagyom, hogy magad szűrd ki ebből az igazságodat.''
És hajlandóságot kezdtem érezni a halálra:
,,Add meg nekem az aklok, a jól rendbe rakott dolgok, az elvégzett aratások békéjét - fohászkodtam Istenhez -. Engedd, hogy legyek, miután befejeztem megvalósulásomat. Belefáradtam szívem gyászaiba. Túlságosan öreg vagyok hozzá, hogy újra hajtsam minden ágamat. Egymás után elvesztettem barátaimat és ellenségeimet, és világosság támadt szomorún magányos utamon. Eltávoztam, visszatértem, körül-körülnéztem: az embereket újra ott találtam az aranyborjú körül, nem kapzsin, hanem ostobán. És a ma születő gyermekek idegenebbek nekem, mint a vallástalan ifjú barbárok. Úgy hordom haszontalan kincsek terhét, mint megértésre soha nem lelő muzsikát.''
,,Művemet az erdei favágó fejszéjével kezdtem el, és megittasultam a fák himnuszától. Tehát toronyba kell zárkóznunk, ha igazságosak akarunk lenni. De most, miután túlságosan közelről láttam az embereket, fáradtnak érzem magam.''
,,Jelenj meg nekem, Uram, mert minden nagyon nehéz, amikor nem kívánjuk többé Istent. ,,
A nagy lelkesedés után álmot láttam.
Mert győztesként vonultam be a városba. A tömeg zászlóerdőben tódult ki az utcákra, hangos szóval, énekkel üdvözölve vonulásomat. És a virágok dicsőségünk ágyává lettek. De Isten csupán egyetlen keserű érzést árasztott rám. Úgy éreztem, erőtlen nép foglya vagyok.
Mert ez a tömeg, amely dicsőit, olyan egyedül hagy téged! Aki magát neked adja, az ugyanakkor el is válik tőled, mert nincs belőled másokba vezető híd az Istenhez vezető úton kívül. És csak azok az én igazi útitársaim, akik velem együtt borulnak le imádkozni. Egy vékában összekeverve velem ugyanannak a kalásznak a magvai, kenyérnek szánva. De az ünneplő nép bálványozott és sivataggá tett engem, mert nem tudom tisztelni azt, aki téved, és nem fogadhatom el, hogy imádjanak. Nem tudom elfogadni imádatuk tömjénjét, mert nem mások szerint fogom magamat megítélni, belefáradtam magamba, mert nehéz hordoznom terhemet, és hogy Istenhez térjek, le kell vetkeznem önmagamat. Ezért szomorítottak el a tömjénezők, és tettek oly pusztává, mint az üres kút, amely fölé hiába hajol a szomjas nép. Nincs mit adnom, amit érdemes lenne, és nincs mit kapnom tőlük, hiszen bennem borultak térdre.
Mert nekem arra van szükségem, aki tengerre nyíló ablak, nem pedig tükör, amely unos-untig csak engem mutat.
És ebből az egész tömegből csak a halottakat éreztem méltónak, mert ők már nem vesződtek hívságos dolgokkal.
Ekkor szállt rám ez az álom, miután úgy kifárasztott a hangos ünneplés, mint valami üres zaj, amely immár nem tanít semmire.
Meredek és síkos út vezetett magasan a tenger felett. A vihar már kitört, s az éjszakából úgy patakzott az eső, mint túlcsorduló tömlőből a víz. Konokul hágtam feljebb, egyre feljebb, Isten felé, hogy megtudakoljam tőle a dolgok értelmét, és megmagyaráztassam magamnak, hová vezet az a csere, amelyet állítólag előírtak nekem.
De a hegy tetejére felérve mindössze egy súlyos, fekete gránittömböt fedeztem fel - az Isten volt.
,,Bizony Ő az - gondoltam magamban -, a változhatatlan és elronthatatlan'', mert még mindig reménykedtem, hogy nem merülök vissza magányomba.
,,Uram - mondottam Neki -, világosíts meg engem. Lásd, barátaim, társaim és alattvalóim immáron nem egyebek számomra, mint beszélő bábuk. Kezemben tartom, és kényen-kedvem szerint mozgatom őket. De nem az bánt engemet, hogy engedelmeskednek nekem, mert jó az, hogy bölcsességem beléjük szálljon. Hanem az, hogy ezzé a tükörben tükröző képpé lettek, amelytől magányosabb leszek a leprásnál is. Ha nevetek, nevetnek. Ha elhallgatok, elkomorulnak. És szavam, amelyet ismerek, úgy szólal meg bennük, mint a szél a fákban. De egyedül én szólalok meg bennük. Mert nincs többé eszmecsere számomra, ebben a mértéktelen figyelemben. csupán a saját hangomat hallom, amelyet ők úgy vernek vissza, mintha templom fagyos visszhangját hallanám. Miért rémít a szeretet, és mit várjak ettől a szeretettől, hiszen csupán önmagam megsokszorozódása?''
De a patakzó esőtől fényes gránittömb kifürkészhetetlen maradt számomra.
,,Uram - mondottam neki, mert az egyik közeli ágon fekete holló gubbasztott -, értem én, hogy Fenségedhez hozzá tartozik a hallgatás, De nekem mégis jelre van szükségem. Amikor befejezem imádságomat, parancsold meg ennek a hollónak, hogy repüljön el. És akkor az olyan lesz, mint valaki másnak a szemhunyorítása, nem az enyém, és akkor már nem leszek többé egyedül a világon. Bizalmas, bár határozatlan titok fog hozzád kötni. Nem kérek egyebet, csupán azt, hogy jelt kapjak: talán mégis van valami, amit meg kell értenem.''
