| 00 | 01 | 02 | 03 | 04 | 05 | 06 | 07 | 08 | 09 | 10 | 11 | 12 |
| CXXXI | CXXXII | CXXXIII | CXXXIV | CXXXV | CXXXVI | CXXXVII | CXXXVIII | CXXXIX | CXL |
| 14 | 15 | 16 | 17 | 18 | 19 | 20 | 21 |
Mert átszellemítem számotokra a világot, mint a gyermek a három kavicsát, ha a játékban más szereppel, különböző értékekkel ruházom fel őket. A gyermek számára a valóság nem a kavicsokban, sem a szabályokban van - a szabályok nem egyebek, mint amolyan kedvező csapda -, hanem egyedül a játékból származó lelkesedésből. A kavicsok ettől lényegülnek át.
És mit kezdenél tárgyaiddal, házaddal, szerelmeiddel, a füledbe jutó zajokkal, a szemed elé kerülő képekkel, ha nem válnak téged átlényegítő láthatatlan palotám építőanyagaivá?
Azok azonban, akik semmi örömet nem lelnek tárgyaikban, mert nincsen számukra ország, amely lelkesítse őket, a tárgyak ellen jönnek indulatba. ,,Miért van az, hogy a gazdagság nem tesz gazdagabbá?'' - siránkoznak, és megállapítják, hogy nincs mást tenni, tovább kell gyarapítani, mivel eddig nem bizonyult elégnek. És újabb vagyonokat harácsolnak össze, s ezek még nagyobb terheket rónak rájuk. És gyógyíthatatlan csömörükben kegyetlenekké válnak. Mert nem tudják, hogy mást keresnek, mivel eddig nem leltek rá. Találkoztak azzal, aki végtelenül boldognak látszott, mert szerelmes levelet kapott. Erre a válla fölé hajolnak, és figyelik, hogyan örül a fehér papíron sorakozó fekete betűknek, aztán megparancsolják rabszolgáiknak, hogy éjt nappallá téve írjanak tele ezernyi fekete betűvel fehér lapokat. És megkorbácsolják őket, mert nem sikerül megalkotniuk az őket boldoggá tevő talizmánt.
Mert nincsen számukra semmi, amitől a tárgyak visszhangot keltenének egymáson. Halomba hányt köveik sivatagában élnek.
Én azonban eljövök, és rajtuk keresztül építem fel a templomot. És ugyanazok a kövek boldogságot árasztanak majd rájuk.
Mert fogékonnyá tettem őket a halálra. Anélkül egyébként, hogy ezt megbántam volna. Mert így fogékonyak voltak az életre is. De ha bevezetném nálatok az elsőszülöttségi jogot, akkor ugyan több okod lenne rá, hogy gyűlöld a testvéredet, de egyúttal arra is, hogy szeresd és megsirasd. Még azt is, amelyik törvényem értelmében kisemmiz. Mert így már a bátyád hal meg, aminek van értelme: a törzs felelőse, vezetője, mágnespólusa. Ha pedig te halsz meg, ő a bárányát siratja, akinek segített, akit szeretett szeretni, akinek tanácsokat adott este a lámpa világánál.
De ha egymással egyenlővé, egyformán szabaddá teszlek benneteket, akkor semmi sem változik a halállal, nem fogtok majd sírni. Jól megfigyeltem én ezt harcosaimon a csatában. Bajtársad meghalt, de tulajdonképpen semmi jelentős változás nem történt. Azonnal más áll a helyére. Te pedig katona méltóságának, önként vállalt áldozatnak, férfias nemességnek nevezed a halállal szemben tanúsított érzéketlenségedet. Hogy nem vagy hajlandó könnyet ejteni. De hiába botránkoztatlak meg, mégis elmondom neked: azért nem sírsz, mert nincs, ami sírásra bírjon. Mert nem is tudod, hogy az a bajtársad valóban meghalt.
Igazán meghalni talán majd később fog, amikor elkövetkezik a béke. Mert állandóan ott van melletted egy másik jobbról, egy másik balról, vállhoz emelt fegyverrel. Nincs időd megkérdezni tőle, mit tudott adni egyedül. Ahogyan a bátyád tudott neked védelmet nyújtani. Mert amit az egyik adott, ezentúl majd a másik adja meg helyette. A zacskóban nem ejtenek könnyet a golyók, ha hiányzik valamelyik, mert a zacskó dugig tele van más, hasonló golyókkal. A halottakról csupán annyit mondasz: ,,Most nincs rá időm... majd később hal meg.'' De nem, mert a háború befejeztével az élők is szétszóródnak. Így bomlik szét az a kép, amelyet együtt alkottatok. Elevenek és halottak, mind hasonlítani fogtok egymásra. A távollevők hasonlatosak lesznek a halottakhoz, a halottak a távollévőkhöz.
De ha egy fa részei vagytok, akkor mindegyikőtök függ az összestől, az összes mindegyikőtöktől. És ha az egyik eltávozik közületek, megsiratjátok.
Mert ha valami alakzathoz tartoztok, akkor hierarchia uralkodik köztetek. Ilyenkor kiderül egymás számára való fontosságotok. Mert ha nincsen hierarchia, testvérek sincsenek. És mindig azt hallottam, amikor valamiféle függés volt, hogy ,,a testvérem''.
De mindezt nem azért mondom, hogy megkeményítsem szíveteket a halállal szemben. Mert ez nem azt jelentené, hogy valamely megalázó gyengeséggel szemben keményítlek meg benneteket, amilyen például a vértől való iszonyodás, vagy az ütésektől való félelem - a kemény szív ilyen esetben nagyobbá tesz benneteket -, hanem azt, hogy könnyebben viseljétek el a halált, mert valami kevesebb hal meg. És csakugyan, minél szegényebb tartalékot jelent szívetek számára testvéretek, annál kevésbé siratjátok a halálát.
