| 00 | 01 | 02 | 03 | 04 | 05 | 06 | 07 | 08 | 09 | 10 | 11 |
| CXXI | CXXII | CXXIII | CXXIV | CXXV | CXXVI | CXXVII | CXXVIII | CXXIX | CXXX |
| 13 | 14 | 15 | 16 | 17 | 18 | 19 | 20 | 21 |
(Megjegyzés későbbre: hamis számvetés eredményeként ezek a gyengeelméjűek azt hitték, hogy léteznek ellentétek. És hogy a demagógia ellentéte a kegyetlenség. Holott az életben a kapcsolatok hálózata olyan, hogy ha megsemmisíted lényed két ellenkező része közül az egyiket, meghalsz.
Mert mondom neked, bárminek az ellentéte a halál, és csak a halál.
Itt van például ez az ember, aki a tökéletesség ellentétét üldözi. Ezért addig-addig törölget, javítgat, míg végül tönkreteszi az egész szöveget. Mert semmi sem tökéletes. De aki a tökéletességet szereti, az egyre szebbet alkot.
Vagy az, aki a lelki nemesség ellentétét üldözi. A végén mindenkit máglyára küld, mert senki sem tökéletes.
Vagy az, aki megsemmisíti az ellenségét. Holott belőle élt. Ezért aztán maga is belehal. A hajó ellentéte a tenger. Csakhogy a tenger formálta ki, finomította a tőkéjét és a testét. A tűz ellentéte a hamu, de a hamu őrzi meg a tüzet.
Vagy az, aki a rabszolgaság ellen küzd, és a gyűlöletet hívja ellene segítségül, ahelyett, hogy a szabadságért küzdene, a szeretet segítségével. s mivel mindenütt, minden hierarchiában fellelheted a rabszolgaság nyomait, és mivel rabszolgaságnak nevezheted a templom fundámentomának a szerepét is, mert neki kell tartania azokat a finoman kidolgozott köveket, amelyek egyedül törhetnek a magasba, következményről következményre haladva, kénytelen vagy végül megsemmisíteni magát a templomot.
Mert a cédrus nem elutasítása, nem gyűlölete mindannak, ami nem cédrus, hanem a cédrus által magába szívott, fává lett köves talaj.
Bármi ellen harcolsz, az egész világ válik gyanússá számodra, mert ellenséged számára minden menedék, tartalék és eleség lehet. Bármi ellen harcolsz, kénytelen vagy önmagadat megsemmisíteni, mert ha mégoly csekély mértékben, de benned is van belőle valami.
Mert én csupán egyetlen igazságtalanságot ismerek, az alkotás igazságtalanságát. Mert nem pusztítottad ugyan el azokat a nedveket, amelyek a tövisbokrot táplálhatták volna, de cédrust építettél, az pedig elszívta e nedveket, s ezért a tövisbokor nem tud megszületni.
Ha valamilyen fává lettél, akkor nem leszel másféle fává. Így tehát igazságtalan voltál a többivel szemben.)
Amikor ellankad a buzgalmad, csendőreiddel tartod fenn országodat. Ám ha csak a csendőrök tudják megmenteni, az azt jelenti, hogy az az ország már halott. Mert az általam alkalmazott kényszer olyan, mint a cédrus ereje, amelyik görcseibe köti a föld nedveit, nem mint a tövisbokrok és nedvek meddő irtogatása, mert igaz ugyan, hogy a nedvek felkínálkoztak a bokroknak, de ugyanúgy odakínálták magukat a cédrusnak is.
Hol látsz olyat, hogy a harc valami ellen folyik? A szépen gyarapodó és közben cserjéket pusztító cédrus fütyül a cserjére. Tudomása sincsen a létezéséről. Ő a cédrusért harcol, és cédrussá alakítja át a cserjét.
Halálba küldöd az embereket valaki vagy valami ellen? Kinek lesz kedve meghalni? Ülni igen, de meghalni nem. Márpedig a háború elfogadása a halál elfogadása. A halált pedig csak úgy lehet elfogadni, ha valami másra cseréled el magadat. Tehát a szeretetben.
Ezek az emberek gyűlölik a másféléket. És ha vannak tömlöceik, oda zsúfolják be a foglyaikat. Ám így csak az ellenségedet építed, mert a börtön lelkesítőbb, mint a kolostor.
Aki börtönbe zár vagy kivégez, azért teszi, mert kételkedik önmagában. Kiirtja a tanúkat és a bírákat. De ahhoz, hogy nagyobb lehess, nem elég kiirtanod azokat, akik kicsinynek láttak.
Aki börtönbe zár és kivégez, azért is teszi, mert másra hárítja a hibákat. Vagyis gyenge. Mert minél erősebb vagy, annál inkább vállalod a hibákat. A hibák tanulságul szolgálnak, s ebből a tanulságból születik a győzelem. Mikor egyik csatát vesztett vezére mentegetőzött előtte, atyám így szakította félbe: ,,Ne légy beképzelt, ne ringasd magadat abban a csalóka hitben, hogy te hibáztál. Ha szamárra ülök, s az eltéved, sohasem a szamár téved. Hanem én.''