És figyeltem a hollót. De az mozdulatlan maradt. Ekkor a fal felé hajoltam.
,,Uram, mondottam neki -, Neked bizonnyal igazad van. Nem a Te fenséged dolga, hogy alávesd magadat az én utasításaimnak. Ha elrepült volna a holló, még jobban elszomorodtam volna. Mert ezt az egyetlen jelet is csak olyan valakitől kaptam volna, amilyen én vagyok, vagyis magamtól, mintegy kívánságom visszfényeként. És megint csak magányomba ütköztem volna.''
Tehát térdre borultam, s aztán visszatértem.
De az történt, hogy keserűségemet váratlan és különösen derűs nyugalom váltotta fel. Belesüppedtem az út sarába, összevissza véreztem magamat a tövisekben, küszködtem a korbácsként csapkodó széllel, és mégis valami nyugalmas világosság támadt bennem. Mert nem tudtam semmit, de nem is volt semmi, amit undor nélkül tudhattam volna. Mert Istenhez ugyan nem értem el, de az olyan isten, amelyik megengedi, hogy elérjük, már nem isten. És akkor sem az, ha engedelmeskedik az imádságnak. És első ízben sejtettem meg, hogy az imádság nagysága mindenek felett abban rejlik, hogy nincsen rá felelet, hogy ebbe a cserébe nem hatol be az üzletszerűség rútsága. És hogy az imádság gyakorlása a hallgatás gyakorlása. És hogy csupán ott kezdődik a szeretet, ahol már nincs ajándék, amelyre számíthatunk. A szeretet mindenek felett az imádság gyakorlása, az imádság pedig a csend, a hallgatás gyakorlása.
Visszatértem hát népem gyermekei közé, és első ízben zártam be őket szeretetem csendjébe. És ezzel első ízben vettem rá őket halálig menő maguk-odaadására. Mert megrészegültek hallgató ajkaimtól. Pásztor voltam, Istent dicsőítő énekük tabernákuluma, sorsuk letéteményese, javaik és életük ura, de mégis szegényebb, mint ők, és alázatosabb gőgömben, amely semmitől sem hagyta magát meghajlítani. Jól tudván, hogy nincs immár semmi kapnivalóm. Alattvalóim egyszerűen bennem valósultak meg, magasztaló énekük egybeolvadt hallgatásommal. És általam én és ők immár csupán Isten hallgatásába beleolvadó imádság voltunk.
Mert láttam, hogyan gyúrják az agyagot, Megjön a feleségük, megérinti a vállukat, itt az ebéd ideje. De visszaküldik tányéraihoz, teljesen leköti őket a munkájuk. Aztán eljön az éjszaka is, és az olajlámpások sápadt fényénél még mindig ott találod őket, amint az agyagban olyan formát keresnek, amelyet szóval nem tudnának kifejezni. És ha buzgók, kevesen mennek el, mert a mű úgy hozzájuk tartozik, mint gyümölcs a fához. Ők a nedveket hordozó törzs, ők éltetik. Mindaddig nem hagyják abba munkájukat, amíg magától nem szakad le róluk, mint a megvalósult gyümölcs. Láttad-e valaha is, a kimerültség pillanataiban, hogy számít nekik a megkeresett pénz vagy a kitüntetések, vagy a mű végső sorsa? Sohasem a munka tovaröppenő pillanatában dolgoznak, és nem a kereskedőknek, sem maguknak, hanem az agyagurnáért, meg az urna fülének az ívéért. Egy olyan tárgyért éjszakáznak, amelyik észrevétlenül boldoggá teszi a szívüket, ahogyan az asszonyban támad fel az anyai szeretet, amikor méhében megmozdul a testéből gyúrt gyermek.
De ha én összegyűjtlek benneteket, hogy mindnyájatokat annak a nagy urnának a szolgálatába állítsalak, amelyet a városok szívében, a templom csend-csűrében emeltetek, hogy városaim várossá legyenek, akkor helyes az, ha növekvése közben valami olyat vált ki belőletek, amit meg is tudtok szeretni. Helyes az, ha arra kényszerítlek benneteket, építsétek meg a tengerre szánt vitorlás törzsét, hídjait és árbocait, hogy aztán egy szép napon, akárcsak esküvőtök napján, parancsomra vitorlákba öltöztessétek, és felajánljátok a tengernek.
Mert akkor kalapácsaitok döngése himnusszá, verejtéketek és kínos erőlködéstek lelkes buzgalommá lesz. A hajó vízre bocsátása pedig csodatévő kézmozdulattá, mert felvirágozzátok vele a vizeket.
Ezért fejtem én ki a szeretet egységét különféle, egymástól különböző oszlopokban, kupolákban és megkapó, szenvedélyes szobrokban. Mert ha az egységét fejezem ki, akkor azt végtelen változatában teszem. És ezen nem szabad megbotránkoznod.
Csupán az az abszolútum számít, amely a hitből, a buzgalomból vagy a vágyból származik. Mert a hajó haladása ugyan egy, ám mégis része van benne annak is, aki éppen vésőt élesít, szappanos vízzel mossa a hajóhíd deszkáit, felmászik az árbocra, vagy a csapokat olajozza.
