Antoine de Saint-Exupéry:
CITADELLA


Index

| 00 | 01 | 02 | 03 | 04 | 05 | 06 | 07 | 08 | 09 | 10 | 11 | 12 | 13 | 14 | 15 | 16 | 17 | 18 | 19 |

| CCI | CCII | CCIII | CCIV | CCV | CCVI | CCVII | CCVIII | CCIX | CCX |

| 21 |

CCI.

Nekem dolgozol, amikor elítélsz. Persze, igaz, amikor leírtam a csak félig-meddig meglátott országot, tévedtem. Rosszul helyeztem el benne egyik-másik folyóját, kifelejtettem ezt vagy amazt a falut. Erre te jössz, nagyhangon, diadalmaskodva, és fejemre olvasod tévedéseimet. Én pedig helyeselek neked. Van nekem időm mindent felmérni, mindent megszámlálni? Számomra az volt a lényeges, hogy az általam választott hegyről ítéld meg a világot. Mivel téged szenvedélyesen érdekel ez a munka, tovább haladsz nálam az én irányomban. Ott nyújtasz támogatást, ahol gyenge voltam. És ez engem kielégít.

Mert tévesen ítéled meg eljárásomat, amikor azt hiszed, hogy megcáfolsz. Te a nagyokosok, a történetírók és a kritikusok fajtájához tartozol, akik a szobor arcának az anyagairól vitatkoznak, miközben fogalmuk sincsen magáról az arcról. Mit számítanak nekem a törvényszövegek és az egyes rendeletek?

A te dolgod a kitalálásuk. Ha én hajlandóságot akarok benned ébreszteni a tenger iránt, akkor a tovasikló hajót írom le előtted, a csillagos éjszakákat és azt a birodalmat, amelyet a sziget teremt maga körül a tengeren illatai csodájával. ,,Eljön a reggel - mondom neked-, amikor anélkül, hogy bármi megváltozna tekinteted számára, lakott világba lépsz be. A még láthatatlan sziget mint valami fűszerrel teli kosár rakodik ki előtted a tengerre. Észreveszed, hogy tengerészeid immár nem oly torzonborzak, gorombák, hanem szinte, bár maguk sem tudják miért, gyengéd, sóvárgó vágyaktól lobognak. Mert még meg sem kondult, de már a harang jár az eszükben, az eldurvult lelkiismeretnek sok zajra van szüksége, holott a fülek már rég hallanak. És én boldognak érzem magamat, amikor a rózsaillat ösvényén kertem felé közeledem... Ezért érzed a tengeren, aszerint, honnan fúj a szél, a szerelem vagy a pihenés vagy a halál ízeit.''

Te azonban kijavítasz engem. A hajó, melyet leírtam előtted, nem bírja ki a vihart, ilyen vagy amolyan részét meg kell változtatni. Én helyeslek. Változtasd hát meg! Nekem nem kell értenem sem a deszkákhoz, sem a szegekhez. Aztán kétségbe vonod az ígért fűszerek létezését. Tudományod bebizonyítja, hogy másfélék lesznek. Amire én újból csak helyeslek. Nekem semmi közöm a te botanikai problémáidhoz. Számomra kizárólag az a lényeges, hogy hajót építs, és távoli szigeteket szerezz a messze tengereken. Tehát azért szállsz majd tengerre, hogy bebizonyítsd a tévedésemet. És be is fogod bizonyítani. Én pedig nem fogom kétségbe vonni a diadalodat. De aztán majd később, lassacskán, szeretetem csendjében, amikor már visszatértél, megyek, és megnézem a kikötői kis utcácskákat.

Emberré válva tértél vissza a vitorlák felvonásának, a csillagokban való olvasásnak és a bőséges vízzel súrolt hajófedél szertartásrendjének a segítségével, és félrevonulva hallgatni fogom, hogyan zenged fiaid előtt, hogy ők is hajlandók legyenek majd hajóra szállni, a sziget himnuszát, amelyik kirakja áruját a tengerre. És boldogan térek haza.

Nem remélheted sem azt, hogy tévedésen kapj rajta, sem azt, hogy meghazudtolj lényeges kérdésben. Én forrás vagyok és nem következmény. Azt akarod bebizonyítani a szobrásznak, hogy inkább ilyen női arcot, nem pedig amolyan katonamellszobrot kellett volna gyúrnia? A nő vagy a katona szobra ott áll előtted. Szemben veled, egyszerűen. Ha a csillagok felé fordulok, nem sajnálom a tengert. Hanem a csillagokra gondolok. Amikor alkotok, nem nagyon lep meg a te ellenállásod, mert tőled vettem el az anyagokat, hogy más arcot szerkesszek belőlük. Te persze rögtön tiltakozol. ,,Ez a kő itt egy homlok része, nem pedig vállé. - Lehetséges - fogom erre válaszolni. Valóban az volt. - Ez a kő orr volt, nem pedig fül. - Lehetséges - fogom erre válaszolni. - Az volt. - Ezek a szemek...'' folytatod, de addig-addig cáfolsz, és lépsz előbbre lépsz hátrább, hajolsz balra, aztán jobbra, hogy megbírálhasd munkámat, míg egyszer elkövetkezik az a pillanat, amikor teljes világosságában mutatkozik majd meg alkotásom egysége, egy bizonyos és nem másféle arc. Akkor majd elcsendesedsz.

Mit törődöm én a tévedésekkel, amelyeket a szememre vetsz. Az igazság túl van rajtuk. A szavak rosszul öltöztetik fel, és egytől- egyig vitathatók. Nyelvem gyatrasága gyakran vont fejemre ellenvetést. De nem tévedtem. Nem kevertem össze a csapdát a foglyul ejtett vaddal. A zsákmány a tőr alkatrészeinek közös mértéke. Nem a logika köti össze az anyagokat, hanem az anyagok szolgálta egy isten. Szavaim ügyefogyottak, és látszólag logikátlanok: én azonban nem, aki a középpontjukban állok. Én egyszerűen vagyok. Ha igazi testet öltöztettem fel, nem kell törődnöm a ruha redőinek az igazságával. Ha szép az asszony, járás közben szétesnek, majd újra összerendeződnek a redők, de szükségszerűen kiegyensúlyozzák egymást.

Nem ismerek ruharedő-logikát. De vannak mégis olyanok - nem mások -, amelyektől megdobban a szívem, és vágyat ébresztenek bennem.

CCII.

Ajándékom az lesz például, hogy a városról szólva a felette ragyogó Tejúttal ajándékozlak meg. Mert egyszerűek az én ajándékaim. Így szóltam hozzád: ,,Nézd, mily szép rendben sorakoznak az emberek otthonai a csillagok alatt.'' És ez igaz is. Csakugyan, ha ott, ahol élsz, balra indulsz, az istállót találod a szamaraddal. Jobbra a házadat és a feleségedet. Előtted az olajfák kertjét. Mögötte a szomszédok házát. Íme, foglalatosságaid különböző irányai a nyugodt napok alázatos egyszerűségében. Ha más valakinek a sorsát óhajtod megismerni, hogy gazdagítsd vele a magadét - mert ettől értelmet nyer -, menj, és kopogtass a barátod ajtaján. Gyermeke gyógyulása a te gyermeked gyógyulásának mutat irányt. És éjszaka ellopott gereblyéje a bársonyos léptű tolvajok éjszakáját gyarapítja. Virrasztásod éberséggé lesz tőle. Barátod halálától halandóvá leszel. De ha a szerelem élvezésére támad kedved, akkor saját házadba térsz vissza, és mosolyogsz, mert ajándékot hozol, az arannyal szövött ruhát, az új ezüstkancsót, az illatszert vagy bármi mást, amit úgy váltunk kacagásra, mint ahogyan a téli tűz vidámságát tápláljuk azzal, hogy néma fadarabokat dobálunk rá. És ha a hajnal megjővén dolgoznod kell, amikor egy kissé még nehézkesen kimész, felébreszted az istállóban az állva alvó szamarat, megveregeted a nyakát, és kihajtod magad előtt az útra.

Ha most egyszerűen csak lélegzel, nem szorulva rá senkire, nem igyekezve senkihez, mégis szinte megfürdesz a delejes tájban, amelyik csupa hajlat, hívás, sürgetés és elutasítás. És úgy érzed, mintha lépteid különböző hangulatokat ébresztenének benned. Arrafelé, ahová nem látsz el, erdő borította országod van, sivatagaid, kertjeid, és jóllehet a jelen pillanatban eszedbe sem jut, egy bizonyos - és nem valami más - szertartásrendben élsz.

Ha most még irányt is adok országodnak, mert előre, hátra, jobbra, balra tekintgettél, ha feltárom előtte ezt a katedrális- boltozatot, amely nyomorult lakodban, ahol talán már fulladozol, a hajós lelkét ébreszti fel benned, ha lassúbb időt pergetek számodra, mint az, amelyik az árpádat érleli, és így ezer évvel megöregítlek, vagy egy órával megfiatalítlak, akkor, ember-rozsvetésem, a csillagok alatt új irány társul a többihez. Ha a szerelem felé fordulsz, előbb megmosdatod szívedet az ablakodnál. A fojtogató nyomorvilágból így szólsz asszonyodhoz: ,,Nézd, egyedül vagyunk, te meg én, a csillagok alatt.'' És amíg csak lélegzel, tiszta maradsz. És életjel leszel, mint a fiatal növény, amelyik a sivatagi fennsíkon kel ki a gránit és a csillagok között, mintha most ébredne, törékenyen, veszélyektől körülvéve, de olyan erőt hordozva magában, amely századokon át fogja magát osztogatni. Egyik szeme leszel a láncnak, és tudni fogod a szerepedet. Vagy ha a szomszédodnál a tűz mellé telepedsz, hogy hallgasd a világ híreit (ó, oly szerények ezek a hírek, hiszen szomszédod hangja a szomszéd házról mesél majd, vagy valamelyik katona hazatértéről, valamelyik lány esküvőjéről), akkor olyan lelket formáltam benned, amelyik alkalmasabb lett e bizalmas közlések befogadására. A házasság, az éjszaka, a csillagok, a hazatérő katona, a csend új zene lesz számodra.