,,Az árulók legfőbb mentsége az - mondotta másutt atyám -, hogy alkalmuk nyílt árulást elkövetni.''
Amikor nyilvánvalók és tökéletesen ellentmondók az igazságok, nem tehetsz egyebet, mint hogy változtass a megfogalmazás módján.
A logika nem nyújt semmi segítséget ahhoz, hogy feljuthass az egyik emeletről a másikra. A kövekből nem látod előre az áhítatot. És ha a kövek nyelvén szólsz az áhítatról, zátonyra futsz. Az új szót kell kitalálnod ahhoz, hogy számot tudj adni köveid új architektúrájáról. Mert új, oszthatatlan és megmagyarázhatatlan lény született, megmagyarázhatatlan, mert megmagyarázni annyit jelent, mint szétbontani. Tehát nevet adsz neki.
Hogyan magyarázhatnád az áhítatot? Hogyan magyarázhatnád a szerelmet? Hogyan magyarázhatnád a birtokot? Ezek nem tárgyak, hanem istenségek.
Én ismertem azt az embert, aki meg akart halni, mert hallott énekelni egy északi országról szóló balladát, és homályosan tudta, hogy odafenn az év bizonyos éjszakáján az emberek a ropogó hóban a csillagok világánál kivilágított faházak felé indulnak. És ha utad végén fénykörükbe érsz, és arcodat az ablak üvegéhez tapasztod, azt látod, hogy ez a világosság egy fáról árad feléd. És elmondjuk neked, hogy ennek az éjszakának olyan az illata, mint a fényezett fából készült játékoké és a viaszgyertyáké. És elmondjuk, hogy ezen az éjszakán csodálatosak az arcok. Mert csodára várnak. És látod, amint az öregek visszafojtott lélegzettel figyelik a gyermekek szemét, szívdobogtató boldog pillanatra várnak. Mert a gyermekek szemében mindjárt valami megfoghatatlant, kimondhatatlant látnak majd felcsillanni, ami drágább mindennél. Mert egész évben készültek rá mesékkel, ígéretekkel és főleg cinkos pillantásokkal, titokzatos célzásokkal és végtelen szeretetükkel. Aztán odamennek a fához, leemelnek róla valami fényezett fából készült szerény tárgyat, és a hagyományos szertartás szerint odaadják a gyermeknek. Ez a nagy pillanat. Mindenki visszafojtja a lélegzetét. A gyermek csak hunyorog, mert éppen most ébresztették fel álmából. Ott ül a térdeden, az álmából felébresztett gyermek üde illata árad belőle, s amikor karját a nyakad köré fonja, ölelése olyan a szívnek, mint a forrásvíz, amire szomjazol. (A gyermekek nagy szomorúsága éppen az, hogy megfosztják őket a bennük buzgó forrástól, amelyet nem ismerhetnek meg, és amelyhez megifjodás végett járulnak mindazok, akik megvénültek szívükben.) De a csókokra még várni kell. A gyermek a fát, te a gyermeket nézed. Mert úgy kell leszakítani ezt a csodálatos meglepetést, mint valami ritka virágot, amely esztendőben egyszer bújik ki a hó alól.
És végtelenül boldoggá tesz az elsötétedő gyermekszemek különös színe. Mert a gyermek szinte rátekeredik kincsére, hogy belül ragyogjon fel tőle, egyszerre, mihelyt megérintette az ajándék, ahogyan a tengeri rózsák. És elszaladna, messze, ha engednéd, hogy elszaladjon. Most lehetetlen megközelítened. Ne szólj hát hozzá, se lát, se hall.
És ne mondd nekem, hogy mit sem nyom a latban ez az alig változott szín, amely könnyebb, mint a felhő árnyéka a réten.
Mert ha csupán ez lenne egész esztendei fáradozásod, munkában ontott verejtéked, háborúban elvesztett lábad, töprengésekben eltöltött éjszakáid, elszenvedett sérelmeid és gyötrelmeid egyetlen jutalma, akkor is bőségesen megfizetne mindenért, és elkápráztatna. Mert ezen a csereüzleten csak nyersz.
Mert nincs értelme fejedet törni, mi is a birtok iránt érzett szeretet, a templom csendje, vagy ez a páratlan pillanat.
Az én katonám tehát - aki addig csak napot és homokot látott, nem ismert kivilágított fát, sőt még azt is alig tudta, merre van észak -, azért akart meghalni, mivel azt mondták neki, hogy valahol, valami hódító ellenség meg akarja fosztani attól a bizonyos viaszillattól, attól a csodálatos színű gyermekszemtől, amelyeket úgy hoztak el hozzá a költemény szavai, mint a szél a szigetek illatát. És én nem ismerek ennél igazibb okot a halál vállalására.
Mert tudd meg: egyedül az az isteni csomó nyújt táplálékot életednek, amelyik a dolgokat összeköti. Amelyik fittyet hány tengerekre és falakra. Amelyik miatt tökéletes boldogságot érzel a sivatagban attól a tudattól, hogy valahol, valamerre, azt sem sejted, milyen irányban, olyan országban, amelyről fogalmad sincsen, ismeretlen emberek között, most egy fényezett fából készült tárgyat várnak, amelynek a képe úgy hatol be a gyermek szemébe, mint kavics az alvó vizek tükrébe.