Én gazdagítani akarlak benneteket. Azt akarom, hogy visszhangozzék bennetek a testvéretek. És azt, hogy szerelmetek, ha szerettek, egy ország felfedezése legyen számotokra, ne pedig üzekedés, mint ahogy a bak csinálja. Mert a bak valóban nem sír. De haljon csak meg a szeretett asszony, számkivetettnek érzitek magatokat. És aki ilyenkor azt mondja, hogy férfiként viseli el a halálát, azért beszél így, mert állattá alacsonyította szerelmesét. És ha fordítva történik, akkor majd az asszony is úgy fogadja az ő halálát, mint az állat, és azt mondja: ,,Helyes, hogy a férfiak meghaljanak a háborúban...'' Mármost én is azt akarom, hogy háborúban haljatok meg. Mert ki fog szeretni igazán, ha nem a harcoló katona? De nem akarom, hogy hitvány módon leszóljátok, megvessétek kincseiteket, csak azért, hogy kevésbé kelljen sajnálnotok őket, mert akkor ki más hal meg, mint egy közönyös robot, amelyik semmi áldozatot sem hoz az országért!
Én azt kívánom, hogy a legjobb részeteket adjátok nekem. Mert csak akkor lesztek nagyok.
Tehát nem az élet megvetésére ösztönözlek benneteket, hanem, ellenkezőleg, az élet szeretetére.
És arra, hogy még a halált is szeressétek, ha a halál az országra való elcserélődés.
Mert semmi sem ellentéte valaminek. Isten szeretete a haza szeretetét gyarapítja bennetek. A haza szeretete a birtokét. A birtoké a hitvesét. És a hitves szeretete annak az egyszerű ezüsttálcának a szeretetét, amely az ölelkezés után a vele együtt elfogyasztott tea szeretete.
Mivel azonban gyötrelmesen nehézzé teszem számotokra a halált, egyúttal vigasztalást is akarok nektek nyújtani. Ezért költöttem ezt az imádságot azoknak, akik sírnak: Imádság a halál ellen.
,,Megírtam a költeményemet. De még hátravan a kijavítása.''
Atyám indulatba jött:
,,Megírod a költeményedet, aztán nekilátsz kijavítani! Mi más az írás, mint javítás! Mi más szobrot gyúrni, mint javítgatni! Láttál már agyagot gyúrni? Javításról javításra bukkan elő az arc, már maga az első hüvelyknyom is javítást jelentett az agyagtömbön. Amikor megalapítom a városomat, a homokot javítom ki. Aztán a városomat. És javítgatásról javítgatásra haladok Isten felé.''
Mert valóban úgy van, hogy viszonyulásokkal fejezed ki magadat. Egymáson visszhangoztatod a harangokat. De az egymáson visszhangoztatott tárgyaknak nincs jelentőségük. Nem egyebek, mint annak a csapdának az anyaga, amellyel elfogod a vadat, a vad pedig sohasem azonos természetű a csapdával. És már mondtam neked: egymáshoz kapcsolódó tárgyak kellenek.
A táncban meg a zenében azonban olyan időbeliség van, amely miatt nem tévedhetek mondanivalódat illetően. Itt lassítasz, ott gyorsítasz, amott felviszed a dallamot, aztán lefelé hajlítod. És önmagadnak válaszolgatsz, mint a visszhang.
Ahol azonban egyszerre tárod elém az egészet, kódra van szükségem. Mert ha nincs se orr, se száj, se fül, se áll, hogyan tudjam, mi az, amit megnyújtasz vagy megrövidítesz, sűrítesz vagy könnyítesz, kiegyenesítesz vagy elferdítesz, elmélyítesz vagy kidomborítasz? Hogyan ismerjem fel tételeidet, különböztessem meg ismétléseidet és visszhangjaidat? És hogyan olvassam ki belőle mondanivalódat? Ám az arc kóddá lesz számomra, mert ismerek olyat, amelyik tökéletes, és olyat is, amelyik köznapi.
Persze semmit sem fejezel ki számomra, ha tökéletesen banális arcot társz elém, legfeljebb egyszerűen kódot, vonatkozási tárgyat, aktmodellt szolgáltatsz. Nem azért van rá szükségem, hogy megragadjon, hanem hogy el tudjam olvasni, mit igyekszel közölni velem. Márpedig ha magát a műtermi modellt mutatod fel, valóban semmit sem közölsz. Ezért fogadom el, hogy eltávolodj a modelltől, eltorzítsd és összekuszáld, de csak annyira, hogy azért a kulcsa a kezemben maradjon. Akkor sem teszek neked szemrehányást, ha úgy találod helyesnek, hogy a szemet a homlok közepére helyezd.
Jóllehet ekkor ügyetlennek tartlak, ugyanúgy, mint azt, aki zeneművészetét azzal akarná bemutatni, hogy nagy zajt csap, vagy aki költeményében túlságosan feltűnővé sikerit egy-egy képet, ily módon akarva felhívni rá a figyelmemet.
Mert mondom neked, illő dolog lebontani az állványzatot, miután befejezted templomodat. Nincs rá szükségem, hogy tudjam, milyen eszközökkel dolgoztál. És műved éppen akkor tökéletes, ha már észre sem veszem őket.
Mert, hogy pontosan fejezzem ki magamat, engem nem az orr érdekel, semmi szükség sincs a mutogatására azzal, hogy a művész a szobor homlokára helyezze, sem arra, hogy a szót a költő túlságosan erőteljesre sikerítse, mert akkor elfedi a költői képet. S a képet se erőltesse, különben tönkreteszi a stílust.
Amit tőled várok, az más természetű, mint a csapdád anyaga. Például a csend a kőből épített katedrálisban. Mármost az történik, hogy bár azt állítottad, megveted az anyagot, és mindenkor csak a lényeget keresed, és e nemes törekvésed nevében megfejthetetlen költői mondanivalót ömlesztesz rám, éppen te készítesz számomra rikító színekre festett roppant csapdát, amely egyszerűen agyonnyom, és közben elrejti előlem a halva született egeret, amelyet megfogtál vele.
Mert mindaddig, amíg színesnek, csillogónak vagy paradoxnak talállak, semmit sem kaptam tőled Egyszerűen csak mutogatod magadat, mintha vásárban lennél. Ám tévedtél az alkotás tárgyát illetően. Mert az nem önmagad mutogatása, hanem az én megvalósulásom elősegítése. Nos, ha túl sokat hadonászol előttem madárijesztőddel, máshová szállok.