Az ilyen rendetlenség azonban zavar benneteket, mert úgy érzitek, ha minden ember ugyanazoknak a mozdulatoknak vetné magát alá, ha mindenki ugyanabba az irányba húzna, akkor erősebbek lennének. De erre én ezt felelem: a boltozat záróköve, ha emberről van szó, nem a látható nyomokban mutatkozik meg. Fel kell hozzá emelkedni, hogy felfedezzük. És amiképpen a szobrászomnak sem veted szemére, hogy miközben a lényeget keresi, akarja megragadni, végtelenségig leegyszerűsített, de ugyanakkor mégis különböző jegyeket használt - ajkakat, szemeket, ráncokat, hajat - vagyis egy olyan szövevényt, amelynek segítségével, ha nem maradsz rövidlátó, ha tovább látsz az orrod hegyénél, valami elemezhetetlenül egy és oszthatatlan mélabús érzés kél benned, azt eredményezve, hogy más legyél - ugyanúgy ne vesd nekem se a szememre, hogy egyáltalán nem izgat, ha ilyen rendetlenséget látok országomban. Ahhoz, hogy meg tudd látni az embereknek ezt a közösségét, a törzsnek azt a görcsét, amelyből különböző ágak nőnek ki, azt az egységet, amely az én legfőbb célom és országomnak az értelme, az kell, hogy miközben elmerülve figyeled, milyen különböző módon húzzák a köteleket a különböző embercsoportok, hátrálj egy kicsikét. És akkor már csak a tengeren haladó hajót fogod látni.
Ellenkezőleg, ha sikerül átadnom embereimnek a hajózás, a tengerre szállás szeretetét, és elérnem, hogy ily módon mindenki arra az útra kerüljön, amely felé a szíve húzza, akkor hamarosan tanúja leszel, hogyan lesz mindegyik mássá, a mindegyikre külön- külön jellemző, ezerféle tulajdonság következtében.
Az egyik majd vásznakat sző, a másik fényes fejszéjével fát fog döntögetni az erdőben. A harmadik szeget kovácsol, sőt valahol még olyanok is lesznek, akik a csillagokat vizsgálják, hogy megtanuljanak hajót kormányozni. De együtt mégis mind egy lesz. A hajó megalkotása nem vászonszövést, szegkovácsolást, csillagvizsgálást jelent, hanem a tenger szeretetének a felkeltését, ami egy és elemezhetetlen, és aminek a fényénél nincs már semmi sem, ami ellentmondó, csak egymásratalálás a szeretetben.
Ezért működök én mindig együtt kitárt karokkal az ellenségeimmel, hogy nemesbítsenek, mert tudom, hogy létezik olyan magasság, ahonnan a harc már-már a szeretethez hasonlít.
A hajót megalkotni nem azt jelenti, hogy minden részletében előre megtervezzük. Mert ha én egyedül készítem el a hajó tervét a maga sokféleségében, akkor nem ragadok meg semmi olyat, ami megéri a fáradságot. Mert elkészülés közben minden módosul, rajtam kívül mások is sok mindent kitalálhatnak. Nekem nem kell ismernem hajóm minden egyes szegét. Az én feladatom az, hogy az emberekben kedvet ébresszek a tengerhez.
És minél jobban növekszem fa módjára, annál jobban formálódom belül. Az én katedrálisom, amely egy és oszthatatlan, abból teremtődik meg, hogy aggályokkal teli szobrászom lelkiismeret- furdalásoktól gyötört arcot mintáz, míg a másik, aki tud örülni, örömmel dolgozik, és mosolygó arcot kerekít. Abból, hogy aki ellenálló, az ellenáll nekem, meg abból, hogy aki hűséges hozzám, hűséges marad. De ne hányjátok szememre, hogy elfogadtam a rendetlenséget és a fegyelmezetlenséget, mert én csupán egy fegyelmet ismerek el, az önmagán uralkodni tudó szívét, és amikor majd beléptek templomomba, megragad benneteket egysége és csendjének fensége, és amikor majd azt látjátok, hogy egymás mellett borul le a hűséges és az ellenszegülő, a szobrász és az oszlopokat csiszolgató munkás, a tudós és az együgyű, a vidám és a szomorú, nem mondjátok nekem, hogy összevisszaságot példáznak, mert egyek a gyökerüknél fogva, és rajtuk keresztül lett a templom, mert rajtuk keresztül talált meg minden utat, amelyre szüksége volt.
De téved az, aki felszínes rendet teremt, nem levén képes elég magasról szemlélni alkotását ahhoz, hogy felfedezze a templomot, a hajót vagy a szeretetet, és valódi rend helyett zsandárfegyelmet hoz létre, amelyben mindenki egy irányba húz, egyformán nyújtja meg a lépést. Mert ha minden alattvalód hasonlít egymásra, nem egységet valósítottál meg: egymáshoz mindenben hasonló ezer oszlop sem hoz létre egyebet, csupán tükörhatást, nem pedig templomot. A te eljárásod akkor lenne tökéletes, ha ezernyi alattvalódat mind megöletnéd, csak egyet hagynál meg belőle.
Az igazi rend a templom. Az építőmester szívének fellángolása, ami gyökérként fogja egybe az anyagok sokféleségét, és aminek éppen erre a sokféleségre van szüksége ahhoz, hogy egy, tartós és hatalmas legyen.