CCIII.

Azt mondod, csúnya ez a kőből kifaragott kéz, durva és bütykös. Nem tudok egyetérteni veled. Én előbb a szobrot akarom megismerni, nem a kezet. Síró lányról van szó? Akkor igazad van. Bütykös kezű kovácsról? Akkor viszont szép ez a kéz. Így van ez akkor is, ha olyan emberről van szó, akit nem ismerek. Jössz és bizonygatod, milyen becstelen: ,,Hazudott, eltaszította magától a feleségét, fosztogatott, árulóvá lett...''

De a csendőr dolga, hogy a cselekedetek alapján döntsön, mert az ő utasításaiban a cselekedetek fehérek vagy feketék. Különben is nem azt kéred tőle, hogy ítéljen, hanem hogy tartsa fenn a rendet. Ugyanígy az őrmestered is, aki abból ítéli meg katonai erényeidet, hogyan csinálod a hátraarcot. Persze, én is támaszkodom a csendőrre, mert a szertartásrend kultusza felette áll az igazságszolgáltatás kultuszának, lévén, hogy ez formálja azt az embert, akit az igazságszolgáltatás véd. Ha lerombolom a szertartásrendet az igazságszolgáltatás nevében, az embert rombolom le, s akkor nem lesz többé tárgya igazságszolgáltatásomnak. Mindenekfelett azokhoz az istenekhez vagyok igazságos, akiktől vagy. De te most arra kérsz, ne azt döntsem el, megbüntessek-e valakit, vagy megkegyelmezzek valakinek, akit nem is ismerek - mert akkor a csendőrömre bíznám ennek a gondját, forgassa ő a szolgálati szabályzatot-, hanem hogy megvessem vagy becsüljem, ami egészen más. Mert előfordul velem, hogy tisztelem azt, akit elítélek, vagy elítélem azt, akit tisztelek. Nem vezettem-e számtalan esetben katonáimat valóban szeretett ellenségem ellen?

Nos, amint ismerek boldog embereket, de sejtelmem sincsen róla, mi a boldogság, ugyanígy mit sem tudok rablásodról, gyilkosságodról, feleséged eltaszításáról, árulásodról, ha nem egy meghatározott ember meghatározott cselekedete. És az embert a maga lényegével éppúgy nem a levegőben elröppenő szavak hordozzák, mint ahogyan a szobrot sem értetik meg azzal, aki nem látta.

Az az ember tehát kihívja ellenséges érzületedet vagy felháborodásodat, undorodat (talán homályos indítékokkal, mint például azok, amelyek miatt nem tudsz meghallgatni valamilyen zenét). És azért hozakodsz elő bizonyítékként ilyen vagy olyan cselekedetével, hogy abba sűrítsd rosszallásodat, és így plántáld át másnak a szívébe. Az én költőm is, amikor elszomorodik egy még dicsőség fényében ragyogó, de már halálra szánt emberi sors felett, azt mondja: ,,októberi nap.'' Világos, hogy nincs ilyenkor szó sem a napról, sem az évnek valamelyik hónapjáról. És ha azt akarom veled érzékeltetni, hogyan zajlott le az éjszakai öldöklés, amikor csendben rajtaütve ellenségemen a léptek zaját elnyelő homokon, álmában végeztem vele, akkor új szókapcsolatokkal fogok élni, például azt mondom: ,,hószín-kardok'' s így igyekszem megfogalmazni a megfogalmazhatatlant, jóllehet nincs szó se kardról, se hóról. Te is ugyanúgy az embernek valamelyik olyan cselekedetét választod ki, amelyiknek képi értéke van a költeményben.

Neheztelésednek végül is panaszban kell kifejeződnie. Előbb-utóbb arcot kell öltenie magára. Senki sem viseli el, hogy agyrémek gyötörjék. Mit kíván ma este a feleséged? Összegyűlt sérelmeit akarja közölni bizalmas barátnőjével. Terjeszteni maga körül a neheztelés légkörét. Mert úgy van teremtve az ember, hogy képtelen egyedül élni. Szüksége van rá, hogy kitalálásaival rátelepedjen a környezetére. Ezért tehát szaporán előszámlálja minden komiszságodat. És ha történetesen a barátnője erre csupán vállat von, mert szemrehányásai nyilvánvalóan nem helytállók, attól ő egyáltalán nem enyhül meg. Tehát vannak neki más sérelmei is. Egyszerűen csak elhibázta a közlés módját. Rosszul választotta meg a képeit. Afelől nem kételkedhetik, hogy amit érez, az van, különben nem mondaná.

Ugyanígy van az orvos is amikor beteg vagy. Ilyen vagy olyan okra gyanakszol. Erről te meg vagy győződve. De ő bebizonyítja, hogy tévedsz. Lehetséges. Hogy egyáltalán nem is vagy beteg. De te erre tiltakozol. Hogy talán tévesen ecsetelted a bajodat, de semmi esetre sem vonhatod kétségbe. A doktorod a szamár. És addig-addig folytatod bajod ecsetelését, amíg egészen világos nem lesz. És a doktor hiába próbálja sorban cáfolni az érveidet, képtelen nem létezővé tenni a bajodat, hiszen valóban beteg vagy. Feleséged bemocskol múltadban, véleményeidben. Hiába küzdesz panaszkodásai ellen. Ajándékozd neki végre azt a smaragd karkötőt. Vagy korbácsold meg.

De sajnállak haragjaidban és kibéküléseidben, mert más szinten vannak, nem a szeretetén.

A szeretet mindenekelőtt a csendben való figyelem. Szeretni azt jelenti, hogy figyelsz. Eljön a pillanat, amikor őrt álló katonám magáévá teszi a várost. Eljön a pillanat, amikor azt érted meg a szeretett asszonyból, ami nem ilyen vagy olyan mozdulat, az arcnak ilyen vagy olyan részlete, ez vagy az a szó, amit kiejt, hanem Őt magát.

Eljön az a pillanat, amikor neve egymaga elég imádságnak, mert már semmit sem tudsz hozzátenni. Eljön az a pillanat, amikor semmit sem kívánsz. Sem az ajkait, sem a mosolyát, sem a gyengéd karját, sem a jelenlétét jelző pihegését. Mert megelégszel azzal, hogy Ő legyen.

Eljön az a pillanat, amikor nem kell többé törnöd a fejedet ezen a lépésén, ezen a szaván, ezen az elhatározásán, ezen az elutasításán, ezen a hallgatásán, hogy megértsd őket, hiszen Ő van.

Van azonban olyan asszony is, aki azt kívánja, hogy igazold magadat. Perbe fogja tetteidet. Összetéveszti a szerelmet a birtoklással. Mit ér, ha válaszolsz az ilyennek? Mit jelent, ha meghallgat? Te azt kívántad, hogy zárjon be hallgatásába, nem ilyen vagy olyan mozdulatodért, ilyen vagy olyan erényedért, egyik vagy másik szavadért, hanem olyanként, amilyen vagy, a magad gyarló mivoltában.

CCIV.

Egyszer aztán megbántam, hogy nem éltem mértékletesen a felkínált ajándékokkal, amelyek sohasem egyebek, csupán jelentés és út, és mivel önmagukért kívántam őket, nem leltem bennük egyebet, csupán sivatagot. Mert összetévesztettem a mértéket a testi vagy szívbéli zsugorisággal, nem kívántam gyakorolni magamat benne. Örömöt szerez, ha felgyújtom az erdőt, hogy egy órácskát melegedhessek mellette, mert az egész erdő tüzét királyibbnak érzem. És nem érzem fontosnak, mikor lovam hátáról hallom, hogyan süvítenek fülem mellett a lövedékek, hogy kíméljem napjaimat. Annyit érek, amennyi vagyok minden pillanatban, és nem születik meg az a gyümölcs, amelyik kihagyott fejlődéséből egy szakaszt.

Ezért érzem nevetségesnek azt a tintanyalót, aki a város ostroma alatt nem volt hajlandó felmenni a bástyákra, kijelentvén, hogy megveti a testi bátorságot. Mintha akkor állapotról, nem pedig átmenetről lett volna szó. Célról, nem pedig a város megvédésének egyszerű feltételéről.

Mert én ugyanígy megvetem az alantas étvágyat. Nem azért éltem, hogy hatalmas húsdarabokat emésszek meg. Ám ezeket a hatalmas húsdarabokat arra használtam fel, hogy növeljék kardcsapásom villanását, kardom csapását pedig országom fennmaradásának rendeltem alá.

Persze az is igaz, hogy bár a csatában nem vagyok hajlandó izmaimmal zsugori módon takarékoskodva vagy egyszerűen félelemtől sírva fakadva fösvényen méricskélni csapásaimat, mégsem szeretném, hogy birodalmam történetírói vagdalkozó gépnek állítsanak be, mert nem a kardomban lakozik a valóm. És ha óvakodom a finomkodóktól, akik úgy veszik magukhoz az ételt, mintha orvosság lenne, még az orrukat is befogják közben, azt sem szeretném, ha történetíróim húsfalónak állítanának oda az utókor elé, mert nem a hasamban lakozik az igazi valóm. Gyökerein szilárdan megálló fa vagyok, és nem vetem meg egy cseppet sem azt a masszát, amelyet a földből gyúrnak. Abból növelem ágaimat.

De rájöttem, hogy tévedtem az asszonyokat illetően.