Ezzel szemben az, aki oda vezetett, ahová akart, s aztán visszavonult, el tudja hitetni velem, hogy a világot fedezem fel, és eléri, amire vágyott: segített megvalósulásomban.
De azt se hidd, hogy ez az alkotói szerénység azt jelenti, hogy olyan gömböt csiszolgatsz számomra, amelyiken homályosan valami orr, száj és áll lebeg, mintha viaszt felejtettél volna a tűzben, mert ha ennyire lenézed eszközeidet, akkor vesd el magát a márványt, az agyagot vagy a bronzot is, hiszen ezek sokkal anyagszerűbbek, mint akár a legegyszerűbbre formált ajak.
Az alkotó művész szerénysége abban mutatkozik meg, hogy nem hangsúlyozza túlságosan azt, amit meg akar mutatni. Mivel naphosszat éppen elég arcot látok, én amúgy is első pillanatra észre fogom venni, hogy szándékod az orr halványabb megrajzolása; ugyanúgy azt sem nevezem szerénységnek, ha szobrodat elsötétített szobában helyezed el.
Az igazán láthatatlan arc, amelytől valóban semmit Sem kapok, a köznapi arc.
De ostoba fajankók lettetek, ezért kell kiabálnotok, hogy halljanak benneteket.
Valóban tervezhetsz nekem tarka szőnyeget is, de a szőnyegnek mindig csak két dimenziója van, és hiába szól érzékeimhez az ilyen szőnyeg, nem szól a lelkemhez vagy a szívemhez.
Hadd ábrándítsalak ki a sziget illúziójából. Mert azt hiszed, hogy a fák, a mezők, a nyájak szabadságában, a nagy terek magányának felemelő nagyszerűségében, a féktelen szerelem hevületében te is majd oly egyenesen szökkensz a magasba, mint a fa. Csakhogy a legegyenesebbre nőtt fák, amelyeket láttam, nem azok, amelyek szabadon nőnek. Mert a szabadban nőtt fák nem sietnek nőni, növekedés közben el-elhagyják magukat, girbegurbán fejlődnek. Az őserdő fája viszont, amelyet minden oldalról szorongat a napot előle elrabló ellenség, meredeken tör fel az ég felé, mintha sürgető hívásra felelne.
És ha hosszú időre mész el a sivatagba (mert más dolog az, ha csupán a város zaját akarod ott kipihenni), csak egy módot ismerek arra, hogy életet önts bele, hogy megőrizd munkakedvedet, és lelkesedést termő humusszá alakítsd át. Ez az egyetlen mód az, ha erővonalak hálóját feszíted föléje. Akár a természet, akár az ország erővonalaiét.
Én pedig olyan kúthálózatot telepítek a sivatagban, amely elég szegényes lesz ahhoz, hogy utadnak minden egyes kút szerencsés vége, ne csupán átmenő állomása legyen. Mert a hetedik nap táján már takarékoskodni kell a tömlők vizével. És minden erőt megfeszítve kell haladni a következő kút felé. Önmagunk legyőzése árán eljutni hozzá. Minden bizonnyal el kell veszíteni még a hátasállatokat is, hogy le tudjuk győzni a teret, a magányt, mert ez a kút megéri az érte hozott áldozatokat. Homokba fulladt karavánok, amelyek nem találták meg, hirdetik a dicsőségét. Az ő dicsősége ragyog a tűző napon fehérlő csontjaik felett.
Ezért az indulás óráján, amikor ellenőrzöd a rakományt, húzol még egyet a hevedereken, hogy lásd, vajon nem csúszik-e meg a teher, megvizsgálod a vízkészletet, önmagad legjobb részét mozgósítod. Aztán elindulsz a távoli vidék felé, amelyet messze, a homokon túl, áldásukkal öntöznek a vizek, úgy járod végig a kutat kúttól elválasztó távolságot, mint megannyi lépcsőfokot, a sivatag szertartásrendjének foglyaként, mert el kell járnod a táncot, le kell győznöd az ellenséget. És miközben izmaidat erősítem, lelket építek fel benned.
De ha még jobban gazdagítani akarlak, ha azt akarom, hogy a kutak mint megannyi mágnessarok vonzzanak, vagy még erősebben taszítsanak, és ily módon építőmunkává legyen lelked és szíved számára a sivatag, ellenségekkel népesítem be. Ük birtokolják a kutakat, és hogy ihass, ravaszkodnod, harcolnod, győznöd kell. És aszerint, hogy az ott táborozó törzsek kegyetlenebbek vagy kevésbé kegyetlenek, lelkükben rokonabbak vagy megfejthetetlen nyelven beszélnek, fel vannak fegyverkezve vagy fegyvertelenek - lépteid hol gyorsulnak, hol lassúdnak, hol halkabbak, hol zajosabbak lesznek, és naponta megjárt távolságaid is változnak, jóllehet szemre ugyanazt a síkságot járod. És így telik meg mágnesességgel, válik változatossá és színeződik mindig másként az a végtelen tér, amelyik eleinte sárga és egyhangú volt, de aztán elméd és szíved számára változatosabbá lesz, mint azok a boldog országok, amelyek tele vannak üde völgyekkel, kék hegyekkel, édesvizű tavakkal és rétekkel.
Mert lépted itt a halálraítélté, amott a börtönéből szabadult fogolyé, itt tele leskelődő veszedelemmel, amott szerencsés kifejlettel. Egyszer üldözött emberé, másszor figyelmes tapintaté, akárcsak a kedves szobájában, akit nem akarsz felébreszteni.