Nem szabad zokon venned azt, ha az egyik különbözik a másiktól, ha az egyik becsvágya szembekerül a másikéval, ha az egyik szavai nem olyanok, mint a másikéi. Ellenkezőleg, örülnöd kell rajta, mert ha alkotó ember vagy, akkor magasabb értelmű templomot fogsz építeni, olyat, amelyik mindnyájuk közös mértéke lesz.
De én vaknak nevezem azt, aki azt hiszi, hogy alkot, amikor lebontja a katedrálist, és szépen, nagyság szerint rakja rendbe egymás mellé a köveket.
Ne nyugtalanítsanak tehát a tiltakozások, amelyek szavaid nyomán csattannak fel, mert az új igazság felbuzdulásból született új épület (nem pedig holmi evidens tétel, amelyből következtetésről következtetésre haladhatsz), és valahányszor felmutatod szobrod arcának valamely vonását, azt az ellenvetést teszik, hogy egy másik arcon ugyanez a vonás egészen más szerepet játszott, és főleg azt nem fogják megérteni, hogy látszólag egyszerre mondasz ellent magadnak és másoknak.
De te erre így válaszolj: ,,Hajlandók vagytok elfogadni, hogy meghaljatok magatoknak, hogy mindent elfeledjetek, és ellenállás nélkül vegyetek részt az én új alkotásomban? Csak így lesztek képesek új alakban életre kelni, miután előbb begubóztatok. És ha majd ezt megtettétek, megmondjátok, nem lettetek-e világosabbak, békésebbek és nagyobbak.''
Mert az igazság ugyanúgy közelíthető meg lépésről lépésre, mint a szobor, amelyet faragok. Mert az igazság egy és oszthatatlan, és csak akkor mutatkozik meg, ha már elkészült. Sőt nem is vesszük észre, mert benne vagyunk. És az én igazságom igazsága az az ember, aki belőle születik.
Olyan ez, mint a kolostor, amelybe azért zárlak be, hogy megváltozz. De ha hívságaid és alantas gondjaid közepette azt kéred tőlem, hogy bizonyítsam be neked ezt a kolostort, válaszra sem foglak méltatni, mert aki ezt megérthetné, az nem te vagy hanem az a más valaki, akit előbb életre kell hívnom. Én csak kényszeríteni tudlak téged, hogy legyél.
Ne csinálj magadnak gondot a kényszered keltette tiltakozásodból sem. Mert a hangoskodóknak akkor lenne igazuk, ha lényegükben sértenéd, nagyságuktól fosztanád meg őket. De az ember tisztelete lelki nemességének a tisztelete. Szerintük viszont az az igazság, hogy még ha romlottak, akkor is ugyanazok maradhassanak, mert ők így jöttek a világra. És nem Istent sérted meg, ha meggyógyítod őket.
Ezért mondhatom, hogy nem vagyok hajlandó sem cimboráskodni, sem kizárni. Nem vagyok sem hajthatatlan, sem túlzottan engedékeny vagy könnyelmű. Elfogadom az embert hibáival együtt, de mégis szigort gyakorlok vele szemben. Nem csinálok ellenfelemből tanút, minden bajaink bűnbakját, akit legjobb lenne mindenestől elégetni a piacon. Ellenfelemet mindenestől elfogadom, de egyúttal megtagadom. Mert a víz üde és kívánatos. És kívánatos a tiszta bor is. De a kettő keverékét a herélteknek adom italul.
Nincsen senki a világon, akinek egyáltalán semmiben sincs igaza. Kivéve azokat, akik okoskodnak, érvelnek, bizonygatnak, de mivel a tartalom nélküli logika nyelvén beszélnek, igazuk sem lehet, és nem is tévedhetnek. Hanem egyszerűen csak hangoskodnak, de ha egyszer belegyönyörödnek önmagukba, lármájuk sok ember vérébe kerülhet. Ezért az ilyeneket lenyesem a fáról.
Igaza van viszont mindegyiknek, aki elfogadja teste urnájának széttöretését azért, hogy megmentse azt az értéket, amelyet az urnában helyeztek letétbe. Ezt már mondottam neked. Védelmezni a gyengéket és támogatni az erőseket, ez a dilemma nem hágy téged nyugodni. És lehetséges, hogy ellenséged a gyengéket védelmezi veled szemben, aki az erőseket támogatod. És kénytelenek is vagytok kardot rántani, egyikőtök azért, hogy megvédje földjét a demagógoktól, akik a fekélyt a fekélyért magasztalják, a másik a földjét a rabszolgatartók kegyetlenségétől, akik korbáccsal akadályozzák meg az embert, hogy megvalósuljon. És az ilyen vitás esetekben az élet oly sürgős közbelépést kíván tőled, hogy kénytelen vagy fegyverhez nyúlni. Mert ha nincs több, csak egyetlen gondolat (ha úgy nő, mint a fű), és nincs ellenség, amelyik egyensúlyt képviselne, hazugsággá lesz, felfalja a világot.
Ez a te lelkiismereted hatáskörébe tartozik, s ez a hatáskör nagyon kicsike. És ahogyan a martalócoktól rajtaütésszerűen megtámadva nincs módod taktikázásra, miközben szenvedsz a csapások alatt, és ahogyan nem tudod egyszerre átélni a hajótöréstől való félelmet meg a tenger gyomrot felkavaró hullámzását, hiszen aki fél, abbahagyja az ökrendezést, aki meg okád, az nem érez félelmet, hasonlóképpen, ha nem segítenek benne újfajta nyelv világosságával, nem vagy képes egyszerre elgondolni és átélni két ellenkező igazságot.