Eljött megbánásom éjszakája, és ráébredtem, hogy nem tudtam élni velük. Hasonlatos voltam ahhoz a szertartásrendet nem ismerő mohó játékoshoz, aki meddő sietséggel tologatja a sakkfigurákat, és mivel nem leli örömét az így keletkezett rendetlenségben, szétdobálja őket.

Ma éjszaka, Uram, haragosan keltem ki ágyukból, mert megértettem, hogy állat voltam az istállóban. Nem vagyok, Uram, asszonyok szolgálója.

Más dolog sikerrel felhágni a hegyre, vagy pedig gyaloghintóban hordoztatva, tájról tájra keresni a tökéletességet. Mert alig mérted fel a kék síkság körvonalait, máris unalmasnak találod, és ezt kéred vezetőidtől, vigyenek máshová.

Én az asszonyban azt az ajándékot kerestem, amit adhat. Az egyiket úgy vágytam, mint a harang szavát, amely után oly gyönyörrel sóvárogtam. De mit csináljon az ember ugyanazzal a harangszóval éjjel és nappal? Gyorsan padlásra viszed a harangot, és nem is érzed többé szükségét. A másikat hangja lejtéséért kívántam, amikor azt mondta: ,,Te, Uram és parancsolóm...'' de aztán gyorsan megunod a szót, és más dalról álmodozol.

És mégis, mivel mindig úgy véltem, hogy soha senki nem juthat el akár csak egyetlen emberi lélek ismeretére sem, és hogy minden emberben van belső táj, a maga emberláb nem tiporta síkságaival, csendes szándékaival, nyomasztó hegységeivel, titokzatos kertjeivel, és hogy erről-arról egész életen át beszélhetek neked anélkül, hogy untatnálak vele, nem értettem, miért olyan nyomorúságos az a készlet, amelyet némely feleségem hozott magával, hogy alig-alig volt elégséges egyetlen vacsorára.

Ó, Uram, nem szántóföldnek tekintettem őket, ahová egész esztendőn át ki kell járnom napkelte előtt, nehézkes, sáros csizmámban, ekémmel, lovammal, boronámmal, maggal teli tarisznyámmal, számolva közelgő széllel és esővel, minden gazok ismeretével és, mindenek felett, hűségemmel, hogy megkapjam tőlük azt, ami az enyém - de azoknak a felköszöntő lánykáknak a szerepére alacsonyítottam le őket, akiket az egyszerű falu vezetői tuszkolnak elédbe, amikor országjárásod során útba ejted őket, és akik elrecitálják üdvözlő szavaikat, vagy pedig megtisztelnek egy kosár náluk termett gyümölccsel. Persze, kapsz is ilyenkor valamit, hiszen tiszta vonalú a mosoly, daloló a gyümölcsöket felkínáló mozdulat, és együgyű szándékában az üdvözlő beszéd, de miután megpaskoltad üde arcocskájukat, szemed élvezte zavarodottságuk bársonyát, már ki is merítetted ajándékaikat, és egy csapásra megfosztottad őket mézüktől. Persze ezek is tág horizontú szántóföldek, amelyeken talán örökre bolyonghatnál, ha tudnád, hogyan hatolj beléjük.

De én kész mézet igyekeztem szedni kaptárról kaptárra, nem pedig behatolni ebbe a végtelen térségbe, amely eleinte nem nyújt semmit sem, hanem azt követeli tőled, hogy fáradhatatlanul gyalogolj, mert ha hazára akarsz benne lelni, akkor fontos, hogy sokáig csendben kísérd a birtokok urát.

Én, aki ismertem az egyetlen igazi mértantudóst, barátomat, aki éjjel-nappal képes volt oktatni engem, és elébe tártam kétségeimet, nem azért, hogy megvilágítsa, megoldja őket, hanem hogy másként, úgy lássam őket, ahogyan ő, mert olyan lévén, amilyen, nem más valaki, nem úgy hallotta ugyanazt a hangot, mint én, nem ugyanúgy látta ugyanazt a napot, nem ugyanúgy élvezte ugyanazt a lakomát, mint te, mert az elébe tárt anyagokból sajátos ízű, nem másféle eredményt hozott ki - amelyik egész egyszerűen sem megmérhető, sem felmérhető nem volt, hanem egy bizonyos, minden mástól különböző minőségnek egy bizonyos és nem más irányban ható ereje - én, aki őbenne ismertem meg a teret, és úgy járultam hozzá, ahogyan a tenger éles szelét vagy a magányt keressük: mit kaptam volna tőle, ha nem az emberhez, hanem a készleteihez, nem a fához, hanem a gyümölcseihez fordultam volna, azzal a szándékkal, hogy néhány geometriai szabállyal elégítse ki lelkemet és szívemet?

Uram, azt az asszonyt, akit házamba fogadok, azért adod nekem, hogy felszántsam, társául szegődjek és felfedezzem.

,,Uram, - gondoltam magamban -, csak annak a számára üt az átváltozások órája, amelyeknek nem tudna örülni, ha kenyerét a kereskedőnél vásárolná, aki maga túrja a földet, ülteti az olajfát, és veti el az árpát. Üt az aratás ünnepének órája. Üt a csűrbe hordás ünnepének az órája, ő pedig lassan rányitja vállával a csikorgó ajtót arra, amit begyűjtött a napból. Mert az a vetőmag- halom, amelyet csűrödbe zártál, s amelyik felett ott lebeg a fényes, még mindig szállongó pelyvafelhő, hatalmas erőt jelent, s ha eljön az órája, lángra tudja lobbantani nagy fekete szántóföldeidet.

,,Ó, Uram - töprengtem magamban -, utat tévesztettem. Úgy, siettem az asszonyok között, mint céltalan utazáson.''

,,Úgy kínlódtam mellettük, mint a sivatag végtelenében, keresvén az oázist, amely nem szerelem, hanem valami, ami túl van a szerelmen.''

,,Kerestem a kincset, amelyet úgy rejtettek ott el, mint valami tárgyak között megtalálható tárgyat. Úgy figyeltem kapkodó lélegzetüket, mint az evezős. És nem mentem sehová. Szememmel mértem tökéletességüket, megismertem csuklójuk báját, könyökük hajlatát, amelyből inni szeretne az ember. Olyan szorongásban éltem, amelynek volt iránya. Olyan szomjúságot szenvedtem, amelynek volt orvossága. De mivel utat tévesztettem, csak néztem az igazságodat, de nem értettem belőle semmit.''

,,Hasonlatos voltam ahhoz a balgához, aki lapáttal, csákánnyal, vésővel felszerelkezve éjnek idején felbukkan a romok között. És szétveri a falakat. Felforgatja a köveket, fülét rátapasztja a súlyos kőlapokra. Valami sötét izgalom megszállottjaként sürög- forog, mert téved, Uram, olyan kincset keres, amelyik már készen van, évszázadok óta letétbe helyezve nyugszik valamelyik üreg titkos rejtekében, mint gyöngy a kagylójában, amelyik ifjúság titka az aggastyán, gazdagság záloga a zsugori, szerelem záloga a szerelmes, kevélység záloga a dölyfös és dicsőség záloga a fennhéjázó számára - - de mégis hamu és hívság, mert nincs gyümölcs, amelyik nem fától lett, és nincs öröm, amelyet nem magad építettél. Meddő dolog a kövek között a többinél lelkesítőbb követ keresni. A romok között végzett izgatott kutatásából nem származik rá sem dicsőség, sem vagyon, sem szerelem.''

,,Hasonlóan ehhez a balgához, aki éjnek idején túrja-bányássza a sivár köveket, én sem leltem semmi olyat a gyönyörben, ami különbözött volna a fösvény csodálatosan haszontalan örömétől. Nem leltem benne egyebet, csak önmagamat. Nem tudok mit kezdeni magammal, Uram, és csömört okoz a magamból nyert öröm.''

,,Meg akarom alkotni a szerelem szertartásrendjét, hogy az ünnep máshová vezessen. Mert amit keresek, amire szomjúhozom, és amire az emberek szomjúhoznak, nem azoknak az anyagoknak a szintjén van, amelyekkel rendelkeznek. És helytelenül cselekszik az, aki azt keresi a kövek között, ami nem a lényegük, holott arra használhatná fel őket, hogy felépítse belőlük a bazilikáját, mert örömét nem a sok kő valamelyikében kell keresnie, hanem a kövek bizonyos szertartásrendjében, miután felépült a katedrális. Hasonlóképpen az asszony is csak egy lesz a sok közül, ha nem olvasom el azt, ami rajta túl van,''

,,Uram, amikor elnézem mezítelen hitvesemet szendergése közben, édes érzés látnom, milyen szép és finom testének a rajza, lágy a keble; miért ne keresném hát benne kielégülésemet?''

De megértettem igazságodat. Az a lényeges, hogy aki most alszik s akit nemsokára fel fogok ébreszteni - ehhez elég lesz, hogy rávetődjék az árnyékom -, ne legyen fal, amelybe ütközöm, hanem ajtó, amely máshová vezet. Az tehát a lényeges, hogy ne dobáljam szét különböző anyagokra a lehetetlen kincset keresve, hanem hogy a maga egyedülvalóságában szeretetem csendjébe zárjam.

És akkor hogyan csalódhatnék? Igaz, csalódik az az asszony, aki ékszert kap. Mert van az opálodnál szebb smaragd. És létezik a smaragdnál is szebb gyémánt. A király gyémántja meg szebb mindegyiknél. Nem tudok mit kezdeni egy önmagában értékes tárggyal, ha nincs tökéletesség-értelme. Mert nem a dolgokkal élek, hanem a dolgok értelmével.