És valószínűleg többnyire semmi sem fog történni utazásod alatt, mert ahhoz, hogy értékesebbé tegyék táncodat, elégséges, hogy számítsanak neked ezek a különbségek, és indokolt, szükséges és tökéletes legyen a belőlük származó szertartás. A csoda ebben az esetben az lesz, hogy ha az a másik ember, akit beosztok karavánodba, nem érti a nyelvedet, s ezért nem is veszi ki részét félelmeidből, reményeidből és örömeidből, s egyszerűen csak azt a munkát végzi, mint hátasállataid gondozói, semmi mást nem fog látni az egészből, csak egy üres sivatagot, és ásítozva halad át a véget érni nem akaró térségen, csak az unalmát érzi, akkor sivatagomban semmi sem változtatja meg ezt az utast. A kút az ő számára nem lesz egyéb, mint közepes nagyságú lyuk, amelyből előbb ki kellett takarítani a homokot. És ugyan mit vett volna észre az ellenségből, hiszen az ellenség lényege éppen az, hogy láthatatlan: csupán szélsodorta maréknyi porszem, jóllehet ezek a porszemek elegendők ahhoz, hogy mindent átalakítsanak annak a számára, aki érintkezik vele, ahogyan a só alakítja át az ünnepi lakomát. De elég megértetnem veled játékszabályait, és sivatagom egy csapásra olyan hatalmassá, olyan ellenállhatatlanná válik, hogy nyugodtan választhatom a külváros vagy a pocsolyaszerűen mozdulatlan oázis közönséges, önző, közönyös és szkeptikus lakóját, kényszeríthetem egyetlen sivatagi átkelésre, hogy máris kipattantsam belőle az embert, ahogyan a mag pattan ki burkából, és kivirágoztassam szívét- lelkét. Te pedig régi bőrödet levetve pompás szépségben, megedződve térsz vissza, hogy ezután te is az erősek életét éld. És ha arra szorítkoztam, hogy megismertesselek a mondanivalójával, mert a lényeg nem magukban a dolgokban, hanem a dolgok értelmében van, a sivatag akkor is úgy kicsíráztat, úgy megnőttet, mint a nap.
Úgy haladsz majd át rajta, mint valami csodálatos fürdőmedencén. És amikor kilépsz a túlsó szélén, kacagón, férfiasan és megragadón, rád ismernek majd az asszonyok, akit téged kerestek, és elég lesz közönyösen mutatnod magadat, hogy megkaphasd őket.
Milyen esztelen az, aki az emberek boldogságát vágyaik kielégítésében véli megtalálni, azt hivén, hogy mivel látta őket menni, az embernek mindenekfelett a cél elérése a fontos. Mintha valaha is létezne, létezett volna cél.
Ezért mondom neked: az ember számára mindenekelőtt azoknak az erővonalaknak a feszültsége számit, amelyekben mozog, meg a belőlük származó saját, belső sűrűsége, lépteinek a visszhangja, a kutak vonzása és a megmászandó emelkedő meredeksége. És ha meg tudta mászni, ha csuklója erejével, véresre horzsolt térdével sikerült legyőznie a sziklaszirtet, nem állíthatod azt, hogy öröme ugyanolyan közepes minőségű, mint azé a városlakóé, aki lottyadt testét felvonszolja valami kerek dombocska könnyen elérhető tetejére, s aztán leheveredik a fűbe. De te mindent megfosztottál mágneses erejétől azzal, hogy kioldottad a dolgokat megkötő isteni csomót. Mivel láttad, hogyan törekszenek az emberek a kutak felé, azt hitted, kutak kellenek, tehát kutakat ástál nekik. Mivel láttad, hogyan törekszenek az emberek a hetedik napi pihenés felé, megnövelted pihenőnapjaik számát. Mivel láttad, hogyan vágyakoznak az emberek a gyémántra, ömlesztve osztogattad nekik a gyémántot. Mivel láttad, mennyire félnek az emberek az ellenségtől, megsemmisítetted ellenségeiket. Mivel láttad, hogy az emberek szerelemre vágynak, főváros nagyságú bordélynegyedeket rendeztél be nekik, ahol minden asszony megvásárolható. És ezzel ostobábbnak bizonyultál, mint az a régi tekejátékos, akiről már beszéltem neked, aki - sikertelenül - úgy próbálta megtalálni örömét, hogy rabszolgáival sorra döntögettette a bábukat.
Ne hidd azonban, hogy ezzel azt mondtam, vágyaidnak élj. Mert ha semmi sem mozdul, akkor nincsen erővonal. Mikor közel van hozzád a kút, akkor, ha szomjhalál fenyeget, valóban vágyakozol feléje. De ha valami oknál fogva megközelíthetetlen marad, ha nem kaphatsz tőle és nem adhatsz neki semmit, ez a kút olyan, mintha nem is léteznék. Akárcsak az utadba akadt asszony, aki mellett elhaladsz, és nem lehet számodra semmi. Mert a csekély távolság ellenére messzebb van tőled, mintha másik városban élne, másutt lenne férjnél. De egészen mássá változtatom számodra, ha egy feszes struktúra alkotórészévé teszem, és például arról ábrándozhatsz, hogy éjnek idején ablakához támasztott létrádon feljuthatsz hozzá, hogy elrabold, lovad hátára dobd, s aztán élvezhesd szerelmét rablótanyádon. Vagy ha katona vagy, ő meg királynő, azt remélheted, hogy meghalhatsz érte.
Gyarló és nyomorúságos az olyan öröm, amelyet nem létező, játékból kitalált struktúrákból nyersz. Mert ha szereted a gyémántot, elég lenne apró léptekkel közeledni feléje, egyre lassabban és lassabban, hogy eközben valami csodálatosan felfokozott életet élj. De ha a. gyémánt felé való lassú közeledésed olyan rítusnak a része, amelynek foglya vagy, és nem engedi, hogy meggyorsítsd lépteidet, ha teljes erőddel törekedve feléje az én korlátaim tartanak féken, tiltják meg, hogy gyorsabban haladj, ha a gyémánthoz való eljutás nincsen számodra sem tökéletesen lehetetlenné téve - ami megfosztaná jelentésétől, súlytalan látvánnyá változtatná -, sem nem könnyű - ami nem kívánna tőled erőfeszítést -, sem nem nehéz valamely ostoba fortély következtében - ami az élet karikatúrája lenne -, hanem egyszerűen erős struktúra és számos tulajdonság kérdése, akkor gazdagabb lettél. Az ellenségeden kívül nem ismerek mást, aki ezt számodra megalapozhatná, és nem látok benne semmit, ami meglepő lehetne számodra, mert egyszerűen csak azt állapítom meg, hogy a háborúhoz két hadakozó kell.