És tudd meg: az a táplálék, amit ebből nyersz, megéri, hogy meghalj érte. És hogy hadseregeket tudnék talpra állítani, ha akarnék, hogy valahol a világban megmentsek egy kis viaszillatot.
De azért nem fogok hadakat támasztani, hogy készleteket védjek meg. Mert a készletek készek, és immár semmi egyebet nem várhatsz tőlük, hacsak azt nem, hogy egykedvű barommá változtassanak.
Ezért nem fogod vállalni többé a halált, ha egyszer elmúlnak isteneid. De élni sem fogsz tovább. Mert az ellentétek nem léteznek. Igaz, hogy halál és élet olyan két szó, amelyik állandóan ellenségeskedik egymással, mégsem tudsz másból élni, mint abból, ami elvállaltathatja veled a halált. Mert aki elutasítja magától a halált, az életet utasítja el.
Ha nincsen feletted semmi, semmit sem kaphatsz. Legfeljebb önmagadtól. De mit várhatsz üres tükörtől?
Most hozzád szólok, asszony, aki egyedül vagy. Mert az a kívánságom, hogy felgyújtsam benned ezt a világosságot.
Mert rájöttem, hogy hallgatásodban és magányodban táplálékot nyújthatok neked. Az istenek semmibe sem veszik a falakat és a tengereket. És te is attól leszel gazdagabb, hogy létezik valahol az a bizonyos gyertyaillat. Még ha nincs is rá reményed, hogy valaha belélegezhesd.
A neked hozott táplálék minőségét azonban nem tudom másként megítélni, csak úgy, hogy téged magadat ítéllek meg. Mivé leszel, miután megkaptad? Azt akarom, hogy csendben összekulcsold kezedet, miközben szemed elsötétül, mint a gyermeké, aki, miután odaadtam neki a kincset, szinte felfalja a szemével. Mert a gyermeknek adott ajándékom sem tárgy volt. A gyermek három kavicsból is képes hajóhadat építeni, a hajóhadat viharral fenyegetni; ha fakatonákat ajándékozok neki, hadsereget, vezéreket teremt belőlük, hazához való hűséget, kemény kitartást a fegyelemben és halált a sivatagi szomjúhozásban. Mert ugyanígy van a zeneszerszámmal is: egészen más, mint a közönséges szerszám, anyag vadat ejtő tőreid számára. Amit tőrbe ejtesz, az sohasem egylényegű magával a tőrrel. És téged is meg foglak világosítani, avégből, hogy kis padlásszobád ragyogjon, és legyen lakója a szívednek. Mert nem ugyanazt az alvó várost nézed ablakodból, ha elmondtam neked, hogyan őrzi a hamu a tüzet. És nem ugyanaz lesz vigyázó katonám számára az őrjárat, ha őrködése országot védő bástyát jelent.
Amikor magadat adod, többet kapsz, mint amit odaajándékozol. Mert semmi voltál, és valamivé leszel. És mit számít nekem, ha a szavak dühödten öltögetik egymásra a nyelvüket!
Hozzád szólok most, asszony, aki egyedül vagy, mert az a kívánságom, hogy benned lakozzam. Talán nehezedre esik - mert kificamítottad a válladat, vagy gyenge a szemed - házadba fogadnod férjedet. De vannak erősebb jelenlétek is, és megfigyeltem, hogy nyomorult fekhelyén a rákos beteg sem ugyanaz a győzelem reggelén, és hogy hiába nem hatol be hozzá a trombiták harsogása a vastag falak miatt, szobája mégis mintha tele lett volna.
Pedig hát mi hatolt be hozzá kívülről a dolgoknak azon a csomóján kívül, amelynek a neve győzelem, s amelyik fittyet hány falaknak és tengereknek? És miért ne léteznék még ennél is forróbb istenség? Amelyik átforrósítja szívedet, hűségessé és csodálatossá gyúr téged.
Mert az igazi szerelem nem pazarlódik el. Minél többet adsz, annál több marad belőle neked. Ha igazi forrásra mész vízért, minél többet merítesz, annál bővebben buzog. A viasz gyertya illata is igaz mindenki számára. És ha az a másik is kedvét leli benne, a te számodra is gazdagabb lesz ez az illat.
De ha házadban lakozó hitestársad másutt leli örömét, akkor téged foszt meg tőle, és meggyűlölteti veled a szerelmet.
Ezért foglak meglátogatni. Semmi szükségem nincs rá, hogy megismertessem magamat. Az országot összefűző kapocs vagyok, és imádságot találtam ki számodra. A dolgok iránt való egyfajta érdeklődésnek a záróköve vagyok. Megkötözlek téged. És vége magányodnak.
Hogyan is ne követnél hát engem? Immár nem is különbözök tőled. Olyan vagyok, mint a zene, amelyik bizonyos struktúrát épít fel benned, és átforrósít. Pedig a zene sem nem igaz, sem nem hamis. Csak te lettél egyszerre más.