Eljöttek hát hozzám, hogy közöljék velem észrevételeiket - ó, nem országom mértantudósai, ilyenből egyébként is csak egy volt országomban, s ráadásul már az sem élt, hanem a tudósok műveinek a magyarázói, akiknek a száma viszont tízezerre rúgott.
Amikor az ember hajót alkot, nem törődik a szegekkel, az árbocrudakkal meg a hajóhíd deszkáival, hanem beterel a hajógyárba tízezer rabszolgát meg néhány korbácsos űrmestert. És íme, diadalmasan kibontakozik a hajó. És én még sohasem láttam olyan rabszolgát, aki azzal dicsekedett, hogy győzedelmeskedett a tenger felett.
De ha ugyanez a tudós geometriát alkot, s persze nem törődik azzal, hogy következményről következményre haladva véges-végig mindent levezessen, hiszen ez a munka meghaladja őt is, az idejét is, meg az erejét is, akkor nyomában tízezer magyarázója támad, akik csiszolgatják a teorémáit, kikutatják az eredményt ígérő utakat, és leszedik a fa gyümölcseit. Mivel azonban nem rabszolgák, és nincsen mögöttük korbács, hogy serkentse őket, egy sem akad, amelyik ne azt képzelné magáról, hogy ő is ér annyit, mint az az egyetlen igazi mértantudós, hiszen, lám, megérti, sőt ráadásul még gyarapítja is a művét.
Én azonban tudván, milyen értékes a munkájuk - mert be kell takarítani az emberi elme aratását -, de tudván azt is, hogy nevetséges dolog az ilyen munkát összetéveszteni az alkotással, az ember öncélú, szabad és előre ki nem számítható tevékenységével, távol tartottam őket magamtól, attól tartva, hogy felfuvalkodnak, ha egyenlőként jöhetnek hozzám. És hallottam, hogy zúgolódnak miatta egymás között.
Aztán így beszéltek:
,,Tiltakozunk - mondották - az ész nevében! Mi az igazság papjai vagyunk. Törvényeid a mi istenünknél bizonytalanabb isten törvényei. Téged védelmeznek a fegyvereseid, és ennek a rengeteg izomnak a súlya összezúzhat bennünket. De végül is igazunk lesz veled szemben, még akkor is, ha föld alatti börtöneidbe záratsz bennünket.''
Így beszéltek, mert sejtették, hogy nem kell tartaniuk haragom kitörésétől.
Aztán bátorságukra büszkén egymásra néztek.
Én pedig elgondolkoztam. Az egyetlen igazi mértantudóst annak ide én minden nap meghívtam asztalomhoz. Néha, álmatlan éjszakáim idején elmentem hozza sátrába, de előbb gondosan lehúztam lábbelimet, aztán megittam teáját, megízleltem bölcsessége mézét.
- Te, mértantudósom... - kezdtem a mondanivalómat.
- Elsősorban én nem mértantudós, hanem ember vagyok. Olyan ember, aki néha geometriáról elmélkedik, ha éppen nem akad valami sürgősebb dolga, például alvás, éhség vagy szerelem. De ma, miután így megöregedtem, minden bizonnyal igazad van: én már alig vagyok egyéb, mint mértantudós.
- Az vagy, aki előtt feltárul az igazság...
- Csak az vagyok, aki tapogatózik, és keresi a szavakat, mint a gyermek. Az igazság pedig egyáltalán nem tárult fel előttem. Szavaim azonban oly egyszerűen szólnak az emberekhez, mint a te hegyed, így tehát az emberek maguktól szűrik ki belőlük az igazságukat.
- Látom, mértantudósom, keserű vagy.
- Szerettem volna felfedezni a világmindenségben valami isteni köpönyeg nyomát, és eljutva egy rajtam kívül létező igazsághoz, egy istenhez, amelyik sokáig elrejtőzött az emberek elől, szerettem volna elcsípni köpönyege csücskénél fogva, és letépni az arcát takaró leplet, hogy megmutassam ezt az igazságot. De nem adatott meg egyebet felfedeznem magamon kívül...
Így beszélt. De amazok bálványuk villámait forgatták fejük felett.
- Beszéljetek halkabban - mondottam nekik -, mert ha nehezen értek is, a fülem annál jobb.
Bár most már halkabban, de tovább zúgolódtak.
Végül az egyik megszólalt helyettük; szépen előre tuszkolták, mert megbánták, hogy olyan bátornak mutatták magukat.
- Miből gondolod - mondotta -, hogy önkényes alkotás, szobrászi munka vagy költészet az az igazság-remek, amelynek a felismerésére szólítunk fel tégedet? Javaslataink a legszigorúbb logika szellemében folynak egymásból, és ebbe a műbe semmi emberi szeszély nem szólt bele.
Így egyrészt abszolút igazság birtokosainak jelentették ki magukat - mint azok a népek, amelyek szerintük villámokat szóró faragott, festett képekre hivatkoznak -, másrészt egyenrangúnak tartották magukat egyetlen, igazi mértantudósommal, mivel több- kevesebb sikerrel mindnyájan ugyanúgy dolgoztak és fedeztek fel, mint ő, csak éppen semmi újat nem alkottak.
- Mi szemed láttára foglaljuk szabályokba bármely alakzat vonalainak az összefüggéseit. Míg azonban mi át tudjuk hágni törvényeidet, te képtelen vagy létezni a mieink nélkül. Minket kell tehát minisztereiddé kinevezned, a tudókat.
