Két kisbusznyi diákkal kis csapatunk idén is résztvett a csíksomlyói búcsún. Akik régebb óta járnak zarándoklatra, két szabállyal már biztosan találkoztak:
1) „Nem szabad üres kézzel menni!” – ennek megfelelően az indulás előtti napokban biztattam az iskola egész népét, hogy írjanak imaszándékokat a Szűz Anyának.
2) „Nincsen búcsú kereszt nélkül” – s valóban, az indulás előtti napon üzente meg az igazgatónő, hogy az iskolai kisbusznak sajnos maradnia kell a szervizben, mert komolyabb baja lett. Szerencsére a Kecskeméti Piarista Iskolából külcsön tudtuk kérni a flottát, úgyhogy senkinek nem kellett itthon maradnia.
Május 21-én délben indultunk Szegedről, és Nagylak fölött átlépve a határt haladtunk végig az A1-es autópályán egészen Magyarfenesig, amely Kolozsvár mellett található. Itt a régi plébánia épületében kialakított ifjúsági szálláson töltöttük az első estét. Az itteni templom még a középkorban épült, és belül valóban láthatók voltak a korabeli freskók, bár a történelem viharai erősen megrongálták őket. Lelki előkészületünket segítette, hogy ezen az ősi helyen imádkozhattunk Szűz Máriához.
Másnap délelőtt meglátogattuk Kolozsvár nevezetességeit, a Szent Mihály templomot és a téren Mátyás király szobrát; a Házsongárdi temetőt, ahol kicsit rendbe szedtük a piarista sírokat; végül a Piarista templomba is ellátogattunk, ahol Böszörményi Géza piarista atya fogadott bennünket. Épp ezekben a napokban nagy fesztivál volt a városban, úgyhogy alig találtunk parkolóhelyet a kisbuszoknak, végül ebben is Géza atya sietett segítségünkre.
A navigációt ezek után Csíkszentimrére állítottuk, nem sejtve persze, hogy a Waze rövidítéseket fog ajánlani, úgyhogy sokszor letérve a főútról: kicsi, kanyargós, hegyi utakon zötykölődtünk. Mégis ennek volt köszönhető, hogy teljesen véletlenül az „elárasztott” Bözödújfalunál kötöttünk ki. Megrendülve láttuk a diktatúra könyörtelenségét, ugyanakkor érdekes volt olvasni, hogy a falut mennyire meghatározta a keresztény felekezetek közti béke és elfogadás: egykoron katolikusok és unitáriusok templomai álltak egymás mellett a faluban.
Csíkszentimrére végül vacsoraidőben érkeztünk, a helyiek nagy szeretettel fogadtak bennünket. Két helyszínen voltunk elszállásolva, egy ismerős családnál, akik ötünket láttak vendégül, és egy apartmanban a falu másik felében. Ezen az első estén sikerült találkoznom Veress Sándor Levente plébános atyával, aki nem egészen egy éve vette át a falu lelkipásztori vezetését. Kiderült, hogy atyai jóbarátja Molnár Lehel rendtársamnak, úgyhogy már csak emiatt is nagyon jól megértettük egymást. Köszönettel elfogadtam a felkérést, hogy az egyik pünkösdvasárnapi misét én mondjam a faluban.
Másnap reggel hat órakor indult a gyalogos menet a 15 km-re levő búcsúhelyszínre, ami hazai idő szerint öt órát jelentett, és ebből számítsunk vissza még egy órát a reggeli miatt. Egyszóval igen korán kellett kelnünk, de az ünnepi hangulat és a búcsú előszele ezeket a nehézségeket feledtette. Induláskor derült ki, hogy nemcsak mi vagyunk Szegedről, hanem a felsővárosi plébániáról ott van Serfőző Levente atya csoportja is. Máskor is tapasztaltam már, hogy búcsújáró helyeken mindig találkozunk régi ismerősökkel. Ott volt többek között Sulyok Tamás köztársasági elnök is, akinek fekete kisbuszával jó ideig együtt haladtunk… lépésben. Mikor a búcsúmise elején név szerint köszöntötték, érezhetően erős volt a taps. Talán ő maga is azért jött, hogy itt a Szűz Anyánál útmutatást kérjen.
Idén talán még több zarándok érkezett, mint az előző évben, emiatt az utolsó 1-2 km-t nagyon lassan tettük meg: valóban indokolt volt a korai indulás. A helyszínt oldalról közelítettük meg, és innen jól lehetett látni a két hegy között elterülő „nyerget”. A Kis- és a Nagy-Somlyó oldalról olyannak tűnt, mintha Mária és Jézus egységét fejezték volna ki. Jómagam másodszor vettem részt a búcsúban, többen a csoportból először, de akárhányszor jövök, szerintem mindig valami új oldalát fogja megmutatni az ünnep. Végezetül álljon itt néhány visszaemlékezés a diákoktól, akiket szintén megérintett az ünnep hangulata, öröme:
„Számomra a zarándokút volt a legfontosabb és egyben a legérdekesebb. Az odafelé vezető út, hűvös és rejtelmes, míg visszafelé már javarészt az ismert út, mintha már jártunk volna ott többször. A nyeregben tartott szentmisét felejthetetlenné tették az éneklések és az a temérdek ember. Nagyon sokan voltunk, és nagyon jó volt látni, hogy ennyi ember mind ugyanazon céllal van ott, hogy a hitét erősítse és kifejezze. Amikor a végén annyi ember énekelte egyszerre a magyar és székely himnuszt, nem tagadom, rázott a hideg. Jó volt találkozni azokkal az emberekkel, akik ott élnek. Nagyon érdekes volt hallani az ottani székelyek beszédét, ahogy mondanak egyes szavakat, mondatokat. Összeségében egy jó emléket tudok magam mögött.” (Boldizsár)
„Ami legjobban tetszett, az az volt, hogy láttam, hogy mennyire összetart a magyar nemzet.
Egy másik dolog, hogy ebben a pár napban közelebb éreztem magam Istenhez, és olyan volt (a 30 km séta ellenére) mintha egy pihenés lett volna.” (Zétény)
„Azt érezni, hogy ilyen sok ember gondolja, érzi ugyanazt, mint te, az mindig jó érzés. Ápolni a kapcsolatot azokkal, akiket elcsatoltak az anyaországtól. Látni a gyönyörű erdélyi tájat, ami szintén magyar volt. Erdélyben nagyon kedves és nagylelkű emberek élnek, és azt érzem, hogy mindenki, mintha rokonom lenne, akivel ott találkozok, vendégül látnak.” (Ákos)
„Ami nekem nagyon fontos volt, hogy az emberek mennyire összetartanak ilyen nehéz helyzetben, és hogy mennyire boldog emberek. A másik pedig, hogy nagyon sokat jelentett ennyi emberrel együtt imádkozni és énekelni a himnuszt.” (Benedek)
Végezetül nagyon-nagyon köszönöm két kollégámnak, Sipos Attilának és Csizmadia Zsoltnak, hogy elkísértek az úton, vállalták a „gyerekvigyázást” és a sofőrködést. Remélem, jövőre ugyanilyen csodás élményekben lehet majd részünk.
Keserű György Sch.P.