Ez az ügyetlenül vésett gyűrű, vagy ez a vászondarabba bevarrott hervadt rózsa, vagy, bárha csupán ónból van is, ez a kanna, amelyből a teát isszuk szerelemre várva, viszont minden bizonnyal nem helyettesíthető mással, mert ezek kultusz tárgyai. Egyedül Istentől kívántam, hogy tökéletes legyen, és a durva fatárgy, ha az ő kultuszát szolgálja, máris részesül tökéletességéből.

Akárcsak a szendergő hitves. Ha csupán önmagáért merengek el rajta, hamarosan ráunok, és máshol fogom keresni a még nála is szebbet. Mert nem olyan szép, mint az a másik, vagy kellemetlen a természete, és még ha tökéletes is látszólag, akkor is egészen más zengésű a hangja, mint amire annyira vágyódom, és még azt is rosszul mondja, hogy ,,Uram és parancsolóm!'', pedig másik asszony ajkán muzsika lenne ez a két szó a szív számára.

De aludj csak nyugodtan tökéletlenségedben, tökéletlen hitves. Nem ütközöm falba. Nem vagy cél, jutalom, önmagáért megbecsült ékszer: út, kocsi, karaván vagy. És soha sem fáradok bele abba, hogy benned legyek egyre tökéletesebb.

CCV.

Így világosodott meg előttem az ünnep értelme, az ünnepé, amely az a pillanat, amelyben egyik állapotból a másikba lépsz, amikor a szertartás megtartása újjászült téged. Már beszéltem neked a hajóról. Miután hosszú ideig olyan volt, mint a ház, amelyik a deszkák és a szögek szintjén épült, felvitorlázva, kötelekkel ellátva a tenger menyasszonyává lett. Most férjhez adod. Itt az ünnep pillanata. Csakhogy egész életedre nem rendezkedsz be hajók vízre bocsátására.

Elmondtam már ezt neked a gyermekeddel kapcsolatban. Születése ünnep. Ám esztendőkön át nem dörzsölgetheted a tenyeredet, hogy, íme, megszületett. Hanem vársz egy másik ünnepre, valami változásra, mint például az a nap, amelyen fád gyümölcséből új fa sarjad, és tovább származtatja dinasztiádat. Elmondtam már a termés begyűjtésével kapcsolatban is. Elkövetkezik a csűrbe hordás ünnepe. Aztán a vetésé. Aztán a tavasz ünnepe, amelyik az elvetett magot sarjadó búzatáblává változtatja, amelyik oly lágyan ring, mint a frissen töltött medence vize. Aztán vársz még egy kicsit, s már itt van az aratás, és megint a csűrbe hordás. És ez így megy tovább, ünnepről ünnepre, egészen a halálig, mert nincs végleges készlet. És nem ismerek olyan ünnepet, amelyre nem valahonnan érkezel, és amelyről ne mennél tovább. Sokáig gyalogoltál. Kitárul az ajtó. Itt az ünnep pillanata. De ebben az ünnepi teremben sem élsz tovább, mint a többiben. Ám mégis azt akarom, hogy örvendj, amikor átléped a küszöböt, amely valahová vezet, és mindaddig őrzi örömödet, amíg majd széttöröd a gubódat. Mert gyenge fókusz vagy, és nem minden pillanatban következik be az őr megvilágosodása. Elteszem, ha lehet, a trombitaszótól, dobpergéstől hangos győzelmi napokra. Mert új erőt kell gyűjtenie benned valaminek, ami olyan, mint a vágy, és gyakran szükséged van a pihentető alvásra.

Lassan sétálgatok, lassan lépegetek aranyszínű kőlapról fekete kőlapra palotám mélyén. Délben a falai között foglyul ejtett hűvösség miatt úgy érzem, mintha ciszterna lenne. És elringatnak lépteim: célom felé igyekvő fáradhatatlan evezős vagyok. Mert többé már nem ebből az országból való vagyok.

Lassan vonulnak el előttem az előcsarnok falai, és amikor a boltozat felé fordítom tekintetemet, úgy érzem, lassan hintázik, mint a hajófedél íve. Egy lassú lépés az arany kőlapon, egy lassú lépés a fekete kőlapon, lassan végzem a munkámat, mint a kútfúrócsapat, mikor felszállítja a törmeléket. Laza izmokkal húzzák ütemre a kötelet. Tudom, hová megyek, nem vagyok már ebből az országból való.

Csarnokból csarnokba folytatom utazásomat. Ilyenek a falak. Ilyenek a falra függesztett díszek. Megkerülöm a nagy ezüstasztalt, amelyen a kandeláberek állnak. Kezemmel gyengén megérintek egy-egy márványoszlopot. Hideg. Még mindig. De aztán a lakott területekre hatolok be. Úgy érkeznek hozzám neszei, mintha álomban, hiszen már nem ebből az országból való vagyok.

De kedvesek számomra a házi zajok. Mindig kedves az embernek a szív meghitt éneke. Semmi sem alszik egészen. Még a kutyáddal is megtörténik, ha elnyomja az álom, hogy aprókat vakkant, és meg- megmozdul valami emlékre. Akárcsak a palotám, jóllehet delem elaltatta. A csendben most becsapódik egy ajtó, nem lehet tudni, hol. És a szolgálólányok, az asszonyok munkája jut az eszedbe. Mert bizonyára ez itt az ő birodalmuk. Összehajtogatták frissen mosott fehérneműdet a kosaraikban. Kettesével vitték imbolyogva, mint a hajó. És miután mindent elraktak, most zárják be a magas szekrényeket. Arra, valahol, megtörtént egy mozdulat. Végrehajtottak egy kötelességet. Valami teljesült. Mert bizonnyal pihennek, de mit tudok én? Már nem ebből az országból való vagyok.

Csarnokról csarnokra, fekete padlókockáról aranyszínű padlókockára lépegetve lassan körbejárom a konyhákat. Felismerem a porcelánok csengését. Aztán egy megkoccantott ezüstkancsóét. Aztán egy nagy szárnyú ajtó gyenge sóhajtását. Aztán a csendet. Aztán siető léptek neszét. Valamiről megfeledkeztek, ami hirtelen megköveteli, hogy ott legyenek, például a kifutó tej, vagy a felsikoltó gyerek, vagy egyszerűbben valami ismerős zúgás váratlan megszűnése. A vízpumpában, a nyársban vagy a lisztmalomban elakadt valamelyik alkatrész. Szaladnak, hogy továbbfolytassa alázatosan mormolt imáját...

De a léptek zaja elhallgatott, mert sikerült lekapni a tejet a tűzről, a gyermeket elcsitították, a pumpa, a nyárs vagy a malom újra rákezdte litániáját. Elhárítottak valami bajt. Meggyógyítottak egy sebet. Helyrehoztak valami feledékenységet. Mifélét? Fogalmam sincs róla. Már nem ebből az országból való vagyok.

Most az illatok birodalmába hatolok be. Palotám olyan, mint a gyümölcsei mézét, borai aromáját lassan érlelő présház. És én mintha mozdulatlan tartományokon át hajóznék. Itt érett birsalmák. Behunyom a szememet, messziről is érezem őket. Amott faládák árasztanak szantálillatot. Emitt meg egyszerűen frissen mosott kőpadló szagát érzem. Minden szag nemzedékek óta kialakította a maga birodalmát, még a vak is kiismerné magát bennük. Bizonyára már atyám is uralkodott e provinciák felett. De én erre nem is igen gondolok, csak megyek. Már nem ebből az országból való vagyok.

A találkozásra érvényes rituálénak megfelelően a rabszolga félreállt, és a falhoz húzódott, ahogy elhaladtam mellette. De én így szóltam hozzá jóságomban: ,,Mutasd meg a kosaradat'' - hadd érezze, milyen fontos ő a világon. Ő pedig fénylő karját behajlítva óvatosan leemelte a fejéről. És lesütött szemmel mutatta be datolyáit, fügéit és mandarinjait. Beleheltem illatukat. Aztán elmosolyodtam. Erre ő is széles mosolyt derített rám, és egyenesen a szemembe nézett, hiába parancsol mást a találkozások rituáléja. Aztán behajlított karjával újra felemelte a kosarát, még mindig egyenesen a szemembe nézve: ,,Mi ez a felgyulladt lámpa?'' - tűnődtem magamban -. Mert úgy támadnak a lázadások meg a szerelem is, mint a tűzvész! Miféle titokzatos tűz lángol palotám mélyén, e falak mögött? És úgy néztem a rabszolgára, mintha feneketlen tenger lett volna. ,,Ó, - gondoltam magamban -, hatalmas az ember misztériuma!'' És tovább folytattam utamat, anélkül, hogy megoldottam volna a talányt, mert én már nem ebből az országból való voltam.

Áthaladtam a pihenőtermen. Átmentem a Tanácstermen, ahol megsokszorozódtak lépteim. Aztán lépésről lépésre lementem az utolsó csarnokba vezető lépcsőn. És amikor föl és alá kezdtem benne sétálgatni, hatalmas tompa zajt és fegyvercsörgést hallottam. Elmosolyodtam elnéző jóságomban: valószínűleg aludtak az őreim, mert délidőn olyan volt palotám, mint alvó méhkas, meglassulva, alig-alig megremegve az elpihenni nem tudó szeszélyes méhek rövid rebbenéseitől, az elmulasztottat helyrehozni igyekvő feledékenyek szaladgálásától, vagy az örök hebehurgya kapkodásától, amelyik soha nem szűnik meg valamit rendbetenni, megigazítani vagy összezavarni. A kecskenyájban is akad egy, amelyik mekeg, az alsó városból is mindig felhangzik valami érthetetlen hívás, sőt a legholtabb holtak városában is van legalább egy éjjeli őr, aki lassan bandukol. Lassú léptekkel tovább folytattam hát az utamat, fejemet lehajtottam, hogy ne lássam, amint őreim kapkodva rendbeszedik magukat, mert mindez nem fontos: immár nem ebből az országból való vagyok.