Hallgattam, és közben töprengtem az emberi ostobaságon. Félreértették hallgatásomat, és habozni kezdtek:
- Mert legfőbb gondunk, hogy téged szolgáljunk - mondották.
Erre már válaszoltam:
- Azt állítjátok, hogy nem alkottok, és ez örvendetes. Mert a bandzsal bandzsalt hoz világra. A levegővel teli hólyagból csak szél származhat. És ha országokat alapítanátok a csupán már végbementre, a már kiöntött szoborra vagy az elhalt szervre érvényes logikátokat tiszteletben tartva, eleve kiszolgáltatnátok őket a barbár kardok kényének.
,,Egy napon egy férfi nyomaira leltek, aki hajnalban kilépve a sátrából elindult a tenger felé, s miután elért a meredek sziklafalhoz, lezuhant a mélybe. Akadtak aztán logikusan gondolkozó elmék, akik gondosan megvizsgálták a jeleket, és ki is következtették az igazságot. Mert egyetlen láncszem sem hiányzott az események sorából. A lépések szépen következtek egymás után, egy sem akadt közöttük, amelyik nem szükségszerűen folyt volna a másikból. A lépések során, következményről előidéző okra visszafelé haladva felhozták a halottat a sátrába. És okról következményre lefelé haladva még mélyebbre süllyesztették a halálba.''
- Mindent megértettünk - kiáltották fel az én okosaim, és kölcsönösen gratuláltak egymásnak.
Én pedig úgy véltem, hogy megérteni annyit jelentett volna, mint ismerni, amint valóban ismertem is, egy bizonyos mosolyt, amely könnyebben megzavarható volt még az alvó víznél is, hiszen egyetlen gondolat is el tudta volna homályosítani, és amelyik e pillanatban talán nem is létezett, hiszen egy szendergő arcon játszadozott, és nem is itt volt, hanem tőlem száz napi járóföldre egy idegennek a sátrában.
Mert az alkotás más, mint a megalkotott tárgy, az alkotás elszakad a maga mögött hagyott jegyektől, sohasem olvasható ki semmiféle jelből. Ezekről a jegyekről, nyomokról és jelekről mindig csak azt állapítod meg, hogy egymásból folynak Mert a valóságok falán minden alkotás árnyéka tiszta logika. Ám ez az evidens felfedezés egyáltalán nem akadálya annak, hogy ostoba légy.
Minthogy egyáltalán nem sikerült őket meggyőznöm, jóságomban tovább folytattam, mert ki akartam őket oktatni:
,,Volt egyszer egy alkimista, aki az élet titkait fürkészte. Egyszer az történt, hogy görebeiből, lombikjaiból és mindenféle főzeteiből egy ici-pici élő anyagdarabkát sikerült nyernie. A logikus elmék erre mind odacsődültek. Újra kezdték a kísérletet, főztek-kotyvasztottak, fújták a tüzet a retorták alatt, mígnem egy másik kis húsdarabkát sikerült előállítaniuk. Aztán mentek, és mindenfelé hirdették, hogy az életnek immár nincs többé titka. Hogy az élet nem egyéb, mint okok és következmények, következmények és okok természetes láncolata, a tűz hatása az egyébként nem élő, gyógyerejű anyagokra, és ezeknek az anyagoknak a kölcsönhatása. Logikus elmék lévén, mint mindig, most is mindent tökéletesen megértettek. Mert a teremtő alkotás más lényegű, mint a megalkotott tárgy, sokkal magasabbrendű nála, és nem hagy maga után nyomokat jelekben. Az alkotó mindig kilép művéből. De a maga után hagyott nyom tiszta logika. Ezért én alázatosan elmentem mértantudós barátomhoz okulásért: »Mit látsz mindebben újat - kérdezte tőlem - , azonkívül, hogy az élet veti el az élet magját?« Az élet nem jelent volna meg az alkimista tudata nélkül, az alkimista pedig, tudomásom szerint, él. Erről megfeledkeznek az emberek, mert, ahogy az mindig lenni szokott, visszavonult az alkotásából. Ugyanúgy, mint amikor felvezettél valakit hegyed csúcsára, ahonnan minden probléma egyszeriben megoldódik, a hegy rajtad kívül lesz igazsággá, aki őt ott magára hagyod. És senki sem fogja megkérdezni, miért éppen ezt a hegyet választottad, mivel egész egyszerűen ott vagyunk, és végeredményben csak kell lennie valahol az embernek.''
Mivel azonban zúgolódtak - a logikus elmék ugyanis egyáltalán nem olyan logikusak -, így folytattam:
,,Öntelt emberek vagytok. Az árnyékok táncát figyelve a falon abban a hitben ringatjátok magatokat, hogy tudtok, lépésről lépésre olvassátok a geometria tételeit, de közben fogalmatok sincsen róla, hogy volt valaki, aki e lépéseket végigjárta, hogy megfogalmazza őket, olvassátok a nyomokat a homokban, de nem jöttök rá, hogy volt valahol, másutt, valaki, aki nem volt hajlandó szeretni, az anyagokból olvassátok ki, hogyan emelkedik egyre feljebb az élet, de nem tudjátok, hogy volt valaki, aki cáfolt és döntött: ne gyertek hozzám, rabszolgák, szegverő kalapácsotokkal, azt a látszatot keltve, mintha ti terveztétek és bocsátottátok volna vízre a hajót.''