Mert a te gazdagságod az, hogy kutat áss, élvezz egy-egy pihenő napot, gyémántot bányássz, szerelmet nyerj.
Nem pedig az, hogy legyenek kútjaid, pihenőnapjaid, gyémántod, korlátlan szabadságod a szerelemben. Mint ahogyan az sem igazi vágy, ha nem igyekszel megszerezni őket.
Ha pedig a vágyakozást és a birtoklást egymásra dühödten nyelvet öltögető szavakként állítod szembe, akkor semmit sem értesz az életből. Mert emberi valóságod fölötte áll a szavaknak, és nincs itt szó semmiféle ellentmondásról. Mert a vágy tökéletes kifejezése kell, az, hogy ne holmi képtelen akadályokba ütközzél, hanem magába az élet-akadályba, a másik táncosba, a vetélytársadba - akkor aztán kezdődhet a tánc. Különben te is olyan ostoba vagy, mint az, ami önmaga ellen játssza meg magát fej vagy írásra.
Ha sivatagom túl gazdag lenne kutakban, isteni parancsolat kell, amely eltiltson belőlük egypárat.
Mert a megteremtett erővonalaknak magasról kell irányítanuk téged, hogy megtaláld bennük hajlamaidat, feszültségeidet és lépéseidet, mivel azonban nem mind egyformán jók, hasonlítaniuk kell valamiben, amit nem a te dolgod megérteni. Ezért mondom, hogy létezik szertartásrendje a sivatagi kutaknak is.
Ne remélj tehát semmit a boldog szigettől, amely örökre összehordott készlet számodra, akárcsak a rabszolgák által sorba döntögetett tekebábuk. Mert komor barommá válnál szigeteden. De ha azt akarom, hogy szigeted kincsei, amelyekről azt képzelted, visszhangot keltenek benned, aztán, mikor megszerezted őket, csak untatnak, valóban visszhangra leljenek benned, akkor majd kitalálok én neked egy sivatagot, és a kincseket olyan arc vonalai szerint osztom szét végtelen terein, amelyik egészen más természetű lesz, mint a dolgok.
És ha meg akarom menteni számodra a szigetedet, akkor megajándékozlak a sziget kincseinek a szertartásrendjével.
Ha halálfenyegette napról akarsz szólni, mondd ezt: ,,októberi nap''. Mert az októberi nap már gyengül, vénséget sodor feléd. De a novemberi vagy decemberi nap a halálra irányítja figyelmedet, és látom, hogy integetsz. De te nem érdekelsz engem. Mert amit ekkor kapok tőled, nem a halál, hanem a halálra kijelöltség vágya. Már pedig nem ez volt a keresett cél.
Ha a szó felüti fejét mondatod közepén, nyakazd le. Mert nem szót kell nekem mutatnod. Mondatod csapda a vad elfogására. Én nem vagyok kíváncsi a csapdára.
Mert tévedsz a mondandó tárgyát illetően, ha azt hiszed, hogy szóval kifejezhető. Különben, ha ezt mondanád: ,,mélabú'', mélabús lennék tőle. Ez pedig túlságosan könnyű lenne. Tagadhatatlan, hogy működik benned valami gyenge utánzó hajlam, amitől hasonlítani kezdesz arra, amit mondok. Ha például azt mondom: ,,dühöngő hullámverés'', akkor valahol belül mintha ide-oda dobálnának a habok. És ha azt mondom: ,,a katonára halál leselkedik'', valahol, homályosan, aggodalom fog el katonámért. Megszokásból. De ez a művelet felületi. Csak az ér valamit, ha oda tudlak elvezetni, ahonnan úgy látod a világot, ahogyan én akartam.
Mert nem ismerek olyan költeményt, sem olyan képet a költeményben, amely más lenne, mint rád való hatás. Nem ezt vagy azt kell neked megmagyarázni vagy sugallni, ahogyan a legagyafúrtabbak hiszik - hiszen nincs szó sem erről, sem arról -, hanem ilyenné vagy olyanná válásodat kell elősegíteni. Ugyanúgy, ahogyan, ha szobrot csinálok, orra, szájra, állra van szükségem, hogy egymásra való hatásukat érzékeltetve ejtselek hálómba, a neked sugallt vagy mondott ezt vagy azt használom fel arra, hogy segítségével mássá tegyelek.
Mert ha azt mondom: holdvilág, ne képzeld, hogy csak a holdvilágban van rólad szó. Hiszen a napban, a házban vagy a szerelemben is ugyanígy rólad van szó. A lényeg: hogy egyszerűen rólad van szó. De azért választottam éppen a holdvilágot, mert kellett valami jel, amellyel megértetem magamat. Nem választhattam egyszerre mindet. Aztán az a csoda történik, hogy hatásom egyre terebélyesedik, akárcsak a fa, amely kezdetben egészen egyszerű,volt: mag; ez a mag azonban, amely még nem valamiféle miniatűr fa volt, gyökeret eresztett, ágakat hajtott, ahogy egyre jobban kitárulkozott az időben. Ugyanígy van az emberrel is. Ha hozzáadok valami egyszerűt, amit talán egyetlen mondatom hordoz magában, hatásom egyre több módon nyilvánul meg, és lényegében változtatom meg ezt az embert, aki ezentúl másként fog viselkedni holdvilágnál, a házában vagy a szerelemben.
Ezért mondom a képről, ha valóban az, hogy kultúra, amelybe bezárlak. És ettől kezdve képtelen vagy határok közé szorítani azt, amit ő irányít.
De az is lehet, hogy gyenge számodra erővonalaimnak az a hálója. És hatása elhalványul az oldal végén. Ugyanígy vannak magvak is, amelyeknek az ereje azonnal megszűnik, és emberek, akikben nincsen lendület. De ez nem változtat azon, hogy kibontakoztathattad volna őket, hogy világot építs velük.