Ezért hát magukat jól kihúzva tisztelegnek, kitárják előttem a kétszárnyú ajtót, én meg hunyorgok az éles napsütésben, és egy pillanatra megállok a küszöbön. Mert ott vannak a földjeim. A kerek dombok, amelyek a napon melengetik szőlőtőkéimet. Rendekbe rakott aratásom. A földek krétaillata. És egy másfajta zene, a méheké, a szöcskéké és a tücsköké. És az egyik kultúrából egy másikba lépek át. Mert most készültem magamba szívni a dél illatát országom felett.

És most születtem meg.

CCVI.

Így történt látogatásom barátomnál, az egyetlen igazi mértantudósnál.

Mert megindító volt látnom, mennyire ügyel a teára, a parázsra és a forralásra meg a víz sustorgására, aztán az első kóstolás ízére... milyen figyelmesen vár, mert a tea lassan adja ki aromáját. És tetszett, hogy e rövid meditáció közben jobban elfoglalta a tea, mint bármely geometriai probléma:

- Te, aki annyit tudsz, nem veted meg az egyszerű munkát...

De nem válaszolt. Ám miután megelégedetten megtöltötte csészéinket megszólalt:

- Én, aki annyit tudok... mit értesz ezen? A gitáros miért nézné le a teázás szertartását csak azért, mert ért valamit a hangok összefüggéseiből? Tudok valamit a háromszög oldalainak a viszonyairól. De azért szeretem a víz sustorgását és azt a szertartást is, amellyel tiszteletemet fejezem ki barátom, a király iránt...

Elgondolkozott, majd így folytatta:

- Mit tudok én... nem hiszem, hogy háromszögeim sokat mondanának nekem a teázás öröméről. Az ellenben lehetséges, hogy a teázás öröme mond valamit a háromszögekről...

- Mit nem hallok, tudósom!

- Ha valamit érzek, akkor azt le kell írnom. Ha szeretek egy asszonyt, akkor beszélnem kell a hajáról, a szemöldökéről, az ajkáról és minden mozdulatáról, amely zene a szívnek. Beszélnék a mozdulatokról, ajkakról, szempillákról, hajról, ha nem rejtőznék mögöttük egy bizonyos női arc? Megmagyarázom, mitől oly édes a mosolya. De előbb volt a mosoly...

Nem fogok egész halom követ megmozgatni azért, hogy megleljem benne az elmélkedések titkát. Mert az elmélkedés nem jelent semmit a kövek szintjén. Ahhoz templomnak kell lenni. Akkor megváltozok szívemben. És akkor elgondolkozom a kövek közötti kapcsolatok erejéről...

Nem fogom a föld savaiban keresni a narancsfa titkát. Mert a narancsfának nincs jelentése a föld savainak a szintjén. De mivel meg tudtam figyelni a narancsfa növekedését, rajta keresztül meg tudom magyarázni a föld savainak felfelé törekvését is.

Előbb legyek szerelmes. Lássam az egységet. Majd azután gondolkozom az anyagokról, és arról, hogyan állnak össze. De nem vizsgálom az anyagokat, ha nincs, ami uralkodik felettük, ami felé törekszem. Előbb a háromszöget figyelgettem. Csak azután kutattam azokat a kényszerítő törvényeket, amelyek a háromszögnek a vonalait határozzák meg. Te is előbb megszerettél egy bizonyos emberképet, egy bizonyos belső buzgalmat. És levontad belőle a te szertartásrendedet, oly módon, hogy benne legyen ez a kép, mint az elfogott vad a csapdában, és így továbbéljen országodban, De miféle szobrász az, akit önmagáért érdekel az orr, a szem és a szakáll? És a szertartásrendnek melyik rítusát követelnéd meg csupán önmagáért? És mit következtessek ki a vonalakra vonatkozólag, ha nem tartoznak háromszöghöz?

Azzal kezdem, hogy elmerülök a szemlélődésben. Aztán elmondom az eredményét, ha el tudom mondani. Tehát sohasem utasítottam el magamtól a szerelmet: a szerelem visszautasítása nem egyéb beképzeltségnél. Egészen természetes, hogy szerettem olyant is, akinek fogalma sem volt a háromszögekről. De annál többet tudott nálam a mosolygás művészetéről. Láttál már asszonyt mosolyogni?

- Hogyne, mértantudósom...

- Némelyik asszony arca apró izmaival, szempilláival és ajkával, amelyek külön-külön még csupán jelentés nélküli anyagok, minden nehézség nélkül utánozhatatlan remekművet formál, és ha tanúja voltál egy ilyen mosolynak, a dolgok békéjének és a szerelem öröklétének lakójává lettél tőle. Aztán annyi idő alatt, amennyire egy gyors mozdulathoz van szükséged, már szét is bontotta ezt a remekművet, és másik hazába zárt, amelyben ellenállhatatlan vágy ébredt benne arra, hogy tűzvészt támassz és kimentsd belőle, megváltója lehess, oly elragadónak, oly lelkesítőnek találtad. De vajon miért néztem volna le azért, mert alkotása nem hagyott maga után múzeumokat gazdagító nyomokat? Én képes vagyok megfogalmazni valami szabályt a már felépített katedrálisokról, ez az asszony azonban maga emelt nekem katedrálisokat...

- De mire tanított téged a vonalak egymás közötti kapcsolatairól?

- Nem fontosak az egymáshoz kapcsolt tárgyak. A fontos nekem az, hogy magukat a kapcsolatokat betűzzem ki. Megöregedtem. Tehát láttam meghalni vagy meggyógyulni azt, akit szerettem. Eljön az este, amikor a kedves asszony kissé félrehajtott fejjel elhárítja a felkínált pohár tejet olyanformán, mint a világtól már elszakadt csecsemő, aki visszautasítja az emlőt, mert keserű lett számára a tej. Bocsánatkérőn elmosolyodik, mert bánatot okoz neked azzal, hogy nem táplálkozik többé belőled. Már nincs többé szüksége rád. Te pedig elfordulsz, az ablakhoz mész, hogy elrejtsd könnyeidet. Odakint megpillantod a mezőt. És akkor mint valamiféle köldökzsinórt érzed a dolgokkal való kapcsolatodat. Az árpamezőkkel, a búzatáblákkal, a virágzó narancsfával, amelyik tested táplálékát érleli, meg a források malmát az idők kezdete óta forgató nappal. És zaj üti meg füledet, az épülő vízvezetéktől jön, amelyik a város szomját fogja majd enyhíteni a másik helyett, mert azt már elkoptatta az idő; vagy egyszerűen csak a kordé vagy a teherhordó számár lépteinek a visszhangja jut el hozzád. És érzed a dolgokat éltető egyetemes nedv keringését. Lassú léptekkel visszamész az ágyhoz. Letörlöd a verejtéktől fénylő arcot. Még ott van, melletted, de figyelmét már csupán a halál köti le. A mezők már nem dalolnak neki sem az épülő vízvezetékről, sem a kordéról, sem a szaporán lépegető szamárról. Narancsfák illata, szerelmed, mindez már nem tartozik őrá.

És akkor eszedbe jut az a két barátod, akik annyira szerették egymást.

Eljártak egymáshoz sötét éjszaka is, egyszerűen azért, mert szükségük volt egymás tréfálkozására, tanácsára, vagy még egyszerűbben csak a jelenlétére. És ha valamelyik elutazott, hiányoztak egymásnak. De aztán valami képtelen félreértés összeveszítette őket. És azóta, ha találkoznak egymással, úgy tesznek, mintha észre sem vennék egymást. És ebben az a csodálatos, hogy semmit sem sajnálnak. A szerelem okozta bánat maga a szerelem. Pedig amit egymástól kaptak, soha többé senki mástól e világon nem fogják megkapni. Mert mindenki a maga módján és nem másképpen tréfálkozik, osztogat tanácsokat, vagy egyszerűen lélegzik. Tehát meg vannak csonkítva, nyomorékká lettek, de ők képtelenek ezt felismerni. Sőt még büszkék is rá, és úgy érzik, felszabadult idejükkel gazdagabbak lettek. Ott sétálgatnak egyedül a kirakatok előtt. Nem pazarolják többé idejüket a barátjukra! Nem vállalnak semmiféle erőfeszítést, amely újra ahhoz a csűrhöz kötné őket, amelyből táplálékukat merítették. Mert meghalt énjüknek az a része, amelyik belőle élt, és hogyan követelőzhetne ez a rész, ha már nem létezik.

De te úgy lépsz közbe, mint a kertész. És látod, mi hiányzik a fának. Nem a fa szempontjából tekintve, mert a maga szempontjából neki semmije sem hiányzik: ő tökéletes. Hanem a te szempontodból, aki a fa istene vagy, és oltasz, ahol kell. Újra összekötöd az elszakadt háncsot és a köldökzsinórt. Békítesz, egyeztetsz. És lám, a régi lelkesedéssel kezdik újra az életet.

Én is békítettem, és megismertem azt az üde reggelt, amelyen a szeretett asszony újra kecsketejet és lágy kenyeret kér tőled. Te pedig fölébe hajolsz, egyik kezeddel megtámasztod a fejét, a másikkal sápadt ajkához emeled a bögrét, és figyeled, hogyan iszik. Út, kocsi és karaván vagy. Úgy érzed, nem is táplálod, sőt nem is egyszerűen gyógyítgatod, hanem visszavarrod ahhoz, amiből volt, ezekhez a mezőkhöz, aratásokhoz, kutakhoz, naphoz. És ettől kedve a nap egy kicsikét őérte forgatja a források daloló malmát. Egy kicsit őérette épül a vízvezeték. Egy kicsit érette nyikorog a talyiga. És mivel ma reggel gyermekdednek találod, nem kíván tőled mély bölcsességeket, hanem inkább arra kíváncsi, mi történt a házban, a játékokkal meg a barátokkal, így beszélsz hozz: ,,Figyelj csak ide...'' Ő pedig felismeri a szaporán lépegető szamarat. Aztán elneveti magát, és sugárzó napja feléd fordul, mert szerelemre szomjazik.