,,Azt a másikat, aki páratlan volt a maga nemében, de most már halott, bizony szívesen magam mellé ültettem volna, ha kívánja, hogy mellettem kormányozza az embereket. Mert az a tudós Istentől való volt. És szavaival fel tudta velem fedeztetni azt a távoli kedvest, akinek a szavait, mivel nem a sivatag gyermeke volt, nem lehetett egy csapásra megérteni.''
,,Végtelen számú lehetséges keverékből ki tudta választani azt az egyetlent, amelyet még semmi korábbi siker nem emelt ki a többi közül, de amelyik az egyetlen, valami eredményre vezető volt. Amikor vezérfonal híján a hegyek útvesztőjében senki sem képes deduktív okfejtéssel tovább haladni, mert csak akkor tudod meg, hogy rossz útra tévedtél, amikor már előtted tátong a mély szakadék, és ezért a hegy másik oldala még mindig ismeretlen az emberek számára, jelentkezik néha az a vezető, aki, mintha csak most térne vissza odaátról, elmagyarázza neked az utat. Aztán, ha egyszer végigmentél rajta, akkor már ismered az utat, és egészen magától értetődőnek tartod. És elfeleded annak az alkotóaktusnak a csodáját, amelyik számodra visszatérésnek tűnt.''
Jött az egyik, és vitába bocsátkozott atyámmal:
,,Az emberek boldogsága...'' - kezdte a mondókáját.
Atyám a szavába vágott:
- Ezt a szót ne ejtsd ki előttem. Szívesen hallgatom azokat a szavakat, amelyek igazi érzéseket hordoznak magukban, de elvetem azokat, amelyeknek nincsen tartalmuk.
- Pedig - válaszolta a másik -, ha te, egy egész ország feje, nem foglalkozol elsőként az emberek boldogságával...
Atyám így válaszolt neki:
- Én nem foglalkozom azzal, hogy a szél után fussak, és elraktározzam, mert ha mozdulatlanságra kényszerítem, nincs szél.
- De ha én egy ország feje lennék - mondotta a másik - az lenne a kívánságom, hogy boldogok legyenek az emberek...
- Hohó! - mondotta atyám - ebben már inkább egyetértünk. Ez a szó nem üres. Valóban ismertem boldogtalan és boldog embereket. Ismertem kövéreket meg soványakat, betegeket vagy egészségeseket, eleveneket és holtakat is. És én is azt óhajtom, hogy az emberek boldogok legyenek, mint ahogyan inkább elevennek, mint holtnak szeretem őket látni. Bár az is igaz, hogy egyszer minden nemzedéknek távoznia kell.
- Szóval egyetértünk! - kiáltott fel az az ember.
- Dehogyis értünk - mondotta atyám.
Elgondolkozott, aztán így folytatta:
,,Mert amikor te boldogságról beszélsz, vagy olyan emberi állapotra gondolsz, amelyben úgy boldog az ember, ahogyan például egészséges, márpedig nekem semmi befolyásom sincsen érzékeink ilyen fajta felcsigázott állapotára, vagy valamiféle megfogható tárgyra, amelynek a megszerzésére áhítozhatom. De hát hol van ez a tárgy?''
,,Az egyik ember boldog a békében, a másik boldog a háborúban, az egyik magányra vágyik, amelyben lázba jön, a másiknak tolongó ünnepi sokaságra van szüksége a fellelkesüléshez, az egyik a tudományban való elmélyülésben keresi örömét, ami választ ad kérdéseire, a másik ugyanezt az örömöt Istenben találja meg, Istenben pedig minden kérdés értelmét veszti.''
,,Ha körül akarnám írni a boldogságot, akkor talán azt kellene neked mondanom, hogy a kovácsnak a boldogság a kovácsolás, a hajósnak a hajózás, a gazdagnak a gazdagodás, és ezzel semmi olyat nem mondanék, amiből bármit tanulhattál. Egyébként is néha a hajózás jelentene boldogságot a gazdagnak, a meggazdagodás a kovácsnak, és a semmittevés a hajósnak. És így kisiklik kezeid közül ez a tartalmatlan ábrándkép, amelyet hiába igyekeztél megragadni.''
,,Ha meg akarod érteni ezt a szót, akkor fogd fel jutalomnak, ne pedig célnak, mert különben nincs értelme. Hasonlóképpen tudom, hogy valami szép, de a szépséget mint célt nem fogadom el. Hallottad valaha, hogy így szólt hozzád a szobrász: »Ebből a kőből a szépséget fogom kibontani!« Akik üres érzelmességgel ámítják magukat, selejtes, olcsó szobrokat faragnak. A másik, az igazi szobrász így beszél hozzád: »Igyekszem ebből a kőből valami olyat kibontani, ami hasonlít ahhoz, ami belülről nyom engem. És csak úgy tudom kiszabadítani, ha belevágok.« Az így megvalósult arc aztán lehet komor és vén, vagy torz maszk, vagy maga a szendergő ifjúság, ha a szobrász nagy művész, akkor mindenhogyan szépnek ítéled a művét. Mert a szépség sohasem cél, hanem jutalom.''
,,És amikor az imént azt mondottam, hogy a boldogság a gazdagnak a meggazdagodás, akkor hazudtam neked. Mert a lényeg az a lángoló öröm, amely a hódítást koronázza meg, amelyben erőfeszítései és fáradsága találja meg a jutalmát. És ha az előtte kitárulkozó életet egy pillanatra mámorítónak érzi, az ugyanazért van, amiért örömmel tölt el téged a hegytetőről megpillantott táj, amelyért keményen megküzdöttél.''