Így amikor azt mondom: ,,a királynő katonája'', való igaz, hogy nem seregről, nem hatalomról van szó, hanem szerelemről. Mégpedig egy bizonyos szerelemről, amely mit sem remél a maga számára, de önmagánál nagyobbnak ajándékozza oda magát. És nemesít, gazdagít. Mert ez a katona erősebb, mint a másik. És ha megfigyeled őt, azt fogod látni, hogy megbecsüli magát a királynő miatt. És bizonyos vagy benne, hogy nem válik árulóvá, mert védelmezi a szerelem, hiszen szívével a királynőben lakozik. És látod, milyen büszkén tér meg a falujába, ám amikor a királynőről faggatják, szemérmesen hallgat és pirul. És tudod, hogyan hagyja ott feleségét, ha hadba szólítják, és hogy érzelmei nem olyanok, mint a király katonájáé, aki haragtól ittasan indul az ellenség ellen, és királya nevében öli meg. Hanem megy, hogy megtérítse ellenségeit a királynő hűségére, és bár látszólag azonos a harc, amelyet ellenük vív, őket is szerelme szolgálatában állítsa. Vagy pedig...
De ha tovább folytatom, akkor kimerítem a képet, mert a képnek csekély a hatalma. És nem tudnám egykönnyen megmondani, hogy amikor mind a ketten a kenyerüket eszik, mi különbözteti meg a királynő katonáját a királyétól. Mert a kép itt már csak pislogó lámpás: mint minden lámpa, az egész világnak küldi ugyan sugarait, de csak keveset világit meg a te szemed számára. De minden erős bizonyosság mag, amelyből világot tudnál teremteni.
Ezért mondtam hát, hogy miután elvetetted a magot, szükségtelen volt magadnak magyarázgatnod, magadnak felépítened a dogmát, és magadnak kitalálnod cselekvési lehetőségeidet. A mag megfogan az emberek termőtalaján, és ezrével születnek szolgáid.
Így ha sikerült elültetned az emberbe azt a hitet, hogy a királynő katonája, eredménye az lesz, hogy megszületik belőle a te kulturád. Utána aztán már elfelejtheted a királynőt.
Ne feledd, hogy a mondatod cselekedet. Nem kell érvelned, ha cselekvésre akarsz rábírni. Azt hiszed, érvek alapján határozom el magamat? Jobb érvet találnék a tieiddel szemben.
Láttál-e valaha olyat, hogy az elhagyott asszony peres úton szerzi vissza a férjét, miután a bíró előtt bebizonyította, hogy igaza van? A per indulatokat szül. Azzal sem tudja visszaszerezni férjét, ha annak mutatja magát, akit az szeretett, mert azt a nőt már nem szereti a férje. Láttam én olyan szerencsétlen asszonyt, akit szomorú éneke eldalolása után vettek feleségül, s aztán a válás előtt újra rákezdett a szomorú dalra. Csakhogy ettől a bús énektől a férfi most már dühbe gurult.
Talán sikerülne visszaszereznie, ha újra azt a férfit ébresztené fel benne, aki akkor volt, amikor szerette őt. De ehhez teremtő géniuszra van szüksége, mert ebben az esetben valami elhivatottsággal kellene megajándékoznia a férfit, úgy ahogyan én ébresztem fel benne a tenger iránti vonzódást, amitől hajóépítővé lesz. Akkor valóban nőni kezd majd a fa, és minden irányba bontogatja ágait. És újra kérlelni fogja az asszonyt, hogy énekelje el neki ugyanazt a szomorú dalt.
Ha szerelmet akarok ébreszteni magam iránt, olyan valakit keltek benned életre, aki énérettem van. Nem az én kínlódásaimról fogok neked beszélni, ezzel csak megunatnám magamat. Nem foglak szemrehányásokkal zaklatni, a szemrehányások joggal haragra gerjesztenének. Nem sorolom elő mindazokat az okokat, amelyek miatt szeretned kellene, hiszen ilyen okaid nincsenek. A szerelem oka maga a szerelem. Olyannak sem fogom magamat mutatni, amilyennek annak idején kívántál. Mert azt az embert már nem kívánod. Máskülönben még mindig szeretnél. Hanem magamnak nevellek, magamhoz emellek. És ha elég erős vagyok, akkor majd olyan tájat mutatok neked, amelytől barátommá leszel.
Az az asszony, akit már elfeledtem, mintha nyilat lőtt volna szívembe, mikor azt mondotta: ,,Hallja elveszett harangja szavát?''
Mert végül is mit mondjak neked? Gyakran felmentem a hegyre, és ott leültem. És elnéztem városomat. Vagy szeretetem csendjében sétálgatván hallgattam, hogyan beszélgetnek az emberek. És valóban hallottam olyan szavakat, amelyekre úgy következtek a cselekedetek, mint mikor az apa így szól fiához: ,,Eredj a kútra, és töltsd meg ezt az urnát'', vagy amikor a káplár Így szól a katonához: ,,Éjfélkor átveszed az őrséget...'' De mindig kiderült, hogy ezek a szavak semmiféle titkot nem hordoztak, és a nyelvüket nem ismerő utas, rájőve, hogyan kapcsolódnak a gyakorlathoz, semmivel sem talált volna bennük több meglepőt, mint a hangyaboly lakóinak a viselkedésében, amelyet sohasem tartunk érthetetlennek. És miközben figyeltem a szekérsorokat, az építkezéseket, a betegek ápolását, városom ipari és kereskedelmi tevékenységét, semmi olyat nem láttam, amit valamely merészebb, találékonyabb és értelmesebb állat nem végezhetett volna el; de ugyanolyan világosan az is kiderült, hogy miközben mindennapi, gyakorlati foglalatosságaik közepette szemléltem őket, magát az embert még mindig nem figyeltem meg.