És én, az öreg mértantudós, ilyen módon egész életemben iskolában voltam, mert csak olyan kapcsolatok léteznek, amelyekre gondoltál. Így szólsz: ,,ez is úgy van, mint...'' És ezzel vége egy kérdésnek. Az egyikben újra felélesztettem a barátja utáni vágyat: kibékítettem. Annak az asszonynak visszaadtam a tej meg a szerelem szomját. És azt mondtam: ,,Ez is úgy van, mint...'' És amikor megállapítottam bizonyos kapcsolatot a vonalak között, azt mondtam: ,,A háromszögben ez vagy az ugyanígy van...'' És így, megszűnő kérdésekről megszűnő kérdésekre haladva, lassan közeledek Isten felé, akiben többé nem lesz kérdés...

Elbúcsúztam barátomtól, és lassú léptekkel távoztam tőle, kigyógyulva haragjaimból, mert amikor felhágok a hegyre, olyan igazi béke száll rám, amely nem megalkuvás, nem lemondás, nem keveredés, nem osztozkodás. Mert ahol az emberek vitára látnak okot, én ott feltételt találok. Mint a kényszerem esetében is, ami szabadságom feltétele, vagy a szerelem ellen hozott törvényeim esetében, amelyek a szerelem feltételei, vagy szívből szeretett ellenségem esetében, aki önmagam feltétele, mert nem volna formája a hajónak, ha nem volna tenger.

Megbékélt ellenségről megbékélt ellenségre - de új ellenségről új ellenségre - haladok én is felfelé a hegyoldalon az Istenben való megpihenés felé - tudván, hogy a hajónak nem az a feladata, hogy elnéző legyen a tenger ostromával szemben, sem a tengernek nem az a feladata, hogy szelíden bánjon a hajóval, mert a vad hullámveréstől elsüllyed a hajó, a hullámok simogatásától mosoda- hajóvá korcsosul -, hanem mert tudom, hogy nem szabad engedni, megalkudni hamis szeretetből a kíméletlen háborúban, amely a béke feltétele, hogy hallottakat kell magunk után hagyni az úton, mert ők az élet feltételei, vállalni kell rengeteg lemondást, mert a lemondás az ünnep feltétele, a bábállapot bénultságát, mert ez a szárnyak feltétele, mert te, Uram, a te akaratod szerint gyúrsz önmagamnál nagyobbra, és mert nem fogok sem békét, sem szeretetet ismerni rajtad kívül, mert csak Tebenned békülök ki - miután mindketten elnyertük tökéletes valónkat -, azzal, aki országomtól északra uralkodott, és akit szerettem, mert csak Tebenned békülök össze azzal, akit kénytelen voltam minden megbecsülésem ellenére is megbüntetni, mert úgy van az, hogy egyedül Tebenned lesznek egyek megbékélt egységben, Uram, a szeretet és a szeretet feltételei.

CCVII.

Semmi kétség, igazságtalan az a hierarchia, amely elnyom téged, és megakadályoz tehetséged kibontakoztatásában. Ám ha ez ellen az igazságtalanság ellen küzdesz, épületet épület után fogsz lerombolni, míg végül abba a pocsolyába érkezel el, amelyben elvegyültek egymással a gleccserek vizei.

Azt akarod, hogy mindnyájan egyformák, egymáshoz hasonlók legyenek, összekevered egyenlőségedet az azonossággal. Én azonban akkor mondom őket egyenlőnek, ha egyformán szolgálják az országot, nem pedig, ha teljesen hasonlítanak egymásra.

Akárcsak a sakkjátékban is: van győztes, és van vesztes. És előfordul, hogy a győztes csúfondáros mosolyt ölt arcára, hogy megalázza a vesztest. Mert ilyenek az emberek. Erre te jössz, és igazságérzeted nevében eltiltod a sakkban a győzelmet.

Ilyenképpen: ,,Mi érdeme van a nyertesnek? Értelmesebb volt, vagy jobban ismerte a játék fortélyait. Győzelme csupán valamilyen állapot kifejezője. Miért dicsőíteném hát csak azért, mert rózsásabb az arca, vagy mert finomabb, dúsabb a hajzata, vagy nem olyan torzonborz...?''

Én azonban láttam olyan állandó vesztest, aki éveken át sakkozott abban a reményben, hogy egyszer majd eljön a nyerés ünnepe. Mert még akkor is gazdagabb vagy azzal, hogy ez az ünnep létezik, ha nem te ülöd. Akárcsak a tengerfenéken rejtező gyöngy esetében.

Mert ne ess tévedésbe az irigységet illetően: a megkívánás erővonal jele. Alapítottam valami kitüntetést. És most mellükön az én kavicsommal a kiválasztottak büszkén feszelegnek. Irigykedsz hát a kitüntetettre. És jössz a te igazságérzeted nevében, amely nem egyéb, mint kiegyenlítősdi. És elhatározod: ,,Ezentúl mindenki ilyen kavicsot hordjon a mellén.'' Csakhogy ettől fogva ki lesz hajlandó ilyen ékszert hordani? Nem a kavicsért, hanem azért éltél, amit a ,,kavics'' jelent.

Na tessék! - válaszolod erre. Enyhítettem az emberek nyomorúságát. Kigyógyítottam őket a kavicsok szomjából, mert a többség nem pályázhatott rájuk. Mert te az irigység nevében ítélsz, az irigység pedig fájdalmas. Az irigység tárgya tehát valami rossz. Ezért te semmi olyant nem engedsz létezni, ami elérhetetlen. A gyermek kinyújtott kézzel követeli a csillagot. Igazságérzeted tehát arra kötelez téged, hogy oltsd ki a csillagot.

Így van ez az ékkövek birtokával is. Múzeumba rakod őket. És így beszélsz: ,,Ezentúl mindenkié.'' Jó, néped valóban ott sétálgat majd vitrinjeid előtt az esős napokon. És ásítozik a smaragdgyűjtemények láttán, mert nincs többé olyan szertartásrend, amelyik jelentéssel szépítené meg őket. Mennyivel ragyogóbbak most, mint a hamis drágakövek?

Még a gyémántot is megtisztítottad sajátos természetétől. Mert a tiéd lehetett volna. Kiherélted belőle ragyogását, amely abból származott, hogy kívánatos volt. Ugyanígy az asszonyok esetében is, ha eltiltod őket. Bármilyen szépek, viaszbábbá lesznek. Én még sohasem tapasztaltam, hogy bárki meghalt volna olyan asszonyért, akinek az emlékét valamely szarkofág domborműve örökítette meg, hozta el hozzá, hiába volt csodálatosan szép az őt ábrázoló szobor. Már a múltnak vagy a múlt fájdalmas emlékének a szépségét árasztja, nem kínzó vágyat.

Ezért nem lesz ugyanaz a gyémánt, ha nem lehet megszerezni. Mert éppen ettől nyerte minőségét. Mert akkor felmagasztalt, tiszteletet parancsolt irántad, megnőttél a ragyogásától. Te azonban vitrindísszé változtattad a gyémántot. Ezentúl tehát a vitrinnek szerez majd megbecsülést. Mivel azonban te nem kívánsz vitrinné lenni, a gyémántot sem kívánod.

És ha most elégetsz egyet-egyet, hogy ezzel emeld az ünnepi áldozat fényét, így sokszorozd meg szívedre és lelkedre árasztott ragyogását semmit sem fogsz elégetni. Nem te áldozod fel a gyémántot. Hanem vitrined ajándéka lesz. A vitrin azonban fütyül rá. Többé már nem játszhatsz a gyémánttal, mert ezentúl semmi hasznát sem veszed. És ha az isteneknek akarván ajándékot adni, befalazod a templom valamelyik oszlopának örök éjszakájába, semmit sem adsz. Oszlopod alig-alig titkosabb raktár lesz számára, mint a vitrin, amely szintén titkos, ha a nap heve arra biztatja népedet, hogy kerülje a várost. Gyémántodnak nincs ajándékértéke, mert nem ajándéktárgy. Hanem olyan tárgy, amelyet elraktároznak. Itt vagy ott. Nem lesz delejes ereje. Elvesztette isteni erővonalait. Mit nyertél vele?

Én viszont megtiltom, hogy vörösbe öltözzenek azok, akik nem a próféta leszármazottai. És vajon mivel rövidítettem meg ezzel a többieket? Hiszen eddig senki se öltözködött vörösbe. A vörösnek nem volt jelentése. Ezentúl azonban mindenki arról ábrándozik, hogy vörösbe öltözhessen. Megalapoztam a vörös erejét, és te gazdagabb lettél attól, hogy létezik, jóllehet számodra nem elérhető. Az irigység pedig, amely így ébred benned, új erővonal jelévé lesz.

De te az országot akkor tartod tökéletesnek, ha az, aki a város közepén leül törökülésben, ott is hal meg étlen, szomjan. Mert semmi sem húzza inkább jobbra vagy inkább balra, előre vagy hátra. Senki sem parancsol neki, ő sem parancsol senkinek. És nem él benne vágy, amely a bírhatatlan gyémánt, a mellen viselt kavics a vörös ruha felé vonzza. És órákon át elücsörög ásítozva a színes posztót áruló kereskedőnél, várva hogy jelentést adjak vágyai irányának.