,,És amikor azt mondom neked, hogy a rablónak a boldogság a csillagos ég alatt való lesben állás, az azt jelenti, hogy van őbenne is valami megmenthető, és a boldogság ennek a jutalma. Mert vállalta a hideget, a bizonytalanságot és az egyedüllétet. Az arany után, már mondottam neked, úgy sóvárog, mintha azt várná tőle, hogy hirtelen arkangyallá változik, mert ez az otromba és sebezhető ember azt képzeli, hogy aki keblére szorított aranykincsével hatol be a város sűrűjébe, láthatatlan szárnyakon lebeg.''
,,Szeretetem csendjében sokáig figyeltem népemnek azokat a fiait, akik boldognak látszottak. És mindig megértettem, hogy a boldogság hozzájuk is úgy jött el, mint a szoborhoz a szépség, azért, mert nem azt keresték.''
,,És végül mindig megértettem, hogy a boldogság tökéletességüknek és szívük nemességének volt a jele. És csak annak az asszonynak nyisd meg egy életre a házadat, aki elmondhatja neked: »Oly igen boldognak érzem magamat!« mert az arcára kiülő boldogság nemességének a jele, mert a boldogság a megjutalmazott szív tulajdona.''
,,Ne kívánd hát tőlem, egy ország urától, hogy boldogságot szerezzek népemnek. Ne kívánd tőlem, a szobrásztól, hogy a szépséget hajszoljam: leülök, mivel nem tudom, merre fussak utána. A szépség így lesz boldogsággá. Csupán annyit kérj tőlem, hogy olyan lelket építsek bennük, amelyben ilyen tűz loboghat.''
Eszembe jut, amit atyám mondott másutt: ,,Ha narancskertet akarok létesíteni, tápsót és istállótrágyát használok hozzá, felcsákányozom a földet, nyesem az ágakat. És így nő meg a fa, és lesz képes virágot hozni. Én, a kertész, csak forgatom a földet, nem törődve virággal, boldogsággal, mert ahhoz, hogy virágozzék a fa, mindenekelőtt fa kell, és ahhoz, hogy boldog ember legyen, először is ember kell.''
De a másik tovább kérdezősködött:
- Ha nem a boldogság után futnak az emberek, akkor mi után futnak?
- Nos - mondotta atyám -, később majd ezt is megmagyarázom neked.
De először is felhívom a figyelmedet, hogy mivel megállapításod szerint az öröm gyakran az erőfeszítésnek és a győzelemnek a koronája, okoskodóként azt a következtetést vonod le, hogy az emberek a boldogságért küzdenek. Erre azt felelem, hogy a halál lévén az élet koronája, az embereknek csak egy kívánságuk van, a halál. És így tovább, csűrjük-csavarjuk a gerinctelen medúzához hasonló szavakat. Én azt mondom neked, vannak boldog emberek, akik még a boldogságot is feláldozzák, hogy hadakozhassanak.
- Nyilván azért, mert feladatuk teljesítésében a boldogságnak magasabb formáját lelik meg...
- Nem vagyok hajlandó tovább tárgyalni veled, ha szavaidat nem töltöd meg olyan jelentéssel, amely bizonyítható vagy cáfolható. Az ilyen, alakját folyton változtató kocsonya ellen nem tudhatok hadakozni. Mert ha a halál ugyanúgy lehet az első szerelem ámulata, mint halálos-véres ökrendezésed, amikor a hasadat ért golyó végleg megakadályoz benne, hogy eljuss az óhajtott kútig, hogyan kívánhatod, hogy bizonygatásaidat az élet fényénél vizsgáljam meg? Te semmi egyebet nem állítottál, csak ezt: az emberek azt keresik, amit keresnek, és azt hajszolják, amit hajszolnak. Nem fenyeget az a veszély, hogy ellentmondjak neked, a magam részéről nem tudok mit kezdeni a te sebezhetetlen igazságaiddal.
Te úgy beszélsz, ahogyan a bűvész dobálja golyóit. És ha végre abbahagyod ostoba bizonygatásaidat, ha lemondasz arról, hogy a boldogság vágyával magyarázd az emberek hadba vonulását, de aztán mégis ragaszkodsz ahhoz az állításodhoz, hogy az ember viselkedését kizárólag a boldogság magyarázza, akkor már előre hallom, miképpen bizonygatod, hogy az emberek hadba vonulását elmebajos fellángolásuk magyarázza. De még ekkor is azt követelem, hogy gabalyodj bele, és magyarázd meg a szavaidat. Mert ha például őrültnek nevezed azt, akinek tajtékzik a szája, vagy folyton a fejetetején áll, akkor én, aki megfigyeltem, hogy a katonák két lábon vonulnak háborúba, nem érhetem be a te magyarázatoddal.
Ám úgy áll a dolog, hogy neked nincsenek szavaid annak a kifejezésére, mi felé törekszenek az emberek. Sem arra, hogy énnekem mi felé kell őket vezetnem. Túlságosan kicsiny edényeket használsz - - elmebaj, boldogság -, abban a hiú reményben, hogy beléjük zárhatod az életet. Akárcsak az a gyerek, aki az Atlasz lábánál a maga kis lapátjával és vedrecskéjével próbálta elhordani a hegyet.
- Akkor hát taníts engem - kérte a vitatkozó.