Mert az emberek akkor látszottak és maradtak számomra megmagyarázhatatlanok a hangyaboly törvényei szerint, akkor tűntek számomra felfoghatatlannak, amikor a piactéren körben ülve hallgatták a mesemondót: ha lett volna a mesélőben isteni szikra, meséje végeztével csak fel kellett volna kerekednie, hogy nyomában e rengeteg emberrel lángba borítsa az egész várost.
Mert igen, láttam, hogy felzendültek ezek a békés tömegek a próféta szavára, és nyomába eredve hogyan olvadtak eggyé a harc izzó kemencéjében. Milyen ellenállhatatlannak kellett lennie a szavak hordozta hívásnak, hogy a tömeg, amely meghallotta, egyszerre meghazudtolja hangyaboly-viselkedését, és tűzvésszé változzon, önszántából vállalva a halált.
Mert akik végül hazatértek közülük, mások voltak. És úgy éreztem, ahhoz, hogy higgyünk a varázslat erejében, nincs szükségünk a mágusok értelmetlen fecsegésében keresnünk a varázserőt, hiszen léteztek füleim számára olyan csodatevő szavak, amelyek képesek kiragadni a házamból, elszakítani a munkámtól, szokásaimtól, és megkívántatni velem a halált.
Ezért hallgattam mindig figyelmesen az embereket, és tettem különbséget a hatékony beszéd és a között, amelyik semmit sem alkot, hogy megtanuljam, hogyan ismerhetem fel, mit hömpölygetnek magukkal a szavak. Mert minden bizonnyal nem a szöveg a lényeges. Máskülönben mindenki nagy költő lenne. És mindenki megmozgathatná a tömegeket, csak azt kellene mondania: ,,Kövessetek a harcba, a puskapor szagára...'' Próbáld csak meg, és meglátod, hogy kinevetnek. Akárcsak azokat, akik erkölcsöt prédikálnak.
De miután hallottam, hogyan sikerült egyeseknek megváltoztatniuk az embereket, és miután Istenhez imádkoztam, kérve őt, világosítsa meg elmémet, megadatott nekem, hogy megtanuljam felismerni a szélbe kiáltott sok szó között a ritka vetőmagot.
Így jutottam előbbre a boldogság megismerésében, és fogadtam el, hogy mélyebben elgondolkozzam rajta. Mert a boldogság olybá tűnt számomra, mint olyan rend megválasztásának a gyümölcse, amely boldog lelket szül, nem pedig hívságos tárgyak meddő ajándéka. Mert nincs mód készen adni a boldogságot az embereknek. Lám, ezeknek a berber menekülteknek sem tudott atyám semmi olyat adni, ami boldoggá tehette volna őket, holott a legmostohább sivatagokban és a legkeményebb nélkülözések közepette is láttam boldogságtól sugárzó embereket.
De ne képzeld, hogy egy pillanatig is azt hihetem, hogy boldogságod a magányból, az ürességből és a nélkülözésből születik. Mert ezek ugyanúgy kétségbeesésbe is kergethetnek.
Csak megkapó volta miatt említem ezt a példát, mert jól mutatja, mennyire különbözik az emberek boldogsága a nekik készen juttatott javak minőségétől, és mert oly tökéletesen bizonyítja, hogy a boldogság születése a szertartásrendtől függ.
És bár a tapasztalat arra tanított, hogy boldogok nagyobb arányban lelhetők a sivatagokban, a monostorokban és az áldozatos életben, mint a termékeny oázisok vagy a boldognak mondott szigetek otthon tespedő lakói között, ebből mégsem arra következtettem, ami egyébként ostobaság lett volna, hogy a táplálék minősége ellentétben van a boldogság minőségével, hanem egyszerűen arra, hogy ahol nagyobb a javak száma, az embereknek több esélyük van örömeik természetének a félreismerésére, mivel valóban úgy érzik, hogy az örömök a dolgokból származnak, holott nem, hanem e dolgoknak egy bizonyos országban, házban vagy birtokon való jelentőségéből. Így aztán előfordul, hogy a jólétben élők könnyebben tévedésbe esnek, és gyakrabban kergetnek hiú kincseket.
Ezzel szemben a sivatagban vagy a kolostorban élők, akiknek semmijük sincsen, világosan felismerik, honnan származnak örömeik, és így könnyebben őrzik meg buzgalmuk forrását. De itt megint csak úgy van, mint az ellenség esetében, aki megöl, vagy gyarapít téged. Mert ha felismervén igazi forrását, képes volnál megőrizni lelkesedésedet a boldog szigeten vagy az oázisban is, az ebből megszülető ember minden bizonnyal még nagyobb lenne, mint ahogyan a többhúros hangszerből is gazdagabb hangzást remélhetsz előcsalni, mint az egyhúrosból. Ugyanúgy, mint ahogyan a faburkolatok, kárpitok, italok és étkek minősége is csak még jobban emelte atyám palotájának a minőségét, amelyben minden lépésnek értelme volt.
De így van ez az új aranykárpitokkal is: a boltban mit sem érnek, ám azonnal értelmet nyernek, mihelyt előszedik őket a ládákból, és felaggatják őket a lakásban, amelynek megszépítik az arculatát.
Mert eljött hozzám a szigorú tekintetű próféta, akiben éjjel- nappal szent tűz izzott, s aki ráadásul sandított is:
- Áldozatvállalásra kell őket kényszeríteni!
- Bizony, így igaz - válaszoltam neki -, mert helyes dolog, hogy kincseik egy részét elvegyük tőlük, ezzel némileg szegényítjük őket, de ugyanakkor gyarapítjuk is az így nyert értelmükkel. Mert semmit sem érnek számukra, ha nem tartoznak valamely archoz.
Ő azonban nem hallgatott rám, annyira hatalmában tartotta szent dühe:
- Az kell - mondotta -, hogy ne gondoljanak másra,
csak a vezeklésre...
- Hát persze - válaszoltam neki -, mert ha a böjti napokon majd nem esznek, utána milyen öröm lesz számukra, amikor újra ehetnek, és talán még azokkal is együtt éreznek, akik kényszerűségből böjtölnek, sőt az is meglehet, hogy Istenhez térnek akaratuk gyakorlásával, vagy egyszerűen megmenekülnek az elhízástól.