Nem azt akarom elérni nálad, hogy pusztasággá változz tökéletességedben. Hogy pusztává és megkeseredetté légy. Felébresztem benned a buzgó odaadást, amelyik ad, de sohasem rabol, mert az odaadás nem igényel sem tulajdonjogot, sem jelenlétet.
A költemény azonban olyan okokból kifolyólag szép, amelyek nem logikai természetűek, a költemény más szinten van. És annál felemelőbb, minél jobban révbe juttat a földi téreken. Mert megszólaltatásra vár benned egy hang, amelyet hallathatsz is, de nem mindig ugyanolyan minőségben. Van rossz zene is, amely érdektelen utakat nyitogat a szívedben. És gyarló istenség az, amelyik ilyenkor jelenik meg neked.
De vannak olyan látogatások, amelyek fel se ébresztenek, mivel annyira szerettél.
Ezért költöttem ezt az imádságot neked, aki egyedül vagy.
Imádság egyedüllét idején:
,,Könyörülj rajtam, Uram, mert nyomaszt magányosságom. Nincs semmim, amire várjak. Itt vagyok ebben a szobában, ahol semmi sem szól hozzám. Pedig nem emberi jelenlétet kívánok, hiszen ha tömegbe kerülök, még magányosabbnak érzem magamat. De hány olyan más asszony van, aki hasonlít hozzám, ugyancsak egyedül vagy egy hasonló szobában, és mégis határtalanul boldognak érzi magát, ha szerettei másutt foglalatoskodnak a házban. Nem hallja, nem látja őket. Pillanatnyilag semmit sem kap tőlük. De a boldogsághoz elég neki az a tudat, hogy mások is laknak a házban.''
,,Uram, semmi olyat sem követelek, amit látni vagy hallani lehet. Csodáid nem érzékszerveink számára vannak. De add, hogy lelkem világoljon a házamban, és meggyógyítasz engem.''
,,Uram, ha a pusztában járó utas lakott házból indult el, akkor is örömmel gondol rá, ha tudja, hogy az a ház a világ végén van. Semmiféle távolság nem akadályozza meg abban, hogy ez a ház táplálja őt, és ha meghal, szeretetben hal meg... Tehát még csak azt se kérem tőled, Uram hogy közel legyen hozzám a lakásom.''
,,Ha valamely arc megragadta a tömegben, a sétáló egyszerre átszellemül akkor is, ha az az arc nem az ő számára van. Mint a királynőjébe szerelmes katona, aki királynő katonájává lesz. Tehát még csak azt se kérem tőled, Uram, hogy megígértessék nekem ez a lakás.''
,,A nyílt tengereken járnak olyan lelkes emberek, akik nem létező sziget keresésre áldozták életüket. Az ilyen hajón utazók hangosan zengik a sziget himnuszát, és boldognak érzik magukat tőle. Nem a sziget, hanem a himnusz teszi őket tökéletesen boldoggá. Tehát még csak azt se kérem tőled, Uram, hogy legyen valahol ez a lakás...''
,,A magányosság, Uram, csak a lélek gyümölcse, ha ez a lélek gyarló. A léleknek csak egy hazája van, s ez a haza a dolgok értelme. Például a templom, amikor a templom a kövek értelme. A léleknek csak ehhez a kiterjedéshez van szárnya. Nem a tárgyak szereznek neki örömöt, hanem az az egyetlen arc, amelyet rajtuk keresztül olvas ki, és amelyik megköti őket. Csupán annyit tégy, Uram, hogy megtanuljak olvasni.''
,,És akkor, Uram, vége lesz az én magányomnak.''
Mert ahogyan a katedrális egymáshoz teljesen hasonló kövek bizonyos módon való elrendezése, de olyan erővonalak mentén, amelyeknek a struktúrája a lélekhez szól, pontosan ugyanúgy az én köveimnek is van bizonyos szertartásrendjük. A katedrális ettől függően szebb vagy kevésbé szép.
Ahogyan esztendőm liturgiája eredetileg egymáshoz teljesen hasonló napok bizonyos módon való elrendezése, de olyan erővonalak mentén elosztva, amelyeknek a struktúrája a lélekhez szól (és most már vannak napok, amelyeken böjtölnöd kell, mások, amelyeken arra hívnak fel benneteket, hogy örvendezzetek, mások, amelyeken nem szabad dolgoznod, és ilyenkor az én erővonalaimat követed), pontosan ugyanígy napjaimnak is van szertartásrendjük. És ettől elevenebb vagy kevésbé eleven az esztendő.
Ahogyan van szertartásrendje az arcvonásoknak is. És ettől szebb vagy kevésbé szép az arc. Meg a hadseregemnek is: ez meg van engedve, az tilos neked, mert erővonalaimba ütközik. Te a hadsereg katonája vagy. És a sereg erősebb vagy kevésbé erős.
És van szertartásrendje a falumnak is, mert váltakozva követik egymást az ünnepek, a lélekharang megszólaltatása, a szüret kezdete, a közös házépítés, a közös éhezés, a víz kiporciózása szárazság idején, mert a teli tömlő nem egyedül a tiéd. Hazád van. És a haza hol meleg, hol kevésbé meleg.