Ám ha eltiltottam a vörös színt, azonnal a lila felé kacsingat... vagy ha ellenzéki, ha ellensége minden kitüntetésnek, ha felette áll a konvencióknak, és fittyet hány az én önkényes elhatározásomból született színek értelmére, leszedet veled mindent a polcokról, kotorászik a raktárban, hogy megtalálja a pirostól legélesebben elütő szint, például a vad zöldet, és addig-addig fintorog, fitymál, míg csak nem találta meg a tökéletesség tökéletességét. Aztán megy, és a büszkeségtől magánkívül páváskodik a vad zöldjével a városban, így mutatva ki megvetését az én színrangsorom iránt.

Pedig az az igazság, hogy én mozgattam őt egész nap. Máskülönben veresbe öltözve ásítozott volna valamelyik múzeumban, mert esik az eső.

,,Én ünnepet alapítok - mondogatta atyám -. Tulajdonképpen nem is ünnepet, hanem bizonyos kapcsolatot. Hallom, hogyan kacagnak az ellenkezők, akik erre rögtön megalapítják az ellenünnepet. A kapcsolat azonban ugyanaz, ők is csak azt erősítik és állandósítják. Lecsukatom hát őket egy rövid időre, hadd örüljenek neki, mert ragaszkodnak az ő szertartásrendjük komolyságához. És én is.''

CCVIII.

Felkelt hát a nap. És én ott álltam, mint a tengerész, mellén összefont karral, mélyen tüdejébe szíva a tengeri levegőt. Egy bizonyos tengerét, nem másikét. Úgy álltam ott, mint a szobrász az agyag előtt. Egy bizonyos gyúrni való agyagcsomó, nem másik előtt. Ott álltam a dombtetőn, és így fohászkodtam Istenhez:

,,Uram, felkél az országom felett a nap. Úgy adatott meg nékem ez a reggel, játékra készen, mint a hárfa. Uram, egymás után lépnek ki a fényre városok, pálmaligetek, szántóföldek, olajfaültetvények. Itt, a jobb kezem felől, a tengeröböl a hajók számára. Emitt, a bal kezem felől, gyapjúbirkákkal áldott lejtőivel a kék hegy, utolsó szikláinak karmaival a sivatagba kapaszkodva. Amott a skarlátszín homok, ahol már csak a nap virágzik.''

,,Országom arculata ilyen és nem más. Persze, hatalmamban áll más irányt szabni egyik-másik folyónak, hogy vizével megöntözzem a homokot, de nem most rögtön. Hatalmamban áll ide új várost építeni, de nem most rögtön. Hatalmamban áll győzelmes cédruserdőt fakasztani, elég hozzá, hogy szélbe szórjam a magvát, de nem most rögtön. Mert a jelen pillanatban a tovaszállt múlt örököse vagyok, amely ilyen és nem más. Ilyen hárfa, dalra készen.''

,,Miért panaszkodnék, Uram, én, aki patriarkális bölcsességemben szemlélem most ezt az országot, ahol minden a helyén van, mint a sokszínű gyümölcsök a kosárban? Miért éreznék haragot, keserűséget, gyűlöletet vagy bosszúszomjat? Ez az én munkám alapszövete. Ez a mezőm, amelyen szántok. Ez a hárfám, amellyel énekemet kísérem.''

,,A birtok ura, mikor hajnalban végigjárja földeit, ha kőre bukkan, felszedi, ha tövisre, kitépi. Nem bosszankodik sem a tövis, sem a kő miatt. Szépíti a földjét, és nem érez egyebet, csak szeretetet.''

,,Amikor napkeltekor kinyitja háza ajtaját, látod, hogyan sepri el a port az asszony. Nem bosszankodik a por miatt. Szépíti a házát, és nem érez egyebet, csak szeretetet.''

,,Panaszkodjam amiatt, hogy ez a hegy a határnak ezt a szakaszát védi, és nem a másikat? A tenyér higgadt, magabiztos mozdulatával tartja távol a sivatagból támadó törzseket. Így van ez rendjén. Citadelláimat majd távolabb építem fel, ott, ahol védtelen az ország.''

,,És miért panaszkodnék az emberek miatt? Ezen a hajnalon olyannak fogadom el őket, amilyenek. Igaz, hogy vannak köztük, akik most készülnek bűnre, forralnak árulást, eszelnek ki hazugságot, de vannak mások is, akik viszont munkára, szánalomra vagy igazságtételre készülnek. Igaz, persze, hogy szebbé akarván tenni szántóföldemet, én is kidobálom a követ, kitépem a tövist, de anélkül, hogy gyűlölném a követ vagy a tövist, mert nem érzek egyebet, csak szeretetet.''

,,Mert megleltem a békét, Uram, imádságom közben. Tőled jövök. Kertésznek érzem magamat, aki lassú léptekkel ballag fái felé.''

Igaz, persze, életem folyamán én is éreztem haragot, keserűséget, gyűlöletet, hosszúszomjat. Valahányszor rádöbbentem a vesztett csaták meg a lázadások alkonyán, hogy tehetetlen vagyok, és szinte magamba zárva képtelen vagyok akaratom szerint hatni szétszórt seregemre, mert katonáimon már nem fogott a szavam, lázadó vezéreimre, mert császárnak képzelték magukat, az eszelős prófétákra, mert vak ököllé kovácsolták híveik csoportjait, én is megismertem a harag kísértését.

De te a múltat akarod kijavítani. Túlságosan későn találod ki a helyes elhatározást. Újra kezded azt a lépést, amelyik meg tudott volna menteni, de mivel elmúlt már az órája, erőidet rothasztó ábránddá lett. Igaz, egyik vezéred számításai alapján azt a tanácsot adta, hogy nyugat felé támadj. Erre te újra kitalálod a történelmet. Eltünteted belőle a tanácsadót. És északi irányban támadsz. Ami annyit ér, mintha úgy akarnál magadnak utat nyitni, hogy ráfújsz a gránithegyre. ,,Ó - gondolod nyomorult álmodozásod közben -, ha ez nem lépett volna közbe, ha az a másik nem beszélt volna, ha a harmadik éppen nem aludt volna, a negyedik nem hitt volna, vagy nem lett volna hajlandó hinni, ha az ötödik ott lett volna, ha a hatodik másutt lett volna, akkor most én lennék a győztes!''

Csakhogy a szemed közé nevetnek, mert nem lehet őket eltörölni, olyanok, mint a lelkiismeretedet kínzó vérfolt. Kedved lenne kegyetlen kínhalállal elemészteni őket, hogy megszabadulj az emléküktől. De rájuk rakhatod az ország minden malomkövét, akkor sem tudod meg nem történtté tenni, hogy voltak.

Gyenge és gyáva vagy, ha egész életedben így kergeted-hajszolod a felelősöket, megtörtént múltat találva ki rothasztó álmodozásod közben. Ráadásul tisztogatásról tisztogatásra haladva végül egész népedet sírba döntöd.

Talán valóban ezek voltak vereséged okozói, de miért nem diadalmaskodtak felettük amazok, akik a győzelmet hozhatták volna? Mert a nép nem támogatta őket? Dehát miért a rossz pásztorokat választotta a néped? Mert hazudtak? Ám hazugságok mindig vannak, mert mindig mindent kimondanak, az igazságot csak úgy, mint a hazugságot. Mert vesztegettek? De hiszen pénzt mindig kínálnak, hiszen vesztegetők mindig vannak.

Ha valamely ország polgárai öntudatos emberek, akkor az ilyen vesztegető csak mosolyt kelt. A kínált betegség nem kell senkinek. Ha viszont valamely ország polgárainak már gyenge a szívük, akkor a kínálkozó betegség behatol közéjük néhányuk útján, akik elsőként pusztulnak el benne. És a ragály emberről emberre terjedve mindenkit elpusztít ebben az országban, mert ez a betegség nekik való volt. Azok felelősek az ország megromlásáért, akik elsőnek kapták meg? Nem állíthatod, hogy a legegészségesebb országban is ne lennének fekélyesek! Ott vannak, jelen vannak, csak mintegy tartalékban a hanyatlás óráira. Majd csak akkor tör ki a ragály, amelynek nem is volt rájuk szüksége. Talált volna helyettük másokat. Ha a betegség gyökérről gyökérre haladva megrohasztja a szőlőtövet, nem vádolom miatta az első gyökeret. Hiába égettem volna el az előző esztendőben, helyette másik gyökér nyitott volna utat a betegségnek.

Ha megromlik az ország, akkor minden polgára részt vett a megrontásában. Ha a többség eltűri, akkor miért ne lenne felelős? Szerintem gyilkos vagy, ha nem sietsz segítségére a kacsaúsztatódban fuldokló gyermeknek.

Meddő leszek tehát, ha a sorvasztó álmok mocsarában utólag igyekszem újjá gyúrni a már befejezett múltat, lefejezve a megrontókat meg a megrontás cinkosait, a gyávákat meg a gyávaság cinkosait, az árulókat meg az árulás cinkosait, mert következményről következményre haladva még a legjobbakat is el fogom pusztítani, hiszen ők is tétlenek maradtak, és kénytelen leszek szemükre vetni lustaságukat, elnéző voltukat vagy ostobaságukat. Ha így cselekszem, végeredményben azt akarom megsemmisíteni az emberben, ami hajlamos a betegségre, és termőtalajt kínál a baj csíráinak, ám mindenkit betegnek találhatok. Mindenki termőtalaj minden csírának. Tehát mindenkit el kell pusztítanom. Csak akkor lesz majd tökéletes a világ, mivel végképp megtisztul a bajtól. Én azonban azt mondom, hogy a tökéletesség a halottak erénye. A felemelkedéshez rossz szobrászokra és rossz ízlésre is szükség van. Nem szolgálom az igazságot, ha kivégzem azt, aki téved, mert az igazság tévedések sorozatán át épül. Nem szolgálom az alkotást, ha kivégzem azt, aki elrontja a sajátját, mert a mű egymást követő balsikereken át épül. Nem fogadtatom el az igazságot, ha kivégzem azt, aki más igazságot szolgál, mert az én igazságom úgy nő, mint a fa. Én csak szántóföldet ismerek, amely még nem táplálja az én fámat. Jövök, jelen vagyok. Országom múltját örökségül kapom. A földjére induló kertész vagyok. Nem fogom szemére vetni a földnek, hogy kaktuszokat és tüskebokrokat nevel.