Ezre dühbe gurult;
- Először is meg kell őket büntetni!
Én pedig megértettem szavaiból, hogy csak úgy fogadta el az embert, ha nyomorúságos ágyához kötötte, kenyerétől, világosságától megfosztotta a börtön mélyén.
- Mert ki kell belőle irtani a gonoszt! - harsogta.
- Vigyázz, mert majd mindent kiirtasz belőle - válaszoltam neki -. A gonosz kiirtásánál nem helyesebb a jó gyarapítása? És olyan ünnepek kieszelése, amelyektől nemesedik az ember? Nem helyesebb olyan ruhákba öltöztetni, amelyektől tisztább lesz a külseje? És jobban táplálni gyermekeit, hogy megszépülhessenek az imádság tanításától, és ne legyenek kénytelenek folyton csak éhező gyomruk kínjaival foglalkozni?
Mert nem határokat kell szabni az embert megillető javaknak, hanem azokat az erőtereket kell megmenteni, amelyek egyedül szólnak szelleméhez és szívéhez.
Azokat, akik bárkákat tudnak nekem építeni, vízre küldöm, és halat fogatok velük. De azokkal, akik hajókat tudnak nekem építeni, hajót építtetek, és meghódíttatom velük a világot.
- Egyszóval meg akarod őket rothasztani a gazdagsággal!
- Engem semmi sem érdekel, ami már készen van, és te semmit sem értettél abból, amit neked mondottam - válaszoltam neki.
Mert ha csendőreidet veszed igénybe, és őket bízod meg azzal, hogy világot építsenek neked, bármily kívánatos lesz is ez a világ, mégsem születik meg sohasem, mert a csendőrnek sem nem szerepe, sem nem joga az, hogy lelkesítsen. Az ő lényege nem az, hogy megmérje az embereket, hanem hogy végrehajtassa velük pontosan megfogalmazott rendeleteidet, mint például azt, hogy adót kell fizetned, hogy nem szabad meglopnod felebarátodat, vagy hogy ilyen vagy olyan előírásnak kell engedelmeskedned. És társadalmad szokásai egyetlen arcban sűrűsödnek össze, amely ilyen és nem másfajta emberré formál, ilyen és nem más ízt ad a családod körében elköltött vacsorádnak: ezek a szokások a téged mozgató erőtérnek a vonalai. A csendőrt nem lehet látni. A csendőr olyan, mint a fal, a keret, a szerkezet. Nem szükséges, hogy találkozz vele, bármily könyörtelen is, hiszen ugyanilyen könyörtelen szükségszerűség számodra az is, hogy éjszaka nem élvezheted a napsütést, hogy hajóra kell várnod, ha át akarsz kelni a tengeren, vagy hogy, mivel balra nem vezet ajtó, kénytelen vagy jobbra kimenni. Ez egyszerűen így van.
De ha növeled a szerepét, és azzal bízod meg, hogy ő mérje meg az embert, amit senki a világon nem tudna megtenni, és a saját esze szerint derítse fel, hol székel a bűn, nem pedig úgy, hogy csupán figyelje a hatáskörébe tartozó tevékenységeket, akkor, semmi sem lévén egyszerű, minthogy a gondolat állandóan változó, nehezen megfogalmazható valami, és mivel a valóságban nincsenek ellentétek, csak azok fognak szabadon élni és kerülnek hatalomra, akiket a legerősebb undor sem képes kiábrándítani a te élet-karikatúrádból. Mert a csendőr rendje annak a fának a fejlődésvágya, amelyet a nagy okosok akarnak megszerkeszteni, nem pedig a magból született fáé. Mert az igazi rend eredménye az életnek, nem pedig oka, a rend az erős város jele, nem pedig erejének forrása. Az élet, a lelkesedés, a valami felé való törekvés együtt szüli a rendet. A rend azonban nem szül sem életet, sem lelkesedést, sem bármi felé való törekvést.
Így aztán csupán azok lesznek nagyobbak, akik alacsonylelkűségből elfogadják a csendőri utasítások tartalmazta szegényes eszmeegyüttest, és hajlandók lelküket a szolgálati szabályzatra elcserélni. Mert bármilyen magasztos az emberről alkotott képed, és bármilyen nemes is a célod, tudd meg, hogy alacsonyrendűvé és ostobává lesz, ha a csendőr szájából hangzik el. Mert a csendőrnek nem az a dolga, hogy a kultúra hordozója legyen, hanem hogy tiltson bizonyos cselekedeteket, anélkül, hogy értené, miért.
Abszolút erőtérben, a láthatatlan csendőrök abszolút kényszereitől tökéletesen szabad ember: ez az én országom jogrendje.
Ezért hívattam a csendőröket, és mondottam nekik:
,,Ti csak azokat a cselekedeteket ítéljétek meg, amelyek a szolgálati szabályzatban fel vannak sorolva. És én elfogadom az ítéleteiteket, mert valóban szörnyű lehet, ha ezen a falon, amelyik egyébként más alkalmakkor ugyanúgy visszatartja a rablókat, képtelen vagy áttörni most, amikor a megtámadott asszony a másik oldalon kiabál segítségért. A fal az fal, a törvény törvény.''
,,De semmiféle ítéletet ne mondjatok az ember felett. Mert szeretetem csendjében megtanultam, hogy nem szükséges meghallgatnom az embert ahhoz, hogy megértsen. És mert lehetetlen, hogy én mérlegeljem a jót és a rosszat, és hogy a bajt kiirtva esetleg a jót is tűzbe vessem. Hogyan követelhetnéd hát magadnak ezt a jogot te, akitől éppen azt kérem, hogy olyan vak légy, mint a fal?''
,,Mert megtanított rá a halálraítélt, hogy ha elégetem, akkor azt a részét is elégetem, amelyik szép, de csak a tűzben mutatkozik meg. Ám elfogadom ezt az áldozatot, hogy megmentsem a tartószerkezetet. Mert ahhoz, hogy halálra vessem, olyan rugókat feszítek meg, amelyeket nem szabad meglazítanom.''