És nem ismerek semmi olyat a világon, ami lényegében nem szertartás. Mert ne várj semmit se az architektúra nélküli katedrálistól, az ünnepek nélküli évtál, az arányok nélküli arctól, a szabályzat nélküli hadseregtől, a szokások nélküli hazától. Nem tudnál mit kezdeni össze-vissza dobált építőanyagaiddal.
Miért állítanád az össze-vissza hányt anyagokról, hogy az a valóság, és a szertartásról, hogy az az illúzió? Hiszen a tárgy maga is részcinek a rendje. Miért lenne szerinted kevésbé valóságos a hadsereg, mint a kő? Én azonban kövön annak a pornak bizonyos fajta rendjét értem, amelyből áll. És éven a napok szertartásrendjét. Miért lenne kevésbé igaz az év, mint a kő?
Vannak emberek, akik csak az egyes embereket ismerték fel. Persze, helyes, hogy az egyének boldoguljanak, táplálkozzanak, öltözködjenek, és ne szenvedjenek túlságosan. De lényegükben halnak meg, nem lesznek egyebek, mint összehányt kövek, ha nem alapozod meg országodban az emberek szertartásrendjét.
Különben az ember semmi. És nem siratod meg jobban a testvéredet, ha meghal, mint a kutya azt a másikat, amelyiket vele együtt ellett az anyja. De örömöt sem fogsz érezni, ha hazatér testvéred. Mert a testvér hazatérésének olyannak kell lennie, mint a megszépülő templom, és a testvér halálának, mint az egyik templomhajónak a leomlása.
A berber menekülteknél sohasem tapasztaltam, hogy megsiratták volna halottaikat.
Hogyan tudnám megmutatni neked, mit is akarok? Immár nem holmi tárgyról van szó, amelyik az érzékszerveinkhez, hanem a lelkünkhöz szól. Ne kívánd, hogy igazoljam rátok kényszerített szertartásrendemet. A logika a dolgok szintjén helyezkedik el, nem pedig a dolgokat megkötő csomóén. Erre már nincsenek szavaim!
Láttad, hogyan másznak a fény felé, haladnak felfelé a fán a vak hernyók. Te pedig, aki ember módra figyeled őket, megfogalmazod magadban, hogy mi felé törekszenek. És kijelented: ,,Fény'', vagy ,,Csúcs''. Csakhogy a hernyók ezt nem tudják. Terád is áll ugyanez: kapsz valamit a katedrálisomtól, az esztendőmtől, az arcomtól, a hazámtól Ez a te igazságod, és cseppet sem törődöm a fecsegéseddel, mert az csak a tárgyakra érvényes. Te hernyó vagy. És nem fogod fel, hogy mire törekszel.
Ha tehát a katedrálisomból, az esztendőmből, az országomból megszépülve, megszentelve vagy láthatatlan táplálékkal töltekezve lépsz ki, magamban így gondolkozom: ,,Milyen szép, embereknek való katedrális. Milyen szép esztendő. Milyen szép ország.'' Még ha nem tudom is, honnan tekintsem, hogy megtudjam az okát.
Akárcsak a hernyó, egyszerűen találtam valamit, ami nekem való. Mint a vak, aki télen a tenyerével keresi a kandallót. És megtalálja. Leteszi a botját, és keresztbe tett lábbal a tűz mellé telepszik. Jóllehet semmit sem tud a tűzről úgy, ahogyan te tudsz róla valamit, aki látsz. De megtalálta teste igazságát, mert megfigyelheted, eztán már nem mozdul el a helyéről.
És ha azt veted igazságomnak a szemére, hogy nem is igazság, akkor elmondom neked az egyetlen igazi mértantudósnak, barátomnak a halálát, aki halni készülvén megkért, hogy legyek mellette végóráján.
Elballagtam hát hozzá, mert nagyon szerettem.
- Mértantudósom, barátom, imádkozni fogok érted Istenhez.
De fáradt volt, mert sokat szenvedett.
- Ne törődj a testemmel. Karom, lábam már elhalt, olyan vagyok, mint az elöregedett fa. Ne zavard hát munkájában a favágót...
- Nem sajnálsz semmit, mértantudós?
- Mit sajnálnék? Emlékszem erős karomra, erős lábamra. De az egész élet születés. És olyannak fogadjuk el magunkat, amilyenek vagyunk. Sajnáltad-e valaha kora gyermekségedet, tizenöt esztendődet vagy érett férfikorodat? Az ilyen bánatok rossz költőnek valók. Nem sajnálkozás az, amit ilyenkor érez az ember, hanem mélabú okozta kellemes érzés, nem szenvedés, hanem az elpárolgott édesbor illata a kancsóban. Persze, amikor elveszíted a szemedet, siránkozol, hiszen minden vedlés fájdalmas. De nem olyan tragikus dolog félszemmel sétálni a világban. Láttam én már nevető vakokat is.
- Az embernek eszébe juthat a boldogsága...