Fütyülök a kaktuszokra meg a tüskebokrokra, ha cédrusmag vagyok.

Megvetem a gyűlöletet, nem azért, mert elnéző vagyok, hanem mert Tőled jövén, Uram, akikben minden jelen, az ország az én számomra minden pillanatban a jelen. És minden pillanatban kezdek.

Emlékszem atyám tanítására: ,,Nevetséges az a mag, amelyik amiatt panaszkodik, hogy a föld cédrus helyett salátává lesz rajta keresztül. Ha egyszer salátamag!''

Ugyancsak ő mondotta: ,,A sanda rámosolygott a lányra. Az meg azok felé fordult, akik egyenesen néztek a szemébe. A sanda erre fűnek-fának azt mesélte, hogy akik egyenesen a szemükbe néznek, megrontják a lányokat.''

Hívságosak az igazságosak, akik azt képzelik, semmit sem köszönhetnek a tapogatózásoknak, az igazságtalanságoknak, a tévedéseknek, az őket meghaladó szégyeneknek. Nevetséges az a gyümölcs, amelyik lenézi a fát!

CCIX.

Akárcsak az, aki azt hiszi, tárgyak felhalmozásában leli örömét, s mivel képtelen megtalálni bennük ezt az örömöt, hiszen nem a tárgyakban van, halmozza a vagyont, piramist emel a legkülönfélébb tárgyakból, s aztán folyton ott ügyködik közöttük a pincéiben, mint azok a vadak, akik darabokra szedik szét a dobot, hogy foglyul ejtsék a zajt.

Akárcsak azok, akik miután rájöttek, hogy a kényszerítő szókapcsolatok költeményem hatalmába ejtenek, hogy a kényszerítő struktúrák szobrászom szobrának a hatalmába ejtenek, hogy a gitár hangjainak kényszerítő kapcsolatai a gitáros érzelmeinek a hatalmába ejtenek, azt hiszik, hogy ez az erő a költemény szavaiban, a szobor anyagában, a gitár hangjaiban rejlik, s ezért kibogozhatatlan rendetlenségben árasztanak el szavakkal, anyaggal, hangokkal, és mivel nem sikerül meglelniük bennük a keresett erőt, hiszen nem bennük rejlik, még veszettebbül handabandáznak, hogy megértessék magukat, s ezzel legfeljebb olyanféle érzelmet ébresztenek benned, amilyet akkor élsz át, ha felborul és összetörik a rengeteg egymásra rakott tányér, olyan érzelmet, amely vitatható minőségű, másodszor pedig sokkalta hatásosabb volna, sokkalta erősebben hatna rád, indítana meg, ha a lábujjadra taposó csendőröm súlyából származnék.

És ha azzal akarok rád hatni, hogy azt mondom: ,,októberi napsütés'' vagy ,,hókardok'', akkor olyan csapdát kell készítenem, amelyik képes legyen vele nem azonos természetű foglyot ejteni. De ha a csapda elemeivel akarlak megindítani, s mivel nem merek melankóliával, alkonyattal, kedvessel és egyéb hasonló, bazárban készen vásárolható szavakkal előhozakodni, amelyektől hányingert kapsz, mégis csak az utánzás gyenge hatásosságához fordulok segítségért amelynek következtében a ,,holttest'' szótól kevésbé lész vidám, örvendő, mint ha azt mondom: ,,egy kosár rózsa'', bár sem az egyik, sem a másik nem kavarja fel éned mélységeit, és kerülöm a mindennapi témát, s helyette inkább a lehető legrafináltabb kínhalált ecsetelem. És mivel így is képtelen vagy elérni a keresett hatást - hiszen hatástalanok -, mert gyenge az ereje a szavaknak, alig keseredik meg tőlük a nyálad, ha elindítom az emlékezés mechanizmusát, frenetikus handabandázásba kezdesz, valósággal halmozod a kínzást és részletes leírását, ecseteled lefolyásának iszonyatos légkörét, hogy aztán a végén mégse nehezedj rám nagyobb súllyal, mint a csendőröm széles talpa.

Ha így akarlak meglepni, a szokatlanság megrázó erejével - kétségtelen, hogy ha háttal megyek be a terembe, ahol kihallgatáson fogadlak, vagy általában, bármi egyéb érthetetlen, váratlan fogáshoz folyamodok -, ha így mozgatok meg mindent, akkor csupán plagizátor vagyok, feltűnést csak a szokások felrúgásával szerzek magamnak, mert a második kihallgatás alkalmával egyáltalán nem fogsz megdöbbenni attól, hogy háttal lépek be a terembe, és mivel már hozzászoktál nemcsak ehhez a képtelen viselkedéshez, hanem a képtelenség váratlanságához is, többé már semmi sem lesz képes megdöbbenteni. Így aztán hamarosan komoran, szótlanul gunnyasztasz egy fakó világ közönyében. Csakhogy az egyetlen költészet, amely még sírásra tudna indítani, most már a csendőröm hatalmas szöges bakancsa lesz.

Mert nincs olyan ember, aki mindennek ellenáll. Nincs elszigetelt egyén. Nincs olyan ember, aki igazán elsáncolja magát mindentől. Naivabbak még a fűzfapoétáknál is azok, akik költészet ürügyén hetet-havat, szerelmet, holdvilágot, őszt, sóhajt, esti szellőt összehordanak.

,,Árnyék vagyok, mondja az árnyékod, megvetem a fényt.'' Pedig belőle él.

CCX.

Elfogadlak olyannak, amilyen vagy. Lehetséges, hogy valósággal belebetegszel, csakhogy bezsebeld a szemed elé került arany csecsebecséket, és hogy egyébként költő vagy. Elfogadlak hát a költészet kedvéért. És mivel kedvelem arany csecsebecséimet, is, jól elzárom őket.

Lehetséges, hogy asszony módra úgy tekinted a rád bízott titkokat, mint mutogatni való ékességeket. Az asszony elmegy az ünnepre. És a ritka tárgytól, amelyet fitogtatva hord, csupa gőg, csupa fontoskodás. Lehet, hogy egyébként táncos vagy. Tehát elfogadlak a tánc iránti tiszteletből, ám a titkok iránti tiszteletből elhallgatom előtted titkaimat.

De az is lehetséges, hogy egész egyszerűen a barátom vagy. Elfogadlak hát irántad való szeretetemből olyannak, amilyen vagy. Ha sántítasz, nem kívánom tőled, hogy táncolj. Ha gyűlölsz valakit, nem kényszerítlek rá, hogy egy asztalhoz ülj vele. Ha táplálékra van szükséged, adok neked.

Nem darabollak szét részeidre, hogy megismerjelek. Nem vagy sem egyik, sem másik cselekedeted, sem cselekedeteid summája. Sem egyik, sem másik szavad, sem szavaid summája. Nem egyik-másik szavad vagy cselekedeted alapján ítéllek meg. Hanem rajtad keresztül ítélem meg a szavaidat vagy a cselekedeteidet.

Viszonzásul azt kívánom tőled, hogy figyelj rám. Nem tudok mit kezdeni az olyan baráttal, aki nem ismer, és magyarázatokat követel tőlem. Nem áll hatalmamban a szavak gyenge erejére bízni magamat. Én hegy vagyok. A hegyet lehet nézni. De egy talicska nem hozza eléd.

Hogyan magyarázzam meg neked azt, amit már előbb nem értettél meg a szeretet révén? És sok esetben hogyan szóljak hozzád? Vannak illetlen szavak. Már mondtam ezt neked a sivatagban táborozó katonáimmal kapcsolatban. Csendben figyelem őket a csaták előestéjén. Az ország az ő vállukon nyugszik. Az országért fognak meghalni. És haláluk ebben a cserében nyeri el az árát. Ismerem hát igazi lelkesedésüket. Mit tudnának erről többet mondani nekem az üres szavak? Azon kívül, hogy panaszkodnak a sok tövis miatt, hogy gyűlölik a káplárjukat, hogy kevéske az ennivaló, meg hogy milyen keserves az áldozat, amit hoznak?... így kell nekik beszélniük! Nem bízom a líraian ömlengő katonában. Ha egyetlen kívánsága az, hogy meghalhasson a káplárjáért, akkor valószínű, hogy sohasem fog meghalni, mert túlságosan fontos neki, hogy elzengje neked erről szóló költeményét. Nem bízom a szárnyakba szerelmes hernyóban. Az ilyen hernyó sohasem fog meghalni önmagának a gubóban. De oda sem figyelve az ilyen üres fecsegésre, katonámon túl azt látom, aki, nem pedig azt, akinek mondja magát. Az ilyen a csatában a testével fogja fedezni a káplárját. A barátom számomra nézőpont. Hallanom kell, honnan beszél, mert ebben ő külön ország, kimeríthetetlen készlet. Akkor is tökéletesen kielégíthet, ha egyetlen szót sem ejt ki. Én ilyenkor az ő szemével figyelek, és másként látom a világot. Ugyanígy azt kívánom a barátomtól is, hogy tudja, honnan beszélek. Csak akkor fog megérteni. Mert a szavak mindig csak a nyelvüket öltögetik egymásra.


dugo@szepi.hu