- Honnan veszed, hogy ez szenvedést jelent? Jó, láttam már olyan embert, aki szenvedett annak a távozása miatt, akit szeretett, és aki a napok, az órák és a dolgok értelme volt számára. Mert a temploma omlott össze. De nem láttam szenvedni azt, aki, miután megismerte a szerelem elragadtatását, megszűnt szeretni, s ezzel elvesztette örömei tűzhelyét. És azt sem, akit előbb felkavart a költemény, de most már untatja, Miből gondolod, hogy szenved? A lélek alszik, és az ember nincs többé. Mert az unalom nem azonos a nosztalgiával. A szerelmi bánat még mindig szerelem... és ha nincs többé szerelem, akkor szerelmi bánat sincsen. Ilyenkor már csak az az unalom nyomaszt, amelynek a helye a dolgok szintjén van, mert a dolgoknak már nincs mit adniuk számodra. Életem építőelemei abban a pillanatban összeomlanak, amikor kihull a zárókő, olyan ez, mint a vedlés okozta szenvedés, és én ezt hogyan ismerhetném? Hiszen csak most kezdem megismerni az igazi zárókövet, az igazi jelentést, és azt, hogy életem építőelemeinek sohasem volt több értelmük, mint amennyi most van. Hogyan ismerhetnék hát lelki gyötrelmet, hiszen szemem számára immár van felépült és befejezett és végre kivilágított bazilika.
- Tudós, miket beszélsz te itt! Az anya siránkozhat meghalt gyermeke emléke felett.
- Igen, akkor, amikor távozik. Mert a dolgok elveszítik értelmüket. Az anya teje nem szűnik tovább gyűlni, de gyermek nincs többé. Nyomaszt a kedvesnek szánt bizalmas mondanivalód, de kedves nincs többé. És ha eladtad vagy elherdáltad birtokodat, mit fogsz kezdeni a birtok szeretetével? Mindig a vedlés pillanata a fájdalmas. De tévedsz, mert a szavak megzavarják az emberek fejét. Eljön az óra, amelyben a régi dolgok értelmet nyernek, amely az volt, hogy segítsen megvalósulásodban. Elérkezik az az óra, amelyben úgy érzed, gazdagabb lettél azáltal, hogy valamikor szerettél. És vele együtt az a mélabú, amelyik oly édes. Eljön az az óra, amelyben, megöregedvén, az anya arca megindítóbb, a szíve ragyogóbb, jóllehet nem meri bevallani, mert annyira fél ő is a szavaktól, hogy milyen édes érzés számára holt gyermekére emlékeznie. Hallottad-e akárcsak egyetlen anyától is azt, hogy bár inkább soha ne ismerte, ne szoptatta, ne babusgatta volna?
Mértantudósom sokáig hallgatott, majd így folytatta:
- Így tehát magam mögött hagyott életem most már emlékké lesz számomra...
- Ó, tudós barátom, áruld el nekem, miféle igazság teszi ilyen derűssé lelkedet...
- Ismerni valamely igazságot talán nem egyéb, mint csendben szemlélni azt. Ismerni az igazságot talán jog végre az örök hallgatásra. Azt szoktam mondani, hogy az a fa igazi, amelyik bizonyos viszony a részei között. Meg az erdő, amely bizonyos viszony a fák között. Meg a birtok, amely bizonyos viszony a fák, a mezők és a birtok egyéb alkotóelemei között. Meg az ország, amely bizonyos viszony a birtokok, a városok és az ország egyéb alkotó elemei között. És Isten, aki tökéletes viszony az országok meg minden között, ami van a világon. Isten épp olyan igaz, mint a fa, jóllehet nehezebben kiolvasható. De nekem már nincsen több kérdeznivalóm.
Eltűnődött.
- Nem ismerek más igazságot. Csak struktúrákat ismerek, amelyeknek a segítségével többé-kevésbé kényelmesen tudom leírni a világot. Csakhogy...
Ezúttal sokáig hallgatott, én pedig nem merészeltem félbeszakítani.
- Csakhogy néha úgy tűnt nekem, hogy hasonlítanak valamire...
- Mit akarsz ezzel mondani?
- Ha kutatok, akkor már meg is találtam, mert a lélek csak arra vágyik, ami már az övé. Megtalálni annyi, mint látni. És hogyan keresném, kutatnám azt, aminek még nincsen számomra értelme? Már mondtam neked, hogy a szerelmi bánat maga is szerelem. Senki sem szenved az után való vágyakozásában, amiről még nincs fogalma. És mégis, mintha olyan dolgok miatt bánkódtam volna, amelyeknek még nem volt értelmük. Különben miért haladtam volna olyan igazságok felé, amelyeket képtelen voltam felfogni? Ismeretlen kutak felé választottam egyenes utakat, amelyek mintha csupa tekervény lettek volna. Ösztönösen éreztem rá struktúráimra, mint a vak hernyók a napra.
És amikor templomot építesz, s a templom szép, mire hasonlít?
És amikor szertartásokat szabsz az emberek számára, amelyek úgy hevítik őket, mint a tűz melengeti a te vak emberedet, mire hasonítatnak? Mert a példák nem mind szépek, és vannak olyan szertartások is, amelyek senkit sem hoznak tűzbe.
De a hernyók nem ismerik melegítő napjukat, a vakok nem ismerik tüzüket, és te sem ismered azt az arcot, amelynek hasonlatosságára építed a templomot, hogy ünneppé legyen az emberek szívében.
Volt számomra egy arc, amelyik csak az egyik oldalról világított nekem, a másikról nem, mert arra kényszerített, hogy feléje forduljak. De még nem ismerem...
Isten ekkor mutatta meg magát az én tudós barátomnak.
Az aljas tettek aljas lelkeket választanak maguknak eszközül. A nemes tettek nemes lelkeket.
Az aljas tettek aljas indítékokkal fogalmazzák meg magukat. A nemes tettek nemes indítékokkal.
Ha árulást akarok elkövettetni, árulókkal követtetem el.
Ha építtetni akarok, kőművesekkel építtetek.
Ha békét csinálok, gyávákkal iratom alá.
Ha halált kívánok, hősökkel üzentetem meg a háborút.
Mert nyilvánvaló, hogy amikor a különböző irányzatok egyike győzedelmeskedik, az vállalja, aki a leghangosabban képviselte ezt az irányzatot. És ha úgy adódik, hogy a szükséges irány megalázó, az vezet abba az irányba, aki akkor is azt kívánta egyszerű aljasságból, amikor egyáltalán nem volt még szükségszerű.
Épp oly nehéz a megadást a legvitézebbekkel elhatároztatni, amilyen nehéz a leggyávábbakat rávenni, hogy ők válasszák az élet feláldozását.
És ha valamely cselekedet szükségszerű, bár bizonyos szempontból megalázó, hiszen semmi sem egyszerű, azt küldöm előre, aki a legkevésbé fog undorodni, mert ő bűzlik a legjobban. Szemeteseimet nem a kényes orrúak közül választom ki.
Ugyanígy teszek, ha győztes ellenségemmel kell tárgyalni. A tárgyalás folytatására az ellenség barátját választom. De ne tégy szemrehányást azért, hogy becsülöm az egyiket, se azért, hogy ellenkezés nélkül meghajlok a másik előtt.
Mert ha megkérdezed szemeteseimet, hogy nyilatkozzanak, minden bizonnyal azt fogják mondani, azért szedik össze a szemetet, mert kedvelik a szemétillatot.
A hóhér is azt fogja válaszolni, hogy azért üti le a fejeket, mert szereti a vért.
De tévednél, ha engemet, aki alkalmazom őket, az ő beszédük alapján ítélnél meg, Mert én a szeméttől való iszonyom és a tiszta küszöb szeretete miatt állítottam szeméthordókat. És az ártatlan vér kiontásától való iszonyodásom indított arra, hogy hóhért rendeljek.
Ne hallgasd tehát, amit az emberek mondanak, ha meg akarod őket érteni. Mert én ugyan azért döntöttem a háború és az élet feláldozása mellett, hogy megvédjem csűreinket, a legbátrabbak, akik ilyenkor előállanak, hogy hősi halálra buzdítsanak, csak a becsületről meg a hazáért való halál nagyszerűségéről fognak beszélni. Mert senki sem hal meg a teli padlásért.
Ugyanígy van ez a hajó szeretetével is, amely a szegkovács esetében a szegek szeretetévé lesz.
És ha békére szántam el magamat, hogy megóvjam a teljes kifosztástól legalább egy részét ezeknek a padlásoknak, mielőtt még mindet elpusztítaná a tűz, hogy aztán háború és béke helyett ne maradjon más, csak a holtak álma, azok kerülvén előtérbe az aláíráshoz, akik a legkevésbé elfogultak az ellenséggel szemben, másról sem fognak szónokolni, csak e törvények szépségéről, meg ezeknek az elhatározásoknak az igazságos voltáról. Persze, ők hinni is fogják, amit mondanak. Holott egészen másról volt szó.
Ha elutasíttatok valamit, akkor mindig az fogja az elutasítást végrehajtani, aki egyébként is mindent elutasítana. Ha adatok valamit, akkor az fogja adni, aki egyébként is mindent megadna.
Mert az ország hatalmas és súlyos dolog, amely nem szófecsérlés közben halad előre. Ma éjszaka magas teraszomról elnézem ezt a fekete földet, amelyen ez a rengeteg alvó és virrasztó, boldog vagy boldogtalan, elégedett vagy elégedetlen, bizakodó vagy kétségbeesett ember él. Tulajdonképpen rájöttem, hogy az országnak nincsen hangja, mert az ország néma óriás. Hogyan értethetném meg veled, mit jelent számomra az ország vágyaival, fellángolásaival, kiábrándulásaival és hívásaival, hiszen még azokat a szavakat sem tudom megtalálni, amelyek a hegyet értetnék meg veled, aki eddig csak a tengert ismerted?
Ezek az emberek mind az ország nevében, de mind más és más módon beszélnek. És okkal igyekeznek az ország nevében szólni. Mert helyes dolog, hogy kiáltásra tudjuk bírni ezt a szótlan óriást.
Már beszéltem neked a tökéletességről. A szép himnusz rosszul sikerült himnuszokból születik, mert ha senki sem gyakorolja magát ebben a művészetben, akkor sohasem születik szép ének.
Egyszóval mindnyájan mást mondanak, mert még nincs nyelv, amelyik ki tudná fejezni az országot. Ne zavard őket. Hallgasd meg mindnyájukat. Mindegyiknek igaza van. De még nem hágtak elég magasra hegyeiken, és ezért nem értik meg, hogy a másiknak is igaza van.
És ha egymásnak esnek, széthúznak, börtönbe vetik és ölik egymást, azt azért cselekszik, mert olyan szóra vágynak, amelyet még nem képesek kimondani.
Én megbocsátom nekik, ha dadognak.
Azt kérdezed tőlem: ,,Miért fogadja el ez a nép, hogy rabszolgasorsra vessék, és miért nem küzd az utolsó szál emberig?''
Csakhogy különbséget kell tenni a szeretetből való - tehát nemes - önfeláldozás és a kétségbeesésből elkövetett - tehát alantas vagy közönséges - öngyilkosság között. Az áldozat, akárcsak a birtok, a közösség vagy a templom, istent kíván, aki megkapja azt a részt, amelyet ráruházol, és amelyre elcseréled magadat.
Egyesek vállalkozhatnak rá, hogy meghaljanak az összesért, még ha haszontalan is a halál. De a halál sohasem haszontalan. Mert a többi ember megszépül tőle, és tisztább tekintettel, tágabb lélekkel él tovább.
Miféle atya az, aki nem szakítja ki magát karjaidból, hogy a fiát elnyeléssel fenyegető örvénybe vesse magát? Nem tudod visszatartani. De kívánhatod-e, hogy együtt ugorjanak bele? Ki lesz gazdagabb az ő életük árán?
A becsület nem az öngyilkosság, hanem az áldozat fénye.
Ha ítéletet mondasz művemről, azt kívánom, hogy róla szólván ne légy rám tekintettel ítéleted megalkotásában. Ha arcot faragok ki a kőből, elcserélem magamat erre az arcra, és szolgálok neki. Nem pedig ő szolgál nekem. És valóban, még a halál kockázatát is vállalom, csak hogy be tudjam fejezni alkotásomat.
Ne takarékoskodj hát bírálatoddal attól tartva, hogy megsértesz hiúságomban, mert nincs bennem hiúság. A hiúságnak számomra nincs semmi értelme, hiszen nem rólam van szó, hanem arról a bizonyos arcról.
Ám ha ez az arc megváltoztatott téged, mert valami újat hozott számodra, ne takarékoskodj dicséreteiddel sem, attól tartva, hogy meghántod szerénységemet. Mert nincs bennem szerénység. Olyan céllövésről volt itt szó, amelynek az értelme felettünk áll, de amelyben együtt kell működnünk. Én mint nyílvessző, te mint cél.
Amikor majd meghalok.
,,Uram, hozzád érkezem, mert a te nevedben szántottam-vetettem. Tied tehát a vetés.''
,,Én öntöttem ezt a viaszgyertyát. A te dolgod, hogy meggyújtsad.''
,,Én felépítettem ezt a templomot. A te dolgod, hogy csendjében lakozzál.''
,,Mert a vad elfogása nem az én feladatom: én csak a csapdát készítettem. Azért foglaltam el ezt a magatartást, hogy lelkesítsen. És embert építettem a te isteni erővonalaid szerint, hogy járjon. A te dolgod, hogy eszközödül használd, ha ez dicsőségedet szolgálja.''
A bástyák tetejéről mélységeset sóhajtottam: ,,Isten veled, népem - gondoltam magamban -. Megfogyatkoztam szeretetemben, és most aludni térek. De mégis győzhetetlen vagyok, ahogyan győzhetetlen a mag. Nem mondtam el arcom minden tulajdonságát. De alkotni nem egyenlő az elmondással. Tökéletesen kifejeztem magamat, ha ilyen hangot hallattam, és nem másfélét. Ha ilyen kifejezést örökítettem meg az arcon, és nem mást. Ha ilyen élesztőt kevertem a tésztába, és nem mást. Ti mind énbelőlem születtetek, mert amikor választanotok kell egyet a számtalan lehetséges cselekvés közül, rákerültök arra a láthatatlan lejtőre, amelyiken kénytelenek vagytok az én fámat növelni, és így énszerintem lenni.''
,,Persze, ha meghalok, szabadnak érzitek majd magatokat. De csak úgy, ahogyan szabad a folyónak a tenger felé hömpölyögnie, az elhajított kőnek legurulnia.''
,,Hozzatok ágakat. Hozzatok virágokat és gyümölcsöket.
Szüretkor majd megmérettek.''
,,Szeretett népem, ha sikerült gyarapítanom atyai örökségedet, légy hűséges nemzedékről nemzedékre.''
És miközben imádkoztam, a strázsa fel-alá járt. Én pedig elmélkedtem.
,,Országom őrállókat ad nekem, akik vigyáznak. Így tehát meggyújtottam azt a tüzet, amely az éberség lángjává lesz a vigyázókban.''
,,Szép a katonám, mikor figyel.''